Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

3. A földrajzi helyzet

3. A földrajzi helyzet

A balti népek kultúrtörténetének egyik fő jellemzője a földrajzi helyzetükből fakadó elzártság. A Balti-tenger mentén a Visztulától a Ladoga-tóig terjedő területen élő baltiak a középkorban kialakult és ismertté vált elnevezéseik szerint a következő törzsekre, illetve törzsszövetségekre oszlottak: a mai Gdañski-öböltől a Nemunas torkolatáig a poroszok; tőlük keletre, a Nemunas könyöke és a Narev folyó között a suduvok (ejtsd: szuduvok) vagy jatvingok; a Nemunas mentén a litvánok: északnyugatra a ¾emaitisok, délkeletre az auk¹taitisok; ezektől északnyugatra a tengerparton a kursok; északkeletre a selek (ejtsd: szelek), a selek és a kursok között a zemgalok. A selek fölött, a Daugava jobb partján északra és északkeletre egészen a keleti-tengeri finn észtek, illetve a keleti szlávok, a krivicsek földjéig laktak a letgalok.[21] Ezenkívül meg kell említeni a balti terület nyugati-délnyugati és keleti végein lévő két azonos nevű törzset, a poroszoktól délre lakó, s a legkorábban kihalt galindokat, s a Moszkva környékén még a 12. században is többször említett goljagyokat. (A galindokról-goljagyokról részletesebben vö. II. 4.7.) (A lívek keleti-tengeri finn törzse élt a Rigai-öböl keleti és nyugati partján. Kursföldön ők sem őslakók voltak, hanem az 5. századtól vándoroltak fel oda délkeletről-keletről – Johansen 1939:304. Korábban, eredetileg pedig a Felső-Volga vidékéről, ami megmagyarázza a lív és a volgai finn nyelvek közötti feltűnő egyezéseket, s a közelben lévő észttől és finntől való erős eltéréseket. – Moora 1956:122.)[22]

A német keresztes lovagok megjelenése, a 13. század előtt Poroszföldnek 170 ezer lakója volt, 4/km2 népsűrűséggel, Lettföldnek (Lettenland) 145 ezer (2,5/km2), Litvániának 170 ezer (3/km2) (£owmiañski 1935:22.). (Összehasonlításul: a fénykorában lévő Athénnek 250–275 ezer lakosa lehetett – Finley 1972:67.)

Északon a Balti-tenger a mesék ködébe veszett. „Addig – és ez igaz híresztelés –, csak addig tart a világ”, írta Tacitus (45). Amint a térképről is látszik, a baltiak közül – legalábbis az I. évezred vége felé – egyedül a kursok voltak tengeri nép, ők is csak talán a 7–8. századtól. Amint V. Zeps (1962:84–97.) megdönthetetlennek tűnő nyelvészeti érvekkel bebizonyította, a balti nyelvek egész halászati-tengeri és hajózási szókincse lív-észt eredetű. A „kurs” név nem etnikai, hanem földrajzi fogalom volt: a mai Litvánia és Lettország tengerparti részén lakókat jelölte, az „igazi” balti kursokat ugyanúgy, mint az épp napjainkra már csaknem kihalt líveket.[23] A vikingekhez hasonlóan tengeri kalózkodással foglalkozó törzset a 9. században kursnak említik, míg a német kereskedők, akik a 12. században a Rigai-öbölben léptek partra, lívnek. Innen érthető, hogy nemcsak azért adták ők nevüket az egész mai Lett- és Észtországnak (Livland), mert a németek velük találkoztak először, hanem azért is, mert a kursokkal együtt sokan voltak, ahogy a Livóniai Rímes Krónika mondja: „törzsük nagy” (379. sor), s ennek megfelelően a 7–8. századtól a 13. század elejéig ők voltak az uralkodók a törzsi egyvelegben.

A többi balti nép közül a litvánok, pontosabban a ¾emaitisok csak későn, a 11. század végén érték el a tengert, és kaptak hozzá Klaipeda felett, Palangánál egy keskeny sávban kijáratot, s ezt az állapotot az 1422-es melnasi béke hatszáz évre rögzítette. A poroszoknak ugyan 170 kilométer hosszú tengerpartjuk volt, életük egész jellege mégis szárazföldi maradt, hiszen a nyílt tengertől elválasztotta őket a 96 kilométer hosszú Kurs-turzás és a 65 kilométer hosszú Visztula-turzás (amit németül Frisches Haffnak, Fríz-turzásnak hívnak). Így csak Sembia félszigete[24] érintkezett a tengerrel, de annak partja meredek, hajózásra alkalmatlan (Biskup–Labuda 1986:32.). (Még így is valószínűleg itt volt az a két település, amelynek a 13. század előtt az egész Kelet-Baltikumban egyedül városias jellege lehetett. Az egyik, ahol a svéd és a dán utak keresztezték egymást, Truso (p. Druso, Drusa g germanizált Drausen), ami a mai len. Dru¿no-tó helyén, Elbl±gtól délre terülhetett el a 8–9. században.[25] A másik a Kalinyingrádtól 28 kilométerre északra lévő Wiskiauty (lit. Viskiautai, n. Wiskiauten), amely egy, a múlt században megkezdett régészeti telephely, amelynek gazdagsága alapján feltételezhető, hogy ott a 9. századtól a 11. század elejéig dán–svéd kereskedelmi központ volt [Lit. E./XXXIV:325–27.]).

Ettől a – főként a vízineveket vizsgáló nyelvészek (például Gerullis 1924, Bonfante 1985:317.), illetve a történész H. £owmiañski által képviselt – nézettől, amely szerint legalábbis a keletbaltiak ősei csak igen későn, az I. évezred végén, a II. elején érték el a Balti-tengert, gyökeresen eltér a főként régészek (pl. Kilian 1955:190. és köv., Moora 1956) által hangoztatott vélemény, amely azt mondja, hogy a baltiak, a lettek–litvánok ősei már az i. e. III. és II. évezred fordulóján a tenger partján éltek. A két felfogás között mintegy 3000 év különbség van, s ebből fakadóan egészen más a két tábor elképzelése a Baltikum egész őstörténetéről.[26]

A szárazföldön minden irányt áthatolhatatlan erdők és mocsarak zártak le: a baltikumi tóvidék, a Pripjaty szinte végig mocsaras katlanja s a Kárpátok hegyláncai. A kelet–nyugati átjárást a legmagasabb pontján háromszáz métert is meghaladó Valdaj-hátság akadályozta, amely a Daugava forrásvidékétől húzódik északnak az Onyega-tó déli partjáig. A Valdaj vízválasztójától keletre eső folyók a Fekete- vagy a Kaszpi-tengerbe ömlenek, míg a nyugatra esők – köztük a két nagy folyam: a 937 kilométer hosszú Nemunas (o. Nyeman, len. Niemen, n. Memel) és az 1000 kilométer hosszú Daugava (n. Düna, lat. Duna, Dune, legkorábbi említése gót Dyna, különösen az orosz területen lévő felső folyása o. Nyugat-Dvina, len. Nyugat-D¾wina) a Balti-tengerbe. Livónia első, a 17. századból származó térképein nem az alig létező utak, hanem a mocsárgázlók vannak feltüntetve (Mugurevics 1965:9.). A porosz és litván területekről az első ún. útvonal-beszámolókat (n. Wegeberichte, len. brody krzy¿ackie ’keresztesek gázlói, átjárói’) 1384 és 1402 között azok a már megtérített porosz, illetve litván „idegenvezetők” (n. Leitsleute), „hazaárulók” készítették, akik a német keresztes lovagok számára térképezték fel a meghódítandó vidéket. (Néhány úti beszámolót közöl Mannhardt 126. és köv., Mierzyñski II:88. és köv., a legtöbbet SRP/II:662–711.)

A baltiak megközelíthetetlenségét fokozták az időjárási körülmények: ugyanolyan akadály volt az év egyik szakában a hó és a jég, mint a másikban a felengedett talaj. Mindennek következtében a balti népeket délről, a szárazföld felől szinte nem lehetett leigázni. (Egyesek szerint ezért kerülte el őket a népvándorlás, a hun beözönlés: Hensel 1988:583.) Ha északról, a tenger felől indult ki a hódítás, az nagyon korlátozott érvényű maradt. Így a 7–8. századtól a 11. század második feléig tartó normann próbálkozások is – amelyek egyébként csak a Sembia-félszigetet és a kursok területét érintették (az utóbbiba beleértve a mai Litvánia északnyugati részét is – Dundulis 1985:12.) – csak nagyon kérészéletű sikereket mondhattak a magukénak. A svéd vikingeknek például mindössze 853-tól 862-ig sikerült uralmuk alá hajtani a kursokat, tartósan azonban sohasem (Johansen 1939:263.). A legtöbb, amit a térség 11–12. században vezető hatalma, Dánia elért, hogy adófizetőivé tette a sembeket, kursokat és észteket.

A belföld, a szárazföld villámháborús meghódítása reménytelen vállalkozás volt.[27] Erre a 13. században megjelenő német lovagoknak is rá kellett ébredniük, akiktől az első időkben a „bennszülöttek” nyáron minduntalan visszafoglalták azt, amit a lovagok télen megszereztek (Urban 1989:10.), s akik kénytelenek voltak megtanulni, hogy csak lassan, lépésről lépésre, várak létesítésével nyomulhatnak előre, amelyekből télen – mikor a lombját vesztett erdő nem rejti, a hóban hagyott nyom viszont elárulja a helyieket – ki-kicsapva egyre nagyobb területeket vonhatnak ellenőrzésük alá.[28]

Áthatolhatatlan mocsarak, erdőségek – a balti népek életének minden szintjét végigkísérő, visszatérő motívum, amely sok mindent megmagyaráz: a nyelv archaikus voltát, amely az elszigeteltség – természetesen viszonylagos és nem érintkezések nélküli elszigeteltség – következménye, akárcsak például a temetkezési szokásokat.[29]

A baltiak, pontosabban a baltikumi aestek (poroszok?) furcsa temetkezési szokásairól már a 9. századból hiteles beszámoló áll a rendelkezésünkre. Nagy Alfréd király 890–893-ban angolszászra fordította vagy fordíttatta a középkor egyik alapkönyvét, a hispániai P. Orosiusnak 415 körül keletkezett hétkötetes Historiarum adversum paganos című világtörténetét. Orosius a Historiarum elé írt egy chorographiát is, a hét könyvben szereplő országok, vidékek földrajzi leírását.[30] Orosius chorographiáját az angol király kiegészítette két, Észak-Európáról (az akkori Germániáról) szóló útirajzzal. Az egyik egy Ohthere nevű norvégtől származik, a másik egy Wulsftan nevű normann-dán vagy angolszász királyi megbízottól, amely az aestek földjéről, a későbbi Poroszföldről számol be. Wulfstan – a szakirodalom minden alap nélkül kereskedőként tartja számon (Labuda 1960:23.) – valamikor 870 és 890 között felkereste a Balti-tenger déli partját, Trusót, s beszámolóját (az első részletesebb híradást a földnek erről a csücskéről) leírta vagy tollba mondta megbízójának, a királynak. Ebben többek között az áll: „Az esteknek az a szokásuk, hogy amikor egy ember meghal, ott fekszik elhamvasztatlanul a házában, a rokonok és barátok között 1 hónapig, néha 2 hónapig. A fejedelmeik és más előkelő származású embereik még tovább is, attól függően, milyen gazdagok; néha egy fél évig sem hamvasztják el őket, és ott fekszenek a földön a házaikban. És egész idő alatt, amíg a holttest ott fekszik, inni kell és mulatni, egészen addig a napig, míg el nem hamvasztják.” (Wulfstan: 17.) Ezt a szokást a mai litván iró, S. T. Kondrotas (1986) zseniális regényében a 19. századi litván falu mitikus-szimbolikus elemévé magasztosítja fel. Ennek következtében nem is derül ki, hogy mi alakíthatta ki ezt a szokást.[31] E „hullaérlelés” egy lehetséges és igen egyszerű magyarázatát a kelet-poroszországi származású kitűnő német író, J. Bobrowski (1967:123.) adja meg, a két világháború között Poroszföldön játszódó regényében: „Nem tapasztalatlanok az emberek ezen a vidéken, láttak már egynéhány halottat. Aki a horpadáson él, tudja: nincs az a gyerek, aki ne töltene sokszor heteket is halottakkal egy fedél alatt. Az árterületen domboldalra épülnek a tanyák, mindegyik a maga dombjára. Aztán február végén, márciusban a jég megkásásodik, rálépni sem lehet ilyenkor, mintha vattán járna az ember, egy kicsit ropog, és csupa latyak. De még eszében sincs olvadni. Csónakkal képtelenség odébb jutni. Ilyenkor aztán öt, hat, nyolc hétre is be van zárva az ember, még a szomszéd tanyával sincs semmi kapcsolata, a falu meg teljességgel elérhetetlen, ámbár mi az, hogy falu ezen a vidéken, túlzás, mondjuk inkább, hogy az elöljáróság vagy a posta, de hát ebben az időben amúgy sem ér semmit egyik sem, be van zárva mindenki, egyenként, egymagában. Ha aztán ilyenkor hal meg valaki, ott marad a házban, egészen tavaszig, míg a jég tova nem tűnik, véget nem ér a rogyanás (n. Schaktarp, lit. ¹aktarpis ’vizenyős partszegély, a jég széle’ – B. E.). Merthogy így hívják ezt az időszakot. Megvan a külön neve, érthető, miért. Egyébiránt maradhat is a halott nyugodtan odahaza. A padmalyon mindenütt ott a koporsó készenlétben.”

A megközelíthetetlenség sokszor volt sorsdöntő. A leglátványosabban, egész Európa sorsát meghatározóan talán a 13. század közepén, amikor még nem dőlt el, hogy Litvánia vagy a Halics–Volhíniai Fejedelemség vonja vonzáskörébe a felbomlott Kijevi Rusz fejedelemségeit, területeit. A kérdés úgy oldódott meg, hogy a tatárok Halics–Volhíniát el tudták érni (1283-as dúlásuk után lett Volhínia addigi székvárosából, a Dnyeper forrása közelében lévő Vlagyimirből jelentéktelen falu), míg Litvániát megvédte tőlük a távolság, a Poleszje és a Dnyeper-vidék mocsaras erdősége (Ljubavszkij 1910:28.), s ezután megindulhatott Litvánia nagyhatalommá válása.

De a példák a megközelíthetetlenségre tovább szaporíthatók, egészen a legutóbbi időkig: a második világháborúban, majd az 1944–1952-es szovjet–litván háborúban voltak a nagyvárosoktól alig 50–60 kilométerre olyan erdőségek, amelyekből sem a német, sem a „fejlett szovjet haditechnika” nem tudta kifüstölni az ellenálló partizánokat.[32]

A baltiakat azonban a 12–13. század fordulójáig nemcsak a hadi, hanem a kereskedelmi ösvények is jobbára elkerülték, s a Skandinávia és Dél-Európa közötti, főként arab és zsidó kereskedők által bonyolított, leginkább a 10. században virágzó kereskedelemből csak szűkösen részesültek.

Délre csak vízi úton lehetett eljutni. Kelet-Európát két nagy út szelte át észak–dél irányban. Az egyik, amelyik az Adriával kötötte össze a Balti-tengert, a Nyugat-Baltikumból indult ki és a Jütland-félszigettől az Elbán át futott. Ebbe a poroszok becsatlakozhattak volna, mégpedig a tengerparton lakó (a kasub kivételével) kihalt nyugati szláv törzsek (pomoránok, veletek-rugiaiak, obodriták, s a legnyugatibb polabok-elbamentiek) közvetítésével, ám nem tették: ilyesfajta kereskedelemnek csak nagyon gyér nyomai vannak, elsősorban azért, mert a mocsarak-lápok miatt a tengerparton kelet–nyugati irányban sem lehetett közlekedni, másrészt az itteni folyók nem voltak transzkontinentálisak (Ja¿d¿ewski 1981:633.).

A másik út a keleti szlávokon keresztül vezetett. A kettő közé eső baltiak maradtak a maguk elzártságában (Niederle 1911/III:48.), ami a régészeti leletek csekély számából is kiderül, meg abból is, hogy a 10–12. századi rúnák alig említik a Balti-tenger déli partját. (Melnyikova 1977:36.). Ennek a második útvonalnak nem volt része a szárazföld semmijében eredő Nemunas (ugyanígy £owmiañski 1957:80.), mivel onnan nem vitt tovább vízi út délnek.[33] A Daugavától azonban vitt, mégpedig azért, mert forrása közel van három másik folyó: a Dnyeper, a Volga és a Lovaty forrásához, s e négy folyó mindegyikéről az ún. volok-okon (l o. volocs ’húzni’), ezeken a mesterségesen kialakított horhosokon, mélyutakon egyszerűen át lehetett húzni vagy szekéren átvinni a hajót az egyikről a másikra.[34]

A négy folyónak e Valdaj-hátságon lévő forrásvidékét ennek megfelelően két úton lehetett elérni. Az egyik a Rigai-öbölbe ömlő Daugavából indult ki, amelynek jelentőségét az is mutatja, hogy az alsó folyásánál lakó balti törzsek, a zemgalok és a letgalok már a 10. századtól a keleti szláv polocsan törzs „fővárosa”, a Polota és a Daugava találkozásánál épült Polock adófizetői voltak.

Amint a Skandináviában talált arab pénzleletek is bizonyítják, a svéd kereskedelmi központból, Birkából és a Gotlandról érkező varjág kereskedők számára a legrövidebb út a Daugaván keresztül vezetett. Itt azonban csak kis hajók tudtak közlekedni.[35] Ezért volt a másik, a Finn-öbölből kiinduló út a jelentősebb (Arbusow 1939:174.). A varjág kereskedők beszerezvén a keleti szlávoknál legértékesebb exportcikkeiket: az állati prémeket és a rabszolgákat, de főként a rabszolganőket, a Néván át a Ladoga-tótól, majd a Volhovon át az Ilmeny-tó partján épült Novgorodból indultak tovább délnek a Lovatyon (Dvornik 1949:62.). Különösen akkor vált a Finn-öböl jelentőssé, mikor a Polockkal rivalizáló többi keleti szláv fejedelem tudatosan „holt zuggá” (zu einem toten Winkel) tette a Daugava-vidéket, ami annál feltűnőbb, mert a jóval északabbra és keletebbre, de a dánok kezén lévő Tallinn kereskedelme virágzott (Wittram 1954:15.).

Akár a Rigai-, akár a Finn-öböl felől érkezett, az út megint kettévált. Az egyik, amelyik a Nesztor-krónika híres szavai szerint „a varjágoktól a görögökhöz” vezetett a Dnyeperen lefelé Kijevbe, majd onnan a Fekete-tengerhez, Bizáncban ért véget. A másik út még keletebbre, a Volgán át az arab kalifátusokig, Bagdadig, Damaszkuszig ment, áthaladva a folyó középső szakaszánál elterülő volgai bolgár, és az alsó folyásánál lévő kazár birodalmon. Mindkét útvonalat jóval a varjágok előtt ismerték és használták a Dnyeszter, a Dnyeper és a Don között elterülő „birodalmak” népei: a kimmerek (i. e.15. sz. – 8. sz.) és a szkíták (i. e. 8. sz. – 4. sz.) ugyanúgy, mint az őket követő szarmaták (i. e. 4. sz. – 250) vagy a gótok (i. sz. 150–360). A varjágok és a kazárok, szaracénok közötti kereskedelmi forgalomra jellemző, hogy egyedül Gotland szigetén körülbelül 40 ezer arab ezüstpénzt találtak, amelynek a fele a 800–1000 közötti évekből származik (Amman 1936:32.).

Persze a földrajzi helyzet önmagában még nem rekesztette volna ki a balti népeket a „civilizált világból”, hisz tudjuk, a civilizált világ felfedezi magának azokat a helyeket, ahol van valami, legyen az a valami olcsó gabona vagy kőolaj. Itt azonban sem ásványi kincsek, sem kedvező körülmények a mezőgazdasághoz nem voltak. Ennek következtében nem voltak városok – meglétük a civilizált társadalmak egyik ismérve –, még a 12. században sem (Moora–Ligi 1970:22.). Itt az egyetlen borostyánon kívül nem volt semmi, ami indokolta volna a balti népek felfedezését. Ezért lett a borostyán a balti népek emblémája, s ezért indokolt, hogy a vele kapcsolatos kérdéseknek külön fejezetet szenteljek: tárgyalásuk révén bepillantást nyerhetünk a balti őstörténet szinte minden zegébe-zugába.[36]



[21] Megkülönböztetésül a régi törzsre és szálláshelyére a letgal, Letgale nevet használom, míg a 20. században felelevenített formájára a latgalt, Latgalét.

[22] A balti törzsek 13. század eleji elhelyezkedésének ettől a közkeletű képétől néhány döntő ponton eltér a magam később kifejtendő (II. 5.6.2.) hipotetikus képe.

[23] A népnév talán l liva ’homok’. Az egykor népes törzs lassú, „természetes” asszimilációja a történelem során többször is hosszabb-rövidebb ideig tartó erőszakos beolvasztással váltakozott. Ami oda vezetett, hogy az 1970-es évekre néhány tucat lív maradt életben Lettországban. A múlt század végi első „nemzeti újjászületés” után a második 1918 után következett be, bár Lukinich (1935:42. és köv.) szerint ez sem zavartalanul: a lívek csak letteknek jelölhették magukat okmányaik nemzetiségi rovatában, s az egyetlen tiltakozót, egy, a néphit szerint 12. századi fejedelmi családból származó Kaphberg nevű embert a lett hatóságok az 1920-as években bolondokházába, majd börtönbe csukták, ahol meghalt. Livónia krónikása, Heinricus (VII, 3) 1203-ra datálja azt, hogy Theodericus püspök magával vitt Németországba egy bizonyos Kaupót (Caupo), aki mintegy királya és legfelsőbb ura (rex et senior) volt a turaidai (Thoreyda) líveknek.” A lívek esetleges kihalásának oka ugyanaz, mint általában a kihalt törzseké-népeké: az írásos kultúra hiánya egy olyan asszimiláló környezetben, amelyet már az írásos kultúra uralt. 1935-ben 8 lív könyv létezett: a Máté-evangélium három különböző nyelvjárásban, kelet- és nyugatlívül 1863-ban, középlívül 1880-ban elkészült fordítása, öt ábécés olvasókönyv, egy daloskönyv és egy vegyes füzet (Lukinich 1935). Megemlítendő még az 1931 és 1939 között megjelent „Livli” (A lív) című folyóirat, s több más néprajzi-nyelvészeti kezdeményezés (köztük a legfontosabb, L. Kettunen 1938-ban Helsinkiben megjelent munkája: Livisches Wörterbuch mit grammatischer Einleitung), de mindez aligha volt elég a lívek életben tartásához. Ennek ellentmondani látszik T. Karma (1994) nemrég megjelent cikke, amely szerint még 1994-ben is 200-an vallották magukat lívnek, s amely arról beszél, hogy most, „a lívek harmadik nemzeti újjászületésének az idején” elengedhetetlenül szükséges a lív irodalmi nyelv fejlesztése, amire történnek is kísérletek az újra függetlenné vált Lettországban. Egy másik cikkében – 1994a:27. – a szerző arra a kérdésre, hogy megmenthető-e még a lív nyelv, és megmenthetők-e maguk a lívek, azt az őszinte választ adja: „Nem tudom”.

A lívekről a legteljesebb információt az észt és lett tudósok tanulmánygyűjteménye adja: Boiko 1994, magyarul pedig Domokos 1985.

[24] Magyar térképeken nem találtam a nevét annak a 40, illetve 32 km hosszú szárú félszigetnek, amely ma Kalinyingrád (az egykori Königsberg) központtal Oroszország része.

[25] l p. *drus ’sós forrás’, vö. a litvániai Druskininkai, vagy az ukrajnai Truszkavec. A település helye azért vitatott, mert a tó a 9. században még jóval nagyobb volt, egészen Elbl±gig terjedt (SSS:1/389–91.).

[26] A régészeti kultúrákat, etnikumokat és nyelveket meglehetős gátlástalansággal egymás helyére csúsztató régészek táborának talán a legjellegzetesebb képviselője M. Gimbutas (Gimbutiene), aki minduntalan megkülönböztetés nélkül hol földrajzi, hol nyelvészeti értelemben vett baltiakról ír.

[27] Ezért van oly döntő különbség a Nyugat- és Dél-Európában működő vikingek és a Kelet- és Észak-Európában működő varjágok között: az előbbiek Angliától Szicíliáig végigraboltak-pusztítottak mindent, az utóbbiak jobbára békésen kereskedtek (£owmiañski 1957:77.). (B. Rübakovnak – 1963:297. – ez a fő érve a „normannistákkal” szemben: a normannok-vikingek már csak azért sem vethették uralmuk alá a Kijevi Ruszt, mert a terepviszonyok miatt nem nyílhatott módjuk váratlan lerohanó támadásra.)

[28] Még a kiépült kapcsolatok idején, a 13. század közepén is Poroszföldről körülbelül 5 hét alatt jutott el a hír a római kúriáig (Powierski 1981:389.).

[29] P. Tretyjakov (1962:4.) figyelmeztet rá, hogy az erdős vidékeken egy-egy régészeti kultúra még a vaskorban is azonosítható egy-egy etnikai csoporttal, mert oda egyszerűen nem tudtak „idegenek” behatolni.

[30] G. Labuda (1975:31–32.) mutat rá, hogy Észak- és Kelet-Európáról egészen a középkor végéig az Orosius által adott kép élt, hiszen a régió másik két alapművének, Tacitus Germaniájának és Ptolemaiosz nyolckötetes Geographiájának a legrégebbi fennmaradt kéziratait csak 1454-ben, illetve 1470-ben találták meg, s 1513-ban, illetve 1533-ban adták ki nyomtatásban, arról már nem is beszélve, hogy a közkeletű tévhittel szemben az utóbbi csak a térképkészítés receptjét adta meg, térképeket azonban nem tartalmazott (Beck 1973:44.).

[31] Ami egyébként máshonnan is ismert. Jákob hetven napig volt temetetlen – igaz, bebalzsamozottan. (Ter 50, 3.) Az aestek Wulfstan szerint azonban más módszert alkalmaztak: „Van az estek között egy törzs, amelyik képes hideget előidézni; és a halott azért fekszik ott olyan sokáig és nem indul oszlásnak, mert hideggel árasztják el. És ha odaraknak két sörrel vagy vízzel teli hordót, el tudják érni, hogy az egyik is, másik is befagyjon, legyen akár nyár, akár tél.” (I. m.)

[32] Persze, az erdő nemcsak védelmet nyújtott és elválasztott, de fontos élelemforrás is volt. Ahogy a litván szólás tartja: „Gyalog mész be az erdőbe, s kifele már szekérrel jössz.” (Bir¾i¹ka 1952:103.)

[33] A „litván folyók anyja”, a Nemunas jelentősége a német hódítással nőtt meg, amikor a keresztes lovagok 1252-ben megalapították Klaipeda várát, s innen felfelé haladva a folyón próbálták legyűrni a ¾emaitisokat, illetve megakadályozni azok együttműködését a poroszokkal.

[34] A volokok mentén falvak létesültek, amelyeknek lakói, a volocsánok a rakományok átrakásában, a vontatásban, a kötélgyártásban, a kereskedelemben stb. állandó munkaalkalomhoz jutottak (Alekszejev 1966:89.).

[35] Evvel függ össze Riga alapításának a kérdése. Heinricus a maga Chronikonjában 1209-nél említi először a várost. Voltak, akik az 1185-nél említett portus Livonicust is Rigára vonatkoztatták, azonban bebizonyosodott, hogy Heinricus krónikájának ez a helye 16. századi betoldás-hamisítvány. Azért is képtelenség korai kikötőt feltételezni, mert éppen azért kellett Albert püspöknek várat és kikötőt létesítenie, hogy a német jövevények ki tudjanak kötni nagy hajókkal is. Ugyanis az első livóniai püspök, Meinhard által létesített két település csak kisebb hajók kikötésére volt alkalmas (Laakman 1939.).

A város a feltehetőleg már a 10. században létezett falutól, az pedig az eltűnt Ringa pataktól kapta a nevét. Etimológiája vitatott, kapcsolatba hozták latinnal, keltával, lívvel, némettel, szlávval, a vikingek skandináv nyelvével. Lett nyelvészek a balti *ring ’tekeregni, kanyarogni’-ból eredeztetik. Nem lehet a szó kurs, ahogy V. Dambe (1990) állítja, mert a kursban az -in-, -en- hangkapcsolatokból nem esett ki az -n-. A. Bielenstein (1892) és V. Kiparsky (1939:46.) hipotézisét felújítva legújabban A. Caune (1992) azt állítja, hogy a zemgalok nevezték el a települést a 10. században. Ennek csupán azt lehet ellene vetni, hogy amennyiben el is fogadjuk, hogy a zemgalok már a 10. században elérték a Rigai-öblöt – ami egyáltalán nem biztos –, akkor a 12. század végén miért laktak ott lívek? (Heinricus – I, 6 – a zemgalokat a Rigai-öböl „pogány szomszédainak” titulálja.)

[36] A baltikumi borostyánkőről mind társadalom-, mind természettudományos szempontból a legjobb összefoglalás (bőséges további bibliográfiával): Katinas 1983, valamint a „JBS” 1985/3. borostyánkő-különszáma. Főként az 1–2. századról nélkülözhetetlen: Spekke 1957.