Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

5. A balti törzsek

5. A balti törzsek

5.1. A baltikumi erőtér (A viking kor)

A baltiak különböző őshazabeli, egymástól évszázadnyi távolságokra elszórt és gyakorta kétes említéseiből – amelyek közül az úgy-ahogy hitelesek mind a legnyugatabbra vetődöttekre vonatkoznak – feldereng valami homályos kép egyrészt arról, hogy a baltiak végig valahol a vened, finnugor, szláv és germán törzsek szomszédságában vagy azokkal összekeveredve éltek, másrészt arról, hogy az időszámítás utáni első évezred népmozgásai, a történelem közmondásos viharai hová sodorták őket, s hogy bizony jócskán el-elsodortak belőlük, mégpedig azt a részüket – leginkább a galindokat –, amelyik a legforgalmasabb helyen tanyázott.

A balti történelem tényeit a továbbiakban célszerű azok szerint az érdekek szerint csoportosítani, amelyek a források szerzőinek tollát mozgatták. Nemcsak a térségben őrlő különböző – etnikai, vallási, társadalmi, nyelvi stb. – „malomköveket”, s ezáltal nemcsak a balti történelem régiség utáni ívét gondolom így – természetesen csak a legelnagyoltabb vázlatossággal – bemutathatónak, hanem evvel együtt azokat az etnikai, területi, közigazgatási stb. fogalmakat is, amelyek hozzásegíthetnek a régiség kérdéseinek jobb megértéséhez is.[136]

Hogyan és mikor tűnnek fel a baltiak az európai történelem színpadán, „a pápa és a császár által uralt középkori kozmoszban” (Arbusow l939:20l.)?

A „hogyan”-ra a gyors válasz: nagyon különféleképpen. Nem szabad elfelejtenünk, hogy közös balti történelem utoljára 1000–1500–2000 évvel ezelőtt, az ősbalti egység idején volt. Amióta abból kiváltak, azóta nyugatbaltiak és keletbaltiak külön utakon jártak, s érintkezés sem volt közöttük. Most, az I. évezred végén, a II. első évszázadaiban, most is egyedül a nyugatbaltiból keletbaltivá változott kursokon keresztül találkoztak újra, északon. Más törzseken keresztül és másutt is találkozhattak, újra „összbaltivá” egyesülhettek volna, ám jó részüket még e közös színre lépés előtt kiirtották vagy asszimilálták. Közülük a poroszok a puszta nevüket hagyták ott, mintegy a későbbi német díszlet felirataként; a lettek tulajdonképpen a 20. századig néma statisztaszerepre voltak kárhoztatva; s egyedül a litvánoknak jutott komoly szerep, a l3. század közepétől-végétől több mint 200 éven át egyenesen főszerep, amely azután az l569-et, majd az l795-öt követő „új darabban” egyre zsugorodott, egészen a lettekével megegyező statisztálásig.

A „mikor” kérdésére az egyszavas válasz az, hogy megkésve. Észak-Európa, valamint a közép- és kelet-európai régió a 10–11. században „csatlakozik Európához”. A német Reich 10. századi létrejötte után sorra alakulnak a keresztény fejedelemségek és királyságok: a dán (950–970), a norvég (1016–1030), a svéd (1008), a cseh (915–929), a lengyel (966), a magyar (972), a Kijevi Rusz (989). A baltiak azonban hiányoznak a felsorolásból,[137] hisz az egyetlen független politikai erőként létező balti nép, a litván (akkor is csupán átmeneti) megkeresztelkedése csak a 13. század közepén, tehát 200–300 év késéssel történt meg,90 s 1100 körül, amikor „a feudalizmus és a kereszténység az egész új, keleti és északi régióiban konszolidálódott” (Szűcs 1992:26.), nekik még hírük is alig van.

Ami a balti történelemben közös lehet, az mindössze egy erősen hipotetikus társadalomrajz. Eszerint a baltiak a történelmi kor hajnalán nemzetségi társadalomban éltek.[138] A nemzetség először, még valóban „valamikor az ősidőkben” vérségi kapcsolatokon alapult, majd területivé alakulván ún. szomszédsági faluközösségek jöttek létre. A legkisebb területi egység neve a poroszoknál (ahonnan egyedül ismerjük) a pulka ’szántóföld’ (lat. campus) volt, s ennek volt a magja a falu. Több pulka alkotta azt a nagyobb egységet, amit a források csak latinul neveznek meg: territorium vagy terrula ’kis föld’ (ez kb. 1000–1500 főt jelentett), s ezek egyesüléséből jöttek létre a még nagyobb egységek, az egymástól erdős gyepűkkel elválasztott, több faluközösségből álló szállásvidékek, földek (a szláv, illetve latin forrásokban: zemlja, illetve terra) (Labuda 1972:284). A társadalom etnikai alapú szervezettségének az alapsejtje: az eredetileg vérségi patriarchálisan rokon, majd más, nem rokon nemzetségek meghódításával felduzzasztott nemzetség ezeken a fokozatokon keresztül megy át politikai szerveződésbe, aminek alapegysége a törzs. A törzsek képződése feltehetőleg az i. sz. első évszázadaiban gyorsult fel,[139] de a nemzetségből a törzsbe, illetve törzsszövetségbe alakulás elkülönülő-egységesülő kettős folyamata az egész I. évezredben, sőt, egyesek szerint 1200 körülig tartott.

E törzsek, illetve törzsszövetségek további sorsa attól függően alakult oly nagyon különbözően, hogy földrajzi helyzetükből következően milyen más erőkkel kerültek kapcsolatba, s ennek következtében milyen, a törzsi szervezettségen túlmutató államszervezeti formát sikerült – vagy nem sikerült – kialakítaniuk. Ezért maguknak e törzseknek a 13. századig terjedő története előtt célszerű a Baltikum erőterét meghatározó külső erőket felrajzolni, s csak utána, illetve közben e törzsek történetét.

Földrajzi helyzetüknek megfelelően a baltiak – természetesen a nyugatbaltiak – először a skandinávokkal kerültek kapcsolatba, a tenger felől. Hogy ez mikortól történt, az vitatott.[140]

Az északról kirajzó vikingek[141] működése három szakaszra osztható: a 7. századtól a 9. század első feléig kereskedelemmel-kalózkodással foglalkoztak,[142] amit a 10. század első feléig tartó, hadvezérek, konnungok-királyok irányította rablóhadjáratok követtek, s ezeket váltotta fel a kereszténység felvétele után a skandináv államok, elsősorban Dánia keresztény királyai által irányított hódító-térítő tevékenysége.

Minderről többféle forrás ad hírt.

A rúnafeliratok eleve főként csak hidronímiák, város-, ország- és népnevek említésére voltak alkalmasak. Az etruszk ábécéből az Alpok térségében létrejött rúnaírás északra került (Bonfante 1985:287.), s a 7. századtól az északi germán törzsek által használt 24 jeles változata ott egyszerűsödött 16 jelesre. A kb. 3500 ilyen új rúnafeliratból mindössze 23 szól a 10–12. századi Kelet-Európáról (legtöbbször a harcban elpusztult vikingek nevét említve), de ezek túlnyomó része is a keleti szlávokkal kapcsolatos, és csak egy-kettő Lettfölddel, Zemgaléval, Sembiával (Melnyikova 1977:32 és köv.).

Ugyancsak gyéren említik a baltiakat a középkori költők, a skaldok versei, vagy a prózai sagák. Az „izlandi” vagy „nemzetségi” sagák ugyanúgy, mint az ún. királysagák, köztük S. Sturluson (1178–1241) híres Heimskringla (Földgolyó) című Norvégia-története a kursok, de főként az észtek elleni egy-két hadjáratról számolnak be. A 13–14. században keletkezett mesesagák pontos hírértéke még csekélyebb.

A vikingidőszak legkomolyabb forrása Rimbert (?–888) brémai püspöknek 865 és 876 között az elődjéről, Ansgar (Anskar) püspökről írott életrajza (Vita Anskari). Ebben a 853-as évnél említi a kursokat (Cori – ezt tekinthetjük egy később is fennmaradt balti nép vagy legalábbis nemzetiség első említésének), s megadja területük körzeteit (civitates) is: Vredecuronia, Wende, Bihavelanc, Bandowe, Powzare, Megowa, Pilsaten, Ceclis (Rimbert 30.). Ezek vagy kurs, vagy német-latin vegyes szavak.

Az izlandi sagák azt mesélik, hogy a kursok urai a svédek, majd a dánok voltak, s hogy Dániában akkoriban így fohászkodtak az emberek: „Ments meg minket, istenünk, a kurs kalózoktól!” Rimbert ezzel szemben pontosan leírja a 853-as dán, majd az egy évvel későbbi svéd támadást a kursok vára, Seeburg ellen (ami sejthetőleg a mai lettországi Liepaja mellett fekvő Grobina), s az ettől ötnapi járóföldre lévő Apulia (lit. Apuole) ostromát. (A vár feltehetőleg a Litvánia északi részén lévő Skuodas mellett volt, s mint ilyen az első litván szó lenne a forrásokban.)

5.2. A kursok

Mindebből az derül ki, hogy a kursok nemcsak Kurzeme-Kursföld urai voltak, hanem kezük elért a későbbi litván és porosz tengerpartig, valamint a mai Lettország jelentős területeiig is.

A kursokat az egész 19. század során általánosan azonosították a lívekkel: „a lívek és a velük közel rokon kurok” (Setälä 1889:243.). Hunfalvy (1871/I:59.) is így tudta: „A kurok nyelvéből nem maradt meg semmi irodalmi emlék, de azon helyeik és szövetségek nevei, melyeket Lett Henriknél és más krónikásoknál találunk, azt mutatják, hogy liv- vagy eszt nyelvűek.” Csak J. Endzelins 1912-es cikke bizonyította be, hogy „a kursok nem lívek, de nem is lettek vagy litvánok voltak, hanem balti törzs, amely a lett és a litván közötti átmeneti dialektust beszélte. Később a lettekhez, illetve a litvánokhoz asszimilálódott” (Endzelins 1912/II:441.). J. Endzelins után K. Buga irányította a figyelmet a kurs nyelvnek a poroszhoz közel álló sajátosságaira. Az „utolsó szót” azután V. Kiparsky (1939:462. és köv.) mondta ki terjedelmes monográfiájában, amelyben megkülönbözteti az időszámítás kezdete körül a Kursföld déli részén lakó balti kursokat és az északi részén lakó keleti-tengeri finn líveket. Az utóbbiakat 1000 körül asszimilálták az előbbiek. Majdnem ugyanilyen eredményre jut P. Johansen (1939) is, avval a különbséggel, hogy ő – helyesen – a lívek-észtek kursok általi asszimilációját későbbre teszi, arra az időre, amikor a kursok az északnyugatra nyomuló keletbalti törzsektől nyert utánpótlása révén számbeli túlsúlyba kerülhettek. P. Johansen (1939:303. és köv.) szerint a kelet-baltikumi tengerpart története három szakaszra osztható: 1. kb. 650–800-ig a germán vikingek uralma; 2. kb. 800–1236-ig a lívek-észtek uralma; 3. 1236-tól német uralom. Ezt E. Blese (1937) nyomán azzal kell kiegészíteni, hogy a 13. századtól politikailag valóban a németek uralkodtak a kursok felett, ám nyelvileg a zemgalok asszimilálták őket (s így a kurs nyelv a zemgalon keresztül vált a lett egyik alkotóelemévé).

Ami magát a kurs nyelvet illeti, az egyetlen izoglossza kivételével azonos a lettel. Mindebből V. Ma¾iulis azt a minden bizonnyal helytálló következtetést vonta le, hogy a kursok először nyugatbaltiak voltak, majd 500 körül a keletbaltiakhoz közeledtek.

A név több változatban szerepel a forrásokban: „u” vagy „o”, később „au” tőmagánhangzóval, illetve 1. kur- tővel (ez a lív változat; ezt veszik át a skandináv, német és latin nyelvű források: len. Kuroñ, a terület neve Curonia, n. Kuren, Kurland, Kauerlant, lat. Curi, Cori, Curones, Curonienses), 2. kurs- tővel (ez a lett változat; l. kursi, Kursa, Kurzeme, o. K?rsz?) és 3. kur¹- tővel (ez a litván változat; lit. kur¹iai, Kur¹a – Zinkevièius 1984–94/I:342.).[143]

A keresztény térítésnek a kursok váltakozó sikerrel álltak ellen. Utolsó, a poroszokkal együtt kirobbantott felkelésüket 1267-re verték le a németek. Ekkortól számíthatjuk tömeges asszimilálódásukat északon a lettekhez (a zemgalokhoz), délen – jóval gyorsabban és korábban – a litvánokhoz, noha Gilbert de Lannoy francia utazó még 1413-ból is külön nyelvként említi a kursot, sőt, M. Braudis még 1600-ban is azt írja, hogy „doch etlichermassen der lettischen vergleichet” (idézi Salys 1958:422.), vagyis csak hasonló a letthez, de nem azonos vele. A határ megvonását az is nehezíti, hogy egyrészt Kurzeme-Kursföld lakói egészen a 17. századig kursnak tartották magukat, másrészt viszont a 14. század közepe óta kursul beszélőnek mondták a területen élő letteket (Johansen 1939:292.).

Vitatott kérdés, hogy milyen nemzetiségűek voltak a Balti-tengert a Kurs-lagúnától elválasztó, 96 km hosszú és 0,5–4 km széles, csodálatos szépségű homokpadon, a Kurs-turzáson (n. Kurische Nehrung, lit. Kur¹iu Neringa, Nerija vagy U¾maris) lévő halászfalvak lakói.[144] Noha ők maguk kursnak nevezik, illetve nevezték magukat (l. kursenieki, lit. kur¹ininkai), nem a kursok közvetlen leszármazottjai, hanem úgy települtek be ide a 16. századtól, egyébként feltehetőleg a lettül beszélő Kursföldről, amit csak néhány litván (¾emaitijai) falu sávja választ el a Kurs-turzástól, s lettül beszéltek. A. Bielenstein (1892:3. és köv.) már a múlt században arról panaszkodott, hogy a turzás északi felén is, ahol lettek laknak (a déli 20 kilométeren németek), a lett nyelvet ott is lassan kiszorítja a litván: már Nidában is litvánul folyik a misézés. A folyamat a második világháború után vált véglegessé.

5.3. A baltikumi erőtér (A szláv, litván és német kor)

Apulia ostromának a leírása a Vita Anskari legfontosabb balti vonatkozása. Ami érthető, hiszen mind Anskarnak, mind Rimbertnek, mind több mint kétszáz évvel későbbi utódjuknak, a már említett Brémai Ádámnak az elsődleges feladata a skandinávok megtérítése volt.[145] Evvel a céllal létesült 826-ban a hamburgi püspökség. Amikor 845-ben a dánok lerombolták a várost, Ansgar átköltözött Brémába, s ettől fogva a Hamburg–Bréma érsekséget perszonálunió fűzte egybe, s később hozzátartozott az akkor még dán lundi és az uppsalai svéd püspökség, amelyek csak a 12. század végén önállósultak.

A nyugatról érkező és semmiféle szellemi nyomot nem hagyó térítői buzgalom azután 1000 körül végképp megszűnt, mert áttevődött a balti (nyugati) szláv földekre (Balodis 1930:116–117.).[146]

A viking malomkő mellett valószínűleg már a 9. századtól figyelembe kell venni a keleti szlávok térnyerését: 1000 körül a keletbalti földek nem Svédország, nem is Dánia, hanem az orosz varjágok uralma alá tartoztak (Taube 1935:374.).

Az orosz varjágokon mindenekelőtt a Polocki Fejedelemséget kell érteni, amelyet 862-nél említenek először a krónikák, s amelyet a 10. század végén egy Rogvolod nevű svéd varjág hódított meg, megalapítván így azt a dinasztiát, amely azután több mint száz évig (1021–1129) elkeseredett harcban állt a másik viking dinasztia, a Rjurikok által kormányzott „ukrán” Kijevvel és „orosz” Novgoroddal.[147]

A Polocki Fejedelemség egymástól lazább-szorosabb kapcsolatban álló területei között volt két, a Daugaván zajló kereskedelem ellenőrzésére létrehozott vár és a hozzá tartozó „részfejedelemség”. Az egyik „castrum ruthenicum” a Polocktól 358 kilométerre, a Daugava jobb partján fekvő Koknese (lat. Kukenois, n. Kokenhusen) volt, amit a források 1205-nél említenek először (Sztarodubec 1955), a másik a tőle keletre lévő Jersika (n. Gerzike, lat. Gerceke), amit Heinricus 1209-nél említ először, civitasként.[148]

Koknese és Jersika Polockhoz tartozó részfejedelemségein kívül a Daugava jobb partján északra elterülő Lettföld, Lettenland harmadik részfejedelemsége a Gauja folyó völgyében, az észtekkel határos Talava volt (lat. Tolowa, Tholowa, Tolewe l finn tulva ’folyótorkolat’ – Lit. E./XXXI:293.), amelyik a Novgorodnak hűbéres Pszkovi Fejedelemségnek fizetett adót.

A viszonyok ismeretét nemcsak a források szűkössége, hanem szóhasználatuk bizonytalansága is nehezíti: nincs világos különbség a területi egységek, a „Grossgau, Kleingau, Burgbezirk, sőt a Dorfmark között” (Hellmann 1954:49.). Az biztos, hogy a két fejedelemség – amelynek központi várában szláv helyőrség állomásozott – és Talava Grossgau adót fizetett a keleti szlávoknak, az akkoriban szokásos módon: a fejedelmek fegyveres kíséretükkel egyetemben ősztől tavaszig végigjárták az uralmuk alatt álló területeket és leélték járandóságukat, begyűjtve a később értékesítendő szőrmét, viaszt, mézet (Iglói 1988:9.). A terület adókerületekre, a Lettországban mind a mai napig közigazgatási alapegységként szolgáló pagastsokra volt osztva (l o. pogoszt? l pogosztyity ’egy ideig vendégeskedni valahol’). Emellett létezett valamiféle, a terrákra, a földekre épülő politikai tagolódás is, amelynek egysége a valsts volt (l szl. voloszt?), ami a mai lettben ’állam’ jelentésben maradt fenn.

A legkésőbb a 12. század elejére egyértelmű keleti szláv uralomra utal az is, hogy – noha a keleti egyház nem folytatott missziós tevékenységet[149] – a lett keresztény terminológia jórészt ekkori szláv kölcsönzés.

A keleti szláv fejedelemségek felbomlásával párhuzamosan – és annak eredményeként is – új erő jelent meg a színtéren: Litvánia.

Litvániát 1009-ben említi először az ismeretlen szerzőjű Annales Quedlinburgenses, mégpedig szláv (orosz/lengyel) alakban: Litua (Litva). 11–12. századi felemelkedéséről szinte semmit nem tudunk, az azonban bizonyos, hogy a 13. század elején a Daugaván túl is a keleti szlávokkal és a dánokkal versengő – hol szövetkező, hol ellenséges – legfőbb hatalommá vált. Heinricus (XIII, 4) ír arról, hogy a rigai püspök már 1209-ben azt fontolgatta, miként szabadítsa meg fiatal egyházát a litvánok és a rutének üldözéseitől, „és visszaemlékezett mindazon rosszra, amit Gercike királya a litvánokkal együtt a líveknek és a letteknek okozott”.

Ebbe az erőtérbe lépett be a 12. század végén a német hódítás, a Drang nach Osten.[150]

A keleti-tengeri szlávok és baltiak meghódításában 937 az egyik fordulópont, amikor I. Ottó császár megalapította Magdeburgot, s az itteni püspökség kapta meg 962-ben XII. János pápától a jogot, hogy bármely szláv földön egyházkerületet létesítsen (Dvornik 1949:60.). A német belépés a térségbe véglegesíti Európa nyugati centrumra és keleti perifériára való különválását, szemben az addigi észak–déli megosztottsággal.104

Az eredetileg Jézus jeruzsálemi sírjának a felszabadítására kitalált keresztes hadjáratok Kelet-Európa felé fordításának első kísérletei is innen, a szászok köréből indultak ki, a vendek (szorbok), majd az Elba és az Odera menti szlávok ellen. 1108-ban Adelgot magdeburgi érsek ellenük hívta harcba a német hercegségeket és püspökségeket. Aki azonban kifejezetten keresztes hadjáratra szólított fel, az Szent Bernát volt, aki 1147-ben német földre érkezvén, rábírta a Welf- és a Hohenstaufen-dinasztiát arra, hogy tegyék félre trónviszályukat. Ez meg is történt: a Hohenstaufen császár a Szentföldön harcolt, míg a Welf-dinasztiából származó szász fejedelem, Oroszlán Henrik a szláv vendek és a poroszok ellen indított keresztes háborút (Urban 1978:227.).

5.4. Livónia meghódítása

A második felvonásra Livóniában került sor. (A Dániából kiinduló misszió vezetője Fulco volt, 1167-től az észtek első püspöke.)

Ami Livónia történetének a forrásait illeti, a keleti szláv krónikák közül alighanem a legfontosabból, a Polockiból egyetlen sort sem ismerünk: amikor 1579-ben Báthory István lengyel-litván király csapatai bevették a várost, teljesen elpusztították a Polocki Fejedelemség könyvtárát és irattárát (Zeids 1992:18.).[151] Ezért Livónia első évszázadait illetően három német krónikára vagyunk utalva.

A legfontosabb a már többször idézett Heinricus, vagy Lett Henrik, vagy Livóniai Henrik (Heinricus de Lettis, n. Heinrich der Lette, l. Latvie¹u Indrikis) 1225–27-ben a helyszínen írt, alcíme szerint „a három első püspök dolgait elmesélő” Chronicon Livoniaeje az 1184 és 1227 közötti eseményeket tárgyalja, 1207-től szemtanúként főként a lívek, letgalok, selek és észtek leigázását. Több mint száz éve tart a vita arról, hogy az ismeretlen szerző német vagy lett volt-e, attól függően, hogy a de etnikai vagy területi származásra utal: Lett vagy Lettföldi Henrik?[152]

A középfelnémet nyelven írt Livländische Reimchronik, Livóniai Rímes Krónika az 1143–1290-es eseményekről számol be.[153] A 12 017 verssorból álló krónika ún. Tischbuch, asztali irodalom, a lovagoknak étkezés közben olvasták fel. Egyetlen teljes kézirata a 15. századból származik. Heinricusszal szemben, aki Albert püspök fanatikus híveként az egyház ügyeivel foglalkozott, ennek szerzője – valószínűleg maga is lovag-testvér – a Livóniai Rend pártján áll, s fő tárgya a kurs és a zemgalei földek meghódítása.[154]

Hermann de Wartberge, aki 1358-tól három Landmeister alatt szolgált Rigában, latin nyelvű Chronicon Livoniae című művében 1196-tól 1378-ig számol be az eseményekről, különösen bőségesen a Rend és a Litván Nagyfejedelemség háborúskodásairól.

Livónia Németországból kiinduló térítése avval kezdődött, hogy a Holsteinből származó Ágoston-rendi szerzetes, Meinhard német kereskedők társaságában kikötött a Rigai-öbölben, s miután a polocki fejedelemtől engedélyt kapott rá, hozzálátott a lívek megkereszteléséhez, 1186-tól mint Livónia első püspöke: a Daugava egy, a torkolattól 15 kilométerre lévő szigetén (amit Heinricus – I, 7 – Holme, n. ’sziget’ néven említ), és a még följebb fekvő Ik¹kilében (l észt-lív ik¹/ük¹ + kila ’egyes falu, tanya’, n. Üxküll) 1184-ben, illetve 1187-ben templomot épített, amely a németek első támaszpontja lett. A második püspök, a cisztercita Bertold, aki a pogányok elleni harcban vesztette életét 1198-ban, már keresztes lovagokat is hozott magával térítő munkája segítésére. Az ő művét folytatta Livónia tulajdonképpeni megteremtője, Albert von Buxhövenden püspök (kb.1165–1229), aki 1201-ben megalapította Rigát. Amikor Albert a következő évben hazament, hogy újabb vállalkozókat toborozzon, távollétében a cisztercita Theoderich von Treiden létrehozta a Kardhordozók Rendjét (n. Schwertbrüderorden, lat. Fratres militie Christi), az első olyan lovagrendet, amelyik nem a Földközi-tenger térségében működött politikai erőként.

Livónia meghódításának több mint százéves folyamata, a Rigai-öbölből kiinduló karddal történő térítés először a líveket,[155] seleket, zemgalokat, s a Daugavától északra és keletre lévő Lettföld nyugati részén lakókat (ezek „nemzetiségére” még visszatérek) érintette, s keleti felére, a tulajdonképpeni Letgalére és a kursokra 1224 után került sor. (Koknese részfejedelemségét 1207-ben, Jersikát 1209 után foglalták el.) A hódítással együtt bővült Livónia fogalma is – amit 1202-től, amikor a pápa oltalma alá vette, hívnak Mária földjének is (Terra Mariana, Terra Matris, Terra beate Virginis) –, s ami először a Daugava és a Gauja alsó szakaszai által alkotott háromszöget jelentette, ami nagyjából a mai Vidzemének felel meg.

Albert püspök 1207-ben ezt a maga allodiumának tekintve felajánlotta Philipp német királynak, akitől mint feudum oblatumot, adománybirtokot mindjárt vissza is kapta. A rigai püspökség mintájára létesítették a további püspökségeket:1219-ben Piltene (n. Pilten) székhellyel a kursföldit (Weczerka 1962:294.), 1225-ben a tallinnit (dorpatit) és 1228-ban az öselit (saaremaait). A püspököket birodalmi hercegi ranggal ruházták fel, s a rigai püspökség birodalmi Mark, őrgrófság lett (£owmiañski 1973:43.). A keresztes háború eszméjével mindig is együtt járt egy egyházi állam létesítésének a terve (Taube 1938:21.).

Mit találtak itt a németek: milyen szervezettségű társadalmakat és milyen etnikumokat?

A két kérdésre adott válasz összefügg.

Az elsőre a legvégletesebb feleletet az 1930-as évek lett történészei (F. Balodis, A. ©vabe) nyomán – akik Kukenoist, Jersikát és Talavát ólett államnak, uralkodójukat pedig királynak tartották, s akiket ezért M. Hellmann (1954:17.) avval vádol, hogy visszaléptek a történettudomány előtti, felvilágosodás kori történetírás szintjére – újabban az Ausztráliában élő E. Dunsdorfs (1970:104.) adta, mondván, hogy a németek megjelenésekor a 12. században nem törzsek voltak, hanem kezdetleges államok – de államok: „A hódítás csak akkor vált befejezetté, mikor a németek megölték a királyokat, magukba olvasztották a lett és az észt államok nemességét és felszámolták a pogány és a görög ortodox vallást.” Ennek megfelelően „a társadalom szociális struktúrájában nincs nagy különbség a német és a dán betolakodók és a Lettföldön és Észtföldön talált társadalom között. A hódítás kezdeti szakaszaiban a fő különbség a haditechnikában volt; a németeknek és a dánoknak jobb volt a felszerésük, a fegyverzetük”.

A 9. században a „király” még csak erős uralkodót jelentett, a 10–12. században viszont kizárólag a pápa és/vagy a császár által végzett szakrális (felkenés) és politikai (koronázás) aktuson átesetteket illetett meg a királyi cím. A keleti szlávok uralkodóit úgy hívták, hogy knjaz?, amit a nyugati források összevissza adnak vissza: lat. principes, duces, reguli, archontes, reges, n. eldeste, kunige, die beste. Néhány nagyfejedelmet, hogy hatalmát hangsúlyozzák, a keleti szláv krónikák királynak hívnak, de az egyetlen keleti szláv uralkodó a történelemben, akit királlyá is koronáztak, az a halicsi Danilo volt, a 13. század közepén. Mindezért Livóniában királyokról beszélni a németek megjelenése előtti időkben meglehetősen kétséges.[156]

Azonban ettől eltekintve is, Dundorfs szempontjai között, amelyek alapján összehasonlít (társadalmi tagoltság, gazdaság, uralkodói cím), nem szerepel a legfontosabb: a kulturális-ideológiai. Pedig egy írásbeliséggel régóta rendelkező, évszázadokkal előbb keresztény hitre tért, ideológiával is felfegyverkezett társadalom tagjai végső soron éppen kulturális-ideológiai fölényük révén kerekedtek a pogányok fölé. Ez a fölény magyarázza az idegen hódítás részbeni bensővé tételét: „A pár ezer kardhordozó-misszionárius sikerének titkát több mint negyedmillió emberrel szemben, ráadásul az oroszokkal és a litvánokkal folytatott állandó feszült harcok közepette, nem lehet kizárólag a fejlettebb haditechnikával és mechanikusan a fegyverek hatásával magyarázni. Ez csak akkor válik érthetővé, ha a bevándorlók művészetét is figyelembe vesszük, ahogy sok újonnan megkereszteltet bensőleg is megnyertek a nekik ajánlott új életvitel számára. Csak így volt lehetséges, hogy a leigázottak (észtek, lívek, nyugatzemgalok és kursok) többsége és a magukat önként alárendelők (letgalok) az új hatalmi struktúrát válságos időszakokban is önként vállalták.” (Benninghoven 1965:385.)[157]

Ezért elfogadhatóbb az a vélemény, amely szerint a legtöbb, amit a németek előtti livóniai fejedelmek elérhettek, az hatalmuk örökletessé tétele volt (Mugurevics 1965:19.), H. £owmiañski pedig általánosítva úgy fogalmaz, hogy a 13. század elején a litván központok ösztönzésére a letteknél, s részben a poroszoknál is megindult valamiféle államszerveződés-államalapítás, s a német hódítás ezt törte meg.[158] Megtörni pedig azért tudta, mert a törzsi-törzsszövetségi katonai demokrácia tagjai „túl egyenlőek” voltak.[159] A társadalom, amelyben nem emelkedett ki erős kizsákmányoló réteg, tagolatlan volt, aminek kulturális-ideológiai tekintetben a külső és belső kommunikációképtelenség felelt meg. Ami viszont az írásbeliség hiányából fakadt. Az írásbeliséggel rendelkező, illetve nem rendelkező társadalmak között nem egyszerűen fokozati különbség van: minőségileg más típusba tartoznak.[160] Mindennek következtében a livóniai törzsek védtelenek voltak a hódítókkal szemben.[161]

Arra a társadalmi struktúrára, amit a németek Livóniában találtak, a modern angolszász kutatás a chiefdom (törzsfőnöki), a német pedig (elsősorban R. Wenskus nyomán) a gentilis megjelölést használja. Ez olyan – társadalomtörténeti értelemben vett – „barbár” struktúra, „amelyet gazdasági-társadalmi értelemben a viszonylag erőteljes vagyoni megoszlás és az osztályviszony elemei (de nem mélyen tagolt osztálystruktúra), politikai értelemben egyfajta kezdetleges (nem territoriális intézményekre, hanem a személyi függés láncolatára és katonai kíséretekre épülő) uralmi forma, primitív »állam« jellemez. Amennyiben ez a struktúra etnikailag többé-kevésbé homogén (legalábbis egy bizonyos etnikai elem által dominánsan meghatározott) társadalmi közösségben gyökerezik, beszélhetünk »gentilis« struktúráról” (Szűcs 1992:24.).

5.5. Drang nach Osten

A német hódítást különféleképp lehet értékelni. F. Benninghoven (1965:383.), a Kardhordozók Rendjéről írt legalaposabb összefoglalás szerzője más német történészekkel együtt úgy véli, hogy a Livóniában létrejött német állam háromszáz évig védte Livóniát az oroszok és a litvánok ellen (csupán – mint minden „Kulturträger”-pártoló – arról az apróságról feledkezvén meg, hogy ezt a német határoktól több száz kilométerre zajló védelmet senki nem kérte), míg H. £owmiañski ellenkezőleg: „A német invázió megzavarta a történelem természetes menetét, ami Litvánia Polockkal és annak letgal-livóniai kapcsolt részeivel való egyesülés, valamint ebből következően a litván rezsimnek a Daugava jobb partjára történő kiterjesztése felé ment volna. Némi extrapolációval arra a következtetésre jutunk, hogy amennyiben nincs a német hódítás, úgy létrejöhetett volna egy balti-orosz állam.” (£owmiañski 1973:77.)

A Drang nach Osten, illetve általánosabban bármiféle történeti hódítás, területszerzés mindig kétféle szempontból ítélhető meg: a hódító erő, illetve a meghódított nép önrendelkezési jogának a szempontjából. Az utóbbi persze meglehetősen új keletű fogalom, ami csak az 1648-as vesztfáliai béke nyomán kezdett lassan alakulgatni, s a középkorban végig a hódítás joga uralkodott, hisz a meghódított területek jogi rendezése, a pápai szentesítés a meghódítottak szempontjából mindig utólagos volt. (A kérdés jogi vonatkozásairól: Hough 1985:303–351.)

A kora középkorban azért sem létezhetett a pogány törzsek önrendelkezési joga, mert a pogányoknak eleve nem volt semmiféle joguk. A legfontosabb, az egész észak- és kelet-európai térítést döntően befolyásoló tényező azonban az volt, hogy a térség térítését végző szászok összekapcsolták az erő jogát az erkölcsi, az isteni joggal: a hadigyőzelem számukra az új, keresztény Isten felsőbbrendűségét bizonyította. (Erre számos példát lehet felhozni, kezdve Rimberttel, aki beszámolván a svédek kursok elleni hadjáratáról – Vita Anskari, 30 – arról ír, hogy a keresztények azért győzték le a pogányokat, mert – mint valami birkózóversenyen – az ő istenük volt a legerősebb, s végezve Heinricusszal [XVI, 2], aki azt veti a polocki ortodox fejedelmek szemére, hogy azok csak az adó és a pénz, nem pedig a hit miatt hajtják igába a népeket.)

A nagy lengyel történész, H. £owmiañski iránti minden tiszteletem ellenére sem látom be azonban, hogy miért jelentené a történelem természetes menetét az egyik fajta hódítás, s miért természetellenest a másik fajta. Valójában a történelem természetes menete az, ami megtörtént. (Arról már nem is beszélve, hogy amennyiben némi további extrapolációval eljutunk egy 20. században megvalósult balti-orosz államhoz, aminek Szovjetunió volt a neve, már nem is tűnik olyan csábítónak ez az eshetőség…)

Miért lettek volna természetesebbek a 12. század második felében a litván támadások, amelyek „jóvoltából” kipusztultak a letgal falvak, s az egész Letgaléban csak különálló tanyák maradtak (Hellmann 1954:62., 77.), mint a dán vagy a német hadjáratok? Csak nem az egykori, fél évezreddel korábbi balti nyelvközösség miatt? Hogy itt valami ilyesmi lappang, arról E. Gudavièius (1989:6., 26.) szavai tanúskodnak, aki – talán az általa is nagyon nagyra becsült H. £owmiañski nyomán? – arról ír, hogy „a missziós agresszió megzavarta a Baltikum megszokott életritmusát”, s megtörte „a természetes fejlődést”, ami abból állt volna, hogy Litvánia „csatlakoztatja magához a többi balti törzset”.[162] A kérdés csak az, hogy meddig megyünk vissza a „természetes saját – természetellenes idegen” ellentét keresgélésében? Hisz egykor a balti törzsek is megtörték a Baltikum természetes vened, ó-európai vagy finnugor fejlődését, s mióta az indoeurópaiak – köztük a baltiak – az ázsiai őshazából betették a lábukat Európába, azóta az egész európai történelem természetellenesen alakul.[163]

A németek előtti livóniai államalakulat meglétét kétségessé teszi azoknak az etnikai viszonyoknak a képlékenysége is, ami a balti népek elnyújtott kialakulását jellemzi.

5.6. A keletbaltiak

5.6.1. A lettek

A lett nép (natio) etnikai összecsiszolódása német uralom alatt ment végbe, s csak a 17. században fejeződött be, míg a politikai nemzet kezdeteiről a 19. század utolsó harmada előtt aligha beszélhetünk.[164] Maga a latvis ’lett’ főnév 1648-ban jelent meg először (Kabelka 1982:86.), ekkortól kezdte összefoglalólag a lett anyanyelvűeket jelenteni, megkülönböztetendő más alávetettektől, akiknek mindnek, az összes livóniai „bennszülöttnek” (lettnek, észtnek, lívnek, porosznak, kursnak, litvánnak stb.) a „nemzetisége” Undeutsch, nem német volt, s akiket egészen a 20. századig hívtak így.[165]

A nemzetté alakulás elnyújtottságát támasztja alá az ember legkonzervatívabb szokásának, a temetkezésnek a megváltozása: a különböző – letgal, sel, zemgal, kurs, sőt lív – törzsekből a 17. századra összekovácsolódott lettek ekkortól temetik halottaikat keresztény szokás szerint egységesen fejjel nyugatnak; addig csak a nőket temették így, a férfiakat keletnek – a primitív törzsek szokása szerint, amelyek a férfiakat abba az irányba temetik, ahonnan a törzs származik (Mugurevics 1985:58.). A „lett” azonban a 17. századtól is csupán a nyelvet jelölte, a területet nem. Csak a nemzeti ébredés korában, a 19. század utolsó harmadában, mikor kínzóan érezhetővé vált, hogy nincs egy olyan lettek által lakott terület, amelyre a haza fogalmát rá lehetne vetíteni, csak akkor alkották meg mesterségesen a Latvija ’Lettország’ szót, amely általánossá azonban csak a 20. században vált.

Arról, hogy a 13. századtól egyre jobban elterjedő, majd a 15. századtól kizárólagossá váló Livónia-Livland, illetve lakóinak első ízben egy rigai kereskedelmi céh 1354-es statútumában feltűnő Undudisch = Undeutsch elnevezése előtt mit hogyan hívtak, vagyis hogy a lett nép milyen törzs(ek)ből alakult ki, s hol volt annak (azoknak) a szálláshelye, arról két, egymástól meglehetősen eltérő nyelvészeti álláspont alakult ki.[166]

Mit mondanak a források? Heinricus (X, 3 és X, 15) ugyanannál az 1206-os évnél azt írja: Lethos, qui proprie dicuntur Lethigalli ’a lettusok,[167] akiket valójában letgaloknak mondanak’[168] és Letthi vel Letthigalli ’lettusok, avagy letgalok’, tehát azonosítja a lettet és a Lettföldet a letgallal, illetve Letgaléval (letgals ’lettek vége, határa’). Az előbbi (Lettos, Lette, illetve Lettia, Lettlandt, Lettlant, terra Letthorum, Letthorum provincia) a nyugati, latin és német forrásokban általános, 1209 után kizárólagos. A keleti szláv források viszont kizárólag lotgalokról = letgalokról, illetve Lotgaláról = Letgaléről beszélnek: a Lavrentyij-krónikakompozícióban Lìt?gola, a Novgorodi krónikában Lot?gola áll.

Tehát azt látjuk, hogy a Rigai-öböltől kiinduló, nyugatról keletnek tartó hódítást regisztráló nyugati források említenek letteket és letgalokat (az utóbbiakat csak a hódítás legelején, a valószínűleg csak hallomás útján történt ismerkedés kezdeti szakaszában), míg a keleti szlávoktól kiinduló, keletről nyugatnak tartó hódítást (amely a Daugaván csak Kokneséig ért el, a Rigai-öbölig talán sohasem!) regisztráló keleti források csak letgalokat.

Az ezeket az adatokat értelmező két magyarázat közül az első – amelyet olyan nagy nyelvészek képviseltek, mint K. Buga (például 1923) és J. Endzelins (például 1913), s amely az ő szinte megfellebbezhetetlen tekintélyük miatt majdhogynem hivatalossá vált – elfogadva Heinricus lett = letgal azonosítását, azt mondja, hogy a mai lettek ősei kizárólag a letgalok voltak, akik persze letgalul beszéltek. (Ugyanígy például Balodis 1930, Gaters 1977:10., Szedov 1987:379.) A kitűnő SSS-ben, amelynek anyaga a 13. századig terjed, nincs „lett” címszó, mintha lettek addig nem léteztek volna, csak letgalok, s ez utóbbiak alakultak volna át, ki tudja hogyan és miért, letté.[169] (Lettek és latgalok azonosításában a századelőn lábra kapó latgal szeparatizmus elleni politikai szándékot vélek felfedezni, ami J. Endzelins (1913:479.) szavaiból elég világosan kihallatszik: „A »latgal« név mostani jelentésének alapjául nem nyelvi különbség szolgál, nem is etnikai különbség, nem is felekezeti különbség (…), hanem kizárólag kulturális különbség. Ha pedig így áll a helyzet, akkor nemcsak tudományosan helytelen, de politikai értelemben is veszélyes lettekről és latgalokról beszélni.” Magyarán: most sincs külön latgal és lett nép, s a törzsi múltban sem volt. Endzelins ezt a tételt olyan fontosnak tartja, hogy hajlandó érte feláldozni a külön lett törzs egykori tényét is.)

Ez az álláspont feloldhatatlan ellentmondásokba, de legalábbis megmagyarázhatatlan tényekbe ütközik. A keletről, a letgalok felől kiinduló nyelvi és etnikai egységesülés nem tudja megmagyarázni magát a letgals ’lettek vége’ szót sem, hiszen ha nem létezett lett törzs, akkor minek a végén, határán tanyáztak a letgalok? Továbbá: hogyan lehetett a Riga környéki középlett nyelvjárás (l. vidus izloksnes) az írásos nyelv és a köznyelv alapja (így például Endzelins 1945:402.), ha a keleti letgal volt az asszimiláló? Miért nem Letgalénak hívják a későbbi források a földet, a terrát, miért Lettföldnek, mint például a Livóniai Rímes Krónika (341–342. sor): „Da nach liet ein ander lant die sint Letten genant” – ’Azután (tudniillik a selek után) terül el egy másik föld, amit Lettföldnek hívnak’ (Latvijas 1937:19.)? Ha nem lettek éltek Riga környékén, akkor ki változtatta-asszimilálta letté az odáig hatoló letgalokat? Az ugyancsak ott tanyázó (finnugor) lívek? A valószínűleg csekély létszámú, s a forrásokban épphogy csak felvillanó selek? A zemgalok? Csupa képtelenség.

Endzelinsék meggyökeresedett álláspontjával szemben már az is szentségtörésnek számított, amikor S. F. Kolbuszewski (1983) avval állt elő, hogy a lett nyelv a lív szubsztrátumra épülő letgalból, kursból, selből, zemgalból Riga környékén kialakult amalgám. (Korábban egyedül Gerullis 1924:341. képviselte ugyanezt a véleményt.) Azonban a lett nyelv itt is csupán nem lett nyelvek – lív, letgal, kurs, sel, zemgal – valami csoda folytán kialakult ötvözete, amelyből maga a lett „alapanyag” kimaradt.

A források adataiból logikusan következő tételt, hogy tudniillik a terület nyugati felén (nyugaton egészen a kursokig) lettek éltek, míg keleti felén letgalok, s hacsak nem két külön törzsről van szó (ami valóban valószínűtlen), akkor az utóbbiaknak kellett az előbbiekből lenniük, nem pedig fordítva, ezt a tételt egyedül a mindig józanul elfogulatlan litván baltista, a felejthetetlen J. Kabelka (1982:88.) pendíti meg óvatosan: „Lehetséges, hogy a keleten élő letgalok a lettek részét képezték. (…) Az a szinte egyöntetű állítás, hogy az egész mai Lettország területén elterjedt nyelv nem lett, hanem letgal volt, nagyon kétséges.” Holott csak így, egy lett törzs feltételezésével magyarázható meg a let- és a lat- tő különbsége is: a Rigai-öbölnél lettek voltak, amit igazol a lív szó is: lätt (ejtsd: lett) ’lett’. A németek a let- alakot a lívektől vették át, s ez kelet felé terjedvén szláv ajkon alakult át a veláris „t” előtt lat-tá. Az ì g o(a) hangfejlődés világosan kiolvasható a keleti szláv krónikák említéseiből.

5.6.2. (A leitisek)

A baltiak történelmének van azonban egy másik talánya is: nemcsak a lett törzs hiányzik belőle, hanem a litván is, hiszen a lietuvis ’litván’ név a legalább a 10–11. századtól létező Litu(v)a ’Litvánia’ (l Liet-uva l Leit-uva) állam nevéből származik, törzsként vagy törzsszövetségként azonban a litvánokat kizárólag vagy auk¹taitis (’felföldi’) vagy ¾emaitis (’alföldi’) néven emlegetik. A Nesztor-krónika háromszor említi a litvánokat – 3.,10., 150. –, mind a háromszor főnévi, „Litva” alakban, ami, mint a keleti szláv krónikákban általában, egyaránt jelentette a területet és annak lakóit. Az első két esetben a Litva: jazük. Az első esetben, amely a bábeli népkeveredés előtti időre vonatkozik, ez nemzetséget jelent, míg a második esetben, ahol jóval a Bábel utáni időről van szó, egyszerűen törzset: „Jafet részén telepedtek le Rusz, Csjud és minden(féle)[170] nemzetségek: Merja, Muroma, Vesz, Mordva, Volokon túli Csjud, Perm, Pecsera, Jam,[171] Ugra, Litva, Zimegola (Zemgale), Korsz (Kurs), Ljatgola (Latgale), Ljub (Liv).” „És vannak más, a Rusznak szintén adót fizető törzsek is: Csjud, Merja, Vesz, Muroma, Cseremisz, Mordva, Perm, Pecsera, Jam, Litva, Zimigola, Korsz, Neroma,[172] Lib.” A harmadik helyről – „6548 (1040) nyarán. Jaroszlav Litva ellen indult” – viszont eldönthetetlen, hogy a „Litva” itt a litván törzset vagy Litvániát mint önálló államot jelenti.[173]

Az az alábbi elképzelés, amely egy újabb, most már a Baltikumban található közös lett-litván „őshazából” elinduló, s aztán lettre (lettre, letgalra és zemgalra) és litvánra (auk¹taitisra, ¾emaitisra és zemgalra) tagolódó közös lett-litván törzset feltételezve megpróbálja lettek és litvánok eme kettős hiányát megszüntetni, számos pontján a logikán kívül másra nem támaszkodhat, s ezért hangsúlyozottan hipotetikus jellegű. (Az evvel szemben álló hipotézis szerint a zemgal, a sel és a letgal nyelvek nem folyamatosan nőttek ki ebből a keletbalti „ősnyelvből”, hanem külön-külön szakadtak ki belőle, s aztán egységesültek újra lett, illetve litván nyelvvé. [Így például Plakis 1930:55.] Sőt, egyes nyelvészek – például V. Ma¾iulis, V. Dambe – véleménye szerint a sel és a zemgal a kurshoz áll közel, ezért lehetséges, hogy ez a két nyelv a peremvidéki ősbaltiból a kurssal együtt, igen korán szakadt ki – Eckert–Bukevièiute–Hinze 1994:19.)

Hipotézisem kiindulópontjául K. Buga (1924b:551. és köv.) sokáig uralkodó, majd elutasított feltételezése szolgál: a baltiak ősei a Dnyeper középső és felső szakaszától a szlávoktól szorítva vándoroltak fel északra, illetve északnyugatra, avval a nagyon lényeges módosítással, hogy ez nem a baltiak egészére, hanem csupán a keletbaltiakra, a lettek-litvánok őseire vonatkozik.[174] Ezt a vándorlást – már csak a sokszor emlegetett terepviszonyok miatt is – lassú, több évszázados folyamatnak kell elképzelnünk, olyan harmonikaszerű mozgásnak, amelyben egy-egy nagyobb nemzetség, törzs évtizedekre letelepedett, amikor is nyelve egységesült, majd felkerekedvén és más nyelvjárások közelébe kerülvén, az új etnikumhoz és annak nyelvéhez hasonulván az addigitól különbözni kezdett. E vándorlás alatti „államformát” R. Wenskus (1961:46.) igen találóan „vándorlási köteléknek” (Wanderband) mondja.

Ennek nem mond ellent, hogy e felkerekedést néha az okozta, hogy valamilyen más népcsoport katonai erőhöz folyamodott. Valószínűleg igaza van a fehérorosz régésznek, A. Mjadzvedzeunek (1994:37.) abban, hogy például a 6–7. században, amikor Fehéroroszország területén megjelentek a szlávok, mint hódítók léptek fel az ott talált baltiakkal szemben, s ez adta meg a kiinduló lökést az ekkor kezdődő nagyobb arányú felvándorláshoz. Az viszont, hogy a régészeti anyagban semmiféle olyan törés nincs, ami arra utalna, hogy az így északra szorított baltiak elűzték volna az ott talált finnségi népeket, azt bizonyíthatja, hogy a balti–finn találkozás békés asszimilálásként zajlott.

Ennek a több évszázados folyamatnak a nyomait a régészet is csak alig-alig tudja kitapogatni, éppen mert egymástól csupán apró részletekben különböző, rokon etnikumokról van szó.[175] Az azonban biztosnak látszik, hogy e délkeletről északnyugatra irányuló, meg-megálló mozgás során a törzsegyveleg déli részén a későbbi litvánok, északi részén a későbbi lettek ősei (letgalok, selek, lettek, zemgalok) helyezkedtek el, tehát a lettek ősei voltak azok, akik idegen szubsztrátummal találkoztak: keleten a finnségi törzsekkel, amelyek – Zeps–Rosenshield (1993:350.) szerint – 500 körül nemcsak Letgale északi, hanem déli részét is lakták, majd a polocsánokkal-krivicsekkel, középen a finnugor lívekkel, esetleg a venedekkel, nyugaton az 500 vagy 1000 évvel korábban nyugatra szakadt nyugatbalti kursokkal (akiknek a földje egészen a Nemunasig nyúlott, s akik érintkezésben voltak az ugyancsak nyugatbalti poroszokkal[176]). Az idegen nyelvekkel történt találkozás magyarázza azt, hogy a lett jóval újítóbb, mint a maga balti archaikusságában megmaradt litván.

Hogy ez a felvándorlás-felszivárgás mikor történt, azt megint csak találgatni lehet. Főként régészek és történészek valamikor az időszámítás szerinti első évszázadokra, sőt, a kursok és a zemgalok esetében még korábbra, a korai vaskorra teszik a kezdetét. (Noha a legtekintélyesebb lett és litván régész is elismeri, hogy „alapjában csak az I. évezred közepétől-második felétől lehet azoknak a törzseknek-törzsszövetségeknek a területeit kijelölni, amelyeket a 9–14. század írásos forrásai alapján ismerünk” – Mugurevics–Tautavièius 1980:10.). A selek és a letgalok a 3–4. században kerültek volna fel a Daugava bal, illetve jobb partjára Vilnius környékéről (Szedov 1985). Az 1–4. században talán fennállt ¾emaitis-zemgal törzsszövetségből a 4–6. században különült volna el a ¾emaitis törzsszövetség, amely egészen a 13. századig állt fenn, amikor is államalapítási törekvéseiket a történelem egyetlen litván királya, Mindaugas akadályozta meg (Tautavièius 1981:31.).[177]

Jobban dokumentálhatónak tűnik az a K. Bugától származó, s főként nyelvészek, újabban antropológusok és néhány régész (például Tautavièius 1980:87., Mjadzvedzeu 1994:37.) által elfogadott elmélet, amely szerint a baltiak a 6–7. századtól indultak volna nagyobb számban északnak-északnyugatnak, mégpedig Fehéroroszország területéről. Az antropológiai adatok is erre utalnak: a 10–12. század letgaljai (lettjei), a 9–10. század ¾emaitisai és a 11–12. század szmolenyszki krivicsei azonos antropológiai típushoz tartoznak, amit az magyaráz, hogy Fehéroroszországból jöttek (Denisova1977:125.). A 7–8. századtól úgy megszaporodik a Lettország területén talált sírok száma, hogy az csak bevándorlással magyarázható, természetes népszaporulattal nem. Ugyanez mondható el a 7. századi Kurzeméről, ahová ekkor nyomulnak fel a kursok, Letgaléban pedig még később, a 8. századtól jelennek meg a letgalok (i. m.: 129–130.).

Kraniológiai szempontból az I. évezred két részre oszlik: az első felében Litvánia és Lettország területére délről-délnyugatról vándorolnak be a nyugatbalti keskeny arcú törzsek (amelyekre a halomsíros temetkezés a jellemző), míg a 4–5. századtól keletről-délkeletről a széles arcú keletbalti törzsek (sírdombos temetkezés). ®emaitijában és Zemgaléban azonban csak a 9. században jelenik meg először nagyobb számban a széles arcú típus (Denisova1989:32.).

A lettek ősei 550–650 körül még Vilnius környékén tanyáztak (Buga 1924:737 és köv.), s a lett nyelv a 7. századtól kezdett külön nyelvvé válni, „amikor a lettek átkeltek a Daugava túlpartjára, Letgaléba” (Buga 1924b:103.). A néhány évszázados folyamat eredményeképpen „1200 körül a lett nyelv fonetikailag semmiben nem különbözik a maitól” (Buga 1920–22:18.). Nevük is lent, délen alakult ki, mégpedig különböző vízinevekből: a Leta, illetve Lata pataknevekből (Buga 1923a:629.), vagy a litván–lett határon lévő Late pataknévből,[178] vagy a Nemunas egyik mellékfolyójába, a Rusnébe ömlő 27 km hosszú Leite patak nevéből, vagy egy Lietauka nevű, 11 km hosszú patak nevéből, amely a litván törzs 7–8–9.(?) századi esetleges központjától, a Vilniustól kissé északnyugatra lévő Kernavetől 30 km-re ömlik a Nerisbe (Kuzavinis 1964). A balti névadás szokásos módján a vízinévből területnév és/vagy népnév képződött (mint ismeretes, a kettő sokszor egy).

A Leta, Lata, Leite és Lietauka nevekben a tő három változatban szerepel: a litván változatban liet- tő van (Liet-uva = Litvánia l Liet-ava l *Leit-ava), a szláv változatban lit- tő (Litva = Litvánia), míg a lett-letgal változatban (az „e”-ből szláv hatásra alakult „a”-val) lat- tő (latvis ’lett’, *Latva g Latvija = Lettföld, Lettország). Mindhárom változat, s ezáltal lettek, Lettföld, letgalok, Letgale, illetve litvánok, Litvánia minden elnevezése egy „ei” diftongusos alakra megy vissza: *Leita, ami végső soron az ie.*lei ’kiönteni’ (vö. lit. lieti ’kiönteni’) tővel függ össze (Fraenkel I:368.), s az eredeti jelentés valami olyasmi lehetett, hogy „kiömlő folyó”, „áradásos terület”, tehát a Baltikumra oly jellemző és ismerős névadással állunk szemben.[179]

A leit- tőből származó *leitis (t. sz.: lei¹i) lehetett a számban is legnagyobb, közös litván-lett törzs neve. A név mind a mai napig (némi gúnyos árnyalattal) lettül azt jelenti: ’litván’, litvánul pedig a lei¹is az, aki nem ¾emaitis, hanem auk¹taitis nyelvjárásban beszél, vagyis a leitis törzs eredeti szálláshelyéről való.

A törzs ugyanis először a Neris, Nemunas és Merkys folyók között, Vilnius és Kernave körzetében állt össze, s innen, Leitából indult el nyugat felé, miközben kapta a szlávok nyomására délkelet felől érkező balti utánpótlást.[180] Ők lehettek a szalagdíszeskerámia-kultúra emberei, akiket a közkeletű felfogás a litvánok őseivel azonosít (vö. Volkaite-Kulikauskiene 1987:185.).

Délkeletről terjedt el a baltiakra egészen a kereszténység felvételéig, sőt még jóval utána is jellemző temetkezési szokás: a halottat elhamvasztották, a hamvakat egy urnában vagy anélkül a sírba tették, ahová gyakran lovát is (élve) vele temették. Az 5–6. századtól kezdődő hamvasztásos temetkezés csak a 10. században ért fel északra a tengerpartig (Volkaite–Kulikauskiene 1987:190.).

A leitisek egyenesen északra, Riga felé, a mai Vidzeme irányába húzódtak: K. Buga szerint Vidzemében a lettek között litvánok is éltek, amit egész sor leitist tartalmazó helynév igazol (Buga 1923a:612.), s amikor a Nesztor-krónika titokzatos módon a litvánokat a zemgalok és a kursok mellett azok között az északi népek között említi, amelyek adót fizetnek Rusznak (Poveszty: 13.), csak a Polocknak adót fizető leitisekre gondolhatunk. A leitisek törzsi neve őrződött meg a 13. századtól kezdődő nyugati források, mindenekelőtt Heinricus szóhasználatában: Mindaugas király címe a 13. század közepén rex Lettowiae, Gediminasé a 14. század elején rex letwinorum, letphinorum, német oklevélben koning van Lethoven, Lettowen. A területre Heinricus három nevet használ: Lettonia az egészet jelenti, Litvániát is,[181] s ennek lakója a lettonus ’litván’; Lettia a mai Vidzeme és a Daugava bal partján, a középső sávban elhelyezkedő kisebb terület, s ennek lakója a lettus ’lett’; végül a keleti tartomány, Lettigalia, amelynek lakója a lettigals.[182]

E közös lett–litván törzsnek jó darabig természetesen a nyelve is azonos volt: „Csak annyit tudunk, hogy Talavában és Vidzemében még akkor telepedtek meg a lettek, mikor nyelvük semmiben nem különbözött a litvántól.” (Buga 1923a:630.)

Ha megfelelően értelmezzük, nagyon jól egybevág evvel a képpel A. Vasks (1992:185.) feltételezése, amely szerint két felvándorlás volt: a 6. században a Litvániából kiinduló balti felvándorlás, amely a Vidzeme letgaljait eredményezte (akiket én lettnek, vagyis leitisnek mondanék), s a 8–9. századtól Fehéroroszországból kiinduló, amely Letgale letgaljait eredményezte. Az utóbbiak antropológiailag sem azonosak az előbbiekkel: Letgale letgaljai antropológiailag a polocki krivicsekkel azonosak. A magyarázat kézenfekvő: amint fehérorosz régészek is állítják (például Ducsüc 1995:22.), a 8–9. századtól a krivicsek szláv törzse elérte a Daugava felső folyását (a Vasks által említett második felvándorlás tehát szláv volt), s ott találkozott-keveredett a nyugatról kelet felé terjeszkedő lettekkel-leitisekkel. E találkozásból születtek a Letgale letgaljai, az „igazi” letgalok, akik tehát letté-leitisszé vált, lettül-leitisül beszélő szlávok (krivicsek) voltak.[183]

5.6.3. A litvánok (¾emaitisok-auk¹taitisok)

Az egykori közös nevet tehát a lettek megőrizték, mégpedig nemcsak a saját nevükben, hanem az északkeleti peremükre vándorolt letgalok nevében is.

A litvánok azonban nem. Ők elvesztették, kétszeresen is, mégpedig annak következtében, hogy a leitisek nemcsak északkeletnek és északnak, hanem nyugatnak, délnyugatnak és északnyugatnak is nekivágtak.

Nyugati-délnyugati elvándorlásuk eredményeképpen telepedtek meg a Nemunas középső szakasza és a Neris folyó között, amit a litvánok „második őshazájának” lehetne nevezni. Évtizedek óta folyik a vita arról, hogy hol lehetett a 13. század közepén megszülető litván állam, „Mindaugas Litvániájának” a magva.[184] Források híján a vita – ahogy az egyik résztvevő, J. Jurginis találóan megjegyezte – „egy ismeretlennek egy másik ismeretlennel történő magyarázgatása” (Jurginis–Merkys–Tautavièius 1968:32.). Az egyik álláspont szerint a valószínűleg a 12. század második felében létrejövő litván törzsszövetség központja Kernave és Vilnius volt. A másik, többségi nézet szerint, amelyet még 1931-ben H. £owmiañski alapozott meg, s amelyet többek között Volkaite-Kulikauskiene (1970:271.) és E. Gudavièius képvisel, a Nemunas, Neris és Merkys folyók között volt a központ.

A két felfogás nem összeegyeztethetetlen. Az első, Vilnius–Kernave körüli szálláshelyen végbemehetett valamiféle, a leitis törzsben megtestesülő egységesülés, amely a 6–7. századtól felbomlott, majd a délnyugatabbra fekvő új szálláshelyen – talán a 7–9. században – egy újabb törzsi centrum jött létre, amely azonban most már litván = lietuvis volt, a Lietuva országnévből képződött jelöléssel.

A leitist tehát kiszorította a lietuvis. A lietuvisok azonban csak rövid ideig hívták magukat így, vagyis litvánnak. Az egységes törzsi nevet a lietuvisok-litvánok egy részének északnyugati elvándorlását követően felváltotta a ¾emaitis = alföldi és auk¹taitis = felföldi elnevezés, miközben a Lietuva országnév megmaradt, most már azonban nem ’litván’, hanem ’litvániai’ jelentésben. (Ez a területi, nem pedig etnikai jelentés a litván állam erősödésével egyre gazdagabb lett, egyre több különböző etnikumot jelentett.) Ezt bizonyítja, hogy Gediminas nagyfejedelemnek még egy 1322-es szerződésében is külön említtetik Litvánia, Auk¹taitija és ®emaitija.

A két utóbbi név a ¾emas ’alacsony’ és auk¹tas ’magas’ melléknévből képzett. 1420-ban Zsigmond császárnak írott levelében Vytautas nagyfejedelem is így magyarázta: a ¾emaitisok földje (terra Samaytarum) „ugyanaz, mint Litvánia, mert ugyanaz a nyelv és ugyanazok a lakói is. Mivel a terra Samaytarum alacsonyabban van, mint Litvánia, ezért ®emaitijának (Szomoyth) hívják, ami litvánul annyit tesz, alacsonyabb föld. A ¾emaitisok a fennmaradó Litvániát Auk¹taitijának (Auxstote) nevezik, mert az a föld, ®emaitijával összehasonlítva, magasabban van” (LI©/I:92.). A két fogalom valóban csak viszonylagos, hisz Litvánia legmagasabb pontja sem éri el a 300 métert. Ráadásul ®emaitija Litvánia legdombosabb része, míg Auk¹taitija, Felföld magja a közép-litván síkság. Éppen ezért az „alsó-felső” megkülönböztetést másként kell magyarázni.

K. Buga és A. Salys szerint a ¾emaitisok és az auk¹taitisok-litvánok határfolyójának, a Neve¾isnek a völgyétől származik a név. H. Mortensen (1926:83.), H. £owmiañski (1931:36.) és A. ©apoka a Nemunas, alsó, illetve felső folyásától eredezteti a megkülönböztetést. Talán logikusabb G. Gerullis magyarázata, aki azt mondja (1924:340.), hogy amikor a litvánok (akiket feltételezésem szerint leitiseknek hívtak) nyugatra vándorlásuk során elérték a Neve¾is folyó völgyét, akkor ott, a közép-litvániai alföldön kerültek alacsonyabb területre, s a keleten-délkeleten, a Vilnius-a¹menai felföldön maradt összes többi leitist kezdték velük szemben felföldieknek hívni. Az utóbbiak között ott voltak a Litvánia magját alkotó föld (lett légyen az akár az első, akár a második őshaza) lakói, akiket ekkor már lietuvisnak hívtak. Ezzel magyarázható, hogy az ott maradt auk¹taitisok és Auk¹taitija fogalma egyre jobban azonosult a lietuvisok és Litvánia fogalmával, amitől az ugyanúgy litvánul beszélő ¾emaitisok és ®emaitija egyre jobban eltávolodott.

A források előbb említik ®emaitiját (lit. ®emaièiai, o. Zsmugy, len. ¼mójdµ, ¼mudµ, lat. Samogitia, n. Sameiten, Samaythen stb.), először 1219-nél a Halics–Volhíniai krónika, mikor a béketárgyalás résztvevői között a krónikás felsorolja „Erdivil és Vikint zsemotszkij (értsd: ¾emaitijai) hercegeket” (LI©/I:34.). A délkeleti országrész „Auk¹taitija” jelölése (lit. Auk¹taièiai, a latin és német forrásokban igen változatosan írták: Austechia, Auxtote, Eustoythen stb.) a 13. század végétől használatos, először Dusburgi Péternél (Austechia) szerepel. A leitisek egységéből egyre inkább elkülönülő északnyugati ®emaitija az idők folyamán keskeny sávban – a volt kurs területen – egészen a Balti-tengerig húzódott.[185]

Az egyaránt litvánul beszélő ®emaitija és Litvánia a kívülálló számára oly nehezen érthető megkülönböztetésének – több litván uralkodó próbálta magyarázgatni például a pápának – az az alapja, hogy ®emaitija hol a litván államhoz tartozott, hol nem, s véglegesen csak 1413-ban sikerült Vytautas nagyfejedelemnek a birodalomhoz csatolnia. Megkeresztelkedése is csak ekkor történt meg (szemben Litvániával-Auk¹taitijával, ahol ez már 1387-ben lezajlott), s ekkor kapott mindjárt a vilniusitól különálló püspökséget is. Amint azt a 16. századi litván krónikák regisztrálják, még 1569 után is hívták ¾emaitijai fejedelemségnek (szemben a Litván Nagyfejedelemséggel, amit ebben a szembenállásban úgy hívtak: Litwa za Niewia¿± ’Neve¾isen túli Litvánia’ – Juèas 1981:39.). Az 1547-ből származó első litván vers, M. Ma¾vydas tollából, Magának a könyvecskének oktató intése szintén litvániaiakhoz és ¾emaitisokhoz szól, de még a 19. századi S. Stanevièius is A ¾emaitisok dicsősége címet adja annak a versének, amely egész Litvánia dicső múltját zengi. A ®emaitiját Litvániától (tulajdonképpen Auk¹taitijától) megkülönböztető szóhasználat másik oka – a két külön püspökségen kívül – az volt, hogy 1413-ban a kettő közigazgatásilag is elkülönült egymástól: az addigi vilniusi, trakai és naugardukasi fejedelemségekből lengyel mintára vajdaság lett, míg ®emaitija megmaradt fejedelemségnek, 1440-től ennek megfelelő privilégiumokkal. De egészen az újkorig, talán mindmáig a két országrész jellege is más maradt. Az, hogy a német támadás elsősorban és mindig ®emaitiját vette célba, ezért a litvánságot ott kellett megvédeni, továbbá az, hogy a feudális függőségek ott végig lazábbak voltak, s több maradt meg a nemzetségi társadalom egyenlőségéből, ősi „arany szabadságából”, mindez ®emaitiját „tősgyökeresebbé”, szó szerint litvánabbá tette a litvánnál.

E történelmi jelentés mellett kialakult a „¾emaitis” szónak egy szűkebb értelme is. A lengyel-litván állam 1795-ös megszűnte után ®emaitija nyugati részének kurs és zemgal alaprétegre épülő litván nyelvjárását kezdte jelenteni (amelynek központja Tel¹iai városa), s ezzel szemben az összes többi litván nyelvjárás lett auk¹taitis (Zinkevièius 1981).

Auk¹taitiján belül két külön területi és nyelvjárási-kulturális egységet kell megemlíteni.

Az egyik Litvánia Németországgal és Lengyelországgal határos délnyugati része, Suvalkija, a Ptolemaiosz említette suduvok földje, az egykori porosz Suduva (amit ritkábban hívnak úgy is: U¾nemune ’Nemunason túli terület’), amelynek központja Marijampole városa. A suduvok–jatvingok lakta terület litván vagy nem litván (porosz = német) hovatartozását nemcsak nyelvészek és történészek, hanem főként politikusok vitatták. Az őslakos suduvok kipusztultával a terület elnéptelenedett, s hatalmas erdő nőtte be. A 15., de főként a 16. században kezdték litvánok újra benépesíteni. Mivel Lengyelország e területen keresztül tartott kapcsolatot a belsőbb litván vidékekkel, ekkor kezdték lengyelül úgy hívni, hogy Trakt Zapuszczañski ’Őserdőntúli Út’. Különállását fokozta, hogy Litvánia 1795-ös felosztásakor Poroszországhoz került, majd 1807-től a Napóleon által kreált Varsói Hercegséghez, s 1815-től az utóbbival együtt Oroszországhoz. Litvánia függetlenségének 1918-as visszanyerésekor a terület egy részét Lengyelország kaparintotta meg, olyan korábbi közigazgatási központokkal együtt, mint Augustow, Seiny vagy Suwalki (amiről a terület a Suvalkija nevet kapta). A történelem eme forgatagában többször változott a terület és lakóinak az elnevezése is: augustowi vajdaság, illetve kormányzóság, seinyi püspökség stb. Utoljára mint „litván sáv” vagy „suwalki háromszög” különült el Hitler és Sztálin 1939-es titkos paktumában, amelynek értelmében a Szovjetunió szállhatta meg egész Litvániát, e terület kivételével, amit aztán utólag kellett a Szovjetuniónak súlyos dollármilliókért megvásárolnia Hitlertől – fél évvel a Szovjetunió német megtámadása előtt (Bojtár 1989:49., 77., 256.).

A litván, lengyel, német, orosz fennhatóság váltakozása érthető módon a litvánságon belül külön típussá formálta e terület lakóit.

A másik, Auk¹taitiján belül elkülönülő terület a délkeleti rész, Dzukija = Dzúkas-föld. Lakói a dzúkasok, akik onnan kapták nevüket a 19. században, hogy az irodalmi „t” és „d” helyén ők „c”-t és „dz”-t ejtenek.[186] A dzúkasok a leginkább elszlávosodott litvánok. Ezért vagy másért, a székely góbéhoz hasonlatosan nagy kópénak, a dalra-táncra fogékony, ugyanakkor forrófejű típusnak számítanak. Makacs szabadságvágyuk leghíresebb megnyilvánulása 1918-ból származik, amikor egy Perloja nevű ezer lelket számláló község, megunva a bolsevikok, lengyelek, fehéroroszok, ukránok stb. egymást váltó pusztításait, kikiáltotta az önálló Perlojai Köztársaságot.

5.6.4. A zemgalok

A leitisek északra, illetve északnyugatra vándorlásával függ össze a zemgalok törzsének és területének a kialakulása. Nevüket (l. zemgali,[187] lit. ¾iemgalai, a terület neve Zemgale, illetve ®iemgala, a forrásokban skandináv Seimgala, lat. Semigalli, n. Semegallen, Semgallen, o. Zimgola) kétféleképp magyarázzák: a szóösszetétel „vég, határ” jelentésű (a galindok, letgalok nevéből ismerős) második tagja vagy a ziem- ’észak’ tőhöz kapcsolódna, s a név jelentése ekkor az lenne: ’északi végen lakó ember’, vagy a zem- ’alacsony’ tőhöz, s akkor a név a Musa és Lielupe folyók alföldjén lakót jelentené. Olyan nagy tekintélyek, mint K. Buga, J. Endzelins és E. Fraenkel az első magyarázat felé hajlanak.[188] A korábban mondottak értelmében én megengedhetőnek tartom a második etimológiát is, amely szerint a zemgalok a ¾emaitisok határán lettek volna.[189] A két álláspont megint csak nem összeegyeztethetetlen: nagyon is elképzelhető, hogy a Vilnius környéki leitisek ugyanúgy északra húzódtak, mint – esetleg 50–100 év késéssel – a ¾emaitisok, s találkozván kijutottak a tengerhez is, amint ezt 1199-nél Heinricus (IV, 6) említi: zemgal kikötő (portus Semigallorum). Ezt a kikötőt sokáig a Lielupe torkolatában vélték felfedezni, újabban azonban egyre inkább az a vélemény tör utat, hogy a Daugaván volt (vö. Mugureviès in: Heinricus: 352.), ami még jobban alátámasztja azt, hogy a zemgalok délről jöttek, s a Daugava nem jelenthetett akadályt számukra, hanem átkelve rajta, mentek tovább északnak, Vidzeme belsejébe – csakhogy ekkor már nem zemgalként, hanem asszimilálódva lettként.

A zemgalokat először 870-nél említi a 13. századi Annales Ryenses dán krónika: a dán vikingek meghódították egész Poroszföldet, Zemgalét (Semigaliam), a karélok földjét és sok más földet. Három 11. századi rúnakő is említi a zemgal területet, de hogy az hol volt, azt csak a 13. századi német források alapján lehet hozzávetőlegesen meghatározni (Atgazis 1980:89.).

Hangsúlyozom, hogy a területet. Az évszázados vándorlás, majd letelepedés során ugyanis a terület elkülönült, a zemgal nyelv azonban aligha. Erre több bizonyíték van. Az egyik ilyen IX. Gergely pápa 1237-ben megerősített 1234-es bullája, amely a zemgalei püspökség területét a Nemunas, a Daugava és a Neris folyók között jelöli ki (Latvijas 1937–40/I:197.), tehát a leitisek-¾emaitisok-zemgalok vándorlásának a kiindulópontjától a végpontjáig terjedő területen. A legsúlyosabb érv azonban Gediminas litván nagyfejedelem egy évszázaddal később, 1323. május 26-án kelt levele a minoritákhoz (franciskánusokhoz), amelyben „Gedeminne, divina providentia lethpanorum ruthenorumque rex, princeps Semigalliae et dux” négy olyan misszionáriust kért a Litván Nagyfejedelemség még mindig pogány lakóinak a megtérítéséhez, akik tudnak lengyelül, zemgalul és keleti szlávul (scientes polonicum, semigallicum ac ruthenicum) (Gediminas: 51., 55.). A nagyfejedelem címében itt világosan el van különítve a birodalom litván és keleti szláv része, valamint a már lett Zemgale területe (az utóbbi nem mint valóság, hiszen Zemgalét a litvánok sohasem tudták teljesen meghódítani, hanem mint területi igény[190]). Ezzel szemben a zemgal nyelvnek – nyugatról kelet felé haladva (lengyel–zemgal–rutén) pontos sorrendben – egy „ balti” birodalomban egyetlen balti nyelvként való külön említése jelzi a közös balti makacs továbbélését: a zemgal itt a litvánt (= ¾emaitist) jelenti.[191]

A 15. században már nem így festett a helyzet. Gilbert de Lannoy francia lovag 1413–14-ben felkereste Livóniát és Litvániát is, s világosan megkülönbözteti a litván nyelvet a livóniaiaktól, az utóbbiak között a kurstól, a lívtől és a zemgaltól, ahol is a zemgal már egyértelműen a lettel azonos.[192]

A balti nyelvterület közepén lévő leitisek, valamint a ¾emaitisok egy részének északra kerülése következtében Zemgale területén elkülönülő zemgalok feltételezésem szerint aligha beszéltek külön zemgal nyelven: a ¾emaitisokból kiszakadtak litvánul beszéltek, a leitisekből kiszakadtak pedig lettül. Ez megmagyarázná azt a különös tényt, hogy az északi zemgalok a „lettnél is lettebbé” váltak, vagyis hogy a lett irodalmi nyelv alapjául szolgáló középső nyelvjárás a legközelebb a zemgalhoz áll, s ahogy J. Endzelins (1954:480.) mondja, „korábban Vidzeme közepén ugyanaz a törzs élt, mint a Lielupe medencéjében”, vagyis a zemgalok, akik a leitis-lettekkel együtt középen lévén, a lett nyelv egyégesülésének a központja is voltak.[193]

A terület és a nyelv különválását mutatja az is, hogy egy 1426-os közigazgatási okmány már litvánul adja meg a zemgalok azon körzeteit, amelyek a Litván Nagyfejedelemséghez tartoztak (Zinkevièius 1987:25.), s a 15. század közepétől már északon sem említik külön népcsoportként őket, ám a terület külön neve megmaradt: az 1561-ben létrejött Kurlandi Hercegség hivatalos neve Herzogthum Kurland und Semgallen volt (Zeids 1980:59.).

A leitis (¾emaitis-zemgal) törzs további északnyugati, illetve nyugati nyomulására utal a kurs és a porosz nyelvben egyaránt megtalálható leitis ’litván’ szó, amely számos helynévben is így, „ei” diftongussal őrződött meg.[194]

5.6.5. A selek

A leitisek több évszázados északra-északnyugatra nyomulása és a belőlük e vándorlás-eltávolodás során „szervesen” kinövő lett és litván területek és nyelvek térképébe egyedül a selek nem illenek bele.

A zemgaloktól keletre, Heinricus által a Daugava bal partján említett selek (l. seli, lit. seliai, lat. Selones, n. Selen) nevét a ’folyni, csordogálni, felkavarodni’ jelentésű folyónevekből származtatják.

Oly kevés adat maradt fenn róluk, s ami a leggyanúsabb, hogy a közelükben lévő keleti szlávok krónikái egyáltalán nem említik őket („talán mert nem különböztették meg őket a lettektől vagy a litvánoktól?” – Kabelka 1982:82.; erre az eshetőségre már Bielenstein – 1892:171. – is utalt), oly kevesen lehettek (a 13. században 5–7 ezren – Benninghoven 1965:390.), s a 14. század első felében már mindenképpen asszimilálódtak a litvánokhoz, illetve a lettekhez, hogy több mint kétséges, léteztek-e egyáltalán önálló törzsként, s az őket először említő Heinricus (XI, 6) nem csupán azért ír-e róluk, mert a Daugava bal partján lévő váruk (castrum Selonum, ahol a lettországi Jekabpils közelében fekvő falut ma is Selpilsnek hívják) támaszpontul (refugium) szolgált a litvánoknak a lívek, letgalok és észtek elleni portyáik során. (Amit Albert püspök nem nézvén jó szemmel, 1208-ban hadat gyűjtött, a már megkeresztelt lívek és letgalok segítségével körbezárta a várat, s meghódoltatta a seleket, akiknek is fel kellett venni a kereszténységet.)

A másik eshetőség, amit egyes régészek állítanak,[195] hogy a selek külön törzset, sőt, külön, a letgaloktól eltérő antropológiai típust alkottak, s már az időszámítás utáni 1. században felkerültek a Daugava partjára. Ezt az eshetőséget erősíti egy régészeti és egy nyelvészeti tény egymáshoz illeszkedése (vagy egymáshoz illesztése): a 2–6. századi kurgánok leletanyaga azon a területen különül el a letgalokétól, ahol a lett nyelv sel nyelvjárása (vagy ha külön nyelvnek vesszük, akkor a sel nyelv) is található, mégpedig annak az egyetlen kritériumnak az alapján, hogy az összes többi lett nyelvjárással ellentétben itt az intonáció emelkedő.150 Ebben az esetben a Tabula Peutingeriana említése rájuk vonatkozna: Caput fluvii Selliani, ’a selek folyójának a torkolata’, s a folyó a Daugava lenne. Ezt elfogadva azt kellene gondolni, hogy a selek valamiféle zárványként több mint ezer évig idegen környezetben (kik voltak a szomszédaik?) ott voltak, ahol a források a 13. században említik őket, s azért maradtak oly kevesen, mert közben lekoptak.

Akár így, akár úgy, a selek a 13. század elején már nem képviseltek jelentékeny erőt, amire hamarosan a németek is rájöttek: az 1218-ban alapított selföldi püspökséget már 1225-ben zemgalei püspökségre keresztelték át (Lit. E./XXXV:306.).

5.7. A nyugatbaltiak

5.7.1. A poroszok

A poroszok a 13. század elején a Visztula alsó folyása és a Kurs-lagúna közötti területen, a Nemunas középső és alsó folyásának bal partján éltek. A név, amely mintha a 9. században eltűnt „aesti” helyébe lépett volna, először valószínűleg egyetlen nyugatbalti törzset jelentett – K. Buga szerint ennek központja volt a Pogezániában lévő Truso –, s csak később vált az összes, ezen a területen élő jelölésévé, habár a különféle más törzsnevek egészen a 19. századig megőrződtek.

Noha magukban a porosz nyelvemlékekben a név csak e. sz. Acc.-ban lévő melléknévi (prusisken ’poroszt’) és határozói (prusiskai ’poroszul’) alakban fordul elő, teljes bizonyossággal lehet kikövetkeztetni a főnévi prusas-prusai Nom. alakokat (l. prusi, lit. prusai).

A Bajor Geográfuson kívül a név (Bruzi) feltűnik a hispániai zsidó utazónál, az arabul író Ibrahim-ibn-Jakubnál is (Brus), aki 965-ben ellátogatván a szláv földekre, említi a lengyelek államát, amely keleten Russzal, északon pedig a Burusokkal határos. Az utóbbiak az Óceán partján laknak, s nyelvüket szomszédaik nem értik. A 10–11. században meginduló hittérítés kapcsán egyre többször emlegetik a balti népet a latin nyelvű lengyel és különböző nyugat-európai források: Pruzzi, Pruzos, Pruzorum, Prucorum, Pruzziae, Pruciam stb. Említettem az Erasmus Stella által kitalált-felújított Borussi alakot. Ugyancsak későbbi, csinált alak a Prut + henus, Pruthenia is.

A németek közül elsőnek Brémai Ádám adott hírt róluk: az oroszokkal és a lengyelekkel határos Semland (Sembia) szigete, ahol sembek avagy poroszok élnek, akik kék szemű, piros arcú és hosszú hajú „emberséges emberek” (homines humanissimi), mert segítségére sietnek annak, aki hajótörést szenvedett, vagy akit kalózok támadtak meg. A mocsaras vidék miatt lakhelyeik megközelíthetetlenek. Nem tűrnek maguk felett urat. Az az egy baj van velük, hogy Krisztusban nem hisznek, s kegyetlenül üldözik a hittérítőket.

Evvel egy időben kezdik emlegetni a prusikat a keleti szláv évkönyvek is.

Mint népnév nem lehet nagyon régi: ha a 6–8. században került volna a szláv nyelvekbe, akkor most oroszul *pr?sz?, lengyelül *prysy lenne, mert az u-ból ezekben a nyelvekben -y-, - ?- lett (vö. lit. sunus, o. sz?n).

Többféleképp próbálták etimologizálni. Kapcsolatba hozták az óind purusas ’ember’, a lit. prausti ’mosni’ és prusti ’nőni, burjánozni’ (s ebből alakult volna ki az ’embercsoport, népesség’ jelentés, mint ahogy a gót thiuda ’népség’ g ófelnémet diot, n. deutsch, flamand dutch) szavakkal. O. Trubacsev a fríz népnévvel kapcsolja össze, mások különböző vízinevekkel, de mindegyik magyarázat ellen komoly kifogások hozhatók fel.

Mivel egyetlen adatunk sincs arra, hogy a porosz törzsszövetség bármely tagja önmagát csak és kizárólag e névvel illette volna, e „tartalmi”, tulajdonságokból magyarázó etimológiák közül még J. Okuliczé (1973:14.) tűnik a legmeggyőzőbbnek: a szomszédok hívták porosznak őket, ami annyit jelentett, mint ’lótenyésztő’, ’lovas’ (vö. gót prus ’ló’, ószláv prusza ’kanca’), mivel a poroszok életében a lótartás központi gazdasági jelentőségű volt, amit a korai vaskortól a középkorig a régészeti leletek is egyértelműen igazolnak. A porosz ugyan letelepült társadalomnak tekinthető, életében azonban az állattartás sokáig feltehetően fontosabb szerepet játszott, mint a földművelés.[196]

A legvalószínűbb azonban a „földrajzi” szófejtés, az a már a 17. században felmerült ötlet, hogy a poroszok (porussi) olyan emberek, akik az oroszok (russi) mellett (po) laknak. Amint J. Voigt (1:299–307.) részletesen indokolja, a nevet – amely noha nagy törzset-törzsszövetséget jelöl, a 10. század előtt nem bukkan fel – a lengyelek csinálták, akik számára a Visztulától nyugatra lévő terület Po-morze ’Tengermellék’, a keletre lévő pedig Po-Rus ’Oroszföld határáig’ volt. (A poroszok és oroszok közé eső alakulgató Litvániát ebben az időben, a 10–12. században általánosan Rus részének tartották a külföldi utazók.)

A porosz népnév köztudottan további jelentésváltozásokon ment át. Először valószínűleg a szomszédos litvánok kezdték a porosz földek minden lakóját, tehát a poroszokat leigázó németeket is porosznak nevezni, majd a 14. századtól kezdve ez már csak kelet-poroszországi németeket jelentett.[197] A kétértelműség elkerülésére a baltiakat sok nyelvben szokás óporosznak hívni.

A porosz társadalomról kialakítható nagyon is feltételes kép azt mutatja, hogy a 9–12. században a poroszok erős törzsszövetséget alkottak, „porosz tudatról” ennek ellenére mégsem beszélhetünk. Nincs tudomásunk róla, hogy az egész porosz törzsszövetség akár egyetlen esetben is közösen lépett volna fel (ugyanígy Pa¹uta 1971:211.). A társadalom nem differenciálódott: a törzsszövetségekre jellemző katonai demokrácia lévén, jóformán kizárólag közszabadokból állt, akiknek szabadsága a fegyveres szolgálattal jelentett egyet, s akik közül nem emelkedett ki vezetői réteg.[198] A lengyel krónikás, Anonim Gall a 12. század eleji poroszokról azt írja, hogy „király nélkül és törvény nélkül éltek” (lib. II, cap. 42), s Brémai Ádám is hasonlóan: „Ezek a mocsarakban megfoghatatlan emberek nem tűrnek urat maguk fölött” (lib. IV, cap. 18). Ennek oka pedig az volt, hogy a vagyon – pontosabban éppen a tehetősebbek vagyona! – nem öröklődött. A már említett Wulfstan részletesen lefesti azt, hogy az aistusok a temetést lóversennyel kötötték össze, s az elhunyt ingóságait versenydíjak formájában osztották szét. Ugyanezzel magyarázható a területen talált középkori sírok szegényessége a római korban találtakéhoz képest (Labuda 1972:286.). A több törzset átfogó, törzsszövetségi intézmények jellege alkalmi volt, s egy-egy hadjárat végeztével maradt minden törzs külön (Odoj 1970:62.).

A középkori állam alapításához nem volt elegendő a „gentilis”, nemzetségi társadalmakat összetartó közös eredetmítosz, nyelv-, intézmény- és szokásrendszer, bár, amint Szűcs Jenőtől (1992:40. és köv.) tudjuk, legalábbis Közép-Európában a gentilis társadalomból sokkal folyamatosabb volt az átmenet az új államhoz, mint Nyugaton. A közös origo, lingua, instituta és mores együttesén túl azonban az államalapításhoz szükség volt még egy negatív és egy pozitív tényezőre. A negatív: hogy ne legyen egyetlen olyan erős idegen hatalom sem a közelben, amelyik le tudja igázni az államalapításra készülő népet. A pozitív: hogy legyenek viszont olyan szomszédok, akiknek fenyegetését csak az addigi lazább összetartozást felváltó állam szilárdsága tudja megválaszolni.[199]

A poroszoknál nem valósult meg a keresztény állam megalapításának az a másutt mindenütt szinte azonos forgatókönyve, amit Engel Pál (1990:110.) vázolt fel: „A pogány törzsfők egyike magához ragadta országában a kezdeményezést, lehetséges vetélytársait félretolta, olykor családjukkal együtt kiirtotta, majd külföldről térítő papokat hívott be, akik megteremtették az új hit szervezeti kereteit. Arról, hogy ezt mindenki meggyőzőnek találja, a fejedelem fegyveres kísérete gondoskodott. A mű befejezéséhez rendszerint két nemzedékre volt szükség. A régi rend lerombolását, mondhatni, a »piszkos munkát« elvégezte az első, a másodikra már jobbára hálásabb feladat, az országépítés hárult.”

Ez azonban a kereszténység felvételének csak az egyik modellje. A másik, amikor a pogányokat egy külső hatalom erőszakkal téríti meg, ahogy Nagy Károly tette a szászokkal, akik aztán ugyanilyen módszerrel – kard hegyén – terjesztették az igét tovább kelet felé.[200] A tengerparti nyugati szlávok megtérítésében a németekhez csatlakoztak azután a lengyelek is, Bo³es³aw Krzywousty 1147-ben és 1166-ban valóságos mini keresztes háborút viselt a pomoránok, utódjai pedig a poroszok ellen.

A két modell közötti különbség lényege az, hogy az első – amelynek révén az illető nép beépül a keresztény Európába – az uralkodónak a katonai kíséretre támaszkodó erős központi hatalmát feltételezi, míg a második – amely elszigetelődéshez, végső soron kipusztuláshoz vezet – valamiféle demokratikus „köztársaságot”, ahol az előkelőkből (nobiles) és a vallási vezetőkből álló törzsgyűlés dönt (Mielczarski 1967:62–63.).[201]

Ez történt a 10–11. században az Elba középső és az Odera alsó folyása közötti területen lévő „vjelet törzsi köztársaságban”, ahol akkor kezdtek fejedelmeket választani maguk fölé, amikor már késő volt, s pogányok lévén, vagy erőszakkal megkeresztelték (a szláv törzsek közül utolsónak a rugiaiakat 1168-ban a dánok), vagy asszimilálták-kiirtották őket (SSS:6/430.).

Amikor a 12. századtól a poroszok körében felerősödött az államalapítási törekvés, amint azt az 1249-es chrystburgi szerződés bizonyítja, a poroszok – „csak mint szabad egyének létezvén” – már és még „nem képeztek szerződésképes korporációt” (Patze 1958:74.), vagy K. Forstreuter (1960:264.) megfogalmazásában: nemeseik is csak „anonim csoportként jelentek meg”, s ezért a törzsek közötti háborúkban, illetve a lengyelek elleni rabló hadjáratokban felőrlődtek.[202] Arra még volt erejük, hogy meghiúsítsák a missziós állam létrehozását, amivel a 13. század elején az első térítők próbálkoztak, arra azonban már nem, hogy ellenálljanak a portyázásaiktól leginkább fenyegetett nyugati szláv (lengyel) szomszédjaiknak és az általuk behívott német keresztes lovagoknak. Politikai katasztrófájuk fő okát tehát abban kell látnunk, hogy szomszédaikhoz képest idejétmúltan „túl demokratikus” volt társadalmuk szervezettsége (ugyanígy Ja¿d¿ewski 1981:629.). A törzsszövetség katonai demokráciája nem alakult át – mint a litvánoknál – katonai monarchiává.

A poroszok térítésében Magdeburg játszott bizonyos szerepet: itt – ahogy a Cosmas-krónika mondja (lib.1, cap. 25) –, „a filozófusok vidékén” tanult mindkét, a poroszok által meggyilkolt püspök: a talán legjelentősebb közép-európai mártír, a cseh fejedelmi családból származó, cseheknél, lengyeleknél, magyaroknál egyaránt tevékenykedő Adalbert prágai püspök (kb. 956–997), aki a keresztségben a Vojtìch nevet kapta,[203] s fanatikus követője, Querfurti Bruno (Bonifác) püspök (kb. 974–1009) is.[204]

Közvetlenül Adalbert halála után három életrajz is készült róla. Vitatott, hogy ki az első, 999-ben írt Vita s. Adalberti szerzője: Johannes Canaparius, aki Adalbert szerzetestársa volt az Aventinuson lévő Szent Bonifác- és Alexius-kolostorban, vagy Adalbert mostohatestvére, Gaudentius (Radim), aki együtt lévén vele Poroszföldön, szemtanúja volt meggyilkolásának, s aki Gniezno első püspökeként 1000-ben részt vett a III. Ottó császár által szervezett híres gnieznói „csúcstalálkozón”. Mindenesetre az ugyancsak az aventinusi kolostor tagja, a szász főúri családból származó Bruno, amikor 1004-ben elkezdte írni példaképének, Adalbertnek a második élettörténetét, már figyelembe kellett hogy vegyen bizonyos közben felmerült politikai szempontokat is.[205]

Az első életrajzból az derül ki, hogy nem úgy kell elképzelnünk a hittérítést, mintha az emberevő bennszülöttek válogatás és gondolkodás nélkül lemészárolták volna a misszionáriusokat. A lengyel fegyveres kísérettel érkező Adalbertet és társait a poroszok először szép szóval hazaküldték. A püspök azonban kívánta a vértanúságot. Két társával együtt öt napig egy faluban húzta meg magát, majd újra prédikálni kezdett, s csak ekkor ölték meg. Halálát Canaparius a következőképp írja le: „A felbőszült tömegből előugrott a haragos Sicco,[206] és egy nagy lándzsával teljes erőből átütötte a szívét. Ő a bálványimádók papja volt és ezen összeszövetkezett tömeg vezére, ezért kötelessége volt az első sebet ejteni. Aztán odarohant mindegyik és sebeket ejtve kitöltötték dühüket. (…) Testét azon a helyen hagyták, a fejét egy karóra tűzték, és vidám dallal ünnepelve gonosztettüket hazatértek.” (SRP/I:230.) Ez nem spontán gyilkosság, hanem bírósági ítélet rituális végrehajtása volt: Adalbertnek nem a térítés miatt kellett meghalnia, hanem azért, mert véletlenül valószínűleg egy szent ligetben éjszakázva megszentségtelenítette azt. (Társait nem bántották.) (Ugyanígy Mielczarski 1967:127.)

Adalbert és Bruno korai porosz missziója majd kétszáz évig folytatás nélkül maradt epizódnak bizonyult, a poroszok megközelíthetetlensége miatt is, de főként amiatt, mert a baltiaktól nyugatra és délre lévő erők a nyugati szláv fejedelemségek-hercegségek térítésével voltak elfoglalva, miközben folyt a küzdelem a hegemóniáért Dánia és a német Reich között, amibe egyre kevésbé tudott beleszólni a fokozatosan kisebb államocskákra széteső, majd megszűnő Lengyelország. (Anélkül, hogy ennek részleteit ismernénk, megbízhatónak tűnik az az általános kép, amit Anonim Gall fest (9): „Lengyelország az Északi-tenger felől három egymással szomszédos igen vad barbár pogánnyal határos, mégpedig Selentiával,[207] Pomorzével és Poroszfölddel, s a lengyel fejedelem erősen harcol ellenük, hogy megtérítse őket. Ám sem a tanítás kardjával nem lehetett szívüket a pogányságtól elszakítani, sem a pusztítás kardjával nem lehetett e kígyófajzatokat teljesen kiirtani. Igaz, amikor a lengyel fejedelem leverte őket, vezéreik gyakran kerestek menedéket a keresztségben, ám amikor erőre kaptak, újra megtagadták a keresztény hitet és újra kezdték a háborúskodást a keresztények ellen.”

E rivalizálásnak talán legfontosabb állomása volt a 12. század közepétől a Brandenburgi őrgrófság (Mark) létesítése és megerősödése az Elba és az Odera között. Oroszlán Henrik 1148-ban megalapítja Lübecket, a Hanza-szövetség későbbi vezető városát, ahonnan Livónia felé is indulnak kereskedők. Brandenburg az 1227-es bornhövedi csatában győzte le Dániát, s szerezte meg tőle nemcsak a Nyugat-Baltikumot, hanem fokozatosan a közben lengyelek által meghódított Pomorzét is, aminek betetőzése 1308–9-ben – a közben létesült Német Lovagrend révén – az ún. Pomorze Gdañskie, a Gdañski Tengermellék elszakítása volt Nagy-Lengyelországtól (¦laski 1969:156. és köv.).[208] Dánia birtokában csak Észtföld maradt, 1219-től 1346-ig.

Ennek megfelelően Saxo Grammaticus 1200 körül írt kilenckötetes Gesta Danorumja csak az észtekről ad némi gyér és hitelesnek elfogadható információt, másokról a krónikás fantaziál, bőségesen beépítve művébe a mesesagákat.

A poroszok irányába megindult Drang nach Osten keresztes háborúit[209] is térítés előzte meg. A porosz misszió kezdetét III. Ince pápa 1206-os bullájához szokás kötni (Labuda 1972:425.). A ciszterciták már a következő évben megjelentek Poroszföldön, s a térítés olyan sikeresen haladt előre, hogy Christian cisztercita barátot a pápa 1215–16-ban Rómában a poroszok első püspökévé szentelhette. Ám Christian tervei végül is kudarcba fulladtak: tanácsára 1228-ban megalakult ugyan a Dobrzyni Lovagrend (Milites Chrysti, fratres de Dobrin), ám 1235-ben minden látható eredmény nélkül beolvadt a német lovagok rendjébe.[210]

A Német Lovagrendet is Konrád hívta be Poroszföldre, avval a céllal, hogy, miután az 1222-es és 1223-as lengyel és pomorán keresztes hadjáratoknak nem sikerült (Tymieniecki 1929:23. és köv.), majd a keresztesek fékezzék meg a pogány poroszokat, akik nemcsak a különböző lengyel és pomorán fejedelemségekkel, hercegségekkel, hanem a Vlagyimir–Halicsi Fejedelemségekkel és a Kijevi Rusz más városállamaival is szüntelen háborúskodásban álltak. (Déli törzsüket, a jatvingokat végül is nem a német, hanem ez a nyugati és keleti szláv malomkő őrölte fel.)

1190-ben Akkon ostromakor, még a városkapun kívül brémai és lübecki polgárok Jeruzsálemi Ispotály néven német kórházat alapítottak, s ebből a betegápoló rendből lett 1197–98-ban, a város elfoglalásakor a katonai Német Lovagrend (Der Deutsche Orden, Deutscher Ritterorden, Deutschherren, Kreuzritter, Ordo S. Mariae de domo Teutonica, Ordo Theutonicorum cruciferes, Ordo Equitum Teutonoricum). A fehér köpenyükön fekete keresztet viselő lovagok 1291-ben, Akkon elestekor Velencébe helyezték át központjukat (£owmiañski 1973:38.). Az egész Európában, de főként a német Reichben hatalmas vagyonnal rendelkező kereszteseknek II. Endre 1211-ben – a kunok ellen akarván ütközőzónát teremteni – Erdélyben, a Barcaságban adott hatalmas birtokot, de 14 évvel később garázdálkodásaik miatt fegyverrel kellett kikergetni őket.

Konrád Erdélyből hívta be őket, s adta nekik a che³mnói földet (régies Colmen, n. Kulm). Herman von Salza nagymester ügyes politikájának köszönhetően még ugyanebben az évben, 1226-ban II. Frigyes német császártól engedélyt kaptak a császár fennhatósága alá tartozó lovagrendi állam megalapítására, ám 1234-től, amikor is hamisítottak egy Konrádtól származó adománylevelet, amelyben a mazóviai fejedelem lemondott volna az összes, jövőben meghódítandó porosz területről is, Poroszföld formálisan patrimonium sancti Petri lett (Labuda 1972:770. és köv.).[211] A keresztesek innen kiindulva 1233-tól várak-városok létesítésével (1237: Elbing, 1255: az egykori porosz falu, Tvankste helyén Königsberg), soraikat nemcsak nyugat-európai, nagyrészt német lovagok feltöltésével, hanem parasztok betelepítésével is erős, független államot építettek ki, miközben fokozatosan győzték le az ennek az államnak, Poroszföldnek (Preussenland) csak a nevüket adó porosz törzseket, egészen addig, amíg 1283-ban el nem érték a Nemunas alsó folyását, ahol a túlparton már Litvánia terült el.[212] Közben 1237-ben betagolódott a Német Lovagrendbe a Kardhordozókból lett Livóniai Lovagrend. (A két rend államainak, Livóniának és Poroszföldnek a tényleges területi egyesítését a litván ®emaitija akadályozta, amelynek meghódítása ezért hosszú évszázadokig a német politika elsőrendű céljának számított.)

A poroszok eltűnése – amint a folyamatot árnyaltan bemutató M. Pollakówna (1958) hangsúlyozza – nem kizárólag kipusztításukat jelentette, hanem asszimilációjukat, „különbözőségük elemeinek egymás utáni elvesztését” (i. m.: 207.): először előkelőik álltak át a németekhez, majd a kultúrateremtő vezető réteg nélkül maradt parasztok (vö. IV. 8.3.6.).

A porosz történelem és a Német Lovagrend tevékenységének legfőbb forrása a rendtestvér Peter Dusburg 1326-ban befejezett, az 1190–1326 közötti eseményekről beszámoló Chronica terrae Prussiaeje. A krónikából hamarosan asztali irodalom lett, mégpedig a Rend kapellánusának, Nikolaus von Jeroschinnak a jóvoltából, aki 1335 és 1341 között a latinul csak gyengén vagy egyáltalán nem tudó lovagok számára 27 738 sorban németre fordította Dusburg krónikáját (Kronike von Pruzinland).

Dusburgi Péter a porosz területet 11 részre osztja:[213]

1. Kulm és Lubovia (Colmensis et Lubovia, len. Che³mno és Lubawa, n. Löbau). A krónikás ezt tévesen sorolja a porosz földek közé, hisz itt lengyelek laktak, legfeljebb az amúgy majdnem néptelen Luboviában voltak gyéren baltiak.

2. Pomezánia (lit. Pamede, len. Podlesie) – a név jelentése: erdős vidék. A Lovagrend 1233-ban e területtel kezdte Poroszföld leigázását. A helyi előkelők már 1249-től a németek oldalára álltak (SSS:4/220.).

3. Pogezánia (lit. Pagude l p. pa-gud) Pogezániát a németeknek csak 1275-ben sikerült elfoglalniuk, majd felosztották az elbingi lovagrendi őrgrófság és a lengyel warmiai püspöki fejedelemség között (SSS:4/175.).

4. Warmia (len. és lat. Warmia, lat. Warmienses, Warmi, n. Ermeland, Ermland, lit. Varme) – lakói a warmok.[214] A nevet kétféleképp etimologizálják: 1. p. wormyan ’vörös’, 2. lit. varmas ’szúnyog’ (vö. lat. vermis, n. Wurm). Az utóbbi esetben az elnevezés kultikus, mert a „féreg” a termékenységgel kapcsolatos.[215] A warmok földjét 1249-ben hódította meg a Lovagrend. Wilhelm von Modena pápai legátus már ennek előtte, 1243-ban létrehozta a warmiai egyházmegyét, amely – az eredetinél jóval nagyobb területet felölelvén – egészen a 20. századig fennállt (SSS/6:330–332.).

5. Natanga vagy Notanga (lit. Natangai, lat. Natania) – lakói a natangok vagy notangok. A szót vízinevekből származtatják. A németek 1237–42-ben foglalták el. Natang volt az 1260-as ún. nagy porosz felkelés vezére, Herkus Monte is.

6. Sembia (Brémai Ádám: Semland, svéd rúnafelirat: simskun, Sambia, Zambia, Samblandia, Semland, Samia) – lakói a sembek vagy sambok (lat. Sambite, n. Semen, Samen). A -b- nélküli alak dán és német egyszerűsítés. A Balti-tengerbe nyúló 1400 km2-nyi félsziget a Kurs-lagúna és a Visztula-öböl között helyezkedik el.[216] A név etimológiája homályos. K. Buga szerint: l p. sembas ’saját ember’ (vö. ószl. szebm), mások szerint: l p. samb ’sarok, szarv, fok’ (vö. lit. ¾ambas, len. z±b ’fok’, a terület egy részét még a 20. században is úgy hívták, hogy Sudauisches Winkel).

 7. Nadrava vagy Nadruva, Nadruvia (Nadrowia, Nadrawia, Nadrowen, Nadrua) – lakói a nadruvok vagy nadravok (lat. Nadrowite). Etimológiája homályos, esetleg a p. druwis ’kivájt fakéreg, méhkas’-sal hozható kapcsolatba. Mások szerint a szó Drava-melléket jelent (na-Drava), ahol a Drava a Pregolja egyik, azóta eltűnt mellékfolyócskája lett volna (Peteraitis 1992:54.).

 8. Skalva (13. századi Liber Census Daniae: Scalewo, n. Schalowen, Schalmia, Schalow, Schalwen, lat. terra Schalvensis, o. Szkalva) – lakói a skalvok. A lit. skalauti ’öblíteni, mosni’ igével összefüggő Skalve vagy Skalva (a Nemunas elhalt mellékfolyója) nevéből származtatják (Kuzavinis 1965:87.).

Van olyan vélemény is, amit a leghatározottabban V. Szedov (1987:7. és 409. és köv.) képvisel, amely szerint a Nemunas alsó szakaszának mindkét partját lakó skalvok külön nyugatbalti törzset képeztek, külön, az 5–13. századi porosz sírokétól elütő temetkezési szokásokkal.

 9. Suduva (Sudovia) – lakóit azonosítják a jatvingokkal, ezért ott tárgyalom.

10. Galindia – lakói a Ptolemaiosz említette galindok, Dusburg idejében már csak a nevük maradt meg.

11. Nagy és Kis Barta (major et minor Bartha, Barcia, n. Bartha, Barten, len. Barcja) – lakói a bartok (o. bortü). Etimologiáját egyrészt az ie. bor-ber- ’nedves hely’ tővel összefüggő eltűnt Barta folyócska nevére vezetik vissza (Peteraitis 1992:54.), másrészt és valószínűbben az ie. bher ’fúrni, vájni’ tőre visszamenő szl. bartnik, bortnik ’erdei méhész’ szóval hozzák összefüggésbe, s ily módon a nadruvval azonos jelentésű lenne.[217]

Egyéb források említenek néhány más területet:

Lubovia és Galindia között terült el a mindig is igen gyéren lakott Sasna, amit a keresztesek és a lengyelek 1240 után osztottak fel egymás között (lit. Sasna, n. Sassen, len. ziemia sasiñska vagy saska, lat. terra Sossinensia, egyéb forrásokban: Sassin, Soysin, Sausyn, Sossen, Czossen, Czossin, Zossin). Mindez egy p. *Sasno vagy *Sasna alakra megy vissza, amely a p. sasnis ’nyúl’ szóval hozható összefüggésbe (SSS/5:75.).

Pilsotas: a Klaipeda melletti keskeny sáv. Első említése 1252-ből: terra Pilsaten. Összetett szó: pil ’feltöltött védősánc’ (l. pils, lit. pilis) + sotas (kurs sata, sats) ’udvar’ (Peteraitis 1992:51.).

5.7.2. (A jatvingok)

A poroszokkal együtt tárgyalandók a jatvingok.[218]

Történelmükkel kapcsolatban három álláspont alakult ki:

A legtöbben (főként nyelvészek) a jatvingot a porosz egyik nyelvjárásának tartják; egyes szovjet történészek a skalvval és a nadruvval együtt a litván egyik nyelvjárásának, nyugat-litvánnak; újabban akadnak olyanok is, akik a poroszhoz közel álló, külön nyugatbalti nyelvnek vélik (minderről: Kabelka 1982:36.).

A név, amit 983-nál az orosz és lengyel források jatvingként emlegetnek (p. jatvings, l. jatvings, lit. jotvingis, len. jaæwiêg, o. jatvjag, lat. Jaczwingi, Jazuingi, Jathwingorum, Jatuiti, terra Gettarum, getharum stb.), az a német krónikákban suduvként szerepel, s a Ptolemaiosz említette szudinokkal azonos (lit. suduvis, lat. Sudowite, Sudowenses, Sudowienses, n. Sudawen, a terület neve: lit. Sudava, lat. Sudowia, Sudowen, n. Sudowen, len. Sudwa). Ritkábban, a 13. századtól litván adományozó oklevelekben előfordul a Dainava (terra Deynowe) név is, mint a Jatvingiával, Jatvával egyenértékű – a terület lakói a dainavok. Végül lengyel krónikások használták a poleksan nevet is[219] (lat. Pollexiani, len. Po³ekszanie, a terület Pollexia, Poleksia). A név a £ek (E³k, n. Lyck) folyó nevéből származik,[220] mint ahogy a másik három elnevezés is vízinevekkel hozható összefüggésbe (Nalepa 1964).

A forrásokból mind a négy névre vonatkozóan idézhetők olyan adatok, ahol szinonimaként használják őket, de olyanok is, ahol külön törzsek neveként. Zsigmond császár egy 1420-as iratában ez áll: „terram vocatam Suderlant alias Jetuen” (idézi Gerullis 1921:44.), míg az egyik porosz katekizmus előszava megkülönbözteti a porosz (jatving) és a suduv nyelvet, azt írván, hogy bár azoknak a suduvoknak a nyelve, akiket a német keresztesek kitelepítettek Sembiába, „némileg bárdolatlanabb, mégis, megértik azt a porosz nyelvet is, amelyen a katekizmust nyomtatták”. Egy S. Goebel nevű orvos 1566-ban megjelent művében (Histori vnd Eigendlicher Bericht von Herkommen, vrsprung vnd vielfeltigem brauch des börnsteins) azt írja a deportált suduvokról, hogy „nyelvük nem egészen idegen a litvánokétól. (…) Mivel a tengerparton laknak, és a rideg hely rajtuk hagyta bélyegét, amely ridegséget a Szentírás egyébként a zsidóknak tulajdonít, némelyek úgy vélik, ők végül is azok az emberek lennének, akik Jeruzsálem szörnyű lerombolása után, mikor sok zsidó hajón menekült, s a szelek ide-oda sodorták őket, ezen a földrészen maradtak életben, s halászattal keresik kenyerüket. Különösen azért, mivel ősi siratóénekeikbe a Jeru nevet mint Jeruzsálemet gyakran ismétlik, sírva panaszolják”.[221] Egy újabban előkerült 13. századi leírás (Descriptiones terrarum) viszont külön törzsként említi a jatvingokat (Jetwesia, Ituesi) (Ochmañski 1985:108.).

A jatving megjelölés tehát kettős jelentésű. Szűkebb értelemben jelenti a terület délnyugati részén élő jatving törzset, míg tágabb értelemben „az egész törzsszövetséget, amelybe a jatvingoktól északra lévő suduvok, a keletre lévő dainavok és a délnyugatra, az E³k folyó mentén élő poleksaniak is beletartoztak” (Vanagas 1974:20.).

Mindez avval magyarázható, hogy a 10. századdal kezdődő lengyel és keleti szláv terjeszkedés, majd a Német Lovagrend hadjárata a jatvingok más-más csoportját érintette. A keleti szlávok és a lengyelek először a szűkebb értelemben vett jatving törzzsel találkoztak, ezért ezt a nevet terjesztették ki az egész törzsszövetségre, míg az északról jövő német keresztesek először a suduvokkal kerültek kapcsolatba, s ezért az ő nevüket használták az egész terület elnevezésére.[222] Mindeközben maga a törzsszövetség is hol lazább, hol szorosabb volt.

Az állandó harcok miatt a terület jórészt elnéptelenedett. Ez teszi majdnem lehetetlenné a jatving nyelv elkülönítését még a helynevekben is, hisz azok vagy a porosszal, vagy a litvánnal egyeznek meg, de az utóbbi esetben alig állapítható meg, hogy nem a későbbi litván betelepülők hatásáról van-e szó.

A jatvingok kipusztulását – amelyhez tehát lengyelek, litvánok, németek egyaránt, ha nem is egyenlő mértékben járultak hozzá – pontos évszámhoz lehet kötni (bár természetesen legalábbis évtizedekre elhúzódó folyamat volt): a német lovagok elől 1283-ban emigrált Litvániába embereivel együtt az utolsó vezér, Skurda (Scurdo capitaneus alterius partis Sudowiae – idézi Kabelka 1982:35.). Kisebb-nagyobb csoportok már azelőtt is emigráltak, evvel magyarázhatók például a Vilnius környéki dainas- tövű helynevek. Sokukat a németek deportáltak, például 1600 embert Sembia északnyugati részébe, ahol így jött létre a már emlegetett „suduv sarok” (Sudaischer Winkel). A suduvok még száz évvel később is elkülönültek tájszólásukban, szokásaikban, viseletükben az itteniektől, olyannyira, hogy nem is házasodtak velük.

A jatving terület déli részét a lengyelek asszimilálták.

A nyelv valószínűleg a 16–17. században tűnt el végleg, de bizonyos helyi sajátosság érzete még sokáig megmaradt: egy 1860-as összeíráskor a Grodnói kormányzóság déli részén, a mocsarak, illetve a bialowie¿i erdőrengeteg mélyén élők közül több mint 30 ezren vallották magukat jatvingnak, akik mind belorusz anyanyelvüket litván akcentussal beszélő pravoszlávok voltak (Gauèas 1974).

A bialowie¿i erdő tartogatott frissebb meglepetéseket is: lehet, hogy Z. Zinkevièius 1983-ban rábukkant az első írott jatving nyelvemlékre, egy 215 szót tartalmazó lengyel–jatving szószedetre.[223] A vilniusi professzor igen óvatosan csak annyit állapít meg: lehet, hogy litvánizmusokban bővelkedő jatvinggal van dolgunk, de az is lehet, hogy jatving alaprétegre épült litvánnal (Zinkevièius 1987:53.).

A jatving (suduv) törzsszövetség volt tehát az egyik elkülönülő terület a poroszon belül. A másikat a gazdaságilag és politikailag legerősebb sembek alkották, akiknek a vonzáskörébe kerültek a szomszédos skalvok, nadruvok és natangok is. Az itteni poroszok ellitvánosodtak. A helynevekben A. Bezzenberger nyomán úgy szokás megkülönböztetni a poroszt és a litvánt, hogy a p. ape, kaimis, garbis ’folyó, tanya, domb’ vagy a lit. upe, kiemas, kalnas szerepel bennük. Bár szinte lehetetlen határt vonni közöttük, hiszen a háborúk, járványok nyomán elnéptelenedő területre, amit a 17. századtól Kis-Litvániának, Porosz-Litvániának neveztek, később litvánok települtek, s nem dönthető el, hogy a litván helynevek eredetiek-e, vagy ennek az újabb betelepülésnek az eredményei.

A kérdést az teszi még bonyolultabbá, hogy a történészek között még a tekintetben sincs egyetértés, hogy volt-e egyáltalán litván betelepülés, vagy a litvánok eredetileg is ott, a nadruvok és skalvok földjén laktak. A 30–40 ezer km2 nagyságú, néptelennek tartott mocsaras, hatalmas erdőségekkel borított vidéken, amit a latin források (vasta) deserta, (magna) solitudo, a németek pedig Wildnis néven emlegetnek, települések nem voltak, de vándor életmódot folytató emberek igen („siedlungsleeer, aber nicht menschenleer”). Hogy ezek az emberek skalvok, nadruvok vagy litvánok voltak-e (vagy vegyesen), azt azért nehéz eldönteni, mert amikor a Rend a tizenhárom éves háborúban, 1466-ban vereséget szenvedett, meghagyott területének jó részét éppen a Wildnis képezte, amit ezért a Rend utolsó nagymesterei, majd a Porosz Hercegség első uralkodói siettek benépesíteni, többek között litvánokkal is. (A kérdés mintaszerű összefoglalása: Jak¹tas 1968.[224])

Valószínűleg törzsszövetséget alkottak a nyugati szláv pomoránok és mazurok szomszédságában élő warmok, pogezánok, pomezánok és esetleg még a bartok is, akiket a lengyelek asszimiláltak ugyanolyan módon, mint a sembeket a litvánok: először a Német Lovagrend 1230-as megjelenése előtt úgy, hogy átkeltek a szláv–balti határfolyón, a Visztulán, majd miután a német hódítók „jóvoltából” a terület népessége megritkult, a 15. századtól lengyelek (mazurok) betelepítésével.

Végül az utolsó porosz törzsi egységet a galindok képezték. Az ő kihalásuk kezdődött a legkorábban, már a 7. században, amit azután a 11–12. század lengyel támadásai erősítettek fel, s valószínűleg a 12–13. századi suduv hadjáratok tetőztek be. Mindenesetre a német kereszteseknek már nem kellett a galindokat leigázni. Egykori területük, a Mazoviától északra lévő hatalmas erdőség a Wildnishez hasonlóan elnéptelenedett.



[136] Az újabb történeti összefoglaló munkák közül azokat említem, amelyeket magam is a legtöbb haszonnal forgattam.Vannak közöttük népszerűsítő munkák és tudományos feldolgozások, monográfiák és tanulmánygyűjtemények. Lettországról: Balodis 1991, Bilmanis 1950, Hellmann 1954, 1981, Kavass–Sprudzs 1972, Misiunas–Taagepera 1983, Rauch 1970, Wittram 1954. Litvániáról: Èepenas 1977–86, Hellmann 1989, 1990, Ivinskis 1978, Jurginis–Luk¹aite 1981, Ljubavszkij 1910, £owmiañski 193l, 1983, Ochmañski 1967, ©apoka l936. A poroszokról: Biskup–Labuda 1986, Gerlach 1981, Górski 1946, Kilian 1982, Labuda 1972, £owmiañski 1989.

A történeti forrásokat bemutató összefoglalások: Arbusow 1939, Zutisz 1949, Zeids 1992, illetve Hellmann 1981–89, Ivinskis 1986, Jablonskis 1979.

[137] S ennek megfelelően épphogy említve vannak vagy említve sincsenek a térség történetével foglalkozó összefoglalásokban: Dvornik 1949, Halecki 1952, 1963, Sedlar 1994, s legújabb világtörténelmi összefoglalásában I. Djakonov (1994) is mindössze egy rövid bekezdést szentel nekik.

[138] Noha erről sincs adatunk, mégis biztosra vehető, más indoeurópai népek társadalomfejlődésének analógiájára (£owmiañski 1949:116.).

[139] Vagy csak ekkortól kezdünk tudogatni róla – hisz feltehetőleg az ősbaltiak is törzs(ek)ben éltek, már csak nagy számuk miatt is.

[140] Erről vö. Ellis Davidson 1976:26.

[141] Jó összefoglalás róluk Gurevics 1966.

[142] Ahogy Hunfalvy Pál (1871/I:39.) megjegyzi, „tengeri rablás és kereskedés akkor egy jelentésűek valának; ha gyengébb vala a csapat, cserélgete árukat; ha elég erősnek érzette magát, az árukat, sőt az embereket is erő-hatalommal ragadá el”. A tengerparti kereskedőszövetség, a Hansa eredeti jelentését – tengeri rablóbanda – az ólengyel ch±sa őrizte meg (¦laski 1969:72), mint ahogy egyesek szerint az északi germán viking is egy ősszláv *vitêz ’rabló’-ra megy vissza (SSS/6:562.).

[143] A név etimológiája vitatott (vö. Kazlauskas 1968).Vagy az ószl. kmrszm ’irtás’ szóval, vagy a cseh krs, l. karslak ’cserje, alacsony, ágasbogas fa’ szóval hozzák összefüggésbe (Kabelka 1982:70.).

[144] Jelenleg a Kurs-turzás déli (nyugati) fele a Kalinyingrádi körzethez tartozik, s a Szovjetunió minden részéből 1946 után betelepült oroszok lakják, míg északi (keleti) fele Litvániáé, s lakói litvánul beszélnek.

[145] Noha Ansgar „a svédek, dánok, gotlandiak, norvégok, grönlandiak, izlandiak, lappföldiek, szlávok és akárhogy is hívják őket, minden északi és keleti népek” (Rimbert: 23.) térítésére kapott megbízást I. Miklós pápától és Jámbor Lajos német császártól, a szlávok közötti missziós tevékenységéről semmit nem tudunk (SSS/7:367.), s egyetlen Kursföldön emelt templom sem állt tíz évnél tovább.

[146] Az irányváltásra jellemző, hogy Rimbert tárgyszerű beszámolójához képest Brémai Ádám az irodalomra – elsősorban a Vita Anskarira – és hallomásra épített műve mennyivel meseszerűbb. A IV. könyvben (19), amelyet a Balti-tenger partjain fekvő országoknak és az azokon is túl lévő szigeteknek szentelt, az amazonok földjéről leírja, hogy ott a fiúgyermekek kutyafejűek, amit a mellükön hordanak, a lánygyermekek viszont gyönyörűek.

[147] Fénykorában, a 10. századig a Polocki Fejedelemség magába foglalta annak a törzsszövetségnek, a krivicsekének az egész területét az összes többi kisebb fejedelemséggel együtt – Szmolenszk, Izborszk, talán még Pszkov is –, amely krivicseknek a polocsanok egy részét képezték (krivicsek és polocsánok viszonya vitatott – vö. Alekszejev 1966:50 és köv.), s amely krivicsekből formálódott a későbbi fehérorosz nép.

[148] Mindkettő etimológiája vitatott. Koknesét eredeztetik lettből (l. koks ’fa’), szlávból (Kokna-nosz, ahol a Kokna a Daugavába ömlő Perse folyócska régi szláv neve lenne, s a név ily módon Kokna-földnyelvet jelentene), s németből (Koggen-naes ’hajóorr’). Jersika nevét összefüggésbe hozták szlávval (grad ’vár’, illetve jar ’meredek part’ vagy ’erős sodrású víz’) és óizlandival (gerzkr ’viking’) (Mugureviès in: Heinricus: 363., 358.).

[149] Heinricus ezért írta megvetően, hogy „a rutén anya mindig meddő, gyermektelen” (XXVIII, 4).

[150] A Közép- és Kelet-Európa minden bajáért felelős agresszív német Keletre nyomulás elméletét először a múlt század hatvanas éveiben találták ki, egyesek (például Henry C. Meyer) szerint az orosz pánszlávizmus publicistái-ideológusai a balti németek ellen, mások szerint lengyel történészek. Mindenesetre a francia, majd az angolszász diplomáciai propaganda sietve felkapta, legfőbb elterjesztői azonban a lengyel írók voltak, közülük is elsősorban H. Sienkiewicz (Labuda 1963:31. és köv.), akinek népszerűsége mind a lengyel, mind a külföldi olvasók körében még mai szemmel is példátlan volt. (Erről Wyka 1946). A Drang nach Osten mumusát a leghatékonyabban azonban az orosz bolsevizmus fújta fel. Ugyanúgy ennek számlájára írható az a páratlan pánik az első világháborúban, amelynek során a németek elől állataival, ingóságaival együtt elmenekült a lett lakosság egyharmada (Silzemnieks 1928:37.), mint a sztálini Szovjet-Oroszországba vetett indokolatlan és végzetes bizalom. Evvel távolról sem akarom azt állítani, hogy a német hódítástól való félelemnek ne lett volna a Baltikumban nagyon is valóságos alapja, hisz egész balti és szláv törzsek eltűnése a történelem süllyesztőjében a németek számlájára írandó, s még a legújabb időkben is azt olvashattuk egy olyan befolyásos történész tollából, mint W. Hubatsch (1966:203.), hogy az Odera és a Nemunas közé eső terület „történetét a német történelem részeként kell felfogni, mint az egész német történelemhez tartozó földrajzi és történeti északkeletnémet teret, amelynek alakító erői a német történelemből indultak ki”. Evvel az egyoldalú felfogással, és az evvel szembehelyezkedő ellentétes irányú elfogultságokkal szemben helyesebb Livónia történetének első évszázadait is olyan, sűrűn váltakozó szövetségben folytatott harcnak felfogni, amelyet Polock, a litvánok, a svédek, a dánok, Pszkov és a németek vívtak egymással, s amely Riga és a Kardhordozók szembenállásában kapcsolódott a császárság és a pápaság küzdelméhez is, s amelyből a l4. század elején végül a németek kerültek ki győztesen (Hellmann 1954:19.). Végül? Nem. Csupán egy időre, ha mégoly hosszú időre is, hiszen mondjuk 1561-től, mikor a Livóniai Lovagrend Rettenetes Ivan Livóniát jóformán elpusztító háborúja nyomán feloszlatta önmagát, vagy I. Péter 1709-es poltavai győzelmétől, vagy 1795-től, vagy Kelet-Európa második világháború utáni felosztásától számítva egészen 1989–1991-ig úgy látszott, hogy „végül” az orosz Drang nach Westen, a Nyugatra nyomulás győzött…

[151] Éppen ezért érthető az az általános bizalmatlanság, amivel a legutóbbi időkig kezelték V. Tatyiscsev 1773-ban megjelent Oroszország-történetét, amelyben a szerző azt állítja, hogy az ő kezén megfordultak a polocki és szmolenszki krónikák. Csupán az újabban ismét feléledt nagyorosz nacionalizmusnak tudhatom be, hogy – amint olvashatjuk – Tatyiscsev iránt „mostanra megszűnt a hagyományos bizalmatlanság” (Alekszejev 1980:16.).

[152] Azon túl, hogy a vitát kitűnően összefoglalja, A. ©vabe (1938) a lett származás mellett teszi le a garast, amire nem késett L. Arbusow (1939:496.) meggyőző cáfolata. A későbbi véleményeket – köztük a vened származást feltételezőt – összegezi E. Mugureviès (in: Heinricus: 24 és köv.). A kérdés eldöntését az is nehezíti, hogy az eredeti kézirat elveszett, s nem biztos, hogy a 13–14. század fordulójáról fennmaradt legrégebbi másolat az eredeti alapján készült (Zutisz 1949:7.).

[153] Hívják tévesen Dietleb von Alnpeke krónikájának is.

[154] A Reimchronik folytatóra is talált: az ún. Die jüngere livländische Reimchronik 1340 után készült, s az 1315–1348 évek eseményeit érinti. Nem maradt fenn kézirata, prózában írt változatát J. Renner, a 16. századi krónikás tollából ismerjük.

[155] A lívek 1212-ig fizettek adót Polocknak.

[156] Nem lenne szabad túlértékelni, mikor Heinricus egyetlen helyen (IX, 10) királyt említ: „rex Vetseke de Kukonoyse”, ’Vjacsko, Koknese királya’. A krónikás itt az 1207–1208-as lívek elleni harcokról ír, amelyekben a németek oldalán részt vettek a lett és zemgal nemesek is, s a Polocknak hűbéres ortodox keresztény koknesei fejedelem címének királlyá nagyítása nyilvánvalóan a pogányok elleni harc törvényes, jogos voltát hivatott hangsúlyozni.

[157] Két, nem is olyan jelentéktelen példa a pogányság hátrányainak az érzékeltetésére. A baltiaknak nem volt időszámításuk, s ez azt jelentette, hogy vagy átveszik a Krisztus születésétől számított nyugati, illetve a világ teremtésétől (Krisztus előtt 5500 vagy 5508) számított ortodox időszámítást, vagy semmilyet nem alkalmaznak, ami nyilván zavart okozott volna az államigazgatásban (Jablonskis 1935–42:249.). A külpolitikában is hiányzott az írás: a szláv világban, Ruszban „a 11., a 12., a 13. században, s részben még jóval később is minden diplomáciai tárgyalás szóban folyt – követek szóbeli üzenetei útján” (Lihacsev 1947:115.).

[158] Talán nem erőltetett analógia L. Rowton kifejezését alkalmazni erre az átmeneti állapotra: „dimorf” törzsfőnöki rendszer, amely egyformán nyitott volt a törzs és az állam felé (idézi Simon 1983:132.).

[159] Ami nem jelenti azt, hogy szabadok is voltak (s ezért megtévesztő is a kialakult szóhasználat szerint szabadokról beszélni). I. Djakonov (1994:23.) joggal hangsúlyozza, hogy „a személyiség szabadsága valójában még idegen az emberi történelem e szakaszától, viszont erős volt a közösségi érzés”. Mint a történelem során oly sokszor, szabadság és egyenlőség szembekerült egymással: a németek később úgy tudták asszimilálni-megtörni a poroszokat, hogy előkelőiknek biztosították az egyéni szabadságot, a köznép egyenlőségével szemben.

[160] Ennek belátásához elég az írásbeliség támaszát maga mögött tudó gondolkodás csupán három jellemzőjét említeni: 1. az ember megszabadul a memorizáláshoz szükséges ismételgetés terhétől, s szellemi energiáit kreatívabb és egyúttal absztraktabb irányban hasznosíthatja; 2. megszabadul a beszéd kontextus-kötöttségének a terhétől, s evvel együtt 3. képessé válik más és más, időben és térben távoli kontextusokba helyezni magát. (Ong 1982:47., 113., 144.). A „szóbeli ember” provinciális, az „írásbeli ember” univerzális.

[161] E. Gudavièius (1989:168. és köv.) evvel magyarázza még a livóniainál fejlettebb (erősebb) litván társadalom 13. századi kudarcait is.

[162] Magyar fülnek ez ismerős, hisz honfoglaló elődeink sem tettek mást, mint megtörték a Kárpát-medence természetes – amint halljuk: szlovák, illetve román – fejlődését…

[163] A baj nem az, hogy a „természetes–természetellenes” fogalompár erkölcsi mozzanattól terhes, hisz a történésznek kötelessége a történelmi tények erkölcsi megítélése, hanem az, hogy egy másik, későbbi kor fogalomkészletéhez tartozik. Mint a vesztfáliai béke után született és a népek önrendelkezési jogát mindennél előbbre tartó „magánembernek”, természetesen nekem sem rokonszenvesek a baltiakat leigázó idegen hódítók. Ha azonban ezt a jogot egy olyan koron kérem számon, amelyben az nem létezett, akkor a „mi lett volna, ha” és a „milyen jó lett volna, ha” típusú kérdéseknél kötök ki, amelyek a fehér asztal melletti kvaterkázás, nem pedig a tudomány illetékességi körébe tartoznak, mint ahogy az sem változtatja meg a baltiak középkori történelméről kialakított vagy kialakítandó képet, hogy egy nemrég felröppent hír szerint II. János Pál pápa visszamenőleg meg akarja követni a katolikus egyház nevében a keresztes hadjáratoktól szenvedett népeket, aminek mai egyházpolitikai vagy – a hívő ember számára – metafizikai jelentősége lenne, de történettudományi megint csak semmi.

[164] E különbséget némely nyelveken a „nemzet–nemzetiség” szópárral jelölik, például „a lett nemzetiség (narodnoszty) a 13–17. században formálódott ki” (Szedov 1987:379.), vagy n. Nation-Völkerschaft, az utóbbit Szűcs (1992:56.) „nép” vagy „népalakulat” szóval fordítja magyarra.

[165] Így van ez az első lett könyvek címében is: Luther Enchiridionjának 1586-os fordítása „aus dem Deutschen ins undeutsche” készült, s két 1587-ben megjelent fordításgyűjtemény címe is az, hogy Undeutsche Psalmen und geistliche Lieder, illetve Undeutsche Evangelia und Episteln.

[166] Azért csak nyelvészeti, mert régészeti nem nagyon lehet: „A Daugava alsó szakaszának egész területéről (a lettek szálláshelyéről – B. E.) nincs egyetlen, a 8–10. század elejéről származó lelet sem.” (Atgazis 1980:100.)

[167] A szó magyarul 1800-ban fordul elő először „Lettusok” formában, ami a középkori latin átvétele. Az -us későbbi elhagyását elősegíthette az ugyancsak latin eredetű német Lette (Kiss 1965:92.).

[168] Ez Bielenstein (1892:75.) szerint mindössze azt jelenti, hogy a „lett” név általánosabb volt, mint a „letgal”.

[169] A. Erhart (1984:6.) szerint a „lett” név „talán a letgalok egykori törzsi nevének a rövidítésével (sic!) keletkezett”.

[170] Egy másik kézirat szerint: „a következő”.

[171] Ez a vótokhoz tartozó jemeket vagy jamokat (hämeket) jelöli, nevük a mai városnévben maradt fenn: Jamburg (Amman 1936:33.).

[172] Ehhez vö. a neuroszokról (II. 4.2.).

[173] Ezért teljesen indokolatlan a szót „nemzetség”-nek értelmezni, mint azt V. Szedov (1987:390.) teszi – aki egyébként tudomásom szerint az egyetlen, aki dicséretes következetességgel és egyértelműséggel litván törzsről beszél.

[174] A Dnyeper felső folyásánál még a 9. században is – a szlávokkal (krivicsekkel) vegyesen – baltiak tanyáztak (Rüss 1981:244.).

[175] Például egyesek szerint a népvándorlás nem érintette a Kelet-Baltikumot, mások (például ©imenas 1992, Mjadzvedzeu 1994:37.) szerint a régészeti leletek arra utalnak, hogy a tengerparton és a Nemunas mentén idegen hódítók (talán a gótok–alánok–herulok) jelentek meg. Vagy: elég nagy terület 9–11. századi temetői anyagáról folyik eldöntetlen – és talán eldönthetetlen – vita, hogy a hamvasztásos temetkezésre utaló sírok az auk¹taitisokhoz vagy a ¾emaitisokhoz köthetők-e (Szedov 1987:387.).

[176] A Kurs-turzáson keresztül mindenképpen, de esetleg úgy is, hogy poroszok laktak a Nemunas mentén is, egészen a Nemunas-parti Grodnóig (lit.Gardinas), amely területet a litvánok csak 1400 körül foglaltak el (Gerullis 1924:340.).

[177] A ¾emaitis törzsszövetség nyugati határa egy tengerparti sáv volt, a 13. században említett Lamatföld, amelynek lakói talán azonosak a Tacitusnál szereplő lemovii germán törzzsel (Gudavièius 1981.).

[178] Ez összefügg az ie.*lat- ’nedves, vizenyős láp’ tővel (Laur 1972:46.), vö. ófelnémet lätto ’agyag’ (Vasmer II:19.).

[179] Litvánia nevét a középkorban különféleképp próbálták magyarázni: l L’Italia; vagy l az egykori Gallia nyugati tengerpartját jelentő kelta Letha; vagy l lat. Litavia ’parti föld’; vagy l lit. lietus ’eső’, s így Litvánia ’esős ország’ lett volna.

A középkori krónikák igyekeztek a litván birodalom uralkodói számára előkelő múltat kreálni. A litván nemesek ősei az egyik ilyen legenda szerint a rómaiak voltak. Néró császár zsarnokságától megrettenve egyik rokona, Palemon herceg összeszedte minden jószágát, maga mellé vett 500 nagyurat, egy csillagjóst, és elmenekült Rómából. A csapat napnyugat felé végighajózott a Földközi-tengeren, majd föl az Északi tengerre, s a Nemunas torkolatánál kikötve elérte ®emaitiját. Palemonius fia, Kunas herceg alapította Kaunas városát.

A római eredetben hitt a 16. századi Michalo Lituanus is. Sok éles szemű megfigyelést tartalmazó munkájában (De moribus tartarorum, lituanorum et moschorum – A tatárok, litvánok és muszkák szokásairól) így ír: „Az orosz nyelv idegen tőlünk, litvánoktól, azaz itáliaiaktól, akik itáliai vérből származunk. Hogy ez így van, az világos félig latin nyelvünkből és ősi római szokásainkból is, amelyek nem oly rég haltak ki.” (Korsakas–Lebedys 1957:27.) Litván Mihály szerint a litvánok elődjei Julius Caesar katonái voltak, akiket Britannia felé hajóztukban a vihar űzött ki a Balti-tenger partjára. A rokonság bizonyítására számos hasonló latin és litván szót sorol fel, valamint Aesculapius kultuszát, akit a litvánok ugyanúgy kígyó alakban tisztelnek, mint a rómaiak.

Az említett Palemon három fia közül az egyik egy folyó partján vert tanyát, amelyet az emberei latinul litus-nak, partnak hívtak, ahol is tölgyfából készült tárogatót, tubát fújtak. E két szót összekapcsolva litusbának hívták a helyieket, „amit az egyszerű emberek, nem tudván latinul, Lietuvának ejtettek”. Nos, végső soron a modern nyelvészet is a lat. litus (l ie. *liet-) és Lietuva etimológiai rokonságát állítja…

[180] Akik ott maradtak a Dnyeper-vidéken, azoknak az elszlávosítása a 8–9. században kezdődött (Szedov 1985.).

[181] Ezzel egybecseng az, amit a 13. századi angol ferences rendi püspök, Bartholomaeus Anglicus ír világtörténetében: Livónia nem más, mint Litvánia (Lectonia) folytatása. (Idézi Gudavièius 1982:34.)

[182] Mindezen nevekben az „e” valószínűleg „ei” diftongust takar. Philipp de Mezieres 1364-ben Litvániát így említi: „royaume de Layto” (idézi Kiparsky 1940:62.), ami Gilbert de Lannoy 1413–14-es úti beszámolójában már monoftongizálódhatott: „royaume de Letau”. (Idézi Mortensen 1926:73.)

[183] Evvel pontosan ellentétes nyelvcseréről beszél R. Denisova (1989:33.), aki az uralkodó Endzelins-féle felfogásnak megfelelően egy eredeti letgal törzset feltételez, amelynek egy részéből – a maga letgal nyelvét szlávra cserélvén – szláv (krivics) lett.

[184] A vita korrekt ismertetése Gudavièius 1983, 1983a, 1986, Gudavièius 1985.

[185] E felfogás szerint, amelyet magam is a legelfogadhatóbbnak tartok, a ¾emaitisok délkeletről jöttek, s meglehetősen későn – talán csak a 12. században – érték el a partvidéket. (Komoly szerephez először 1260-ban jutottak, amikor Durbe mellett súlyos vereséget mértek a keresztes lovagokra – vö. Gudavièius 1987.) Az evvel ellentétes felfogás szerint a ¾emaitisok nyugatról vándoroltak be, s jóval korábban (Vaitkauskiene 1990:29.).

[186] Területük megegyezik az egykori jatving Dainavával.

[187] Ettől a régitől megkülönböztetendő a mai lettországi Zemgale lakói: zemgalie¹i.

[188] „A zemgalok a 6–7. században emigráltak a vilniusi földről.” (Buga 1924:267.) A zemgalok „kaphatták nevüket mostani déli szomszédjaiktól, a litvánoktól (lei¹i-leitisektől) is” (Endzelins 1925:420.).

[189] A régész véleménye szerint is temetkezési módjuk és sírjaik leletanyaga alapján „az I. évezred második felében a zemgalok és a ¾emaitisok rokon kultúrájú törzsek voltak. A későbbiekben fokozódnak a szertartásbeli különbségek: a ¾emaitisok között a hamvasztásos és a lóval való temetkezés terjedt el” (Szedov 1987:372.).

[190] Hogy Zemgale nem tartozott Litvániához, bizonyítja az is, hogy a Zemgalei püspökséget is alig 26 évnyi önállóság után már 1251-ben a rigai egyházkerülethez csatolták.

[191] Talán azért, mert nem tulajdonított túl nagy jelentőséget e nyelvek említésének, a Gediminas leveleit kiadó V. Pa¹uta (1971:322.) monográfiájában tévesen fordít: „litván, lengyel vagy zemgal”. S. C. Rowell (1994:207. és köv.) megint másik három nyelvről beszél: „lengyel, zemgal és porosz”. Ő a lengyelt „a litvániai rabszolgák (slaves) és kisebb mértékig a diplomácia” nyelvének mondja, míg a zemgalt – amely szerinte a litvántól különböző, különálló nyelv – avval magyarázza, hogy Gediminas csak a Lovagrend kezén lévő Zemgale lakóit akarta megtéríteni, a litvánokat nem. Az utóbbi könnyen lehetséges, ám az aligha hihető, hogy Gediminas épp egy, a franciskánusoknak írt levélben adta volna ki így magát. Széles körben elterjedt az a magyarázat is – V. Pa¹uta is, S. C. Rowell is él vele –, amely a kérést, hogy zemgalul tudó misszionáriusokat küldjenek, avval magyarázza, hogy miután a németek – a livóniai törzsek közül utoljára – 1289–90-ben legyőzték a zemgalokat, azok tízezerszámra (sőt, egy 1310-es irat szerint – amiben a rigaiak feljelentik a pápánál a Livóniai Lovagrendet – százezren) menekültek délre, át Litvániába. A szám a feljelentés „műfajából” következően mindenképpen eltúlzott (körültekintő számítások szerint a zemgalok a 13. század elején összesen 17000–24500-an lehettek – Benninghoven 1965:390.), de akárhányan is voltak, megint csak aligha hihető, hogy csupán őket akarta a nagyfejedelem megtéríttetni. Ami a „keleti szláv” (ruthenicum) „porosszal” (pruthenicum) való felcserélését illeti, S. C. Rowell Gediminas levelének a berlini másolatára hivatkozik, ahol „porosz” áll (szemben a göttingeni másolat „ruténjével”, amely a leveleket kiadó V. Pa¹uta szerint a helyes). Ezen túlmenően S. C. Rowell avval érvel a keleti szláv ellen, hogy miért lett volna szükség a már keresztény keleti szlávokat megtéríteni (amire az az ellenérv, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a franciskánusok keresztényeknek tartották az ortodoxokat, s a ravasz hintapolitikát folytató Gediminas ezt jól tudta), a porosz mellett azonban egy szava sincs, tehát homályban marad, hogy miért kellett volna a Litván Nagyfejedelemségben 1323-ban poroszokat téríteni?

[192] S említése nem csupán azt jelenti, hogy „a zemgal nyelv vagy nyelvjárás ekkor még élt” (Kabelka 1982:77.).

[193] A lettnél is lettebb zemgal szokásos magyarázata hajánál fogva előrángatottnak tűnik: Zemgale lakói a német hódítás elől elmenekülvén, a terület néptelenné vált, s csak a 14. századtól kezdődött meg újbóli benépesítése, mégpedig a jóval nagyobb északi részé lettekkel, s a déli részé litvánokkal. A zemgalok helyére északon a Daugava túlpartjáról, Vidzeme belsejéből érkezett „igazi” lettek hozták volna magukkal a tősgyökeres lett nyelvjárást.

[194] J. Endzelins nyomán az az általános vélemény – például Kabelka 1982:72 és köv. –, hogy a lettben a leitis ’litván’ kurs kölcsönszó. Számomra logikusabbnak tűnik az ellenkező irány: a kursok vették volna át az „ei” diftongust a ¾emaitisoktól. A poroszra: Toporov V:203.

[195] Erről Mugureviès in: Heinricus: 371.

[196] Ezt támasztja alá, hogy Wulfstan is leírt egy temetési lóversenyt – erről részletesebben lesz még szó –, s későbbről, a litvánok köréből is ismert a szokás továbbélése: még 1377-ben is Algirdas nagyfejedelem halálakor vele együtt 18 lovát is elhamvasztották.

[197] Többek, így például L. Kilian (1982:13.) szerint ezért a „Preussen” használata a balti törzsre félrevezető, mert az csak a németeket jelenti, s az eredeti poroszok jelölésére ő a „Prussen”-t javasolja.

[198] Ezért annak, hogy V. Kulakov (1990) a nemzetségi társadalom felbomlásának akár csak a kezdetét is a 7–8. század fordulójára teszi, nincs semmi alapja.

[199] Ezt F. Gauss (1965:60–61.) úgy fejezi ki, hogy „a középkori nemzeti érzés” – ami a baltiak esetében még a litvánoknál is valószínűleg túl erős kifejezés – kialakulásának fő kritériuma az, hogy „a törzs tagjai között meglegyen a belső rokonság tudata és az idegenek másságának az érzékelése”, valamint „egy olyan vezető réteg kialakulása, amely képes megfogalmazni a másságnak ezt az érzését”.

[200] A szászok és a baltiak megtérítésének lényegi azonosságát hangsúlyozza Dörries (1956:17.) is – persze, a több száz éves időbeli különbség, ha úgy tetszik: megkésettség sokat változtat mindenféle lényegi azonosságon…

[201] Ahogy a „dán Anonymus”, Saxo Grammaticus (3, 83) beszámol róla, még kezdetlegesebb demokrácia uralkodott a kursok között, akik egy-egy csata előtt választottak maguk közül alkalmi vezért, „királyt”.

[202] H. £owmiañski (1957:63.) a normannok Skandináviából való kirajzásának okait kutatva mutatott rá, hogy a „kalandozások” a még túl szabad kora feudális társadalmak gyakori jelensége: az éppen elkülönülőfélben lévő uralkodó osztály még nem képes saját társadalma alávetett rétegeinek a rovására fedezni megélhetési költségeit, ezért kénytelen rabló hadjáratokhoz, hódításhoz és kereskedéshez folyamodni.

[203] S akiről Jaroslav Ha¹ek (1956/I:44.) olyan csúnyán nyilatkozik: „Semmi sem változott azóta, hogy a rabló Vojtìch, aki később a »szent« előnevet kapta, közreműködött a balti szlávok gyilkolásában és kiirtásában, egyik kezében karddal, a másikban kereszttel.”

[204] A két szentről magyarul: Csóka 1938. Missziójukat Henrik császár és XVII. János pápa harcába ágyazza Horváth 1878:241. és köv.

[205] A harmadik, 1000 körül készült életrajz (Passio sancti Adalperti martiris) szerzője ismeretlen, a Meseritzben lévő kolostor egy barátjának tulajdonítják (Mannhardt 9–11.). Mindhárom kiadása: SRP/I:227–237.

[206] A második életrajz szerzője, Querfurti Bruno Siccót viszont olyasvalakinek mondja, aki a lengyelek által megölt bátyjáért állt bosszút.

A Sicco vagy másutt: Siggo az első porosz szó, amit ismerünk. Lehet, hogy tulajdonnév, de lehet, hogy igaza van A. Mierzyñskinek (I:41.), aki szerint a szó tisztséget jelentett: ¾igonutas ’járó, lépkedő’, vagyis egy faluról falura járó vándorpapot, „tábori” lelkészt. Mások is – például K. Buga (1908–09:172.) elfogadják, hogy a szó papi tisztséget jelentett, de azt a ’tudó’ jelentéssel kötik össze (vö. IV. 8.3.6.). A 16. században a porosz pogány pap jelölésére felbukkan a signot szó, amit sigonottává továbbképezve kapcsolatba hoztak a siccóval. A. Bezzenberger szerint a signot l p. signat ’megáldani’ (Bertuleit 1924:90.).

Adalbert lefejezéséből alighanem irodalmi motívum lett Thietmar érsek kezén, aki Querfurti Bruno iskolatársa volt Magdeburgban, s aki azt írta Bruno haláláról: „Buzgó szerzetesi életének tizenkettedik évében Poroszföldre ment (ad Pruciam), hogy annak terméketlen talaját az isteni maggal megtermékenyítse; de a kemény föld, amelyen csak bogáncs nőtt, nem egykönnyen volt feltörhető. Mikor épp e terület és Oroszföld (Rusciae) határán prédikált, a helybeliek először ellenszegültek neki, majd amikor tovább hirdette az evangéliumot és Krisztus szeretetét, aki az Egyház feje, levágták a fejét, 18 társáéval együtt.” (Thietmar: 344.) Az Annales Quedlinburgenses nem tud lefejezésről: „1009-ben a Bonifácnak nevezett szent Bruno püspököt és szerzetest hittérítő missziójának második évében Ruszia (Rusciae) és Litvánia (Lituae) határán a pogányok fejbe vágták, és ő 18 társával együtt február 23-án az égbe szállt.” (SRP/I:237.)

[207] Ismeretlen terület, egyesek szerint Pomorzétől nyugatra terült el, mások Suduvfölddel azonosítják (Hellmann 1956:161.).

[208] Sokan erre vezetik vissza a második világháború kirobbanásának okát vagy ürügyét.

[209] A keresztes hadjáratokról magyarul kevés olvasható, s abban a kevésben is – mint például Áldássy (1924) népszerű kis összefoglalójában – épphogy említve vannak az európai történelmet oly döntően befolyásoló kelet-európai keresztes hadjáratok.

Ezekről a több könyvtárat kitevő szakirodalomból a leginkább ajánlható: Biskup–Labuda 1986; £owmiañski 1986, 1989; Urban 1975, 1980, 1981, 1989.

[210] Konrád mazóviai fejedelem ekkor elvette birtokaikat, s 1237-ben Dobryczinbe, határvárosába telepítette őket a rutének (keleti szlávok) és a poroszok (jatvingok) ellen. A lovagok azonban, miután a következő évben vereséget szenvedtek Danilo halicsi fejedelemtől, egyszerűen elmenekültek, s 1240-ben már Mecklenburgban találjuk őket (£owmiañski 1973:70.).

[211] Az ún. kruszwicei adománylevelet, amely az adományozást tanúsítaná, a lovagok maguk hamisították, amit az bizonyít, hogy az okirat feltehetőleg itáliai megfogalmazója a litvánokat szaracénoknak hívja, ami a helyi viszonyokkal csak egy kicsit is ismerős valaki részéről elképzelhetetlen (£owmiañski 1973:65.).

[212] A német keletre nyomulás a bennszülöttek felkelései miatt négy ízben is összeomlani látszott (Livóniában 1236–40 és 1260–67, Poroszföldön 1242–49 és 1260–74 között), ám a pápa minden alkalommal új erőket toborzott. Aki szeret a történelmi szükségszerűségről elmélkedni, eltűnődhet: mi lett volna, ha nem a 20., hanem már a 13. században kiverik a németeket a Kelet-Baltikumból? Egyáltalán, kiverhették volna őket? Vagy „a történelmi szükségszerűség” oly nagyon parancsoló, hogy a helyi lázadók mindenképpen, eleve kudarcra voltak ítélve?

[213] A Dusburg említette neveket a legteljesebben K. Buga (1924) és J. Endzelins (1945) rekonstruálták és kommentálták.

[214] „Nehezen állapítható meg, hogy ez a területi felosztás valami törzsi tagoltságnak felelt-e meg.” (Szedov 1987:398.) Lehet tehát, hogy a warmok (pogezánok stb.) külön törzset képeztek, de az is lehet, hogy a név egyszerűen csupán a terület lakóit jelöli.

[215] A. Brückner (1904:37.) szerint ugyanilyen névadás a len. czerw ’féreg’ g czerwieñ ’június’, ami a méhészkedéssel kapcsolatos, mert a méhek júniusban petéznek le.

[216] Az utóbbi azelőtt n. Frisches Haff (Fríz-öböl), lit. Aismares volt, amely szóösszetétel első tagja a Tacitus-féle aesti lehet, s a Wulfstan említette Estmere, Eastmere is vonatkozhatott az öbölre.

[217] A magyar ’barkács, barkácsol’, amiről etimológiai szótárunk azt mondja, hogy „ismeretlen eredetű szócsalád” (Benkő 1967:251.), ugyanebből a tőből származik. A ’barkács’ első előfordulásakor (1402: Paulus dictus Barkach) mézkereskedőt vagy erdei méhészt jelentett (mint ahogy az egész magyar méhészeti terminológia szláv átvétel). A szl. barcie ’fatörzsből kivájt vagy kiégetett mesterséges odú, köpü’, s ebből a ’barkács’ az a személy, aki fúr-farag. A magyar szó jelentése ily módon érdekesen visszatalált az indoeurópai tőhöz.

[218] A név jatving vagy jotving, attól függően, hogy a folyónevet, amiből származik, hogyan rekonstruáljuk: *Jotva (K. Buga), vagy *Jat(u)va (J. Otrêbski, J. Ochmañski) (Ochmañski 1970:204.).

[219] Először – téves azonosítás eredményeképpen – valószínűleg W. Kadlubek (Historia Polonica, lib. IV, cap. 19) (£owmiañski 1966:89.).

[220] A folyó „eredeti” neve £ek volt (l balti *lukas ’vízililiom’), s helytelen tagolás következtében lett belőle E³k: we £ku (’£ekben’) g w E³ku g Nom. E³k.

[221] A „jeru” szóval több későbbi német szerző is találkozott lett és észt énekekben. Mint kiderült, egy észt szerelmes dalból származik, Jeruzsálemhez semmi köze, s helyesen: jörru (Mannhardt 279.).

[222] A népnévadásnak ez a módja meglehetősen gyakori: a jelentéktelen görög törzs például azért jelenthette egész Hellászt, mert a rómaiak a görögökkel találkoztak először. Ugyanígy az egész Németországot jelölő francia név (Allemagne) eredetileg egyetlen törzs, az alemánok, azaz a svábok neve volt (Nalepa 1964:43.).

[223] A pár lapos kéziratos szószedet egy latin nyelvű könyv végéhez volt fűzve. A könyvet egy V. Zinov nevű fehérorosz fiatalember, műkedvelő régész vette valamilyen öregembertől a bialowie¿i erdő egy falujában. A kézirat elején ez állt: Pogañskie gwary z Narewa (’Narewi pogány tájszólások’ – egyébként a Narew folyó volt a feltételezett Jatvingia déli határa). A fiatalember a kifakult, elmosódott szöveget átmásolta egy füzetbe, már amennyit és ahogy ki tudta betűzni. Majd behívták katonának, s ezalatt szülei, akik nem nézték jó szemmel fiúk régészkedési bolondériáját, az eredetit szemétre dobták. Úgyhogy a fiatalember csak a saját kezű másolatot tudta Z. Zinkevièius rendelkezésére bocsátani (Zinkevièius 1984a).

[224] A középkori porosz–litván határ az 1930-as években aktuális politikai kérdéssé vált, mert úgy tartották, hogy ami hajdan porosz volt, az most Németország jussa, s ami litván volt, az Litvániáé. A kérdésnek a legújabb időkig maradt politikai felhangja: a mai litván történész finoman úgy dehonesztálja azokat a két világháború közötti litván nyelvészeket, akik a skalvokat, nadruvokat és suduvokat porosznak tartották, hogy ők „nem sokkal ezelőtt Németországban végezték tanulmányaikat” (Merkys in: Jablonskis 1979:306.), értsd: megfertőződtek e nemzetellenes tételtől.