Ugrás a tartalomhoz

Az esztétika alapfogalmai

Władisław Tatarkiewicz

Kossuth Kiadó

2. VÁLTOZÁSOK AZ ÚJKORBAN

2. VÁLTOZÁSOK AZ ÚJKORBAN

Ez a fogalmi rendszer az újkorban is megmaradt, még a reneszánszban is alkalmazták. Ám a változás már ebben a korban elkezdődött. Ahhoz, hogy a régi fogalom az új, ma is használatos fogalomnak adja át a helyét, két dolognak kellett történnie: először is, a kézművességnek és a tudománynak ki kellett kerülnie a művészet területéről, a költészetnek pedig be kellett oda kerülnie; másodszor, tudatossá kellett válnia annak, hogy ami a kézművességtől és a tudománytól való megtisztítás után művészetként megmarad, az szorosan összetartozó egységet, a szakértelem, a funkciók és az emberi termékek osztályát alkotja.

A legkönnyebb a költészet bevezetése volt a művészetek társaságába: amikor Arisztotelész lefektette a tragédia szabályait, a költészetet szakértelemként, tehát művészetként kezelte. A középkorban erről persze megfeledkeztek, de most csak fel kellett eleveníteni ezt az emléket; és amikor Itáliában, a tizenhatodik század közepén, fordításban, jegyzetekkel ellátva kiadták Arisztotelész Poétiká-ját, és az csodálatot váltott ki, továbbá számos utánzót inspirált, többé nem volt kétséges, hogy a költészet a művészetek közé tartozik. Az áttörés időpontját pontosan meg lehet határozni: a Poétika Segni-féle olasz fordítása 1549-ben jelent meg, és ettől az évtől datálódik az arisztoteliánus poétika-felfogás (B. Weinberg, A History… 1961).

A szépművészeteknek a kézművességről való leválását a társadalmi helyzet segítette elő: a művészeknek az a törekvése, hogy magasabb társadalmi pozícióba kerüljenek. A szépséget a reneszánsz kezdte egyre többre becsülni, ezért a szépség kezdte újra azt a szerepet betölteni, amelyet az ókor óta soha; létrehozóit – festőket, szobrászokat, építészeket – egyre többre tartották, de mindenesetre ők magasabbra értékelték saját magukat a kézműveseknél, és véget akartak vetni annak, hogy a kézművesekkel egyenrangúaknak tekintsék őket. Váratlanul a rossz gazdasági helyzet is segítségükre sietett: a késő középkorban virágzó kereskedelem és ipar lehanyatlott, a tőkebefektetés minden kezdeti formája bizonytalannak mutatkozott, a műalkotásokat pedig kezdték olyan befektetési formának tekinteni, melyek nemhogy rosszabbak, hanem inkább jobbak a többinél. Ez javított a művészek anyagi helyzetén és társadalmi pozícióján, és egyre ambiciózusabbá tette őket; azt akarták, hogy megkülönböztessék őket a kézművesektől, elválasszák tőlük, és a szabad művészetek képviselőinek tekintsék őket. Ha fokozatosan is, de elérték céljukat: először a festők, aztán pedig a szobrászok is.

Ennél nehezebben ment a szépművészeteknek a tudományokról való leválása; maguknak a festőknek és a szobrászoknak az ambíciója akadályozta. Amikor választaniuk kellett, hogy kézművesnek vagy tudósnak tekintsék őket, az utóbbit választották: a tudósok társadalmi helyzete ugyanis mérhetetlenül jobb volt. Ráadásul a művészet hagyományos fogalma is ebbe az irányba mutatott, hiszen a törvények és a szabályok ismeretén alapult. A kiemelkedő reneszánsz művészek ideálja az volt, hogy pontosan meghatározzák művészetük törvényeit, hogy matematikai pontossággal tervezzék meg műveiket. Ez különösen Piero della Francescára érvényes, de ugyanúgy Leonardo da Vincire is. A tizenötödik század utolsó évtizedeinek tipikus tendenciája volt ez: Luca Pacinoli az 1497-es De divina proportione-ben rögzítette a tökéletes arányokra vonatkozó számításait, Piero della Francesca pedig nem sokkal korábban írta meg a De perspectiva pingendi-t. Csak a reneszánsz utolsó éveiben jelent meg ellenvetés az egzakt, tudományos, matematikai felfogással szemben: lehet, hogy a művészet többre képes, mint a tudomány, de ugyanarra semmiképpen sem. Már Michelangelónál jelen van valamilyen formában, leghatározottabban pedig Galilei mondja ki.

A szépművészeteknek a kézművességről és a tudományokról való leválasztása viszonylag könnyen ment; sokkal nehezebben született meg az a tudatos felismerés, hogy maguk a szépművészetek önálló osztályt alkotnak. Hosszú időn át hiányoztak azok a fogalmak és terminusok, melyek minden egyes szépművészetre alkalmazhatók lettek volna: ezeket a fogalmakat és terminusokat meg kellett alkotni.

A) Manapság igen nehéz felfogni, hogy a reneszánsz kezdetben nem rendelkezett a szobrász mai fogalmával. Angelo Poliziano művészeti enciklopédiájában, a Panepistemon-ban még a tizenötödik század végén is öt különböző fogalmat alkalmaz, nem pedig egyet: a statuarii-t (akik kővel dolgoznak), a caelatores-t (fémmel), a sculptores-t (fával), a fictores-t (agyaggal) és az encausti-t (viasszal). Őket inkább megkülönböztették egymástól, mintsem együvé sorolták, nagyjából úgy, ahogyan a mai fogalmi rendszer és a mai foglalkozások rendszere is inkább elválasztja egymástól az ácsot és a kőművest, mint összekapcsolja őket. Az öt csoport művészetét különállónak tekintették, mivel mindegyik más anyaggal és más módszerrel dolgozott. A fogalmi integráció folyamata csak a tizenhatodik században kezdődött el, és az öt kategóriát átfogó tágabb fogalom csak ekkor alakult ki. A fával dolgozók neve (sculptores) lett az átfogó elnevezés: idővel azokat is magába foglalta, akik kővel, fémmel, agyaggal vagy viasszal dolgoztak.

B) Ugyanebben az időben egy másik egység is kialakult. Végre megszületett a felismerés, hogy a szobrász munkája hasonló a festő és az építész szakértelméhez és munkájához, annyira hasonló, hogy egyetlen fogalom alá foglalhatók és egyetlen közös névvel jelölhetők. Manapság különösnek tűnik, hogy csak ilyen későn került erre sor, hogy ilyen hosszú időn át boldogulni lehetett a vizuális művészetek általános fogalma nélkül. A fogalom már a tizenhatodik században kialakult, ám sem a „vizuális művészetek”, sem a „szépművészetek” terminust nem használták. Ehelyett „tervező művészetekről” beszéltek (arti del disegno). A terminus abból a meggyőződésből származott, hogy a terv vagy a rajz az, ami ezeket a művészeteket összekapcsolja, ami közös bennük. A három művészetnek erről az integrációjáról Vasari Az élet (Le Vite) és Danti Értekezés a tökéletes arányokról (Trattato delle perfette proporzioni, 1567) című munkájában olvashatunk.

C) Megszületett a „tervező művészetek” fogalma, ám a mai fogalmi rendszer még nem alakult ki: a „tervező művészeteket” még nem kapcsolták össze a zene, a költészet és a színház művészeteivel. Ezekre a művészetekre nem létezett közös fogalom vagy terminus. A tizenhatodik században kezdtek erőfeszítéseket tenni megalkotásukra, ám a dolog nehéznek bizonyult, és a feladat teljesítéséhez végül mintegy két évszázadra volt szükség. Annak már tudatában voltak, hogy mindezek a művészetek összetartoznak, ám nem volt világos, hogy mi köti össze őket egymással, mi különbözteti meg őket a kézművességtől és a tudománytól, milyen alapon lehetne egy mindannyiukra alkalmazható közös fogalmat megalkotni. A tizenötödik és a tizennyolcadik század között számos kísérlet történt erre.