Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

4. Borostyánkő, borostyánkőút

4. Borostyánkő, borostyánkőút

E bepillantást hadd kezdjem a baltisztika egészét érintő kitérővel. Amikor J. Voigt (1:90.) a Poroszország régiségét bemutató, máig megkerülhetetlen kilenckötetes művében befejezi a borostyánkőutakról beszámoló források szemléjét, összefoglalólag így sóhajt fel: „Wahrheit und Dichtung!” Úgy tűnik, igazság (tudomány) és költészet (koholmány) összekutyulása a balti kultúrtörténet minden ágában – nyelvészetben, régészetben, mítoszkutatásban, folklórtudományban – hasonló sóhajokat csalhat ki belőlünk.

Minden tudományos vizsgálódást előzetes eszmék és ezektől nem mindig megkülönböztethető téveszmék irányítanak. Az utóbbiakat az angolszász „újkritikusok” műszavával fallacynak hívhatjuk, amit magyarra csak körülményesen lehetne lefordítani, talán ekképp: a tárgytól független területről iderángatott (vagy inkább idecsúsztatott – ezért mondom a továbbiakban röviden csúsztatásnak), bizonyítottnak vagy magától értetődőnek beállított, valójában bizonyítatlan előfeltevés.

Az a fallacy, ami a baltisztika jó részét áthatja, az a nemzeti szellemű, nacionalista, vagy D. H. Fisher (1970:226.) szavával „etnocentrikus fallacy”.[37] (Ez olyannyira szembeszökő, hogy egy kicsit is gyakorlott olvasó pillanatok alatt felfedezi, hogy egy adott tudományos munka szerzőjének milyen a nemzeti háttere.)

Az igazság átfestését költészetté persze magyarázzák a körülmények, a nemzeti tudat kialakulásának és kialakításának nyomorúságos körülményei, az, hogy a hagyományteremtést és -ápolást a baltiak történelme során szinte végig idegen elnyomás akadályozta. A baltiakra is érvényes, amit Simon Róbert (1996:301.) általában a kelet-európaiakról mond: „A polgárság hiányát és a torz nemzetfejlődést kompenzálandó ki lehet találni hajdan tekintélyes ősöket (sumereket, hunokat, dákokat, gétákat és trákokat), légvárakat lehet építeni nem létező őshazákban, mitikus – így soha nem létező – népi kultúrát teremthetünk képzeletben, s e sokoldalú és fáradságos múltépítés ellenpontozásaképpen mindezt elvitathatjuk a szomszéd népektől.” A „kelet-európai helyzetben” az emberi gondolkodásnak az a természetes hajlama, hogy egy dolog hitelességét annak régiségével indokolja, könnyen ölt torz formákat. Igaz Danilo Ki¹ (1983:163.) aforizma tömörségű megfogalmazása: „A történelmet a győztesek írják. A nép legendákat sző.” Ám amikor a „nép” elkezd maga is történelmet – például baltisztikát! – írni, akkor először csak a „győztesek”, az „idegenek” ellen ír, s – legtöbbször bevallottan sem – az „objektív”, tudományos igazságosság a célja. Egészen 1918-ig elenyészően kevés azoknak a munkáknak a száma, amelyek ne lennének elmarasztalhatók a nacionalista fallacy vétkében. Amint A. ©vabe 1915-ből származó, keserűen önironikus szavai tanúsítják, még az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozás is dagaszthatta a hazafiúi keblet: „Egyre újabb nyelveket találtak, amelyeknek jogukban állt a szent árja nyelvek családjába belépni, míg csak egy napon a litván-lett nyelvre is sor kerülhetett. Mikor külföldi kollegáink erre az emlékezetes álláspontra jutottak, a mi lokálpatriótáink és népnemzeti romantikusaink felujjongtak, mintha valami nagy nyereményre tettek volna szert. Örvendj, rabszolgák és parasztok népe, húgaid: India szentjei és a görög múzsák tartottak keresztvíz alá! Bizony, a régi görögök! Megértem az elégtételt: a lett, akit évszázadokon át bömbölő baromnak bélyegeztek, most hirtelen sugárzott az örömtől.” (Idézi Biezais 1961:50.) A késő vaskort vizsgáló vallástörténész számára a pogány lettek vallása „egyszerre a nemzeti önismeret és büszkeség alapja és tartalma. Látjuk, hogy őseink a maguk vallásos életében és ismereteiben koruk kultúrájának a csúcsain álltak” (Adamoviès 1937:110.). A 20. századi lengyel–litván területi vita vetül vissza több ezer évre, amikor a lengyel régész, J. Kostrzewski (1967:14.) avval vádolja meg a litván származású amerikai M. Gimbutast, hogy az a balti őshaza kijelölésében „rosszul értelmezett hazafiságból a baltiaknak a valóságosnál sokszorosan nagyobb területet tulajdonít”, ami persze a kölcsönös vádaskodások hosszú sorába illeszkedik. Hogy a másik oldalról is hozzak példát: a kitűnő etnográfus, J. Balys (1929/8:34.) szerint A. Mierzyñski és A. Brückner azért akarják mindenáron azt bebizonyítani, hogy az ősi baltiak barbárok voltak, mert ők lengyelek. (Brücknernek egy másik litván folklorista más alkalommal viszont német származását rótta fel: „a Gloger–Brückner–Obst-féle echt lengyelek” – írta róla megvetően Bir¾i¹ka 1919:114.)

Az önálló Lettország és Litvánia 1918-as megalakulásával lehetőség nyílt a múlt pártatlanabb, érzelmektől mentesebb feldolgozására. Rövid idő alatt olyan összefoglalások jöttek létre, amelyek jó alapját képezhették volna a későbbi vitáknak.[38]

Az 1940-es, majd 1944-es szovjet megszállás derékba törte ezt az ígéretes fejlődést. Aki ismeri a mindenféle nemzeti önállóságot kíméletlenül üldöző szovjet rendszert, annak számára teljesen világos, mit jelent, amikor a nevét és nemzetiségét oroszról litvánra változtató Mikolas Letas Palmaitis, sőt V. Toporov (1983:36.) is a porosz nyelv rekonstrukciójának-feltámasztásának indokául a nyelvészeti, az elméleti-megismerő és a kulturális-történeti után az erkölcsit is felhozzák. („Az egyetemeken a litván szakosokat kimondatlanul is nemcsak irodalomtörténésznek vagy nyelvésznek képezték ki, hanem »hivatásos hazafinak« is.” – Viliunas 1994:15.) Valóban, a szovjet rendszer idején a hazafias-nacionalista irányzatosságtól, akárhol is élt, egyetlen baltista sem lehetett mentes. A baltisták között külön csoportot alkotnak az emigránsok – szokatlan módon ezért is jelzem sokszor egyikük-másikuk lakhelyét –, akiket a szovjet rendszer üldözött el hazájukból, vagy gátolta meg évtizedekig akárcsak hazalátogatásukat is, s akiknek ezért érthetően a legnehezebb a hazafias elfogultság csapdáit kikerülni.[39]

Bármily hihetetlen, a nacionalista csúsztatás tetten érhető annál a látszólag tisztán természettudományos szigorral és módszerrel megválaszolható kérdésnél is, hogy vajon borostyánkő-e a borostyánkő, s ha igen, akkor honnan származik. A borostyánkő legfőbb előfordulási helye ugyan a Balti-tenger partja, a lett határtól Schleswig-Holsteinig és a Jütland-félsziget nyugati partjáig, s ezen belül Sembia félszigetét hívják hagyományosan Borostyánkő-partnak is (Viitso 1994:104.), s az is igaz, hogy „régészetileg a nem balti fajták jelentéktelennek tűnnek” (Bohnsack–Follmann 1976/2:288.), ám borostyánkő máshol is található: Olaszországban, Romániában, Franciaországban, Portugáliában, „s csupán a nacionalista elfogultsággal lehet magyarázni, hogy azok a tudósok igyekeztek buzgón bizonygatni a régiségben felhasznált borostyán kizárólagos baltikumi eredetét, akik maguk is Észak-Európából származtak” (Todd–Eichel 1974:297.).

Az egyes fajták: a baltikumi succinit, a szicíliai simetit és a romániai rumaenit közötti különbségeket a finn Agricola már a 16. században felismerte, a 19. században pedig elsősorban a danzigi patikusnak, Otto Helmnek köszönhetően már e különbség okát is tudni vélték. A. Mierzyñski (I:31–2.) írja, hogy miután Schliemann az i. e. 1200-ból származó mükénéi sírokban nagy mennyiségű borostyánt talált, a vegyelemzés kiderítette, hogy kétfajta borostyán létezik: „1. a balti és a német parttól a közép-európai hegyek lábáig terjedő vidékről származó igazi succinus, azaz olyan borostyánkő, amelyik 3–8 százalék borostyánkősavat tartalmaz, 2. a nem e területről származó borostyán – jelentéktelen kivételektől eltekintve – vagy egyáltalán nem, vagy csak felettébb kis mennyiségben tartalmaz borostyánkősavat, s ezért ez inkább a gyantának egy faja. Ez főként olyan vidékekre vonatkozik, mint Szicília, Kis-Ázsia, a hispániai Santander, Észak-Itália, Csehország és Japán. A román borostyán kémiailag egyenértékű az északival, azonban matt színe és a sok apró repedés megkülönbözteti az utóbbitól. A galíciai kevés és kénnel keveredett savat tartalmaz. A spanyolországi és a dél-itáliai leletekben a borostyánkősav helyett hangyasav van, a japánokban pedig pyrogallus. Mivel tehát az Itáliában, Hallstattban, Mükénén és más, nem északi területeken talált borostyánkő tárgyak olyan százalékban tartalmaznak borostyánkősavat, mint az északi, ezek nyilvánvalóan északi, köztük a balti országokból származnak.” A modern vegyészek, elsősorban a Vassar Egyetemen dolgozó Curt W. Beck és munkatársai korszerű infravörös spektrumvizsgálatokkal bebizonyították, hogy a nem baltikumi borostyán is tartalmazhat borostyánkősavat, s ezért addig, amíg az eddigi leleteket át nem vizsgálják az új módszerekkel, csínján kell bánni az „ősi” borostyánkőút és borostyánkő-kereskedelem emlegetésével.[40] Vannak azonban olyan vegyészek is – például Beck német ellenlábasa, a mainzi laboratórium vezetője, A. Rottlender –, akik szerint egy borostyánkődarabnak még a legmodernebb módszerekkel is legfeljebb a kora határozható meg, származási helye azonban nem, s ezért „a borostyánkőutak fikciónak tűnnek” (idézi Todd–Eichel 1974:298.).

Ezt az őstörténészek között közkeletű fikciót[41] G. Childe (1962:163.) népszerűsítő összefoglalásában a következőképpen írja le: „Borostyánkövet tartalmazó sírok és raktárleletek világosan mutatják a megkövesedett gyanta útját Jütland partjairól Görögországba. Az árut az Elbán vitték felfelé a Saale folyóig. Az út itt kétfelé vált. Az egyik követte az Elba folyását Csehországba, áthaladt a Hercyni erdőségen a Dunáig, s azon felfelé az Inn torkolatáig. Ott csatlakozott a másik úthoz, mely a Saalen felfelé, a Majnán lefelé, majd a Dunán keresztül vezetett. A kombinált folyami út tovább vezetett az Innen felfelé a Brenner-szorosig, ott a szállítók könnyű átrakodás után az Adige folyón elérték az Adriát, vagy pedig az Appennineken átkelve, a Lipari-szigetek vagy Görögország felé hajózták be a borostyánkövet. (…) A sembiai borostyánkő bizonyára a Saalén érte el a Jütlandból jövő utat.” Ebből is látható, hogy borostyánkő-kereskedelemről elsősorban a gazdag kelta, tehát „nyugati” leletek alapján szokás beszélni. A borostyánkőút kifejezés, noha használatos volt már a múlt században is, alighanem J. M. Navarro 1925-ös tanulmánya nyomán (Prehistoric Routes Between Northern Europe and Italy Defined by the Amber Trade) terjedt el, valószínűleg azért, mert rímelt a csupán az eladónak mindig fontos luxuskereskedelem más híres útjaira, a selyemútra, fűszerútra, s mert volt valami tudományos, ugyanakkor titokzatos csengése.

Magában az anyagban is mindig volt valami titokzatos. Először egy i. e. 10. századi asszír ékírásos tábla említi, de számos lelet bizonyítja, hogy Dániában a mezolitikumtól, a Kelet-Baltikumban a neolitikumtól ismerték és használták (Hensel 1988:53.) – bár hogy mi mindenre, arról vita folyik: vannak, akik a díszítő funkció mellett mitikus-kultikus felhasználását bizonygatják. (Mindenesetre a bronzkortól a 13–14. századig a Kelet-Baltikumban kizárólag a halott mellé a sírba tett, legtöbbször gyöngy alakú borostyánszemeket találtak, díszként alkalmazott műtárgyat, amiből pedig az előző neolitikumban viszonylag sok volt, egyetlenegyet sem – Vaitkauskiene 1992. Hogy ezeknek a sírgödörbe helyezett amuletteknek mi volt a jelentése, azt csak találgatni lehet.) A legrégebbi, az i. e. VIII–VII. évezredből származó tengerparti leleteket Hamburg mellett találták. A Kelet-Baltikumban az első borostyánkő-készítmények az i. e. 4000–3500-ból, Moszkva környékén az i. e. II. évezredből, Nyugat-Európában a Hallstatt-kultúrából (i. e. 1000–500), Mükénén az i. e. 1600-ból, Rómában az i. e. 900-ból valók. Plinius (XVII, 51) nyomán a 16. századi szerzetes, S. Grunau (I:51.) azt írja krónikájában: „Az apróra összetört borostyánkő árpavízzel keverve gyógyítja a vizeletszorulást, megtöri a húgykövet; ha kamillával egybekeverve bedörzsöli az ember a bordatájékát, akkor megszűnik a nyilalás; item a borostyánkövet rózsával összekeverve bedörzsöli a fejét, akkor elmúlik a szédülés; item ha világosabb borostyánt hord az ember, az megóvja az italmérgezéstől. Item vesz az ember egy kis lenolajat, beletesz abba borostyánkövet és összekeveri, akkor jó firnájszt kap festett képek megóvásához.”

A borostyán titokzatosságának a fő okát az ókorban abban keresték, hogy az valamiképp a Nappal kapcsolatos. Ismeretlen etimológiájú görög neve – elektron – először az Odüsszeiában fordul elő, s az Iliászban a fénylő Napra használt elektorral hozható összefüggésbe (Hughes–Brock 1985:260.). (A 17. századi angol udvari orvos, W. Gilbert az elektron-ból csinálta elektromosság szavunkat – Spekke 1957:4.) A görög mitológiában a borostyánkő a lovakkal, a Nappal és Apolló istennel szerepel együtt. Egy történetbe kapcsolásuk mégis egy római költő, Ovidius tollából származik: az 1 és 8 között készült Átváltozások egyik története arról szól, hogy a Nap (Phoebus Apolló) és egy földi halandó, Clymene királynő fia, Phaethon kölcsönkéri apja négylovas tüzes égi szekerét, s miután a lovak megvadulnak, Phaethon az égboltról lezuhanva szörnyethal. Nővérei, a Nap leányai, a Heliasok bánatukban nyárfává változnak, s kérgük alól „omol ki a könny, s a napon merevülnek a cseppek, / ámbra gyanánt lecsöpögve a friss fán, tiszta folyóvíz / fogja fel és díszül viszi el Latium-beli nőknek” (Ovidius II. 363–366. sor).[42]

A Római Birodalom bukása után a borostyánkő iránti kereslet több száz évre megcsappant. A két borostyánkő-feldolgozó központba, Aquileiába és Massiliába irányuló kereskedelemnek már korábban, a 2. században véget vetett a markomannokkal folytatott háború, amely a leghevesebben 70 és 160 között tombolt (Wielowiejski 1982:269.), olyannyira, hogy a 3. század elején uralkodott római császár, Elabagalus már arról panaszkodik, hogy nem tudja borostyánkővel díszíteni palotája oszlopcsarnokát (Pasquinucci 1982:273.). A kora középkorban valószínűleg csak (tömjén helyett) füstölésre-kuruzslásra használták, ám legalább a 13. század elején már újra nagy becsben tartották. Ezt onnan tudjuk, hogy a poroszokat leigázó Német Lovagrend szigorúan magának tartotta fenn a kitermelés jogát, amely 1642-től porosz állami monopólium volt. Azon a partszakaszon, ahová a tenger borostyánt vetett ki, idegeneknek még sétálni sem volt szabad, a halászoknak pedig háromévente ún. borostyánesküt kellett tenni, amely szerint a kifogott kincset beszolgáltatják az államnak.

A borostyánkő díszítő-művészi felhasználása a reneszánsszal kezdődően nyert nagy lendületet. A leghíresebb műtárgyat, az ún. borostyánkőszobát – tulajdonképpen egy szoba falait teljesen beborító sima és szoborszerűen metszett borostyánlemezeket váltogató hatalmas mozaikot – 1709-ben készítette el két danzigi mester a porosz választófejedelem megrendelésére, a potsdami kastélyba szánva. Négy évvel később azonban Frigyes Vilmos király I. Péter orosz cárnak ajándékozta. A szoba egészen 1755-ig a Téli Palota termeibe volt beépítve, amikor is átvitték az uralkodó újonnan létesített nyári rezidenciájába, Carszkoje Szelóba, a mai Puskinóba. Új intarziákkal egészítették ki, drágakő szegélylécekkel, borostyánkődarabokkal, s ez a valóságos kis borostyánkő-múzeum ilyen állapotban volt látható közel 200 évig. 1944–45-ben azután a németek ládákba csomagolták és titkos helyre vitték, s azóta senki nem tud róla semmit.

A borostyánt sokáig csak halászták, amint az említett Grunau (I:49.) is beszámol róla: „Éjjel láthatja az ember a vízben csillámlani-lebegni, ám a nagy darabok a fenéken nyugszanak. Ha fújni kezd az északi szél, az összes környékbeli paraszt a partra jön, s hálóval a kezében, pucéron a lent úszkáló darabok után veti magát; ahány hálónyi borostyánkövet egy-egy halász kihalászott, annyi háló nyers sót kap érte, és sok paraszt vízbe fulladt az ilyen halászat közben.” Később az egykor tenger borította rétegekből bányászták is: az első bánya 1658-ban nyílt Sembián, komolyabb méretű bányászatra azonban csupán 1860-tól került sor, amikor megalakult a Kurs-turzáson és Sembián bányászó Stantien–Becker cég, amelyből hamarosan az állami Königliche Bernstein Werke Königsberg lett. (Páratlan értékű borostyánkő-gyűjteményüket a königsbergi egyetemnek ajándékozták, és az a második világháborúban az egyetemmel együtt lett a lángok martaléka.) A cég az első világháború előtt évente átlag 400 ezer kg borostyánt bányászott. A leggazdagabb lelőhelyekről: Sembiából és a Kurs-turzásról származott az 1860-tól az 1950-es évekig kitermelt nyersanyag 99,5 százaléka (Lit. E./VII:259. és köv.). Jelenleg Litvániában 600–800, Lettországban pedig 100–200 kg az évi termés.

Amint látható, a történelmi időkben, különösen pedig a 19–20. században a borostyánkő balti tulajdon. Visszavetíthető-e ez az állapot a történelem előtti időkre? A 19. század második felétől a leggazdagabb leletek Gdañsk és Wroc³aw környékéről, illetve Sembiáról, a Kurs-turzásról (egy Juodkrante nevű falu mellől), Palanga környékéről, a lettországi Sarnatéből és újabban, az 1960-as évekkel kezdődően a lett tengerparttól 200 kilométernyire, a Daugavától északra fekvő Lubana-tó partjáról kerültek elő, s mind a neolitikumból, illetve a rézkorból származnak (Loze 1969, 1979, 1980). (A tengertől távoli leletek – a Lubana-tó, Wroc³aw stb. egy-egy feldolgozó vagy tranzit kereskedelmi központra utalnak.)

Vajon közvetlen folytonosság van a legújabb kor és az újkőkor között? Vagyis megint az egyik őstörténeti alapkérdés bukik elő: a baltiak őshonosak voltak-e a Balti-tenger partján vagy késői, esetleg középkori betelepülők?

Az a két, egybehangzó írott forrás, amely először köti a borostyánkövet egy balti-tengeri etnikumhoz, az utóbbi választ sugallja. Tacitus a 98-ban befejezett Germaniában (45) azt írja az aestiusokról, hogy „a tengert is kutatják, és ők az egyedüliek, akik a sekély vízben és a parton borostyánkövet, a maguk nyelvén glaesumot gyűjtögetnek. Mint afféle barbárok, sem a természetét, sem a keletkezését nem kutatták, nem is tudták meg, sőt sokáig a tengerből kivetett egyéb dolgok között hevert, míg a mi fényűzésünk nevet nem adott neki. Ők maguk nem használják: durva állapotban szedik, megformálatlanul továbbítják, s csodálkozva veszik el árát.”[43] Hogy Tacitus az aesteket germán törzsnek tartotta, az nemcsak abból nyilvánvaló, hogy a suionok törzse után, a germánok lakta Suebia határán belül helyezi el őket, s csak ezután említi azt a három törzset (peucinusok, venedusok és fennusok), amelyek germán vagy szarmata volta kérdéses (Bonfante 1985:317.)[44] – s Plinius egy helyütt (XVIII, 43) kifejezetten azt írja, hogy „a borostyánkövet a germánok viszik el Pannóniába” –, hanem a germán glaesum[45] szó használatából is: furcsa lett volna, hogy a baltiak nem saját szavukkal illetik legfőbb árucikküket. J. Endzelins (1944:6.) meglehetősen nyakatekert ellenérve, hogy tudniillik a baltiak az idegenekkel folytatott kereskedésben használták az idegen szót, s ettől még nem kizárt, hogy ne lett volna rá saját szavuk, nem állja meg a helyét, mert a germán szóval Plinius (IV, 97, 103, XXXVII, 42) földrajzi fogalmat is jelöl, a borostyánkő-szigeteket (insulae glaesiae, Glaesaria), s az szinte elképzelhetetlen, hogy erre ne a saját szavukat használták volna a baltiak – ha ott élnek.

A borostyánkő balti elnevezésének – lit. gintaras (nyelvjárási gentaras), l. dzintars, dzitars, por. gentars (bár ez félig-meddig rekonstruált alak – Toporov II:211.) – az etimológiája megfejtetlen (az o. jantar késői átvétel a baltiból – Zinkevièius 1984–94/I:163.), mindenesetre rokonságban áll a mi gyanta szavunkkal, ami a „magyarban jövevényszó, de sem végső forrása, sem közvetlen átadója nincs kellőképpen tisztázva” (Benkő 1967:1120.). (A kérdésnek jó összefoglalását adja Voigt Vilmos [1971], bár ő – B. Larin és J. Mikkola véleményét ismertetve – itt még csak egy tengerparti balti–finnugor találkozás eshetőségeit veszi számításba. Egy későbbi [1980:80.] cikkében viszont a 3–5. századi Dnyeper–Dnyeszter-melléki balti–magyar találkozásról ír, amelynek során mi kölcsönöztük volna a balti szót.) Az is lehetséges, hogy a balti törzsek a kazár kereskedelem révén, néhány száz évvel később kerültek kapcsolatba a magyarokkal.[46]

A legvalószínűbb azonban – s ebben az esetben a szó az egyik legsúlyosabb bizonyíték arra, hogy hol volt az egyik balti „őshaza” –, hogy a balti és finnugor törzsek az i. e. II. évezred elején-közepén a Volga és a Káma közében, az Oka medencéjében találkoztak egymással. Erre utalna a mari jarndar ’átlátszó, üveges’ és a csuvas jandar ’üveges, üvegedény’. (Ugyanaz a jelentésváltozás, mint a glaesum g Glas!) A szót akár a finnektől vagy a magyaroktól vették át a baltiak („A szó nem kelt balti benyomást és nyilvánvalóan kölcsönszó, még ha igen korai is” – idézi G. Gerullis litván nyelvészt J. Mikkola 1938:35.), akár fordítva, a kölcsönzés a (fenyő)erdőzónában játszódott le, s amikor a baltiak jóval később elérték a tengerpartot, a gyanta nevét egyszerűen átvitték az ott megismert hasonló (például elégetve ugyanolyan illatot árasztó) anyagra, a borostyánkőre.

Tacitus után közel fél évezreddel későbbről maradt ránk az a másik dokumentum, amelyik a balti-tengeri borostyánt etnikumhoz köti, történetesen ugyancsak az aestekhez. A római Flavius Cassiodorus (485–578) vagy igazi nevén Senator (Wattenbach–Levison 1952–63/1:74.) levélgyűjteményében (Variae V, 2) van a keleti gótok (osztrogótok) királyának, Nagy Theoderichnek (493–526) egy, az akkori császárvárosban, Ravennában kelt válaszlevele, amit az aesteknek küldött. Itália meghódítóját, a keletrómai császár helytartóját ugyanis teljesen váratlanul felkereste egy aest küldöttség, és borostyánkő-ajándékcsomagot nyújtott át neki.[47] Mire a gót király, aki nem nagyon értette az ajándék célját, sőt magáról a „barbárok” létéről is csak Cornelius (Tacitus) több száz évvel korábbi beszámolójából volt tudomása, tudós kancellária-vezetője, a római Cassiodorus tollával a következőképpen válaszolt: „Követeitek érkeztével szereztünk azon nagy óhajotokról tudomást, hogy velünk ismeretségre lépjetek. Hogy ti, akik az Óceán partján laktok, velünk jó viszonyba szeretnétek kerülni, számunkra rendkívül kellemes és értékes kérelem, mint ahogy annak is örülünk, hogy nevünk eljutott hozzátok is, amire pedig semmiféle utasítást nem adtunk. Legyetek jó szívvel irántam, akit ti ismertek, s akit ismeretlenül felkerestetek kívánságotokkal, mert oly sok nép között bátran nekivágni az útnak – ez sürgető óhajt feltételez. Viszontkívánságaink mellett tudatjuk veletek, hogy a borostyánkő-ajándékot, amit ezen írás átadója hozott nekünk, kegyes hálával megkaptuk. Mint ahogy követeitek beszámolójából is kiderül, ezt a könnyű anyagot az Óceán hullámai vetik ki partjaitokra; de hogy honnan származik, az, szavaik szerint, ismeretlen előttetek, noha mindenki közül ti gyűjtitek össze azt hazátokban. Egy bizonyos Cornelius műve szerint, az az Óceán közepén lévő szigeten egy fából csorog, mint annak nedve (ex arboris succo), ezért is nevezik succinumnak, és a nap hevétől keményedik meg. A világos, puha képződmény kiizzadt fémbe megy át, ami hol sárgásrőt színben ragyog, hol tüzes fénnyel szikrázik; a váltakozó tengerár megtisztítja, és a hullámzás kiveti hozzátok a partra. Mindezt azért kellett elősorolnunk nektek, nehogy azt higgyétek, hogy előttünk ismeretlen, ami a véleményetek szerint egy rejtőzködő titok. Keressetek fel azonban bennünket gyakrabban ilyen módon a szeretetetek által nyitott úton, mert mindig jó dolog gazdag királyok kegyét elnyerni, akik, még ha csak egy csekély ajándék által is, jóindulatra hangolódván, nagyobb jutalomra fognak törekedni. Ezt-azt szóban fogunk megüzenni nektek követeitek által, akik által tudatjuk, hogy olyasmit is küldtünk nektek, ami biztos jól fog esni szíveteknek.”

A nagyon modern hangvételű levélből[48] – a fejlett technikával rendelkező civilizált világ kioktatja a nyersanyagszállító, de még a saját nyersanyagait sem ismerő barbárokat – bizonyos csodálkozó értetlenség érződik, ami talán a Nyugat–Kelet, illetve Észak–Dél közötti oly gyakori „fáziseltolódás” eredménye: az aestek esetleg „a primitív és archaikus társadalmakra egyaránt jellemző ajándékkereskedelembe” (Finley 1985:87.) akarták bevonni az osztrogót atyafiakat, amin „a művelt Nyugat (Dél)” akkor már túl volt. („Az ajándékcsere megelőzte a kereskedelmet” – mondja M. Eichel 1978:322. A borostyán egy bizonyos időszakban része volt a cserekereskedelemnek is: a mükénéi sírokban talált és bizonyítottan baltikumi eredetű borostyánt az északi sírokban talált és bizonyítottan égeikumi eredetű kagylókra vagy kagylóval díszített tárgyakra cserélték – Renfrew 1972:467. és köv.)

Sem Tacitus leírása, sem Cassiodorus Senator levele nem egy kereskedők által bejáratott, esetleg közbülső állomásokkal tarkított állandó útvonal meglétére utal. A baltikumi borostyán harmadik, az előző kettővel szemben nem egy törzshöz kötődő írásos említése szintén egy egyszeri vállalkozásról számol be: Plinius (XXXVII, 45) említ egy római lovast-lovagot (eques Romanus), aki Néró császár idején a mai Bécstől kb. 60 kilométerre keletre, a Morava folyócska dunai torkolata közelében lévő pannóniai Carnuntum közbeiktatásával annyi borostyánt hozott „Germánia partjairól” Rómába, hogy még a gladiátorviadalokon a vadállatok elkerítésére használt védőhálókon is borostyánkődarabok díszelegtek.

Borostyánkő-kereskedelemről tehát kizárólag a régészeti leletek alapján lehet beszélni, s éppen ezért csak nagyon óvatosan. Amit C. Renfrew (1979:24.) – aki G. Childe mellett alighanem századunk legnagyobb hatású régésze – mond a Baltikum és az Égeikum közötti borostyánkő-kereskedelemről a mükénéi időszakban („noha sok elmélet és kronológia sarkköve, mégis mítosznak bizonyulhat”), az általános érvényű. A mítoszgyártás leggyakoribb módja az, hogy a legkülönbözőbb korok adatait csúsztatják egymásra. Több forrásból tudjuk, hogy milyen sokra tartották a borostyánt a görögök (Homérosz: Odysseia 15, 460), majd a rómaiak (Plinius: „Olyan nagy becsben van a luxuscikkek között, hogy egy bármilyen kisméretű borostyánkő emberalak többet ér, mint több egészséges élő ember” – XXXVII, 49). Ebből és a borostyánkő legújabb kori értékéből azonban legalábbis elhamarkodott olyan légből kapott következtetésekre jutni, mint például M. Gimbutas (1991:152., 383.), aki szerint az i. e. IV. évezred közepén a Lengyelországból kiinduló ún. harang alakú edények kultúrájának a népe, egy indoeurópai pásztor törzs azért nyomult fel a Balti-tenger partján a III. évezredben kimutatható Nemunas- és Narva-kultúrák területére (ahol szerinte persze a mai baltiak nem indoeurópai ági ősei éltek), mert borostyánkőre volt szükségük, „mivel nagy ideológiai fontosságot tulajdonítottak neki”.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy nem létezett borostyánkő-kereskedelem – hiszen a régészek a tengerparttól távoli leleteket tártak fel, ahová valahogy el kellett jutnia az anyagnak –, hanem csupán azt, hogy nem sok értelme van általában beszélni róla. Általában csak azt állíthatjuk, hogy a borostyánkő volt az észak–déli kereskedelem legfontosabb árucikke, amelynek révén a peremvidéki baltiak némi kapcsolatot tartottak az európai központokkal. A baltiakon azonban itt kizárólag a tengerparti nyugatbaltiak (poroszok? kursok?) őseit szabad érteni, hisz a keletbalti törzsek területe – még ha elérték is a tengerpartot – a két nagy észak–déli kereskedelmi út közé esett, s ezért a lettek-litvánok ősei kimaradtak az üzletből.

A borostyánkőút kifejezés is megtévesztő, hiszen nem egy, hanem több út volt, attól függően, hogy honnan indult, milyen állomásokon haladt át, és kik, mely népek tartották ellenőrzésük alatt.

A bronzkor kezdetétől négy kiindulópontot feltételezhetünk. A nyugati út a Jütland-félszigettől vezetett a Rajnán és a Genfi-tavon, majd a „borostyánkő-folyónak” hívott Rhône-on át le egészen Marseille-ig. Valószínűleg ilyen „nyugati borostyánkő” található a dél-angliai ún. Wessex-kultúra leletanyagában. Az Elba azonban a Moldvába is csatlakozott, s a folyó mentén haladva az Alpoknál megint két irányban lehetett eljutni Bajorországba, illetve Sziléziába, Szászországba és Türingiába. A jütlandi borostyán már az i. e. II. évezred elején elérhette Dél-Európát is, amire a mükénéi leletek utalnak.[49]

Ez a késő neolitikumtól működő útvonal azonban az i. e. 7. századtól megszűnt, s a kereskedelem a második, de főként a harmadik nyersanyagtermelő kiindulási központba: Nyugat-Poroszországba (Visztula g Poznañ g Szilézia g Carnuntum g Duna g Adria) és Kelet-Poroszországba, Sembiába tevődött át. A Sembia félszigetéről kiinduló út nagyon régi: már a korai bronzkorban, i. e. 1300 körül kialakult. A sembiaiak a Pomorze szlávjaival cserélték el a nyersanyagot bronzra, s a bronzkészítményeket ők adták tovább a Balti-tenger keleti partvidékére, egészen Finnországig (Okulicz 1973:227.). De nemcsak a tengerparton, hanem a szárazföld belsejébe, Oroszország európai részének egész erdős zónájába is szállítottak, I. Loze (1980:84.) szerint már az i. e. III. évezredben.

A poroszországi borostyánkő ugyanúgy elérhette Dél-Európát, mint a nyugati. A Sembiából induló út a Keleti Alpokon, majd a postojnai szoroson, Észak-Szlovénián át[50] a Pó mentén vitt le az Adriáig (Malinowski 1982:113–115.). A közvetítők az i. e. 6–3. században a venedek voltak, majd a kelták vették át ezt a szerepet. Miután a markomannokkal folytatott háború miatt a rómaiakkal tartott kereskedelmi kapcsolatok megszakadtak, a baltiak „nyakán maradt az áru”: különösen az 5. századtól kezdve a baltikumi leletek között megszaporodik a borostyánkő.

De a negyedik, a legkeletibb lelőhely: a lett tengerpart borostyánja is elérhette Dél-Európát, pontosabban a célállomásokat, a görög kultikus helyeket: Dodonát, Delphoit, Olympiát, mégpedig a Dnyeperen keresztül, „Szkítián át” (Voigt 1:92.). Ez az útvonal akkor kezdett volna jelentőségre szert tenni, a 3. század végétől, amikor az útvonal kereskedelmét a kezükben tartó görög gyarmatvárosok a 3–4. századi gót és hun támadások következtében lehanyatlottak. Amint azonban V. Katinas (1983:10.) példamutató tárgyilagossággal megjegyzi, ennek az útvonalnak a jelentősége nem hasonlítható az előbbiekéhez, mint ahogy a Kelet-Baltikum és Dél-Európa közötti borostyánkőutakat is tanácsosabb inkább domborzati-földrajzi lehetőségként, mintsem történelmi valóságként kezelni.



[37] D. H. Fischer szórakoztató könyve a történész munkájának a logikai csúsztatásait veszi sorra, azokat, amelyek – mintha az alcím is ezt sugallná – logikus gondolkodással elkerülhetők lennének. Így például az etnocentrikus csúsztatás a kompozíciós csúsztatás egy rövid alesete. Azt hiszem, hogy a viszony fordított: az olyan világnézeti fallacyk, mint amilyen a nacionalista is, gerjesztik – akár öntudatlanul – a logikai-technikai csúsztatásokat.

[38] A litvánoknál elsősorban az A. ©apoka (1936) szerkesztésében megjelent többszerzős munkára gondolok, a letteknél pedig arra az 1930-ban németül, majd 1932-ben lettül is kiadott tanulmánykötetre, amelyikben 18 szerző írt a különféle „nemzeti tudományokról”, tudatformákról (Schmidt 1930, Balodis–©mits–Tentelis 1932).

[39] E sorok íróját a kezdet kezdetén tisztán a tudomány vezérelte: az 1910–20-as évek avantgárd irodalmát tanulmányozva, a magyar és a szláv irodalmak néminemű ismeretében az az ötlete támadt, hogy a balti irodalmakban is kell valami hasonlónak lennie. A kis irodalmak történésze szükségképpen válik mindenessé: én is kénytelen voltam – egyre fokozódó örömmel – a balti kultúra újabb és újabb területeibe és korszakaiba beleártani magam. De erre jórészt a nacionalista = „hazafias” irányzatosság erkölcsi-politikai parancsa késztetett. Az a valami, ami közben ezen felül lett – ami azonban nem tudomány, s amit éppen ezért igyekszek különtartani ún. tudományos felismeréseimtől –, az merőben személyes jellegű: az abból fakadó öröm, hogy egy egész kultúrát vélek abban a lét és nemlét, valóságosság és kitaláltság közötti állapotban, abban a köztes helyzetben, számomra a szabadság terében felfedezni, ami először öntudatlanul, majd – nyilván a baltiak immár jó negyedszázados hatására is – később egyre tudatosabban számomra is kitüntetett helyzetté és értékké vált.

[40] Az Union Internationale des Sciences Préhistoriques et Protohistoriques külön nemzetközi bizottságot állított fel, amelynek az eddigi leletek leltározása, egy Corpus Succinorum Veterum létrehozása a feladata. (Minderről Beck 1982, 1985, 1985a).

[41] Pusztay János (1994) a Skandináviától Dél-Európáig, Görögországig húzódó hatalmas területet Borostyánkőút-régiónak nevezi el.

[42] atinul a borostyánkőnek kétféle neve volt: sucinum és a germán eredetű glaesum, Ovidius itt mégis a görög szót használja, amit Devecseri Gábor „ámbrá”-val ad vissza. Ami nem egyszerű félrefordítás, hanem két dolognak – hosszú múltra visszatekintő – összekeverése. Amint (ma már) köztudott, a borostyánkő megkövesedett harmadidőszaki fenyőgyanta, míg az ámbra az ámbráscet bélcsövében képződő kellemes illatú, szürke viasszerű anyag. Mivel sokáig nem tudták azt, ami Ovidius történetében bennefoglaltatik, hogy tudniillik a borostyánkő növényi eredetű, ami mellett a legfőbb ókori tekintély, Plinius (XXXVII, 42–43) is letette a garast: „a borostyánkő egy fenyőfajtából szivárgó folyadék […], amely megdermedt a fagyon, vagy talán a mérsékelt melegben, vagy még egyenesen a tengerben. […] Őseink is úgy hitték, hogy egy fa izzadmánya, sucus‚ s ezért nevezték el sucinumnak”. Emellett azonban számos más elképzelés is létezett, köztük a 2. században élt történésztől, Serviustól származó, amely szerint a borostyánkő nem más, mint a tenger vizében megdermedt ámbra. A két anyag összekeverése azután maga után vonta az elnevezések azonosítását: több nyelvben a középlatin közvetítésével átvett perzsa-arab szót (Mikkola 1937:34.) használják mindkét fogalomra, s csak a „szürke”, illetve „sárga” jelzővel különböztetik meg őket egymástól. (Pl. angol yellow amber, francia ambre jaune, olasz ambra gialla ’borostyánkő’, s ambergris, ambre gris, ambra ’ámbra’.) Amint Ballagi Mór (1873/I:33.) szótárából kitűnik, magyarul is összekeveredett a két fogalom – nyilván mivel hazánkban borostyánkővel is, ámbrával is ritkán találkozhattak: „ambra = kellemes illatú gyantás testű -cserje, -fa, melyből ambra csepeg. -fű, melynek virága ambraillatú.” Újabb tájszótárunkban az „ámbra” már nem szerepel, a „borostyánkő” viszont kapott egy helyi jelentést: „barnakő” (Lőrinczy 1979:559.). A „borostyán(kő)” magyarul még egy dologgal keveredett össze: a „repkény”, illetve ebből másodlagosan „babér” és „orgona” jelentésű „borostyán”-nal, aminek az az oka, hogy a két szó, noha származásuk különböző (n. Bernstein ’sárgagyanta’, illetve szerbhorvát br¹èan ’repkény’), azonos hangzásúvá vált (Benkő 1967:347–348.).

[43] A Svédországban élt lett kultúrtörténész, A. Spekke (1957:86.) úgy véli, hogy ilyen lesújtó véleményt az aestekről – akiknek balti mivoltát ő magától értetődő tényként kezeli, holott az egyáltalán nem biztos, sőt – Tacitusnak valami közvetítő mesélt be: „Nagyon is világos, hogy itt valami álnok közvetítővel van dolgunk, akinek érdekében állt befeketíteni a borostyánkő előállítóit, mégpedig azért, hogy magát helyezze előtérbe. Hogy ez hogyan és miért történt így, nem fogjuk tudni megmondani. Nekem úgy tűnik – és e hipotézisért vállalom a felelősséget –, hogy itt a balti történelem azon szokásos megközelítéseinek az egyikével van dolgunk, amelyek vörös fonálként húzódnak végig e népek balsorsú történelmén: jelesül, olyan megközelítéssel, amely hajlamos elfogadni az idegen nézőpontot és a baltiak nyakába varrni mindazt a kedvezőtlen információt, amit ellenségeik gyártottak, azok az idegenek, akik elnyomásukra és kizsákmányolásukra vállalkoztak, s akiknek ők oly büszkén ellenálltak.”

[44] Közvetve ezt mondja a talán legjózanabb baltista nyelvész, a litván származású német G. Gerullis (1921:44.) is, amikor a Ptolemaiosz említette galindokat és sudinokat tartja az első olyan balti törzsnek, amelyet név szerint ismerünk.

[45] Óangol glaer ’borostyánkő’, ónorvég glaesa ’valami fénylő dologgal áldozni, imádni’, s innen jelentésátvitellel g ’valami fénylő dolog’: dán glar, n. Glas ’üveg’ (Bonfante 1985:317.).

[46] Az persze tévedés, amit V. Toporov (II:215.) ír, hogy „nem tekinthető váratlannak a magyar nyelvben a borostyánkőnek a baltival azonos elnevezése, ha figyelembe vesszük Pannónia kivételes szerepét, amelyet mint tranzitközpont a borostyánkőúton játszott”, hiszen Pannónia akkor játszotta ezt a szerepet – az 1–2. évszázadban –, amikor magyaroknak ott még hírük-hamvuk sem volt.

[47] Az aestek talán (?) azért kerekedtek fel, hogy felvegyék a kapcsolatot az idegenbe szakadt és a rokonságról már nem is tudó rokonokkal: bennük még ekkor, a 6. században is élt a germán tudat – vagy egyenesen germánok (is) voltak, hiszen miután a 2. század közepén a gótok délkeletre vonultak, a Visztula torkolatánál még sokáig ott maradt a gepidák germán törzse (Lakatos 1973:47.).

[48] Teljességgel megalapozatlan B. Schumacher (1958:8.) feltételezése, miszerint a levelet esetleg el sem küldték, hanem az csupán „kancelláriai stílusgyakorlat” (kanzleimässige Stilübung) volt.

[49] Ennek bizonyítéka az az 1982-ben a dél-anatóliai Kas mellett talált hajóroncs, amelynek gazdag rakományában baltikumi eredetű borostyánkő is volt. Mükéné közvetített a Közel-Kelet, Kréta, Szicília és Dél-Itália között (Renfrew 1991:328.).

[50] A szlovén régész, F. Starc szerint persze minden kora vaskori Szlovéniában talált borostyánkő helyi eredetű (idézi Todd–Eichel 1976:337.).