Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

3. A venet(d)-kérdés

3. A venet(d)-kérdés

Nemcsak azért szentelek a venet-kérdésnek külön rövid fejezetet, mert abban mint „cseppben a tenger” tükröződik az (indo)európai őstörténet minden bonyolultsága és az őstörténetírás minden ellentmondásossága, hanem azért is, mert ennek révén bemutathatom az „indoeurópai (balti)” kirakós játéknak azt az összerakási lehetőségét, amely a szememben a leglogikusabbnak tűnik. Az ábra egyébként megint csak attól függően nyer más-más megoldást, hogy a szűkös adatoknak milyen jelentést tulajdonít a történész: egy népnévhez mit kapcsolhat? egy etnikumot? egy nyelvet? egy (régészeti) kultúrát is? A névátvitel egyúttal nyelvátvitelt, sőt, kultúraátvitelt is jelez? Talán nem véletlen, hogy E. Hamp (1959:179.) éppen e kérdés kapcsán jut arra a némiképp rezignált megállapításra, hogy „sok tudományos okfejtés körben forgó”.

A venet(d)-kérdés különlegessége abban rejlik, hogy a déli veneteknek és az északi venedeknek csupán a megfejtetlen eredetű neve maradt ránk, az viszont órási területen szétszórva,[93] amint ez G. Labuda (SSS/6:377.) térképvázlatából kiderül (1. a feltételezett türingiai őshaza, 2. a feltételezett nagy-lengyelországi–luzsicei őshaza, 3. az adriai venetek, 4. a Bodeni-tó vidéke, 5. az Alsó-Rajna vidéke):

A terület két részre oszlik. Az északi a Brit-szigetektől (Gwyned) és Jütlandtól (Vendsyssel), illetve nyugaton az egykori kelta Armoricától (Normandia és Bretagne, az utóbbi központja volt Venetia, a mai Vannes) a Visztula torkolatán át végig a Balti-tenger partján, egészen a Finn-öbölig terjed, míg a déli a Bodeni-tónál kezdődik (amelynek P. Melánál a neve: Venetus lacus – Pauly–Wissowa’s 1955:710.), s Észak-Itálián át (Venedig-Velence) az Adriai-tenger mindkét partján húzódik délre, a Balkánon, Jugoszlávián át, egészen Albániáig.

Talán véletlen névegybeesés, de Homérosznál (Iliász II, 852) szerepel egy kis-ázsiai nép, a paphlagonok, akik az Enetai nevű tartományból valók, amit az tesz „venet gyanússá”, hogy pár száz évvel később Hérodotosz kétszer is említi az enetosz népet, egyszer mint illíriait (I, 196), máskor mint olyat, amelyik az Adriai-tengernél lakik; amint látni fogjuk, az ebből leszűrt illír = adriai azonosítás sok későbbi bonyodalom forrása lett.[94]

Az északi venedeket az értesüléseit egyaránt a germánoktól is szerző Plinius és Tacitus említik először, mindketten a Visztula torkolatától keletre (Plinius egészen a Finn-öbölnél is), Germánia és Szarmataföld határán; az első hol venetnek (IV, 97), hol venednek (IV, 107), míg a második (46) venetnek.[95] Plinius szarmatának, Tacitus ingadozva germánnak vagy szarmatának tartja őket. A következő évszázadban Ptolemaiosznál bukkannak fel (III, 5, 10), aki azt írja, hogy a Vened-öbölnél (Gdañsknál), ahol a Visztula a Szarmata-óceánba (a Balti-tengerbe) ömlik, található „a venedek nagy népe, amely a Vened-öböl mentén elfoglalja az egész Szarmataföldet”. Ezzel megegyezik Jordanes (34 és 119) közel fél évezreddel későbbi híradása: „A Visztula folyó születési helyétől (vagyis az Északnyugati-Kárpátoktól) kiindulva északnak végtelen térségeken helyezkedik el a venetek nagyszámú népe (natio populosa)”, amely az osztrogót püspök idején már három név alatt volt ismeretes: venetek, antok és szklavenok. Ebben nemcsak az az érdekes, hogy ez az egyetlen forrás, amelyik a venedeket azonosítja a kétségkívül szláv antokkal és szklavenokkal, hanem az is, hogy lakhelyüknek nem a tengerpartot mondja, hanem a belföldet, hiszen azon a helyen, ahol az első két évszázad szerzői tudták őket, vagyis „az óceán partján, ahol a Visztula folyó vize hármas torkolaton keresztül nyeletik el, ott a különböző törzsekből összeállt vidiváriusok élnek” (36). Tengerpart és belföld kettősségéről tanúskodik a római közlekedési térkép, a Tabula itineraria Peutingeriana kétszeri említése is.[96] Az első (Venadi Sarmatae, VIII, 1) az Európát északról körbeölelő óceán partjára teszi őket, míg a második (Venadi, VIII, 4) a Keleti-Kárpátoktól és a Dunába ömlő folyóktól keletre, de még a Dnyeszter elé, az Al-Dunához (Niederle 1902–11/2:123.), amit H. £owmiañski (1963–70/1:181.) rejtélyesnek tart.

Tengerparti és belföldi szlávokat egyaránt hívnak venednek később is: a Felső- és Alsó-Lausitzban (Luzsicében) élő szorbokat többek között vendnek, a Stájerországban, illetve Karintiában élő szlovéneket vindnek (Schuster-©ewc 1970), s a Magyarországon élőket vendnek.

A tengerparti venedek neve Jordanes után is felbukkan. Vitatott, hogy idetartozik-e Wulfstannál (16) a Witland, amit a középkorban a németek Widlandnak hívtak, és sokan a Jordanes által említett vidiváriusok szálláshelyével azonosítanak (erről vö. Szkrzsinszkaja in: Jordanes: 221.). De Wulfstan ugyanitt valószínűleg Sembia jelölésére Vendföldről (Weonodlande) is beszél, s a venedek emlékét mind a porosz, mind a litván tengerparton számos, venet-, vint-, wend- tőt tartalmazó helynév őrzi: p. Venedien, Venedige, lit. Wendziagola ’vendek határa’ (£owmiañski 1963–70/I:61. és Ochmañski 1966:56.). Sőt, a venedek még keletebbre is előfordultak, Riga környékén, ahová Kursföldről menekültek, amint erről a krónikás Heinricus (X, 14) beszámol: „A Wendek, akiket a Kursföldön lévő Winda folyótól űztek el.” Ennek nyomát őrzi Cesis város német neve: Wenden (Mugureviès in: Heinricus 1994:368.). A Kursföldről elűzött vendeket aztán itt, Riga környékén keresztelték meg a németek. Noha kevéssé valószínű, elképzelhető az is, hogy ezeknek a lettországi Venta folyó környékéről származó vendeknek semmi közük a Visztula-parti venedekhez, hanem balti finnek, pontosabban kursföldi lívek voltak (így Mugureviès 1970:298.), vagyis nem ők adták a folyónak, hanem ők kapták a folyótól nevüket.

Még keletebbre, egészen Novgorodig mutat a Nesztor-krónika legelején szereplő Indi(ki)ja, ami E. Vilinbachov (1967:308.) szerint a Wendia elírása. A Nesztor-krónikában (1950:10.) azonban „elírás nélkül” is szerepelnek a venedek Jafet törzsei között: ven?dici (amit a Nesztor-krónika 1950-es kiadásában – 206. – erősen megkérdőjelezhető módon ’velenceiek’-kel fordítottak oroszra).

De a venedekkel a balti finn népek is találkoztak. A germánoktól eltérően ők azonban nem általában a szlávokat, hanem csak az oroszokat nevezték, sőt, mind a mai napig nevezik a venedből származó néven: finn venaja, észt vene, karél veneä ’orosz’.[97]

A venetek-venedek kibenlétének talányos kérdését szinte áttekinthetetlenné bonyolította, mikor összekapcsolódott a már önmagában is kusza illír-kérdéssel (amellyel kapcsolatban – akárcsak E. Hamp a venet-kérdéssel kapcsolatban – Harmatta János – 1967a:232. – teljes joggal circulus vitiosust emleget, hiszen a gyér illír nyelvemlékekből kell elvonni azokat a jellemző jegyeket, amelyek alapján illírnek minősülhet a gyér nyelvemlékek valamelyike, amelyből el lehet vonni azokat a jellemzőket, és így tovább, körbe-körbe. A venet- és az illír-kérdés ily módon két circulus vitiosus egymásba fűzése). Az összekapcsolás a Hérodotosz által említett illíriai enetoszok = adriai enetoszok, és azon szillogizmus alapján történt, hogy ha vened = venet, és ha venet = illír, akkor illír = vened.

Az első azonosítás alapja a baltikumi és az adriai hely- és személy-, de főként a vízinevekben megmutatkozó nagyfokú hasonlóság. (A legismertebb példák az északon és délen egyaránt megtalálható folyónevek: Odra, Dráva, Drama, Drwêca, Opawa, Notec stb.) Ez azonban H. £owmiañski (1963–70/I:81.) álláspontja szerint nem jogosít fel bennünket arra, hogy a névátvitelen túl nyelvátvitelt is feltételezzünk.[98] A venedek és a venetek „eredeti nyelvéről” semmit nem tudunk, a későbbi viszont nem volt azonos, s a venedek rátelepedvén az itáliai népességre, csak nevüket adták át amazoknak, nyelvüket nem, az eltűnt a venet nyelvben. (Amint hamarosan visszatérek rá, a névátadás észak–déli irányát illetően komoly kételyek is felmerülhetnek.[99])

De még ha el is fogadnánk a venet és a vened nyelvek azonosságát, abból még akkor sem következne az illírrel való azonosság. Amint a régész J. Dobiá¹ (1964:8. és köv.), illetve a nyelvész A. Tovar (1977:5–9.) egymástól függetlenül, de egybehangzóan állítja, a venetek hogy úgy mondjam „kinevezés útján” lettek illírek. A régészek az ún. luzsicei kultúrához (i. e. 1700 – i. e. 600), a nyelvészek pedig az ó-európai vízinevekhez kerestek valami jó kis etnikumot, s a francia tudósok által forszírozott ligurok, majd kelták[100] után a német őstörténészek és nyelvészek – elsősorban G. Kossina, majd az ő nyomán J. Pokorny, illetve H. Krahe – az illíreket tették meg a luzsicei kultúra illetve az ó-európai vízinevek „választott népének”. S mivel Észak-Európában az illír névnek nyoma sincs, kellett egy közvetítő, s ezt találták meg a venedekben. Akiknek mindössze az a „bűnük”, hogy azonos a nevük a venetekével. Ahogy Z. Mariè (1964:177.) megfogalmazza, „az illírek, ez a kis nép vagy nagyobb törzs legkésőbb az i. e. 6. századtól a Drim és a Voju¹a folyók közötti területen éltek. A következő évszázadokban nevük a görög gyarmatosítás és a római hódítás révén átkerült egy egész sor más törzsre a Balkán északnyugati részén, de a források soha egyetlen, a Szávától északra levő törzset nem hívtak illírnek. Az »Illyricum« földrajzi nevet és az ebből elvont »illír« melléknevet, amely a tartományhoz, a közigazgatási vagy egyházi körzethez tartozót jelent, gyakran a Balkán északnyugati részétől igen távol eső vidékek jelölésére is alkalmazzák, ez azonban egyáltalán nem szolgálhat annak bizonyítékául, hogy az illető földrajzi területen illírek laktak, annál kevésbé, mert az Illyricum név tartalma is gyakran változott. (…) Az illírek északi etnikai határát a mai Pannónia északnyugati részén, valahol a Szigetköz táján kell keresni.”[101]

Ám nemcsak a venedek, hanem a venetek illírré történő kinevezése is majd minden alapot nélkülöz. Hogy mennyire csak az illírré kinevezés előzetes koncepciója, illetve e koncepció feladása irányította a kutatást, mutatja H. Krahe nézeteinek az alakulása, aki a több száz feliratból ismert venet nyelvet egy 1937-es keszthelyi nyári egyetemi előadásában a „pánillírizmus” híveként még mint illírt tárgyalta, amely az alsó-itáliai messzappal és a balkáni-illírrel együtt alkotja az indoeurópai nyelvcsalád külön illír ágát, de 1950-ben már azon az állásponton volt, hogy a venet önmagában külön ág, élete utolsó munkájában pedig (1964:33.) az itálikus ágba sorolta, a latin–faliszkusz és az oszk–umber mellé.[102] Hogy a nyelvi és a régészeti adatok egymásba csúsztatása milyen mechanikusan ment végbe, az ugyancsak Krahénél (1950:13.) érhető tetten a legfeltűnőbben, aki, miután számba veszi, hogy az illír nyelvet mindössze az Alsó-Itália keleti feléből származó néhány ún. messzap felirat, egyetlen rövid felirat a Balkánról és nagyszámú hely- és személynév képezi, ebből a szerény nyelvi anyagból azt a következtetést vonja le, hogy 1. az illír kentum-nyelv, s 2. a germánnal, a latinnal és a keltával olyan viszonyban van, hogy e nyelv őshazájának területe csak a luzsicei kultúrához illik.

Abból, hogy az itáliai venetek „nem voltak illír nemzetiségűek” (Dobiá¹ 1964:16.), logikusan következik, hogy a venedeket sem kell illírnek tartani. Közben azonban magának az illír nyelvnek és a népnek a megítélése is megváltozott, s a pánillírizmus divatja után az illírek, hogy úgy mondjam, a valós méreteikre zsugorodtak.[103] Ha ugyanis az itálikus venet és messzap nem illír (az utóbbit Krahe még sokáig – 1950:137. – annak tartotta!), akkor mi marad? Az illír egyike lesz a Balkán-félsziget kis kihalt nyelveinek, a paleobalkán nyelveknek (Zinkevièius 1984–94/I:108. és köv.), amelyből fennmaradt: egyetlen felirat, néhány kétes hely- és személynév és – talán – az ezekkel nehezen kapcsolatba hozható mai albán.[104] Területe nemhogy az egész „Ó-Európát” nem öleli fel, de még csak azt sem, amit az antik források kijelölnek, sőt, még a Balkán-félsziget északnyugati részét sem, hanem – amint ezt R. Katièiæ (1964:17.) meggyőzően bizonyította – annak csak a délkeleti vidékét, s egyedül az innen származó névanyagot lehet joggal illírnek nevezni. „Ma az illírek, akárcsak a ligurok, egyszerűen csak egy nép a sok közül, akikről tudunk valamicskét.” (Tovar 1977:9.)

Ha nagy nehezen sikerült kiverni a fejünkből az illír-vened, sőt, az illír-venet azonosság, de még a rokonság képzetét is, felmerül a kérdés, hogy akkor megközelítőleg mi lehetett a venedek-venetek „nemzetisége”, s ami evvel szorosan összefügg: mikor hol éltek, s merről merre foglalták el azt az óriás területet, amelyen nevük előfordul?

A venedek esetében a válasz kettős. Az időszámítás szerinti első századokban említett venedeket illetően H. £owmiañskival (1963–70/I:57–183.) kell egyetérteni, aki egy több mint kétszáz éves vitában amellett teszi le a garast, hogy ezek a venedek már szlávok voltak, akik keletről-délkeletről jőve az ún. Hallstatt C-korszakra (i. e.700–550) nemcsak hogy elérték a Balti-tengert, de már be is fejezték a Pomorze, a tengerpart elszlávosítását (i. m.: 94.), s az északról később érkező germánok rájuk vitték át az őslakos venedek nevét. A venedek szláv volta annak ellenére bizton állítható, hogy erre közvetlen bizonyíték csak egy van, Jordanes említése. Közvetett azonban annál több. Ezeket úgy lehetne összefoglalni, hogy a venedeket egybehangzóan nagy népnek mondják azok a források, amelyek a szlávokról hallgatnak, s azon a területen (a Visztula-torkolattól nyugatra a tengerparton, a Szudétáktól keletre, a Kárpátoktól északra és délen a Dnyeper alsó folyásáig), amelyre a későbbi források a szlávokat helyezik (i. m.: 182–183.).

Szlávok azonban csak a „belföldi” venedek voltak. A tengerparton a Gdañski-öböltől a Rigai-öbölig még az egész I. évezred folyamán az „eredeti”, ősi venedek helyezkedtek el, akiket fokozatosan szorítottak ki, illetve asszimiláltak a keletről előnyomuló porosz és litván, s az északról jövő finn törzsek (i. m.: 60.).

Ez az a tétel, amelynek a baltikumi őstörténet szempontjából döntő jelentősége van, mert egyedül ennek révén válik valamennyire is megfoghatóvá, hogy kik laktak a baltiak előtt a térségben.

A lengyel tudós elképzeléséhez csupán azt a nagyon lényeges kiegészítést kell fűzni, hogy a venedek itt már igen kevesen lehettek, s nyilván ezért is az új törzsek – nyugati szlávok, baltiak, germánok, majd már az I. évezred második felében a keleti szlávok – megjelenése után nyelvüket hamar elveszítették, s csak a nevüket őrizték meg.

A tétel részét képezi H. £owmiañski – és az ezt elfogadó J. Ochmañski (1966) – indoeurópai őshaza-elméletének, amelyet azért érdemes kissé közelebbről szemügyre venni, mert egyrészt a „keleti” őshaza-elméletek közül alighanem a legátfogóbb és a legkövetkezetesebb, másrészt azért, mert – éppen a venedek révén – rávilágít minden keleti őshaza-elmélet gyengéjére. (S egyúttal arra, hogy e tárgykörben mindig csak az éppen beszélőnek – most nekem – van száz százalékig igaza…)

A lengyel történész szerint az indoeurópai őshaza a Volga alsó folyásánál vagy attól még keletebbre, a Kaszpi-tenger fölötti vagy a kazahsztáni sztyeppeken volt. Innen indultak a későbbi ó-európai törzsek nyugat felé, mégpedig két hullámban: az elsőben az i. e. III. évezred második felében a venedek (a zsinórdíszes kerámia népe) érték el Európát, s ezért nyelvük „az egyetlen nyelv volt, amelyik az ó-európaiból fejlődött ki” (i. m.: 59.), míg az összes többi európai nyelv (kelta, itálikus) elkülönült létét az újabb betelepülő hullám eredményezte (i. m.: 81.).

A három észak-európai törzs a Volga középső és az Oka alsó folyásától hármas oszlopban húzódott nyugatnak és északnak. Középen voltak a baltiak, balszárnyukon, délen „a velük szoros rokonságban álló” szlávok, míg jobbszárnyukon, északon a germánok. A leggyorsabban a legkedvezőbb földrajzi körülmények miatt a déli szárny haladt előre, ezért a szlávok már az i. e. II. évezred közepe táján elérték az Odera és a Dnyeper közötti történelmi lakhelyeiket (i. m.: 91–92.).[105] A középen lévő baltiak – akiket szlávoktól–germánoktól a szalagdíszeskerámia-kultúra különít el (Okulicz 1973:239.) – i. e. 1200 körül az Oka mellől a Dnyeper, a Nemunas és a Daugava felső folyása felé elindulván kb. 500 év vándorlás után érkeztek meg, míg a legkedvezőtlenebb terepviszonyok között haladó északi szárny, a germánok az i. e. 1500-tól i. e. 500-ig tartó ezeréves vándorlásuk során a Volga mentén, a Finn-öblön át a Skandináv- és a Jütland-félszigeten lelték fel újabb őshazájukat, s innen jöttek át a kontinensre (i. m.: 62–63.). Az indoeurópaiak két hulláma nyomán két ó-európai terület alakult ki: az északi germán és a déli vened, az utóbbit aztán kelták, szlávok és baltiak foglalták el (i. m.: 90.).

Ennek az elképzelésnek lényeges pontja, hogy a szlávok – mégpedig nyilvánvalóan a nyugati szlávok – ősei az Odera és a Visztula alsó folyásánál érték el a Balti-tengert, s ott találták a már korábban odaérkezett venedeket, s ott került sor a névátvitelre, mégpedig nemcsak germán ajkon a vened g (nyugati) szláv névátvitelre, ami érthető, hanem finn ajkon a vened g orosz (keleti szláv) névátvitelre is, amire H. £owmiañski (i. m.: 91.) azt a kétes magyarázatot adja, hogy a finnek a germánoktól hallották, hogy a Pomorze (nyugati) szlávjait venednek hívják, s később ezt vitték át a keletiekre. Nekem úgy tűnik, hogy egyszerűbb azt feltételezni, hogy a finnek jóval később, a Finn-öböl partján találkoztak a venedekkel, akik akkor már – „szokásuk szerint” – réges-rég nyelvüket vesztve keleti szlávul, „ruszul”, oroszul beszéltek. A korai germán–(balti) finn találkozás tételét H. £owmiañski J. Rozwadowskitól és T. Lehr-Sp³awiñskitől veszi át, akik a finn vízinevek határát egészen Kelet-Németországig terjesztették ki, amit azonban M. Vasmer több munkájában is cáfolt, s a germán–finn találkozásról összefoglalólag (1941:83.) azt mondja, hogy „az az i. e. 1. századnál nem később veszi kezdetét”.

H. £owmiañski elméletének másik gyenge pontja az, hogy nem magyarázza meg: a keletről jövők miért csak oly távol nyugaton, az Oderánál hódították meg a tengerpartot, s főként hogy miért a szlávok, s miért nem a tőlük északabbra, a tengerhez közelebb vonuló baltiak?

H. £owmiañski szerint tehát a venedek keletről jöttek, s csak a nevük az, ami délre jutott. Ez az elképzelés legalább világosan megválaszolja a kérdést, hogy honnan kerültek Európába. A többi elmélet viszont vagy hallgatólagosan, vagy kimondottan azt feltételezi, hogy a venedek autochtonok voltak, vagyis az indoeurópai őshaza Észak- és Közép-Európában volt (a háttérben ilyenkor mindig G. Kossinát gyaníthatjuk), s akár a venedek-venetek egészéről, akár külön a venedekről vagy külön a venetekről legyen szó, a népcsoport északról délre vándorolt. Ezt a legvilágosabban H. Krahe (1950:37.) fogalmazta meg: „Mindegyiknek, az itálikusnak, az illírnek és a venednek is világos kapcsolatai vannak a germánhoz, azaz mind északról jött (…), s később mind délre ment.” Ez az észak–dél irányú mozgás a régészet nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a luzsicei kultúra népe i. e. 1200 körül „a keleti Alpokon keresztül előnyomult az illírek történelmi településhelyéig” (Mayer 1957–59/I:4.). (S ez lett a luzsicei kultúra és az illírek összekapcsolásának az egyedüli alapja; az illírek így, a tudományos értekezések lapjain a luzsicei kultúrán keresztül szivárogtak fel északra.) Valamiféle „északillírek” ilyetén feltételezése még a legvilágosabban látóknál is kísért. Harmatta János (1967a) az A. Mayer könyvéről írott bírálatában elfogadva a zágrábi professzor meghatározását az illír nyelvterületről – „Dalmácia, a mai Albánia és Pannónia nagy része” (Mayer 1957–59/I:8.) –, fenntartja annak lehetőségét, hogy „a pannóniai törzsek, a dardanok és a päonok nyelve is illír volt”. Ám amikor Harmatta azt vizsgálja, hogy hol volt az így felfogott illír nyelv bronzkori őshazája, evvel az ésszerű feltételezéssel – nekem úgy tűnik – ellentmondásban, azt Dél-Németországban és az Alpok vidékén véli felfedezni. Az ott élő törzsek nyelve lett volna az illír, amely különbözött a latintól, a germántól és a venettől. A területről több hullám vándorolt el: először Itáliába a sikulok, majd i. e. 1300 körül a halomsíros temetkezés népe, az illírek a Duna mentén keletre, majd délre („az első illír elvándorlás”). Körülbelül 100 évvel később kezdődött az urnamezős temetkezés népének ugyanezen útvonalon haladó délkeletre nyomulása („a venet-elvándorlás”), s végül i. e. 750 körül a Hallstatt C-kultúra kiterjedése Nyugat-Magyarország felé („a második illír elvándorlás”), amely a pannón törzseket sodorta magával (i. m.: 234.). Harmatta egy újabb tanulmányában (1985–86:189.) az urnasíros temetők népének, a veneteknek ha nem is őshazáját, de korábbi településterületeit helyezi a Dunántúlra és Kelet-Ausztriába, ahonnan azután fokozatosan húzódak dél felé, Itáliába.

Látható, hogy itt régészeti kultúrák keverednek nyelvekkel, s illír és venet újra egymásba gabalyodik, aminek szétválasztását pedig Harmatta is a kutatás jelentős eredményeként könyvelte el.

Ehhez némiképp hasonlóan a nyelvész T. Milewski a venet nyelvi sajátosságaiból kiindulva az itálikus-kelta és a germán törzsek határán keresett egy etnikumot, s azt a Bodeni-tó körül találta meg. Ebből az őshazából emigráltak i. e. 1100 körül az adriai venetek (az oszLaga¾akokLaga¾akal és az umberekkel együtt) a Pó völgyébe, majd i. e. 500 körül a galliai venetek (a kelLaga¾atákkal együtt) és a venedek az Odera és a Visztula alsó szakasza közé, ahol legyőzték az ott talált szlávokat. Ennek az elképzelésnek a legfőbb előnye az, hogy egy venet g vened, tehát dél g észak irányú vándorlást feltételez, a legfőbb gyengéje pedig az, hogy ezt igen későre teszi, aminek következtében a szlávok előbb jelentek volna meg a tengerparton, mint a venedek.

Amint G. Labuda 70. oldalon lévő térképvázlatából kiderül, vannak, akik az észak–déli vándorlást a venedek számlájára írják. A régész T. Sulimirski (például 1973) a venedek őshazáját Hollandia, részben Belgium és Németország északnyugati területére teszi, ahonnan i. e. 1500 körül egyes csoportjaik a brit szigetekre és a Jütland-félszigetre nyomultak (amire a Vendsyssel = Seeland szigetnév utal), más csoportjaik i. e. 1200 körül délre, a francia Bretagne-ba, Itália északkeleti területeire, s onnan tovább délkeletnek vándoroltak, a Balkánon keresztül egészen Kis-Ázsiába.[106]

Újabb expanziójuk az i. e.1000 körül kezdődött, s célja a gdañski tengermellék volt, i. e. 500 körül innen foglalták el a mai Lengyelország egész területét úgy, hogy a nevüket átadták az ott talált és legyőzött szlávoknak.

G. Labuda (SSS/6:376–7.) hipotézise a venedek őshazáját a luzsicei kultúra északkeleti ágához kapcsolja, vagyis a Visztula és az Odera alsó folyása közti tengermellék, valamint Nagy-Lengyelország és az Odera-mellék középső és felső területéhez. Ehhez járulna még az Északi-Kárpátok hegylánca, amely azonos lenne a Ptolemaiosz (III, 5, 5) említette Vened hegyekkel. Innen szóródtak szét a vened törzsek, előbb délre i. e.1000 körül és délnyugatra i. e. 600 és 300 között (Adria g Balkán g Kis-Ázsia, illetve a Duna felső szakasza és a Rajna mentén g Bodeni-tó, Észak-Gallia g Vesztfália g Britannia), majd keletre-délkeletre. (A keletpomerán népesség valószínűleg etnikailag is vened volt, s a tengerparton egészen Livóniáig megmaradt, illetve a Prut és az Al-Duna között említett vened-maradványok utalnak erre.)

Mindezen elképzelések külön-külön és együtt sem adnak ki egy egységes és elfogadható képet. Ennek okát egyrészt abban a szinte kiirthatatlanul mélyen meggyökeresedett (tév)hitben kell látnunk, amely szerint minden népnévhez külön etnikumnak és külön régészeti kultúrának kell tartoznia, másrészt a venedek-venetek északról délre tartó szétvándorlási irányának a feltételezésében, amely vagy fel sem teszi a kérdést, hogy miképpen kerültek a venetek északra, vagy továbbra is azt a többszörösen megcáfolt álláspontot képviseli, hogy úgy és azért kerültek oda, mert az indoeurópai őshaza Németországban volt.

Úgy gondolom, hogy ellentmondásmentes, de legalábbis ellentmondásmentesebb képet nyerhetünk, ha azt a régi, a 16. századra visszamenő elképzelést elevenítjük fel, amely a veneteket délről, Kis-Ázsiából származtatja. Milyen etnikumhoz tartozhattak? Tekintve, hogy a legmeggyőzőbb indoeurópai őshaza-elméletek a Harmattáén (1966) kezdve a Djakonovén (1982) át a Renfrew-éig (1987) Európa délről, a Balkánon át történő indoeurópeizálását vallják, gondolhatnánk őket indoeurópainak is. (Ebben az esetben elég lenne G. Labuda térképvázlatán csupán megfordítani a nyilak irányát.[107]) Azonban azért kevéssé valószínű (bár nem elképzelhetetlen), hogy a venetek indoeurópaiak lettek volna, mert nevük elterjedési területe alapján hatalmas törzsnek kellett lenniük, akiknek a nyelve aligha enyészhetett volna el ilyen nyomtalanul, ha az indoeurópaiakkal együtt érik el Európát. A nyelv teljes eltűnéséhez jóval több időre lett volna szükség. (Felismerve ezt az ellentmondást, H. £owmiañski ezért mondta az egyetlen ó-európai, vagyis a legrégebbi európai népnek őket.)

Ezért – megint csak korábbi elképzelések nyomán, s szem előtt tartva azt is, hogy Európának nemcsak az indoeuropeizálása, hanem általában benépesítése is délről történt (ugyanígy Gábori 1977) – a veneteket az indoeurópaiakat megelőző népességnek célszerű elképzelni – az egyetlen ilyen nagyobb népességnek, amelynek legalább a nevét tudjuk! –, akik délről, a Balkánról vagy a Balkánon keresztül érkeztek, s azután legyező alakban szóródtak szét nyugatra és keletre.[108] Ez megmagyarázná az Alpok térségében kialakult összesűrűsödési pontot, ahonnan a venetek terjeszkedhettek tovább északnyugatnak, másfelől a keletre forduló al-dunai és kárpátokbeli veneteket. Északon „veneddé válva” több ponton is elérhették a Balti-tengert, illetve a tengerparton húzódhattak kelet felé. Itt, ahol egyedül ők laktak, maradtak fenn a legtovább önálló etnikumként, talán egészen a 13. századig, mégpedig kelet felé szélesedő tengerparti sávban. Ahol a nyugati szlávok elérték a tengerpartot, a Visztula torkolatánál, ott a venedek hamar szlávvá váltak, de szubsztrátum-népként részt vettek azoknak a különböző etnikumú (szláv, balti, germán, finn) törzseknek a kialakításában is, amelyek a nyugatbaltiak tengerparti előnyomulását követték, s amelyek közül legalább hármat (vidivárik, aestek, kursok) a források is említenek, s ezt megelőzően természetesen ők lehettek a kelet-baltikumi Narva- és Nemunas-kultúrák népe is, akiknek eredeti etnikai hovatartozásáról nem lehet többet mondani, mint hogy „nem nevezhetjük őket sem indoeurópainak, sem baltinak – europidek voltak” (Rimantiene 1995:190.).

Igen, ez a kevés a legtöbb, ami bizton állítható. Egy nép úgy lép be a történelembe, hogy nevet kap, majd a források különböző tulajdonságokat, jellemzőket aggatnak rá. A venetek-venedek azt példázzák, hogy a történelemből való kilépés-kihalás ugyanezen az úton zajlik, csak fordított irányban: a nép sorra veszti el jellemzőit, utoljára nyilván a nyelvét, s marad a puszta név.

Az ő nevük valószínűleg a szkítához, a szarmatához, vagy inkább a barbárhoz hasonló gyűjtőnév lehetett, s jelentése a népcsoport valamilyen tulajdonságára utalhatott, például: elvándorló-emigráns, újonnan jött stb.[109] Nyelvüket mindenütt elvesztették, s különböző indoeurópai nyelvek – szláv, kelta, itálikus, germán, majd legkésőbb a balti – szubsztrátumává váltak, de úgy, hogy nevükön kívül nem hagytak nyomot se maguk után.

Illetve… talán éppen e nyomtalanság árulkodik valamiről. Mindinkább utat tör magának az a felfogás, hogy az ó-európai vízinevek elsősorban Rozwadowski és Krahe feltérképezte rendszere – ahogy Krahét bírálva A. Tovar (1977:22.) megfogalmazta – „nem tisztán indogermán származásának köszönheti egységes voltát, hanem sokkal inkább annak a ténynek, hogy hosszú időn keresztül alakította ki sajátos vonásait”. Az ó-európai rendszer az indoeurópai és a nem indoeurópai nevek egyvelege, amelyben az előbbiek vannak kisebbségben. Az indoeurópai vízinevek hiányoznak a Balkán-félsziget keleti és déli részén (£owmiañski 1963–70/I:53.), a legfeltűnőbb azonban az a luk, amelyre már M. Vasmer (1929a/II:540.) felfigyelt, s amelyről maga Krahe (1964:86.) ezt írja: „Míg északon (Skandináviában), egész nyugaton (Nyugat-Németországban is), keleten (vagyis a balti országokban, Kelet-Poroszországban, Lengyelországban stb.) és ugyanúgy délen is (beleértve Dél-Németországot) az ó-európai vízinevek gazdag sűrűségben képviseltetik magukat, Közép-Németországban, azaz – durva leegyszerűsítéssel – az Elba és az Odera közötti területeken csak feltűnően gyéren vagy egyáltalán nem fordulnak elő.” Talán éppen ez volt az a terület, ahol a venetek egykor a legnagyobb tömegben elérték a Balti-tengert, s ebben az Alpok vidéke utáni újabb őshazában viszonylag hosszabb időn át háboríthatatlanul tanyázhatván, az itteni vízinevek az ő névadói fennhatóságuk alá estek. Ezeket – lévén, hogy nyelvükből nem maradt fenn semmi – nem tudjuk azonosítani, legfeljebb az indoeurópaihoz képest mintegy 0-morfémaként érzékelhetjük: ami nem indoeurópai, az venet-vened.

A baltikumi és az adriai vízinevek azonossága pedig az indoeurópaiból könnyen levezethető. Az, hogy az észak-itáliai területen miért nincsenek nem indoeurópai–venet vízinevek, avval magyarázható, hogy itt viszonylag hamar lejátszódott a nyelvcsere, vagyis a venetek viszonylag hamar átvették az indoeurópaiak nyelvét, s attól kezdve indoeurópai–venetül beszéltek, ami – J. Safarewicz (1964) véleménye szerint – a keltával és az itálikussal rokon dialektust jelent. A nem indoeurópai-vened vízinevek hiánya a Baltikumban – ahol pedig a nem indoeurópai venedek maradékai csak igen későn, az I. évezred végén kényszerültek nyelvüket baltira cserélni – a venedek csekély számával magyarázható (Heinricus – X, 14 – jellemzése szerint „jámbor és szegény nép”), amiből az következik, hogy még az esetleg általuk adott neveket is kitörölték a későbbi balti – tehát indoeurópai, s így az adriaival, de más ó-európaival is szükségképpen megegyező – nevek.



[93] A többségi vélemény (például Tymieniecki 1968) szerint az eredeti adriai „t” helyett a germánok, pontosabban a suevek ejtettek – a germán mássalhangzóeltolódásnak megfelelően – „d”-t. Noha a dolog nem egészen stimmel (például az osztrogót, tehát „valahol” germán Jordanes mindháromszor „t”-vel említi őket), a továbbiakban megkülönböztetésül venedeknek nevezem a Balti-, s veneteknek az Adriai-tenger partján élt népet.

[94] H. Krahe (1950:20.) szerint az illíriai és az adriai enetoszoknak csak a neve azonos, valójában két különböző törzsről van szó.

[95] Amit Borzsák István venedusszal fordít magyarra.

[96] Az összesen 7,5 méter tekercset kiadó, 11 pergamenből álló, 12–13. századból származó másolatban 1507-ben megtalált ismeretlen szerzőjű Tabula eredetijének a kora kétséges. A feltételezések az időszámítás kezdetétől a 9. századig terjednek, H. £owmiañski (1963–70/I:181.) szerint „a 2. század közepétől a 4. századig”.

[97] Ebből az a következtetés is levonható, hogy a legészakibb keleti szláv törzsek, a krivicsek és a novgorodi szlovének nem délkeletről vándoroltak fel lakhelyükre, hanem az Odera és a Visztula alsó folyása közötti területről, nyugatról (Szedov 1970).

Egyébként is nyomós érvek szólnak amellett, hogy Novgorodot azok a nyugati szlávok alapították, akiket a Karoling-birodalom idején, a 8. században kezdődő germán Drang nach Osten, keletre nyomulás szorított kelet felé: a novgorodi–kijevi normann (svéd) uralkodó család, a Ruryk (Rurik-Rjurik) neve sólymot jelent, s a sólyom volt az obod(t)rita nyugati szláv törzs totemállata, ami úgy is fennmaradt, hogy a Rurik-címerben lévő háromágú fog tulajdonképpen stilizált sólyom (Vilinbachov 1967:58.). Ezt erősíti meg M. Vasmer (1929:152.) is, aki szerint „J. Marquart (Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge 328.) megállapította, hogy az obotritákon és a vagriaiakon (egy másik nyugati szláv törzs) a 10–11. században svéd származású fejedelmek uralkodtak”.

[98] Már L. Niederle (1902–11/II:87.) óvott attól, hogy azonosnak tartsuk az armoricai és az adriai veneteket az északi venedekkel.

[99] Van persze evvel ellentétes álláspont is, amely szerint venedek és venetek azonos nyelvet beszéltek még Néró császár uralkodása (54–68) idején is, s ez a kitűnő G. Labudát (SSS/6:377.) látványos feltételezésre ragadtatja: a Plinius említette római lovas, amikor borostyánkőért ment a tengerpartra a venedek közé, talán a Pó mellől származó venet tolmácsok segítségével értett szót velük.

[100] P. Melat (Pauly–Wissowa’s 1955:708.) egy rendkívül alapos lexikon-szócikkben még nem is olyan rég keltának mondta a veneteket.

[101] Az illír kiterjesztése megtörtént dél felé is. Ennek betetőzéseként a bolgár V. Georgiev „a pelaszgokat, azaz Hellasz görögök előtti népességét illírnek mondja: nyelvük indogermán lenne, az illír-trák egy dialektusa, amely dialektusnak egy későbbi foka az etruszk. A trákok és az illírek lennének az összekötő láncszem a közép-indogermán (itálikusok, görögök, árják) és a dél-indogermán (pelaszgok, luwiyiak, hettiták) csoportok között” (Mayer 1957–59/I:4–5.). A zágrábi tudós ehhez csak annyit tesz hozzá, hogy Georgiev nyelvészeti bizonyítékai circulus vitiosusban forognak… (Úgy tűnik, ez a kérdés velejárója.)

[102] A venet nyelv jellegéről folytatott nyelvészeti vitát jól foglalja össze Szemerényi 1971–82/II:119–120.

[103] Ezt a zsugorodást a legpontosabban a jugoszláv nyelvészek, régészek, őstörténészek tanácskozása írta le: Benac 1964.

[104] Egyesek – H. Krahe, V. Toporov – illír–balti párhuzamokat emlegetnek, amely a balti és az illír törzsek egymás mellett élésének lenne a következménye. Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy ehhez az „északillíreknek”, a venedeknek semmi közük, legfeljebb a balkáni illírekről lehetne szó, de amint J. Duridanov (1969:100.) is hangsúlyozza, a párhuzamok még akkor is gyanakvással kezelendők, mégpedig elsősorban az illír adatok kétes volta miatt: nem nagyon tudni, mi az, hogy illír.

[105] A nyelvész Z. Gol±b (1982:132.) ugyanígy: a Don és a Dnyeper felső szakasza, illetve északon az Oka felső szakasza közé eső terület északnyugati része az erdős zónába, délkeleti része az erdőssztyepp zónába esik. Az ősgermánok és az ősbaltiak az erdőn keresztül egyenesen nyugatnak indultak, az ősszlávok délnyugatnak. Ezért az utóbbiak fejlettebb mezőgazdaságot alakítottak ki.

[106] Ez egybevág Strabón (IV, 4,1) leírásával, aki szerint a belga (kelta) „venetek az Adriai-tengernél lévő tartomány alapítói, hiszen az Itáliában levő egyéb kelta népek is majdnem mind az Alpokon túli területről költöztek szét”.

[107] Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy Európa benépesülésének, illetve indoeuropaizálásának elsődleges dél g észak irányát elfogadva is lehet érvelni avval, hogy az egyes népcsoportok nyilván nem maradtak nyugton a helyükön, hanem az elsődleges benépesítés után is ide-oda vándoroltak, s esetenként az elsődlegessel ellentétes irányban. Például ha el is fogadjuk, hogy az indoeurópaiak, köztük a szlávok valamikor a Balkánon át költöztek délről északkeletre, egészen Kazahsztánig (Harmatta 1966:247.), akkor is bizonyított tény, hogy a szlávok másodszor (vagy ki tudja, hányadszor) az I. évezredben népesítették be újra a Balkánt, mégpedig északról. Az egyik legtekintélyesebb lengyel nyelvész, T. Lehr-Sp³awiñski (1959:10.) is úgy gondolja, hogy az ősszlávok egy délnyugatról északnak és keletnek tartó évszázados mozgás során szakadtak ki az indoeurópai közösségből, majd az Odera és a Visztula, valamint a Bug közötti területekről kiindulva mentek szét tovább mindenfelé, különböző ágakra szakadva.

Ez nyilván a venetekre is érvényes: attól, hogy az indoeurópaiakat megelőzően (vagy az indoeurópaiak első, legészakibb törzseként) délről északra haladva érték el első európai őshazájukat, egyes csoportjaik később még folytathattak északról délre tartó vándorlást. A baj csak az – s amint szó volt róla, ez általában is az őstörténetírás talán legnagyobb baja –, hogy az „előbb” és a „később” a legtöbbször megállapíthatatlan. Harmatta János (1966:247.) például i. e. 5000 körül már befejezett folyamatnak mondja az indoeurópai nyelvek elterjedését Franciaországtól az Aral vidékéig, míg D. Anthony (1991:217.) ugyancsak jó érvekkel annak lehetőségét kockáztatja meg, hogy Európában az indoeurópai nyelvek az i. e. I. évezred előtt nem léteztek.

[108] A keleti irányt jelzik azok a Dnyeperig megtalálható vízinevek, amelyeket O. Trubacsev (1968:276.) nyugat-balkáni (illír és messzap) származéknak tart.

[109] Bátran nekiereszthetjük fantáziánkat, az eddigi szófejtések is a legkülönfélébb jelentéstartományokból származtatják a nevet: A. Bielenstein (1892:193.) a Venta folyó nevét a lív vent ’elnyúlni’ igére viszi vissza, amivel vitatkozva J. Endzelins (1911:358.), majd az ő nyomán K. Buga (1923b:546.) az ie. *vent(a)s ’nagy’ (vö. szerb veæi, cseh více ’több’) mellett teszi le a garast. F. S³awski (SSS/6:373.) azt a régi elképzelést eleveníti fel, hogy a szó töve a régi itálikus-kelta ven ’szeretni’ (vö. óind vánati ’szeretni’), ezért a venetek törzsüket szerető, a törzshöz tartozó emberek lettek volna. Mások ugyanennek a tőnek „barátságban élő” jelentést tulajdonítanak (vö. óangol wine ’barát’), míg a lit. vanduo és a latin unda ’víz’ szavakkal kapcsolatba hozva a venetek víz mellett élő, vízparti emberek lennének. (A különböző szófejtési javaslatokról: £owmiañski 1963–70/I:87–88.)

Goldziher Ignác (1876:24–25.) „vándorló, kóborló közösségekről” ír, arról, hogy „saját vándorló életmódjuk szemlélete e közösségek elnevezésének egyik motívuma, amint ezt számos példa – a kurdoktól a zulukig – bizonyítja. A legkülönbözőbb területeken való átvonulás az alapja az ibhrim ’héber’ elnevezésnek; ami is ezek szerint azt jelenti: ’az ide-oda kóborlók, a vándorló nép, a nomádok’.” És ha a mi ó-európai vagy őseurópai népünk neve is ezt a jelentést rejti? A venetek-venedek, mint Ó-Európa zsidói?…