Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

A balti népek

A balti népek

6.1. A porosz nép

A császártól és a pápától egyaránt csak nagyon lazán függő porosz állam (noha formálisan egészen 1701-ig a Német-római Birodalom része volt) agresszív külpolitikát folytatott, litvánokkal, lengyelekkel, keleti szlávokkal állandó háborúskodásban állt. A 15. század elején lakossága 140 ezer poroszból, 140 ezer lengyelből és 200 ezer németből tevődött össze, akikből lassan kialakult az új államhoz kötődő „újporosz” tudatú ember, a Preusse.[225]

A porosz tudat kialakulásához nagymértékben hozzájárult, hogy a társadalom, amelynek élén az 1310-ben Velencéből a Nogat-parti Marienburgba (len. Malbork) költözött nagymester állt, egyre jobban szekularizálódott.[226] Ennek betetőzése volt az ország különböző grófságaiból és városaiból delegált rendek 1440-ben létrejött ún. Porosz Szövetsége, amely a Német Lovagrend ellen Lengyelország támogatását kérte. A kirobbanó tizenhárom éves háború, s az ezt lezáró 1466-os toruñi béke után Poroszföldet két részre osztották: a Királyi Poroszföld (Land Preussen Königlichen Antheils, len. Prusy Królewskie) a Lengyel Királyság része (az 1308-ban a németek által elhódított Gdañski Pomorze, a Kulmi föld, Warmia és olyan nagy városok, mint Gdañsk, Elbl±g és Toruñ kerültek ide), míg a Rendi, majd a szekularizáció után Hercegi Poroszföld (Preussen Herzoglichen Antheils vagy Herzogthum Preussen, len. Prusy Ksi±¿êce, latinul a ptolemaioszi Boruszkoiból E. Stella által ekkor gyártott névvel Ducali Borussia) Lengyelország vazallus állama lett.

Nagyon fontos körülmény, hogy az egész 16. század folyamán mindkét Poroszföld ideológusai egységesen porosznak vallották magukat, s ezt az egységet a közös országgyűlések is erősítették. A Porosz Hercegség természetesen többször is próbált megszabadulni a vazallusi függőségtől, s amikor Albrecht Hohenzollern nagymesternek ez nem sikerült háborúval, döntő fordulatra került sor: Albrecht a hűségeskü megújítását Luther Márton és a lengyelek tanácsára összekapcsolta az állam szekularizálásával, s létrehozta a világ első lutheránus államát, s 1525-ben már mint ennek az államnak az első uralkodója újította meg hűségesküjét a krakkói Ryneken nagybátyjának, Öreg Zsigmond lengyel királynak.[227] (A Matejko által is megfestett híres – és később is lengyel szíveket melengető – hold pruski, porosz behódolás alatt szimbolikus incidens történt: egy idős köznemes kivágta az egyik lovag köpenyéből a keresztet – amiről persze a 20. századi kelet-európai forradalmak során látott kivágott szovjet címerű zászlók jutnak az ember eszébe.)

Albrecht herceg példáját a másik lovagrendi államban, Livóniában ekkor még nem követték (noha Riga volt az első, nem a Német Birodalomban fekvő város, amelyet a lutheranizmus teljesen „megfertőzött”), a fordulatot Gotthard Kettler ott csak 1561-ben hajtotta végre.[228]

A két lovagrendi állam szekularizációja már alapításukban benne rejlett, hiszen a pogányok megkeresztelésére jöttek létre, de az senkiben fel sem merült, hogy mi lesz a területtel, ha az összes pogányt már megkeresztelték (Ivinskis 1933:433.).

A porosz Dopelland két részének sorsa[229] különbözőképp alakult: a királyi rész egyre jobban belesimult Lengyelországba, Polak és Prusak egyre inkább azonos lett, míg csak 1772-ben (Gdañsk és Toruñ csak 1793-ban), a Rzeczpospolita felosztásakor vissza nem került az időközben megerősödött Poroszországhoz. A hercegi rész viszont igyekezett önállósodni – noha ennek lakossága is még 1626-ban ötven százalékban lengyel volt! Albrecht Königsberget tette meg fővárosának, ahol 1544-ben egyetemet is alapított, s erőteljes német betelepítést is folytatott. Döntő fordulatot az jelentett, hogy az Ansbach ági Hohenzollernekből származó Albrecht 1563-ban kicsikarta Zsigmond Ágost lengyel királytól annak engedélyezését, hogy amennyiben az ő ága kihal, örökölhessék a trónt a Brandenburgi Hohenzollernek. Ez 1618-ban be is következett, s Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem lett az uralkodó, aki összekapcsolva a Berlin-központú Brandenburgot Poroszfölddel,[230] s kihasználva az 1655–66-os svéd–lengyel háborút, felmondta a hűbéresküt Lengyelországnak. Fia, Frigyes 1701-ben királlyá koronáztatta magát (még nem Poroszország királyává, hanem csak királlyá Poroszországban, „in Preussen”).

Poroszföldet ettől kezdve hívják Poroszországnak, amelynek fővárosa Königsberg után Berlin lesz, s amely kilépve a Német Birodalomból, egyre nagyobb hódításokat tesz. A lengyel-litván állam első, 1772-es felosztása után uralkodójának titulusa: Poroszország királya, s Poroszország ekkortól kezdi az egész országot jelenteni, tehát az egykori Poroszföldet, Brandenburgot s az időközben szomszédaitól meg- és visszaszerzett területeket. 1871-ben Poroszország részévé vált Németországnak, annak mintegy kétharmadát tette ki. Magát a „Poroszország” fogalmat hivatalosan a második világháború után, 1947-ben szüntették meg, miután területét felosztották: Kelet-Poroszország északkeleti kis részét, a „Memellandot”, vagyis Klaipedát és környékét a Litván SZSZK-hoz csatolták, Sembia félszigetéből és a Kurs-turzás feléből lett a kalinyingrádi orosz terület, az ettől nyugatra lévő részt, az Odera–Neisse-határig Lengyelország kapta meg, s a fennmaradó terület képezte az NDK alapját, míg a nyugati szövetségesek által elfoglalt kisebb, nyugatra fekvő részeket az NSZK-hoz csatolták.

1772-től, amikor Poroszország megkaparintotta a lengyel-litván köztársaságtól Pomorzét, s azt elnevezte Nyugat-Poroszországnak (noha ott poroszok soha nem éltek), a többi, tehát a Visztulától a Nemunasig terjedő területre használatos a Kelet-Poroszország megjelölés, amely az egykori Hercegi Poroszföldet foglalta magában, Warmiával kiegészítve (Nitsch 1954:313.). (Ennek a Kelet-Poroszországnak azt az északkeleti részét, ahol litvánul beszéltek, hívták már korábban, a 17. századtól Kis- vagy Porosz-Litvániának.) A 37 ezer km2-nyi területen éltek itt az őslakos poroszok maradványai, betelepült litvánok, lengyelek, németek, az 1709–11-es szörnyű pestisjárvány után – amely a 600 ezer lakos több mint egyharmadát elvitte – ideköltözött salzburgi protestánsok és francia hugenották, mind egyre inkább elnémetesedve.

Az elnémetesítés egyre fokozódott, egészen a második világháborúig, mikor is – az első világháborús ún. lengyel korridor és Klaipeda 1923-as litván elfoglalásának rövid közjátéka után – Németországé lett az egész terület, s előrenyomulásának csak világháborús veresége vetett véget.

Sematikusan összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy a keresztesek megjelenéséig Poroszország története balti porosz, 1466-tól az egész 16–17. század folyamán lengyel és német, s 1701-től német (Ma³³ek 1971).

Amint W. Wippermann (1979) átfogó monográfiájából is kiderül, ennek megfelelően alakult a németek által létrehozott államalakulatok és az egész Drang nach Osten megítélése. A középkorban a német és a lengyel álláspont küzdött egymással, s azért győzött az utóbbi, mert a Nyugat-Poroszország megszerzéséért folytatott harcban is a lengyelek győztek. Ennek következtében még a német történészek közül is sokan elfogadták azt a tételt, hogy a németeknek nem volt joga keresztes hadjáratokat indítani. Ez a vélekedés különösen felerősödött a nemzetközi jogban fordulópontot jelentő vesztfáliai béke után, s a 18. századi felvilágosodás történészei (például Herder) egyértelműen a keresztes hadjáratok ellen foglaltak állást. Ennek ellenhatásaként a romantikus nacionalisták, elsősorban J. Voigt voltak azok, akik a germanizációban keresztény civilizációs küldetést láttak, s innen egyenes út vezetett egészen a legújabb időkig, amikor csupán az előjel megváltoztatásával a szovjet, az NDK-s és (részben) a lengyel történészek a nácikat tartották a keresztes lovagok közvetlen szellemi örököseinek.

6.2. A lett nép

Akármilyen törzsi összetevőkből is, a lett nép (Heinricus felváltva használja a gens, populus, natio megjelölést) német uralom alatt alakult ki, a Livóniai Konföderációnak nevezett német állam keretei között. Ennek az államnak a megszilárdulására két esemény volt döntő hatással. Az egyik Alekszandr Nyevszkij novgorodi fejedelem 1242-ben, a Csud-tó jegén aratott győzelme a német lovagok felett, amely egészen a második világháborúig befagyasztotta északkeleten a német–orosz határt.

A másik az 1236-os Saule[231] melletti csata, amelyben a Kardhordozók Lovagrendje – soraiban lívek, letgalok, észtek, sőt pszkoviak is harcoltak – súlyos vereséget szenvedett a ¾emaitisoktól-zemgaloktól, s ennek következtében Livóniai Lovagrend néven kénytelen volt – legalábbis formálisan – beolvadni az időközben Poroszföldön létesített Német Lovagrendbe.[232]

A saulei csatát F. Benninghoven (1965:346.) „világtörténelmi pillanatnak” tartja: „Saulénél a Rend függetlenségéről szőtt álom és livóniai hegemóniája a sírba szállt, egyúttal azonban annak lehetősége is, hogy egyesülve a Német Renddel szárazföldi összeköttetést létesítsen Poroszföldhöz és a Német Birodalomhoz. A kardhordozók nem érték el nagy céljukat. Mennyire más irányba fordult volna az északkeleti régió története, ha e csata kimenetele más! Egy, a Visztulától a Narváig terjedő kompakt lovagrendi állam, a missziós harcok korai befejezése talán már a 13. században, a katolikus egyház erős befolyása Oroszországra a nyugati–keleti egyházszakadás áthidalásának jegyében – íme, az esetleges következmények.”

A Saule melletti vereség nem katonailag volt katasztrófa a Kardhordozók számára, hiszen 1223-ban Észtföldön már átéltek egy hasonló vérfürdőt, amely után mégis talpra tudtak állni. 1236-ban azonban már létezett a Német Lovagrend, amely elszipkázta előlük a Reichből érkező német utánpótlást, s ezért a vérveszteséget most már nem tudták pótolni.

A Kardhordozó, majd a Livóniai Lovagrend nemcsak a poroszföldi lovagrenddel, hanem Rigával is rivalizált. A város 1226-tól egyharmad részt kapott a meghódított területekből, 1305-ben azonban már a Rend kénytelen volt átadni az érsekségnek magát Riga várát és összes ottani jogait. A város a 13. század végétől tagja lett a Hanza-szövetségnek, amely teljes mértékben ellenőrzése alatt tartotta a tengeri kereskedelmet.[233]

A saulei vereség ellenére a németek folytatták a hódítást, s egy évszázad alatt létrehoztak egy erősen központosított államot, amely elvileg a német császár hűbérbirtoka volt, amit azonban ténylegesen az először Rigában, majd Cesisben székelő nagymester irányított.

A 67 ezer km2 területű rendi állam vezető hatalma volt az öt egyházi miniállamból alkotott Livóniai Konföderációnak, amelyhez rajta kívül még odatartozott a rigai érsekség[234] (18 ezer km2), a kurzemei (4500 km2) és a két észt: a dorpati (tallinni) és a saarema–läänemai püspökség. (Ez utóbbi csak 1346-tól, mikor is a Rend megvásárolta a dánoktól.)

A Rend, Riga püspöke (aki alá 1243-tól nemcsak a livóniai, hanem a porosz egyházkerületek – Kulm, Pomezánia, Warmia, Sembia – is tartoztak) és az egyre jobban megerősödő, 1282-től Hanza-tag „majdnem szabad Riga városa, melyben azonban a nagymester és az érsek is székelt” (Mattiesen 1972:50.), szüntelen háborúskodásban álltak egymással, ami 1410-től, az első Landstagtól kezdve parlamenti kereteket is kapott. A társadalom vezető rétegét a lovag-testvérek alkották (Ritterschaft), számuk a 15. században 4–500 volt, soraikba a 15. századtól csak nemesek juthattak be. A hűbérbirtokosok és a szabad parasztok, iparosok alkották a Landschaft réteget, s a leigázott Undeutschok, nem németek a szolgaréteget (Knechtschaft).

Felmerül a kérdés, hogy a német uralom és befolyás alatt élő észtek és lettek hogyan őrizték meg etnikai különállásukat, míg a látszólag ugyanolyan helyzetben lévő poroszok teljesen asszimilálódtak. A legelfogadhatóbb válasz erre az, hogy a porosz területekre igen korán érkeztek német parasztok is, akik már a 16. század közepétől a helyiekkel egyforma jobbágyi függőségben éltek, míg a Baltikum keleti felében csak a 18. században kezdenek megjelenni német parasztok. A lettek egységesülése előbb következett be, mint elnémetesítésük megkísérlése. Ennek következtében itt az úr–jobbágy szembenállás „nemzeti” színezetet öltött. Jobbágyi alávetettségben ugyan, ám mégiscsak kialakulhatott az etnikai, s később, a 19. század végén ebből a nemzeti azonosságtudat (Zeids 1980:61.). A livóniaiak összefoglaló neve, az Undeutsch a városlakó németekkel szemben falusit jelentett. Lettországban ugyanis, ellentétben a másik két lovagrendi területtel, Pomerániával és Poroszfölddel, nem német jogú falvak alakultak ki, hanem nagybirtokok (Hellmann 1954:237.).[235]

Hunfalvy (1871/I:57–58.) is, amikor „a három herczegség, Észt-, Liv- és Kur-tartományok” lakóiról beszél, közölvén, hogy a 19. század utolsó harmadában közülük 200 ezer a német, „a többi 1 millió 650 ezer nem német, azaz lett, észt és liv”, figyelmeztetőleg hozzáteszi: „A német itt annyit jelent, mint úr.”

A Livóniai Konföderáció 1561-ig állt fenn (területét ezért eddig az évig hívják Alt-Livland-nak, Ó-Livóniának is). A 16. század végén, az ún. livóniai háború során (amit a Livóniai Lovagrend elvesztett, s emiatt végleg meg is szűnt), aztán a reformáció-ellenreformáció, majd a pusztító orosz betörések, a lengyel-litván és a svéd közbeavatkozások után a terület átrendeződött: északi részéből a (svéd, majd 1721-től orosz fennhatóság alatt álló) Észt Hercegség[236] lett, déli és nyugati részéből, Zemgaléből és Kursföldből a Kurzemei és Zemgalei Hercegség. A fennmaradó középső területeknek – a mai Észtország déli része, a lettországi Vidzeme és Latgale – maradt a Livónia elnevezés, hivatalosan azonban Ducatus Transdunensisnek, Daugaván túli Hercegségnek hívták. Az egész területre addig használt Livónia megjelölést ekkortól kezdi felváltani a keleti-tengeri tartományok (Ostseelande) hármassága: Livland, Estland, Kurland.

A lett nép a különböző törzsekből a 17. századra formálódott ki, aminek a legszembetűnőbb jele volt a „lett” fogalmának a „kitalálása” a lettül beszélőkre, valamint az, hogy számukra a német papok kénytelenek voltak létrehozni a lett nyelvű írásbeliséget. A további fejlődés, a nép nemzetté válása útján talán a legfőbb akadály az volt, hogy Ó-Livland felbomlásával a még ha idegen uralom alatt is, de eddig legalább egy államban élő lettek-letgalok három különböző államalakulatba kerültek.

6.2.1. Kurzeme

Kurland, vagyis teljes nevén a Kurzemei és Zemgalei Hercegség (1561–1795) a lengyel–litván Rzeczpospolita vazallusa volt, gyakorlatilag azonban önálló állam, amelynek csak háború indítását, illetve békekötést kellett „láttamoztatni” a lengyel királlyal;[237] ily módon hasonló helyzetben volt, mint 1525-től a Porosz Hercegség. Albrecht herceg szerepét itt Gotthard Kettler, egy Ruhr-vidékről származó, vesztfáliai nemes töltötte be, aki a Livóniai Lovagrend utolsó nagymesteréből vedlett át az új állam első világi uralkodójává, s vele együtt tértek át lutheránus hitre alattvalói. A Kettler-dinasztia kihalásáig, 1737-ig uralkodott. Ezt követően – az orosz befolyás erősödésének jeleként – az oroszok kegyeltje, Johann Biron (állítólag egy lovászfiú) családja került a trónra. A hercegség története tömören úgy foglalható össze, hogy a nemesség, a hírhedt „kurlandi bárók” fokozatosan korlátlan hatalomra tettek szert bennszülött alattvalóik felett, amit azután sem korlátozott senki, hogy a terület 1795-ben Oroszországhoz került.[238] (Mivel Kurzemei kormányzóság lett a neve, lakóit kurzemnieks ’kurzemei’-nek kezdték hívni, azokat is, akik Zemgaléban éltek – Zeids 1992:114.)

6.2.2. A Daugaván túli Hercegség

Az ugyancsak a lengyel-litván államnak hűbéres Daugaván túli Hercegség, a szűkebb értelemben vett Livónia nem maradt sokáig egyben: a svédek 1600-ban háborút indítottak, s a háborút lezáró 1629-es altmarki, majd az ezt megerősítő 1660-as olivai békeszerződés értelmében a terület kétharmad része, Észtföld déli része és az egész Vidzeme (Liefland) svéd fennhatóság alá került. Az önálló közigazgatási egységként létező Daugaván túli Hercegség fennállásának 68 évéből mindössze 20 évig élt békében, többnyire azonban idegen csapatok dúlták a kis államot. Az 1621-től – mikor II. Gusztáv Adolf elfoglalta Rigát – 1710-ig, I. Péter cár XII. Károly felett aratott győzelméig eltelt 90 év, a „svéd idők” viszont Lettország történetének alighanem legfényesebb szakaszát jelentik. Nemcsak gazdasági, de kulturális tekintetben is: II. Gusztáv Adolf 1632-ben a tartui gimnáziumot Academia Gustavianává alakítva megalapítja a Baltikum első lutheránus egyetemét; a svéd király megbízásából E. Glück (1652–1705), egy Szászországból származó lelkipásztor öt év alatt megtanult lettül, majd elkészítette a teljes Biblia-fordítást (1685, 1689),[239] közel kétszáz évig a legfontosabb lett könyvet.[240]

A német nemesi uralom nem változott meg akkor sem, amikor I. Péter cár 1710-ben az Orosz Birodalomhoz csatolta a csapatai által hihetetlenül kirabolt-feldúlt Vidzemét-Livóniát (az egész területen mindössze 90 ezren maradtak életben), hisz maga az orosz nagypolitika legbefolyásosabb szereplői között is a 18. században sok volt a balti német. A „második jobbágyság” ellenére az „orosz időkben” eljutottak a felvilágosodás fuvallatai is Vidzemébe, mégpedig annak szelídebb, népboldogító változata ugyanúgy, mint – G. Merkel (1769–1850) műveiben – a jakobinus változata. A lett parasztok között tömegesen hódító szelídebb változatot herrnhutizmusnak hívták,[241] s tulajdonképpen az eredeti huszitizmusból erősen megszelídített pietizmus volt. Mint ahogy pietistának nevezhető az a németalföldi származású pap is, G. F. (Vecais-Idős) Stenders (1714–1796), a lett szépirodalom megalapítója, aki egymaga nemzedékek munkáját pótolta be, s aki E. Glück mellett a másik kulcsfigura abban, hogy a lett kultúra egyáltalán életben maradt.

Noha 1795-től az összes lett terület az Orosz Birodalomhoz került, még sokáig maradt a német uralom. „II. Sándor uralkodásának kezdetén (1855) a kb. 125 ezer német politikailag, gazdaságilag és kulturálisan teljesen uralma alatt tartotta Livland, Estland és Kurland közel egymillió lettjét és észtjét.” (Haltzel 1972:143.) A helyzet csak az 1861-es jobbágyfelszabadítást, s főként az 1863–64-es lengyel-litván felkelést követően változott meg, a cári rezsim ekkortól látott neki gőzerővel az oroszosításnak.[242] A leglátványosabb dokumentuma ennek a szlavofil J. Szamarov 1868-as röpirata, az orosz nacionalista demagógia e mintapéldánya, amire a balti németek nevében C. Schirren dorpati professzor válaszolt, továbbra is ragaszkodva a népnyúzáshoz, hisz azt a történelmi jogok kellőképpen indokolják-szentesítik.[243]

Ilyen körülmények, két tűz között indult útjára a lett nemzeti újjászületési mozgalom, az ún. ifjú lettek mozgalma, s a század utolsó évtizedeiben ennek folytatása, „az új irány” (jauna strava), amelynek minimális – és egészen 1917-ig a maximális – célja az volt, hogy a lettek által lakott terület, amire ekkor találták ki a „Latvija” szót, valamiféle autonómiát kapjon. A lett fejlődés különlegessége, hogy az önállósodási törekvések korán összekapcsolódtak a terület fejlett iparosodásából következően erős munkásmozgalmi-szocialista áramlatokkal. (Moszkva és Pétervár után Riga volt az Orosz Birodalom harmadik legnagyobb ipari központja.) Az azonban, hogy Észtországgal és Litvániával egyetemben 1918-ban megalakult a független, önálló Lettország, az a nemzetközi helyzet szerencsés alakulásának köszönhető, annak, hogy a világháborúban kivérzett és a forradalmak zűrzavarába hullt Németország és Oroszország között támadt hatalmi űrbe – vagy inkább keskeny résbe – a baltiak be tudták tenni a lábukat – de azért igaz, hogy a három állam „többé-kevésbé nem kívánt gyermekként jött a világra” (Anderson 1974:18.).

6.2.3. Latgale

A Rzeczpospolita fennhatósága alatt a szűkebb értelemben vett Livóniának az Aiviekste folyótól keletre eső része (Livonia australis) maradt, amelyik egészen 1918-ig – Lettország történetének ún. lengyel idői[244] – a másik három, lettek által lakott területtől, Kurzemétől, Zemgalétől és Vidzemétől eltérő módon fejlődött, s amelyet ettől kezdve lengyel nevével úgy hívtak: Inflanty Polskie (lat. Livonia Polonica) vagy egyszerűen Inflanty (l 16. századi Iflanty l 15. századi Liflanty l Liefland l Livland), s amelyet aztán a 20. század elejétől – mikor felújították a középkori krónikák szóhasználatát a letgal törzs lakta területre[245] – mind a mai napig Latgalének hívnak.

Latgale – amint ezt először M. Taube (1935, 1938), majd az ő nyomában is a jeles B. Bre¾go könyve, az első latgal nyelvű Latgale-történet (Latgolas pagotne – Latgale múltja, 1943) feltárta – a kezdetektől másként fejlődött, mint a többi lett terület: míg a nyugati lett részeket a németek gyorsan és viszonylag simán meghódították,[246] addig a keletieket – ahol a 13. század folyamán a litvánok voltak az urak – csak a 14. században sikerült katonailag elfoglalni. (Miközben Riga néha a litvánokat támogatta, s ily módon szabályos polgárháború dúlt.) Latgale ezért már igen korán erős „litván vérségi- és keleti szláv kultúrhatást mutat” (Hellmann 1954:243.).

Az Inflanty létrejötte – ami lengyelesítést, polonizációt, s az evvel együtt járó katolizálást jelentett – elmélyítette az addigi külön utat, s több mint 350 évre elszakította a területet Livónia többi részétől. 1667-től a hivatalosan Inflantyi Hercegségnek (Ksiêstwo Inflantskie) nevezett közigazgatási egységet a varsói sejm által kijelölt és Daugavpilsben székelő vajda kormányozta. A város 1685-től püspöki székhely volt, s a svédek által elfoglalt Rigából az ellenreformáció élcsapata, a jezsuiták is ide költöztek. Az első latgal szöveget, egy prédikációgyűjtemény fordítását is ők nyomtatták ki 1753-ban a katolikus Vilniusban (Gaters 1977:12.).

A lengyelesítés a lengyel főúri nagybirtokrendszer kiépülését, a jobbágyság fennmaradását egészen 1861-ig, s ebből fakadóan a gazdasági-társadalmi rendszer elmaradottságát, a többi lett területtel összehasonlítva rideg barbárságát is jelentette. (Erre utal a latgalok lett gúnyneve: èangalie¹i ’erdővégiek’.) Amit csak elmélyített, hogy 1772-ben, a lengyel–litván állam első felosztásakor a területet Oroszország kaparintotta meg. 1802-ben a Vityebszki kormányzósághoz csapta, majd 1863-tól a Vilniusi kormányzóság részeként ugyanolyan megtorló intézkedésekkel sújtotta, mint a litvánok lakta tartományokat: egészen 1904-ig betiltotta a latin betűs könyvek kinyomtatását, s a gyűlölt lengyeleket üldözve igyekezett a kultúrát russzifikálni: az elemi iskolai oktatás is oroszul folyt, s földet kaptak azok a parasztok, akik katolikus hitüket odahagyva tízezerszámra tértek át a pravoszláviára stb. Ilyen körülmények között indult meg a latgal újjászületési mozgalom a század utolsó harmadában, elsősorban egy liberális szellemű földbirtokos, G. Manteuffel (1832–1916) érdeméből, aki népművelő kalendáriumokat kezdett kiadni 1863-ban, s számos lengyel és német nyelvű munkában tárta fel Inflanty kultúrtörténetét.[247]

Mert a néprajzi jellegű mozgalom természetesen az Inflanty nevet használta. Magát a Latgale, illetve a latgalok (latgalie¹i, latgalul: Latgola és lotgoli¹i) szót a Pétervárott mérnöknek tanult író-költő F. Kemps (1876–1952) újította fel az 1900-ban kinyomtatott négy, latgalei tájat ábrázoló képeslapon. (A szó használatát a cári hatóságok tiltották.) F. Kemps adta ki az első latgal nyelvű újságot („Gaisma”– Világosság, 1905–06), az első folyóiratot („Austra”– Hajnal, 1908), ő írta meg Latgale első kultúrtörténetét (Latgalie¹i – A latgalok,1910), s elsősorban az ő, valamint a pap-politikus F. Trasuns (1864–1926) jóvoltából vált az 1910-es évektől lassan ismertté Latgale (addig még a lettek által sem tudatosított) különállása és az ebből fakadó kérdések.[248] Amikor az első világháború utolsó éveiben napirendre került az önálló, független Lettország megalakítása, akkor a latgalok 1917. áprilisi kongresszusán F. Kemps elképzelésével szemben – aki egy Oroszországon belüli autonóm Latgale felé hajlott – F. Trasuns javaslatát, a jövendő Lettországgal való egyesülést szavazták meg.

1918 után, avval együtt, hogy Latgale széles körű autonómiát kapott (a latgal nyelvet hivatalosnak ismerték el, biztosították a katolikusok szabad vallásgyakorlását és azt, hogy egyházi ügyekben közvetlenül Rómához fordulhattak, tág önkormányzati jogokhoz jutottak stb.), amiért is P. Zeile (1992:7.) joggal nevezi az 1904–1917-es első után a két világháború közötti időszakot a második latgal nemzeti ébredésnek, megkezdődött a terület összecsiszolása a többi országrésszel. Amire szükség is volt, hisz egyfelől – a katolicizmusból következően – Latgaléban a gyermekszaporulat kétszerese volt a lettországinak, másfelől körülbelül ugyanilyen arányú volt a gazdasági-kulturális elmaradottság. Például 1930-ban a tíz éven felüli lakosok csak 67%-a – 1920-ban még csak 49%-a! – tudott írni-olvasni. (LKV/10:20110.) Az 1934-es Ulmanis-puccsot követően erősen megnyirbálták az autonómiajogokat, ami érthető: a nacionalista autoritárius rendszer politikájának a legnagyobb nehézségekkel Latgaléban kellett szembenézni, ahol a kb. 15 ezer km2-en élő több mint félmillió lakosnak még 1930-ban is csak 57%-a volt latgal-lett, míg 27%-a orosz, 6%-a lengyel, 4%-a belorusz, 5%-a zsidó, sőt a nagyvárosokban, ahol a latgal-lettek száma a 40%-ot sem érte el, még „nemzetietlenebb” volt az arány (Lit. E./XIV:208.). Megdöbbentő adat, hogy a Lettország lakosainak több mint egyharmadát kitevő latgalok közül 1939-ben csak 109-nek volt egyetemi diplomája, szemben a 7504 lett diplomással (Idézi ©kutans 1978:181.).

Lettország 1940-es, majd 1944-es szovjet megszállását követően a latgal szellemi elit majd minden tagja vagy a Gulag foglya lett, vagy emigrált. Szovjet-Lettországban a latgal különállást hallgatólagosan, majd 1956-tól hivatalosan is tiltották. Az utolsó szovjet-latgal újságok 1958-ban jelentek meg (Zeps 1978:381.). P. Zeile (1992:1.) arról ír, hogy a latgal kultúra kétszer szenvedte el a legsúlyosabb oroszosítást, mikor a birodalom „az Európába vágandó ablak” útján küszöbként taposta a latgalokat: 1864-től 1904-ig és a Lett Kommunista Párt KB hírhedt 1959-es plénuma után. Ezért 1960-ban Münchenben jött létre a Latgal Tudományos Intézet, amely az 1990-es évek elején hazaköltözött, s ott folytatja az 1965 és 1981 között Münchenben megjelentetett „Acta Latgallica” kiadását. (Latgale fővárosa, Daugavspils mellett Rezekne a latgal kultúra másik központja.) Ez azt is jelenti, hogy az újra függetlenné vált Lettországban most jött el az utolsó pillanat, mikor eldőlhet, hogy egyáltalán „életben marad-e a latgal kultúra” (Kursite 1994:149.).

A demográfiai helyzet, amely annak következtében alakult ilyenné, hogy 1945 után Latgaléban volt a legalacsonyabb a születési arány, s a legnagyobb az orosz bevándorlás, vészjósló, de talán nem reménytelen: 1989-ben az egész országrész lakóinak 43%-a volt orosz, s 42%-a latgal-lett; a fővárosban, Daugavspilsben 13% latgal-lett, 13,1% lengyel és 70% orosz-ukrán-fehérorosz (Zvidrin¹–Krumin¹ 1991).

Az elmondottakat jól foglalja össze a latgal irodalomnak az a periodizációja, amelyet V. Zeps (1995:313.) adott:

„1750–1864: vallásos irodalom lengyel irányítás alatt; 1865–1904: kéziratos irodalom a latin betűs könyvek első tilalmi időszakában; 1905–1934: latgal irodalom latgal irányítás alatt; 1934–1943: a (de facto) második tilalmi időszak Ulmanis kormányzása és a második világháború első évei alatt; 1943–1985: rövid virágzás a második világháború végén (1943–44), a latgal irodalom emigrációban, miközben a megszállt Lettországban tart a harmadik tilalmi időszak; 1986–: a latgal irodalom vége az emigrációban, reneszánsza otthon.”

*

Lettország, illetve általában a Kelet-Baltikum egyes területeinek a 15–18. századi hovatartozását szemlélteti a következő oldalon lévő térkép.

Milyen volt a lett történelem? Egyelőre érjük be az egyszerűnek tűnő válasszal: először keleti szláv, aztán német, majd lengyel, svéd, orosz, s a végén egy kicsit lett…

6.3. A litván nép

Dusburgi Péter (III, 221) az 1283-as évhez csupa nagybetűvel azt jegyezte be évkönyvébe: „Véget ért a háború a poroszokkal. Megkezdődött a háború a litvánokkal.” A Nemunas jobb partján, fel északnak a Livóniai Lovagrend épp ekkor igázta le Zemgalét. A németek a livóniai törzsekkel és a poroszokkal ellentétben azonban a két tűz közé került litvánokat sohasem tudták legyőzni.

A litvánoknak az 1009-as első említésüket követő két évszázad folyamán a balti törzsek, illetve népek közül egyedül sikerült államot alapítaniuk. A valóságos demográfiai robbanás mellett ez talán annak köszönhető, hogy hatalmi vákuum alakult ki: mind a lengyel, mind a keleti szláv állam egymással is marakodó kisebb fejedelemségekre, városállamokra esett szét, s így, állandó harcok között – miközben egy-két évenként jöttek létre újabb és újabb szövetségek németek és szlávok, németek és litvánok, litvánok és szlávok, s nem utolsósorban litvánok és litvánok között, mindenki mindenki ellen – alakult ki a litván állam. Pontos adatunk kevés van a körülményekről, s ezért Litvánia felemelkedésére mind a mai napig érvényes az, amit A. Mickiewicz az 1827-es Konrad Wallenrod (alcíme szerint „Történelmi beszély a litván és a porosz történelemből”) előszavában írt: „A történettudomány még nem tisztázta kellőképpen, hogy az a nép, amelyik oly gyenge volt és oly sokáig hódolt idegeneknek, hogyan volt képes egyszer csak megizmosodni és veszélyeztetni minden ellenségét, egyfelől állandó, gyilkos háborút viselve a Lovagrenddel, másrészt végigrabolva Lengyelországot, adót szedve Nagy Novgorodtól, és portyázásaiban eljutva egészen a Volga partjáig és a Krím félszigetig.”

Az mindenesetre biztos, hogy a litvánok 1219-ben már önálló országként kötnek békét a Halics–Volhíniai Fejedelemséggel. Az aktusnál jelenlévő húsz auk¹taitijai és ®emaitijai fejedelem közül a krónikás ötöt kiemel, mint akik a legelőkelőbbek. Közöttük van Mindaugas,[249] akit a litván Szent Istvánnak, az államalapítónak tartanak. Származása ismeretlen, apjának később adták a krónikások-történészek a Ringaudas nevet. Az azonban tény, hogy 1240 körül – miután gyilokkal, haddal vagy rokoni kapcsolatok kiépítésével, ígéretekkel és adományokkal – legyőzte a kisebb fejedelmek jó részét, Auk¹taitija és részben ®emaitija uraként fölvette a nagyfejedelem címét. Ettől kezdve csak az uralkodó gyermekeit illette meg a fejedelem cím, s az eddigi fejedelmek lassan nagyurakká, bajoras-bajorokká fokozódtak le. Az ún. Fekete Oroszország leigázásával Mindaugas kezdte meg a keleti szláv fejedelemségek országához csatolását. Polaszje, Polock, Minszk, Vityebszk, Volhínia, Kijev,[250] Csernyigov és Podólia egy részének a meghódításával Litvánia területe a 14. század közepére elérte a 650 ezer km2-t. A litvánból ily módon litván-orosszá (keleti szlávvá) táguló birodalom „magában foglalta a Daugava felső és középső folyásának medencéit,[251] a Nemunasnak, a déli Bugnak, a Dnyepernek és az Oka felső folyásának a medencéit, azaz a mai Litvániát, Fehéroroszországot, Ukrajna nagy részét és Oroszország kis részét” (Ljubavszkij 1910:32.). Az etnográfiai Litvánia (kb. 70–80 ezer km2) mindig a nagyfejedelem birtokában maradt, aki rokonait, jó embereit küldte a meghódított fejedelemségekbe, ahol azok a helyi fejedelmekkel együtt kormányoztak. (Ez némileg hasonlított – ha nem is gazdaságilag, de politikailag – a nyugat-európai vazallusrendszerhez.)

Hogy honnan vette Litvánia mindehhez az erőt, az „homályban marad”. (Hellmann 1956:165.) Alighanem M. Ljubavszkij (1910:26.) jár a legközelebb az igazsághoz, aki a hódításokat a litvánok megszaporodásával magyarázza. Ez különösen attól kezdve érvényes, amikortól – nagyjából a 13. század utolsó harmadától – a tatár támadások veszélye az Aranyhorda belvillongásai miatt csökkent: a szomszédos fejedelemségek, elsősorban a Litvániával leginkább versengő Halics–Volhíniai Fejedelemség lakosságát a tatárok – akik nem ejtettek férfi foglyot – alaposan megtizedelték. Ennek lett eredménye, hogy 1349 után Halics Lengyelországhoz, Volhínia pedig Litvániához került, illetve hogy Algirdas nagyfejedelem 1362-ben vagy 1363-ban nagy győzelmet tudott aratni a tatárok felett Szinyaja Vodánál, Kék Víznél.[252]

Mindaugas központosító törekvéseit sokan nem nézték jó szemmel. Kezdve trónkövetelő unokaöccsén, Tautvilason, aki a független fejedelemségnek maradt ®emaitijára is támaszkodhatott, Halics–Volhínia fejedelmén és a novgorodi Alekszandr Nyevszkijen át egészen a rigai püspökig számosan összeszövetkeztek ellene.

Hogy leghatalmasabb ellenfelét, a lovagrendet leszerelje, Mindaugas döntő lépésre szánta el magát: 1250-ben vagy 1251-ben egész háza népével, valamint számos bajorral együtt megkeresztelkedett, s 1254-ben a római IV. Ince pápától kapott koronával királlyá koronáztatta magát. Királlyá – Litvániában először és utoljára. Az odaküldött püspöknek és a lovagrendnek a király nagyvonalúan azt a ®emaitiját adományozta, amely csak részben és nagyon feltételesen volt az övé.

(Ugyanebben az időben Litvánia szomszédságában is hasonló események játszódtak le: Danilo Romanovics halics–volhíniai fejedelem a tatár fenyegetés miatt folyamodott nyugati segítségért, s őt 1253-ben koronázták királlyá a Bug menti Drohiczynban a IV. Incétől kapott koronával, s a pápa hozzájárult a latin és a keleti kereszténység uniójához. A dolog hamvába holt, mint ahogy a Halics–Volhíniai Fejedelemség és Litvánia egyesülése is, amire pedig jó esélyt adott az, hogy Mindaugas a lányát Danilo egyik fiához, Svarnhoz adta feleségül, s a vej rövid egy évig, 1269-es haláláig uralkodott Litvániában is. Az események azonban elsöpörték mind a két ország, mind a két egyház unióját, s evvel a Keletre előretolt „latin sziget” óriási esélyét is.)

A további fejlemények is ezt igazolják. Amikor a keresztesek ellen felkelt ®emaitija fejedelme, Treniota 1261-ben fölajánlotta Mindaugasnak a tatárok által közben alaposan feldúlt Litvániával való egyesülést, cserébe a keresztesekkel való szövetség felmondását és az ősi pogány hithez való visszatérést kérvén, a király habozás nélkül kötélnek állt. A kereszténység tényleges felvétele így végzetes módon több mint 120 évvel újból elodázódott.

Mindaugast hatalma csúcsán összeesküvő fejedelmek meggyilkolták. Utódai közül Vai¹vilkas vagy az igen tehetséges Traidenis négy fivére is pravoszláv hitre tért, ennek ellenére a keresztény Európa a litvánokat továbbra is – újra – pogánynak tartotta.

A Litván Nagyfejedelemség (1263–1569) uralkodójának az elnevezése bizonytalan. A gyér források némelyike nagyfejedelmet említ, de lehet, hogy ez csupán a 14. század végi állapot visszavetítése, amikor ez a cím mint a Litván Nagyfejedelemség (Lietuvos Did¾ioji Kunigaik¹tyste, rövidített jele: LDK) uralkodójának a címe hivatalossá vált.

A valószínűleg a porosszal azonos kezdeti törzsszövetségi katonai demokrácia fokozatosan katonai monarchiává fejlődött, ahol az országot irányító nagyfejedelemnek és dinasztiájának közös volt a célja a bajorsággal: a külső hódítás. Litvánia rablóhadjáratait ezért csak a Moszkvával kötött 1449-es béke zárta le (£owmiañski 1934:447.), mert ekkorra végképp életképtelenné vált a nemesi hadkötelezettségen alapuló katonaság, zsoldos hadseregre pedig nem volt pénz.

A Litván Nagyfejedelemség kibontakoztatásában két uralkodónak voltak döntő érdemei.

Ami fiai legyilkolása miatt Mindaugasnak nem sikerült, hogy tudniillik örökletessé tegye a trónt, az sikerült Gediminasnak (1316–1341), akinek uralkodóháza unokája, Jogaila, vagy ahogy lengyeles formájában ismerik: Jagie³³o (magyarul: Jagelló) néven vált legalábbis Közép- és Kelet-Európa legnagyobb dinasztiájává, amelyik nemcsak a lengyeleknek, hanem a cseheknek és nekünk is több királyt adott (a nálunk 1440 és 1444 között uralkodó I. Ulászlót, II. Ulászlót: 1490–1515, és II. Lajost: 1516–1526).

Gediminas külpolitikája kettős irányú volt. Nyugatról igyekezett megállítani a keresztesek előrenyomulását – két ízben úgy, hogy az ország újra keresztény hitre tért volna; a második alkalom valószínűleg az életébe került: a „pogány tábor” megmérgeztette –, ugyanakkor sikerrel terjesztette ki a litván államhatárokat kelet felé, noha Ivan Kalita (†1340) személyében megjelent már az a moszkvai uralkodó is, aki először hívta magát az egész Rusz nagyfejedelmének, s aki tudatosan törekedett a szláv földek egyesítésére, ezért Moszkva egyre inkább Litvánia fő ellenfelévé vált. Egyelőre azonban a novgorodi, a tveri, a pszkovi stb. városállamok a litvánok védelmét keresték Moszkvával, de főként a tatárokkal szemben.[253] Gediminas odáig ment, hogy pravoszláv püspökséget létesített Fekete Oroszország központjában, Naugardukasban (len. Nowogródek).

Jelentős tetteket hajtott végre az országon belül is. Kereskedelmi szerződést kötött Rigával, külföldi kereskedőket és iparosokat hívott meg, s ösztönözte a gyér városi élet kibontakozását. Ilyen irányú tevékenységének betetőzéseként megalapította Vilniust, vagy legalábbis új székvárosának tette meg. A főváros addig ugyanis nem volt állandó. Kernave, Trakai, Vilnius, később Naugardukas, Kaunas egyaránt szolgált fővárosként.

Gediminas hét fia között osztotta fel az országot. Az a veszély fenyegetett, hogy Litvánia darabokra hullik. Hogy nem így történt, az annak tudható be, hogy a keresztesek támadásai, valamint az újabb keleti és déli területek meghódítása (ahonnan a háborúskodáshoz szükséges adók befolytak) parancsoló szükségességgel követelték meg az ország egységét. Ehhez az is kellett, hogy egy rövid közjáték után olyan tehetséges emberek ragadják magukhoz a hatalmat, mint Gediminas két fia, Algirdas és Kêstutis, akik 1345 és 1377 között párban uralkodtak oly módon, hogy a Vilniusban székelő Algirdasé volt a nagyfejedelmi cím és – egyre inkább Lengyelországgal versengve – a déli-keleti hódítás ügye (amit erőteljesen meg is valósított: 1363-ban a birodalomhoz csatolta az újjáéledt Kijevet, ahol a korábbi hagyományt felújítva 1375-től pravoszláv püspökséget állított fel, s 1368-ban és 1371-ben csapataival Moszkva falait ostromolta), míg a Trakaiban berendezkedő Kêstutis, az egyenes lelkű katonaember típusa a keresztesek elleni harcot, ®emaitija védelmét vállalta magára. (E harc méreteire jellemző, hogy 1345 és 1382 között a lovagok kereken száz ízben törtek be litván földre, amire negyven ellenhadjárat volt a válasz. E kis keresztes hadjáratokat a katolikus propaganda Litauerreisennek keresztelte el, s e litván társasutazásokra egész Nyugat-Európából toborozták a résztvevőket.)

Algirdas örökébe elsőszülött fia, Jogaila lépett, Kêstutis pedig megmaradt Trakai fejedelmének. Hamarosan azonban hatalmi harc tört ki nemcsak Jogaila és Kêstutis, hanem az utóbbi fia, Vytautas, tehát Jogaila unokatestvére között is. Mindkét tábor többször szövetkezett hol a keresztesekkel, hol a különböző lengyel és keleti szláv fejedelmekkel. A viszálykodás során – mialatt egy évig Kêstutis volt a nagyfejedelem – végül Jogaila 1382-ben meggyilkoltatta a konok pogány Kêstutist, s Vytautasnak is csak női álruhába bújva sikerült a börtönből a keresztesekhez szöknie (akiknek Jogaila előzőleg már odaígérte ®emaitiját, és azt, hogy kezükből veszi fel a kereszténységet).

Közben azonban két fontos dolog történt Litvánia szomszédságában. Dmitrij moszkvai fejedelem 1380-ban a Don melletti Kulikovo mezején szétverte Mamaj tatár kán seregeit, s ezzel nemcsak a Donszkoj melléknevet nyerte el, hanem a litván fennhatóság alatt élő keleti szlávok rokonszenvét-bizodalmát is. A pravoszláv metropolita már egy évvel később a litvániai Kijevből Moszkvába tette át székhelyét – most már végleg. Sőt Jogaila előtt is felmerült annak a megoldásnak a lehetősége, hogy Moszkvával szövetségre lépve pravoszláv hitre tér. Vityebszki fejedelmi házból származó anyja közvetítésével tárgyalásokat is kezdett arról, hogy esetleg feleségül venné Dmitrij Donszkoj lányát, s így védené meg Litvániát a keresztesek meg-megújuló betöréseitől. Még egy „világtörténelmi pillanat” – ki tudja, hogy fordul Európa sorsa, ha ez bekövetkezik, s nem Moszkva, hanem Vilnius válik a „harmadik Rómává”? Ám egyik fél sem kapkodta el a dolgot. Moszkva azért nem, mert aligha állt érdekében, hogy legnagyobb vetélytársát erősítse, Litvánia pedig azért nem, mert a görögkeleti hit felvétele aligha szüntette volna meg a keresztes támadások ürügyét, hisz Róma a pravoszlávokat félig-meddig pogánynak tartotta. Arról már nem is beszélve, hogy egyazon birodalmon belülre kerülve a szláv fejedelemségek óhatatlanul Moszkva körül tömörülnek, s ez gazdasági katasztrófa lett volna a litván hűbérurak számára, akik jövedelmük jó részét e fejedelemségekből nyerték.

Jogaila végül is máshonnan nősült. 1382-ben ugyanis Nagy Lajos királyunk halálával árván maradt a lengyel trón. Máig rejtély, kinek támadt az a merész ötlete, hogy Lajos kisebbik lányát, Jadwigát (magyarul: Hedviget) 1384-ben nagy sietve „királlyá” koronázva, majd az unokatestvérével időközben kibékült Jogailához férjhez adva több, gordiuszinak tűnő csomót lehet egy csapással megoldani: megszűnik a terhessé vált magyar–lengyel perszonálunió, Litvániából, az eddigi pogány ellenségből keresztény szövetséges lesz a lovagokkal szemben, egyszersmind Moszkvával szemben is, s végül a lengyelek is megszabadulnak a Habsburg-háztól. Jadwigát ugyanis évekkel ezelőtt odaígérték Habsburg Vilmos hercegnek. Sőt azután, hogy Krevóban, a mai Fehéroroszország területén lévő városkában megállapodtak Jogailával a házasságban, bár még nem volt érkezésük ennek hírét megvinni Lengyelországba, a Habsburg-vőlegény betoppant Krakkóba, s ott annak rendje és módja szerint feleségül vette Jadwigát.[254] A lengyelek hamarosan elkergették Vilmost, s életbe lépett a krevói egyezmény. 1386-ban Jogaila bevonult a Wawelbe, megkeresztelkedvén feleségül vette Jadwigát, s II. W³adys³aw Jagelló néven lengyel királlyá koronázták, de egyúttal megmaradt litván nagyfejedelemnek is.

A krevói egyezmény előírta Litvánia megkeresztelését, amit Jogaila 1387-ben visszatérve Litvániába, el is végeztetett. (Az éppen a lovagrend kezén lévő ®emaitiját csak 1413-ban keresztelték meg.) Az egyezmény másik fontos pontja Lengyelország és Litvánia kapcsolatát volt hivatva szabályozni. Az okmány szerencsétlen módon erre az azóta is vitatott „applicare” szót alkalmazta, ami jelent hozzácsatolást, egyesítést és beolvasztást is.

Mindenesetre 1385 után Litvánia és Lengyelország perszonálunióval összefűzött két különálló ország. Hamarosan azonban még ez a kapocs is megszakadt. Az unokatestvér Vytautas ugyanis polgárháborút robbantott ki, melyben megint csak részt vett az összes számba jöhető külföldi szövetséges, s olyan furcsa helyzet is előállt, hogy a Mickiewicz megénekelte nagymester, Konrad Wallenrod német és Vytautas litván csapatai együtt ostromolták a Jogaila litván, orosz és lengyel seregei által védett Vilniust. A bonyodalmak úgy értek véget, hogy 1392-ben Jogailából végleg Jagelló lett, csak a lengyel királyság ügyeivel foglalkozott, s Litvániát hagyta unokafivérére, aki Nagy Vytautas néven vonult be a történelembe, s akinek 1430-ban bekövetkezett halálakor a Litván Nagyfejedelemség hatalma csúcsára ért. Litvánia ekkor 1 millió km2-nyi területével a korabeli Európa legnagyobb állama volt, amelynek déli határa a Fekete-tenger fölötti országnyi lakatlan sztyeppékig nyúlt, keleti határa Moszkvától 200 km-re húzódott, s Palangánál keskeny kijáratot nyert a tengerhez is. Nyugati szomszédja egyrészt a szövetséges Lengyelország, másrészt az a lovagrend volt, amelyre az egyesült lengyel-litván hadak 1410-ben Grunwaldnál (lit. ®algiris) a középkor egyik legnagyobb csatájában döntő vereséget mértek. Döntő, de nem megsemmisítő vereséget, mint ahogy a lényegében a grunwaldi ütközetet leszüretelő 1422-es melnasi béke is csupán a lovagrend litvániai igényeit, de nem a hatalmát semmisítette meg örökre.

Vytautas megpróbálta Litvániát teljesen függetleníteni Lengyelországtól. 1398-ban a litván nemesek ki is kiáltották királlyá, ám egy évvel rá a Vorszka folyónál a tatároktól elszenvedett súlyos vereség szertefoszlatta reményeit, s kénytelen volt elismerni lengyel vazallusságát. Másodszor 1429-ben kért koronát Luxemburgi Zsigmond német-római császártól, de a lengyel urak elfogták a koronát hozó küldöttséget, s az ekörüli huzavona közben Vytautas meghalt.

A kelet felőli önállóságot lett volna hivatva biztosítani a nagyfejedelemnek az a kísérlete, hogy – Gediminas és Algirdas után ismételten – litvániai metropolitát választasson, de jelöltjével szemben a pravoszláv egyház vezető testülete, a carigrádi (konstantinápolyi) szinódus a moszkvai metropolita mellett tette le a voksot.

A Litvánia különállását célzó kísérletek mellett azonban Vytautas uralkodása alatt megtörtént a Litvánia és Lengyelország tényleges egyesülése felé vezető döntő lépés is. Az 1413-as horodlei unió tulajdonképpen megteremtette a litván nemesi osztályt. A törzsökösebb lengyel nemességgel, a szlachtával (lit. ¹lekta) való egyenjogúsítás érdekében 47 családot adoptáltak lengyel nemesi családokba, úgy, hogy az utóbbiak címerüket kölcsönözték a litvánoknak, akik ezután hívhatták magukat nemesnek. Ugyanakkor az unió kimondta az öröklött birtokok örökös tulajdonjogát, valamint a nemesek személyi sérthetetlenségét. A katolikus nemesek unióban kapott jogait hamarosan kiterjesztették a pravoszláv előkelőekre is.

Nem terjesztették ki viszont a városlakókra, holott Vilnius, majd Kaunas Vytautas idején lett magdeburgi jogú, vagyis önigazgató, hűbérúrtól nem függő város. (Ezek száma a 16. században negyvenre emelkedett.)

A két unokatestvér, Jagelló (II. W³adys³aw, 1386–1434) és Vytautas (1398–1430) utáni trónviszályok oka a furcsa perszonálunió volt, amelynek értelmében ugyanazt az uralkodót kellett megválasztani, de külön-külön lengyel királynak, illetve litván nagyfejedelemnek. A Gediminas- (Jagelló-) ház kihalásáig, 1572-ig uralkodók listája azt bizonyítja, hogy a rendszer nem éppen kifogástalanul működött:

Lengyel király

Litván nagyfejedelem

III. W³adys³aw (1434–1444)

(I. Ulászló néven magyar király 1440–1444)

©vitrigaila (1430–1432)

I. Zigmantas (1432–1440)

IV. Kazimierz (1447–1492) =

I. Kazimieras (1440–1492)

Aleksander (1501–1506) =

Aleksandras (1492–1506)

Zygmunt Stary (Öreg) (1506–1548) =

II. Zigmantas (1506–1548)

Zygmunt August (1548–1572) =

Zigmantas Augustas (1544–1572)

A 16. század közepétől a dominium maris Baltici birtoklásáért Svédország mellett Oroszország is sorompóba szállt. 1449-ből származik az első olyan békeszerződés Litvánia és Moszkva között, amely a két felet egyenlőnek ismeri el (©apoka 1936:185.). Attól kezdve azonban, hogy III. Ivan 1480-ban szétverte az Aranyhordát, s feleségül véve az utolsó bizánci császár lányát, Zsófiát (aki a bizánci címerből áttelepítette a kétfejű sast az oroszba), egyre nagyobb teret kapott a „Moszkva: harmadik Róma” ideológiája, aminek értelmében a Jagellóktól vissza kellett szerezni az ősi Rurik-birtokokat (£owmiañski 1934:448.), s egyre inkább az orosz fenyegetés vált meghatározóvá. Ezért a litvánok kénytelenek voltak viszonyukat szorosabbra fűzni a lengyelekkel. Ennek eredménye lett – miután az egyesülési tárgyalások közepette a lengyelek kész helyzetet teremtvén egyszerűen elcsatolták Litvániától Podlaszét, Volhíniát és Ukrajnát – az 1569-es lublini unió, amely kimondta, hogy „a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség immár egységes és osztatlan test, egységes egy közös Köztársaság (Rzeczpospolita)”. Litvánia ugyan névleg megtartotta különállását, egészen a Rzeczpospolita 1795-ös felosztásáig, de például az időszak végén született, társadalmi szempontból korszerű 1791. május 3-i alkotmány Litvániának már a nevét sem említi. Ezért joggal tekinthetjük a lublini uniót olyan fordulópontnak, amellyel véget ért a Litván Nagyfejedelemség és megindult az önálló államiság elvesztése.[255]

A litván történelem kezdeteiről összefüggő beszámoló csak a 15. század elején született. Addig a korábban említett livóniai és porosz krónikákra, a lovagrend Litvánia-utazásait dokumentáló 14. századi ún. litván úti beszámolóira (litauische Wegeberichte), valamint a keleti szláv és lengyel forrásokra vagyunk utalva,[256] bár amint M. Hellmann (1989:727.) figyelmeztet rá, azon az alapon, hogy „ez is balti, az is balti”, nem lehet például a poroszok történelmét megvilágító forrást közvetlenül a litvánokra vonatkoztatni – mint azt sok baltikumi történész teszi.

A keleti szláv krónikák, amelyek kizárólag a hatalom szempontjából, pártosan ábrázolják az eseményeket (Lihacsev 1958:27.), nem egyszerűen különböző másolatokban, hanem e legkülönfélébb módon módosított-kiegészített másolatok összeállításaiban, ún. szvod-okban, krónikakompozíciókban maradtak fenn, s ezek mindig tükrözték az összeállítás helyének és idejének hatalmi viszonyait.

Mint ismeretes, a 12. század elején született, feltételezett szerzetes-szerzőjéről Nesztor-krónikának elnevezett első keleti szláv krónika csak különböző, a 14–17. századból származó krónikakompozíciókban, az 1377-ben összeállított Lavrentyij-krónikakompozícióban és az 1425-ből való Ipatyiji-krónikakompozícióban maradt ránk.[257] A litván történelem szempontjából különösen az utóbbi fontos. Az Ipatyiji-krónikakompozíció ugyanis nemcsak a Nesztor-krónikát tartalmazza (amely 852-től 1117-ig meséli el a történteket), hanem ennek egy 1200-ban készített folytatását is (az 1118 és 1199 közötti eseményekkel), s főként 3. részeként a Halics-Volhíniai Fejedelemség krónikáját 1199-től 1292-ig, amely lényegében a fejedelmek életrajzaiból áll, s a szokásos krónikákkal ellentétben nem volt évenkénti szakaszokra osztva, ezért az évszámokat az Ipatyiji-krónikakompozíció összeállítója rakta bele, elég ügyetlenül, néha 4 évet is tévedve (Lihacsev 1947:433.).

Keleti szláv krónikakompozíciók a 16. század végéig születtek, ennélfogva igen nehezen kibogozható, szövevényes kapcsolatban állnak a lengyel krónikairodalommal.[258] Anonim Gall 1112–1116-ban keletkezett Chronica Polonorumja, W. Kadlubek 1208–1218-ban keletkezett Historia Polonicája, majd a Kronika polsko-¶l±ska (Lengyel-sziléziai krónika, 1283–85), az ún. Mierzwa-kompiláció (1306–1325), a 13. század második felében keletkezett Kronika wielkopolska (Nagylengyel krónika) gyér adatai után J. D³ugosz (1415–1480) volt az, aki a Historia Polonica 12 kötetében (1455) a friss szövetséges Litvánia történetéről is a legtöbbet mondja, s aki – amint azt A. Sahmatov kimutatta (idézi Mansikka 1922:133.) – főként keleti szláv krónikákra támaszkodott, hogy aztán bizonyos részleteket a késői, 16. századi orosz évkönyvek majd tőle kölcsönözzenek (Mansikka 1922:113. és köv.). Hogy D³ugosz milyen szemüvegen keresztül nézte a litvánokat, azt az 1387-es évhez, tehát a litvánok megkeresztelkedésének évéhez tett megjegyzése jól mutatja: „Európa népei közül a legprimitívebbek a ruszinoknak voltak kénytelenek szolgálni és adót fizetni, úgyhogy mindenki nagyon csodálkozott, mikor olyan szerencséjük támadt, hogy saját bátorságuknak vagy szomszédaik elsatnyulásának, illetve tunyaságának köszönhetően most parancsolnak a ruszinoknak, akiknek uralma alatt majd ezer évig mint rabszolga-horda éltek.”

A Litván Nagyfejedelemségnek voltak „saját” krónikái is. Azért az idézőjel, mert a 14. század végén – 15. században keletkezett különböző kéziratos krónikatöredékeknek – melyekből a 16. században 3 krónikakompozíciót állítottak össze – sem szerzőit, sem pontos keletkezési idejüket és helyüket nem ismerjük, s ezért nyilvánvalóan nem vonhatók egyetlen érdek közös nevezője alá. Ennek ellenére „politikai-ideológiai jellegük alapján joggal jelöljük litvánnak őket” (£owmiañski 1961:132.).[259]

Litvánia krónikája három krónikakompozícióban maradt fenn:

Az elsőt, az ún. rövid redakciót feltehetőleg Szmolenszkben, 1446-ban állították össze, a második, középső redakciót talán Vilniusban kompilálták a 16. század elején, s ez a legkevésbé litván érdekű, míg a harmadikat, az ún. Büchovec-krónikát 1520 táján, valószínűleg Luckban, a Go¹tautas mágnáscsalád megbízásából.[260]

A livóniai krónikák vagy Dusburgi Péter Poroszföldi krónikája a balti népek megkeresztelkedéséről szóltak, s három erő: a pogányság, a nyugati és a keleti kereszténység harcáról, ahol is mindhárom fél bensőleg is megosztott volt, s ennélfogva gyakorta szövetkezett egyik-másik ellenfelével is.

A pogány törzsek egymás ellen folytatott hadjáratai nyilvánvalóak. A nyugati világot a pápaság és a császárság rivalizálása osztotta meg,[261] ami olyan tartós nyomot hagyott az európai történelemben, mint a porosz állam, amely születését a kettő közötti hintapolitikának köszönheti, s amely formálisan a reformáció során először a pápaságtól, majd a császárságtól önállósította magát. A nyugati és keleti kereszténység legalább az 1054-es egyházszakadással kezdődően szemben állt egymással. A távolság közöttük hol olyan minimális volt, hogy a kettő hibrid-egyháza, a görög katolikus is létrejöhetett, hol olyan maximális – s ez volt a gyakoribb –, hogy az ortodoxokat a latinok pogánynak tartották. A 14. században gyakori volt a jellemzés: est Christianus, non Ruthenus – nem orosz, keresztény (Winter 1960:103.). A 13. század második felétől a tatár uralom alatt lévő keleti szlávokat Nyugaton egyenesen a keresztényellenes tatárok szövetségesének tartották. Nemcsak a 13. századi livóniai krónikák, de Livländische Historien című művében még J. Renner (kb. 1525–1583) is Unchristen-nek, nem kereszténynek titulálta a pravoszlávokat. IV. Sándor pápa egy, a Német Lovagrendhez intézett bullájában a tatároktól Oroszországban visszaszerzendő földeket, javakat egyenesen „a görög szakadárokhoz tartozó, azok szertartásaihoz gyalázatosan ragaszkodó” papok térítésére akarja felhasználni, mondván, hogy azok megkaphatják az említett javakat, amennyiben „hűségesen és engedelmesen visszatérnek a római anyaszentegyházba” (Pápai bullák:195.). A másik fél sem volt különb: a 11. században élt Feodoszij Pecserszkij szerint a „latin hit” még a zsidónál is tisztátalanabb, s a 12. századi pszkovi krónikákban gyakori a „pogány latinok”, „pogány németek” kitétel (Paszkiewicz 1954:97–8.). Nem megalapozatlan az a feltevés sem, hogy Mindaugast a pravoszlávok gyilkolták meg, s hogy a litvánok másodszori, végleges, lengyel kézből történő megkeresztelkedése tulajdonképpen nem a pogányságtól, hanem a pravoszláviától mentette meg őket (Jurginis 1987:117., illetve 63.).[262]

A 9–10. és a 13–14. századok között e három erő alakította ki azt az erőteret, amelyben a balti törzsek története mozgott. A korszak a „politikai vallásosság” fogalmaival írható le.[263]

Litvánia számára ez a korszak a kereszténység késői felvétele miatt végzetesen kitolódott, meghosszabbodott. Litvániát továbbra is ez a három erő rángatta ide-oda; akkor is, amikor a 15. században, Vytautas idején hatalma csúcsán volt, akkor is, amikor a 16. század közepén már meggyengült (noha még mindig 700 ezer km2 volt a területe, 3,5 millió lakossal, ebből 1 millió litvánnal). Ez a rángatódzás – amely végül is alig 200 év alatt széttépte a hatalmas országot – a saját nyelvű írásos kultúrán alapuló saját tudat hiányában fejeződött ki. E hiány miatt minősíthette a pápa Litvániát terra nulliusnak, senki földjének, s e hiány okán érezni valami talmiságot, ingatagságot a litván államépületben, még legfényesebb időszakában is. Mindez pedig a kereszténység túl kései felvételének a következménye. A 9–11. századi keresztelésekkor a császár is, a pápa is jogokat is osztott, az új hívők az európai közösség egyenrangú tagjai lettek. A 11. századig az egyház elutasította az erőszakkal történő térítést (Benninghoven 1965). A 12–13. század fordulójára, mikorra a Reichben kialakult a feudális rendszer, de elfogyott a hűbérbirtoknak ajándékozható föld, a helyzet gyökeresen megváltozott: a keresztes hadjáratok a senki földjére indultak, s ki mennyit szerzett, annyi volt az övé – a senki földjének lakói pogányok voltak, lélek nélküli lények. Ennek köszönhetően a 13. századtól már nem volt lehetőség a hódítók és a meghódítottak között olyan kompromisszumra, ami a 9–11. században az északi és közép-európai térítő politika alapját képezte. Maradt – már ahol maradt: egyedül Litvániában – a hintapolitika, amíg az ahhoz szükséges katonai erőből futotta.

A kereszténység felvétele Mindaugas uralkodásakor talán még idejében történt volna. Elszalasztván az utolsó, vagy talán az utolsó utáni pillanatot, később már az egyre nagyobb területekre kiterjedő és többségében nem litván, de már keresztény lakosságú birodalmat nem kormányozhatták a fejletlenebb kultúrájú litvánok.[264]

Nem arról van szó, hogy a pogány kultúra önmagában értéktelenebb, mint a keresztény. A pogánynak azonban volt egy döntő hátránya: szóbeli volt, mivel sem a törzsi társadalom nagysága, sem szervezettsége nem igényelte az írásbeliséget. (S hogy ez milyen következményekkel járt, arról a livóniai törzsek kapcsán volt szó.)

A saját nyelvű írásos kultúrán természetesen nem a litvánt értem, hanem valamilyen nyelvűt, akármilyent, amivel a kultúrateremtő vezető réteg azonosulni tudott volna.[265] Ha Mindaugas mégoly késői megkeresztelkedése tartósnak bizonyult volna, akkor valószínűleg a litván kultúra is hasonlóan fejlődik, mint a francia,[266] a cseh, a lengyel, a magyar stb.: a latin árnyékában lassan megszülettek volna a litván nyelvű írásbeliség első darabjai is. Nem így történt. A pogány korszakból az egyetlen komolyabb latin nyelvű emlék Gediminas hat, Nyugatra küldött levele. A latin kereszténység másodszori, végleges felvételekor azonban Litvánia már egy olyan soknemzetiségű birodalom volt, amelynek 9 millió lakosából 8 millió ortodox vallású keleti szláv volt, saját írásbeliséggel, s ez a nyelv vált a Litvániában születő írásbeliség nyelvévé is.

Litvánia ily módon kétszer került a politikai vallásosság említett három ereje közé, a senki földjére: először, amikor a maga magas társadalomszervezettségű szintjének, a maga erős államának nem megfelelő pogány tudat uralta, s másodszor, amikor a nyugati keresztény rítushoz keleti írásbeliség társult.

Az írásbeliség nyelve az óegyházi szláv keleti szláv változata volt, mégpedig annak három típusa – egyházi, népnyelvi-irodalmi, kancelláriai (Vinogradov 1956) – közül az utóbbi, amelyet azután mindig helyi nyelvi hatások színeztek tovább: kezdetben a nyelvtípusnak az ukránnal, később a fehérorosszal azonosítható változata alakult ki (Zinkevièius 1987:133.).[267] A 15. század végétől megszaporodó litván másolók révén több mint 300 litván szó is bekerült e szövegekbe (Jablonskis 1935–42:224.).

E nyelven írták nemcsak az említett három, szépirodalomnak számító krónikakompozíciót, hanem a Litván Metrikának (Litovszkaja Metrika) nevezett, a 15. század közepétől a 18. századig vezetett kancelláriai archívum okmányait,[268] Litvánia három (1529, 1566, 1588) statútumát, alkotmányát, sőt még a katolikus litván egyház némely iratait is.[269] Miután a keleti szláv területek Moszkva köré tömörültek, e nyelv használata tökéletesen értelmetlenné vált. Szerepét át is vette a lengyel. Ily módon a saját nyelvű litván kultúra hivatalos kezdetére – egy poroszországi történelmi kuriózumnak számító pillanattól eltekintve (vö. III.6.1.) – 1918-ig kellett várni.

A lublini unió kimondta, hogy lengyelek, litvánok közösen választanak királyt, aki egyúttal nagyfejedelem is. Az uralkodót formálisan eddig is választották, ámde – lévén a trón örökletes – a választás csupán üres szó volt. (Annál is inkább, mivel a Jagellók alatt egy tényleges királyválasztás egyet jelentett volna a Litvániáról való lemondással, hiszen az a Jagellók örökös tartománya volt.) A lublini unióval azonban majdnem egybeesett a Jagelló-ház kihalása 1572-ben, s ekkortól valóban választották a királyt. A szabad királyválasztás szolgált azután mintául az ország minden egyéb ügyének a megoldásához, s adott alkalmat annak a közszellemnek a kialakításához, amelyet úgy jellemezhetni, hogy az egyéni érdekek látszólag demokratikus érvényesítése – elsősorban a liberum veto jogintézménye révén – a közügy, a Rzeczpospolita teljes pusztulásához vezetett.

A lublini unióval vette kezdetét Litvánia rohamos polonizációja, lengyellé változtatása. Történelme egyre inkább Lengyelország történelmével azonos. A furcsa lengyel–litván viszonyról elmondható: a lengyelek lengyellé akarták tenni a szívük mélyén megvetett litvánokat, akik a lublini unió után egy ideig próbálták megőrizni, ha nem is függetlenségüket, de legalább több-kevesebb különállásukat. A litván parlament a l7. században még össze-összeült, a 18. században már alig.

Új fejezet kezdődött a „litván tudat” alakulásában is.

Litvánságtudat, legalábbis valami csírájával, már a 11–12. századi törzsszövetségnek is rendelkeznie kellett. Adatunk ugyan nincs róla, de meggyőző bizonyíték a litvánok puszta fennmaradása: enélkül képtelenek lettek volna a 13. században államot alapítani, államot, amely ellen tudott állni minden külső ellenségnek. (Ugyanígy: Volkaite-Kulikauskiene 1987:174.)

A kereszténység két felvétele közötti időben kialakult saját tudat valószínűleg magában foglalta a litván nyelvet és a pogány vallást is. Ennek egyetlen dokumentuma Gediminas király – vagy ahogy később D³ugosz nyomán mindenki nevezi – nagyfejedelem pápai legátusnak mondott szavai: „Tiszteljék a keresztények az istent saját hitük szerint, szolgáljanak a keleti szlávok (rutheni) neki saját szokásaik szerint, a lengyelek ugyancsak a maguk módján, mint ahogy mi is saját szokásaink szerint tiszteljük az istent és mindnyájunknak egy istene van.”[270]

Úgy mondhatjuk, hogy a Litván Nagyfejedelemségben kialakult egy bizonyos állami hazafiság, amely azonban – az írásos kultúra említett hiánya miatt – nem tudott nemzeti hazafisággá fejlődni. Ezt az állami hazafiságot tükrözik Litvánia krónikái, amelyeknek legfontosabb témája a litván uralkodócsalád, s ezen keresztül a litvánok eredete.

Állam és nemzet tragikusan kettévált, épp abban az időben, a reformáció korában, mikor a nemzet új, a közös kultúrán, a közös nyelven alapuló fogalma kezdett kimunkálódni.[271] Az új nemzetfogalom alapját képező közös nyelvvé Litvániában a lengyel vált. Beszédes példa erre, hogy azok a fehérorosz származású volt ortodox főnemesek, akik a reformáció során lutheránusok, majd az ellenreformáció során katolikusok lettek, s litvániai öntudattal rendelkeztek, lengyelül beszéltek (Bumblauskas 1994:74.).

Az unió után, de főleg a 17. századtól a nemzetet alkotó nemesség a mágnásokkal kezdve egyre inkább és igen gyorsan lengyellé lett, olyannyira, hogy a nemesember hamarosan kezdett litvániai lengyelnek számítani. A polonizáció rohamos volt. Noha az első lengyel nyelvű irat 1523-ból való,[272] már közvetlenül a lublini unió után lengyelül vezették az állami okmánytárat, a metrikát, s 1697-től hivatalosan is a lengyel lett a nagyfejedelemség államnyelve. Az unióval ideérkező jezsuiták a 17. század elején, mikor előtérbe került az anyanyelvű istentisztelet szükségessége, némi vita után úgy döntöttek, hogy Litvániában – a lengyel a helyi nyelv. A vilniusi jezsuita kollégiumban – amit Báthory István 1579-ben emelt akadémiai (egyetemi) rangra – a latin mellett a lengyel volt a köznapi érintkezés nyelve. A vilniusi akadémiai nyomdából 1575 és 1773 között 716 lengyel és 820 latin könyv mellett mindössze 52 litván került ki.

A litván területek egyre barbárabbá, kietlenebbé váltak. Az állandó háborúk, s az ezeket követő éhínség, járványok következtében a Litván Nagyfejedelemség 1648 és 1667 között elvesztette népességének 48 százalékát, s a falvakban nem volt ritka az emberevés sem.

A 18. század nagy járványai következtében valóságos népvándorlás indult meg a falvakból a városokba. Vilniust ekkor öntötték el a szláv, elsősorban fehérorosz tömegek. 1737-ben a fővárosi Szent János-templomban abbahagyták a litván nyelvű igehirdetést, mert egyszerűen nem volt kinek prédikálni. Egy 1770-es kimutatás szerint a kultúra őreiként számon tartott 910 litvániai papból mindössze 120 tudott litvánul.

Az elmondottakból kiderül, hogy a „saját tudat” kialakulását nem elsősorban a nyelv idegensége akadályozta, hanem az, hogy az orosz (a keleti szláv) és részben a lengyel is egy másik, egyre inkább ellenséges állam nyelve lett.

6.3.1. Kis-Litvánia

A „saját tudat” kialakulásának esélyei minimálisra csökkenvén a Rzeczpospolita lengyellé váló Litvániájában, nem ott, hanem a Porosz Hercegséghez-Poroszországhoz tartozó Kis-Litvániában (amit ezért Porosz Litvániának, Preussisch Litauennek is hívtak) nyílt némi lehetőség a reformáció szellemi mozgalma által nyújtott esélyek kihasználására, mégpedig szoros kapcsolatban az (új-)porosz tudat kialakításával.

Először S. Grunaunál szerepel a Kleinlittaw név, nyilván megkülönböztetendő Nagy-Litvániától, a tulajdonképpeni Litvániától. Szemben annak litvánjaival, a lietuvisokkal, a poroszországi litvánokat lietuvininkasoknak hívták.[273]

A terület – amelynek legnagyobb hányadát a németek és a kursok, poroszok, litvánok közötti háborúk nyomán kialakult hatalmas, néptelen erdőség, a Wildnis alkotta – különböző részekből állt, s ezek különböző – etnikai-törzsi, közigazgatási, politikai, nyelvi – alapon történt elnevezése majdhogynem kibogozhatatlanul szövevényes. A 37 ezer km2-nyi területen 1890-ben kb. 2 millió ember élt, ebből közel 120 ezer protestáns litván.

Kis-Litvánia a következő részekből tevődött össze: a Nemunas jobb partján, a folyótól északra elterülő Klaipeda (n. Memel l Nemunas) és vidéke (2848 km2), valamint a Nemunastól délre lévő, litvánok lakta területek, az egykor Dusburgi Péter által porosznak említett Nadrava – ennek jelentősebb települései Isrutisk (ma: Csernyakovszk), Gumbine (Guszev[274]), Stalupenai (Nyeszterov) – és Skalva – ennek központja Til¾e-Tilsit (Szovjetszk), továbbá Ragaine (Nyeman), Lazdynai (Krasznoznamenszk).[275] V. Peteraitis (1992:47–55.) ide sorolja továbbá Pilsotast, Königsberget (lit. Karaliauèius) és a körülötte lévő egykori porosz „földeket”: Sembiát (nagyobb települései: Krantas-Zseleznodorozsnij, Labguva-Poleszk, ®uvininkai-Primorszk), Warmiát (©ventapile-Mamonov), Natangát (Ylava-Bagratyinovszk) és Bartát.

Hogy bonyolultabb legyen, a 18. század végétől kezdték Kis-Litvániát Kelet-Poroszországnak hívni, majd ezt megkülönböztetendő a mindössze 1701-től létező Poroszországtól, Ó-Poroszországnak (Altpreussen). A 19. század utolsó harmadától azután Kis-Litvánia szűkebb jelentést kapott: Kelet-Poroszországon = Ó-Poroszországon belül annak északkeleti, litván ajkúak által lakott (és ezért ahogy az elnémetesedés haladt előre, úgy egyre szűkebb és állandóan vitatott) területeit jelentette.

A reformáció egyik legfontosabb kulturális újdonsága az volt, hogy a latinnal szemben jogaiba helyezte a helyi nyelvet. Ahhoz, hogy a Porosz Fejedelemség litvánjaihoz anyanyelvükön szólhasson az Isten igéje, papokra volt szükség. Albrecht Litvániából hívott be lelkipásztorokat, illetve litvániai papnövendékek számára ösztöndíjat adományozott az általa alapított königsbergi egyetemen, amelynek litván szemináriumában olyan, protestáns hitük miatt Nagy-Litvániából elüldözött humanisták tanítottak, mint A. Kulvietis, aki 1539-ben az első protestáns iskolát alapította Vilniusban, vagy S. Rapolionis.

Voltak persze politikai indítékai is a litvánság támogatásának. Albrecht előtt is felrémlett a Porosz Fejedelemség és Livónia egyesítésének ábrándja, mégpedig mindjárt a Litván Nagyfejedelemség bevonásával. Volt rá némi esélye, hiszen unokatestvére volt a fiú örökös nélküli, tehát utolsó Jagellónak, Zsigmond Ágostnak, úgyhogy elvben annak halála esetén megpályázhatta a nagyfejedelmi trónt. Ilyen törekvéseit alátámasztandó több állami rendeletet és törvényt litvánul adott ki, s így a litvánt először a történelem folyamán államnyelvvé tette – a Porosz Fejedelemségben (Budreckis 1976:157.). Albrecht reményei egyébként úgy foszlottak semmivé, hogy előbb halt meg, mint Zsigmond Ágost.

A litvánok helyzete ezután megromlott. Miután a Porosz Fejedelemség 1618-ban egyesült a Brandenburgi Választófejedelemséggel, a lietuvininkasok szerepe és befolyása csökkent, majd amikor 1660-ban megszűnt a porosz államot a Rzeczpospolitához fűző vazallusság, s ennek jeleként Königsberg helyett Berlin lett a főváros, kapcsolata az anyaországgal is erősen meglazult. Akárcsak a keresztesek korában, akik annak idején úgy gyarmatosították a poroszokat, hogy nem engedték őket városba költözni és ipart űzni, most a litvánoktól tagadták meg azokat az adófizetési és robotkedvezményeket, amiket az új telepesek, a német junkerek élveztek.

A 18. század elején még egyszer feltámasztották a porosz-litván államiság szellemét. Ennek oka az volt, hogy a lutheránus Poroszország egyre jobban elszigetelődött katolikus szomszédaitól, Lengyelországtól és az akkoriban erős pápai befolyás alatt álló Habsburgoktól. A pápa nem ismerte el a lutheránus eretnekek jogát a katolikus keresztesek földjére. Akik ezért nem is a keresztesek, hanem az őslakó poroszok és a poroszokkal rokon litvánok örököseinek igyekeztek feltüntetni magukat. Amikor például a fejedelemség 1701-ben királysággá alakult át, I. Frigyes Vilmos nem Berlinben, hanem Königsberg-Karaliauèiusban koronáztatta meg magát, porosz motívumokkal ékesített díszletek között. Ez a „porosz” szellem az egész 18. században megmaradt és némileg segítette a litván kultúrát. Igaz ez annak ellenére is, hogy a vele épp ellentétes irányú gazdasági-társadalmi intézkedések mellett valóban sokszor puszta díszletnek tűnt. Az 1709–11-es nagy kolerajárvány, amely elvitte a Porosz Királyság lakóinak 53 százalékát, többnyire a legnyomorúságosabb, legcivilizálatlanabb körülmények között élő litvánokat tizedelte meg. A helyükre érkező telepesek révén erősödtek a germanizációs törekvések. A „gyanús elemekkel” való felhígulást meggátolandó, a 18. század közepétől törvény tiltotta a (¾emaitijai) litvánok, a lengyelek és a zsidók bevándorlását.

Ilyen körülmények között, ilyen felemás, köztes helyzetben született a litván irodalom megalapítója és máig legnagyobb, világirodalmi rangú alakja, K. Donelaitis (1714–1780). Fő (és szinte egyetlen) művének az 1765 és 1775 között írt, de csak 1818-ban megjelent Metai (Évszakok) című négyrészes idillnek máig tartó esztétikai hatását az okozza, hogy – láttuk – Kis-Litvániában valamiféle porosz-litván tudat, szellem viszonylag háborítatlanul létezhetett, de az önálló állam vagy akár tartomány igénye fel sem merülhetett. Így Kelet-Európában egyedülálló módon a nemzeti eszme – teljes hiánya miatt – nem zavarta, nem keresztezte az író más irányú, „örök emberi” szándékait.

Donelaitis, illetve kiadója, L. Reza (1776–1840) tekinthető a kis-litvániai irodalom utolsó jelentősebb képviselőjének. A 19. század folyamán a litván kultúra egyre jobban elcsenevészesedett. A németesítő törekvések betetőzéseként egy 1872-es államelnöki rendelet kimondta, hogy csak a hittant lehet litvánul tanítani, azt is csak az alsóbb osztályokban. A 20. században azután a kis-litvániai nyelvjárás és kultúra már csak mint couleur locale, helyi színezet érzékelhető olyan litván írók munkásságában, mint Vydunas (1868–1953) vagy I. Simonaityte (1897–1978), illetve olyan német alkotók műveiben, mint H. Sudermann (1857–1928) vagy J. Bobrowski (1917–1965).

A reformáció nem kerülte el a Litván Nagyfejedelemséget sem. Elterjedése természetesen nem volt olyan széles körű, mint Kis-Litvániában, de nagyobb mérvű volt a lengyelországinál. Ennek oka abban áll, hogy segítségével a litvánok kikerülhettek a lengyel egyház, a gnieznói prímás fennhatósága alól. Ennek megfelelően először a lublini uniót is majd ellenző főurak tértek át az új hitre, s a „cuius regio, eius religio”, „akié a föld, azé a vallás” elve alapján utána párthíveik, illetve jobbágyaik. (Habár a 16. századból számos olyan esetet jegyeztek fel, mikor – a katolikus hitélet meggyengülvén – a paraszt nem református lett, hanem visszavedlett pogánnyá.)

Az új tanítás két irányból érkezett Litvániába: a főurak közt terjedő kálvinizmus Lengyelországból, ahol Zsigmond Ágost trónra lépésével, 1542 körül vált a protestantizmus megengedetté, a közemberek között viszont inkább a Poroszföldről beszüremkedő lutheranizmus hódított. A különbségnek volt jelentősége, nem is lényegtelen. Az előbbiek nem szorgalmazták a litván nyelv használatát, az utóbbiak igen. Mikalojus Radvila (Radziwi³³) például lengyelül nyomatta ki a Bibliát. Még a reformáció is a lengyelek malmára hajtotta a vizet: az anyanyelv használata a többségében ukránok és fehéroroszok lakta Litvániában a rokon lengyel nyelv használatát jelentette.

A litvániai protestantizmus kérészéletű volt. Annál sikeresebben folyt az 1569-ben Litvániába érkezett jezsuiták vezetésével az ellenreformáció. A visszatérítést a katolikus hitre ugyancsak a főurakkal kezdték, s körülbelül a 17. század utolsó harmadára be is fejezték, egy kicsit még túl is teljesítve vállalt feladatukat: sok olyan nemesből és jobbágyából lett ekkor katolikus, aki azelőtt pravoszláv volt. (Ezt a folyamatot lett volna hivatva intézményesíteni az 1596-os egyházi unió a pápaság és a pravoszlávia között, de az utóbbi idegenkedő ellenállása meghiúsította az ügyet.)

A rövid ideig tartó reformáció hatása jelentős, két tekintetben különösen. Az egyik a vallási türelemnek az a légköre, amelyhez fogható Litvániában utoljára a katolikus és pravoszláv egyház felé egyaránt kacsingató pogány Gediminas idejében volt. Több példát is felhozhatni erre. Amikor 1572-ben szóba került, hogy Valois Henrik lesz az uralkodó, a Rzeczpospolita nemessége törvényes ígéretet követelt tőle a szabad vallásgyakorlásra, arra, hogy náluk nem ismétlődik meg a „művelt Nyugaton” lejátszódott Szent Bertalan-éjszakai vérfürdő. A következő király, Báthory István már katolikus volt, de ez mit sem zavarta abban, hogy ariánus honfitársát, Békés Gáspárt válassza első bizalmasának és hadvezérének. Ehhez képest alig száz év alatt olyan „visszafejlődés” történt, hogy 1680-ban istentelen nézetei miatt máglyán égettek el egy fiatalembert.

A protestantizmus másik, maradandóbb hatása az anyanyelvű műveltség igényének a megfogalmazásában és felkeltésében áll. Ezt az igényt kénytelen volt ellenfele, a katolikus ellenreformáció is átvenni és továbbra is ébren tartani. Két kulturális központ is kialakult ezekben az években. Az egyik a vilniusi jezsuita kollégium, a másik ®emaitijában volt, ahol a nemzeti érzelmű püspök, M. Giedraitis ösztönzésére és támogatásával M. Dauk¹a (1527–1613) megjelentette az első litvániai litván könyvet, egy katekizmusfordítást 1595-ben, majd az ugyancsak jezsuita K. ©irvydas (1580–1631) az első szótárt és 1629-ben egy prédikációgyűjteményt, amely az első eredeti litvániai munkának számít.

Nagy általánosságban azonban azt mondhatni, hogy a 17. század végére – 18. század elejére már mind a reformáció, mind az ellenreformáció erejét vesztette, s a nyomorúságos körülmények mindennemű kultúrát majdhogynem teljesen lehetetlenné tettek. Az országromlást már semmi nem tartóztathatta fel. Ausztria, Poroszország és Oroszország három részletben: 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben trancsírozta fel a Rzeczpospolitát. A harmadik felosztás után egész Litvánia Oroszországnak jutott, Suvalkija kivételével, amit a németek kaptak meg, s úgy neveztek el, hogy Új-Kelet-Poroszország, Neu-Ostpreussen, s ami az 1807 és 1815 között a Napóleon által létesített és bukásával megszűnő Varsói Hercegséghez tartozott, majd az ún. lengyel Kongresszusi Királysághoz, s evvel együtt került 1831-ben végérvényesen az Orosz Birodalomba. Ekkortól használják az egész, Oroszországhoz tartozó területre az Orosz-Litvánia (Russisch-Litauen) megjelölést, szembeállítva Kis-Litvánia fogalmával, amely ebben a szembeállításban a Nemunas-vidékre, a Memelland-ra szűkült.

A felosztás teljes egészében megszüntette a Litván Nagyfejedelemséget. A politikai nemzetet alkotó nemesség már rég lengyelnek vallotta magát (ennek formulája volt a gente lituanus, sed natione polonus), litvánul is alig tudott. Emiatt mondja M. Hellmann (1990:87.), hogy a 17–18. században a Litván Nagyfejedelemség története „már nem a litván nép története”. Mindenesetre II. Katalin cárnő állítólagos politikai programjában – depoloniser, decatholicisier, demoraliser, vagyis lengyelteleníteni, katolikustalanítani, erkölcsileg felbomlasztani – a delithuaniser, a litvántalanítani nem szerepelt: nem volt rá szükség. A cárnő és unokája, I. Sándor cár többször is kijelentették, hogy 1795-ben egyetlen talpalatnyi olyan lengyel (értsd: litván) föld sem került Oroszországhoz, amely ne lett volna mindig is az övé. A „történelmi alapot” e kijelentéshez az szolgáltatta, hogy a Litván Nagyfejedelemségben – láttuk – valóban az orosz (a keleti szláv) volt a hivatalos nyelv. Ennek megfelelően a cári titulushoz a „lengyel király” címe nem, a „litván nagyfejedelem” azonban hozzátartozott.

Egészen 1864-ig kizárólag lengyelek szerepelnek a litván történelem színpadán, ők azok, akik 1772 előtti hazájuk visszaállításáért küzdenek az oroszokkal szemben. Mert hiszen a litvánok legjobb esetben a 16. századi lublini unió előtti állapotra, de inkább Vytautas korára, a 15. századra, sőt a 13. századi Mindaugasra hivatkozhattak volna, ám úgy látszik, a történelmi emlékezet – főként, ha olyan megszakításos és idegen nyelvekbe ágyazott, mint a litván – képtelen ilyen távolságokra visszanyúlni. Még a 19. század utolsó harmadában is az volt az akkor már valóban létező litván nemzeti mozgalom vezetőinek (például a későbbi nemzeti himnusz szerzőjének, a költő V. Kudirkának és a nyelvész J. Jablonskisnak) a véleménye, hogy nem kell ugyan szégyellni anyanyelvüket, de csak őrültek képzelhetik, hogy a litván nyelv az élet minden területén érvényre juthat, hogy saját folyóiratuk, irodalmuk, litván Kraszewskijük, Mickiewiczük lehet.

Az 1831-es szabadságharcban természetesen Litvánia is részt vett – csakhogy nem mint Litvánia. Oroszországból, a népek e börtönéből kiszabadulni, egyáltalán: szabadnak lenni, egyet jelentett avval, hogy lengyelnek lenni.

Újra Lengyelországhoz tartozhatni – ez a törekvés tette a most már egyetemi város Vilniust is a lengyel kultúra virágzó központjává a 19. század első két-három évtizedében. (A másik két számításba jöhető város közül Krakkó az osztrák Galíciához tartozott, Varsó pedig 1795-ben a poroszoknak ítéltetett, majd a Varsói Nagyhercegség központja volt; de különben is, ekkor még szegényes kisváros volt, amely majd 1815-től modernizálódik gyors ütemben.) A lengyel kultúra olyan nagyjai, mint Mickiewicz, J. S³owacki, Kraszewski, a történetíró J. Lelewel, a számos szabadkőműves, a különböző egyetemi diáktársaságok, a Filaretek és a Filománok társaságának tagjai valamilyen módon mind-mind Vilnius szabadságszerető szellemi világához kapcsolódtak. Ha egy „végvár” a „központhoz” való tartozását, a „központtal” való egyenértékűségét akarja bizonyítani, akkor ez az igyekezet olyan energiát szabadíthat fel, amely magát a „végvárat” teszi „központtá”. Ez történt Vilniusszal, s ezért a maga szempontjából indokolt volt, hogy mikor I. Sándor levetette a liberális uralkodó maszkját 1819-ben, elsőnek a vilniusi fiatalokra csapott le. Utódja, a „botos cár”, I. Miklós annyira megharagudott az egyetemre, a „szabadgondolkodás e fészkére”, hogy 1832-ben bezáratta, és magára a városra, hogy Vilniust át akarta keresztelni Csortovgráddá, Ördögvárossá. 1840-től megtiltották Litvánia és Fehéroroszország hivatalos említését is, helyette az „Északnyugati Vidék” (amelyhez Latgale is tartozott) elnevezés volt a kötelező. Ugyanebben az évben az addig érvényben lévő 1588-as statútumot, alkotmányt felváltotta az orosz törvénykezés és jogrend.

Természetesen nem szabad azt képzelni, hogy a napóleoni háborúk hatására egyre jobban terjedő felvilágosodás eszméi vagy a lengyel nemzeti mozgalom törekvései érintetlenül hagyták a litvánokat. (Az 1812-es oroszországi hadjárat során Napóleon Vilniusban megalakította az önálló Litván Nagyfejedelemség – igaz, szinte csak pillanatokig létező – ideiglenes kormányát is.) Azonban minden csak nagyon gyenge volt, kezdetleges. Jellemző, hogy az első litván nyelvű történetíró, Simonas Daukantas (1793–1864) a maga hazafias buzgalmában az egyszerű nép felvilágosítására írt különböző munkáit mindig más és más álnéven írta alá, így akarván azt a benyomást kelteni, hogy a litván tollforgatók száma már milyen tekintélyes. Az elszegényedett kisnemesekből lett írók szinte mindegyike két nyelven, lengyelül és litvánul írt. Mégis, a század első hat évtizedében a litván kulturális ébredés jellegét a legjobban D. Po¹ka Baublysa érzékelteti. Mi volt az a Baublys? A költő egy épp kiszáradófélben lévő ezeréves tölgyet kivágatott, lefűrészelt az aljából egy 9,2 méteres darabot, belülről kivéste, s ajtót-ablakot vágva rá, tetővel befödve kapott egy 2 méter belső átmérőjű, leginkább a törpék mesebeli gombaházára emlékeztető kis kunyhót.[276] Az író itt helyezte el régiséggyűjteményét: régészeti leleteket, ósdi érméket, pénzeket, fegyvereket-vérteket, kb. 200 kötetből álló könyvtárát és sok más egyebet. A falat tudósok, filozófusok, írók arcképeivel, valamint saját lengyel és litván verseiből vett részletekkel aggatta tele. A Baublysnak, amely az első litván múzeum volt, s amely műemlékként mind a mai napig fennáll, hamar híre ment. Vonzotta a látogatókat, s Mickiewicz is megénekelte a Pan Tadeuszban. A vállalkozásban azonban minden nagyszerűsége mellett van valami műkedvelői hóbort, amely a litván nemzeti múlt minden korabeli ébresztgetési kísérletét jellemezte.

Gyökeres változást az hozott, hogy miután az 1863–64-es nemesi felkelést a cári csapatok leverték a vilniusi főkormányzó, M. Muravjov vezetésével (aki véres módszerei miatt az Akasztó jelzőt kapta), az oroszok hozzáláttak a lengyelkérdés végleges megoldásához. A megoldás: a russ

zifikáció és a pravoszláv hitre kényszerítés egyik legfontosabb intézkedése az volt, hogy 1864-től az általános iskolákban is az oroszt tették tanítási nyelvvé, bezárták a gimnáziumokat (egész ®emaitijában egyet hagytak meg, azt is csak azért, hogy – Muravjov szavai szerint – „támasza legyen az orosz műveltségnek”), s Litvániában (és Inflantyban) betiltották „mindenfajta litván és zsmugyi nyelvjárásban írt, latin-lengyel betűs kiadvány kinyomtatását”, magyarul: litván könyveket csak cirill betűkkel lehetett kinyomtatni.[277] Egyetemet végzett litván nem kapott letelepedési engedélyt Litvánia területén. A rendelkezés csak papokra, ügyvédekre és orvosokra nem vonatkozott. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1876-ban nem voltak litván városok: a két legnagyobbat, Vilniust és Kaunast 5/6 részben zsidók, 1/6 részben lengyelek lakták, s a hivatali nyelv az orosz volt (Senn 1966:29.).

Hangsúlyozni kell, hogy a cári hatóságok a lengyel szellemet akarták kiirtani, úgy vélekedvén, hogy minden, ami nem lengyel, az automatikusan orosszá válik. (Hogy ez mennyire így volt, bizonyítja az, hogy a sajtótörvényt a szintén lengyel kulturális-szellemi befolyás alatti Inflantyban is életbe léptették, függetlenül attól, hogy ott a törvény másodsorban a latgalokat sújtotta.) Ami a litvánokra vonatkozott, az csupán annyi volt, hogy ezáltal természetszerűleg megszűnt a litvánok 1830-ig támogatott, utána pedig hallgatólagosan eltűrt polonizációja. Ez a polonizáció odáig vezetett, hogy a litvánokról, kultúrájukról már tudomást se igen vettek.[278] Képletesen azt mondhatjuk, hogy az oroszok a lengyelekre céloztak, de eltalálták a mögöttük álló, pontosabban az alattuk fekvő litvánokat (és latgalokat) is.[279]

A litván kultúra már alig pislákoló mécsesének a felélesztése az oroszok lengyelüldöző politikájának az ellenintézkedéseként kezdődött. Mivel a legnyilvánvalóbb támadás az egyházat és a könyvkiadást érte, a válasz is innen jött.

Akasztó Muravjov 1864-ben elrendelte, hogy a kaunasi papi szemináriumban az igehirdetés művészetét a lengyel helyett a továbbiakban oroszul vagy litvánul tanítsák. A gyűlölt orosszal szemben a kisebbik rosszat, a kiműveletlen, „paraszt” litvánt választották. A cári hivatalnokok a katolikus templomokat pravoszlávvá alakíttatták, sőt a század végén már négy pravoszláv püspökség is működött Litvániában. Nemcsak az 1864 után, hanem az előtte kiadott és külföldről behozott vallásos könyveket is elkobozták, a katolikus papokat üldözték. Szorgalmazták ezzel szemben a cirill betűs könyvek árusítását. Mikor ezekből évszám egyetlen példányt sem tudtak eladni, terjesztésüket a helyi hatóságokra és – a rendőrökre bízták.

Az ellenállók szellemi vezére M. Valanèius (1801–1875), a paraszti származású ¾emaitijai püspök volt.[280] Az egyház nem tudta nélkülözni az imádságos- és énekeskönyveket. A sajtótilalom kijátszásában Kis-Litvánia, majd valamivel később az első Amerikában meggazdagodott kivándoroltak segítettek. A püspök ösztönzésére Kelet-Poroszországban nyomták a könyveket és csempészték át Litvániába. A könyvhordó külön szóval jelölt foglalkozási ág, szakma lett. Litvánia területén titkos könyvelosztó társaságok, központok alakultak. A „kultúracsempészés” méreteire jellemző, hogy 1896-ig kb. 3 millió 700 ezer könyvet nyomattak ki Kis-Litvániában, többségükben ábécéskönyvet, kalendáriumokat, vallásos irodalmat. Kelet-Poroszországban jelent meg az első litván folyóirat, az „Au¹ra” (Hajnal, 1883–1886) is.

Kelet-Poroszország mellett volt még egy másik lehetőség litván sajtótermékek kinyomtatására. A sajtótilalom egy 1880-as kiegészítése ugyanis engedélyezte latin betűs tudományos művek terjesztését – nem litvánok lakta területeken. A lehetőséggel éltek is azok a litván értelmiségiek, akik – litvániai felsőoktatás híján – a birodalom más városainak egyetemein, Rigában, Pétervárott, Moszkvában tanultak. Így született egy dainagyűjtemény, egy részletes Litvánia-térkép, lakodalmas énekek egy kötete – mind nyilvánvalóan annak a szándéknak az eredménye, hogy egy kihalásra ítélt népnek legalább hagyományos szóbeli kultúráját megmentsék az utolsó pillanatban.

A sajtótilalom nem érte el célját. Nemcsak azért nem, mert az egész időszakban mindössze 58 cirill betűs könyvet sikerült megjelentetni, s abból mindössze egynek, egy szabászati tankönyvnek volt litván a szerzője, de azért sem, mert a litván közvéleményt egyértelműen szembefordította az oroszokkal.

Ugyanilyen hatású volt az oktatás russzifikációja is. A litvánok tiltakozásul egyszerűen nem küldték gyermekeiket iskolába. Otthon folyt az oktatás, amit a törvény egyébként tiltott. A helyzetet P. Rim¹a 1906-ból származó híres szobra jellemzi a legjobban: parasztasszony a szövőszék mellett, amint betűvetésre tanítja kisfiát, s a szobor címe: „A litván iskola. 1864–1904”.

1918 után Észtország és Lettország többé-kevésbé zavartalanul megtalálta helyét az európai népek közösségében. Litvánia vállára azonban két súlyos külpolitikai teher került, ami nemcsak a modern litván tudatot, hanem történelmük szemléletét visszamenőleg is befolyásolta és befolyásolja.

Az egyik Klaipeda és vidékének a kérdése volt. A Nemunashoz csatornával kötött jégmentes kikötőváros 1252-es alapításától fogva része volt a Balti-tengerbe ömlő folyók torkolatában létesített városok: a Visztula-parti Gdañsk, a Pregolja-parti Königsberg és a Daugava-parti Riga tengelyének. Kis-Litvánia mindig is német fennhatóság alatt állt. Városlakói jobbára németek voltak (Klaipeda lakói több mint 90 százalékban), parasztsága azonban – egyre inkább asszimilálódva ugyan – litván. (Bár az 1925-ös népszámlálás során sokan se egyiknek, se másiknak, hanem egyszerűen „itteninek”, klaipedainak vallották magukat. Az ember gyakran belefárad a Történelembe…) A világháború utáni békeszerződés a területet Litvániának ítélte, ez a döntés azonban a német közigazgatás ellenállása miatt nem nagyon akart realizálódni. Ekkor Litvánia a kész tények politikájához folyamodott: 1923 elején a litván hadsereg egységei önkéntesek lázadását mímelve elfoglalták a Memellandot. A békeszerződést, az ún. klaipedai konvenciót aláírásával szavatoló Nagy-Britannia, Olaszország, Franciaország és Japán jóváhagyása alapján 1920 óta ott állomásozó francia csapatok nem tanúsítottak ellenállást, s miután a Népszövetség is beletörődött a dolgok ilyeténképpeni elintézésébe, hamarosan kivonultak.

A vidék különleges jogállást kapott: tartományi parlament által választott kormány irányította, amelynek elnökét azonban Litvánia kormányzója nevezte ki. A litvánok óhajával ellentétben a helyiek nem nagyon akartak Litvániához tartozni. Ez derült ki az 1925-ös választások során. Noha 71 ezren vallották magukat németnek, s 67 ezren litvánnak, mégis, a 29 képviselői székből 27-et a Német Egyesült Front pártja szerzett meg.

Hitler uralomra jutása után a német földek egyesítésének jelszava hódított a Memel-vidéken is, olyannyira, hogy az 1938-as Landtag-választást a német náci párt nyerte meg. Csak idő kérdése volt, hogy Németország mikor szerzi vissza „jogos tulajdonát”. Az alkalmas pillanat 1939 márciusában, Csehszlovákia megszállása után egy héttel érkezett el: a német ultimátumot követően Litvánia „önként” visszaadta a területet Németországnak. Amit a második világháború után mint Litván Szovjet Szocialista Köztársaság kapott vissza. Az itteni németek száma pár ezerre csökkent – úgy tűnik, a litvánok számára a németkérdés végleg (?) megoldódott.

Nem úgy a Vilniusszal és vidékével összefüggő lengyelkérdés. Az első világháború végén az ősi litván főváros közel 130 ezer lakójának mindössze 2 százaléka volt litván, 50 százaléka lengyel, s 43 százaléka zsidó. A várossal együtt vitatott környező vidék falvaiban a lengyel tudatú, magukat lengyelnek valló, ám tulajdonképpen fehéroroszul beszélők voltak többségben (Gauèas 1989). Összesen 14,5 ezer km2-ről és közel félmillió emberről van szó.

Vilnius 1918 után hol a lengyelek, hol a litvánok, hol a Vörös Hadsereg és a maroknyi szovjet-litván kezén volt, míglen a Népszövetség nyomására Lengyelország 1920. október 7-én a suwalki egyezményben lemondott a városhoz fűződő összes jogáról. Az egyezményt a lengyelek már október 9-én csalárd módon megszegték.[281] L. ¼eligowski tábornok ezen a napon „fellázadt” Pi³sudskiék kapituláns magatartása ellen, s csapataival elfoglalván Vilniust, kikiáltotta az ún. Közép-Litvániát, amelynek parlamentje 1922 elején – hogy, hogy nem – megszavazta a Lengyelországhoz való csatlakozást. Alig egy évvel később, miután a Népszövetség – mit is tehetett volna mást – jóváhagyta a kész tényt, Pi³sudski nyilvánosan bevallotta, hogy ¼eligowski egész lázadása előre megbeszélt színjáték volt.

A történelmi tudat alakulását vizsgáló számára a legérdekesebb az, hogy ¼eligowski az általa létrehozott államot Közép-Litvániának nevezte el. A. J. Greimas (1988) ezt avval magyarázza, hogy a nyelvet még akkoriban sem azonosították az országgal. ¼eligowski őszintén gondolta, hogy Litvániát teremt, csak éppen egy lengyelül beszélő Litvániát – amilyen már egyszer volt is (hisz a lengyel-litván Rzeczpospolitában a litvánul beszélők nem számítottak a nemzethez, akárcsak a fehéroroszok – akiknek a képviselőit ¼eligowski ugyancsak behívta a kormányba). Greimas többek között a Litvániából származó, Vilniusban nevelkedett, Amerikában élő lengyel költőt, Cz. Mi³oszt hozza fel példának és a franciául író, kaunasi orosz gimnáziumot végzett, franciaországi zsidó filozófust, E. Levinast. Mindketten litvániainak vallják magukat, anélkül, hogy tudnának litvánul.

Az apró csíny igen súlyos következményekkel járt. Közvetlenül azzal, hogy az évszázadokig államszövetségben élt Lengyelország és Litvánia között mindenfajta kapcsolat – nemcsak a diplomáciai, de a postai is – megszakadt.[282] Közvetve azzal, hogy a két ország rossz viszonya meghiúsított minden szövetséget a Balti-tenger partján fekvő országok között, pedig egy ilyen szövetség hasznos ellensúlyt képezhetett volna mind Németországgal, mind a Szovjetunióval szemben.

Noha a litván történelmi tudaton Vilnius elcsatolásával keletkezett hasadást 1945 után a város ellitvánosítása befoltozta, ám a feltoluló kérdés (a Vilnius-vidék a két háború között Lengyelország vagy Litvánia történetéhez tartozik?) csak még élesebb megvilágításba helyezi szokásos kérdésünket: milyen volt a litván történelem? 1918 előtt kétségtelen felemelkedésének homályba vesző időszakát (10–13. század) leszámítva volt-e valaha is „tisztán” litván? Mikortól vált lengyellé, s mikortól újra litvánná?

*

A befejező fejezetben részletezendő választól függetlenül annyi bizonyos, hogy a balti népek története az érintkezések, hatások, kölcsönzések nagy száma ellenére nagyon különbözően alakult. A történészek között még arról sincs megegyezés, hogy egyáltalán létezik-e olyan történelmi-politikai egység, hogy „Baltikum”. (Erről vö. Loeber–Vardys–Kitching 1990.) Úgy gondolom, hogy az összehasonlításnak csak azért kell a sokszor banális egyezéseket-azonosságokat kimutatnia, hogy hátterükön jobban kiugorjon a minden nép történelmében érdekes, „tanulságos”, ismeretértékkel rendelkező egyediség, az az érték, amit e népek története jelent számunkra. A jelentős „összehasonlító történészek” majd mindegyike a történelmi tények egyediségét hangsúlyozza. A legjobban ezt M. Bloch (1937:35.) híres szavai fejezik ki: „A történelem a változás tudománya és – sok tekintetben – a különbségek tudománya.”[283]



[225] Jellemző, hogy a szó másutt – len. Prusak, o. pruszak, l. prusaks, lit. prusokas – svábbogarat jelent.

[226] A lovagrendnek háromféle tagja volt: a lovag-testvérek (számuk a cölibátus miatt a 14. század közepi 1000-ről 1454-re 300-ra csökkent), akik a Rend hadseregét képezték, továbbá a pap-testvérek, akik a szellemi-politikai ügyekért feleltek, s a többnyire középosztálybeli szolgáló-testvérek.

[227] Az első államközi szerződés egy lutheránus állammal jelzi azt is, hogy az állam és az egyház szétválasztása mennyit haladt előre: Öreg Zsigmond nagyapja, Jagelló, a 15. század elején a pápától félve még nem merte elfogadni a cseh koronát az eretnek husziták kezéből (Bogucka 1982:102.).

[228] A két, egyaránt a lengyel-litván államnak hűbéresévé lett lovagrendi állam, Poroszország és Livónia között szembeszökő a hasonlóság: mindkettőben megmaradt „egy erős német állami mag; ahogy délen a gazdag Danzig, úgy északon Riga a maga útját járta” (Wittram 1954:79.).

[229] Minderről Ma³³ek 1987:10–18.

[230] Az eseményt pontosan tükrözi „burkus” szavunk, amelynek jelentése: ’porosz’, eredetét tekintve viszont a „brandenburgus” = brandenburgi második tagjából keletkezett, szócsonkítással (Benkő 1967:392.).

[231] Talán a mai litvániai ©iauliai. A kérdésről: Gudavièius 1988.

[232] Aminek H. £owmiañski (1961:145.) szerint megvolt az az előnye (német szemszögből), hogy „megkönnyítette az agresszió összehangolását”.

[233] Az 1282-től 1669-ig fennálló Hanza-szövetség vezető erői a vend városok voltak, élükön Lübeckkel (Rostock, Wismar, Stralsund, Greifswald), amelyekhez csatlakoztak a poroszok (Elbing-Elbl±g, Thorn-Toruñ, Königsberg, Bransberg, Kulm-Chelmno, majd a 14. században felfejlődő Danzig-Gdañsk – vö. Schildhauer 1984). Ezeken kívül tucatnyi más, nem balti-tengeri város (közülük a legnyugatibb Utrecht, a legkeletibb Tartu, a legdélibb Erfurt), s számos más helyen: Bergenben, Londonban, Pszkovban, Novgorodban tartott fenn a szövetség külképviseleti irodát (Djakonov 1994:132.).

[234] Megint csak elvileg az egész Konföderáció pápai fennhatóság alá tartozó vezetője, ám a római pápa ugyanolyan messze volt, mint a német császár. „A középkorban csak az uralkodó közvetlen hatótávolságában volt hatékony az uralom, s az uralkodónak folytonosan körbe kellett utaznia birodalmát, hogy minden részén egyformán meg tudja mutatni magát.” (Schünemann 1937:31.)

[235] Egyedül a legnagyobb lélekszámú és csak később, a 14. században leigázott letgaloknak volt külön nevük. A többi kisebb, a lettbe beolvadt népnév csak földrajzi jelölés volt, például a „Curonus” kurzemei németet, a „Semigallus” zemgalei németet jelentett.

[236] A Herzogtum itt mindig puszta államjogi megjelölés.

[237] Önállósága odáig terjedt, hogy a történelem egyetlen baltikumi gyarmattartója lett, mikor a 17. század közepén megvásárolta a közép-amerikai Tobagót, amit nem sokkal később a nyugat-afrikai Gambiára cserélt.

[238] Ó-Livónia megszűnte után a német kiváltságokat Zsigmond Ágost 1561-es kiváltságlevele alapozta meg – amelynek mind az eredetije, mind a hivatalos másolata elveszett, úgyhogy meglétét is vitatják (Zeids 1992:95.).

[239] Miközben a lett teológust és orvost, J. Reiterst eltiltották a fordítástól, mert a cenzúra engedélye nélkül fordított és adott ki részleteket a Máté-evangéliumból. Reiters munkájának egyetlen példányát 1974-ben találták meg az Uppsalai Egyetemi Könyvtárban.

[240] J. Endzelins (1930:59.) szerint Glück után egészen 1860-ig csak igen keveset változott az irodalmi nyelv.

[241] A vidzemei von Zinzendorf báró szászországi birtokán engedélyezte, hogy a Morva Testvérek felépítsék a maguk mintatelepülését, Herrnhutot, s innen a mozgalom neve.

[242] Noha a jobbágyfelszabadítás már 1817-ben, illetve 1819-ben megtörtént, az csak névlegesnek tekinthető. Az új helyzetet a lettek joggal mondták „madárszabadságnak” (putnu briviba): a paraszt röghözkötöttsége megszűnt, mehetett, amerre látott, a föld azonban maradt a korábbi tulajdonos kezében.

[243] A vitáról hírt ad Hunfalvy 1871/I:80. és köv.

[244] A szóhasználat pontatlan, pontosabban lengyel-litván időkről kellene beszélni, hiszen a területetet 1561-től kifejezetten Litvániához, 1569-től pedig a közös lengyel-litván Rzeczpospolitához fűzte vazallusi függés – persze, a litvánok egyre kevesebbet számítottak…

[245] Amint a leitisek tárgyalásakor említettem. J. Endzelinsék többségi véleménye szerint a törzsi terület jóval nagyobb volt.

[246] Egyedül Talava maradt felemás függő viszonyban Pszkovtól, amelynek 1285-ig fizette az adót (Arbusow 1933:47.).

[247] Manteuffelről, valamint általában a Latgale kultúrájával foglalkozó művekről 1945-ig kitűnő áttekintés Poès-Poèa 1993.

[248] A lengyel-katolikus és orosz-ortodox Latgale életéről a másik két lettek lakta terület, a német-lutheránus vezetésű Vidzeme és Kurzeme lakói szinte semmit nem tudtak. A Lettország egységéért küzdő F. Trasuns – akiről joggal mondta sírbeszédében J. Èakste államelnök, hogy ő volt az, aki a harmadik csillagot felvarrta a lett nemzeti lobogóra – azt írta, hogy a századelőn „Latgola egy második, újonnan felfedezett Amerikával volt egyenlő” (Idézi Buk¹s 1972:176.).

[249] Szlávul a leggyakrabban: Mendog. Ne feledjük, hogy írásbeliség híján ez is, akárcsak az összes többi történelmi balti név litvánul és lettül rekonstrukció eredménye.

[250] Ez a Kijev persze nem az a Kijev volt: az egykor virágzó székváros a tatárdúlás után 1246-ban mindössze 200 házból állt (Ljubavszkij 1910:23.).

[251] A Daugava alsó, lettek lakta szakaszát azonban nem, s alighanem ez mentette meg a letteket az ellitvánosodástól.

[252] Hogy ez hol volt – a Dnyeper és a déli Bug találkozásánál, vagy a déli Bug egyik jobb oldali mellékfolyójánál –, arról eldönthetetlen vita folyik (Batura 1975:282. és köv.).

[253] A 13. században a tatárok jelölték ki, hogy Vlagyimir, Tver vagy később Moszkva uralkodója közül ki legyen a nagyfejedelem.

[254] Egyes rosszmájú osztrák krónikások azt állítják, hogy a házasság konzumálva is lett, ám ennek kevés a valószínűsége, lévén, hogy az ifiasszony még a tizenkettedik évét sem töltötte be. (Jogaila ekkor 35 éves volt.)

[255] A lengyelek többsége számára csak most, legújabban tör teljes nyíltsággal felszínre az az alapvető különbség, ahogy a lengyelek és a litvánok a Rzeczpospolitát megélték: a lengyelek úgy érezték-érzik, hogy – túl az oroszok elleni harcon – ők Kulturträgerként a saját európai színvonalukra emelték fel a barbár litvánokat, míg a litvánok inkább szabadságuk, függetlenségük elvesztését érzékelték. (Nekem úgy tűnik, hogy mint ilyenkor mindig, ezúttal is a kisebb, a gyengébb fél érzései járnak közelebb az igazsághoz…) A Rzeczpospolita kétféle képe a köztudatban hozzájárult a két világháború közötti tragédiához: Lengyelország litvániai származású vezetője, J. Pi³sudski valószínűleg jó szándékúan kívánta visszaállítani „a két nemzet Köztársaságát”, mert azt hitte, hogy az a litvánoknak is jó (volt), s csak amikor nem ment, akkor raboltatta el 1920-ban erőszakkal a litvánoktól Vilniust és vidékét – ami megszüntetett mindenfajta lengyel–litván együttműködést, kapcsolatot, ami viszont jócskán hozzájárult ahhoz, hogy 1939-ben Hitler és Sztálin feloszthatta egymás között Kelet-Európát.

[256] A litván történelem szempontjából is igen fontos a Porosz Lovagrend heroldjának, Wigand von Marburgnak Chronica nova Prutenica című verses műve, mely az 1293 és 1394 közötti események szinte egyetlen narratív forrása. A kb. 17 ezer sornyi eredetiből csak mintegy 500 sor töredék maradt fenn, viszont megvan az egész latin nyelvű prózai fordítása, amit a németül gyengén tudó krakkói kanonok, J. D³ugosz készíttetett (D±browski in: D³ugosz 1925:XI.).

[257] Az első egy Lavrentyij nevű szerzetesről kapta a nevét, aki a szuzdali fejedelem megbízásából egy kódex-másoló csoportot vezetett, míg a második arról a kosztromai Ipatyij-kolostorról, ahol a kézirat megőrződött.

[258] Legalábbis annak későbbi szakaszával, mert kezdeteire igaz az, hogy „frank–német származású” (Tymieniecki 1948:9.).

[259] A litvániai krónikákat – a legrészletesebben róluk Juèas 1968 – hívták nyugatorosz, belorusz és belorusz-litván krónikáknak is. 23 különböző tartalmú és terjedelmű kéziratban maradtak fenn, melyek 1907-ben jelentek meg egy kötetben: Polnoje szobranyije russzkih letopiszej XVII. kötet.

[260] A rövid redakció 3 részből áll: egy moszkvai krónika kivonatából, a Szmolenszki Fejedelemség 1395–1446-os eseményeinek az évkönyvéből, s az 1341 és 1392 közötti eseményeket elbeszélő részből. Az utóbbi alapjául az a kétoldalas feljelentés szolgált, amit Vytautas tett a németeknél Jogaila ellen, amikor 1392-ben másodszor a Német Lovagrendhez szökött. (Ezért ennek német az eredetije: Dis ist Witoldes Sache wedir Jagaln vnd Skargaln. – SRP:II/711–715. –, amiből latin és orosz fordítás is készült: Origo regis Jagyelo et Witholdi ducum Lithuaniae; Litovszkomu rodu pocsinok vagy más néven Rodsztvo velikih knyazej litovszkih, s ez az utóbbi került bele a rövid redakcióba.) A középső krónikakompozíció (Letopiszec Velikovo Knyjazsesztva Litovszkogo i Zsomoitszkovo) legfőbb jellemzője, hogy nincsenek benne évszámok, valamint hogy – noha a litvánok történelmét a rómaiakig vezeti vissza – Mindaugas kimaradt belőle. A krónika egyébként 1446-tól 1548-ig írja le az eseményeket. A legterjedelmesebb krónika (Hronika Bühovca) onnan kapta nevét, hogy kéziratát egy A. Büchovec nevű földbirtokos udvarházában találták meg a 19. század elején. A krónika kezdete soha nem volt meg, úgyhogy azt kiadója, T. Narbutt a lengyel M. Stryjkowski 1582-ben írt Kronika polska, litewska, ¿módska i wszystkiej Rusi (Lengyel, litván, ¾emaitijai és minden Oroszföld krónikája) című kétkötetes művéből pótolta ki. Miután Narbutt kiadta, a Büchovec-krónika kézirata is elveszett, úgyhogy sokáig és sokan a már korábban is hamisító romantikus Narbutt újabb hamisítványának tartották, s Narbutt levelezésének a felfedezése csak a közelmúltban bizonyította be, hogy a krónika valódi. (K. Jablonskis például az 1930-as évek végén még hamisítványnak tartotta, hogy 1958-ban már valódisága mellett tegye le a garast. A kérdés történetéről: Merkys in: Jablonskis 1979:231., illetve 308–9.) A Büchovec-krónika is több részből van összekomponálva: 1. A litvánok római eredetének legendájából (a középső krónikakompozícióból átvéve), kiegészítve Mindaugas uralkodásának eseményeivel, amit az összeállító az Ipatyiji-krónikakompozícióból emelt át; 2. A némileg kiegészített rövid redakcióból; 3. Az 1446–1453-as évek eseményeiből.

[261] Ez még akkor is igaz, ha a kelet-európai keresztes hadjáratokat közösen szervezték, bizonyos munkamegosztásban: az anyagi erőt a Reich, a szellemit Róma szolgáltatta (Gudavièius 1989:15.).

[262] A keleti és nyugati egyház viszonyáról immár klasszikus alapmű: Halecki 1958. Sok adatot tartalmaz Winter 1960 is, szemlélete azonban „szovjetbarát” és „klerikálisreakció”-ellenes.

[263] F. Heer találó kifejezését idézi Bosl (1971:125.).

[264] Arról már nem is beszélve, hogy az új hit 1387-es fölvétele nem jelentette azonnali elterjedését és győzelmét. A pogány gondolkodásmód csak lassan adta át a helyét, s kiszorulásához olyan, a társadalom szerkezetében bekövetkezett változások kellettek, mint a jobbágyrendszer Kazimieras nagyfejedelem 1447-es privilégiumrendeletével elindított kialakulása.

[265] A 12. századig Nyugaton is majdnem mindent latinul írtak – az angol parlamentben a király 1399-ben szólalt meg először angolul (Curtius 1948:387.) –, ám a latin azonosult magával az írással-olvasással. A littera szó ezért jelenthette a latin nyelvet, s „csak aki latinul írni és olvasni tudott, az tudhatta alkalmanként a népnyelvek szavait, mondatait, verssorait is feljegyezni” (Grundmann 1958:41.).

[266] „A latin műveltség és költészet megy elöl, a francia követi. A latin oldotta meg a francia nyelvét.” (Curtius 1948:388.)

[267] A nyelvészeti szakirodalomban mindmostanáig nem rögzült szilárdan ennek a nyelvnek az elnevezése. Egyes nyelvészek ófehérorosznak hívják, mások nyugatorosznak, óorosznak (Palionis 1979:10.).

A 15–16. században a mai Fehéroroszország és Ukrajna lakói, noha három helyen éltek: a Litván Nagyfejedelemségben, a Lengyelországhoz tartozó ún. Vörös Ruszban és a Magyarországhoz tartozó Kárpátokban, egy népnek érezték magukat, ezért egységesen ruszinnak hívták magukat, s mások is így őket (lat. rutheni, n. Rut(h)enen). A Moszkva uralma alatti szlávokat ők moszkvaiaknak-muszkáknak nevezték (lat. moscali, len. Moskali). Az óorosz nép ily módon két részre oszlott: nagyoroszra és nyugati oroszra, s az utóbbi csak később (főként az 1569-es lublini unió után, amikor is Fehéroroszország maradt litván fennhatóság alatt, míg Ukrajna nagy része Lengyelországhoz került) tagolódott tovább fehéroroszra és ukránra (Gudavièius 1991).

A Szovjetunió felbomlása után kitört fehérorosz–litván politikai (területi és határ-) viták során – ahol persze mindkét fél a történelmi jogokra hivatkozik – érdekes jelentésváltozáson megy át az a litván szó, amellyel ezt a nyelvet eddig jelölték. A „gudas” („Gudija”) eddig egyértelműen fehéroroszt (Fehéroroszországot) jelentett (például Jablonskis 1979). Ez azonban a fehéroroszok ősi jogaihoz adna tápot, ezért a litvánok közül sokan – elsősorban a legnagyobb szaktekintély, a kitűnő nyelvtörténész (1996-tól egy konzervatív kormány minisztere), Z. Zinkevièius vezetésével – dühödten elutasítják ezt a jelentést, s a szó újabban a Litván Nagyfejedelemség minden keleti szláv lakóját (fehéroroszt, ukránt és oroszt) kezdi jelenteni.

[268] A Litván Metrika rendkívül értékes történelmi forrás. A kb. 600 kötetnyi okirat, akta stb. nagy része az első világháború idején Vilniusból átkerült a moszkvai központi állami régi okmánytárba. A kötetek kiadása folyamatos.

[269] Ezzel szemben a 15. század elején a szláv földeken épített templomokban az istentisztelet nyelve a lengyel volt, hogy a helyi „fehérorosz” és „ukrán” lakosok értsék.

[270] Ebből lehet arra is következtetni, ahogy A. J. Greimas teszi (1990:17.), hogy a 13–14. századi „litván imperializmust nemcsak demográfiai és gazdasági, hanem vallási virágzásnak is alá kellett támasztania”, de lehet arra is, hogy Gediminas, aki egyaránt megtűrte országában a pravoszláv metropolitát és a nyugati szerzetesrendeket, csupán megint csak a pápa előtt akart egyistenhívőként jó színben feltűnni, s így bírni rá arra, hogy megtagadja támogatását a keresztesektől, hisz így folytatja szavait: „Mit meséltek nekem a keresztényekről? Hol találni nagyobb igazságtalanságot, nagyobb egyenlőtlenséget, viszálykodást, pusztítást és kizsákmányolást, mint a keresztények között, s különösen azok között, akik ájtatosnak tűnnek, mint például a keresztesek, akik minden lehető rosszat elkövettek?” (Gediminas:129.)

[271] S hogy mindkettő – állam és nemzeti nyelvű kultúra – milyen fontos egy nép életben maradása szempontjából, s hogy néha a második a fontosabb, azt éppen a lengyelek és litvánok történelmi sorsa példázza: a lengyel nemzet léte – néhány tucat, az őrültségig elvakult cári tisztviselőt leszámítva – akkor sem vált kérdésessé senki szemében, amikor Lengyelország több mint 120 évig nem létezett, míg a litvánok nagyjából ugyanarra a sorsra jutottak, mint az önálló állammal addig soha nem rendelkező lettek vagy észtek.

[272] Ezt megelőzték olyan orosz nyelvű akták, amelyeket latin betűvel írtak (Jablonskis 1935–42:225.).

[273] Ennek megvolt a német megfelelője is: Litauer-Litthauer (Hubatsch 1965:659.).

[274] Ugyanarról a Guszev kapitányról elnevezve, akinek nevét a közelmúltig Budapesten utca őrizte. Egyáltalán: a Kalinyingrádi terület 1946 után történt orosz átkeresztelése nem nélkülöz bizonyos fekete humort.

[275] A 16–17. századi térképeken – például C. Hennenberger híres 1576-os térképén – Nadravia és Schalavonia szerepel az egész Kis-Litvánia helyett (Reklaitis 1976:69.).

[276] Maga a szó l baubti ’dingeni-dongani, zúgni’.

[277] A „latin-lengyel” betű tulajdonképpen egyszerűen lengyeles helyesírást jelentett. A litván helyesírás ekkoriban még nem volt megállapodott: egyesek a lengyelt használták, mások a csehből átvett diakritikus jeleket, megint mások „litvánosan” vegyítették a kettőt. A sajtótilalom ellen egész fennállása alatt a litvánok különböző beadványokban tiltakoztak. Érvelésük egyik pontja az volt, hogy a könyv, amelynek kinyomtatására vagy használatára épp engedélyt kérnek, nem latin-lengyel, hanem latin-cseh vagy latin-litván betűs.

[278] A lengyelesítés mértékére fényt vet Vincas Kreve (1987:218.) egyik, a múlt század második felében játszódó novellája (®emaitukas), amely egy litván falu nyelvi viszonyait festi:

„A parókia színtiszta litván volt. Néhány hétszilvafás nemes és városi származék otthon ugyan »lengyelkedett«, de ezek is jól értettek és beszéltek litvánul is. A templomban mégis kizárólag lengyel szó zengett. ®emaitukas, az öreg pap a nagy sietségben gyakran még az evangéliumot sem litvánul prédikálta. Ez volt a rend, amit itt talált, amikor (több évtizeddel ezelőtt, fiatal papként) a faluba érkezett, s meg sem fordult a fejében, hogy változtatni kellene rajta. Sőt úgy vélte, Istennek jobban tetszik az úri lengyel nyelv, mint a paraszti litván.

A falusiakkal csak litvánul társalgott. Véleménye szerint a lengyel csak a nemesembernek és az egyház szolgáinak dukál, ezért az orgonista és a sekrestyés nevét lengyelesítette is – ©akutist, az orgonistát átkeresztelte Szakiewiczre, Bolist, a sekrestyést pedig Boliñskire.

– Isten szolgái nem hordhatnak ilyen parasztos nevet.

A nyelv miatt néhányszor erősen összerúgta a port a helybéliekkel, akik még a püspöknél is panaszt tettek, de hasztalan – a plébános nem volt hajlandó velük lengyelül beszélni.

– Parasztok vagytok, nem nemesek, gajdoljatok csak litvánul.

A zsidókat szintén az alacsonyabb rendű emberekhez sorolván, velük sem kell lengyelül beszélni.”

[279] Porosz-Lengyelországban – különösen a lengyelgyűlölő Bismarck kancellársága alatt – ugyanez játszódott le német–lengyel–litván (lietuvininkas) szereplőkkel.

[280] A nemzeti kultúra ügye 1864 után már nem a nemesek, hanem az ekkorra felnövő paraszti származású papok vállán nyugodott. A 19. századi litván írók jó része – az első litván verseskötetet 1814-ben kiadó A. Strazdastól (1760–1833) kezdve A. Baranauskason (1835–1902) át a nemzeti klasszikus Maironisig (1862–1932) pap volt.

[281] Október 9-ét Litvániában később nemzeti gyásznappá nyilvánították, s a megszegett egyezmény szövege gyászkeretben húsz éven át ki volt állítva a kaunasi Katonai Múzeumban, így korbácsolva a lengyelellenes indulatokat.

[282] A közel 500 km hosszú közös határ mentén végig szögesdrót akadály húzódott. A lengyel oldalon az őrtornyoktól pár száz méterre, a litván oldalon húsz kilométerre utak, sínek hirtelen megszűntek, a semmibe futottak. Máig élő lengyel-, illetve litvánellenes közhangulat alakult ki, egészen az abszurditásig menő esetekkel: Litvániában nemcsak lengyel filmet nem volt szabad játszani, de olyat sem, amelyben lengyel színész szerepel; a másik oldalon a polonizáció odáig fajult, hogy a vilnai Stefan Batori egyetemnek egyetlen litván oktatója sem akadt, s a városnak mindössze egyetlen templomában folyt litván nyelvű istentisztelet. Litvánia hadiállapotban levőnek tekintette magát Lengyelországgal, s alkotmányába foglalta, hogy Kaunas csak ideiglenes fővárosa, az igazi az Vilnius.

[283] Érték és érdekesség kapcsolódik össze az általam ismert legjobb, magyarra nehezen lefordítható érték-meghatározásban: „value is any object of any interest” (Perry 1926:116.), „az érték bármilyen érdek(lődés), érdek(esség) bármilyen tárgya”, ahol az interest szóban foglaltatik érték és érdek(esség) szavakkal nehezen megközelíthető egysége.