A lett nyelv kiválására a keletbalti egységből, a litvántól való elkülönülésére – amelyre csak igen későn, a 6–7., egyes vélemények szerint (amelyeket magam is osztok) a 9. századtól került sor – a finnségi nyelvekkel, különösen a lívvel való találkozás volt döntő hatással, ez eredményezte a litvánhoz képest a számos újítást. Ez a késői finnségi hatás a legfőbb bizonyíték arra, hogy a lettek csak az I. évezred vége felé érkeztek mai nyelvterületükre. Akik úgy tartják, hogy a baltiak és a finnek már az i. e. II. évezredtől egymás szomszédságában éltek, azok csak nyakatekert módon tudják megválaszolni azt a kérdést, hogy miért csak ilyen későn érvényesült a finn nyelvek „bomlasztó” hatása. V. Ma¾iulis (1974:122.) szerint például az i. e. I. évezred második felétől alakult ki az addigi nemzetségi társadalom helyén a területi, törzsi közösségek hálózata. Ez az újfajta szerveződés igényelte és tette lehetővé a kiterjedtebb „nemzetközi” kapcsolatokat, s emiatt a balti–finn határ menti érintkezések – amelyek addig is megvoltak – erősebben éreztették kisugárzásukat, s áthatották az egész nyelvterületet.

A finnségi hatás a következő izoglosszákban, sajátosságokban jut kifejezésre: állandó hangsúly az első szótagon;^[298] balti „¹”, „¾” g „s”, „z” (l. zeme, lit. ¾eme ’föld’); közbalti lágy „k”, „g” g „c”, „dz” (l. dzimt, lit. gimti ’születni’);^[299] a duális korai eltűnése: már az első, 16. századi nyelvemlékekben is ritka; sok finn kölcsönszó (maja ’ház’ l észt, finn maja; vai ’vajon’ l lív, észt voi); a birtoklást kifejező szerkezet: a birtokos részeshatározó esetben + a létige + a birtok alanyesetben (man ir gramata ’nekem van könyv’), szemben a birtoklást „indoeurópai módon” igével kifejező litvánnal vagy ólettel (es turu gramatu ’én birtokolok könyvet’).

Az orosz (keleti szláv) kölcsönzéseknek két rétege van: a németek megjelenése, a 13. század előtti (Pliskava l o. Pszkov), majd amikor a lettek újra kapcsolatba kerültek az oroszokkal, a 18. század utáni. (Szociológiailag jellemző jelentésváltozást mutató kölcsönzés: stradat ’dolgozni’ l o. sztradaty ’szenvedni’).

A germán (német) kölcsönzések ugyancsak kétrétegűek. Az első, 13. század előttibe csupán kevés szó tartozik (köztük néhány a korai skandináv hódításra-hittérítésre utal: kungs ’úr’ l ón. kunig; muks ’szerzetes’ l dán, svéd munk). A második német hatás viszont annál fontosabb, mert az az irodalmi nyelv kialakulását befolyásolta döntő módon.

A Heinricus krónikájában található néhány szórvány szavon kívül lett szavak és mondatok először egy 1522-es rigai rakodómunkás-céhjegyzékben (Losträgergilde) tűnnek fel. Az első összefüggő szöveg, a Miatyánk különböző fordításai a 16. század első feléből valók, míg a legrégibb könyv, egy katolikus katekizmus (amit rögtön követtek lutheránus katekizmusok), 1585-ből származik. Mint említettem, az Újtestamentumot E. Glück 1685-re, az Ótestamentumot 1689-re fordította le. Az első világi tartalmú – németből fordított – szöveg, a lenszövők céhének alapszabálya 1625-ből való.

A 17–18. században is csak igen gyéren megjelengető lett könyvek közül G. Manzel (1583–1654) és tanítványa, Ch. Fürecker (kb. 1615–1685) munkáit kell kiemelni. Az előbbi, egy német pap, a dorpati egyetem rektora 1654-ben adta ki Lang-gewünschte Lettische Postill című 1200 oldalas kézikönyvszerű művét, amelynek hatodik kiadása még a 19. században is megjelent. Az utóbbi a mestere által lefordított zsoltárokat rímbe szedte (Lettische geistliche Lieder und Collecten, 1685).

A lett könyvek szerzői-fordítói egészen a 19. század második feléig majdnem kivétel nélkül németek, legtöbbször papok voltak. (Sokan – például Ozols 1965:19. – megkérdőjelezik, hogy egyáltalán helyet kaphatnak-e a lett irodalom történetében.) Emiatt ezeknek a műveknek a nyelve gyakran hibás, tele van germanizmussal. Érvényes ez a már említett Idős Stenders műveire is, az első világi verseket tartalmazó köteteire (Zingu lustes – Vidám zingek, 1783–89) ugyanúgy, mint a Lettische Grammatik második, 1783-as kiadására, ami nemcsak nyelvtan, hanem helyesírási szabályzat, néprajzi-folklórgyűjtemény, verstan és stilisztika is.^[300]

A német papok által teremtett írásbeliség nyelve nem korlátozódott az írásbeliség nyelvére, hanem mélyen átalakította a lett népnyelvet – ahogy az Enchiridion 1615-ös rigai kiadása mondja: „a livóniai parasztnyelvet” (die Lieffländische Pawrsprach) – is, hiszen a herrnhutizmus révén – amely megkövetelte, hogy a paraszt is megtanuljon írni-olvasni – legalábbis Vidzemében, amelynek közép-lett nyelvjárása az irodalmi nyelv alapját képezte, az alapfokú oktatás európai mércével mérve is páratlanul széles körű volt. (Azt lehet mondani, hogy az írás tömeges interiorizálásával hozták be a lettek az állam hiányából fakadó történelmi hátrányt.) Ekkor került be a lettbe a német jövevényszavak második, nagyszámú rétege – közöttük szokatlan módon az un ’és’ kötőszó. A német hatásnak lett egy furcsa stiláris következménye is. A fordított irodalom révén olyan, a lett nyelvtől idegen germanizmusok is beépültek – például a lettből hiányzó határozott névelő mutató névmással történő lefordítása: der Herr ’tas kungs’, eredetileg: ’az az úr’ –, amelyek mind a mai napig használatosak prédikációkban, egyházi szövegekben, s a stílusnak bizonyos emelkedettséget kölcsönöznek.^[301]

A nemzeti megújulás, akárcsak Közép- és Kelet-Európa más népeinél, a letteknél is nyelvújítási mozgalommal járt együtt, vagyis meg kellett teremteni a kodifikált és normalizált irodalmi nyelvet. Mivel az idegen hatások – az elmondottakon kívül az ország tengeri kapcsolatai miatt is – igen erősek voltak, később túlzóan purista ellenhatást váltottak ki. (Az első angol jövevényszó a 18. század végéről, míg a litvánban közel száz évvel későbbről való, de a román nyelvekből származó kölcsönzések száma is eléri a 2500 szót – Baldunèiks 1989.) A kibontakozó nyelvújítást gátolta a 19. század utolsó harmadában egyre fokozódó russzifikáció, s gátolta természetesen az, hogy az alakulgató városi kultúrában a lettek részaránya csak lassan nőtt. Magának Rigának a 10200 lakosa közül 1867-ben „német 47479, orosz 2567, lett 23718, eszt 1172, más nemzetiségekhez tartozó 4027” (Hunfalvy 1871/I:29.).

A nyelvújítás ezért is húzódott el jobban, mint másutt, s nyúlt bele egészen a 20. századba. A népdalra alapozott irodalmi nyelvet – az egyre jobban kibontakozó, s J. Rainis (1865–1929) személyében már világszínvonalú költőt adó költészet mellett – német filológusok (például az említett A. Bielenstein) után két nyelvész, K. Milenbahs (Müllenbach, 1853–1916) és a hosszú élete során magát nemzeti intézménnyé kinövő J. Endzelins (1873–1961) rögzítették, először 1907-ben, majd Endzelins az ezeroldalas 1922-es Lettische Grammatik című művében. A szókincs feldolgozásának legnagyobb vállalkozása, K. Milenbahs négykötetes értelmező szótára 1923-ban jelent meg, amit azután J. Endzelins egészített ki. Újabban készül az „akadémiai” értelmező szótár, 1972-től 8 kötete látott eddig napvilágot.

A nyelvújítók igyekeztek sokfelől meríteni. A helyesírásban például a csehektől vették át a diakritikus jeleket („è”, „¹”, „¾”) – noha ez is, mint más helyesírási és könyvnyomtatói újítás (a hosszú magánhangzók és a lágy mássalhangzók jelölése, a kettős mássalhangzók elhagyása, a gót betűk felváltása antiquával stb.) csak az első világháború után, a független Lettországban léphetett életbe. (Ruke-Dravina 1990:313.) A folyamat elnyújtottságát mutatja, hogy a palatális „r” betűt csak 1946-ban törölték az ábécéből, s a „ch”-t csak 1957-ben váltották fel „h”-val (Bergmane–Blinkena 1986), ez azonban csak az otthoni szövegekre érvényes, az emigráció nem vezette be az újítást (Fennell–Gelsen 1980:XXIII.). A szókincs bővítésének fő forrása a tájnyelv volt, s emellett a rokon balti nyelvek (poroszból átvett kölcsönszó: kermenis ’test’, litvánból többek között veikals ’üzlet’). A nyelvészek még az 1930–40-es években is igyekeztek a két balti nyelvet egymáshoz közelíteni.

A mai lett nyelvben három nyelvjárás (dialekts) különül el, mindhárom számos (összesen kb. 500!) al-nyelvjárással (izloksne):^[302]

1. Középlett, amelynek al-nyelvjárásai

a) a livóniai középlett,

b) a zemgalei középlett,

c) a kurs középlett,

d) a zemgalei-kurs középlett;

2. Tamnieks-lett^[303] vagy lív, amelynek al-nyelvjárásai

a) a kurzemei lív,

b) a vidzemei lív;

3. Felsőlett, amelynek al-nyelvjárásai

a) a keleti, amelyet Latgaléban és Vidzeme északkeleti részén beszélnek (s amelyet latgal nyelvként külön tárgyalok),

b) a nyugati vagy sel.

Az 1. és 2. nyelvjáráscsoportot együttesen hívják alsólettnek is, a 3. csoport felsőlettjével szembeállítva (Gaters 1977:13–14.).

Ma a lett nyelvet, a Lett Köztársaság államnyelvét 1 millió 690 ezren vallják anyanyelvüknek otthon, s kb. 115 ezren külföldön, főként a volt Szovjetunió területén, valamint Kanadában, Svédországban, az USA-ban és Németországban, s kb. 260 ezren második nyelvüknek Lettországban.

Az eddigieken kívül a következő tulajdonságokkal jellemezhető:^[304]

1. A kevés kivételtől eltekintve az első szótagon lévő szóhangsúly mellett létezik – csak a szakmunkákban jelölt, egyébként „nyomdatechnikai okokból jelöletlen” (Ruke-Dravina 1990:324.) – szótaghangsúly (hanglejtés, intonáció) is, ami attól függően, hogy a hosszú magánhangzót vagy diftongust tartalmazó szótag mely részét hangsúlyozzuk, háromféle lehet: emelkedő (~), ereszkedő (’) és megszakított (^). (A nyelvjárások többségében csak kétféle intonáció létezik.) Az intonációnak csak ritkán – rendszerint a szavak első szótagjában előfordulva – van jelentésmegkülönböztető szerepe.

Jelölik a négy egyszerű magánhangzó hosszúságát („a”, „e”, „i”, „u”), ami jelentésmegkülönböztető (upe ’folyó’, upe ’folyóban’). A csak újabb kölcsönszavakban előforduló „o” – mely a lett szavakban és a régebbi kölcsönszavakban „uo” diftongusnak ejtendő – hosszúságát nem jelölik. Csak szakmunkák és egyes szótárak jelölik a lett nyelv hangzásának talán legjellemzőbb sajátosságát, hogy tudnillik az „e”, „e” két hangot takar: egy zárt hangot és egy nyíltat (a magyar „e”-nél is nyitottabb, az „a”-hoz közelítő hang), aminek jelentésmegkülönböztető értéke van (nesu, zárt „e”-vel: ’vittem’, nesu, nyílt „e”-vel: ’viszek’). A litvánnal (vagy például az orosszal) szemben a lett keményebb hangzású nyelv, aminek az az oka, hogy az elölképzett magánhangzók sem lágyítják meg az előttük álló mássalhangzót. A mássalhangzók közül a „h” és az „f” csak idegen szavakban fordul elő. A mellékjeles mássalhangzók ejtése: „è” = cs, „¹” = s, „¾” = zs, „½” = gy, „k” = ty, „l” = ly, „n” = ny, „r” = rj. Fontos jellemzője a lett hangzásnak, hogy két rövid magánhangzó között hosszan ejtjük a zöngétlen mássalhangzókat (upe ’folyó’, ejtése uppe), viszont röviden a torlódó mássalhangzókat: „ts”, „ds” g „c” (galds ’asztal’ g galc), szóvégi „zs” g sz, „¹s”, „¾s” g s (biezs ’sűrű’ g bies; me¾s ’erdő’ g mes, s hogy a szóvégi „v” g u (nav ’nem’ g nau).

2. A névszóragozás 7 esete közül gyakorlatilag csak 5–6 van, amennyiben az e. sz. Acc. és Inst., valamint a t. sz. Dat. és Inst. ragjai azonosak, s külön Voc.-a csak a személyt jelentő főneveknek van e. sz.-ban. Az e. sz. Nom. végződés szerint 3 hímnemű (-s, illetve -¹, -is, -us) és 3 nőnemű (-a, -e, -s) főnévragozás, valamint 1 hímnemű (-s, -¹) és 1 nőnemű (-a), a megfelelő főnévragozással megegyező melléknévragozás van. (Külön ragjai vannak az ún. határozott vagy névmási mellékneveknek.)

A 3 igeragozás a jelen idő, a múlt idő és a főnévi igenév tövének a különbözőségén alapszik. Minden igeidő és minden mód létezik cselekvő és szenvedő alakban, s képezhető egyszerűen, valamint a gazdag rendszert alkotó igenevek segítségével összetetten. Az igekötő nélküli ige folyamatos, az igekötővel ellátott befejezett. Van két különleges igemód a lettben. Az ún. debitivus, a kötelező mód: a Dat.-ban álló főnév vagy névmás + a létige + ja és az ige jelen idejű 3. személyű alakja (man ir jadzied dziesma ’nekem kell énekelnem egy dalt’, szó szerint: ’nekem van kell énekel dal’ – amint látható, a logikai tárgy alanyesetben áll). A határozói igenév segítségével képzett kötőmód – amit én „állítólagos módnak” mondanék – a cselekvés állítólagos voltát fejezi ki. (Vecais barons ir laipns cilveks, ’Az öreg báró van jó ember’, Vecais barons esot laipns cilveks, ’Az öreg báró lévén jó ember’ = ’Azt mondják, hogy az öreg báró jó ember’.)

3. A mondattan köréből csupán az ún. dativus absolutust említem meg (ami megvan a litvánban is): az előidejű cselekvést kifejező mellékmondatban az állítmány határozói igenév, s alanya részeshatározó esetben áll (Saulei rietot, mes braucam majas ’Miután lement a nap’ – szó szerint: ’a napnak lemenvén – haza indultunk’).

Az első nyomtatott latgal szöveg, az ún. Asune-i Evangélium, az Újszövetség németből fordított részleteinek gyűjteménye 1753-ban jelent meg Vilniusban, s ezt követte több katekizmus. Világi szövegek csak a 19. század legvégén születtek (Gaters 1977:12.).

A latgal a lettől főként szókincsében és hangtani tulajdonságaiban tér el. Az utóbbiak közül a legfontosabbak: a nyílt „e” helyén „a” áll, az „a” helyén „o”.

A különbségek szemléltetésére közlöm F. Kemps egy 1906-ból származó versét (Latvie¹u 1970–78/III:337.) és annak lett átiratát:

Látható, hogy a lett és a latgal közötti különbség nem nagyobb, mint a külön nyelvnek számító cseh és a szlovák, s jóval kisebb, mint egyes német nyelvjárások között.

Önálló nyelv vagy nyelvjárás? A politikai elfogultságoktól túlterhelt kérdést a nyelvész V. Zeps (1993:313.) józan kiegyensúlyozottsággal úgy válaszolja meg, hogy „csak egyetlen lett nemzet és csak egyetlen lett nyelv, azonban két lett irodalmi nyelv létezik: az egyik az alsólett nyelvjáráson alapul, a másik a felsőletten. E két irodalmi nyelvet hívják lettnek, illetve latgalnak.” (Ugyanígy például Stafecka 1991.)

A litván nyelvnek először egy megtévesztő fogalma alakult ki. A Litván Nagyfejedelemség lakóit – lett légyenek akár litvánok, akár fehéroroszok, akár ukránok, a Litvániával versengő Moszkvai Ruszban litvánnak mondták, s nyelvüket litván nyelvnek. Így jött létre az a furcsaság, hogy például Moszkva a Litván Nagyfejedelemség hivatalos iratait, amelyek „ruszinul-gudasul” íródtak, litván nyelvűnek jelölte, vagy az, hogy még a 20. században is számos példa akad arra, hogy az egykori Litvániából származó oroszok, ukránok, fehéroroszok Oroszországba vetődött kései leszármazottjai, akiknek ősei sem beszéltek soha litvánul, litvánnak mondják magukat (Bir¾i¹ka 1952:27.).^[305]

A különböző iratokban sok litván szó található, elsősorban személy- és helynevek. Mivel azonban a lejegyzők idegenek voltak, ezek értéke igen kétes. Jó példa erre a Chronicon Dubnicense, amelyben fennmaradt három szó, amit Kêstutis esküjeként ismerünk. Az ismeretlen krónikás Nagy Lajos 1351-es hadjáratáról tudósít, amelyet a magyar király unokatestvére, Nagy Kázmér lengyel király kérésére indított a litvánok ellen. Kêstutis, a litván fejedelem csata nélkül behódolt az egyesült lengyel–magyar hadaknak, s a békeszerződés megkötésekor pogány szokás szerint ököráldozatot mutatott be: a két cölöphöz kikötött ökör nyaki erébe vágta külön e célra szolgáló kését, a lituanicust, s a vérrel bekenve homlokát így kiáltott fel litvánul: „Rogachina roznenachy gospanany”. Amint A. Mierzyñski (II:78.) rámutatott, a mondat nem litván, hanem torzan lejegyzett keleti szláv, s annyit jelent, hogy „nézz az ökörre, velünk az isten”.^[306] (Ebben az esetben a példa arra is rávilágít, hogy a Litván Nagyfejedelemségben az államnyelv – legalábbis ilyen hivatalos nemzetközi alkalmakkor – nemcsak írásban, de szóban is a keleti szláv volt.)^[307]

A keleti szláv, a lengyel, majd az orosz hátterében maradt litván nyelv egész története során, egészen 1918-ig másodrangú, néha egyenesen tiltott „parasztnyelv” volt. Sőt a litvánok kései megkeresztelkedése miatt sokan magának a nyelvnek is valamiféle pogány mellékjelentést tulajdonítottak.

Az 1962-ben megtalált első összefüggő litván szöveg – egy 1503-ban megjelent latin könyv üres utolsó lapjára 1515 körül kézzel írt Miatyánk-, Üdvözlégy- és Hiszekegy-fordítás – összesen 94 szót tartalmaz^[308] (Naujokaitis 1973–76/I:16.).

Amint már volt róla szó, a litván könyvnyomtatás megszületésével szinte egy időben a litván kultúra kettévált, s Kis-Litvániában jóval dinamikusabban fejlődött, mint a Litván Nagyfejedelemségben. Königsbergben adta ki 1547-ben M. Ma¾vydas (1520 körül – 1563), a königsbergi papnövendék az első litván nyelvű könyvet, egy katekizmusfordítást, amelynek előszava-ajánlása az első litván vers. Itt született az első teljes Biblia-fordítás, J. Bretkunas tollából, amelynek a kinyomtatása mind a mai napig várat magára. (Az Újtestamentum protestáns fordítása 1701-ben, a teljes Biblia – egy fordítóbizottság munkája – 1735-ben jelent meg, a katolikus fordítás csak a 20. század közepén, és Angliában, Litvániában csak 1972-ben.) Poroszországi volt D. Klein, az első nyelvtan (Grammatica Lituanica, 1653) szerzője, akárcsak J. ©ulcas, az első litván szépirodalmi könyv (1706) kiadója. (Az első világi tartalmú szöveg, egy királyt köszöntő hexameter 1589-ből származik.) De később is, egészen a 18. század végének felvilágosodásáig a súlypont Porosz-Litvániában volt, ahol 1578 és 1831 között 108 litván nyelvű könyv jelent meg, majd kétszer annyi, mint Litvániában.

Amely csak a 19. században vette vissza vezető szerepét. A nemzeti megújulási mozgalom az 1830-as és az 1863-as felkelés elfojtásával kétszer halt el hamvában. Az ezt kísérő nyelvújítás, az irodalmi nyelv megteremtése is csak a 20. századra fejeződött be.^[309]

A délnyugat-auk¹taitis, a poroszországi litvánnal megegyező nyelvjárásra alapozott irodalmi nyelv^[310] kodifikálásában és normalizálásában két embernek voltak döntő érdemei. J. Jablonskis (1860–1930), ez a „nemzeti ébresztő” Tilsitben, álnéven adta ki 1901-ben a modern litván első nyelvtanát, amelynek végleges változata aztán 1922-ben látott napvilágot, míg „a litván Endzelins”, K. Buga (1879–1924) az elméleti és történeti érveket szolgáltatta. Buga volt az is, aki megkezdte a teljes szókincs összegyűjtését, még az első világháború előtt. Értelmező szótárának a kiadását sajnálatosan korai halála szakította félbe, ám az általa összegyűjtött 600 ezer cédula képezte az alapját az 1968-ban elkezdett „akadémiai” nagyszótárnak, amely most már befejezés előtt, a XVI. vaskos kötetnél tart, s amelyhez az adatgyűjtés az 1970-es évektől a szovjet rendszerben hazafias népmozgalom volt (Rinholm 1990:295.).

A litván nyelv két nagy, egymást csak nehezen értő nyelvjáráscsoportra oszlik – mindegyikhez legalább három további alcsoport tartozik –, ¾emaitis és auk¹taitis nyelvjárásra. Amint már szó volt róla, területük nem esik egybe a középkori adminisztratív-politikai ®emaitija–Auk¹taitija-felosztással: a ¾emaitis nyelvjárás területe jóval kisebb, mint az egykori ®emaitija, s mintegy háromszor kisebb, mint a másik nyelvjárás-csoport területe.

A litván nyelvjárások kialakulásáról egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélemények vannak forgalomban, annak függvényében, hogy ki hogyan vélekedik a keletbalti egység felbomlásáról. Akik az egyes törzsek (selek, letgalok, zemgalok, litvánok, ¾emaitisok) korai és külön-külön történő szétvándorlását tételezik fel, amely a későbbi nyelvjárási különbségek alapját képezte, azok korai különbségekről beszélnek, amelyek a két nyelvvé történő későbbi egységesülés során egyre csökkentek. Akik viszont – mint jómagam is – a keletbalti egységes törzs (a leitisek) késői és fokozatos felbomlását tételezik fel, azok számára a nyelvjárási különbségek is csak később, már az egyes különálló nyelveken belül alakultak ki. A. Salys szerint például a ¾emaitis–auk¹taitis tagozódás a 15. században kezdődött. (Idézi Kiparsky 1939:56.)

A litván nyelvet, a Litván Köztársaság államnyelvét otthon 2 millió 900 ezren beszélik, ezenkívül kb. 100 ezren a volt Szovjetunió utódállamaiban (elsősorban Fehéroroszországban), 40 ezren Lengyelországban, s 300–400 ezren az USA-ban (Chicago központtal).

Az eddigieken kívül a következő tulajdonságokkal jellemezhető:

1. A kötetlen szóhangsúlyon kívül van szótaghangsúly, intonáció is, amelynek jelentés-megkülönböztető szerepe van (káltas ’véső’, kaltas ’bűnös’). Nemcsak a hosszú magánhangzók („±”, „ê”, „e”, „o”, „i”, „y”, „u”, „ű”) és a 6 diftongus, hanem az egy szótagot képező 16 hangkapcsolat („al”, „am”, „an”, „ar”, „el”, „em”, „en”, „er”, „il”, „im”, „in”, „ir”, „ul”, „um”, „un”, „ur”) is lehet ereszkedő (´) vagy emelkedő hanglejtésű (~). Hosszú mássalhangzó nincs, az idegen szavakban is lerövidül a mássalhangzó (kasa ’kassza’). Az elölképzett magánhangzó lágyítja az előtte álló mássalhangzót, de nem annyira, mint például az oroszban.

2. Az egyébként jelöletlen intonáció annyira jellegzetes sajátja a litván nyelvnek, hogy a végződés szerinti öt főnévragozás (-as, -is, -ys és -us, -ius és -uo végű hímnemű, illetve -a, -e és -is végű nőnemű főnevek), valamint a három melléknévragozás (-as, -a, -us, -i, -is, -e) ragozási táblázatait is aszerint szokás megadni, hogy a hét esetben hogyan mozog a hangsúly: állandóan a szótőn marad, vagy átmegy a végződésre. A letthez képest eggyel több igeidő van, a jelen, a befejezett múlt és a jövő mellett egy egyszerű folyamatos múlt is. Mivel ebből is képezhető két melléknévi igenév, innen is fakad a litván nyelvnek – az intonáció gazdagsága mellett – a másik jellegzetessége: a melléknévi és határozói igenevek nagy száma. A 13 igenév az összetett szerkezetekben árnyalt kifejezést tesz lehetővé, többek között igeneves szerkezettel fejezhető ki a lett konjuktivusz, az „állítólagos mód”.