Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

A keletbalti nyelvek

A keletbalti nyelvek

4.1. A lett nyelv

A lett nyelv kiválására a keletbalti egységből, a litvántól való elkülönülésére – amelyre csak igen későn, a 6–7., egyes vélemények szerint (amelyeket magam is osztok) a 9. századtól került sor – a finnségi nyelvekkel, különösen a lívvel való találkozás volt döntő hatással, ez eredményezte a litvánhoz képest a számos újítást. Ez a késői finnségi hatás a legfőbb bizonyíték arra, hogy a lettek csak az I. évezred vége felé érkeztek mai nyelvterületükre. Akik úgy tartják, hogy a baltiak és a finnek már az i. e. II. évezredtől egymás szomszédságában éltek, azok csak nyakatekert módon tudják megválaszolni azt a kérdést, hogy miért csak ilyen későn érvényesült a finn nyelvek „bomlasztó” hatása. V. Ma¾iulis (1974:122.) szerint például az i. e. I. évezred második felétől alakult ki az addigi nemzetségi társadalom helyén a területi, törzsi közösségek hálózata. Ez az újfajta szerveződés igényelte és tette lehetővé a kiterjedtebb „nemzetközi” kapcsolatokat, s emiatt a balti–finn határ menti érintkezések – amelyek addig is megvoltak – erősebben éreztették kisugárzásukat, s áthatották az egész nyelvterületet.

A finnségi hatás a következő izoglosszákban, sajátosságokban jut kifejezésre: állandó hangsúly az első szótagon;[298] balti „¹”, „¾” g „s”, „z” (l. zeme, lit. ¾eme ’föld’); közbalti lágy „k”, „g” g „c”, „dz” (l. dzimt, lit. gimti ’születni’);[299] a duális korai eltűnése: már az első, 16. századi nyelvemlékekben is ritka; sok finn kölcsönszó (maja ’ház’ l észt, finn maja; vai ’vajon’ l lív, észt voi); a birtoklást kifejező szerkezet: a birtokos részeshatározó esetben + a létige + a birtok alanyesetben (man ir gramata ’nekem van könyv’), szemben a birtoklást „indoeurópai módon” igével kifejező litvánnal vagy ólettel (es turu gramatu ’én birtokolok könyvet’).

Az orosz (keleti szláv) kölcsönzéseknek két rétege van: a németek megjelenése, a 13. század előtti (Pliskava l o. Pszkov), majd amikor a lettek újra kapcsolatba kerültek az oroszokkal, a 18. század utáni. (Szociológiailag jellemző jelentésváltozást mutató kölcsönzés: stradat ’dolgozni’ l o. sztradaty ’szenvedni’).

A germán (német) kölcsönzések ugyancsak kétrétegűek. Az első, 13. század előttibe csupán kevés szó tartozik (köztük néhány a korai skandináv hódításra-hittérítésre utal: kungs ’úr’ l ón. kunig; muks ’szerzetes’ l dán, svéd munk). A második német hatás viszont annál fontosabb, mert az az irodalmi nyelv kialakulását befolyásolta döntő módon.

A Heinricus krónikájában található néhány szórvány szavon kívül lett szavak és mondatok először egy 1522-es rigai rakodómunkás-céhjegyzékben (Losträgergilde) tűnnek fel. Az első összefüggő szöveg, a Miatyánk különböző fordításai a 16. század első feléből valók, míg a legrégibb könyv, egy katolikus katekizmus (amit rögtön követtek lutheránus katekizmusok), 1585-ből származik. Mint említettem, az Újtestamentumot E. Glück 1685-re, az Ótestamentumot 1689-re fordította le. Az első világi tartalmú – németből fordított – szöveg, a lenszövők céhének alapszabálya 1625-ből való.

A 17–18. században is csak igen gyéren megjelengető lett könyvek közül G. Manzel (1583–1654) és tanítványa, Ch. Fürecker (kb. 1615–1685) munkáit kell kiemelni. Az előbbi, egy német pap, a dorpati egyetem rektora 1654-ben adta ki Lang-gewünschte Lettische Postill című 1200 oldalas kézikönyvszerű művét, amelynek hatodik kiadása még a 19. században is megjelent. Az utóbbi a mestere által lefordított zsoltárokat rímbe szedte (Lettische geistliche Lieder und Collecten, 1685).

A lett könyvek szerzői-fordítói egészen a 19. század második feléig majdnem kivétel nélkül németek, legtöbbször papok voltak. (Sokan – például Ozols 1965:19. – megkérdőjelezik, hogy egyáltalán helyet kaphatnak-e a lett irodalom történetében.) Emiatt ezeknek a műveknek a nyelve gyakran hibás, tele van germanizmussal. Érvényes ez a már említett Idős Stenders műveire is, az első világi verseket tartalmazó köteteire (Zingu lustes – Vidám zingek, 1783–89) ugyanúgy, mint a Lettische Grammatik második, 1783-as kiadására, ami nemcsak nyelvtan, hanem helyesírási szabályzat, néprajzi-folklórgyűjtemény, verstan és stilisztika is.[300]

A német papok által teremtett írásbeliség nyelve nem korlátozódott az írásbeliség nyelvére, hanem mélyen átalakította a lett népnyelvet – ahogy az Enchiridion 1615-ös rigai kiadása mondja: „a livóniai parasztnyelvet” (die Lieffländische Pawrsprach) – is, hiszen a herrnhutizmus révén – amely megkövetelte, hogy a paraszt is megtanuljon írni-olvasni – legalábbis Vidzemében, amelynek közép-lett nyelvjárása az irodalmi nyelv alapját képezte, az alapfokú oktatás európai mércével mérve is páratlanul széles körű volt. (Azt lehet mondani, hogy az írás tömeges interiorizálásával hozták be a lettek az állam hiányából fakadó történelmi hátrányt.) Ekkor került be a lettbe a német jövevényszavak második, nagyszámú rétege – közöttük szokatlan módon az un ’és’ kötőszó. A német hatásnak lett egy furcsa stiláris következménye is. A fordított irodalom révén olyan, a lett nyelvtől idegen germanizmusok is beépültek – például a lettből hiányzó határozott névelő mutató névmással történő lefordítása: der Herr ’tas kungs’, eredetileg: ’az az úr’ –, amelyek mind a mai napig használatosak prédikációkban, egyházi szövegekben, s a stílusnak bizonyos emelkedettséget kölcsönöznek.[301]

A nemzeti megújulás, akárcsak Közép- és Kelet-Európa más népeinél, a letteknél is nyelvújítási mozgalommal járt együtt, vagyis meg kellett teremteni a kodifikált és normalizált irodalmi nyelvet. Mivel az idegen hatások – az elmondottakon kívül az ország tengeri kapcsolatai miatt is – igen erősek voltak, később túlzóan purista ellenhatást váltottak ki. (Az első angol jövevényszó a 18. század végéről, míg a litvánban közel száz évvel későbbről való, de a román nyelvekből származó kölcsönzések száma is eléri a 2500 szót – Baldunèiks 1989.) A kibontakozó nyelvújítást gátolta a 19. század utolsó harmadában egyre fokozódó russzifikáció, s gátolta természetesen az, hogy az alakulgató városi kultúrában a lettek részaránya csak lassan nőtt. Magának Rigának a 10200 lakosa közül 1867-ben „német 47479, orosz 2567, lett 23718, eszt 1172, más nemzetiségekhez tartozó 4027” (Hunfalvy 1871/I:29.).

A nyelvújítás ezért is húzódott el jobban, mint másutt, s nyúlt bele egészen a 20. századba. A népdalra alapozott irodalmi nyelvet – az egyre jobban kibontakozó, s J. Rainis (1865–1929) személyében már világszínvonalú költőt adó költészet mellett – német filológusok (például az említett A. Bielenstein) után két nyelvész, K. Milenbahs (Müllenbach, 1853–1916) és a hosszú élete során magát nemzeti intézménnyé kinövő J. Endzelins (1873–1961) rögzítették, először 1907-ben, majd Endzelins az ezeroldalas 1922-es Lettische Grammatik című művében. A szókincs feldolgozásának legnagyobb vállalkozása, K. Milenbahs négykötetes értelmező szótára 1923-ban jelent meg, amit azután J. Endzelins egészített ki. Újabban készül az „akadémiai” értelmező szótár, 1972-től 8 kötete látott eddig napvilágot.

A nyelvújítók igyekeztek sokfelől meríteni. A helyesírásban például a csehektől vették át a diakritikus jeleket („è”, „¹”, „¾”) – noha ez is, mint más helyesírási és könyvnyomtatói újítás (a hosszú magánhangzók és a lágy mássalhangzók jelölése, a kettős mássalhangzók elhagyása, a gót betűk felváltása antiquával stb.) csak az első világháború után, a független Lettországban léphetett életbe. (Ruke-Dravina 1990:313.) A folyamat elnyújtottságát mutatja, hogy a palatális „r” betűt csak 1946-ban törölték az ábécéből, s a „ch”-t csak 1957-ben váltották fel „h”-val (Bergmane–Blinkena 1986), ez azonban csak az otthoni szövegekre érvényes, az emigráció nem vezette be az újítást (Fennell–Gelsen 1980:XXIII.). A szókincs bővítésének fő forrása a tájnyelv volt, s emellett a rokon balti nyelvek (poroszból átvett kölcsönszó: kermenis ’test’, litvánból többek között veikals ’üzlet’). A nyelvészek még az 1930–40-es években is igyekeztek a két balti nyelvet egymáshoz közelíteni.

A mai lett nyelvben három nyelvjárás (dialekts) különül el, mindhárom számos (összesen kb. 500!) al-nyelvjárással (izloksne):[302]

1. Középlett, amelynek al-nyelvjárásai

a) a livóniai középlett,

b) a zemgalei középlett,

c) a kurs középlett,

d) a zemgalei-kurs középlett;

2. Tamnieks-lett[303] vagy lív, amelynek al-nyelvjárásai

a) a kurzemei lív,

b) a vidzemei lív;

3. Felsőlett, amelynek al-nyelvjárásai

a) a keleti, amelyet Latgaléban és Vidzeme északkeleti részén beszélnek (s amelyet latgal nyelvként külön tárgyalok),

b) a nyugati vagy sel.

Az 1. és 2. nyelvjáráscsoportot együttesen hívják alsólettnek is, a 3. csoport felsőlettjével szembeállítva (Gaters 1977:13–14.).

Ma a lett nyelvet, a Lett Köztársaság államnyelvét 1 millió 690 ezren vallják anyanyelvüknek otthon, s kb. 115 ezren külföldön, főként a volt Szovjetunió területén, valamint Kanadában, Svédországban, az USA-ban és Németországban, s kb. 260 ezren második nyelvüknek Lettországban.

Az eddigieken kívül a következő tulajdonságokkal jellemezhető:[304]

1. A kevés kivételtől eltekintve az első szótagon lévő szóhangsúly mellett létezik – csak a szakmunkákban jelölt, egyébként „nyomdatechnikai okokból jelöletlen” (Ruke-Dravina 1990:324.) – szótaghangsúly (hanglejtés, intonáció) is, ami attól függően, hogy a hosszú magánhangzót vagy diftongust tartalmazó szótag mely részét hangsúlyozzuk, háromféle lehet: emelkedő (~), ereszkedő (’) és megszakított (^). (A nyelvjárások többségében csak kétféle intonáció létezik.) Az intonációnak csak ritkán – rendszerint a szavak első szótagjában előfordulva – van jelentésmegkülönböztető szerepe.

Jelölik a négy egyszerű magánhangzó hosszúságát („a”, „e”, „i”, „u”), ami jelentésmegkülönböztető (upe ’folyó’, upe ’folyóban’). A csak újabb kölcsönszavakban előforduló „o” – mely a lett szavakban és a régebbi kölcsönszavakban „uo” diftongusnak ejtendő – hosszúságát nem jelölik. Csak szakmunkák és egyes szótárak jelölik a lett nyelv hangzásának talán legjellemzőbb sajátosságát, hogy tudnillik az „e”, „e” két hangot takar: egy zárt hangot és egy nyíltat (a magyar „e”-nél is nyitottabb, az „a”-hoz közelítő hang), aminek jelentésmegkülönböztető értéke van (nesu, zárt „e”-vel: ’vittem’, nesu, nyílt „e”-vel: ’viszek’). A litvánnal (vagy például az orosszal) szemben a lett keményebb hangzású nyelv, aminek az az oka, hogy az elölképzett magánhangzók sem lágyítják meg az előttük álló mássalhangzót. A mássalhangzók közül a „h” és az „f” csak idegen szavakban fordul elő. A mellékjeles mássalhangzók ejtése: „è” = cs, „¹” = s, „¾” = zs, „½” = gy, „k” = ty, „l” = ly, „n” = ny, „r” = rj. Fontos jellemzője a lett hangzásnak, hogy két rövid magánhangzó között hosszan ejtjük a zöngétlen mássalhangzókat (upe ’folyó’, ejtése uppe), viszont röviden a torlódó mássalhangzókat: „ts”, „ds” g „c” (galds ’asztal’ g galc), szóvégi „zs” g sz, „¹s”, „¾s” g s (biezs ’sűrű’ g bies; me¾s ’erdő’ g mes, s hogy a szóvégi „v” g u (nav ’nem’ g nau).

2. A névszóragozás 7 esete közül gyakorlatilag csak 5–6 van, amennyiben az e. sz. Acc. és Inst., valamint a t. sz. Dat. és Inst. ragjai azonosak, s külön Voc.-a csak a személyt jelentő főneveknek van e. sz.-ban. Az e. sz. Nom. végződés szerint 3 hímnemű (-s, illetve -¹, -is, -us) és 3 nőnemű (-a, -e, -s) főnévragozás, valamint 1 hímnemű (-s, -¹) és 1 nőnemű (-a), a megfelelő főnévragozással megegyező melléknévragozás van. (Külön ragjai vannak az ún. határozott vagy névmási mellékneveknek.)

A 3 igeragozás a jelen idő, a múlt idő és a főnévi igenév tövének a különbözőségén alapszik. Minden igeidő és minden mód létezik cselekvő és szenvedő alakban, s képezhető egyszerűen, valamint a gazdag rendszert alkotó igenevek segítségével összetetten. Az igekötő nélküli ige folyamatos, az igekötővel ellátott befejezett. Van két különleges igemód a lettben. Az ún. debitivus, a kötelező mód: a Dat.-ban álló főnév vagy névmás + a létige + ja és az ige jelen idejű 3. személyű alakja (man ir jadzied dziesma ’nekem kell énekelnem egy dalt’, szó szerint: ’nekem van kell énekel dal’ – amint látható, a logikai tárgy alanyesetben áll). A határozói igenév segítségével képzett kötőmód – amit én „állítólagos módnak” mondanék – a cselekvés állítólagos voltát fejezi ki. (Vecais barons ir laipns cilveks, ’Az öreg báró van jó ember’, Vecais barons esot laipns cilveks, ’Az öreg báró lévén jó ember’ = ’Azt mondják, hogy az öreg báró jó ember’.)

3. A mondattan köréből csupán az ún. dativus absolutust említem meg (ami megvan a litvánban is): az előidejű cselekvést kifejező mellékmondatban az állítmány határozói igenév, s alanya részeshatározó esetben áll (Saulei rietot, mes braucam majas ’Miután lement a nap’ – szó szerint: ’a napnak lemenvén – haza indultunk’).

4.2. (A latgal nyelv)

Az első nyomtatott latgal szöveg, az ún. Asune-i Evangélium, az Újszövetség németből fordított részleteinek gyűjteménye 1753-ban jelent meg Vilniusban, s ezt követte több katekizmus. Világi szövegek csak a 19. század legvégén születtek (Gaters 1977:12.).

A latgal a lettől főként szókincsében és hangtani tulajdonságaiban tér el. Az utóbbiak közül a legfontosabbak: a nyílt „e” helyén „a” áll, az „a” helyén „o”.

A különbségek szemléltetésére közlöm F. Kemps egy 1906-ból származó versét (Latvie¹u 1970–78/III:337.) és annak lett átiratát:

Tavu zeme

Tavu zeme, vorgu zeme

Ko tu guli tymsuma?

Celis, tovas dryvas, plovas

Sabri kojom samyna!

Tevu zeme

Tevu zeme, vergu zeme

Ko tu guli tumsuma?

Celies, tavas druvas, plavas

Sabri kajam samina!

Atyá(in)k földje

Atyák földje, rabok földje,

Miért alszol sötétségben?

Kelj fel, földjeidet, rétjeidet

Gaz bandák lábbal tiporják!

Tavu zeme, paplet acis,

Veris, gaismas saule lac;

Sabri plaun jau zalta kvi¹us,

Tovys teirums nav vel sats.

Tavu zeme, vorgu zeme,

Celis, sovus dalus sauc;

Tevu zeme, paplet acis,

Veries, gaismas saule lec;

Sabri plaun jau zelta kvie¹us,

Tavs tirums nav vel sets.

Tevu zeme, vergu zeme,

Celies, savus delus sauc;

Apák földje, nyisd ki szemed,

Nézd, felkel a fény napja;

A gaz bandák már kaszálják az arany búzát,

A te földed még nincs bevetve.

Atyák földje, rabok földje,

Kelj fel, szólítsd fiaidat;

Veris, cik vel dorba prik¹a

Veries, cik vel darba priek¹a

Nézd, mennyi munka van még előttünk

Un cik tol jau sve¹i lauds!

Un cik talu jau sve¹i laudis!

És mily messze vannak már az idegen emberek!

Látható, hogy a lett és a latgal közötti különbség nem nagyobb, mint a külön nyelvnek számító cseh és a szlovák, s jóval kisebb, mint egyes német nyelvjárások között.

Önálló nyelv vagy nyelvjárás? A politikai elfogultságoktól túlterhelt kérdést a nyelvész V. Zeps (1993:313.) józan kiegyensúlyozottsággal úgy válaszolja meg, hogy „csak egyetlen lett nemzet és csak egyetlen lett nyelv, azonban két lett irodalmi nyelv létezik: az egyik az alsólett nyelvjáráson alapul, a másik a felsőletten. E két irodalmi nyelvet hívják lettnek, illetve latgalnak.” (Ugyanígy például Stafecka 1991.)

4.3. A litván nyelv

A litván nyelvnek először egy megtévesztő fogalma alakult ki. A Litván Nagyfejedelemség lakóit – lett légyenek akár litvánok, akár fehéroroszok, akár ukránok, a Litvániával versengő Moszkvai Ruszban litvánnak mondták, s nyelvüket litván nyelvnek. Így jött létre az a furcsaság, hogy például Moszkva a Litván Nagyfejedelemség hivatalos iratait, amelyek „ruszinul-gudasul” íródtak, litván nyelvűnek jelölte, vagy az, hogy még a 20. században is számos példa akad arra, hogy az egykori Litvániából származó oroszok, ukránok, fehéroroszok Oroszországba vetődött kései leszármazottjai, akiknek ősei sem beszéltek soha litvánul, litvánnak mondják magukat (Bir¾i¹ka 1952:27.).[305]

A különböző iratokban sok litván szó található, elsősorban személy- és helynevek. Mivel azonban a lejegyzők idegenek voltak, ezek értéke igen kétes. Jó példa erre a Chronicon Dubnicense, amelyben fennmaradt három szó, amit Kêstutis esküjeként ismerünk. Az ismeretlen krónikás Nagy Lajos 1351-es hadjáratáról tudósít, amelyet a magyar király unokatestvére, Nagy Kázmér lengyel király kérésére indított a litvánok ellen. Kêstutis, a litván fejedelem csata nélkül behódolt az egyesült lengyel–magyar hadaknak, s a békeszerződés megkötésekor pogány szokás szerint ököráldozatot mutatott be: a két cölöphöz kikötött ökör nyaki erébe vágta külön e célra szolgáló kését, a lituanicust, s a vérrel bekenve homlokát így kiáltott fel litvánul: „Rogachina roznenachy gospanany”. Amint A. Mierzyñski (II:78.) rámutatott, a mondat nem litván, hanem torzan lejegyzett keleti szláv, s annyit jelent, hogy „nézz az ökörre, velünk az isten”.[306] (Ebben az esetben a példa arra is rávilágít, hogy a Litván Nagyfejedelemségben az államnyelv – legalábbis ilyen hivatalos nemzetközi alkalmakkor – nemcsak írásban, de szóban is a keleti szláv volt.)[307]

A keleti szláv, a lengyel, majd az orosz hátterében maradt litván nyelv egész története során, egészen 1918-ig másodrangú, néha egyenesen tiltott „parasztnyelv” volt. Sőt a litvánok kései megkeresztelkedése miatt sokan magának a nyelvnek is valamiféle pogány mellékjelentést tulajdonítottak.

Az 1962-ben megtalált első összefüggő litván szöveg – egy 1503-ban megjelent latin könyv üres utolsó lapjára 1515 körül kézzel írt Miatyánk-, Üdvözlégy- és Hiszekegy-fordítás – összesen 94 szót tartalmaz[308] (Naujokaitis 1973–76/I:16.).

Amint már volt róla szó, a litván könyvnyomtatás megszületésével szinte egy időben a litván kultúra kettévált, s Kis-Litvániában jóval dinamikusabban fejlődött, mint a Litván Nagyfejedelemségben. Königsbergben adta ki 1547-ben M. Ma¾vydas (1520 körül – 1563), a königsbergi papnövendék az első litván nyelvű könyvet, egy katekizmusfordítást, amelynek előszava-ajánlása az első litván vers. Itt született az első teljes Biblia-fordítás, J. Bretkunas tollából, amelynek a kinyomtatása mind a mai napig várat magára. (Az Újtestamentum protestáns fordítása 1701-ben, a teljes Biblia – egy fordítóbizottság munkája – 1735-ben jelent meg, a katolikus fordítás csak a 20. század közepén, és Angliában, Litvániában csak 1972-ben.) Poroszországi volt D. Klein, az első nyelvtan (Grammatica Lituanica, 1653) szerzője, akárcsak J. ©ulcas, az első litván szépirodalmi könyv (1706) kiadója. (Az első világi tartalmú szöveg, egy királyt köszöntő hexameter 1589-ből származik.) De később is, egészen a 18. század végének felvilágosodásáig a súlypont Porosz-Litvániában volt, ahol 1578 és 1831 között 108 litván nyelvű könyv jelent meg, majd kétszer annyi, mint Litvániában.

Amely csak a 19. században vette vissza vezető szerepét. A nemzeti megújulási mozgalom az 1830-as és az 1863-as felkelés elfojtásával kétszer halt el hamvában. Az ezt kísérő nyelvújítás, az irodalmi nyelv megteremtése is csak a 20. századra fejeződött be.[309]

A délnyugat-auk¹taitis, a poroszországi litvánnal megegyező nyelvjárásra alapozott irodalmi nyelv[310] kodifikálásában és normalizálásában két embernek voltak döntő érdemei. J. Jablonskis (1860–1930), ez a „nemzeti ébresztő” Tilsitben, álnéven adta ki 1901-ben a modern litván első nyelvtanát, amelynek végleges változata aztán 1922-ben látott napvilágot, míg „a litván Endzelins”, K. Buga (1879–1924) az elméleti és történeti érveket szolgáltatta. Buga volt az is, aki megkezdte a teljes szókincs összegyűjtését, még az első világháború előtt. Értelmező szótárának a kiadását sajnálatosan korai halála szakította félbe, ám az általa összegyűjtött 600 ezer cédula képezte az alapját az 1968-ban elkezdett „akadémiai” nagyszótárnak, amely most már befejezés előtt, a XVI. vaskos kötetnél tart, s amelyhez az adatgyűjtés az 1970-es évektől a szovjet rendszerben hazafias népmozgalom volt (Rinholm 1990:295.).

A litván nyelv két nagy, egymást csak nehezen értő nyelvjáráscsoportra oszlik – mindegyikhez legalább három további alcsoport tartozik –, ¾emaitis és auk¹taitis nyelvjárásra. Amint már szó volt róla, területük nem esik egybe a középkori adminisztratív-politikai ®emaitija–Auk¹taitija-felosztással: a ¾emaitis nyelvjárás területe jóval kisebb, mint az egykori ®emaitija, s mintegy háromszor kisebb, mint a másik nyelvjárás-csoport területe.

A litván nyelvjárások kialakulásáról egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélemények vannak forgalomban, annak függvényében, hogy ki hogyan vélekedik a keletbalti egység felbomlásáról. Akik az egyes törzsek (selek, letgalok, zemgalok, litvánok, ¾emaitisok) korai és külön-külön történő szétvándorlását tételezik fel, amely a későbbi nyelvjárási különbségek alapját képezte, azok korai különbségekről beszélnek, amelyek a két nyelvvé történő későbbi egységesülés során egyre csökkentek. Akik viszont – mint jómagam is – a keletbalti egységes törzs (a leitisek) késői és fokozatos felbomlását tételezik fel, azok számára a nyelvjárási különbségek is csak később, már az egyes különálló nyelveken belül alakultak ki. A. Salys szerint például a ¾emaitis–auk¹taitis tagozódás a 15. században kezdődött. (Idézi Kiparsky 1939:56.)

A litván nyelvet, a Litván Köztársaság államnyelvét otthon 2 millió 900 ezren beszélik, ezenkívül kb. 100 ezren a volt Szovjetunió utódállamaiban (elsősorban Fehéroroszországban), 40 ezren Lengyelországban, s 300–400 ezren az USA-ban (Chicago központtal).

Az eddigieken kívül a következő tulajdonságokkal jellemezhető:

1. A kötetlen szóhangsúlyon kívül van szótaghangsúly, intonáció is, amelynek jelentés-megkülönböztető szerepe van (káltas ’véső’, kaltas ’bűnös’). Nemcsak a hosszú magánhangzók („±”, „ê”, „e”, „o”, „i”, „y”, „u”, „ű”) és a 6 diftongus, hanem az egy szótagot képező 16 hangkapcsolat („al”, „am”, „an”, „ar”, „el”, „em”, „en”, „er”, „il”, „im”, „in”, „ir”, „ul”, „um”, „un”, „ur”) is lehet ereszkedő (´) vagy emelkedő hanglejtésű (~). Hosszú mássalhangzó nincs, az idegen szavakban is lerövidül a mássalhangzó (kasa ’kassza’). Az elölképzett magánhangzó lágyítja az előtte álló mássalhangzót, de nem annyira, mint például az oroszban.

2. Az egyébként jelöletlen intonáció annyira jellegzetes sajátja a litván nyelvnek, hogy a végződés szerinti öt főnévragozás (-as, -is, -ys és -us, -ius és -uo végű hímnemű, illetve -a, -e és -is végű nőnemű főnevek), valamint a három melléknévragozás (-as, -a, -us, -i, -is, -e) ragozási táblázatait is aszerint szokás megadni, hogy a hét esetben hogyan mozog a hangsúly: állandóan a szótőn marad, vagy átmegy a végződésre. A letthez képest eggyel több igeidő van, a jelen, a befejezett múlt és a jövő mellett egy egyszerű folyamatos múlt is. Mivel ebből is képezhető két melléknévi igenév, innen is fakad a litván nyelvnek – az intonáció gazdagsága mellett – a másik jellegzetessége: a melléknévi és határozói igenevek nagy száma. A 13 igenév az összetett szerkezetekben árnyalt kifejezést tesz lehetővé, többek között igeneves szerkezettel fejezhető ki a lett konjuktivusz, az „állítólagos mód”.



[298] Egyesek ezt német hatással magyarázzák, J. Endzelins pedig spontán lett fejlődéssel, aminek csak az elterjesztéséhez járult hozzá a keletfinn hatás. (LE:14/1340.)

[299] J. Endzelins (1927:693.) e változásokat is belső fejlődéssel magyarázza, aminek az volt az oka, hogy a temperamentumos lettek gyorsabban beszéltek (sic!), mint a balti finnek.

[300] Érvényes még akkor is, ha Stenders a lett paraszttól tanult lettül, s ahogy írja magáról, „kis táblával a kezében lejegyzett minden kiejtett szót, minden ismeretlen kifejezést”. (Idézi Ozols 1965:367.)

A német felvilágosítók kétlelkűségére jellemző, hogy a magát élete végén már lettnek valló Stenders fia, A. J. (Jaunais-Ifjú) Stenders, aki egyébként az első lett nyelvű színdarab szerzője, a végcélt a teljes elnémetesítésben látta – ezt elősegítendő 1820-ban ő írta az első német nyelvkönyvet is a letteknek –, s a lett nyelvű kultúra művelését csupán egy átmeneti időszakra tartotta szükségesnek. Egy folklórgyűjtemény előszavában ezt írja: „Ó, bár a jóságos Isten engedné megérnünk azt az időt, mikor egész Kurzemében és Vidzemében egyetlen nép, az egyetlen német nyelv és a tisztes élet utáni egyetlen egységes törekvés uralkodik. Addig se fitymáljátok le ezt a csekélységet.” (Idézi Latvie¹u 1959:566.)

A balti németek részéről ugyanilyen kétlelkűség tapasztalható később is, jóformán az egész 19. század folyamán. Például A. Bielenstein (1826–1907), aki a lett filológia megalapítójának tartható, aki a „Lett-barátok Társaságá”-nak évtizedekig volt elnöke, az első tudományos igényű nyelvtan 1863-as előszavában azt írta: „A lett nép nem bizonyította (…), hogy más kultúrnemzetek mellett lenne a helye, még akkor sem, ha a szerencsésebb sors lassan magasabb társadalmi és szellemi szintre emelné a letteket.” (Idézi Ozols 1965:14.)

[301] Érdekes, hogy ettől teljesen függetlenül ugyanez játszódott le akkor is, amikor R. Pietsch lejegyezte a Kurs-turzás halászainak a nyelvét, s lejegyzés közben mindjárt a német fordítás is a szeme előtt lebegett (Scholz in: Pietsch 1982.).

[302] A livóniai törzsi nyelvek helyén, azok kölcsönhatásából létrejövő nyelvjárások kialakulása „nem egészen világos” (Plakis 1930:53.), mégpedig a miatt az általánosan elfogadott Endzelins-tétel miatt, amiről már volt szó, hogy a lett nyelv alapját nem a lett (leitis), hanem a letgal törzs nyelve képezte. Semmiféle szellemi bűvészmutatvány nem tudja megmagyarázni, hogyan és mikor terjedt el a letgal nyelvjárás a lívek, a zemgalok, s még inkább a kursok lakta területre.

[303] Az eredetileg gúnyos elnevezés jelentése: odavalósi.

[304] Mivel nem teljes nyelvleírást adok, mint például Gaters 1977, Erhart 1984, Kabelka 1987 vagy Eckert–Bukevièiute–Hinze 1994, még kevésbé rövid nyelvtannal ellátott olvasókönyvet, mint Endzelin 1922, vagy részletes nyelvkönyvet, mint a kitűnő Fennell–Gelsen 1980, ezért csak azokat az érdekességeket említem, amelyek a nyelvet nem tudó számára is mondanak valamit, illetve azokat, amelyek megkülönböztetik a többi indoeurópai nyelvtől (néhány esetben a magyartól).

[305] Érdekességként említek meg egy hasonló mai jelenséget: az 1989–91-es fordulat után Litvániában alakult Szláv nyelvű Litvánok Társasága (!) szorgalmazza a helyi kis irodalmi nyelvek kialakítását. A litvániai lengyel és fehérorosz alapú mellett propagálják a dzukas nyelvjáráson alapuló litván–szláv vegyes nyelvet is (Dulicsenko 1994:83.).

[306] Más fordításban: „Isten, nézz ránk, lelkekre és az ökörre.” (Beresnevièius 1995:174.)

[307] Persze lehet, hogy az eskü körüli vitákat legutóbb összefoglaló S. C. Rowellnek (1990:154.) van igaza, mikor azt írja, hogy a pogány Kêstutis eleve bolondját járatta a másik szerződő féllel (amit az is bizonyít, hogy miután a megállapodás értelmében elindult a csapatokkal együtt Budára, három nap múlva, amikor tudomására jutott, hogy a megállapodás értelmében szabadon engedték az addig túszként fogva tartott litván előkelőket, egyszerűen hazaszökött), s egy idegen nyelven mondott esküt könnyebb érvényteleníteni.

[308] Több 19. század eleji szerző állítja, hogy 1228 körül, tehát Litvánia megkeresztelkedése előtt G. Mutinensis, Wilhelm modenai püspök megbízására lefordította litvánra – mások szerint lettre, zemgalra, poroszra – egy 4. századi római szerző, A. Donatus nyelvtanát. A fordításnak azonban semmi nyoma, s egyébként is teljességgel valószínűtlen (Zinkevièius 1984–94/III:16.). Hitelt érdemlő viszont Jagelló király káplánjának az az 1434-es információja, hogy a litvánok megkeresztelésekor a király maga fordította lengyelből litvánra a Miatyánkot – igaz, ennek sincs nyoma.

[309] Az „Au¹ra” nyelve például szerkesztői nyelvjárásától függően változott (Palionis 1979:219.).

[310] Z. Zinkevièius (1984–1994) e porosz–litván mellett feltételez még két, a Litván Nagyfejedelemségben létrejött „interdialektust”, irodalmi nyelvváltozatot, ám – amint erre J. Palionis rámutatott – a feltételezés erőszakolt (Eckert–Bukevièiute–Hinze 1994:57.).