Ugrás a tartalomhoz

Ásványnévtár

Dr. Bognár László

ELTE Eötvös Kiadó

Bevezetés

Bevezetés

E bevezetés a névtár használatát elősegítő tanácsokon túlmenően az ásványnevekre vonatkozó rendszerezett ismereteket is nyújt. A bő terjedelmet több tényező indokolja.

Egyes témákban (pl. az ásványnévadás története [1. fejezet], az ásványnevek hierarchiája [3.1. alfejezet]) még nem jelent meg hasonló magyar nyelvű összefoglalás.

Az ásványnevek helyesírásának részletes áttekintését [2. fejezet] az teszi szükségessé, hogy „A magyar kémiai elnevezés és helyesírás szabályai” 1. és 3. kötetében ismertetett szabályok ellenére a magyar ásványtani nevezéktan bizonytalanságokkal és pontatlanságokkal terhelt (még az idézett műben is szép számmal akadnak tévedések). Ezenkívül a szabályzat megjelenése (1972, 1974) óta igen sok, magyarul még közre nem adott nemzetközi nevezéktani előírás, illetve ajánlás született, ezek ismertetését és a magyar nevezéktanba való bevezetését halaszthatatlan feladatnak tekintettük.

A helyesírási részt segédlet egészíti ki [4. fejezet].

1. Az ásványnévadás története

A jelenleg érvényes ásványnévadási és ásványnév-használati elvek ismertetése előtt röviden felvázoljuk az ásványnévadás történetét. Ezt nemcsak tudománytörténeti célzattal tesszük, hanem azért is, hogy világossá tegyük, a különféle névtípusok közül melyek találhatók meg a névtárban, és melyek nem. A névtárból kihagyott, csupán tudománytörténeti érdekességet jelentő régi ásványneveket DANA E.S. (1892), HINTZE C. (1897–1931) kézikönyveiben, magyarul pedig BENKŐ F. (1786), ZAY S. (1791) vagy SZABÓ J. (1893) műveiben találhatja meg az érdeklődő.

1.1. Hagyományos (történeti) nevek

A legnagyobb múltú ásványnevek a mineralógia tudományának kialakulásánál jóval régebbiek. E csoportba tartoznak az évezredek óta ismert terméselemek és drágakövek nevei (pl. terméskén, berill, gyémánt, malachit). E hagyományos ásványnevek az ásványnévtárban is megtalálhatók mint faj- és változatnevek. A terméselemek nevének kivételével a legtöbb hagyományos név évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt nem a mai értelemben vett ásványtani tartalomhoz, hanem inkább valamely színhez vagy egyéb látható tulajdonsághoz kötődött, így a mai jelentésénél jóval szélesebb körben használták.

1.2. Népszerű elnevezések

Az ásványnevek következő generációját a késő középkori, ill. újkori bányászati-kohászati szaknyelvből származó, általában az ásvány fémtartalmán és valamely jellegzetes fizikai tulajdonságán alapuló nevek alkotják (pl. sárgaólompát, vaskobak, tarkarézérc, kobaltvirág). A XVIII–XIX. században e „népszerű” nevek a szakirodalomban is elterjedtek voltak. E neveket – általában köznévi összetételek lévén – különböző nyelvekre lefordították, így nálunk is főként német eredetiből „magyarított” formájukban ismertek. E „népszerű” nevek zömmel az ásványnévtárban is megtalálhatók változatnévként, vagy mint a „hivatalos” (tudományos) fajnevek szinonimái. A régi szakirodalomban való tájékozódást segítendő, a népszerű német elnevezéseket is felvettük a névtárba.

1.3. Leíró jellegű tudományos elnevezések

A tudományos ásványnévadás első kísérleteit a mineralógia hajnalán, a XVI–XVIII. században alkotott, az ásvány fizikai, ill. kémiai tulajdonságait leíró – többnyire latin – elnevezések képviselik (pl. Basaltes albus polyedrus granatiformis [fehér, gránátalakúan poliéderes bazalt] = leucit). Ezek a már a XIX. század elejére elavult nevek általában nem szerepelnek e könyvben.

1.4. Kémiai nevek

Különösen a XIX. századi német szakirodalomban terjedt el az ásványok fő kémiai összetevőik szerinti elnevezése, pl. Bleicarbonat = ólomkarbonát = cerusszit. E nem egyértelmű nevek [pl. rézkéneg = 1) kalkozin, 2) covellin] mára teljesen elavultak, az ásványnévtárban nem szerepelnek.

1.5. Binomiális tudományos elnevezések

Ugyancsak a névtárból kihagyott tudománytörténeti érdekességek közé tartoznak az állat- és növénytanban ma is használt linnéi binomiális nevezéktannak[1] megfelelően képzett nevek (pl. Calcialus rhombohedricus vagy Spathum calcareum, mindkettő = kalcit). Ilyen ásványnevek a XVIII. sz. közepétől a XIX. sz. közepéig bukkannak fel a szakirodalomban.

1.6. Modern tudományos elnevezések

A több ezer ásványnév túlnyomó többsége a WERNER fellépése (1790) nyomán elterjedt tudományos névadási elvek alapján mesterségesen képzett név. E neveket köznévi, ill. tulajdonnévi eredetű elemekből alkotják, és -it végződéssel[2] látják el. 1959 óta az új ásványfajokat és azok nevét a Nemzetközi Ásványtani Szövetség (IMA) Új ásványok, nevezéktan és osztályozás bizottsága (CNMNC) (korábban Új ásványok és ásványnevek bizottsága, CNMMN) hagyja jóvá (l. FOURESTIER, 2002). A bizottság számos nevezéktani információt tartalmazó hon­lapjának címe: http://www.geo.vu.nl/users/ima-cnmmn/ (Erről bővebben l. a 3.1.1. részt !) Az agyagásványtan területére vonatkozóan az AIPEA (Association internationale pour l’étude des argiles) nevezéktani bizottságának állásfoglalásai is mérvadóak (ezek összefoglalását l. GUGGENHEIM et al., 2006).

A XVIII–XIX. században megismert ásványok legtöbbjének a fenti típusokba sorolható számos neve lehet. Ezen ásványok ma is használt nevét általában nem az ásvány felfedezője, hanem – gyakran mindennemű vizsgálat nélkül – egy későbbi szerző adta.

Hozzánk közelálló példát, a mai nagyágitot véve:

– a legrégibb, leíró jellegű név: Aurum Galena, Ferro et particulis volatilibus mineralisatum (galénával, azaz ólom-szulfiddal, vassal és illó részecskékkel ásványosodott arany) – SCOPOLI, 1769; hasonló típusú: or gris lamelleux (szürke leveles arany) – BORN, 1790;

– „népszerű” nevek: Nagiakererz (nagyági érc) – WERNER, 1789; Blättererz (levélérc) – BINDHEIM, 1783;

– binomiális név: Plumbites foliaceus – DANA, 1837;

– modern név: nagyágit – HAIDINGER, 1845.



[1] Kételemű, nemzetség- és fajnévből (Genus és species) álló neveken alapuló nevezéktan.

[2] Régebben -lit végződést is használtak (pl. szepiolit), néhány XIX. századi ásványnévnél pedig fennmaradt a francia eredetű -in végződés (pl. kalkozin)