Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

2. A „balti” név jelentése és eredete

2. A „balti” név jelentése és eredete

A „balti” szónak az idők folyamán legalább négyféle, néha szinte szétválaszthatatlanul egymásba folyó jelentése alakult ki: földrajzi, nyelvészeti (filológiai), etnikai és politikai.[6] Az elsődleges valószínűleg a földrajzi volt.[7]

Eléggé széles körben elterjedt tévhit szerint (olyan régi kézikönyvben, mint ©afaøik 1837:364. ugyanúgy megtalálható, mint egy újabban: Halecki 1995:14.) a Balti-tenger, a mare Balticum a l. balt/s, -a, lit. balt/as, -a ’fehér’ szóval áll közvetlen kapcsolatban. Valójában azonban a Balti-tenger (l. Baltijas jura, lit. Baltijos jura vagy ritkábban Baltija) fogalma nem a l. és lit. balta jura ’egy fehér tenger’ vagy l. Balta jura, lit. Baltoji jura ’Fehér-tenger’ megjelölésből származik, s a mai nyelvhasználat sem asszociál egyikről a másikra, bár, amint látni fogjuk, egyes felfogások szerint etimológiailag éppenséggel összefüggnek egymással.

A mare Balticum elnevezés mesterséges, csinált, vagyis a történelmi időkben egyik itt élő nép sem hívta magát baltinak. Sőt, amit a források természetesen többször említenek, a tengert sem.[8]

A balt- tő eredetére, illetve első előfordulására nézve kétféle vélemény alakult ki.

Az egyik C. Pliniustól származtatja (így Kiparsky 1939:48., és az ő nyomán legutóbb Smoczyñski 1988:815.), aki három változatban is említi a nevet. A Naturalis historiában (IV, 95) az i. e. 2. század végén élt görög geográfusra, K. Lampszakuszra hivatkozik, aki szerint a szkíta partoktól háromnapi hajóútra van egy Balcia nevű hatalmas sziget.[9] Plinius említi a görög Massaliai (Marseille-i) Pytheaszt is, aki i. e. 330 táján állítólag végighajózta Európa északnyugati partját. (Állítólag – mert amint Strabón – I. 4. 3. – mondja, „Pytheas… a leghazugabb ember hírében áll”.) Pytheasz Basilia, a történész Timaeus viszont Abalus néven nevez meg egy hatalmas szigetet, „amelynek partjaira tavasszal a tengerár borostyánt mos ki, amit a szigetlakók fa helyett eltüzelnek vagy eladnak a teutonoknak” (XXXVII, 2). Majd kétszáz évvel később C. J. Solinus a 250 körül keletkezett művében (Collectanea rerum memorabilium XIX, 6) Abalcia néven említi a szigetet (Endzelins 1945:354.). Mindezt – Balcia (ejtsd: balkia), Abalcia, Abalus, Basilia, a valószínűleg elírással keletkezett Balisia – sokan egy szigetnek gondolják, mások Abalust és Basiliát Helgolanddal, Balciát-Basiliát Svédországgal, Balciát (Baltiát) Jütlanddal azonosítják (SSS:1/70.).[10] Az azonosításban az okoz nehézséget, hogy a balt- tő nyelvészetileg nem vezethető le a balk-ból.

Mit jelentett a balt- tő? Egyrészt azt, hogy ’fehér’ (vö. ie. *bhel- ’fehér’), s akkor érvényes rá G. Labuda megállapítása: „Nagy összehasonlító anyagon bizonyított tény, hogy a ’nagy’ vagy ’fehér’, ha egy területet vagy egy népet jelöl, akkor az helymegjelölés, s a ’fehér’ rendszerint égtájat, a legtöbbször nyugatot jelent.” (SSS:1/255.)[11] Másrészt és főleg jelentette azt, hogy „mocsár” (p. *balt-, lit. bala, szl. boloto ’mocsár’). Egyáltalán nem ritkaság, hogy a vizes helyet – mocsarat, ingoványt, tavat, tehát főként állóvizet – jelölő szavak kapcsolatban állnak a színt jelölőkkel: a vízfelület és a vízinövények különböző színben törik meg a fényt. G. Bonfante (például 1985) és az ő nyomán mások is az albánban megmaradt (balte ’iszap, sár’) illír *balta szóra gyanakszanak. V. Toporov[12] (I:189.) számos példával igazolja, hogy a *balt ’mocsár’ a Balti-tenger déli partjától le egészen a Földközi-tengerig számos helynévben maradt fenn. (Természetesen ide tartozik Balaton szavunk is.)[13]

A balt- ’mocsár’ tő kiterjesztésének egészen új távlatait villantja fel Je. Katonova rövid tanulmánya (1985). A Poleszje névből indul ki. A nevet Po-leszje tagolással „erdős helynek” szokás értelmezni. Ami azonban nincs összhangban a fekete-tengeri tábla, a Fehérorosz-hátság, a Dnyeper völgye és a Bug által határolt körülbelül 100 ezer km2-nyi síkság fő jellemzőjével, avval ugyanis, hogy a vizek – elsősorban fő folyója, a Pripjaty – nem folynak le róla, ezért tavas, mocsaras. Ezért logikusabb egy pal- (pel-, pil-, pl-) tövet (lit. palios ’nagy mocsár, láp, tőzegmocsár’, l. palus ’mocsár’), s annak egy -s- (-es, -is, -ys, -us) képzővel bővített alakjait feltételezni, s tovább: az ezzel párhuzamos bal- (bel-, bil-, bl-) alakokat. Ily módon visszaértünk a fehér = mocsár azonosításhoz, és egy szócsoportba kerülnek nemcsak a „balti”, „Poleszje”, „Bjala-Ru¶” (először a 14. században fordul elő – Kosman 1979:15.), „polovec”, hanem a „Polsa” ’Lengyelország’ is, amelynek ily módon nem a „mezei” (pole), hanem mocsaras jellege kap hangsúlyt.[14]

A balt- tő eredetének másik magyarázata jóval egyszerűbb, és közvetlenül a tengerre vonatkozik. Eszerint a már említett Adam Bremensis (I, 60) használta először a kifejezést („a Hamburgtól egynapi útra lévő Balti- vagy Barbár-tenger”).[15] Brémai Ádám úgy indokolja a Sinus Balticus elnevezést, hogy a helybéliek azért hívják balticusnak, mert az övszerűen (in modum baltei) nyúlik el kelet felé (IV, 10.). A krónikás tehát a balteus, balteum ’öv’ főnévből maga képezte a balticus melléknevet. Mivel a helyi lakosok – a Jütland- és a Skandináv-félsziget lakói – nem latinul beszéltek, kellett lenni egy olyan szónak, mely a balt- tővel megegyezően vagy ahhoz hasonlóan hangzott. A balt- tövet a legkézenfekvőbb az ’öv, sáv’ jelentésű germán belt-ből származtatni. A szó számos norvég, svéd, dán helynévben fennmaradt, például a Jütland- és a Skandináv-félszigeteket elválasztó két szorost dánul ma is Nagy- és Kis-Baeltnek hívják.[16] Brémai Ádám tehát ezeknek a helyi neveknek és az övszerűen elnyúló öböl képének a hatására egyszerűen latinra fordította a szót, majd a balteusból balticus melléknevet képzett. J. Endzelins (1945:355.) jogos ellenvetése („mivel a Belt és belte dán szavak a latin balteumból származnak, ezért az említett görög szerzők idején még nem létezhettek”) azt jelenti, hogy a görög szerzők Baltiája és Brémai Ádám balticusa közötti egybeesés véletlen.

Persze tudatában kell lenni annak, amivel E. Fraenkel (1950:21.) is befejezi etimológiai szemléjét: „Mindez bizonytalan.”

Akár az ie.–balti balt-’mocsár’ g ’fehér’, akár a lat. balteus ’öv’ volt is az alapja, az elnevezés feledésbe merülve csak hébe-hóba fordult elő. Ennek részben az volt az oka, hogy a Baltisches Meer, illetve Baltisk Hav németül, illetve skandinávul a tudós stílushoz tartozott, a köznyelvben az Ostsee, Ostersø, Ostersjoen járta (Laur 1972:61.). A latin balticus helyébe 1600 körül lépett a német baltisch, s a német melléknevet vette át aztán minden más nyelv is.

A századokig lappangó földrajzi elnevezés fokozatos általánossá válását a 19. század második felétől nagymértékben segítette, hogy lassan politikai fogalommá vált.

Először úgy, hogy a 19. század elejétől Oroszországhoz tartozó egykori Livónia, a három ún. keleti-tengeri tartomány (Ostseeprovinzen): Liv-, Est- und Kurland (Lív-, Észt- és Kursföld), a mai Észtország és Lettország német nemesei kezdték magukat így hívni. Brémai Ádám csinált melléknevéből (Kunstwort) 1840 táján „nyelvújítottak” főnevet (Laur 1972:63.). A század utolsó harmadában a ’balti’ (der Balte, l. baltietis, lit. baltas) fogalmába a helyi lakosság bele sem tartozott, hisz nem volt nemzetalkotó tényező. Ezeknek a baltiaknak a nyelve természetesen a német volt (baltisch-deutsch), amit csak ők, az uralkodó osztály tagjai használhattak.[17]

Módosított formában ez a szóhasználat tovább él a történettudományban, egészen a legújabb időkig. R. Wittram alapvető fontosságú művének (1954) első, 1944-es kiadásában a balti németek történetét tárgyalja, míg a tíz évvel későbbi második kiadásban – áttérve az etnikai elvről a területire – már a „bennszülött” észtekét és lettekét is, de kirekeszti a litvánokat.

Ellentétes politikai értelmet nyert a szó az 1919-es párizsi béketárgyalás után, amikortól a három önálló, független állam (Észt, Lett, Litván Köztársaság) lakóit kezdte jelenteni, beleértve a most már kisebbségbe szorult helyi németeket is.

Evvel párhuzamosan kapott polgárjogot a szó a filológiában, s noha a politikaitól eltérő jelentésben, mégis, a fokozottabb politikai használat elősegítette filológiai elterjedését is. F. Nesselmann königsbergi professzor Die Sprache der alten Preussen in ihren Überresten erläutert (1845) című munkájában javasolta, hogy az indoeurópain belül elkülönülő nyelvcsaládot hívják baltinak.[18] A javaslatot csak lassan fogadták el, és sokáig, egészen a 20. század elejéig élt a korábbi szokás, amely szerint vagy lettnek vagy litvánnak hívták az összes idetartozó nyelvet.[19] Abban, hogy a „balti filológia”, a „baltisztika” fogalmai győzedelmeskedtek, döntő szerepe volt a balti államok 1918-as megalakulásának. A lett filológia legkiemelkedőbb alakja, J. Endzelins (1945:353.) jogosan állapítja meg, hogy bár sok minden történt addig is, mégis „balti filológiáról csak körülbelül 1920-tól lehet beszélni, mikor a lettek és a litvánok megalapították saját egyetemeiket, ahol hivatalos tantárgy lehetett a balti filológia is”.[20]

A „balti” tehát földrajzi értelemben a Balti-tenger partján lakót: baltikumit jelent, politikai értelemben a három balti állam polgárát, nyelvi-nyelvészeti értelemben (az észteket és más kisebb finnségi nyelveket-népeket, például a líveket kizárva) csak a letteket és a litvánokat, valamint több kihalt nyelvet-nyelvjárást (amelyek közül a néhány írásos emlékkel is rendelkező porosz a legjelentősebb), míg etnikai értelemben alkalmanként váltakozva e három jelentés valamelyikét veszi föl.



[6] A kérdésről a legrészletesebben Inno 1979 (az addigi szakirodalom bemutatásával), továbbá Kabelka 1982:8–14., Zinkevièius 1984:130–147., Sabaliauskas 1985, Sabaliauskas 1986:28–32.

[7] G. Rauch (1970:14.) lecövekel a tengerhez kapcsolódó földrajzi fogalomnál, mikor azt mondja, hogy „szűkebb értelemben az észt és a lett a balti nép”, legalábbis a 14. században, amikor a litvánok még nem jutottak ki a tengerpartra. A filológus számára – számomra is ebben a könyvben – a lett és a litván a balti nép, s az észt nem az.

[8] Az ókori világ nemhogy az itt élő népekről, de magáról a tengerről is csak igen későn szerzett tudomást: a római hódítás 56 körül fedezi fel, hogy északon egy nagy víz állja az útját (Spekke 1957:59.), s a legnagyobb görög geográfus, Strabón i. e. 7-ben írt Geographia című művéig (melyet azonban 500 évnyi szinte teljes elfeledettség után fedeztek fel) és P. Mela 44-ben írt De Chorographia című művéig a forrásokban „a leghalványabb megbízható utalást sem találjuk a Balti-tenger létezéséről” (Hennig 1944:298.), amely valóságos helyének megfelelően csak a reneszánsszal kezdődően került fel a térképekre. C. Plinius Secundus (23–79) a sueb germán törzs után Mare Suebicumnak, Sueb tengernek mondja, az alexandriai görög K. Ptolemaiosz (100–160) Geographiájában (150) Sinus Venedicusnak, Vened-öbölnek, mások Szarmata-óceánnak, Szkíta-óceánnak. A keleti szláv források (az 1113-ban keletkezett Nesztor-krónikával kezdődően) a vikingek szláv neve után Varjag- vagy Varég-tengernek, amit a 17. században kezd felváltani a „Svéd-tenger” megjelölés, és a „Balti-tenger” csak a 18. század végén jelenik meg. A középkor folyamán névtelenül hagyják, egyszerűen csak tengerként említik. A leggyakoribb neve: Keleti-tenger (Oostzee) egy 1553-as térképen szerepel először (Niederle 1902/I:34.), noha hívta így már Adam Bremensis, de ő kisbetűvel, csupán földrajzi iránymegjelölésként, nem pedig a tenger neveként. Németek, dánok, svédek mind a mai napig inkább ezt használják, mint a Balti-tengert. A finnek, noha a tenger tőlük nyugatra van, a svéd szóhasználatot követik. Az észtek – földrajzi helyzetüknek megfelelően – Nyugati-tengernek mondják, míg a lívek és a litvánok vagy egyszerűen tengernek és öbölnek, vagy – már a 19. század írói – Palangai-tengernek, ®emaitijai-tengernek. A lettek Nagy-tengernek nevezték, szemben a Kis-tengernek hívott Rigai-öböllel. Tehát a Balti-tenger mai lett és litván jelölése egyértelműen késői, az irodalomból átvett szóhasználat.

[9] A Kanadában élő litván nyelvész, V. Peteraitis legújabban azt mondja (1992:71.), hogy a Baltia név először a tudós alexandriai könyvtáros, Eratoszthenész (kb. i. e. 275–195) 220-ban kiadott navigációs térképén szerepel. A görög geográfus másoknál – így többek között Pliniusnál – fennmaradt töredékeiben azonban nem fordul elő a név (Berger 1880).

[10] A kérdést összefoglalja Hennig 1944:172. és köv.

[11] Ebben a török népek közvetítésével valószínűleg Kínából származó szín-szimbolikában a többi égtáj: kelet = kék, észak = fekete, dél = vörös. (Ebből érthetők az olyan földrajzi fogalmak, mint – Kijevből nézve – Fekete Oroszország, vagy a Halicsi Fejedelemség Dnyeszter menti területeit jelölő Vörös Oroszország.)

[12] A kurzívval szedett név cirill betűs munkára utal az irodalomjegyzékben.

[13] Ez a szó az egyik döntő érv az egykori balti–illír–trák–szláv nyelvközösség vagy legalábbis szoros egymás mellett élés mellett.

Az ie. *albh- ’fehér’ tőre megy vissza az Elba folyó neve is, amelynek keltáknál és germánoknál a legrégibb formái: Albis, Albios, s ebből germán Albe g Albia, Alba g Elbe, illetve kelta Aube (SSS:3/108.). Az *albh- tő ’fehér’ g ’folyó’ jelentésváltozása igen korán végbement, s azután már olyan esetekben is e tőből képezték a nevet, mikor a folyó vizét kifejezetten más színűnek mondták, mint például az Elbát sárgának vagy a Szajna egyik mellékfolyóját, az Aube-ot zöldnek (Krahe 1962:292.).

A nyelvészek egyöntetű véleménye szerint viszont nem ebből származik az illír (?) albánok Ptolemaiosznál is előforduló neve (albanoi), hanem egy indoeurópait megelőző alb ’hegy, domb’ tőből (Krahe 1938:6.), s olyan rokonai vannak, mint az Alpok, a sváb Alb, Alba Longa, a lat. albus ’fehér, mint a hegyi hó’, Albion ’sziklás sziget’ (Lambertz 1949:6.).

[14] A magyar lengyel és az ezzel rokon lit. lenkas elnevezésben Katonova evvel párhuzamos névadást lát: lit. lenke ’alacsonyan fekvő terület’, lit. lanka ’vizenyős rét’. Itt azonban meggyőzőbbnek tűnik a hagyományos magyarázat, amely a lêdzianie, lêdzanie nevű (l lêd- ’ugarföld’), a lengyelség és a keleti szlávok határán elhelyezkedő, a 9. századi Bajor Geográfus említette törzsre vezeti vissza a nevet (amit az orosz krónikák lachnak hívnak, s amiből aztán a 13. századi Kronika Wielkopolska koholja a szlávok ősatyjait, a három tesvért, Lechet, Czechet és Rust) (SSS:3/52.).

[15] Brémai Ádám Einhardra, a 820 körül készült Vita Karoli Magni szerzőjére hivatkozik, ami mindössze azt bizonyítja, hogy Einhard volt általában a forrása. E tekintetben azonban nem, Einhard ugyanis nem nevezi meg a tengert: „A nyugati óceán felől kelet felé egy tengeröböl húzódik. (…) Környékén sokféle nép lakik; a dánok és sueonok, kiket nordmannoknak nevezünk, az északi parton és az összes itt levő szigeteken laknak. A keleti parton ellenben a szlávok, aistok és sok más különböző nép lakik; ezek közt legkíválóbbak a welatabok, kik ellen ekkor a király háborút indított.” (Einhard: 25.)

[16] A dán baelte ’öv’ (valószínűleg az angolon keresztül átvett) korai latin jövevényszó (Laur 1972:53.).

[17] Rigában, ahol 1860-tól a 25 százaléknyi orosz nyelvét tették meg hivatalosnak, és a 44 százaléknyi német nyelve az úri nyelvnek számított, míg a 19 százaléknyi letté megmaradt parasztnyelvnek, büntetés sújtotta azt a lettet, aki „önkényesen” németül beszélt egy hivatalban (Szemenova 1977:213.). Magán a balti németen belül is a nyelvjárásbeli-származási különbségek társadalmi különbségekhez kötődtek, vagyis amint kinyitotta valaki a száját, lehetett tudni, milyen társadalmi réteghez tartozik (Pritzwald 1952.).

[18] A „balti” politikai fogalmába a lett és az észt tartozott, a filológiaiba a lett és a litván. A közös tehát a lett volt bennük. Talán evvel is magyarázható, hogy a lettek a baltiból képzett Baltiját (ami most a Balti-tengert jelenti) használták a később meggyökeresedő és ma is használatos Latvija „Lettország” helyett, egészen a múlt század végéig. Így például az 1869-től megjelenő első lett nyelvű újság címében (Baltijas Vestnesis „Baltiföldi Hírmondó”) ugyanúgy lettet értettek, mint A. Pumpurs (1841–1902) a Laèplesisben (Medveölő, 1888), a romantika első jelentős művében, amikor a balti istenekről beszél, sőt a szovjet uralom után ma újra használatos állami himnusz – amit az első lett dalosünnepen, 1873-ban énekeltek először nyilvánosan – első sora akkor még így hangzott: „Isten, áldd meg Baltiját” (LE./14:1344.).

[19] nnen érthető a többes szám használata például P. I. Keppen 1827-es könyvének a címében. Mások, például F. Bopp (Über die Sprache der alten Preussen in ihren verwandschaftlichen Beziehungen, 1853) lett nyelvnek nevezik a lettet, a litvánt és a poroszt, míg megint mások, például J. Schmidt (Die Verwandschaftsverhältnisse der indogermanischen Sprachen, 1872) hol lettnek, hol litvánnak, vagy mindkettőnek („balti, azaz aisti vagyis litvako-lett” – Lautenbah 1915:XIII.). A balti mitológia forrásait összegyűjtő és kiadó, egymással kapcsolatban álló két múlt századi tudós közül A. Mierzyñski litvánnak, míg W. Mannhardt (1.) – „két legszélsőbb tagja után” – lett-porosznak nevezi az egész népcsoportot.

Először K. Zeuss 1837-es könyvében (Die Deutschen und die Nachbarstämme) használta, s aztán különösen a litván tudomány kapta fel a Tacitustól származó és sokak szerint balti törzset, talán a poroszokat jelölő aesti, aestiusok-aestek (lit. ai¹èiai) szót is összefoglaló elnevezésként. A litván nyelvtudomány megteremtője, K. Buga (1923:660.) még egy 1923-as könyvbírálatban is ezt tartja helyesebbnek a „balti”-nál. Sőt, amikor 1934 után egyre nyilvánvalóbbá vált a balti országok politikai egységének szükségessége, egyes lett és litván politikusok a Lettországból, Litvániából és Kelet-Poroszországból létesítendő konföderatív államot Aistijának, Aestiusföldnek szándékoztak elkeresztelni.

[20] A földrajzi fogalmat filológiai osztályozásra használta N. Nadeschdin (1841), mikor három orosz nyelvet különböztetett meg: a nagyoroszt, a pontusi oroszt (az ukránt) és a balti oroszt (a fehéroroszt). (A történelmi múltjuk „tulajdonjogáért” a litvánokkal perben álló fehérorosz történészeken, nyelvészeken kívül a nyelvtörténészek szinte egyöntetű véleménye az, hogy a fehérorosz a balti miatt vált önálló nyelvvé: egyrészt kialakulásakor balti szubsztrátumra települt, másrészt a fehéroroszok évszázadokig a Litván Nagyfejedelemség lakói voltak, területeiket, a mai Fehéroroszországot – és Ukrajnát – úgy is hívták, hogy Litván Rusz, szemben a Moszkvai Russzal – Bednarczuk 1984:47.).

Vannak azután a terminusnak túlzottan korhoz kötött, túlzottan egyéni érdektől vezérelt egyszeri használatai is. Így például 1939-ben a szovjet–angol–francia tárgyalások során V. Molotov, a szovjet külügyminiszter Finnországgal, Észtországgal és Lettországgal szemben Litvániát kivonta a balti államok köréből, mivel annak nem volt közös határa a Szovjetunióval (Su¾iedelis 1989:21.) – ami csak azt bizonyítja, hogy a világ urai mindig is azt beszélnek összevissza, amit akarnak.