Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

4. A baltiak első említései

4. A baltiak első említései

Az első, biztosan a baltiakra vonatkozó írásos források az i. sz. 9. századból származnak. Az ezt megelőző közel másfél ezer évről azt lehet mondani, hogy ekkortól kezdjük tudni, miről nem tudunk semmit, szemben az előző, „legőstörténetibb” évezredekkel, amelyekkel kapcsolatban semmiről nem tudunk semmit (semmi bizonyosat).

Ebben a szó szoros értelmében vett őstörténelmet és a történelmet elválasztó szűk időhatárban az antik szerzők ismeretei Európának a Fekete-tenger felett elterülő részéről – finoman fogalmazva – igencsak hiányosak voltak. Ismerték a Pontus feletti keskeny sávban létesített görög gyarmatvárosokat, de az attól északra és keletre lévő országokról, népekről csak másod- és harmadkézből nyert, gyakran fantázia szülte információkkal rendelkeztek. Az egész hatalmas térséget egységes elnevezés alá vonták, s ezek a nevek – először Szkítia-Szkítaföld, majd az ezt felváltó Szarmatia-Szarmataföld – a középkor végéig megmaradtak, s csak lassan tettek szert valóságos történelmi tartalomra.[110]

Talán a milétoszi Hékataiosszal (kb. i. e. 550–480), az i. e. 5. századi jón geográfusokkal kezdődően azért is vehették az itt élő népeket egy kalap alá, mert a civilizált világ lakói számára ezek csupán földrajzilag és hogy úgy mondjam, természetrajzilag voltak érdekesek; történelmük nem lévén, minden róluk szerzett ismeretet, információt lehetett egyidejűsíteni, mesévé, mítosszá alakítani (ugyanígy Werner 1981:139.).[111]

Kivétel ez alól Hérodotosz (i. e. 484–424),[112] aki Dareiosz perzsa király i. e. 512-es, szkíták elleni hadjáratának leírása előtt hosszabb tanulmányutat tett a déli Bug partján levő nagy görög gyarmat-városban, Olbiában, s ott, a helyszínen szerzett tapasztalatai alapján gyakorolt „forráskritikát”, ami azt jelentette, hogy elsőként próbált meg különbséget tenni az időtlen mítosz és az időhöz kötött „igaz” történetek között. Hérodotosz Szkítia-képe ezért vegyes, politikai-földrajzi szempontú: nála a Duna-torkolat és az Azovi-tenger közötti négyszer négyszáz négyzetkilométer[113] „szittya négyszög” leírásához járul négy nép (agathürszoszok, neuroszok, androphagoszok, melanhlaiszoszok) említése, s ezeken túl északra már csak „az ember nem lakta, sivár pusztaság terül el” (IV, 17).

Az iráni törzsszövetségből i. e. 700 körül kivált szkítákat az i. e. 5–4. században kezdik felváltani Kelet-Európában az ugyancsak iráni szarmaták (az i. e. 3. századig szauromaták), először a Don és a Dnyeper, majd a Dnyeper és a Duna közötti területet foglalván el. Hérodotosz még a Dontól keletre, Strabón már a Dunánál említi őket. Az 1. századtól részt vettek a rómaiak elleni harcokban is, s a Szarmatia elnevezés ekkortól váltja fel a Szkítiát. Uralmuknak a gótok 3. századi, illetve a hunok 4. századi megjelenése vetett véget. (Legnagyobb törzsük, az alánok egyes részei a gótokhoz, illetve a hunokhoz csatlakozva eljutottak egészen Hispániába, illetve Észak-Afrikába is, másik törzsük, az oszét a Kaukázusban telepedett le.)

A keletről nyugatra tartó szkíták és szarmaták után és részben velük egy időben az i. e. 3. századtól kelet felé mozgó germánok, azok között is a gótok voltak a kelet-európai történelem meghatározó erői. A gótok Közép-Svédországból rajzottak ki máig tisztázatlan okokból, s Gotland szigetén át az időszámítás kezdete körül az Odera torkolatánál voltak. A Notec és a Visztula mentén foglalták el Mazowszét, majd 220 körül délre fordulva eljutottak a Fekete-tenger partjára, ahol két ágra szakadva a Dnyepertől nyugatra a nyugati gótok, a Dnyepertől keletre a keleti gótok hoztak létre erős államot.[114] A keleti gót birodalom Hermanarich (†375) uralkodása alatt volt hatalma csúcsán, ekkor a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedt, ahogy a Cassiodorus Senator 12 elveszett könyvének kivonatát, a Geticát 550 körül Ravennában elkészítő-kiegészítő keleti gót püspök, Jordanes (120) írta: „Hermanarich sajátjaként uralkodott Szkítaföld és Germánia összes törzse fölött.”[115]

A gótok és a baltiak találkozásának, illetve egymás mellett élésének nyomát vélik felfedezni a *gud- tőt tartalmazó szavakban, például: Gdañsk, Gdynia, sinus Codanus (ami hol a Visztula-turzást, a Frisches Haffot, vagy – mint P. Melánál és Pliniusnál – az egész Balti-tengert jelenti), számos nyugat-kurzemei helynévben, továbbá olyan kölcsönszavakban, mint lit. gatve ’utca’ (l gatwo), l. váca, lit. Vókia, vókietis ’Németföld, német’ (l a dél-skandináviai gót törzsi név vagoth l *vaki-goth – K. Buga nyomán Blese 1930:68.). Eléggé elterjedt a lit. gudas ’fehérorosz ember’-nek is eredetileg ’gót ember’ jelentést tulajdonítani (például Schmid 1981:120.). Ezt azonban megalapozottabbnak tűnik a p. gudde ’erdő’-ből származtatni (Fraenkel 1950:64. szerint az előbbieket is!), mivel a gótok mindvégig nyugatra voltak a litvánoktól és a poroszoktól, később messze délre fordultak, a szó viszont mindig tőlük keletre, délkeletre lévő rutént, tehát a mai Fehéroroszország és Ukrajna lakóját jelentette. (A kérdésről részletesen Toporov II:323–329.)

A 375-ben bekövetkezett hun támadás elől a nyugati gótok még időben elmenekültek. A keleti gót állam viszont összeomlott, és a megmaradt gótokat magával sodorta a hunok bukását követő népvándorlás (Labuda 1968).

A gótoknak és más germán törzseknek a hunok által kiváltott „hivatalos” népvándorlás előtti feltételezett ide-oda vándorlása révén a Fekete-tenger medencéje után most bekerült vagy inkább beszivárgott a korabeli világképbe a Balti-tenger medencéje is, mégpedig „Germánia” címszó alatt. (Ez Közép- és Nyugat-Európa addigi nevét – Keltika = Keltaföld – is részben felváltotta.) A fogalmat először az i. e. 1. században a görög földrajztudós, Poszeidóniosz, valamint Julius Caesar, majd Strabón és Plinius használta, klasszikus kidolgozottságot pedig a római C. Tacitus (kb. 55–120) Germania (98.) című művében nyert.[116]

A három földrajzi gyűjtőfogalom – Szkítaföld, Szarmataföld, Germánia – segítségével Ptolemaiosz körülbelül 8 ezer földrajzi nevet tartalmazó Geographiája írta le összefoglalólag a Balti- és a Fekete-tenger, valamint a Rajna és az Azovi-tenger közé eső Kelet-Európát.[117]

Ptolemaiosz szobatudós volt, s alexandriai íróasztala mellől nem ellenőrizte forrásait. Nem véletlen, hogy akad olyan vélemény is, amely szerint az egész Geographia hamisítvány, illetve, hogy azt a száz évvel korábban élt Türoszi Marinoszt, akinek elveszett művére hivatkozik (amit más forrásból nem ismerünk), Ptolemaiosz találta ki (Beck 1973:45.). Hitelességére jellemző, hogy a szerinte az Északi-tengerbe ömlő öt folyó közül egyedül a Visztula a valóságosan létező, a másik négy a Fekete-tengerbe ömlő folyók nevének eltorzított megkettőzése (SSS/5:70.).[118]

A baltiak esetleges említéseit ebből a szkíta–szarmata–germán egyvelegből kell kihámozni.

A szkíták közeli és távoli szomszédjai közül többet próbáltak a baltiak őseivel azonosítani, így például a gelonoszokat, a dákokat, a trákokat – ám a többség elveti e feltevéseket. Komolyabb megfontolást két népnév igényel.

4.1. Budinoszok

A budinoszokról Hérodotosz a következőket írja: a Tanaiszon (a Donon) túl, már nem szkíta földön tanyáznak, területüket sűrű erdő borítja, királyuk van, a neuroszok és a szauromaták szomszédjai. „A budinosz nagy, népes törzs, amelyben mindenkinek kék a szeme és vörös a haja (…), nomád módon élnek. A vidék lakói közül egyedül ők eszik meg a fenyőtobozban lévő magokat. (…) Az országot a legkülönbözőbb fák borítják sűrű erdőkben, s a legsűrűbb erdő közepén egy hatalmas tó és mocsár terül el, amelyet nádas övez. Ebben aztán vidrát meg hódot fognak, továbbá egy négyszögletes fejű állatot, amelynek irhájával köpenyt bélelnek, heregolyójával pedig méhbetegségeket gyógyítanak.” A perzsák elleni háborúban mindvégig együttműködtek a szkítákkal (IV, 21–22, 102, 105, 108, 109).

Ennek alapján a törzset helyezték a Dnyeper mindkét partjára, Fehéroroszországba, a Balti-tenger partjára, Poroszföldre, az Ilmeny-tó vidékére, de keletebbre is, Kurszk vagy Voronyezs, sőt Szaratov tájára. A legnyugatibb pont, ahol feltételezték őket, Galícia volt. (A kérdés jó összefoglalása az idevágó irodalommal együtt: Rübakov 1979:11–12.)

A nagy véleménykülönbségnek L. Niederle (1902/I:279.) szerint az az oka, hogy Hérodotosz különböző utazók különböző beszámolói alapján tulajdonképpen két helyet ad meg: az egyik a Don és a Volga közé esik, a másik jóval nyugatabbra, Közép-Oroszország nyugati részére.

Ennek megfelelően vannak, akik a budinoszokat finnugornak (perminek vagy votjáknak – legutóbb például Harmatta 1990:249.) tartják, vannak, akik mongolnak, vannak, akik szlávnak és vannak, akik baltinak (legutóbb például Denisova 1991a).

Ha e népnév eredetileg szláv, akkor három tőből is származhat: boud ’építeni’, b?d ’őrködni’, b±d ’kötni, megerősíteni’, de egyik sem indokolja, hogy népnév legyen belőle. Ezzel szemben a bud- tő számos olyan balti helynévben fordul elő, amelyek valamiképp a „vizenyős rét” jelentéshez köthetők (Toporov I:258.). A balti származást támasztja alá az is, hogy a hérodotoszi időkben a Felső-Dnyeper mentén nagy valószínűséggel baltiak tanyáztak (Zinkevièius 1984:146.), azok a keletbaltiak, akik később eltűntek a szlávok között.

4.2. Neuroszok

Hérodotosz szerint a neuroszok a Hüpanisz folyó (a déli Bug) mellékén, a Borüszthenésztől (a Dnyepertől) nyugatra laknak. „Tőlük északra pedig tudomásunk szerint ember nem lakta sivár pusztaság terül el. A szkütha szokásokat követik.” „Dareiosz hadjárata előtt egy nemzedékkel el kellett hagyniuk országukat a kígyók miatt. Hirtelen ellepték ugyanis földjüket a kígyók, és kintről, a pusztaságból is özönlöttek befelé, így aztán kénytelenek voltak szedni a sátorfájukat és átköltözni a budinoszokhoz. A neuroszokban különben, úgy mondják, varázserő van. A szküthák és a Szküthiában lakó hellének állítása szerint ugyanis évente néhány napra az egész nép farkassá változik, aztán újra visszaveszik rendes alakjukat.” (IV, 17, 105)[119]

Hérodotosz beszámolója ezen a ponton ellentmondásos: az i. e. 550 körül történhetett budinoszokhoz menekülés ellenére Dareiosz hadjárata idején (i. e. 513) ugyanott találjuk őket (IV, 125), mint Hérodotosz idején (i. e. 450 körül). Ráadásul az eredeti szálláshely (a déli Bug partjai) mellett megad egy másikat is: egy nagy tó alkotja Szküthia és Neuroszföld határát, mely tóból a Türasz (a Dnyeszter) ered (IV, 51).[120] H. £owmiañski ezért is ragadtatja magát tőle szokatlan kijelentésre, mondván, hogy Hérodotoszt nem kell szó szerint venni (SSS/3:368.).

A kígyókat eddig is értelmezték már többen is „nem szó szerint”, hanem szimbolikusan. Voltak, akik a bastarnok germán törzsét fedezték fel bennük, s találkozásuk a neuroszokkal ily módon a történelem első szláv–germán konfliktusa lett volna (idézi Niederle 1902/I:294.). Abban Niederle is egyetért, hogy a neuroszok az első ókori szláv törzs, amelynek ismerjük a nevét (i. m.: 268.). B. Rübakov (1979:146.) is szlávoknak tartja őket, akik, szegények, a baltiak két tüze közé kerültek: az a balti törzs, amelynek a kígyó volt a totemállata, a Pripjaty bal partjáról átkelt a jobb partra, elűzte a szláv neuroszokat – akiket B. Rübakov (1981:536.) O. Melnyikovszkaja nyomán az i. e. 6–3. századi milográdi régészeti kultúrával azonosít[121] –, s azok meg sem álltak az ugyancsak balti budinoszokig.

A szláv származás mellett szól a szó feltételezett etimológiája: a nur g nyr g ner ’elsüllyedni’ tővel összefüggő vízinevekben fordul elő, jelentése tehát ’mocsaras, mélyen fekvő terület’, illetve ’lakója’. A Bug vidékén a történeti időkig fennmaradt a Ziemia Nurska ’Nurföld’ elnevezés (Niederle 1902/I:268.).

A balti eredet mellett kardoskodók, például P. ©mits (idézi Zeids 1992:5.) a lit. niaurus ’zord’-ra tudnak hivatkozni. A két álláspontot mintegy kibékítik azok, akik a neuroszokban az egykori balti-szláv közösséget megtestesítő törzset látnak (idézi Kiparsky 1939:52.).

A neuroszokat a későbbi források is említik: Ptolemaioszon kívül – akinél a navaroi Hérodotosztól átvett irodalmi kölcsönzés, kombinálva a Plinius által említett Navarum Azovi-tenger melletti helynévvel (£owmiañski 1964:40.) – felbukkan Pliniusnál (neurre), a 4. században élt római történésznél, A. Marcelinusnál (neuriorum), s az ún. Geographus Bavarus, Bajor Geográfus 870 körül keletkezett Descriptio civitatum ad septentrionalem plagam Danubii című művében (neriuani) (Kabelka 1982:20–21.).

Mások szerint nemcsak a ’hód’ jelentésű Neris folyó neve, hanem a Nesztor-krónika népkatalógusának titokzatos Neroma (Nerova)-ja is ide kapcsolódik, lévén az nem más, mint az észt Nero-maa ’neuroszok földje’.[122] (Az eddigi véleményeket idézi Pa¹uta 1971:247.)

4.3. Aestek-aistok (Észtek)

Sokak, sőt, a többség lexikonokba, kézikönyvekbe, de még 20. századi politikai tervekbe is (vö. I. 2.) bekerült véleménye szerint biztosan a baltiakra, mégpedig a poroszokra vonatkozik az aestius, amit először Tacitus (45) említ a borostyánkővel kapcsolatban már idézett helyen:[123] „A Sueb-tenger jobb partján az aestius törzsek (Aestiorum gentes) földjét nyaldossa a víz: rítusaik és szokásaik a suebekéhez,[124] nyelvük a britanniaihoz[125] áll közelebb. Az istenek anyját tisztelik. Babonás hitük jelvényeként vadkan-képmást viselnek: ez fegyverek, s mindenféle más védelem helyett még az ellenség gyűrűjében is mentesíti a gondoktól az istennő hívét. A germánok szokott kényelmességéhez képest kitartóbban termesztenek gabonát s egyéb növényeket. De még a tengert is kutatják, és ők az egyedüliek, akik a sekély vízben és parton borostyánkövet, a maguk nyelvén glaesumot gyűjtögetnek.”

Tacitus után több száz évre eltűnik a név, hogy aztán a 6. században bukkanjon fel újra Cassiodorus idézett levelében (Hestis, t. sz. Dat.), majd Jordanesnél (36, 120): „Az óceán partján, ott, ahol három ágon át nyeletik el a Visztula vize, laknak a különböző törzsekből álló vidivárik, rajtuk túl, az óceán partján tanyáznak az aestiusok (Aesti), egy teljesen békés nép. Keletről az acatzirok igen erős törzse a szomszédjuk.” (Hermanarich) „eszével és kiválóságával alattvalóivá tette az aestiusok törzsét is, amelyik a Germán-tenger legtávolabbi partjait lakja”. Mindez igen nagy területet jelentene, hisz a török acatzirok törzse – amelyet Voigt (1:113.) a kazárokkal azonosít – a Don alsó folyásánál tanyázott.

Einhard (770–840) az első és az egyetlen (!), akinél aist- tő szerepel: „A keleti tengerparton szlávok és aistok (Aisti) élnek.” (Vita Karoli Magni XII) A század végén Alfréd király idézett chorográfiájának első részében Osti, míg a második, Wulfstan-féle részében Esti, Est-mere és Eastland áll (s egyesek szerint e nevek nem azonos népet jelölnek: az Ostik szláv törzse az osztrogótoktól örökölte volna a nevét). A név ezután eltűnt, illetve átruházódott az észtekre: a 11. században Brémai Ádám már egy helyütt (IV, 12) Einhardot idézve Haistinak mondja a tengerparti törzset, míg máshol (IV, 17) Aestlandnak a mai Észtországot, s egy, a 13. század első feléből származó skandináv rúnafeliraton is az olvasható, hogy estlatum ’Észtföld’ és aistfari ’észtek’ (Melnyikova 1977:201).

Ennek a névátvitelnek a nyelvészeti, s ebből következően az etnikai mibenléte vitatott.[126]

Sokan úgy vélik, hogy mivel Alfréd király chorographiájában ugyanarról a germán törzsről van szó, mint Tacitusnál, ezért az ott szereplő minden változat: az angolos east-, Osti és a kontinentális Esti azonos az aestiusszal, s azt jelenti, hogy ’keleti’, ahol a ’kelet’ vagy a ’tenger jobb partja’ mindig azoknak a germán hajósoknak a nézőpontjából értendő, akik a Visztula torkolatán túl, a Visztula-turzástól a Finn-öbölig járták a vizet. A germán aestek azután átruházták a nevet a még keletibb észtekre, akikkel legkésőbb az i. e. 1. századtól kapcsolatban voltak, s akiknek nem volt saját nevük, hisz ők egyszerűen maarahvas ’nép, a föld emberei’-nek nevezték magukat (Endzelinst idézi Kabelka 1982:26.). Maguk az észtek csak a 19. század második felétől vették magukra a nevet.

A másik tábornak, amelyik az aestiusokat, aesteket, ostikat baltiaknak tartja, két ellenérve van ez ellen a baltiakat a képből kihagyó és a „helyi hazafiság” szempontjából már-már szentségtörő magyarázattal szemben.[127] Az egyik az, hogy a Wulfstan, de már az Einhard, de már a Jordanes, de már sokak – például Mikkola (1938:33.) – szerint „minden kétséget kizáróan” a Tacitus által megadott hely az a Sembia, ahol (igaz, Tacitus után ezer évvel…) később a poroszok laktak. (S az említett névátvitel úgy történt – mondja J. Endzelins [1945:379.] –, hogy a germánok először a poroszokat hívták aesteknek, majd jobban megismervén őket, megtudták, hogy azok poroszoknak hívják magukat, s a nevet átruházták az észtekre.) A másik érv az, hogy a Tacitus-féle aest legfeljebb népetimológiával származhat a ’kelet’ jelentésű eastből, míg az aistból szabályosan fejlődhetett (Kabelka 1982:24.), tehát kellett, hogy legyen egy aistis nevű törzs is, az, amelyiket (egyedül) Einhard említ. Mindaddig, amíg az aist- tő jelentését a germánból próbálták magyarázni, ez csak a „germán pártot” erősítette. A „porosz (balti) párt” akkor jutott döntő érvhez, amikor A. Gaters (1954) meggyőzően bebizonyította,[128] hogy az aist- tő a ’víz’ jelentésű au(e)- tőből (vö. l. avots ’vízforrás’, szanszkrit avani ’folyó’, svéd A ’folyó’) és az -ist képzőből áll, s ennek megfelelően jelentése: ’víz mellett lakó ember’. Ugyanez a tő van több folyónévben: Daug-ava ’sok + víz’, Ab-ava, Bart-ava, és etimológiailag összefügg a Gauja folyó német nevével: Aa (Bielenstein 1992:36., 80.).[129]

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a Tacitus-féle aestek germán törzse valamikor az I. évezred folyamán, adatolhatóan csak a harmadik harmadában találkozott a balti poroszok őseivel, az aistokkal, amikor azok felértek a tengerpartra. A ’vízparti ember’ jelentésű aist- nevet a népetimológia a ’kelet’ jelentésű aesthez illesztette, s mint ilyet ruházta át az észtekre.81 Ily módon mindkét névnek földrajzi jelentése volt, amely különböző etnikumokat: nemcsak poroszokat és kursokat (Blesse 1930a:317.), poroszokat és balti finneket (£owmiañski 1935:7.), hanem ezekkel együtt venedeket, germánokat és szlávokat is jelölt, s e törzs-egyveleg „fontossága miatt kapta a Balti-tenger a germán Ostsee (Oster-see) nevet”(Pritsak 1982:190.).

Ptolemaiosznál az európai Szarmataföld leírásakor (III, 5, 10) öt név is van, amelyet különböző valószínűséggel baltinak tartottak vagy tartanak. A Venet-öbölnél (Gdañsknál), ahol a Visztula a Szarmata-óceánba (a Balti-tengerbe) ömlik, található „a venetek nagy népe, amely a Venet-öböl mentén elfoglalja az egész Szarmataföldet”.

4.4. Veltek

A Venet-öböltől délre vannak a veltek (Veltai), nyugati szomszédjaik a vendek, a keletiek az osziák (talán az aistok?).

Csak azért érdemes néhány szót szólni róluk, mert egyesek szerint baltiak voltak. A Nemunas és a Daugava között, vagy a mai Lettország déli részén, K. Müllenhoff szerint Litvánia területén laktak. (Nevük a Letuai ’litvánok’ metatézise lenne – SSS:6/365.)

Általánosabb azonban az a vélemény, amely szerint a veltek szlávok voltak: a vened kollektív név egyik tagjaként (Niederle 1902/I:18.), s azonosak az Elba menti vieletekkel-vjeletekkel.

Ptolemaiosz az idézett helyen így folytatja: „A veneteken túl a gitonuszok (a gótok) és a finnek és a szulonuszok laknak. Az említettektől keletre a venetek után vannak a galindok és a szudinok és a sztavanok az alánokig.”

4.5. Sztavanok

A sztavanoi ún. hapax legomena, vagyis csak egyetlen esetben előforduló név, tehát bármilyen feltételezés köthető hozzá.

K. Müllenhoff-fal együtt néhányan baltinak tartják, a többség azonban – Ch. Hartknochhal kezdődően (Selectae disertationes, 1679) – szlávnak (Okulicz 1973:346.).

H. £owmiañski (1964:45. és köv.) szerint a név eredetileg úgy hangozhatott, hogy Sthlavanoi, ami a Slovenoi ’szlávok’ eltorzított formája. E feltételezést az támasztja alá, hogy Ptolemaiosz a törzset az alánok mellett említi Szarmataföldön, s ennek a párosnak megvan a megfelelője az ázsiai Szkítaföldön is, mégpedig az ugyancsak az alánok előtt említett Suobenoi ’szlávok’ névben. (Az alexandriai geográfus ugyanis ilyen párosok, dubletek kitalálásával vitt rendet dajkameséibe…)

4.6. Sudinok

A név (ejtsd: szudinok) különböző változatokban (sudavok, suduvok, sudik) egészen biztosan balti (porosz) törzsre vonatkozik, amelyről a középkorban is számos adat van, ezért ezt az etnonímot később, a poroszoknál, illetve a jatvingoknál tárgyalom.

4.7. Galindok-goljagyok

A sudinok-sudavok társaságában a ptolemaioszi galindok (Galindai) több mint ezer év elteltével bukkannak fel ismét, amikor a Német Lovagrend krónikása, Dusburgi Péter latin nyelvű művében (Chronicon Prussiae, 1326) leírja a Rend által meghódított porosz törzseket és földeket, s említi Galindiát, Sudowát és lakóit (Galindite), mégpedig valahol a lengyelországi Mazúri-tavak fölött, a porosz terület déli részén.

A Dusburg által jelölt eredeti lakhelytől jóval délebbre is voltak galindok, a Kárpátok és a Szudéták északi lábánál, ami jelzi az irányt, ahonnan jöttek. A germán törzs, a langobárdok történetírója, Paulus Diaconus a Historia Langobardorum (790 körül) című művében beszél Golandáról, s a Bajor Geográfus a golensizik öt városát említi, amelyek valahol Felső-Sziléziában lehettek (Vilinbahov–Engovatov 1963:241.).

A galindok az időszámítás kezdete körül a jelek szerint a szélrózsa minden irányába nagy vándorlásba kezdtek, amelynek kiváltó oka ismeretlen. (Talán a gótok?) Esetleg úgy képzelhető el, hogy egy részük a nyugati gótokkal együtt délre vonult, Dáciába, vagy nyugatra egészen Spanyolországig, annak is a legnyugatibb tartományáig, Galíciáig. Nyelvüket már vagy a gótok között elvesztették, vagy a gótokkal együtt – a nyugatgótok királyságuk összeomlása után 711-ben rohamosan asszimilálódtak, s 1000 körül már Spanyolországban nem létezett a gót nyelv. Mindenesetre a galind- tő pireneusi hely- és családnevekben fennmaradt anyaga összehasonlíthatatlanul gazdagabb a nyugatbaltinál.[130] De a galindok az előző fél évezredben csatlakozhattak más germán törzsekhez: herulokhoz, vandálokhoz, burgundokhoz, langobárdokhoz is.

Egy másik feltevés szerint az i. e. 700 körül megjelenő kelták révén került a név (a törzs egy része?) az Ibériai-félszigetre. Megint más magyarázat szerint a 10–11. században a földközi-tengeri arab országokban, különösen Spanyolországban tömegesen voltak az Elba vidékéről származó rabszolgák, és könnyen lehettek közöttük porosz-galindok is (Labuda 1960:194.).

Noha Suduvia után a második legnagyobb porosz „föld” volt, Galindiát-Galindföldet Dusburg már néptelen erdőségnek említi, ami arra mutat, hogy 1058 és 1230 között a galindok kipusztultak, illetve beolvadtak a mazurokba,[131] elsősorban is a 12. században, mikor Boles³aw Krzywousty megpróbálta Pomerániát és Poroszföldet leigázni (£owmiañski 1931:49.).

A galindok azonban többször szerepelnek jóval keletebbre, a keleti szláv forrásokban is, a galindnak szabályosan megfelelő goljagy (?o????) alakban. Először a Lavrentyij-krónikakompozíció említi őket: Izjaszlav kijevi fejedelem 1058-ban legyőzte a goljagyokat, az Ipatyiji-krónikakompozícióban pedig az áll, hogy 1147-ben Szvjatoszlav Olegovics rosztov-szuzdali fejedelem igázta le a Porotva folyó mentén élő goljagyokat. A Porotva az Oka egyik mellékfolyója, Moszkvától nem messze, ahol túlsúlyban vannak a balti (köztük a goljagy- tövet tartalmazó) vízinevek. A goljagyok emléke egészen a 20. századig élt a néphagyományban. Egy mondában egy hegyről van szó, amelynek tetején az iszonyú erejű óriás, Goljada tanyázik, aki 30 versztára is el tudja hajítani szekercéjét. Máshol két goljada fivér dobálgatja egymásnak a szekercét két, átellenben lévő dombról.

Hogy volt-e és milyen kapcsolat a porosz galindok és a Moszkva környéki goljagyok között, az vitatott kérdés. Egyesek szerint az utóbbiak a galindok keletre vándorolt leszármazottjai (egy egész törzs vagy nép egyszeri új hazába költözése elképzelhető, ennek talán a legismertebb példája a langobárdoké, akik 568-ban Pannóniát odahagyva Lombardiába vonultak). Mások szerint a galindok a középkorban kerültek orosz környezetbe: a Litván Nagyfejedelemség és az orosz fejedelemségek közötti csatározások során estek fogságba, és képeztek kolóniát. Ám ez a magyarázat hihetetlen, hisz egyrészt semmi adat nincs arról, hogy az orosz csapatok valaha is elérték volna a porosz törzseket, másrészt elképzelhetetlen, hogy a helyi szlávok elfelejtsék saját korábbi folyó- és patakneveiket és felváltsák azokat holmi hadifoglyoktól hallott elnevezésekkel (Zinkevièius 1984–94/I:248. és köv.).

A galindok-goljagyok vándorlásának lehetséges képét rajzolja fel V. Toporov (1980a:134.) a következő oldalon látható térképen.

A név etimológiája világos: már J. Voigt (1:75.), s utána majd mindenki a l. gals, lit. galas ’határ, vég’ szóra vezeti vissza, s a népnév ily módon azt jelentette: a végeken élő ember.[132] Ebből következően viszont fölösleges közvetlen kapcsolatot keresgélni galindok és goljagyok között: a két törzs a baltiak északra és keletre történő vándorlása során került a végekre. Az világos, hogy a goljagyok a legkeletibb baltiak voltak,[133] az már kevésbé, hogy a galindok határhelyzete az északra törénő vándorlásuk alatti északra, vagy a letelepedésük utáni nyugatra vonatkozott.

A „végen lakó” jelentéshez társult azonban a pusztulás, a halál, a végét járás jelentése is: p. gallan ’halál’ (Toporov 1979:138.), s a galindok mintha Európa keleti csücskétől a nyugatiig ezt a „nevükben tükröződő és mintegy eleve elrendelt sorsot valósították volna meg” (Toporov 1982:136.).

4.8. Boruszkoszok-boruszok

Ptolemaiosz egy hapax legomenájából a Borussia, Borussen = Poroszország, poroszok máig használatos ország- és népneve lett. A Rhipaia-hegység lábánál, az ossziáktól keletre laktak úgymond a boruszkoszok (boruszkoi). Ptolemaiosz a bor-rob metatézis segítségével „megtalálja” az európai törzs megfelelőjét Ázsiában, a Volga forrásvidékén is: rhoboskoi (£owmiañski 1964:41.).

Az eredeti p-ből (vö. p. prusiskan ’poroszul’) germán szájon lett b- (Bednarczuk 1982:60.).

A név alighanem feledésbe merült volna, ha nem kapja fel Erasmus Stella (1450 körül –1521), a Porosz Fejedelemség tudós-áltudós doktora, aki kétkötetes művében (de Borussiae Antiqitatibus, 1498–1510) megalkotta az első porosz őstörténetet, amelynek fantazmagóriái képezték és egészen napjainkig képezik a balti „mítoszkutatás” egyik legfőbb forrását. Stella a Német Lovagrend nagymesterének, a szász Frigyes hercegnek a kegyeit igyekezett megnyerni ezzel és más műveivel is (ami sikerült is neki, mert szülővárosában, Zwickauban a polgármesterségig vitte). Az antik szerzőknél olvasott nevek eltorzított modernizálásától kezdve az okmányhamisításon át a regényes történetek kitalálásáig Stella mindent felhasznált (és ez a minden az elkövetkező évszázadokban több könyvtárat kitevő folytatást szült) ideológiai célja érdekében, ami nem volt más, mint tudományosan alátámasztani a porosz területek iránti német igényeket.[134] Az 1466 óta Lengyelország vazallusává süllyedt Porosz Hercegség mindenáron meg akart szabadulni e függőségtől, s az államfőnek, a nagymesternek ezért jött kapóra Stella műve.

Ebben a szerző kifejti, hogy a ptolemaioszi boruszok (országuk nevéből, a Borussiából rövidülve lett Prussen-Preussen), egy barbár szkíta törzs a hófödte Rhipaia-hegység vidékéről a 6. században költözött a gótok helyére, a mostani Poroszföldre, s itt az alánokkal keveredve szaporodott és sokasodott.[135] Királyukká egy alánt választottak, akinek aztán borusz anyától származó három fia osztotta fel egymás között Borusszia tartományait. A bárdolatlan boruszok-poroszok legyőzték az itteni germánokat, akik megsegítésére joggal hívta be a 13. század elején a keresztes lovagokat a szász fejedelmi családból származó Konrád mazúr fejedelem. E. Stella végkövetkeztetése nyilvánvaló: a germán kereszteseknek ősi jussa e föld, a poroszok pedig barbár betolakodók (Jurginis 1971:68–76.).



[110] Magyarul minderről nélkülözhetetlen segítség: Hajdú–Kristó–Róna-Tas 1976–82.

[111] A névadásban minduntalan tetten érhető a történelem mítosszá alakítása. Harmatta János (1949:4.) a hüperboreosz ’az ismert világ peremén lakó’-t hozza fel példának (vö. Hérodotosz IV, 13). A név eredeti jelentése „’hegy felett lakó’ volt, éspedig nyilvánvalóan nem akármilyen hegy, hanem a mítosz nagy ’világhegy’-e felett. (…) Ez a világhegy pedig valószínűleg a Rhipaia-hegység lehetett.” A Rhipaia-hegység viszont, amit elveszett művében Hékataiosz említ először, megint csak sok minden lehet. Ptolemaiosz azt mondja róla (III, 5, 10), hogy közeléből származik a borostyán, ezért sokan Skandinávia vagy Germánia területére teszik, mások egyenesen az Urállal azonosítják (SSS/1:150.).

[112] Ugyanígy Harmatta 1954:43.

[113] Rübakov (1981:225.) szerint hétszer hétszáz négyzetkilométer.

[114] A Krímben még a 16. században is voltak gótul beszélők (Schmid 1981:118.).

[115] A régészeti leletek megváltozása az 5–6. században, a Nemunas alsó folyásánál és a Dél-Skandináviában és Gotlandon feltárt sírok hasonlósága egy vegyes etnikumú törzs, a hunok – Közép-Dunától kiinduló – betörésére utalna az 5. század végén, ami azt jelentené, hogy a népvándorlás nem kerülte el a Kelet-Baltikumot (©imenas 1992:33. és 1994:25.).

[116] A Germania megítélése nagyon változó – a skála a komoly földrajzi értekezéstől a „Tendenzroman”-ig terjed (Nagy 1932:101.) –, az azonban bizonyos, hogy az interpretatio Romana korabeli elfogultságain túl szerzője tollát elsősorban a jón hagyomány vezérelte: Germánia népeit az antik etnográfia állandó toposzaival tipologizálta, s a germánokat a szkítákra alkalmazott klisékkel jellemezte (Nagy 1932:102 és kk.). J. Hampl (1955:267.) ezért mondja Tacitusról, hogy „mint stílusművész fenntartás nélküli csodálatunkat érdemli, ellenben egy történésszel szemben sem a mi mostani, sem az akkori nézőpontból támasztott követelményeknek nem tesz teljesen eleget”.

[117] Ptolemaiosz az Északi- és a Balti-tengert együttesen Germán-tengernek mondja, aminek keleti fele a Szarmata-óceán, déli része pedig a Vened-öböl (©imek 1930/I:110.). Ennek megfelelően Germánia nála a Rajnától a Visztuláig terjed, azon túl pedig a Donig az Európai Szarmataföld, a Don és a Volga között az Ázsiai Szarmataföld terül el. Látható, hogy a Szarmataföld a korábbi Szkítaföld helyére került, Ptolemaiosz az utóbbit egyszerűen keletebbre csúsztatta (SSS/4:416.). Az egész középkor folyamán szerzője válogatta, hogy a kettő közül ki melyiket helyezte keletebbre vagy nyugatabbra. Jordanes (17) például azt írja, hogy a Szarmata-hegyekben (a Kárpátokban) eredő Visztula választja el Germániát Szkítiától. Ravennas Anonymus, a Ravennai Névtelennek hívott szerző a 7. században görögből fordított Cosmographiájában a világ egy nagy kör, amit az óceán fog körül, országok és népek a 24 óra szerint helyezkednek el a körön, és éjjel 3 óra tájt, vagyis északkeleten található a Szkíták földje (SSS/1:34).

[118] Hogy az alexandriai tudósnak a régióra vonatkozó adatai milyen kevéssé megbízhatóak, legalábbis E. ©imek monográfiája (1930–53) óta ismeretes. Ezért is furcsa, hogy a Lettország régészetét bemutató reprezentatív kötetben (Latvijas 1974:363.) nyugodtan leírják azt, hogy „Lettország területéről az első írásos híradások Tacitusnál és Ptolemaiosznál találhatók”.

[119] O. Trubacsev (1982:5/12.) ennek alapján tartja keltáknak őket. A kelták jelenlétének Csehországban és a Duna mentén az i. e. 5. századtól kezdődően számos nyoma van (többek között a mi „tót” és „mén” szavunk). A Galliából keletre induló kelták (abból a Galliából, ahol volt egy Nervii nevű törzs) a „farkasok” jelentésű germanizált Volcae (o. voloki) név alatt lettek ismertek. Az orosz nyelvész szerint nem biztos, hogy a Hérodotosz által elmondottakban a farkasemberekről szóló hiedelmet kell látnunk. Sokkal inkább „a népközösség rituálisan alátámasztott és állandóan életben tartott emlékezetét rokonsági kapcsolatairól”, azt, hogy a neuroszok valaha Volcae, farkasok voltak.

[120] Ez a nagy tó a közkeletű vélemény szerint a Pripjaty mocsarai lehetnek, ameddig Hérodotosz informátorai, a görög kereskedők csónakkal már nem tudtak eljutni (Zinkevièius 1984–94:146.).

[121] Evvel megegyezik Hensel (1988:240. és 256.) véleménye, aki a neuroszokat a luzsicei kultúrához egyik keletről lazán kapcsolódó törzzsel azonosítja, ami lehet a milográdi is.

[122] M. Hellmann (1954:245. és köv.) szerint viszont a Neroma a letgalokat jelenti, a lettországi Ner nevű folyócska nevéből.

[123] Bár lehet, hogy igaza van J. Voigtnak (1:25.), és a név szerepel már Strabónnál is: „Az osismiosok, akiket Pytheas óstimiosoknak mond, az Ókeánosba eléggé előrenyúló földnyelven laknak.” (IV, IV, 1.) Mások ostiones alakot adnak meg. A szó ’keleti (gót)’-ot jelentene, az előrenyúló földnyelv pedig a Sembia-félszigetet.

[124] A Sueb-tenger a Balti-tenger. A suebek, akiket többek között említ Strabón is (IV, III, 4, illetve VII, I, 3), Plinius is (II, 170, illetve IV, 80, 90), erős törzsszövetséget alkottak, azon az Elba, a Visztula alsó szakasza, a Balti-tenger és a Duna középső folyása által határolt területen, amit a rómaiak Suebiának hívtak. (Ebert 1926/4/1:276.) A törzsszövetség magja az Elba középső folyása és az Odera között volt (©imek 1953/IV:197.), de egy része a Dunán átkelve eljutott Pannóniába is, és onnan a 6. században a langobárdokkal együtt vonult el Itáliába (Bóna 1974:91.). Másik részükből, a suevekből (suevi, suavi) nyugatra húzódva a svábok lettek (Oesterley 1883:617.). Vannak olyanok – például Voigt 1:51. –, akik suebeket, sueveket (s a Skandináviában maradt germánokat összefoglalólag jelölő suioneseket – Schmidt 1941:84.) egyaránt svédnek tartanak. Amennyire ki tudtam bogarászni, ennek alighanem az az oka, hogy a svábok a 12. századtól nemcsak a suevekre, hanem a svédekre is mint őseikre hivatkoztak (Borst 1959/II:669.). A suebek azonosításának kérdését R. Wenskus (1961:255. és köv.) megoldatlannak minősíti.

[125] Vannak, akik ezt a nyelvet keltának, s vannak, akik germánnak tartották (Voigt 1:58.).

[126] A kérdés kitűnő összefoglalása: Labuda 1960:51–71. és Kabelka 1982:21–27.

[127] A „porosz”, illetve az „észt tábor” vitáját (némileg pontatlanul) ismertető Rot Sándor (1996:110.) nem lát komoly érvet a poroszokkal való azonosítás mellett.

[128] Noha nem mindenki számára, például Toporov (I:66.) kételkedik, s lényegében csak az előző, földrajzi folytonosságot hangsúlyozó érv alapján tartja az aesteket poroszoknak.

[129] A tő felbukkan Jordanesnél is (27) Oium, illetve Gepedoios alakban, ami a gót Aujom ’vízben bővelkedő ország, folyó öntözte terület’, s a névvel a gótok egyrészt a Visztula torkolatánál, másrészt a Fekete-tenger partján elterülő vidéket jelölték (Szkrzsinszkaja in: Jordanes: 195.). H. Krahe (1964:41.) az ó-európai vízinevek között említi az ab- ’víz, folyó’ tövet, amelyből számos baltikumi vízinév származik (Abava, Abuka, Abuls, Abista).

[130] A gótokkal bevándorolt spanyolországi galind volt például Prudentius Troyes püspök (835–861) is (Hellmann 1954:33.).

[131] Sokan a balti szubsztrátummal magyarázzák a mazurálás néven ismert lengyel nyelvjárási sajátosságot (Toporov 1980:130.).

[132] A népnévadásnak ez a módja sem „baltiul”, sem „másul” nem ismeretlen, például latgal ’a lettek határán lévő’, zemgal ’az alföldön lakók végén lévő, alvégi’, s ugyancsak végeken lakót jelent a marko-mann (a lat. margóval rokon gót marka g n. Mark ’határ, tartomány’) vagy az ukrán ’a krainán lévő’ (l szl. krain l kraj ’vég’) is.

[133] Makkay János (1991:217.) szerint az i. e. III. évezredben már ott voltak Moszkva körül, majd a II. évezredben a finnugorok „foglalták vissza tőlük a területet” (?), s a szlávok – már az i. sz. I. évezredben – ezt a finnugorok-asszimilálta balti vegyes társaságot találták ott. Az indoeurópai-balti vándorlásról elmondottak értelmében a baltiak odaérkezésének időpontja persze bizonytalan, az azonban kétségtelen tény, hogy Moszkva környékének a népessége (mikortól?) balti-finnugor volt.

[134] Stella életéről és munkásságáról: Mannhardt 176. és köv.

[135] A gótok, illetve a gót törzsszövetség részét képező alánok és herulok Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa műveiből kerültek Stella látómezejébe. Mint ismeretes, Piccolomini találta meg Jordanes Geticáját és adott ki belőle részleteket.