Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

1. fejezet - Bevezetés

1. fejezet - Bevezetés

1. A baltisztika fogalma

 

(Johannes Voigt: Geschichte Preussens)

 
 --„Mint egy másik világ idegen követei,ezeknek az ősi időknek a sötétjébőlcsak néhány legenda ér el hozzánk.”

Ez a munka a baltisztikának nevezett tudományág első magyar terméke, s ezáltal megteremtője, hisz bármily hihetetlen, előttem soha senki nem fejtett ki akár csak egy kicsit is rendszeres tevékenységet e szakterületen. Ez természetesen nem értékítélet (ha valami első, attól még lehet silány), hanem puszta ténymegállapítás kíván lenni, amelynek tudomásom szerint az egyetlen cáfolata a kitűnő magyar (származású) indoeuropeista, Szemerényi Oszvald lehet, aki a balti nyelveket is bevonta összehasonlító vizsgálatai körébe, amint ezt két, idegen nyelvű tanulmánya (1948, 1957) bizonyítja. Mégis, kötve hiszem, hogy e két írás alapján – melyek közül csak az első jelent meg Magyarországon – magyar baltisztikáról lehetne beszélni.[1] Az én korábbi, e tárgykörben írt könyveim pedig (Bojtár 1985, 1989, 1990) mind szándékukban, mind jellegükben inkább népszerűsítő-ismeretterjesztőnek minősíthetők. Ez a tény volt az, ami döntő módon megszabta e könyv műfaját: Szilágyi János György (1994:70.) szép szavával nemhogy „kézikönyv-ismeretek mártásával” van leöntve, hanem jórészt ilyesfajta mártásból áll.[2]

A szűkebb értelemben vett baltisztika[3] az indoeurópai nyelveken belül külön családot alkotó, egymással rokonságban álló nyelvekkel: a keletbalti lettel és litvánnal, a kihalt nyugatbalti (ó)porosszal és néhány kisebb, ugyancsak kihalt nyelvvel vagy inkább nyelvjárással, míg a tágabb értelemben vett baltisztika ezeknek a nyelveknek-népeknek a kultúrájával foglalkozik.

Könyvem első része megpróbálja leírni az e nyelveket beszélő népek történetét: részletesebben azokat a szakaszait – az indoeurópai ősködtől a történeti időkig –, amelyekről a régészet mellett a nyelvészet tud a legtöbbet mondani, utána, a legújabb korig csak címszószerűen. A második rész – valamiféle bevezetés a szigorú értelemben vett baltisztikába – az eddigi ilyen jellegű összefoglalásokhoz hasonlóan (például ©mits 1936, Endzelins 1945, Kabelka 1982) ad egy külső nyelvtörténetet, majd jellemzi magukat e nyelveket. A harmadik rész a balti nyelvű népeknek a régiségben a mitológiával azonosított vagy a mitológia köré épített kultúrájával (a többi tudatformával) foglalkozik. A körülményes megfogalmazással most csak jelezni kívántam a nyelven kívüli „balti” tudatformák problematikusságát, amelynek tárgyalására még visszatérek.

A „régiség” az antiquity, antiquités, de leginkább az Altertum és a drevnosztyi, cseh staro¾itnosti, lengyel staro¿itno¶ci magyar megfelelője akar lenni.[4] Az „antikvitás”-tól azért óvakodnék, mert az is a görög-római ókor képzettársításait keltheti,[5] az „őstörténet”-től pedig azért, mert – noha arról szó lesz – miféle őstörténet az, amelyik egyes vonatkozásaiban egészen a 20. századba nyúlik bele?

A szó egyúttal utal ennek az időszaknak – bármeddig tartson is – a főként a szláv népek európai megjelenését és szerepét illetően a germanisztikában és a szlavisztikában egymással feleselő, a 19. századi polihisztorok tollából származó tudományos feldolgozásaira. Ezek sorát J. ©afaøik romantikus képzelgésekkel teli ezeroldalas Slovanské staro¾itnosti (Szláv régiségek, 1837) című két kötete nyitotta meg, amire K. Müllenhoff öt nem sokkal elfogulatlanabb kötete (Deutsche Altertumskunde, 1870–1900) volt a válasz (már akkor is figyelmen kívül hagyva G. Krek máig érdemtelenül elfeledett, megtévesztő című kézikönyvét – Einleitung in die slavische Literaturgeschichte, 1887 –, amely tudományosan próbálta indokolni a szlávok európai őshonosságát). Már a 20. századba nyúlik át L. Niederle Müllenhoffra is válaszoló, s még sok részletében is máig helytálló munkája, a majd kétezer oldalas Slovanské staro¾itnosti (Szláv régiségtudomány, I–III., 1902–1911). Ehhez foghatót az újabb időkben csupán a lengyel tudósok készítettek, igaz, a lexikon mégiscsak könnyebb kollektív műfajában (S³ownik staro¿ytno¶ci s³owiañskich, 1–7. – A szláv régiség lexikona, 1961–1982).

Ezek a munkák – és olyan, velük párhuzamosan születő lexikonok, mint az O. Schrader főszerkesztette Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde (1901) vagy a J. Hoops főszerkesztette Reallexikon der germanischen Altertumskunde (1911–1919) – a 11–12. századot veszik határuknak (Labuda 1975:10. és köv.).

Arra a kérdésre, hogy meddig tart a balti (a lett és a litván) régiség, később próbálok válaszolni.



[1] Egyébként Szemerényi a saját kritériumai szerint csupán az első tanulmány – egy 1944-es előadás 1948-ban megjelentetett változata – szerzőjeként minősülne magyarnak, hiszen egy helyütt (1948:68.) a lengyel J. Rozwadowskit és a lett J. Endzelinst „orosz kutatóknak” nyilvánítja, nyilván azért, mert azok szóban forgó működésük idején, az első világháború előtt orosz állampolgárok voltak.

[2] S ez a tény volt az, ami miatt súlyos hiányai, fogyatékosságai (fogyatékosságaim!) ellenére nem dolgozom rajta tovább még évekig-évtizedekig, hanem kiadom a kezemből, abban a reményben, hogy ez az éppenséggel nem ércből, hanem, mondjuk, papírból készült fogódzó is segíthet az utánam jövőknek.

[3] A nyelvérzék azt súgja, hogy például az „anglisztika” („anglista”) mintájára „baltisztika” („baltista”) legyen, ne pedig például a „bizantinológia” („bizantinológus”) mintájára „baltológia” („baltológus”). Annál is inkább, mert lettül, litvánul is az előbbi létezik, noha használni inkább a „balti filológia” megjelölést használják.

[4] Voigt Vilmos barátom szóbeli közlése szerint nálunk a szót Kállay Ferenc használta először Magyar régiségek nyomozása (1823) című munkájában. Most eltekintek attól, hogy – amint J. Hampl (1967:306.) rámutatott – az ókornak ez a fogalma sehol, a nyugati hagyományban sem használható meghatározott történeti korszak jelölésére.

[5] Abban is van valami komikus, amikorra Toldy Ferenc (1852:15.) a magyar „irodalmi történet” első fejezetét kijelöli: „Az ókor, vagy a kereszténység felvétele előtti idő.” Magyarul az „ókortudomány”, amely az 1930-as években lépett a „klasszika-filológia” helyére (Szilágyi 1969–79), kifejezetten a görög-római ókort jelenti.