Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

2. fejezet - A balti törzsek és népek

2. fejezet - A balti törzsek és népek

Az indoeurópai őshaza és ősnyelv

1.1. Az őstörténetírás nehézségei

A baltiak történelme is felosztható két nagy szakaszra: az írott források előtti, a szó szoros értelmében vett őstörténeti és az írott források utáni, a 9. századdal kezdődő szakaszra. Az elsőt a baltiak talán már Hérodotosznál fellelhető szórványos említéseinek majd másfél ezer éves időszaka vezeti át a másodikba.

Theodor Mommsen gonosz megjegyzése, miszerint az őstörténet, vagyis az írásbeliséget megelőző korok kutatása az analfabéták tudománya, amely falusi lelkészeknek és nyugállományú katonatiszteknek való (idézi Vogt 1960:330.), több mint száz év alatt csak annyiban vesztette érvényét, hogy azóta nem műkedvelők, hanem komoly szaktudósok és egész kutatóintézetek próbálják fénnyel bevilágítani a régiség sötétjét. Ám az őstörténetírás és a történetírás közötti lényegi, elvi különbség megmaradt. Ezért fogalmazhat a 20. századi történész ugyanolyan élesen, mint Mommsen: „Őrültség lenne azt képzelni, hogy megírhatjuk a Dark Age történetét. Régészet, összehasonlító nyelvészet és összehasonlító mítoszkutatás, a korabeli szíriai és egyiptomi dokumentumok tanúbizonysága minden értékük mellett gyorsan elérik annak a fénynek az abszolút határait, amelyet egyáltalán vethetnek.” (Finley 1991:24.)[51]

Az őstörténetírás a legjobb esetben is csupán logikus hipotézisekhez juthat, amelyek azonban nem holmi apróságokban különböznek egymástól. Ismeretes, hogy a 17. században élt J. Ussher, Armagh püspöke a Biblia alapján kiszámította, hogy Isten i. e. 4004-ben teremtette a világot, s egy későbbi „tudós” ezt tovább finomította: az esemény október 23-án, reggel 9 órakor zajlott le (Renfrew 1995:18.). Ekkora pontosság talán túlzás, de kissé komolytalan a másik véglet is, amit a modern őstörténetírás produkál, ahol az indoeurópai őshaza helyének és idejének a kijelölésekor kontinensnyi és több ezer évnyi eltérést mutató hipotézisekben válogathatunk. Az, akinek – se régész-antropológus, se nyelvtörténész nem lévén – úgy kellett megtanulnia az őstörténeti szakmát, s aki ezért a kívülálló talán élesebb pillantásával mér (noha másrészt kénytelen jóval több idézett tekintélyérvet felsorakoztatni maga mögé, mint amennyit ízlése kívánna), nehezen szabadul attól az érzéstől, hogy – a tudományban szokatlan módon – itt nem is a feltett kérdés megválaszolása, a végkövetkeztetés, hanem az ahhoz vezető, hihetetlen mennyiségű tudást felhalmozó és mozgósító út a fontos. Vagy – a gondolatokkal való játék, amint C. Renfrew (1987) könyvének az alcíme is mondja: puzzle, kirakósjáték, amivel elődjének, G. Childe-nak (1947–50:330.) a szavaira utal: „A történelem előtti Európáról adott áttekintésünk barbár kultúrák töredékes mozaikját tárta elénk – vagy inkább különböző tökéletlen mozaikképeket egymás hegyén-hátán. Mindegyik annyira hiányos, hogy darabjaiból különböző ábrák rakhatók ki. Gyakran kétséges, melyik mozaikábrához tartozik egy-egy egyedi töredék. Az egyik mozaikábrából egy másikba áthelyezve a darabokat, az ábrák gyökeresen átalakultak, és egész jelentésük drasztikusan megváltozott.”

Az őstörténetírás alapvetően a fizikai antropológiát is magában foglaló régészet és a nyelvtörténet tényeit igyekszik egymáshoz illeszteni. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a mondjuk egy konkrét területből kiinduló régészet[52] a Kelet-Baltikumban élő emberek (ős)történetét vizsgálja, míg a nyelvészet a lettül és litvánul beszélő emberek őstörténetét. (Az utóbbiak egykor egy közös balti, még régebben pedig egy közös indoeurópai nyelvet beszéltek.) Nyilvánvaló, hogy amikor például L. Kilian (1982:21.) egy keletbalti fajt említ, amin „főképp a finnek és az északoroszok között előforduló zömök, szőke embertípust” ért, akkor annak a balti nyelvet beszélőkhöz semmi köze.[53]

A baltikumi és a balti fogalmainak az összekapcsolása az elvi okokon túl gyakorlatilag is majdnem lehetetlen: ritkán akad olyan kivételes emberfia – Harmatta János, a lengyel H. £owmiañski, az orosz V. Ivanov és V. Toporov ilyen –, aki minden őstörténeti területnek egyaránt szakértője lenne, egy személyben antropológus-régész-nyelvész.[54]

Miért van az, hogy az őstörténetírás csupán hipotézisek – és gyakran egymást kizáró hipotézisek – erdejében botorkálhat?

A rövidre fogott válasz az, hogy írott források híján önmagában sem a régészet, sem a nyelvészet nem képes történelmi tényeket létrehozni. Történelmileg csak az létezik, ami időhöz köthető; más-más okból és más-más módon, de az időhöz kötés mindkét tudományterületet megoldhatatlan kérdések elé állítja.

Következik ez a történelmi tényképzés természetéből. Egy történeti tény, mondjuk egy népcsoport, egy etnikum különböző (földrajzi, faji, vallási, politikai stb.), az időben változó hálót alkotó jellemzőinek valamelyike nem egyszerűen ott van, hanem a maga fizikai-természeti általánosságában létező adathoz ezt a jellemző jegyet odarendelő mindenkori történész révén jön létre. (Ugyanígy Carr 1993:28.)

1.1.1. Régészet

Egy régészeti lelet önmagában puszta adat, amelyből történelmi tény úgy lesz, hogy vagy valamilyen írott forráshoz kötjük, vagy analógiás úton azonosítjuk: hasonló leletek kontextusába helyezve sorozatot képezünk, s a lelet „jelentésének az értelmezése a kontextus értelmezésétől fog függni” (Hoddler 1991:5.). Mivel azonban természetes sorozat nincs, hiszen minden sorozatképző, osztályba soroló szempontot a régész-történész teremt-talál ki, az eredmény mindig feltételes lesz és a kontextusteremtő régésztől függően változó. Az 1960-as évek friss irányzata, az „újrégészet” (new archeology) és az azt folytató ún. processzuális (folyamat-) régészet nézett szembe először vagy legalábbis a legalaposabban ezzel a gyalogrégész ásóján túlmutató kérdéssel.[55] Továbbra is sokan, mifelénk talán többségben vannak azonban olyanok, akiket kevéssé vagy egyáltalán nem érintett meg az új irány elméleti gondolkodása, akik továbbra is abban a tévhitben élnek, hogy „a régészeti leletek, eltérően a történettudomány írásos forrásaitól, önmagukban, tárgyszerűségükben és tárgy voltukban objektívak” (Makkay 1982:76.), hogy – az egyik vezető litván régész, R. Rimantiene (1995:16.) szinte szó szerint azonos megfogalmazásában – „minden régészeti forrás valódi, s ezért megbízhatóbb és gazdagabb az írott forrásoknál”. Menthetetlenül össze van itt keverve egyrészt egy tárgy anyagi, illetve objektív jellege, másrészt e tárgy létmódja, illetve (tudományos) megismerhetősége.

A régészet számára, ami nem az ásó tudománya, hanem jelentések feltárásával foglalkozó embertudomány, egy lelet önmagában se nem objektív, se nem szubjektív, hanem semmilyen: puszta természeti tárgy. Ahogy az „újrégészet” két vezéralakjának, D. L. Clarke-nak és C. Renfrew-nak a nézeteit nálunk először ismertető Vekerdi László (1976:33.) is helyénvaló határozottsággal írja, „az adatok, a tények önmagukban nemcsak némák, hanem így »szűzen« nem is léteznek”. A természeti tárgyról, erről a társadalom- vagy szellemtudományi értelemben vett semmiről a következő lépcsőben legfeljebb az állapítható meg, hogy emberkéz alkotta, de ettől még mindig nem lesz társadalomtudományi (régészeti) értelemben objektívebb. „Technikai megmunkáltsága vagy a falfestmények bonyolultsága ellenére egy etruszk sír egészen addig nem több, mint mesterségesen előállított tárgyak (artifacts) halmaza, amíg nincs megfelelő írásos kulcs (literary key) azokhoz a konvenciókhoz és értékekhez, amelyeket e mesterségesen előállított tárgyak képviselnek.” (Finley 1975:94.) Ebből az üres halmazból azután a kontextusba állítás révén lesz régészeti tény. Ez a jelentésteremtő kontextusba állítás azonban nem hoz objektívebb eredményt pusztán attól, hogy anyagi tárgyak a szereplői.

Azt, hogy a régészet ilyen értelemben éppenséggel mennyire „szubjektív”, a baltikumi régészet története is igazolja: a 19. század elejétől gyűjtögetett-feltárt leletanyagot – ugyanazt a leletanyagot! – először a skandinávoknak tulajdonították (sokáig uralkodó vélemény szerint a Kelet-Baltikumban volt a skandináv őshaza), majd C. Grewingk dorpati (tartui) professzor századvégi munkái nyomán a finnugoroknak, végül A. Bezzenberger egy 1897-es könyve alapján a baltiaknak. Elsősorban a két nagy tekintélyű nyelvész, K. Buga és később J. Endzelins jóvoltából alakult ki az a vízinevek elemzésére támaszkodó felfogás, amely szerint a balti őshaza a Dnyeper felső folyásánál volt, s a baltiak innen szorultak fel északnyugatra, kiszorítván onnan a finnségi népeket. Az 1940-es években ezt a Buga-féle hipotézist szigorú kritikának vetették alá (a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntvén), s visszatértek az autochton elmélethez, amely szerint a Nemunas, a Felső-Dnyeper, a Daugava és a Felső-Oka medencéjében „ősidők óta” baltiak éltek. Ezután következett 20–30 év, amikor egymás mellett éltek – jóformán egy-egy kutató ízlése szerinti vegyítésben – a különféle koncepciók. (Minderről: Volkaite -Kulikauskiene1987:24. és köv.)[56]

1.1.2. Fizikai antropológia

A történelmi tény eme „szubjektivizmusából” fakadó nehézségekben a régészet osztozik a többi őstörténeti tudománnyal. Van azonban alapvető tanácstalanságának egy különleges oka is, amire a legélesebben a különleges leletanyaggal – emberi maradványokkal – dolgozó régészet: a fizikai antropológia világít rá. (A fizikai antropológia csak a régészet részeként lehet egyáltalán társadalomtudomány. Az ember története nem a tudatformák történetéhez tartozik. Egy koponya csupán a maga természeti általánosságában létező adat: egy adott területen élt ember, aki azáltal lép be az (ős)történelembe, hogy valamely kontextustól nevet, majd társadalmi tulajdonságokat kap, s lesz így a szociálantropológia tárgya: „A szociálantropológia nyelve a személyt élesen megkülönbözteti az egyedtől. Az egyed az a biológiai lény, aki megszületik, az érettségig fejlődik, megöregszik és meghal; a személyt egy sor olyan feladat és szerep alkotja, amely az egyedhez életének különböző állomásain kapcsolódik.” – Leach 1996:127.)

Mennyivel járulhat hozzá az antropológia a balti-baltikumi őstörténet jobb megértéséhez? Nagyon kevéssel, szinte semmivel, s egyet kell érteni C. Renfrew (1987:4.) összefoglaló ítéletével: „Minden, »faji csoportokat« vagy »faji jellemzőket« érintő, s az elmúlt tízezer év koponyaanyagára alapozott megállapítást tanácsos jelenleg a legnagyobb gyanakvással kezelni.”

Ismeretes, hogy a folyamatrégészet többek között azért fordult a nagy (gazdasági) folyamatok vizsgálata felé, mert az őstörténet-kutatás meg van fosztva a konkrét egyedi tény elérésének a lehetőségétől, s be kell érnie – ahogy J. Bell (1992:42.) fogalmaz – az általános egyedivel (generic individual). Az antropológia a régészetnél is általánosabb egyediségekhez juthat. Például az etnogenetika (L. L. Cavalli-Sforza és A. Piazza) annyit állapíthat meg, hogy szemben más kontinensekkel, Európa génállománya egységes.[57] Még ha el is fogadnánk ezt az egyébként nagyon kétséges megállapítást, akkor is mit érünk vele? Hiszen, mondjuk, az indoeurópaiak esetében a történésznek épp arra az ellentmondásra kell magyarázatot találnia, hogy olyan biológiailag-antropológiailag egymástól eltérő népek, mint például a svéd és a kurd, egykor ugyanazon a nyelven beszéltek, illetve hogy a biológiailag-antropológiailag egységes (?) Európa annyiféle etnikumú-nyelvű.

Az antropológia kontinensnyi általánosságai a Baltikum esetében is semmitmondóak. A náci fajkutatás által jó időre lejáratott, majd az 1960-as évektől a baltiak etnogenezisének a vizsgálatában is mindinkább szerephez jutó antropológia főként kraniológiát (koponyaméret-vizsgálatot) és szomatológiát (testfelépítés-vizsgálatot) jelentett, noha az 1970-es évektől – főként a rigai R. Denisova (1975, 1977, 1989, 1991, 1991a) érdeméből – alkalmazták a történeti szerológia (vércsoportvizsgálat), dermatológia (bőrvizsgálat) és odontológia (fogászat) legújabb módszereit is. (Minderről Gravere 1990:9. és köv.)

Az első ember a Baltikum déli részén az i. e. X–IX. évezredben, északi részén a VIII.-ban jelenik meg, a terület úgy-ahogy teljes birtokbavétele pedig az i. e. VII–VI. évezredre tehető (Denisova 1975:16. és köv.), bár mindez feltehetően több ezer évvel később zajlott le, hiszen a legmerészebb becslések is (pl. Gimbutiene 1985:26. és köv.) i. e. 8000 körülre teszik a jégkorszak utáni olvadást, amikor megkezdődhetett Észak-Európa délről történő benépesítése. A nagy eltéréseknek az a fő oka, hogy „a radiokarbon módszer forradalmasította a kormeghatározást. A neolitikum és a bronzkor időhatárát több mint 3000 évvel kitágította. Ezt a dendrokronológiai kormeghatározás további 500–1000 évvel tette régebbivé” (Gimbutas 1991:436.), ám a baltikumi leletanyagot csak részben vizsgálták át az új módszerekkel (a dendrokronológia esetében erre egyáltalán nincs mód a Kelet-Baltikumban[58]), s ezért teljes a zűrzavar a korábbi nyelvtörténeti-régészeti és az újabb radiokarbon, illetve az utóbbit kiigazító, „kalibráló” dendrokronológiai időpontok között.

A délről és nyugatról terjedő magdaléni és swidri[59] kultúrák északi határa a Daugava volt. A mezolitikumban Észtország és Lettország területén az i. e. VII–VI. évezredben ezekből a Kunda-kultúra fejlődött ki, míg Litvániában – részben a Maglemose-kultúra hatására – a Nemunas-kultúra, amely átnyúlt a neolitikumba is (Mugureviès 1993:284. és köv.). Evvel a folyamatosságot hangsúlyozó elképzeléssel szemben vannak, akik tagadják a baltikumi leletek déli és nyugati kapcsolatatit.

Az a meggyőződés viszont szinte általános, hogy a mai litván, lett (és észt) területeken az i. e. III. és II. évezred fordulóján mindenképpen a baltiak (helyesen: baltikumiak!) ősei tűnnek fel, „akiknek etnikai történetük régebbi korszakairól, genezisükről és arról, hogy honnan jöttek, lényegében nincs akármennyire is teljes elképzelésünk” (Denisova 1975:5.). Nem teljes elképzelés, vagyis hipotézis – nemritkán nagyon is határozottan, néha dogmatikus eltökéltséggel képviselt hipotézis – kettő van forgalomban.

Az első szerint, amelyet az észt régész H. Moora (1956, 1964, 1970) alapozott meg, az erdős zóna az i. e. V–IV. évezredben két irányból népesült be: keletről és délről. Keletről, Dél- és Nyugat-Szibériából egy europid és mongolid keverék faj hatolt nyugatra, egészen a mai Kalinyingrádig, s a Baltikumban találkozott a délről jövő europid törzsekkel. E kettős hatásra alakultak ki a finnségi törzsek ősei, a fésűs-gödrös díszítésű kerámia kultúrájának népe, amelyet aztán további déli hatások értek: a II. évezred elején a Visztula, az Odera és az Elba medencéjében megjelennek az indoeurópaiak (a zsinórdíszes kerámia vagy harcibaltás kultúra népe), köztük legkeletibb szárnyukon a szlávok és a baltiak ősei, akik legelőket keresve innen keletre-északkeletre tartanak, a Dnyeper középső és felső szakasza s a Volga felső szakasza felé, másik águk, a nyugatbaltiak ősei pedig a tengerparton húzódnak keletnek. Mindezen csoportok i. e. 1800-tól találkoznak a finnségi népekkel. Ennek eredményeképpen az i. e. I. évezredben Nyugat-Litvániában és Délnyugat-Lettországban nyugatról jött balti törzseket, Kelet-Litvániában és Délkelet-Lettországban (Letgaléban) a Dnyepertől felhúzódott balti vagy balti-szláv törzseket találunk (Moora1956:106. és köv.).

A második elképzelés, amelynek fő képviselője R. Denisova (1989, 1991, 1991a), az időmélységen és az európai rassz erőteljesebb hangsúlyozásán kívül egy lényeges ponton tér el az előbbitől. A két faj: a feltehetőleg korábbi és meghatározó hosszú fejű, magas homlokú és széles arcú europid, illetve a kerek fejű, ugyancsak széles, de beesett arcú, nyomott orrú mongolid faj szerinte már a mezolitikumtól megtalálható a Kelet-Baltikumban. Az első, az europid rassz nemcsak Litvániát, hanem Lettországot is délről-délnyugatról népesítette be, s végső soron a Földközi-tenger keleti partjáról származik. Északnak húzódva már a mezolitikumtól elérte a Krím félszigetet és Skandináviát, s a neolitikum idejére létrehozta a Dnyeper–Donyeck-kultúrát, ily módon kettéosztva Közép- és Kelet-Európát: nyugati övezetébe került a Balti-tenger déli partja és Skandinávia, míg a keletibe a Dnyeper középső szakasza és a Krím. Ezért amikor a finnugor törzsek nyugat felé terjeszkedve elérték a Kelet-Baltikumot, már ott találták az egész területet elfoglaló europid törzseket, a dél-litvániai és nyugat-fehéroroszországi Nemunas és az észak-litvániai, lettországi, észtországi és Pétervár környéki (csak az 1950-es évek végén felfedezett) kultúra népeit, azét a kultúráét, amelyet a litván régészek Narva-, a lettek pedig kelet-baltikumi vagy Abora–Laga¾a-kultúrának hívnak (Denisova 1977:183. és köv.).

Az észt kutató szerint tehát finnugor, míg a lett szerint az indoeurópait megelőző europid, s az ebből is kinövő balti volt a Kelet-Baltikum autochton népessége.

Mindkét elképzelés – és bármelyik, antropológiára építő másik – egyaránt megkérdőjelezhető. Aminek a döntő okát egy gyakorlati adottság teszi nyilvánvalóvá. Ez pedig nem más, mint a leletanyag szegényessége. „Aki egy emléket látott, az nem látott egyet sem, aki ezret látott, az látott egyet” – idézi J. Molino (1992:21.) a közhelyszerű régészbölcsességet. Az antropológiai-régészeti kontextus megtalálása még ott is nehéz, ahol van mit analógiás sorba állítani. Hát még ahol nincs!

R. Denisova (1975:9.) összefoglaló monográfiájában arról számol be, hogy következtetéseihez „255 mezolitikumból, neolitikumból és bronzkorból származó koponya, valamint az I. évezredből és a II. évezred kezdetéről származó 375 koponyából kialakított 13 sorozat adatait használta fel”. Ebből az V–IV. évezredekből származó 6 női és 14 férfikoponya a mezolitikumról mondottak alapja (i. m.: 17.), s a többi a neolitikumba kell hogy tartozzon, mert Denisova maga mondja (i. m.: 14.), hogy a bronz- és a korai vaskor teljesen hiányzik. (Már E. ©turms – 1930:139. – azt volt kénytelen a kelet-baltikumi bronzkor leletanyagáról megállapítani, hogy az a két utolsó kőkorszakhoz képest is rendkívül csekély, s ezen az újabb feltárások sem segítettek, amint például a lett régész, J. Graudonis – 1967:5. – szavai tanúsítják: „i. e. 1500 és az i. sz.1. század között nincs antropológiai adatunk Lettország területéről.” A vezető litván történeti antropológus, G. Èesnys ezt úgy egészíti ki, hogy a Narva-kultúrát Lettország területéről 15 férfikoponya, Litvánia területéről néhány csontdarab, míg a Nemunas-kultúrát egyetlen (!) koponya képviseli (Volkaite- Kulikauskiene 1987:69.).

Látható, hogy még a szegényes anyagban is hatalmas, közel két évezredes luk tátong, ami annak a következménye, hogy csupán két, egymástól távoli korban: a neolitikumban és – római hatásra – az időszámítás első évszázadaiban dívott a hullatemetkezés, egyébként a baltikumiak egészen a kereszténység elterjedéséig, a 13., illetve a 14. század végéig elhamvasztották halottaikat (Okulicz 1973:12.).

Az őstörténeti antropológia-régészet alapvető és kiküszöbölhetetlen gyengéje végül is ez: önmagában képtelen folyamatos kontextust teremteni, képtelen saját tárgyát folyamatos azonosságban tartani.

A folyamatosság fenntartására – a kontextus megteremtésére – két lehetséges módszer marad: vagy azokat az állapotokat visszavetíteni, amelyekről biztonságosabb adatok vannak, mint ahogy például R. Denisova (1977) teszi, aki 32, a 13–18. századból származó sír antropológiai anyaga alapján következtetett vissza több ezer évre, vagy elfogadni más tudományszakok (legfőképp a nyelvészet) megállapításait, s ehhez az „idegen kontextushoz” illeszteni az antropológiai-régészeti adatokat. Aminek az a veszélye, hogy az idegen kontextus megváltozásával az antropológiai besorolás semmissé válik. Például amikor R. Denisova (1975:8.) 7. századi letgal koponyáról beszél, akkor az nyelvi-etnikai szempontból három dolgot jelenthet, de ezek közül csak az egyik értelmezhető úgy-ahogy antropológiai-etnikai szempontból. A lett régésznő szerint (1977:185.) a 7. században a letgalok finnségi törzseket asszimiláltak a mai Lettország területén, ami azt jelenti, hogy az eredetileg az europid és mongolid típus keveredéséből létrejött, Finnországot és Skandináviát benépesítő finnségi népek a neolitikum idején Észtország és Lettország területére benyomulva keveredtek a Narva- és Nemunas-kultúrák europid törzseivel, s ezáltal europaizálódtak, majd amikor a 7. században az europid letgalok ideérkeztek, a finn nyelvet baltira cserélték, s persze tovább europeizálódtak. A „letgal koponya” tehát egy finnből letgallá vált koponya, amin talán látszódhat a több ezer évvel ezelőtti mongolid beütés… A másik változat szerint viszont a 7. századi letgalok a Daugava felső folyásánál a szláv krivicseket asszimilálták (a koponya tehát egy szlávból alakult balti koponya), míg a harmadik vélemény szerint a letgalok a 7. században még aligha értek föl a szóban forgó területre, ahol akkor szlávok tanyáztak (tehát a koponya szláv). A két utóbbi esetben azonban értelmetlen a nyelvi-etnikai megkülönböztetést ráerőltetni az antropológiai-etnikaira, hiszen a balti és a környező szláv antropológiailag nem különbözik egymástól.

1.1.3. Nyelvtörténet

Az őskor régészete képtelen a történelmet – ember alkotta struktúrák, jelentések és értékek folyamatos időbeli egymásutánját – reprodukálni. A másik őstörténeti segédtudomány, a nyelvtörténet tanácstalansága más természetű. Tárgya, a nyelv, amelynek segítségével és amelynek a mentén fel akarja gombolyítani az időt, a tudatformák közül egyedül folyamatos. Ami abból adódik, hogy a nyelv kettős természetű: természeti és történelmi (társadalmi), „hangzó jelentés”, tehát a nyelv esetében nem kell a természeti adatnak külön úgy tulajdonítanunk valami jelentést, az a nyelv legkisebb elemében, a nyelvi jelben eleve bennfoglaltatik. A nyelv folyamatosságával azonban kétféle baj is van. Az egyik az, hogy – ha szabad így mondani – a nyelv túlságosan is folyamatos: természeti összetevője miatt bármeddig, egészen az emberi beszéd kezdetéig visszavetíthető, s ahogy a nyelvtudomány előtti nyelvhasonlításokat taglaló monumentális kézikönyvében A. Borst (1957–63/IV:1947.) írta, „a nyelv eredetét firtató kérdés egyenlő az ember lényegét firtatóval”; ezzel pedig máris az adott tudományterületen, a „fizikán” túl, a metafizika (a filozófia vagy a hit) illetékességi körében találjuk magunkat. Igazat kell adni Révész Gézának, a nyelv eredetét tárgyaló egyik legalaposabb monográfia (1946) szerzőjének, amikor egy, a könyvét összegző tanulmányban (1942:446.) megállapítja: „Ha az őshaza és az ősnyelv kérdését plauzibilissé akarjuk tenni, a valószínű prehisztorikus vándorlások időpontját a távoli jégkorszakba kell tennünk, de mindenekelőtt azt kell valószínűsítenünk, hogy az ezekben a vándorlásokban részt vevő hominidák már használták a nyelvet, a valószínű ősnyelvet. Véleményem szerint egy ősnyelv rekonstruálása még ilyen feltevések mellett sem tarthat igényt tudományos értékre. Az emberiség ősnyelvének problémája nem csupán megoldhatatlannak, hanem éppenséggel értelmetlennek bizonyul.”

A nyelv végtelen folytonossága révén tulajdonképpen minden nyelv visszavezethető az egyetlen ősnyelvig, amit az is igazol, hogy hányat próbáltak meg ténylegesen visszavezetni-kikiáltani ilyen lingua adamicának: a hébert, a fríget,[60] az arabot, az egyiptomit, a szírt, a görögöt, a latint, a germánt, a keltát, sőt a magyart, meg a balti nyelveket is.

A nyelv folytonossága nemcsak az ősnyelvhez vezethet vissza. Egy etnikum különböző jellemzői közül (faj, lakhely, vallás, politikai-gazdasági szervezet, népművészet, erkölcs, szokások, foglalkozás, azonosságtudat, önelnevezés stb.) bármelyik történeti szemponttá tehető, s a nyelv folytonosságán mintegy élősködve a nyelv helyére csúsztatható. E csúsztatás – ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy tulajdonképpen ezt hívják őstörténetírásnak – kísértése oly nagy, hogy szinte leküzdhetetlen. Ismeretes, hogy a rekonstruált ősnyelvek kérdésében szemben állnak egymással a „realisták”, akik hisznek a rekonstruált nyelvi alakok egykori valóságosságában (például Szemerényi 1971–82/I:28. és köv.), s a „nominalisták”, akik azt vallják, hogy a rekonstruált alakok nem egy ősi valóságot, hanem pusztán a különböző meglévő adatok közötti egyezéseket tükrözik (például Troubetzkoy 1939). Noha csak a realisták szólalhatnának meg történelmi kérdésekben, hiszen a nominalisták csak a szinkron tényeket ismerik el, azt vallván, hogy például az „indoeurópai” tisztán nyelvészeti konstrukció, mégis, óhatatlanul mindig ott marad a kíváncsiság, hogy miféle népek beszélték ezt az indoeurópai ősnyelvet, s próbálnak a nyelvészeti konstrukcióhoz keresni egy fajt, egy őshazát, egy vallást, egy foglalkozást stb. Hiába fogadja el mindenki elméletileg, hogy egy régészeti kultúra tisztán empirikus kategória, amelynek se etnikai, se nyelvi tartalma nincs, ha egyszer például a Schliemann és követői által feltárt leleteket nemzedékek szívós erőfeszítése összekapcsolta a Homérosz megénekelte trójai háborúval: majdhogynem hiábavaló minden tudományos érv;[61] hiába tudjuk, hogy, mondjuk, az első olyan régészeti kultúra, amelyet biztosan a szlávokhoz kapcsolhatunk, csak a 6–7. századból származik (Tretyjakov 1966:190.), azon az alapon, hogy ezeknek a szlávul beszélőknek szükségképpen voltak elődjeik, aki nagyon akarja, akár több ezer évre visszamenőleg „felfedezheti” őket.[62]

Az egyetlen ősnyelvhez hasonlóan hitbéli kérdés az egyetlen őshaza, az emberiség hol a Tigris és az Eufrátesz között, hol Afrikában ringott bölcsőjének a keresgélése is, ami mögött – amint M. Olender (1992:8.) kitűnő könyvében írja – „a képzelet és a tudomány határán felrémlő aranykor keresése húzódik meg”, tehát Wahrheit und Dichtung azon elegye, amelyikkel az őstörténetírásban lépten-nyomon találkozunk.

Sokan hangoztatták, hogy már maga az „őshaza” műszó is rendkívül sikerületlen: azt sugallja, hogy egy népnek csak egy őshazája lehet.[63] Amint S. Marstrander (1957:418.) rámutat, az őshaza, „ha egyáltalán megállapítható, nem egy szilárd hely volt, ahol »az indoeurópaiak bölcsője ringott«, hanem feltehetőleg egy vándorlási terület (Wanderungsgebiet)”. O. Trubacsev (1982/4:11.) az egyetlen szilárd pontot keresőkkel szembeni ellenpéldának a magyarokat hozza fel, akiknek volt egy őshazájuk az Urálnál, az Észak-Kaukázusban, Dél-Ukrajnában, végül a Duna–Tisza közén, s mindezeknek a kialakítását igen tárgyszerűen illetjük a honfoglalás szóval. Harmatta János (1972:314.) azért ellenzi a fogalom használatát, mert „a nyelvek őshazája az ember kialakulásának homályába veszik szemünk elől, későbbi őstörténeti vagy történeti elterjedési területeiket pedig félrevezető lenne őshazának nevezni”, s helyette ő a „régi településterületek” kissé nehézkes kifejezését ajánlja. Magam a továbbiakban maradok a régi mellett (persze nem egyes, hanem többes számban használva és olyan területeket jelölvén vele, amelyek a törzsek-népek vándorlása során valamilyen módon kiszakíthatók-elkülöníthetők): nem árt, ha a szó minduntalan emlékeztet bennünket a fogalom fiktív jellegére, meseszerűségére…

A nyelv folytonosságának másik és legfőbb hátulütője az, hogy azok a nyelvi változások, amelyekkel az időt mérhetnénk, olyan lassúak, hogy szinte észrevehetetlenek, s ezért a a nyelvtörténet csak nagyon tág időhatárok között tud valamit is mondani a nyelvet beszélő embercsoport történetéről, mert a nyelv tényei közül szinte csak a szókincs egyes elemei köthetők pontosabban időhöz, megbízhatóan azok is csak akkor, ha források állnak rendelkezésünkre. Például a szláv és a balti nyelvek igen sok szót kölcsönöztek egymástól, de csak nagyon kevésről állapítható meg, hogy mikori kölcsönzés, „s biztos, hogy a legrégebbi sincs ezeréves” (Otkupscsikov 1984:89.). Források híján „feltétlenül szükségünk van vagy valamilyen hangtörténeti, vagy pedig valamiféle tárgyi kritériumra is ahhoz, hogy egy szókészleti elem korát megbízhatóan meghatározhassuk” (Harmatta 1967:215.).

A tárgyi kritériumok alapján vizsgált szókincstörténetet hívják nyelvészeti kultúrtörténetnek, nyelvészeti paleontológiának.

Az indoeurópai nyelvekben nincs közös szó a tengerre, ami azt bizonyítaná, hogy e nyelvet beszélők a tengertől távol éltek.Vagy egy másik példa: köztudott, hogy az indoeurópai őshaza és a bibliai paradicsom azonosításának az elvetése után is sokáig, még a 19. század közepén is tartotta magát az a vélemény, hogy az őshazát valahol Ázsiában, a szanszkritul beszélő Észak-Indiában kell fellelni. A nyelvészeti paleontológia ezt a feltevést kétségbe vonja, mégpedig a teve „tárgyi bizonyítéka” alapján. A „teve” poroszul: weloblundis, ám nem tevét, hanem öszvért jelentett. Magát a szót a poroszok a lengyel wielb³±d-ból kölcsönözték. A szláv szó viszont igen régi átvétel a gót ulbandusból, ami szabályos hangfejlődéssel a görög elephasból származik. A görögök azonban nem a tevét, hanem az elefántot hívták így. (A tevét a valamelyik sémi nyelvből kölcsönzött kamélosz – lat. camelus – szóval illették.) Az indoeurópaiaknak tehát nemhogy nem volt közös nevük a púpos állatra, de még össze is keverték az elefánttal, az öszvérrel. (Az igazán „ősi” litvánoknak például 1642-ig, mikor a nyelvújító K. ©irvydas megalkotta a kupranugaris ’púposhátú’ szót, nem volt a tevére szavuk.) Ez nem történhetett volna meg, ha az őshaza valahol arrafelé van – Kasmírban, Észak-Indiában –, ahol a teve mindenütt honos (Sabaliauskas 1986:6.). Nyilván az történt, hogy az indoeurópaiak új településhelyükön találkoztak egy addig ismeretlen nagy állattal, a tevével, s átvitték rá az ismert nagy állat, az elefánt nevét (Gamkrelidze–Ivanov 1984/II:525.). Vagy: azok, akik az indoeurópai őshazát Észak-Európába (Észak-Németországba, Skandinávia déli részébe, a Baltikumba) helyezték, állításaikat sokáig a *bhago ’bükk’ és *lakso ’lazac’ szavak elterjedésével próbálták igazolni. A. Scherer (1950:293.) joggal mutatott rá, hogy egyes különálló szavakat aligha lehet bizonyítékként felhozni: a *bhagóból levezethető megfelelő alakok más-más fát jelentenek latinul, görögül és kurdul.[64]

A módszer azonban akkor is összebékíthetetlen állításokat eredményez, ha nem egyes szavakat, hanem a szókincs egész nagy tartományait hívjuk segítségül. Így például A. Scherer (1950:294.) szerint a földművelés „indoeurópai” szókincse szinte teljes egészében a nyugati (nem árja) indoeurópai nyelvekre korlátozódik, míg Gamkrelidze–Ivanov (1984) főként a nyelvészeti paleontológiára alapozott monográfiája szerint ellenkezőleg, az i. e. IV. évezredben a kis-ázsiai indoeurópaiak nyelve utal fejlett mezőgazdaságra-földművelésre, ami Közép-Európában és a Fekete-tengertől északra lévő sztyeppen fejletlen volt. (A régészek – Gimbutas 1985b, Renfrew 1987, Makkay 1991:124. – ezt egyöntetűen cáfolják.)

Mindezen ellentmondások, bizonytalanságok a nyelvészeti paleontológiának abból a logikai alaphibájából fakadnak, amire például E. Pulgram (1958:463.) vagy H. Kronasser (1959:490.) is rámutattak, hogy a több vagy minden (indoeurópai) nyelvben fellelhető szavakat azonosnak tartja az ősivel.

A nyelv időhöz kötésével próbálkozik a helynév-, azon belül is elsősorban a vízinév-kutatás.[65]

A hidronímiák vizsgálata kétféle módszerrel történhet. Mindkettő arra a – dogmává merevedett, s ilyeténképpen hamis – feltevésre épül, hogy egy patak vagy egy folyó neve mindig „ősi”, nem változik, mert azt az egyik nép mindig átveszi a másiktól. (Arról már nem beszélve, hogy a vízinevek azon része, amelyet A. Vanagas – 1981a – motiválatlan, illetve birtokos, valakiről vagy valamiről elnevezett neveknek hív, s amely például a litvániai vízinevek 26 százalékát alkotja, nem magyarázható etimológiailag, s így nem köthető semmiféle ősi múlthoz.)

Az egyik M. Vasmer (például 1930) módszere, aki az írásos forrásokból és az élő nyelvből bizonyítható modern nyelvállapot alapján megállapítja, hogy mondjuk a balti nyelvekben milyen apellatívumokból, közszavakból, illetve milyen képzési módokon jönnek létre a vízinevek (híd, mocsár, bozótos, fehér, hosszú stb.), s ahol ilyet talál a múltban, azt baltinak minősíti. Ez az eljárás azon feneklik meg, hogy a vízinevek egy része (talán a nagyobbik része) valóban konzervatív, legalábbis konzervatívabb, mint a nyelv többi része, például mint a települések névanyaga, képes ellenállni akár a teljes nyelvcserével járó változásoknak is, de éppen e nyelveken átívelő időtlensége miatt alkalmatlan kisebb időtávok nyelvi mérésére: megint ott vagyunk, ahol a (víz)part szakad. Amint a horvát nyelvész K. Katièiæ (1964:9.) is hangsúlyozza, a helynevek alrendszert képeznek a nyelv rendszerén belül, és „a helynévadás alapján nem lehet közvetlen következtetéseket levonni a nyelvről”.

A másik, jóval spekulatívabb és ezért még kétesebb módszert H. Krahe fejlesztette ki (a legteljesebben 1964). Ez abból áll, hogy megvizsgálta az európai vízinevek rétegeit, mégpedig azon a két, az égvilágon semmivel sem bizonyított tétel alapján, hogy a legrégibb réteg mindig az lesz, amelyik 1. nem magyarázható az illető víz partján jelenleg élő nép nyelvéből, és/vagy 2. egyszótagú jelentéshordozó tövekből (esetleg ragozott egyszótagú szavakból) áll. Úgy találta, hogy az ilyen egyszótagú vízinevek rendszert alkotnak, amit ő „ó-európainak” keresztelt el (i. m.: 13. és köv.).[66] Az ó-európai vízinevek Skandináviától Alsó-Itáliáig és a brit szigetektől a Baltikumig megtalálható hálója a közös indoeurópai nyelv fejlődésének azt az i. e. II. évezred első felére lezárult szakaszát jelenti, amelyben az indoeurópai ősnyelvből már kiváltak a nyugati nyelvek: a germán, a kelta, az illír, az ún. itálikus csoport (a latin-faliszkusz és az oszk-umber a venettel együtt), a balti és kismértékben a szláv, ám ezek még egységes ó-európai nyelvet alkottak, s további szétválásukra csak később került sor (Krahe 1964:32–33.). Az európai vízinevek hasonlóságát ennek a közös ó-európai rendszernek a szétsugárzása eredményezte, nem pedig a későbbi különálló nyelvek közszavainak a hasonlósága (i. m.: 77.).

Ez a közös vízinévrendszer logikusan vezette W. P. Schmidet (1981:106.) annak feltételezéséhez, hogy ahol a legsűrűbb a háló, onnan, a magból kellett szétterjednie, ott, a Baltikumban van az ó-európai, sőt, még általánosabban az indoeurópai őshaza: „Kiderült, hogy az ilyen réteghez tartozó nevek egész Európában, egészen a Donig elterjedtek, és hogy mindegy, Skandináviában vagy a brit szigeteken, Franciaországban, Németországban, Olaszországban, a Balkánon, a Pontus-vidéken vagy Fehéroroszországban vannak, minduntalan fellelhetők megfeleléseik a Baltikumban, úgyhogy ez a névtájkép csillag alakban a mai balti terület köré rendezhető.”

Az ó-európai rendszert sokan és joggal bírálták. J. P. Mallory (1989:276.) szerint Schmid példái légből kapottak (az Indus, Indura, Indra stb. típusú baltikumi folyóneveket nem tudván balti nyelvekből magyarázni, összekapcsolja őket avval a szanszkrit szóval – indu ’csepp, csepeg’ –, amelynek magának sem világos az etimológiája), Krahe töveivel (ar, is, ver, nar, sal stb.) pedig minden és mindennek az ellenkezője is szófejthető. Még átfogóbb A. Tovar (1977) kritikája, aki arra mutat rá, hogy legalábbis Észak-Európa vízinevei közt többségben vannak a nem indoeurópaiak, amelyeket Krahe nagyvonalúan figyelmen kívül hagy.

Mindezen fenntartások abban összegezhetők, amit J. Untermann (1983:148.), az utóbbi évtizedek egyik legösztönzőbb nyelvtörténet-elméleti tanulmányának a szerzője úgy fogalmazott meg, hogy „nincs kritérium, amelynek alapján eldönthető lenne, hogy a neveket (…) ki kapcsolta össze a folyókkal”, s ezért „minden kronológiai megállapítás, aminek a datálható forrásokban nincs fedezete, merő önkény” (i. m.: 153.).

A hidronímiák konzervativizmusa csak viszonylagos. A régi nevet gyakran nem veszik át az új nyelvet beszélők, hanem újrakeresztelnek. Ezt igazolják a gyakori kétnyelvű vízinevek. Például a Daugava „baltiul” sok vizet jelent, míg a folyó szláv neve, a Dvina, a Duna, Don, Dnyeszter, Donyec stb. iráni szócsaládhoz tartozik, s végső soron az ie. *dhen- ’fut, folyik’ származéka (vö. Kiss 1978:194.). Nyilvánvaló, hogy ez a kettős névadás annak eredménye, hogy a szláv és a balti népesség a Daugava–Dvina forrásvidékén nagyjából egyforma arányban volt jelen és asszimilációs küzdelmük döntetlennel ért véget.

Ha azonban egy terület ritkán lakott vagy lakatlan (mint a Kelet-Baltikum feltehetőleg volt a baltiak megjelenése előtt), akkor a régi vízinevek esetleg szőröstül-bőröstül eltűnhetnek, s az új nevek teljesen általánossá válva könnyen keltik azt a látszatot, hogy az új népesség az őshonos. Az állítólag ókonzervatív helynevek cseréjéhez, ha ilyen gyéren lakott területen történik, nemhogy ezer évek nem kellenek, hanem történelmi pillanatok alatt lejátszódhat: írott forrásokkal bizonyítható, hogy a latgal vízinevek közül sok, talán a legtöbb a 17–18. századi háborúk, kolerajárványok és éhínségek okozta elnéptelenedés után keletkezett (Zeps–Rosenshield 1993:345.).

A helynevek általános és feltétlen konzervativizmusa ellen szól a balti vízinevek sűrűségi térképe is (lásd az előző oldalon: 1. sok, 2. kevés, 3. ritka és kétes balti név).

Erről az olvasható le, hogy a baltiak a helynevekben maguk után hagyott nyomok alapján nemcsak a mai Lettország és Litvánia területén éltek, hanem az egész Fehéroroszországban, Ukrajna északnyugati részén és Oroszország nyugati területein (Pszkov körzetének déli, délnyugati részén, Szmolenszk és Kaluga vidékén, Moszkva körül, a tulai, a brjanszki és a kurszki kormányzóságokban), nyugaton pedig a mai kalinyingrádi területen és Lengyelország északkeleti részén, összesen kb. 860 ezer km2 területen. Északon Lettország és Észtország mai határáig, Pszkovig jutottak el, nyugaton a Visztula medencéjéig, keleten a Volga és az Oka medencéjéig, délen pedig a Pripjatyig, sőt, azon is túl, a déli Bugig.[67] Ez a térkép azonban csak azt mutatja, amit a térképek általában: a helyet. Az időről nem beszél, s csupán csalóka látszat, hogy a baltiak valaha is egyazon időben éltek volna ezen a hatalmas területen. Ezért megtévesztő, hogy úgy mondjam, időhöz kötve időtleníteni e térképet, mint például a vezető litván nyelvtörténész, Z. Zinkevièius (1984–94/I:151.) teszi, aki szerint a baltiaknak ez az elterjedése az i. e. II–I. évezredre volt érvényes (s persze nem felejti el hozzátenni, hogy ez a kb. félmillióra becsülhető népesség „a kutatók véleménye szerint nagyobb területeket foglalt el, mint a korabeli szlávok vagy a germánok”). A sűrűségből az olvasható ki, hogy a ritkásabb részekre a baltiak vagy eljutottak, vagy onnan jöttek. Számomra az első eshetőség a logikus: mind nyugatra, a Visztuláig (sőt, azon is túl), mind keletre, Moszkváig délről-középről áramlottak szét, egyre ritkább gyűrűkben. A sűrűbb részek ott vannak, ahol valamiféle „őshazára” lelve hosszabb ideig megállapodtak, míglen eljutottak mai hazájukig. Éppen a vízinevek tanúsága alapján a lettek és a litvánok ősei az időszámítás utáni I. évezredben és még a II. évezred első századaiban is a Felső-Dnyeper mentén tanyáztak, s a „legbaltibb” a Felső-Dnyeper egyik mellékfolyójának, a Berezinának a medencéje volt (Toporov–Trubacsev 1962:235.), ami egybevág avval a régészeti leletek által bizonyított ténnyel, hogy a balti őshaza a Nemunas és a Pripjaty közötti 250 kilométeres sávban terült el (Rimantiene 1995:43.). Ez egyrészt azt jelenti, hogy a mai lett és litván területek sűrű vízinévhálózata ezután, tehát az I. évezred végétől alakult ki (bizonyítván, hogy a vízinevek nem mindig „ősrégiek”), másrészt hogy semmi alap sincs arra, hogy ezt a hálót visszavetítsük az időszámítás előtti I., még kevésbé a II. évezredbe.

A nyelvtörténet harmadik módszere az őshazát kizárásos alapon állapítja meg.

A történelmi idők hajnalán csak Közép- és Kelet-Európában és Nyugat-Ázsia déli részén, a Fekete-tengertől a Himalájáig (az Arab-félsziget és Mezopotámia kivételével) voltak indoeurópai nyelvet beszélők. Ám ezeknek a területeknek a nagy részén sem ők voltak az őslakók: 1. India, Banglades és Pakisztán területén az i. e. III. évezredben nem indoeurópai kultúra virágzott, s az indek elődjei legkorábban csak a II. évezred elején vándoroltak be nyugatról Indiába. 2. Iránban még az i. e. III. évezredben is ázsiai törzsek éltek, amelyek közül a legismertebb az elámi nyelvet beszélő törzs. 3. Örményországot arámi nyelvet beszélő ázsiai törzsek lakták, egészen az i. e. 7. századig. 4. Görögországba a görögök úgy vándoroltak be, több hullámban. 5. Itáliában is világosan kivehetők a nem indoeurópai szubsztrátum nyomai. 6. Nyugat-Európában egészen a Rajnáig nem indoeurópai őslakók éltek, ezt jelzi a mai napig fennmaradt baszk sziget. 7. A Volga-medencében és Észak-Oroszországban finnugor törzsek tanyáztak, amelyek közül több máig megmaradt (Zinkevièius 1984–94 /I:14.). Hogy a módszer mennyire megbízható, mutatja, hogy ezeknek a területeknek a kizárása után egyesek Észak-Európában, sokan Délkelet-Európában vélték felfedezni az őshazát (a Duna középső és alsó folyásánál, a Balkán-félszigeten, a Fekete-tengertől északra levő sztyeppeken, a Volga alsó folyásánál, s az indoeurópai törzsek, például a hettiták innen települtek volna be Kis-Ázsiába az i. e. III. és II. évezred határán – Janiunaite 1981), míg Harmatta János (1966:247.) ugyanilyen alapon Elő-Ázsiában: „Innen az e nyelveket beszélő törzsek Kis-Ázsián és a Balkán-félszigeten keresztül vándoroltak be Közép-Európába. A Kaukázust és az Iráni-fennsíkot mint vándorlási területet teljes biztonsággal kizárhatjuk, mert e két területen a történeti időkig, illetve napjainkig nem indoeurópai nyelvű ethnikai tömbök éltek.”

A kizárásos módszer alapvető kétségességére H. Kronasser (1959:484.) mutatott: lehet így is, lehet úgy is, hiszen azok a területek, amelyekről bizonyíthatóan tudjuk, hogy az indoeurópai nyelvet beszélők csak bevándorlók voltak (elsősorban a három európai félszigetről – az ibériairól, az itáliairól és a Balkánról –, valamint Anatóliáról van szó), azok sem zárhatók ki eleve, mert „az ősnép egy ismeretlen korábbi időpontban ott is lehetett”.

Régészet és nyelvészet őstörténeti tanácstalanságának a szemléltetésére érdemes futólag végigpillantani az „indoeurópaiak” című kirakósjátéknak a legkülönfélébb tudományágak és módszerek bevetésével kialakított, hol Észak-, illetve Közép- és Dél-Európába, hol Ázsiába helyezett néhány ábráján, egyrészt azért, hogy „ráébredjünk tudatlanságunk mélységeire” (the depths of our ignorance – Renfrew 1990:XIV.), másrészt egyszerűen azért, mert a változatosság gyönyörködtet…

A. Scherer (1968) a kérdés 26 komoly tanulmányát vette fel nagyszabású antológiájába, kezdve a G. Kossináéval, amely 1902-ben először azonosította az ún. zsinórdíszes kerámia régészeti kultúráját az indoeurópaiakkal, akiknek az észak-németországi őshazából kellett volna szétvándorolniuk. T. Sulimirski (1933:138–140.) szerint a nomád indoeurópaiak Közép-Ázsiából kiindulva i. e. 2500–2000 körül hódították meg először Délkelet-, Közép- és Északnyugat-Európát, majd a második hullámban innen egész Európát. J. Pokorny (1936:213.) az i. e. 2400 körül meginduló szétvándorlás előtti őshazát a Weser és a Visztula közötti, illetve az ettől keletre húzódó területre teszi. N. S. Trubetzkoy (1939:220–221.) eleve csupán nyelvészeti fogalomnak tartja az „indoeurópait”, amit nem lehet területhez kötni, legfeljebb olyan, a finnugor és a kaukázusi-mediterrán nyelvek közötti hatalmas területhez, amely az Északi-tengertől a Kaszpi-tengerig húzódik. G. Neckel (1944:171.) azért véli az őshazát az Északi-tenger partján, mert a lovat ott szelídítették meg – pontosabban: ott is megszelídítették. E. Meyer (1946:281.) úgy akarja összebékíteni a két fő álláspontot, hogy az i. e. III. évezredben az indoeurópaiak településhelye Közép-Európában keresendő, míg az indoeurópai ősnyelv kialakulása jóval korábban és esetleg Ázsiában történt.W. Schmidt (1949:314–318.) fő érve az, hogy az indoeurópaiak két hullámban hozták be nyugatra a lovat. Az első, kisebb hullámban, amely i. e. 2000-től 1200-ig zajlott, a hettiták, a mitanniaiak és az ahájok révén mint a harci szekerek vonóállatát. A második, nagyobb hullámban (i. e. 1500–1000–800) azután a keletről és délkeletről elinduló indogermánok lovas népként, a ló hátán hódítják meg Nyugat-Európán és Britannián kívül egész Európát. Mivel azonban a lovat az i. e. IX–VI. évezredben a török népek Turkesztánban szelídítették meg, ezért mindkét indoeurópai hullám kiindulópontja ott kellett hogy legyen. A. Scherer (1950:303.) Közép- vagy Dél-Oroszországra szavaz. A. Nehring (1954:405.) szerint a finnugor (uráli) és a kaukázusi-mediterrán elem keveredésére, ami az indoeurópai legfontosabb jellemzője, a legalkalmasabb színtér a Kaukázus lábánál, a Kaszpi-mélyföldtől keletre lévő terület lehetett. W. Merlingen (1955, 1966:412., 413.) egy 1955-ös cikkben óvatosan Románia, Bulgária és Macedónia mellett teszi le a garast, mert ez ellen nincs hathatós érv, s ez az egyetlen terület, ahol minden megvan, amit az indoeurópai alapnyelvet beszélőknek tulajdonítanunk kell: „földművelés és állattenyésztés, magas hegyek és síkságok, tenger, télen hó és nyáron forróság, farkas, medve, teknősbéka, bükk, nyírfa és sok más egyéb – no meg bor”. Egy, a cikkhez 1966-ban írt utóhangban azonban a szerző még ezt is tagadja, s kijelenti, hogy soha nem fog sikerülni az őshaza kérdését megoldani. H. Krahe (1957:441.) az „ó-európai” vízinevek alapján az Alpok északi vonalát nyugatra és keletre meghosszabbított vonal fölé helyezi az őshazát. W. Brandenstein (1962:532–33.) szerint az Urál déli lejtőin volt az őshaza, s ezt a területet csak i. e. 3000–2600 után hagyhatták el, mert ebben az időben és ott szelídítették meg a lovat, ami „az indoeurópaiak gondolkodásában oly döntő szerepet játszott”.

1.2. A kurgán-elmélet (M. Gimbutas)

Az őshazát Dél-Oroszország és Kelet-Ukrajna sztyeppéire helyező elképzelések közül kissé részletesebben kell szólni M. Gimbutas híres-hírhedt ún. kurgán-elméletéről. Nemcsak azért, mert az 1980-as évek elejéig főként a nem szakmai közvéleményben szinte általánosan elfogadottá vált, amit jelez, hogy a régészet álláspontjaként bekerült az Encyclopedia Britannicába és a Larousse-ba is; nem is csak azért, mert szerzőjét C. Renfrew (1995:186.) először 1973-ban megjelent, felforgató hatású könyvében „a kelet-európai őstörténet vezető amerikai szakértőjének” nevezi,[68] hanem mindenekelőtt azért, mert a litván-amerikai régész 1963-ban megjelent The Balts című könyve volt – és mindmáig maradt – az egyetlen olyan munka, amely a baltiakat bekapcsolta Európa őstörténetébe, és így a nem baltista őstörténészek számára hivatkozási alapul szolgálhatott.[69]

A kurgán-elméletet M. Gimbutas több művében (1966, 1966a, 1970, 1971, 1985, 1985b, 1987), fokozatosan, más-más oldalait részletezve fejtette ki, s amikor néhány könyvében (1974, 1989, s az ezeket betetőző utolsó:1991) valamiféle – egyébként tiszteletre méltó – pacifista-feminista fallacy alapján írta át az európai őstörténetet, akkor is a kurgán-elméletről szólt a mese, csupán mintegy az érem másik, nem indoeurópai oldalát helyezve előtérbe.[70]

E teóriában az indoeurópaiak, akiknek ősei M. Gimbutas szerint i. e. 25000-ig nyomozhatók vissza, az i. e. VII–VI. évezred táján alakították ki a kurgán-(halomsíros) kultúrát a Volga mellékén, a Kaszpi-tengertől északra, majd az V. évezred közepe táján a Fekete-tengertől nyugatra is (1987:XIX.). Itt, a Don alsó folyása és az Urál-hegység közötti területen szelídítették meg 5500–5000 körül a lovat, s a ló közlekedési és harci eszközként való alkalmazása révén a patriarchális társadalomban élő harcias pásztorok kb. 2000–2500 év alatt négy, más változat szerint három hullámban árasztották el Európát, ahogy ő nevezi: Ó-Európát,[71] ahol i. e. 7500 és 3500 között mindenhol (tehát Észak-Európában, a Kelet-Baltikumban is!) valamiféle aranykor volt: békés, földműveléssel foglalkozó, anyajogú és minden tekintetben nőközpontú társadalomban élő nem indoeurópai törzsek laktak, amelyeket női törzsfők (pap-királynők) irányítottak, és az emberek a (Föld)Anyaistennőt imádták. A hódítók elérték a Földközi-tenger mellékét, az Égeikumot és a Közel-Keletet is. Négy hullámuk az ott talált helyi szubsztrátummal keveredve a kurgán-kultúra négy változatát hozta létre: a 4500–4000 közötti Kurgán I-et, a 4000–3500 közötti Kurgán II-t, 3000 és 2500 között a Kurgán III-at és 2500-tól 1500-ig a Kurgán IV-et (1985b:196–200.). M. Gimbutas utolsó könyvében (1991) három hullámról beszél: az indoeurópaiak 4300-tól 3500-ig a virágzó Várna-, Karanovo-, Vinèa-, Petreºti-, Lengyel-, Tisza- és Danilo–Hvar-kultúrákat semmisítették meg, majd a 3500-tól 3000-ig tartó második hullámban a Cucuþeni-kultúrát. Közép-Európát végérvényesen indoeuropeizálva itt lett az indoeurópaiak második őshazája, amire a Baden–Ezero- és a gömbös hasú amforák kultúrái, ezek a vegyes, ó-európai és kurgán elemeket egyaránt tartalmazó kultúrák utalnak. Innen, Közép-Európából vetette szét őket saját maguk (?) harmadik hulláma (3000–2500) északkeletre, északnyugatra és délnyugatra. Ebből fakadna a vízinév-hálózat – láttuk: megcáfolt – egységes indoeurópai jellege. A harmadik hullámot (a gömbös hasú amforák népének utódjaként) a zsinórdíszes kerámia népe képviselte. Ők, akik között ott voltak a baltiak ősei is, indoeuropeizálták Európa északnyugati részét, valamint Közép-Oroszországot. (A balti törzsek ősei először az Odera és a Visztula között helyezkedtek el, s innen nyomultak a Balti-tenger és a Felső-Volga közé eső területre.) Északon meghódították Pomorzét, Lengyelország északkeleti részét, a Mazúri-tavak vidékét, végül Sembiát és a Kurs-turzást. Az eredmény, az ún. Haffküsten- (Tengermelléki-) kultúra nem más, mint az ott talált, nem indoeurópai Narva-kultúrának, valamint a gömbös hasú amforák és a korai zsinórdíszeskerámia-kultúráknak a hibridje. A zsinórdíszes kerámia népe keletre húzódva 2500–2000 körül elérte a Felső-Volgát (aminek a Fatjanovo-kultúra a bizonyítéka), a Felső-Dnyepert (amit a zsinórdíszeskerámia-kultúra Dnyeper-változata tanúsít) és a Pripjatyot, valamint a Felső-Dnyesztert (ennek eredménye a zsinórdíszeskerámia-kultúra volhíniai változata) (1985a:251. és köv.).[72] A Jugoszlávia északnyugati részén talált Vuèedol-kultúra népe a Földközi-tenger partján eljutott Görögország északnyugati részéig, a tölcséres szájú edények kultúrája pedig 2500 és 2200 között Kelet-Közép-Európából egészen az Ibériai-félszigetig és a brit szigetekig.

Az ó-európai kultúra 4300–4000 körül a Duna-medencében felbomlott. Tovább élt azonban az Égeikumban és a Földközi-tenger mellékén, különösen a szigeteken: Krétán, Máltán, Szardínián, egészen az i. e. 1500-ig (1987:XX–XXI.). Ennek két fő bizonyítéka a nőket ábrázoló kis szobrok, amelyek az anyaistennő kultuszát szolgálták volna, és az ó-európai írás, amely már a VI. évezredben kialakult, s mint ilyen régebbi, mint a mezopotámiai sumer vagy a Harappa-civilizáció ind írása, s több ezer évvel előzi meg a krétai hieroglifákat és a ciprusi-mükénéi írást. Nyelvét azért nem tudjuk egyelőre megfejteni, mert nem indoeurópai volt. A „szent írást” (sacred script) nem a köznapi életben vagy az államigazgatásban, hanem kizárólag az Istennő kultuszában használták. Erre legékesebb bizonyítékul a Vinèa-kultúra egyik lelőhelyén, Tartariában talált három agyagtáblába bemélyített jelek szolgálnak, amelyek azért hasonlítanak a 2000 évvel későbbi kora bronzkori égeikumi, mükénéi és ciprusi írásokra, mert az utóbbiak ennyivel élték túl háborítatlanul az indoeurópaiak pusztítását (1991:308. és köv.).

A kurgán-elméletnek egyrészt az agyonhallgatása, másrészt az ízekre szedése folyamatban van.

Szerencsétlen mindjárt maga az elnevezés, amely eddig más néven számon tartott különféle régészeti kultúrákat vesz egy kalap alá (az említett jó néhányon kívül a harcibaltás, a szalagdíszes kerámia-, a harang alakú edények, az urnamezős, az orosz Szrednyij Sztog-, Majkop- és Jamna-kultúrákat), s így azt a benyomást kelti, hogy egyrészt Európa és Elő-Ázsia minden indoeurópai etnikummal összefüggő régészeti kultúráját ebből lehetne levezetni, másrészt hogy „minden halomsíros temetkezés ennek a keretébe tartozna” (Harmatta 1977:167–8.).[73]

Persze, nem csak a névvel van baj. Makkay János (1991:147.) kérdése költői: „Milyen történeti folyamat szolgálhat elfogadható párhuzamként egy olyan terjeszkedéshez, amely 1600 vagy 2000 évig tartott (volna), miközben tendenciáit, irányát, etnikumát és nyelvét mindvégig azonos vagy csaknem azonos állapotban őrizte volna meg?” Semmiféle nagy sztyeppi népmozgásra utaló nyomok nincsenek (I. Djakonov – 1994:38. – szerint az indoeurópai nyelvek nem szétvándoroltak, hanem inkább szétszivárogtak), s nagyon valószínű, hogy feltételezését nem a tények, hanem a hunok által elindított nagy népvándorlásnak, majd a 6. századi avar, a 7. századi bolgár, a 9–10. századi magyar, a 11–12. századi besenyő és kun betöréseknek, s végül a 13. századdal kezdődő „tatárjárásoknak” az európai ember tudatalattijába szorult emlékei és olvasmányélmények hívták életre. A nomád pásztortársadalmaknak ezek a rablóhadjáratai azonban – amint P. Anderson (1974:218.) rámutatott – nem az őskorból, még csak nem is az ókorból, hanem a középkori kelet-európai feudalizmusból csináltak más, a nyugat-európaitól eltérő típust. Régészetileg a délorosz sztyepp kurgán-kultúrája – amelyet Harmatta János (1990:246.) távolról sem az indoeurópaiak egészével, hanem csupán az indo-irániak őseivel azonosít – „a közel-keleti, kis-ázsiai, sőt más európai újkőkori kultúrkörökhöz képest késői, jószerivel csak a kis-ázsiai korai bronzkor vagy a kárpát-medencei rézkor csoportjaival egyidős, tehát semmiféle módon nem lehet i. e. 4000, sőt általában 3500/3000 előttre keltezni” (Makkay 1991:73.).

A kurgán-elmélet nemcsak kronológiailag, hanem, hogy úgy mondjam, társadalmilag sem helytálló: az utóbbi időben a történészek többsége legalábbis megkérdőjelezi azt a felfogást, amelyik szembeállítja a patriarchális nomád pásztor és a matriarchális földművelő társadalmat. A bármilyen mértékig nomád pásztorkodás a földművelést kiegészítő, avval együtt kialakuló és nélküle életképtelen gazdálkodási forma. C. Renfrew (1987:138.) egyenesen azt mondja, hogy a nomadizmus a földművelést kísérő, másodlagos jelenség, amely időben és helyileg a földművelés után, annak peremén alakul ki.[74]

Az indoeurópaiak állítólagos patriarchátusát és az ó-európaiak matriarchátusát M. Gimbutas olyan különböző „tényekre” alapozza, amelyek mind-mind egyszerű félreértések. Az egyik az indoeurópai nyelvek rokonságterminológiája, amely „semmi alapot nem ad egy patrilineáris társadalom feltételezésére” (Goody 1959:91.). A másik a férfi istenek hiánya az ó-európai mitológiában, amit M. Gimbutas avval a némely jelenkori archaikus-primitív társadalmakban megfigyelt jelenséggel magyaráz, amit a szociálantropológia virgin birthnek, szűzen szülésnek nevezett el, s ami azt jelenti, hogy e primitívek nem ismerik fel a kopuláció és a születés közötti oksági kapcsolatot, s ezért a férfi a társadalom kevésbé értékes tagjának minősül, mint a nő. E. Leach (1966) azonban réges-rég kimutatta, hogy ez a fura elképzelés nem a primitíveket, hanem az ezt kiagyaló szociálantropológusokat minősíti, s – teszem hozzá – attól végképp nem válik elfogadhatóvá, ha több ezer évvel ezelőtti primitíveknek próbálja valaki tulajdonítani.

Végül ami M. Gimbutas Ó-Európa-elméletének két sarkkövét illeti, azok az őstörténetírás fallacyjainak az iskolapéldái.

A nőszobrocskák minősítésének kétséges voltára már S. Piggott (1987:27.) rámutatott, P. Ucko pedig egy mélyenszántó cikkben (1962), majd egy terjedelmes monográfiában (1968) végleg megcáfolta az „elméletet”, amit ezután M. Finley (1975:91.) joggal nevezett mesének. P. Ucko (1968:444.) szerint a nőfigurákat különböző célokra használhatták: játékLaga¾ababának, beavatási és mágikus szertartásokhoz stb., s csak néhányat „minősíthetünk Termékenység Istennőnek, noha egyikük-másikuk összekapcsolható a gyermekáldás utáni vággyal”. A különböző, hol a neolitikumból, hol a bronzkorból, hol – nem európai népek esetében – a 20. századból és a földgolyó legkülönfélébb pontjairól származó termékenységistennők, „Vénuszok” összehasonlítgatása „csak” a kontextus meghatározó szerepét hagyja figyelmen kívül, például azt, hogy egy földművelő társadalomban kívánatos a sok gyerek, míg egy halász-vadászban nem (Ucko 1962:39.).

A 6000 évvel ezelőtti „szent írás” ellen az hozható fel, hogy az írásbeliség csak megfelelő társadalmi fejlettségi fokon jelenhet meg. (Harmatta János – 1989–90:117. – „azt a fokot, amelyen a gazdasági és a társadalmi szervezettség az írásbeliség bevezetését lehetővé tette vagy egyenesen megkövetelte”, az „antik sztyeppi népek” esetében az i. e. II. évezred végére teszi – nekem ez is túl korainak tűnik.) Ha nincs meg ez a fejlettségi fok, akkor még a máshol kialakult írás is puszta díszítéssé romolhat. Úgy gondolom, ez történt többek között a tartariai táblák piktografikus jeleivel is, amelyek „felvetik a délkelet-európai terület valamilyen kapcsolatát Mezopotámiával” (Kalicz 1970:46.), de hogy milyen volt ez a kapcsolat, azt csak találgatni lehet. Ezért teljes mértékben indokolt C. Renfrew (1995:197.) már 1973-ban megfogalmazott szkepszise: „Számomra a tartariai táblák és a »proto-literátus« sumer írás jelei közötti összehasonlítások nem sok bizonyító értékkel bírnak. Ezek mind egyszerű piktogramok és a kecske jele az egyik kultúrában valószínűleg hasonlóképpen fog kinézni, mint a másikban. E balkáni jelek írásnak nevezése természetesen azt feltételezi, hogy ezeknek független, önmagukhoz való jelentőségük volt, és hogy beszédbeli kapcsolat nélkül is érthetőek voltak egy másik személy számára. Ezt azonban én kétlem.” Ugyanígy azok a jelrendszerek, amelyeket az ún. Termékeny Félhold országainak a legkülönfélébb nyelven beszélő emberei kitűnően megértettek, nem tekinthetők írásbeliségnek, mert az írásbeliség „a beszédnek mint jelrendszernek a rögzítése”(Djakonov 1994:358.).

A litván régész nyilvánvalóan a háborút háborúra halmozó (indo)európai civilizáció iránti csömöréből táplálkozó elmélete[75] rossz hírbe keverné az indoeurópai baltiakat is. Ennek elkerülésére működésbe lép a nacionalista fallacy, s a baltiakra nézve a következő módosított magyarázatot kapjuk (1991:152–153.): az ún. gömbös hasú amforák indoeurópai népe i. e. 3000 körül vagy valamivel előbb érte el délről a Kelet-Baltikumot, az i. e. V–III. évezredben létező Narva-kultúra területét, ahol autochton nem indoeurópai „letelepedett halászok paradicsomát” találta. Az elkövetkező 1500–2000 év alatt a két kultúra keveredett, pontosabban a jövevény indoeurópaiak asszimilálták a helyieket, de a mélyben megmaradt az ó-európai (1991:401.). Az ember azt gondolná, hogy ennek az asszimilációnak a legnyilvánvalóbb jele az, hogy a „csúnya” indoeurópai baltiak nyelve és kultúrája maradt fenn. A nyelve igen, a kultúrája azonban nem – mondja a litván régésznő –, „mélyeurópai” kultúrájukat a mai baltiak a nőközpontú nem indoeurópai ó-európaiaktól kapták, ők a Narva-kultúra örökösei, mégpedig közvetlenül, mivel az i. e. III. évezredi Lettország és Észtország népessége fennmaradt, amit egyrészt az bizonyít, hogy az ó-európai istennők mind a mai napig megtalálhatók a balti mitológiában (amint látni fogjuk – IV. 7.2.1. –, ezzel szemben balti istennők kizárólag a mítoszkutatók fantáziájában léteztek, bár a lett és az észt folklórban fennmaradt nőalakok – nem istennők! – nagy száma talán valóban valami anyaági leszármazási rendre utal[76]), másrészt, hogy „folyamatosan jelen van egy sajátos fizikai antropológiai típus” (the continued presence of a specific physical anthropological type – sic!).

1.3. Az ázsiai őshaza-hipotézisek

A kurgán-elmélet annyiban hasonlít a felsorolt elképzelések többségéhez, hogy az indoeurópai népek számára európai őshazát feltételez. Az 1980-as évektől azonban újraéledt az ázsiai őshaza hipotézise.

A nyelvész T. Gamkrelidze és V. Ivanov először egy kétrészes tanulmányban (1980, 1981), majd impozáns monográfiában (1984) fejtették ki, hogy az indoeurópai őshaza a Kaukázuson túli területek déli fele és Észak-Mezopotámia között, vagyis a Közel-Kelet északi részén, a mai Kelet-Törökországban, Dél-Kaukázusban és Észak-Iránban, Kis-Ázsia közvetlen szomszédságában terült el. Ennek megfelelően „az ősindoeurópai civilizáció tipológiailag az ősi keleti civilizációkhoz tartozik” (Gamkrelidze–Ivanov 1984/II:885.). E véleményüket főként a rekonstruált indoeurópai szókinccsel támasztják alá, amelyben sok a magas hegyet, sziklát, hegyi növényeket és állatokat jelentő szó. Ebből következően az e nyelvet beszélők nem élhettek sík vidéken. A háziállatok és termesztett növények elnevezései Kis-Ázsia felé fordítják a figyelmet, ahol először szelídítették meg ezeket az állatokat, és kezdték termeszteni e növényeket. „A neolit forradalom”, a földművelés és állattenyésztés elterjedése új típusú kapcsolatot igényelt az egyes törzsek között. Ennek lehetett eszköze az indoeurópai ősnyelv, amely először valószínűleg egy kis földművelő törzsközösség nyelvéből lett törzsek közötti lingua franca.

Az indoeurópaiak szomszédjai voltak a grúzok ősei, valamint a Szíriában és Mezopotámiában élő őssémit beszélők. Ily módon a három nyelvcsalád olyasfajta nyelvközösségben élt, mint a mai Balkán lakói. A szerzők másik fő érve az, hogy a történelmi idők legközvetlenebb hajnalán az indoeurópai nyelvek olyan koncentrációja figyelhető itt meg, amely kétségessé teszi, hogy mindezen nyelveket beszélők úgy vándoroltak be erre az aránylag kis területre. (A görög acháj, az anatóliai ághoz tartozó luwiyai, a hettita, a palai, a mitániai birodalom indo-iráni nyelve.)

Ennek megfelelő T. Gamkrelidze és V. Ivanov elmélete az indoeurópai egység felbomlásáról is, amely legkésőbb az i. e. IV. évezredben megkezdődött (de lehet, hogy már ennél is jóval korábban – előttük általában a III. évezredre tették a szétvándorlás megindulását). Legelőbb az anatóliai ősnyelvet beszélők szakadtak ki (hettita, luwiyai, palai), s nem messze, Kis-Ázsiában telepedtek le; ezért is maradt meg a nyelvük olyan archaikusnak. Nagyjából evvel egy időben kezdett kialakulni a tokhár–kelta–itáliai (itálikus), valamivel később a görög–örmény–árja és a germán–balti–szláv nyelvjárási együttes. Az előbbiből a legkorábban az árják váltak ki, hogy ind és iráni ágra szakadjanak. Az irániak egy része és az óindek keletre vonultak, másik részük keletről megkerülte a Kaszpi-tengert, és elérte a Fekete-tenger északi partvidékét (a szkíták, oszétok ősei). A görögök ősei nyugat felé húzódtak, Kis-Ázsia nyugati partjain és az Égei-tenger szigetein telepedvén meg, majd több hullámban (egy részük az Égei-tengert szárazföldi úton megkerülve) elérték a kontinentális Görögországot. Valószínűleg az északi úton vándoroltak a trákok és a frígek ősei is. A szerzők a maradék törzseket: a kelták–itálikusok és a germánok–baltiak–szlávok őseit nevezik a legrégibb európainak, „ó-európainak”. Ezek is keletről és északról kerülték meg a Kaszpi-tengert, majd olyannyira hosszú időt töltöttek a Volga alsó folyása és a Fekete-tenger közötti sztyeppeken, hogy a terület második őshazájuknak nevezhető. Innen azután további elkülönülések után több hullámban zúdultak (de inkább: szivárogtak) nyugatra, Kelet- és Közép-Európa felé, azokra a helyekre, ahol már a történelmi időkben találjuk őket.

Az ázsiai őshaza-elmélet felújítása egyáltalán nem váltott ki osztatlan helyeslést. O. Trubacsev (1982/5:4.) azért tart ki továbbra is Közép-Európa mellett, mert csak így magyarázható meg az őseurópai vízinevek kialakulása: „A lényeg az, hogy sem Kis-, sem Nagy-Ázsiában semmi olyasmi nincs, ami akár csak távolról emlékeztetne erre az onomasztikai tájképre, noha egy ilyesmit nyilván megörökítettek volna ott a közel-keleti civilizációk ősi írásos hagyományában. Összefüggő ősindoeurópai onomasztikai területet csak Európában találunk.” Ellenérvként erre egyrészt csupán azt az általánosságot lehet felhozni, hogy – láttuk – Európában távolról sem egységesen indoeurópai a vízinév-rendszer, és ami ma indoeurópai, az nem az indoeurópaiak ősiségéből, hanem abból az egyszerű tényből fakad, hogy indoeurópaiak lakták és lakják az illető területet; másrészt, hogy az indoeurópaiak akkor voltak – oly nagyon régen – ázsiai őshazájukban, amikor még ott sem létezett a vízinevek fennmaradásához is kedvező ősi írásos hagyomány.

A Gamkrelidze–Ivanov-elképzelést lényegesebb, alighanem a leglényegesebb pontján vonja kétségbe I. Djakonov (1982). Ha a szétvándorlás Közép-Ázsián keresztül történt, mondja az orosz történész, akkor egyes népcsoportoknak olyan hosszú utat kellett volna megtenniük történelmi településterületükig – a baltiaknak 8500, a germánoknak 9500, a keltáknak 9–10 ezer, az itálikusoknak 11 ezer kilométert –, hogy még ma is vándorolnának, ha meg nem haltak volna. Ő elsősorban ezért pendíti meg újra az európai, a Balkán-hegység és a Kárpátok közé eső őshaza lehetőségét, ahonnan valószínűleg a kedvező ökológiai-gazdasági feltételek okozta túlnépesedés miatt apránként szivárogtak szét az indoeurópaiak, akik közül ily módon a görögöknek mindössze 750, a hettitáknak-luwiyaiaknak Kis-Ázsiáig 1000, az örményeknek az Eufráteszhez 1500, az itálikusoknak 1200, a keltáknak a boi-ok földjére 750, Galliába 1300, a germánoknak Dániába 1300, s a baltiaknak a Nemunasig mindössze 900 kilométert kellett megtenniük (1982/4:12.).

A Gamkrelidze–Ivanov- és a Djakonov-féle elképzelések – tőlük függetlenül kialakított – ötvözetének is felfogható C. Renfrew (1987, rövid népszerű változatban:1989a) elmélete. Ennek lényege: az őshaza Dél-Anatóliában volt, az indoeurópaiak i. e. 6500 körül érték el Dél-Európát, s innen, a Balkánról vándoroltak tovább minden irányban, egészen az ukrán-orosz sztyeppekig, mégpedig úgy, hogy ők voltak a földművelés elterjesztői, mert a földművelés volt az, ami indoeuropeizálta Európát.

Az ázsiai őshaza-elméletek előfutára Harmatta János volt, aki már 1946-ban a kimmerekkel kapcsolatban (1953), majd később számos munkájában (1964, 1965, 1966, 1972) egy elő-ázsiai munkahipotézist vázolt fel, többek között azon az alapon, hogy „a hettita Elő-Ázsiában autochton, s ezért az ie. nyelvek számunkra jelenleg megfogható legrégibb elterjedési területét Elő-Ázsiában kell keresnünk” (1966:246.). Az indoeurópaiak Kis-Ázsiából mozogtak a neolitikum, az eneolitikum és a korai bronzkor folyamán Közép-Európa irányába (1972:318.). Ezt az évtizedeken át következetesen képviselt hipotézist az teszi cáfolhatatlanná, hogy Harmatta az indoeurópai nyelvek nyugati és keleti csoportra való szétválását a neolitikum elé datálja (1953:76.), s így „a már szétvált indoeurópai törzsek az i. e. IV. évezred körül már egy széles területet népesítettek be, amely a Rajnától a Donig és a Balti-tengertől Krétáig – Kis-Ázsiát is magába foglalva – húzódott” (1964:41.). Gábori Miklós (1977:27.) régészeti feltevésére alapozva, amely szerint Európa két irányból, kelet és nyugat, a Közel-Kelet és Afrika felől népesedett be, Harmatta (1972a:247–248.) felvázolja a jégkorszak utáni Európa nyelvcsaládok szerinti sávjait: nyugatról kelet felé haladva Európa alsó, déli részén az ibéro-baszk-sikan nyelvű népek, a középső sávban az indoeurópaiak (akik tehát Elő-Ázsiából Kis-Ázsián, a Balkánon, illetve a Kaukázus előterén keresztül jöttek Európába), míg a felső, északi sávban a proto-lappok, illetve a proto-finnugorok laktak.

Mivel ez a helyzet a mezolitikumban, de talán még régebben, a felső paleolitikumban kialakult, az indoeurópai törzsek bárminemű vándorlására jóformán korlátlanul szabhatunk időt. Makkay János (1991:251.), miután aprólékosan végigelemezte az általam csak felvillantott és a fel sem villantott egymást kizáró elméletek egész sorát, s csupán Harmatta János elméletét találja kikezdhetetlennek, abból azt a kétségkívül elegánsan nagyvonalú, de talán nem túl sok magyarázó értékkel rendelkező következtetést vonja le, hogy az indoeurópaiak őshazája i. e. 5000 és 2000 között az Égeikumtól a Balkánon át a délorosz sztyeppekig és a Baltikumig megtalálható különböző régészeti kultúrák bármelyikéhez köthető.

1.4. Nyelvfa és diffuzionizmus

Úgy tűnik, az őshaza vagy akár az őshazák helyét s idejét alapul véve csupán az egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézetek szinte áttekinthetetlen kavalkádját találjuk. Próbáljuk meg a másik végéről, az alkalmazott módszerek felől megközelíteni a kérdést.

Az indoeurópai ősnyelv rekonstruálását célzó nyelvészeti és az indoeurópai őshazát fellelni igyekvő régészeti módszerek két-két egymással feleselő és ily módon párhuzamba állítható elmélet keretébe rendezhetők: a nyelvészetben a nyelvcsaládfa-elmélet és a lingua franca-elmélet szembenállása megfelel a régészetben a diffuzionisták és az evolucionisták ellentétének.

A. Schleicher múlt században kialakított nyelvcsaládfa-elképzelése a rokon nyelvek közös ősnyelvét feltételezi, amelyből további közbülső ősnyelvek ágaznak el, amíg csak el nem érünk a nyelvcsalád mai egyes nyelveiig.[77]

Az ezzel szembeszegülő elképzelést a finnugor nyelvekkel kapcsolatban László Gyula (1987:40. és köv.) fogalmazta meg igen világosan: „A régészeti-településtörténeti megfigyelések ellene mondanak annak, hogy egykor lett volna egy nagyobb számú, egységes nyelvet beszélő nép, amely aránylag kis területen tömören lakott, s ez szétvándorolt volna. Ezzel éppen ellenkezőleg: nagy területen szétszórt, egymástól távol lakó kisebb csoportok halmazának kell elképzelnünk például a Közép-Lengyelország és az Urál-hegység közt kiterjedő szvidéri műveltséget. (…) Minden népnek, így a finnugor népek mindegyikének is hatalmas, »ismeretlen eredetű« szókészlete van, amelyeknek egymáshoz, tehát az úgynevezett rokon népekhez semmi köze sincsen. Ugyanide tartoznának »a nyelvek külön életében« keletkezett szavak. Nem lehetséges-e, hogy ez a szókészlet nagyjából megvolt már akkor is, amikor az egymással lazán érintkező nemzetségek közt kialakult egymás megértésére egy kezdetleges nyelv, amely éppen az elemi mindennapos kérdésekre felelt, az emberi testre stb., tehát az egymást megértés legegyszerűbb szókészletére, mondatfűzésére stb. vonatkozott. Ez az »összekötő nyelv« természetesen más és más színezetet vett fel, e csoportok egymástól való távolságának megfelelően. Tehát nem egy ősnyelv volt, hanem sok. (…) A finnugorság tehát nem ősállapot, hanem későbbi alakulat lenne. (…) Minden távoli rokonnyelv ősnyelv lehetett, tehát nem egy nyelv osztódásáról lenne szó, hanem sok nyelv egymáshoz való közeledéséről. (…) – A fenti feltevések sok közös vonást mutatnak azokkal, amelyeket Ny. Sz. Trubeckoj fogalmazott meg s amelyeknek summája, hogy az indoeurópai alapnyelv nem volt, hanem lett.”[78]

A nyelvfa-elmélet régészeti megfelelője a diffuzionizmus, amely G. Childe munkásságából, azon belül is The Dawn of European Civilization című könyvéből olvasható ki a legteljesebben. (A könyvet szerzője az 1925-ös első kiadást követően állandóan bővítette-módosította, egészen az utolsó, hatodik kiadásig – magam az 1947–50-es utolsó előttit használtam.) Az angol régész a régészeti kultúrák – s ebből fakadóan a civilizáció! – terjedését (a migrációt, a népvándorlást is magába foglaló) egy központból való kisugárzással magyarázza (még akkor is, ha a maga történeti konkrétságában ez az egy nála történetesen három: Egyiptom, Mezopotámia és India). A központi metropolisok körül egyre csökkenő kulturális fokú (descending grades of culture), egymással kapcsolatban álló, s időben is, térben is zónákra, régiókra oszló vidékek (provinces) helyezkednek el (1947–50:16., 122.).

A diffuzionisták számára az emberi kultúra legfontosabb jelenségei egyszer, egy helyen jönnek létre – s ezért elvileg soha nem zárható ki, hogy (isteni) teremtés révén! –, s innen sugároznak szét. Persze, nem mindegy, hogy mi diffundál. A legszélsőségesebb diffuzionisták a szorosan az ember alapvető ösztöneihez kötődő jelenségeken kívül az emberi világ szinte minden „találmányát” egyszeri teremtéssel magyarázzák. Még napjainkban is akadnak olyan teológusok, akik szerint a nyelv, az ősnyelv is ilyen találmány.[79] Olyan jelentős régészek, mint G. Childe és C. F. C. Hawkes szerint a halotthamvasztás szokása egy központból terjedt el (vö. £owmiañski 1979:73.). Mások az írást tartják ilyennek: „Az ábécé majdnem biztosan a kulturális diffúzió elsőrendű példája: minden létező vagy ismert ábécé a II. évezred során kifejlesztett sémi szótagírásból származik.” (Goody–Watt 1963:316.) (Amin már el lehet vitatkozgatni, hiszen az írás feltalálása valóban elképzelhető egy zseni egyszeri aktusának – jusson csak eszünkbe, amit C. Renfrew „a kecske jeléről” mondott…) Ezzel szemben például C. M. Cipolla (1969:7.) így kezdi könyvét: „Az írás nem egy egyszeri felfedezés. Fokozatosan alakult ki a tárgyak ilyen-olyan ábrázolásának a művészetéből.” M. Gimbutas (1991:320.) azt is tudni véli erről az „ó-európai” írásról, hogy az a szimbolikus jelekké lett ábrákból fejlődött morfémo-grafikus (logo-szillabikus) írássá… Megint mások a mezőgazdaság, a fémművesség, a sírkamra-építés stb. stb. diffúziójáról beszélnek.

Ezzel szemben az evolucionisták úgy vélik, hogy az emberi faj alapvető biológiai-pszichikai egysége következtében az ember nagyjából egyformán válaszol az őt körülvevő világra, s ezért több különböző helyen alakította ki egymástól független élettereit, kultúráit-civilizációit, amelyek aztán vagy kapcsolatba kerültek egymással, vagy nem.[80]



[51] A megállapítás általános érvényén nem változtat, hogy a görög történelemben az i. e. 1200 és 800 közötti Dark Age, Sötét Korszak sötétjét azóta P. James (1993) a régészeti és az írásos emlékek példamutató egybejátszásával nagyrészt eloszlatta: neki rendelkezésére álltak ha mégoly távoli, de mégiscsak ideköthető írásos emlékek. A baltiak esetében ilyenek nincsenek.

[52] A régészek között is gyakori tévhittel ellentétben ugyanis egy régészeti kultúra „nem egy »társadalom«, hanem egy terület közös – anyagi és szellemi – tulajdonságainak az együttese” (Anthony 1991:194.).

[53] Még ma sem (vagy ma újra nem) fölösleges hangsúlyozni, hogy az embertani fajfogalom is csupán gondolati, tipológiai konstrukció, s akárcsak mondjuk a „nép” fogalma, nem valami tényleges biológiai leszármazási közösséget jelent, hanem csupán a leszármazási hagyomány közösségét. (Ugyanígy Róna-Tas 1989:6.)

[54] Ezért a baltiak etnogenezisét is kollektív munkák tárják fel a legteljesebben: Volkaite-Kulikauskiene 1981,1985, 1987, Moora 1956, Mugurevics 1980, Etnograficseszkie 1980, Butrimas 1990, Engel 1939. A sok bizonytalanságnak van egy tudománytörténeti oka is, amire M. Gimbutiene (1985:4.) hívta fel a figyelmet: a régészet és a nyelvészet nem volt egymással szinkronban. Mire a jóval fiatalabb régészet – csupán a második világháború után – nagyobb erővel kezdte kutatni az indoeuropeisztika szempontjából döntő jelentőségű Közép- és Kelet-Európát, addigra a nyelvészek a sok, egymásnak élesen ellentmondó elmélet hatására már többszörösen hitüket vesztették, s a régészekkel együtt más, „tudományosabb” témák felé fordultak. Csak az utóbbi 20–25 év hozott változást e téren, s kezdődött meg nyelvészek, régészek és (sajnos) mítoszkutatók újbóli egymásra figyelése, együttműködése.

[55] Nemcsak régészeknek hasznos tanulságokkal erről: Gardin–Peebles 1992, Renfrew 1987:5. és köv., 1990, 1991, 1995:11. és köv., illetve az új irány iránti kezdeti magyar fanyalgásról: Kalicz–Raczky 1977, majd későbbi, érdemének megfelelő tudomásulvételéről: Raczky in: Renfrew 1995.

[56] Talán mondani sem kell, hogy egy lelet besorolásának a szempontjai távolról sem mindig tudományosak, hanem különféle nemtudományos fallacykkal keverednek. Ha a leggyakoribb nacionalista csúsztatást valamiféle hivatalos állampolitika karolja fel, az tragikus következményekkel járhat, megszűnhet magának a tudományos kutatásnak a lehetősége is. W. Schmidt (1949:313–14.) elmondja, hogy 1936-ban a Hirt-Festschriftben csak azoknak a tudósoknak az írásai jelenhettek meg, akik az indoeurópaiak észak-európai származását vallották, s a keleti őshaza-elmélet híveié már nem. (E. Benveniste is csak úgy fejthette ki, hogy nyelvészetileg képtelenség az őshazát Észak-Európába helyezni, hogy zárójelben ott volt a kötet szerkesztőjének a tollából a „helyes” álláspont.) A másik példa az 1980-as évekből származik. A vilniusi pedagógiai főiskola prorektora azért jelentette föl egyik docensét, mert az utóbbi azt tanította a diákoknak, hogy a szóvégi indoeurópai „s” a litvánban megőrződött, míg az oroszban lekopott, s a prorektor véleménye szerint ilyen szegényedés „nem fordulhatott elő a nagy orosz nyelvvel”, még három-négyezer évvel ezelőtt sem.

[57] Noha ennek az európai (indoeurópai? – ebben az esetben mi van a nem indoeurópai európai népek génjeivel?) génállománynak a magja Ázsiában, a Közel-Keleten volt. Az ázsiai eredet és az európai egység ellentmondását H. Haarmann (1994:289.) ügyes bűvészmutatvánnyal próbálja áthidalni: Európa eredeti, Urál-vidéki őslakóinak, akiket aztán az indoeurópaiak asszimiláltak, már a paleolitban ázsiai génjeik voltak. Tehát – ha jól értem – az ázsiai (közel-keleti) asszimilálta az ázsiait (az urálit), s így lett egységesen (indo)európai…

[58] Dendrokronológiai vizsgálatokra csak a fenyő és a tölgy alkalmas, az is csak akkor, ha száraz helyen nőtt (Rimantiene 1995:16.).

[59] A magyar szakirodalomban: szvidéri (Hajdú–Kristó–Róna-Tas 1976–82/I:27.).

[60] A fríg esetében a forrás Hérodotosz (II, 2), aki egy érdekes antropológiai kísérletről számolt be: egy emberi beszéd nélkül, némán felnevelt ikerpár első szava a bekosz ’kenyér’ fríg szó volt, ami nyilvánvalóvá tette a kísérletet elrendelő egyiptomi király szemében, hogy az első ember frígül beszélt. (Amiből a 16. századi antwerpeni orvos, G. Becanus azt a következtetést vonta le, hogy – a fríg szó rokonságban állván a flamand becker ’kenyérsütő, pék’ szóval – a világ legősibb és ezért legnemesebb nyelvét, a flamandot az antwerpeniek beszélik – Olender 1992:14.).

[61] Noha az összekapcsolásra „az egész bizonyíték egy nyílhegy, amely Trója VIIa 710. utcájából került elő” (Finley 1985:246.).

[62] Ennek az alapcsúsztatásnak az okai sokfélék lehetnek. Néha talán még misztikumról is beszélhetnénk, mint W. Brandenstein (1962:536.), bár általában jóval prózaibb fallacyk állnak a háttérben.

[63] A nominalisták számára értelemszerűen egy sem. „Az Ős-Indoeurópa a csillagtól (a *-tól – B. E.) keletre eső vidék (the country east of the asterik), egy Semmikor-Sem-Ország számomra kevésbé valóságos, mint azoknak a motívumoknak a tartós hálójú világa (the world of the enduring cluster of motifs), amelyekhez a változatai kötődnek, de a prototípus egy heurisztikus intellektuális konstrukció.” (O’Flaherty 1981:23.)

[64] „Az Aranykorban méz csorgott a tölgyekből. Kronosz méztől ittasan aludt – hisz bor még nem volt –, amikor Zeusz megbilincselte.” (Kerényi 1977:24.) Mi lehetett ez a tölgyfa?

[65] Kelet-Európa helynévkutatásában a század első évtizedeiben J. Rozwadowski, majd M. Vasmer (főként 1941) szerzett elévülhetetlen érdemeket. A háború után H. Krahe, illetve tanítványa, W. P. Schmid neve említendő. A balti helyneveket K. Buga után ő, valamint orosz nyelvészek: V. Toporov és O. Trubacsev tárták fel a legteljesebben. A kutatás történetét jól foglalja össze: Toporov–Trubacsev 1962:3–13.

[66] Az 1. pont lényegében azt mondja, hogy az a legősibb, aminek az etimológiája megfejtetlenül homályos. Amire Zeps–Rosenshield (1993:346.) replikája: „Ha valakit az a formula vezérel, hogy egy név homályos etimológiája egyenlő a nagyon régivel, akkor sok latgal vízinév a Teremtéskor keletkezett.”

[67] A Pripjatyot elsősorban K. Buga nyomán sokáig a szláv és a balti törzseket élesen elválasztó határfolyónak tartották. V. Toporov és O. Trubacsev azonban nemcsak a folyó jobb partján, hanem a Szejm és az Alsó-Gyeszna medencéjében is számos balti helynevet fedeztek fel, ami azt jelenti, hogy 1. a Pripjaty nem volt éles határ (ugyanígy Trubacsev 1968:288.), 2. ahogy a balti és a szláv törzsek két párhuzamos sávban vándoroltak-terjeszkedtek, mégpedig úgy, hogy felül, északon a baltiak, alattuk, délen a szlávok (s e tekintetben most mindegy, hogy észak-, illetve délnyugatról keletre, vagy keletről nyugatra történt ez a vándorlás), a Szejmnél a szlávok sávja elkeskenyedett, s ezért a baltiak találkozhattak a – Harmatta János (1966a:113.) szerint már a neolittól kezdve – ott tanyázó iráni törzsekkel.

[68] C. Renfrew-t, aki Görögországban együtt folytatott ásatásokat Gimbutasszal, nyilván személyes szimpátiák is vezérelték, mint ahogy azok közül, akik személyesen ismerték a nagyszerű professzor asszonyt, senki, e sorok írója sem vonhatta ki magát hatása alól. Ám egyetlen semleges említésen kívül (1979:15.) a kurgán-elméletet Renfrew is elutasította (például 1989a:86.).

[69] Más kérdés, hogy a vázát alkotó és mind elfogadhatatlanabbá váló kurgán-elmélet miatt nem nagyon szolgált, azon kívül, hogy feltüntetése jól mutatott a bibliográfiában. A könyvet alaposan átdolgozva-kibővítve kiadták olaszul (1967), németül (1983), s litvánul is (1985, magam alkalmanként erre a kiadásra hivatkozom) – s fanyalgás fogadta. Az első számú litván régész, A. Tautavièius (1986:10.), miután csokorba szedett néhány elavult állítást, figyelembe nem vett tényt, megalapozatlan következtetést, kifejezett kitalációt, így zárta kritikáját: „M. Gimbutiene baltiakról szóló könyve külföldön pozitív szerepet játszott: bemutatta a balti kultúra és történelem kezdeteit, részben megismertetett Litvánia és Lettország régészeinek műveivel és feltárásaival. A figyelmesebb litván olvasóban azonban nem kevés kételyt ébreszt.”

[70] Tehát szó sincs arról, hogy „egyes hírek szerint 1984 óta már nem híve saját elméletének” (Makkay 1991:138.). Ellenkezőleg, ez az élete végéig makacsul egy gondolatkörben mozgó asszony egyre jobban meg volt győződve a maga igazáról.

[71] M. Gimbutas sportszerűtlenül kisajátította H. Krahe már széltében-hosszában használt Ó-Európa-fogalmát. A kettő nem ugyanaz: a német nyelvész ó-européerjei indoeurópaiak, míg a litván régész az Európa-ház indoeurópaiakat megelőző lakóit érti rajtuk.

[72] Noha ez: vagyis az indoeurópaiak délről és nyugatról északra és keletre irányuló mozgásának a feltételezése, a kurgán-elméletnek szerintem még a legtöbb ésszerű elemet tartalmazó része, az elmélet többi részével nehezen egyeztethető össze. Ha komolyan vesszük a „kurgán-nép” különböző hullámait, majd ezeknek az eredetivel esetenként ellentétes irányú mellék- és alhullámait, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy legalább 2000 évig egész Európa egyazon lakosság: az indoeurópaiak „sétáló palotája” volt.

[73] Az elmélet időleges sikereit nyilván annak is köszönheti, hogy esetenként a tényektől sem zavartatva magát a legkülönfélébb helyekről merítve átfogó magyarázatot kínált megoldhatatlan kérdések egész sorára. Mert egyébként a kurgán-elmélet főbb tételei külön-külön már rég hangot kaptak: például a reneszánsz idején volt divatos az európai nyelveket Szkítiából származtatni (Olender 1992:2.), s hogy az észak- és nyugat-európai békés földművelőket a bronzot és lovat ismerő harcias indogermán állattenyésztők igázták le, azt már E. Wahle (1952:60.) könyvének első, 1932-es kiadása idején „feltalálta”.

[74] Legfeljebb arról lehet szó, hogy nagyállattartó pásztorkodásnál a pásztorkodás túlsúlyba kerül a földműveléssel szemben (Róna-Tas 1983:53.), míg a kisállattartó pásztorkodás, az ún. bekerített nomadizmus (enclosed nomadism) esetében ez fordítva történik (Simon 1983:130.).

[75] Amit A. Stakniene (1994:161.) eksztatikus beszámolója szerint az USA ún. ecofeministái (Eleanor Gadden: The Once and Future Goddess, Riane Eisler: The Chalice and the Blade) mint valami női őstörténetet fogtak fel.

[76] Úgy tűnik egyébként, hogy M. Gimbutas (1987:XVIII.) egy huszárvágással minden európai istennőt (Athéna, Héra, Artemisz, Hékaté, Minerva, Diana, az ír Morrigan és Brigit, a balti Laima és Ragana, az orosz Baba Jaga, a baszk Mari stb.) ó-európai örökségnek tart (hiszen Ó-Európában matriarchátus uralkodott, amit az is bizonyít, hogy a nőistenek ó-európaiak, amit az támaszt alá, hogy Ó-Európában matriarchátus uralkodott…), s azért rója meg az egyébként hozzá hasonlóan „történeti” G. Dumézilt, mert az nem ismerte fel az indoeurópai mitológia ebből adódó hibrid (ó-európai nő + indoeurópai férfi) jellegét.

[77] A nyelvrokonság, nyelvhasonlítás elméleteinek igen jó összefoglalása Róna-Tas 1978, bár a nyelvészeti baltisztikát ebben az általános tárgyú műben csak nagyon mérsékelten veszi figyelembe.

[78] Trubeckoj elképzelése természetesen az indoeuropeisztikában is tovább élt. P. Doluhanov (1989:52.) például László Gyulával szó szerint azonosan fogalmaz: „Valószínű feltételezés, hogy az indoeurópai ősnyelv eredetileg lingua franca-típusú, a törzsek közötti érintkezés eszköze volt, amely »a neolit forradalom« és az ezt követő kulturális-gazdasági konszolidáció során terjedt el. Ez a nyelv rakódott rá a korábbi (szubsztrátum-) nyelvekre, s közben maga is módosulván fokozatosan kiszorította azokat.”

[79] J. Hampl (1975:221.) emiatt: hit és tudomány összekeverése miatt veri el a port a diffuzionizmuson.

[80] A kérdés tömör összefoglalása: Renfrew 1995:11. és köv., illetve Raczky in: Renfrew 1995.

Szétfeszítené e munka kereteit, ezért csak futólag említem meg a diffuzionisták és az evolucionisták ellentétének ideológiai-világnézeti-politikai vetületét. Mindkét felfogás járhat igen vészes következményekkel, például rasszizmussal: a diffuzionizmusból levonható olyan következtetés, hogy a központi, szétsugárzó kultúra létrehozói értékesebb fajt alkotnak, mint az átvevő népek (G. Kossina németországi őshaza-tételét ezért használhatták fel a nácik a germán felsőbbrendűség bizonygatására), míg az evolucionizmusnak az a tétele, hogy különböző helyeken több, egymástól különböző „első emberpár” volt, vezethet – és amint A. Hettner (1929:25.) beszámol róla, az USA-ban vezetett is – olyan következtetéshez, hogy a négerek, a nem fehér fajok alacsonyabb rendűek, s ezért rabszolgasorba vetésük indokolt. Amint E. Leach (1996:47–73.) mélyenszántó fejtegetéseiből is kiderül, a szociálantropológiában „monogenizmus-poligenizmus” címszó alatt számon tartott ellentét elvileg feloldhatatlan. Nekem úgy tűnik, csak az a megoldás, hogy a két tábort összeugrasztó vallási és politikai előítéletektől távol kell tartani a tudományt, illetve nem kell több ezer vagy millió éves szembenállásokat a történeti időkig vagy egyenesen a máig kiterjeszteni.