Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

2. Meddig tart a balti régiség?

2. Meddig tart a balti régiség?

Talán egy paradoxon a legpontosabb válasz: addig, amikortól elkezdődik, a 15–16. századig, néha még tovább, egészen a 19. század legvégéig, a 20. század elejéig. Előtte, a lett és a litván tudat kialakulása előtt lettek és litvánok csupán természeti, nem pedig történelmi értelemben léteztek, voltak valóságosak.[344] Történelmileg csak az létezik, ami időhöz köthető, s mivel a szó elszáll, az időhöz kötés csak írás segítségével lehetséges: történetileg csak az létezik, amiről írott forrás maradt fenn, vagy valamilyen írott forrással kapcsolatba hozható. (Az „írott forrás” kifejezés majdhogynem pleonazmus). Ezért ért egyet G. Childe-tól C. Kluckhohnig mindenki abban, hogy a „természeti”, „történelem előtti” népeket és a „civilizált”, „történeti” népeket megkülönböztető nagyon kevés (két-három) jellemző jegy közül alighanem a legfontosabb az, hogy az utóbbiak rendelkeztek írással, az előbbiek nem (Daniel 1972:13.),[345] sőt W. J. Ong (1982:188.), aki nemcsak az eddigi megkülönböztetésekben („primitív”, „barbár”, „peremnépek” stb.) benne rejlő lekicsinylést szégyelli,[346] hanem még azt is negatívnak tartja, amivel C. Lévi-Strauss ezeket fel akarta váltani („írásbeliség nélküli”), a „szóbeli-írásbeli” fogalompárt javasolja. Az írásbeliség kialakulása nemcsak azért olyan döntő jelentőségű, mert a múlt emberei annak révén kezdenek hozzánk, az utókorhoz beszélni, hanem azért, mert „önmagukkal is csak annak révén kezdenek beszélni” (Vogt 1949:333.), amit K. Jaspers úgy fogalmazott, hogy az ember az írás révén „szabadult meg a puszta jelen időtől” (idézi: Köhler 1961:307.).

A népek „történelem előttire” és „történelmire” való felosztásának klasszikus megfogalmazása Hegeltől (1840:124.) származik: „Azok az akár évszázados vagy akár évezredes időszakok, amelyek a népek életében történetírásuk előtt folytak le, s talán tele voltak forradalmakkal, vándorlásokkal, a legmerészebb változásokkal, azért objektív történelem nélkül valók, mert nem mutatnak fel szubjektív történelmet, nincs történelem-elbeszélésük. Nem mintha az ilyen időszakokra nézve az elbeszélés véletlenül elveszett volna; hanem azért nincs róluk elbeszélésünk, mert ilyen nem létezhetett.”

A lejegyzés aktusában – mely sohasem semleges; gyakran még a másolás sem az – a lejegyző teremt a természeti adatból történelmi tényt. Számos olyan nép van az ókorban, de még a középkorban is – például a balti-finn karél, izsór, vesz (veszp-vepsze), vót (Saszkolszkij 1976) –, amelynek még a neve is bizonytalan, a forrásoktól függően változó: a vepszéket egyes szláv krónikák csúdoknak hívták (Domokos 1985:78.).[347] Azokban a népkatalógusokban, amelyek csak neveket említenek, a besorolás szempontja vegyes: „törzsük, nyelvük, országuk és nemzetségük szerint” (Ter 10, 31). A nevet, ami egy embercsoportot jelöl, a források különböző – földrajzi, faji, vallási, politikai stb. – tulajdonságokkal látják el.[348] Ezek a tulajdonságok képezik az adott embercsoport másoktól különböző közösségi tudatát. A közös tudatot meghatározó tulajdonságok az időben változó, bonyolult hálót alkotnak. Ezek között az önazonosságot, identitást biztosító tulajdonságok között a nyelv a baltiak esetében sokáig nem szerepelt. (A baltiakhoz társadalmi berendezkedésükben valószínűleg legközelebb álló keleti szlávok esetében sem. Amint arra nagy meggyőző erővel H. Paszkiewicz mutatott rá –1954:24. –, alapvető félreértés egységes, a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig, a Kárpátoktól az Oka–Volga vidékéig elterülő területen orosz nemzeti közösséget feltételezni azon az alapon, hogy a források egyrészt „Rusz földjéről”, másrészt „jazük”-ről beszélnek, ami csak ma jelent „nyelv”-et, akkoriban azonban az ortodox „hit”-et jelentette, s ez – a latin (katolikus) jazükkel szemben álló – hit volt közös Rusz földjein.[349]) A nyelv csak a 19–20. századra vált a közös nemzettudat legfőbb meghatározójává.[350]

Közösség, nemzet és nyelv azonosulásának a csírái megvoltak már korábban is, mégpedig ott, ahol az írásossá váló nyelv találkozott valamilyen államszervezeti formával.[351] A nyugati kereszténység felvételével ez a találkozás a holt latin akadályozó szerepe miatt csak szunnyadó lehetőség maradt,[352] amely azután a nemzeti nyelvű írásbeliséget megteremtő reneszánsztól, illetve reformációtól-ellenreformációtól kezdve vált lassan, nagyon lassan valósággá, de még így is erősen hézagos, lukakkal teli valósággá.[353] A keleti kereszténységben más volt a helyzet. Ellentétben a nyugati hagyománnyal, itt minden nyelvet egyenértékűnek tartottak a keresztfa három szent nyelvével, a héberrel, a göröggel és a latinnal (Borst 1957–63/I:320.), s ezért a Kijevi Ruszban a kereszténység felvétele mindjárt „nemzeti” nyelvű írásbeliség kialakulásával és fejlődésével járt együtt, aminek csak a tatár betörés vetett véget és adott az orosz történelemnek máig érződő ázsiai zamatot.[354]

A lettek esetében, akiket a kereszténység felvételével egy időben igázott le a lovagrend, az állam hiányzott, ők emiatt nem lehettek „államalkotó tényező”. Amint említettem, magát a „lett” (latvis) főnevet is csak a 17. században alkották meg, hogy elkülönítsék a lettül beszélőket a többi livóniai „bennszülöttől”, Undeutschtól. Maguk a lettek számára valószínűleg csak akkor kezdett tudatosulni saját lett mivoltuk, mikor a „svéd időktől” kezdve megindult a lett parasztok elemi iskolai oktatása, vagyis amikor tömegesen írásbelivé vált a nyelv, ami lehetővé tette a „mi” és az „ők” megkülönböztetését. (Ugyanígy Hroch 1985:107.)[355] Amit nálunk Horváth János (1980:82. és köv.) hangsúlyozott „a nemzeti nyelvnek az írásbeliség körébe való benyomulásáról”, az itt is érvényes: azért van roppant jelentősége, mert az ugyanazon nyelvet beszélők körében teremt „két műveltségi osztályt”, a lett nyelvű szóbeliségét és a lett nyelvű írásbeliségét.

A litvánok esete bonyolultabb. Néhány szóban összefoglalva a már elmondottakat (vö. II. 6.3.): a kereszténység kétszeri és kései felvétele miatt Litvániában a keleti szláv, majd a lengyel vált az írásbeliség nyelvévé, s így a furcsa perszonálunióval összekötött lengyel-litván államban a litván végig a nemzet sáncain kívül rekesztett alsóbb néposztályok nyelve maradt. A „Litva” főnévből, ami a keleti szláv krónikákban Litvániát és lakóját egyaránt jelentette, a 14. század elején lett melléknév (litovszkoj) (Rowell 1994:302.), de ez nem litvánt, hanem litvániait jelentett! A „litván ember, mint litvánul beszélő”, hogy úgy mondjam, felolvadt a „litvániai”, a „Litván Nagyfejedelemség lakója” fogalmában. Ennek bizonyítéka, hogy a Litván Nagyfejedelemség lakóit – legyenek akár litvánok, akár fehéroroszok, akár ukránok, akár ruszinok, ahogy a lengyel uralom alatti ukránokat hívták –, a kívülállók litvánnak mondták, s nyelvüket litván nyelvnek. M. Stryjkowski 16. század végén írt krónikájában (I:27.) „a dicső litván, (azaz) orosz és ¾emaitisi nemzetről” beszél, ahol is a litván litvániait jelent, amely magába foglalja az oroszul és a litvánul (¾emaitisül) beszélőket.

Ahogy a lettet a livóniai Undeutsch gyűjtőfogalmából, úgy a litvánt a „litvániai” gyűjtőfogalmából kellett kiemelni. Az első világi tartalmú litván könyv – egy válogatás Ezópusz meséiből – J. ©ulcas (Schultzen) fordításában 1706-ban jelent meg Königsbergben. P. Ruigys-Ruhig (1745:373.) a kötet elejére illesztett, a fordítót dicsőítő német nyelvű ódájában arról beszél, hogy már fényesebb tekintettel lehet a jövőbe nézni, mert véget ér a nyelvi Bábel (kiemelés tőlem – B. E.[356]), s Gumbine (az a járási székhely, ahol ©ulcas lelkipásztorkodott; ma Guszev néven a Kalinyingrádi területen található – B. E.) az egészséges mozgalom központjaként az lesz a litvánoknak, mint más országoknak Orléans, Róma, Athén, Breslau. (Az utóbbi az a Wroc³aw, ahol 1702-ben egyetem alakult. – B. E.)

Amikor a 16. század közepén-végén megszületett a lett és a litván írásbeliség, az is csupán a későbbi fejlemények fényében, visszavetítve minősíthető a lett, illetve a litván tudat részének. Születése pillanatában, és még azután sokáig, inkább a katolikus, illetve a protestáns tudat kialakulásához járult hozzá.[357] Magára a lett és a litván nyelvre először csak a 17. század végén, majd erőteljesebben a 18. század végi felvilágosodás hatására irányult figyelem – de ekkor még mint természeti jelenségre. A – többi balti nyelvhez hasonlóan egyébként is kihalásra ítélt – lett és litván (népnyelv) szövegeit úgy gyűjtötték, mint a lepkéket. Még 1881-ben is a kurlandi szinódusban egy német pap népmorzsáknak nevezte a letteket és az észteket, akiket csak etnikai értelemben lehet népeknek nevezni, hasonlatosan ahhoz, ahogy embernek hívjuk a csecsemőket, a vakokat, a bénákat és az elmeháborodottakat is. (Idézi Rudzitis in: Pumpur: 20.)

Hogy még a 19. században is mennyire kizárólag néprajzi érdekességként, egy kihaló népfaj egykori léte puszta tárgyi bizonyítékaként kezelték a baltiak műveit, azt K. Donelaitis esete igazolja a legjobban. A poroszországi pap-költő Évszakok című négyrészes leíró költeményét – amely a 18. századi közép- és kelet-európai irodalom alighanem legkiemelkedőbb, ma is esztétikailag eleven műve – L. Reza 1818-ban adta ki, mindjárt német fordítást is mellékelve hozzá, s a korabeli német sajtó majdnem érdemének megfelelő figyelemben részesítette. Ám amikor az 1820-as évektől, a porosz hazafiság megteremtése érdekében Poroszországban élénk érdeklődés támadt az ország őslakói, a poroszok és a velük rokon törzs, a litvánok iránt, amely érdeklődésnek a „Preussische Provinzial Blätter” (1829–1866) volt az egyik fő gerjesztője és színtere, ahol mindenről írtak, ami porosz, s majdnem mindenről, ami litván – akkor Donelaitisnak még a neve is alig fordult elő a lap hasábjain. A magyarázat annyi, hogy Donelaitis a Reza-kiadással már bekerült a múzeumi tárlóba, olvasni, újrolvasni, interpretálni nem volt mit rajta, „ezért nem volt értelme a nevét ismételten előhozni” (Gineitis 1991:76.).[358]

A litván tudat igazi kezdeteiről azonban csak a 18. század végétől, akkortól beszélhetünk, amikor megkezdődött a litván parasztok – a letteknél jóval későbbi és kevésbé széles körű – iskolába-járása, írni-olvasni tanulása (Gudavièius 1993:69.), s ezáltal valami pozitív tartalmú összetartozás-érzés kialakulása. A litvánnak megmaradt parasztság találkozása az írásbeliséggel ellensúlyozni tudta a nemesség elnemzetietlenedését, amely pedig ekkor, a 18. század végén vált véglegessé.

1918-ban nem az volt a lényeg, hogy a frissen alakult Lett, illetve Litván Köztársaságban a történelem során először államnyelvnek ismerték el a két nyelvet, hanem az, hogy ezáltal szentesítést, hivatalos pecsétet kapott az a mindössze néhány évtizednyi folyamat, amelynek során a nyelvi közösség természetiből történetivé vált.

Ezt a fordulatot pedig az tette lehetővé, hogy a nyelv kettős természetű: természeti és történeti (társadalmi). (A természeti népeknek is van nyelve.[359]) S mivel a nyelv volt az egyetlen elem, amely mindig a színen volt, könnyen alakult ki az hamis látszat, hogy – Montesquieu errefelé közkedveltté vált mondása szerint – „nyelvében él a nemzet”.[360] Attól kezdve, hogy ez a hit meggyökeresedett, vált érthetetlenné, hogy ez nem öröktől fogva volt így, s hogy az, aki ezer évekkel ezelőtt indoeurópaiul (finnugorul), majd közbaltiul, majd keleti baltiul (ugorul) stb. beszélt, az nem minősíthető feltétlenül lettnek, litvánnak (magyarnak) stb. Attól kezdve, hogy a nyelv vált a nemzeti tudat meghatározó részévé, ez nemcsak (sokak számára mind a mai napig) felfoghatatlan, de tűrhetetlen is. Ezért megkezdődött a múltgyártás, a hamisítások sorozata. S megkezdődhetett a történelmi tudat visszavetítése a múltba, mégpedig a nyelv mentén, amely mintha azért kapna meg mintegy jutalmul újabb és újabb nemzeti tudatformákat – őskori lett népdal, indoeurópai korú litván mítosz –, mert annak révén maradt fenn a nemzet. Azért a nyelv mentén, mert a nyelv – miután írásbelivé vált, de csak akkor! – tartalmazhat – legtöbbször idegenből kölcsönzött, ritkábban egy-egy kivételes lángelme által teremtett – előremutató elemeket, amelyek aztán útjelzők-fogódzók lehetnek a visszavetítés során. (Hegel pompás kifejezése: die Voreiligkeit der Sprache, Szemere Samu pompás fordításában: „a nyelv előresietése” ezt jelenti. – 1840:125.). S mivel a nyelv – a benne rejlő természeti jelleg miatt – a végtelenségig, egészen az emberi beszéd megjelenéséig visszavetíthető,[361] a nyelvtörténet és a néptörténet azonosítása révén lehetőség nyílik 3000 éves magyar vagy 6000 éves balti történelem feltételezésére.[362] Nyelv és nemzeti közösség visszamenőleges azonosításával, a természeti lét történelminek kikiáltásával szinte tetszőlegesen régi (és persze dicső) múlt teremthető.[363]

A legújabb kori,[364] nyelvet és nemzetet majdhogynem azonosító szemlélet visszavetítését három körülmény segíti. Az egyik a szóhasználat kényelme, az, hogy időbeli változásról, történelemről csak valami egység, entitás időbeli változásaként tudunk beszélni, s más entitással – terület, állam, vallás, kultúra – csak rosszabbul járnánk, hisz egyiknek sincs természeti oldala.[365] A másik körülmény, hogy nyelv és nemzet összeforrottsága oly természetesnek tűnik – hisz a nyelv a maga természeti mivoltával mindig „ott volt”![366] A harmadik, a legfontosabb körülmény az, hogy ha egyszer valami a történelem során megszületett – például a litván nyelvet beszélővel azonos „litván ember” fogalma –, akkor ettől a múlt minden olyan eleme, csírája valóságossá válik, amely e felé a valami felé mutat, még akkor is, ha a maga korában az a bizonyos elem egy másik egész része volt. Ezért szándékosan sarkítva fogalmaztam, mikor azt mondtam, hogy a 11. század előtt lettek, litvánok nem léteztek: a lett nyelv létezett, ember létezett, tehát a kettőt össze lehet kapcsolni. A múlt adataiból valóban a jelen teremti a múlt tényeit.[367] Ez azt jelentené, hogy mégiscsak jogosult minden visszavetítés? Korántsem. Ami jogosságát vagy önkényességét eldönti, az megint csak a források megléte vagy hiánya.[368] Példánknál maradva, a „lett nyelvű ember” mindkét forrása „ott van”.[369] Története annyi lesz, amennyi e két forrásból kihámozható, vagyis nagyon kevés. A többi tudatforma esetében is csak az vetíthető vissza, aminek legalább csírái, elemei az (írott) forrásokban fennmaradtak. Ezért nem teljes képtelenség lett és litván folklórról beszélni, hisz arról vannak forrásaink („csak” azok kora kérdéses), s ezért abszurd – egyetlen lett mítosz se lévén – lett vagy – egyetlen litván mítosztöredék birtokában – litván mitológiáról beszélni.

Mondhatja valaki, hogy az egyes tudatformák kiegészíthetik egymást, vagyis például a népmesékben megmaradt mítoszmorzsákból következtethetünk a mítoszra.[370] Igaz. Csakhogy ennek határt szab az, hogy legalább az egyik tudatforma terméke időhöz köthető legyen, mert különben csupán az egyik ismeretlent magyarázzuk a másikkal. De még a legkörültekintőbb ilyen, egyik tudatformából a másikba történő fordítás esetén is sérül a tudatformák önállósága, ami azt jelenti, hogy például egy népmesét nem azért találtak ki, hogy az a pogány istenekről mondjon valamit. A litván folklór legjobb ismerője, J. Balys (1953:8.) ezért hangsúlyozza: „egy népdal elsődlegesen költészet, és mint ilyet kell felfogni”. Ugyanígy a görög „epikus költészet nem volt történetírás” (Finley 1975:14.), vagy ahogy J. Hampl egy tanulmányának (1975) a címe mondja: Az Iliász nem történelemkönyv. Persze, könnyedén elejét lehet venni minden vitának, ha elméletileg tagadjuk a különböző tudatformák önállóságát akárcsak úgy is, hogy kijelentjük, hogy ez az önállóság régen (milyen régen?) nem létezett. Mint ahogy az ősrégész teszi: „Az újkőkorban a művészet még nem a gyönyörködtetést szolgálta. A művészi alkotásokat, figurális, ember- és állatábrázolásokat, jelképeket meghatározott célok érdekében hozták létre.” (Kalicz 1985:72.) Mit lehet erre mondani? Ugyanolyan cáfolhatatlan, mint az ellenkezője, miszerint „a felső paleolitikumban (…) létrejött az esztétikai érzék” (Anyiszimov 1981:297.), s egyes barlangrajzokat az ősember játékos-művészi ösztönének engedve csak úgy odafirkált. A neves lett régész, I. Loze (1983:5. és köv.) kis könyvecskét szentelt a kőkorszak művészetének, amelyben stílusjegyekről beszél, amelyek megkülönböztetik a kelet-baltikumi művészetet más művészi irányzatoktól.

Úgy gondolom, hogy minden tudatformának saját szerkezete, jelentés- és értékrendje van, s ezek összehasonlításakor csak nagyon óvatosan szabad eljárni.[371] A neokomparatisztika ellen emelhető legsúlyosabb kifogás éppen ezért az, hogy abban a végtelen kulturális térben, amelyben az egyik tudatformából a másikba való fordítgatás révén egymás mellé kerülhet például Homérosz Iliásza és Wulfstan úti beszámolója, abban összemosódnak, s végső soron eltűnnek az értékek, eltűnik a (történet)tudomány meghatározó elve, az igazság igénye (Warheitsanspruch), amely – R. Wittram szavaival (1971:601.) – „túllép az egyszerű faktográfián, nem merül ki tények és tényálladékok valódiságának a bizonyításában, hanem a jelentés kategóriáját is magába foglalja és az ehhez mért értékelést tekinti céljának”. Ha e vezérlő csillagát szem elől téveszti, akkor a történettudomány szabad asszociációk – akár tényekhez is kötődő – gyűjteményévé válik.

A neokomparatista tagadja a megismételhetetlenül egyedi, s ebben az egyediségében értékes és feltáruló történelmi tényt, s a strukturalista intertextualitás szellemében végső soron elemek kirakójátékának – vagy ahogy C. Geertz (1986:337.) mondja Lévi-Straussról: „a felcserélhető formák takaros világának” – képzeli a történelmet.

Erre a legjobb példa megint csak V. Toporov talán legkitűnőbb tanulmánya, a neokomparatista irányzatnak ez az utolérhetetlen csúcsteljesítménye, amely a „bűnös város”-toposz ősmintájától, Babilontól kezdve Vilnius alapításának legendáin át Rilke- és Goethe-versekig, Dickensre és Dosztojevszkijre tett utalásokig az egymást megvilágító – és filológiailag majd mindig támadhatatlan! – asszociációk egész sorával kápráztat el, de amely Vilnius őstörténetét általában a baltiak történelmére kiterjesztve a „mitologizált történelem” és az attól „majdhogynem megkülönböztethetetlen történelmiesített mitológia” ködösítő felfogásáig jut el (1980:90.). Vilnius és részben Litvánia esetében ezt az indokolná, hogy „magában Vilniusban már a 14. század első felétől, mikor a város nevét először említik megbízható források, különböző (litván és szláv, később zsidó) kulturális-nyelvi elemek vannak jelen” (i. m.: 10–11.).

Nem hinném, hogy a balti történelem, s ebből következően a lett és litván közösségi tudat már említett „lukacsos” jellege, bizonytalan ontológiai státusa efféle következtetést indokol.

Vilnius, amelyben V. Toporov (i. m.: 68–69.) szerint már jóval 14. századi alapítása előtt litvánok és szláv krivicsek éltek együtt,[372] a 15. századtól erősen polonizálódott, majd 1831-tól rohamosan russzifikálódott, hogy aztán a 20. század elején, 1920-tól újra Wilno, 1939 szeptemberétől megint Vilnius legyen – miközben ennek megfelelő nyelvi, vallási, etnikai változások játszódtak le falai közt, végig történelmi tény volt, és sorsának a névváltozásokban tükröződő alakulását történelmi tényként kell feltárni és leírni.

A régészek szerint az 5–8. századtól lakott település a Neris és a Vilnia folyócska találkozásánál képződött kiszögellésen, „fokon” jött létre.[373] Valószínűleg a 13. századi államalapítás során fejlődött várossá, amelynek során három vár épült a területén: kőből a Felső- és az Alsó-vár, s fából az ún. Görbe-vár (curvum castrum), amelyet a keresztesek 1390-ben nyomtalanul eltüntettek-felégettek. Több megbízható értesülésünk van arról – így például az 1414–18-as konstanzi egyetemes zsinaton a keresztes lovagok főügyésze beszél arról –, hogy Mindaugas a városban a püspökséghez kapcsolódó katolikus székesegyházat emelt.

Ennek ellenére a várost név szerint csak későn említik,[374] először 1323-ban, majd 1324-ben Gediminas (31., 171., 75.) nagyfejedelem latin nyelvű levelekben kétféle végződéssel (in ciuitate nostra Vilna, Datum Wilno) és egy német nyelvűben egy harmadikkal (de Vilne). A név származására nézve, hogy úgy mondjam, etnikailag közömbös: a *Vilna vagy inkább a *Vil’na folyónév egyszerű átvitele a partján lévő településre, s a vízinév etimológiája is világos: l keletlit. vilnia, nyugatlit. és irodalmi nyelvi vilnis’hullám’ (vö. l. vilnis, szl. *vilna, n. Welle), amely a velti, valstyti, valyti ’hengergetni, görgetni, ványolni’ igék (vö. o. vality) töve + ni, nja képző, tehát a folyócska hullámos, sebes sodrását jelölte.[375]

Sem nevében, sem kialakulásában, sem régi történelmében nem volt semmi mitikus, s ugyanúgy modern sorsában sem: abban, hogy ¼eligowski tábornok a hírhedt csellel 1920-ban elfoglalván a várost Wilnót csinált belőle, vagy abban, hogy 1939-ben először Hitler, majd Sztálin akarta visszaajándékozásával rábírni a litvánokat semlegességük feladására. Az is racionálisan megmagyarázható, hogy az egész 19. századi litván tudatból, hogy úgy mondjam hiányzik egy idősík, a jelen: az orosz elnyomással szemben a jelen szabadságáért harcolni a lengyel szabadság visszaállításáért folytatott harccal volt egyenlő – miközben Lengyelország nem létezett! A litvánoknak csak múltjuk volt. Ez annyiban tartozik Vilnius témájához, hogy amikor a századfordulón felmerült, hogy a valamilyen autonómiára szert tevő Litvániának mi legyen a fővárosa, a hat számításba vett város között Vilnius jelölése tűnhetett irracionálisan misztikusnak, hisz mellette csak egyetlen érv szólt, hogy tudniillik egykor ő volt Litvánia székvárosa – ám a századfordulón lakosainak mindössze 2 százalékát tették ki a litvánok.

Mindez azonban csupán azt jelenti, hogy a balti történelem tényei hajlamosak legendákhoz, „mítoszokhoz” kötődni – ám ez nem akadályozhatja meg a történészt a történelmi tények elkülönítésében és a mítoszoktól való megkülönböztetésében.



[344] E kijelentés persze köznapi értelemben abszurd. Csak filozófiailag van értelme, abban a Hegelben kicsúcsosodó filozófiának az értelmében, amit F. Engels (1970:256.) úgy foglalt össze, hogy „a valóság Hegel szerint korántsem olyan attribútum, amely egy adott társadalmi vagy politikai tényállást minden körülmények között és minden időkben megillet”.

[345] Az írástörténész egyenesen „írás, s ezért történelem nélküli néptörzsekről” beszél (Jensen 1969:11.). Szemerényi Oszvald (1917–82/II:116.) szerint az i. e. 14–13. századi lineáris B-írás megfejtése 500 évnyi görög előtörténetből csinált történelmet.

[346] A nyugati „fehér ember” C. Lévi-Strausst is jellemző szégyenérzetéhez: „A modern antropológia joggal utasította el a »primitív« és a »civilizált« népek, a »mitopoeikus« és a »logikai-empirikus« gondolkozásmód közötti éles különbségtételt. Reakciójában azonban túl messzire ment: a mindent összemosó relativizmus és a szentimentális egyenlősdi együttesen vakká tesznek az emberi történelem legalapvetőbb kérdései iránt.” (Goody–Watt 1963:344.) Ha a »történelem előtti« egyet jelent az »írásbeliség előtti«-vel, akkor a kifejezés nemcsak az időre utal, hanem óhatatlanul társadalmi fejlettségi fokra is.

[347] Azok a történeti tények, amelyekről egy vagy csak kevés írott forrás maradt ránk, kiszolgáltatottak lejegyzőjüknek. A szkíták létét több forrás is megerősíti. Azonban hogy olyan emberek voltak, akik hisznek abban, hogy aranytárgyak potyoghatnak az égből, azt Hérodotosznak köszönhetik-köszönhetjük (IV, 5). S noha közöttük is akadhattak az égből jött eke, járom, csatabárd és ivócsésze meséjében kételkedő „ateisták” – hisz a „kor színvonalán” álló Hérodotosz sem hitt benne –, mégis, az utókornak csak „hívő” szkítát van joga feltételezni. (Hacsak nem gondoljuk, hogy a szkíták azon a mítoszt és népköltészetet teremtő kezdetleges fokon álltak, amikor „még úgyszólván minden egyént teljes szellemi egyöntetűség jellemez, mikor az egyes ember nem hozhatott létre semmi mást, ami különbözött volna egy másik emberétől” – Goldziher 1876a:31.)

A források gyér száma miatt is kényszerül a régiségkutató polihisztorságra, meg arra is, hogy megbecsülje azt a keveset, amit az ég adott: kénytelen minden szóból, minden betűből magyarázatot kifacsarni. (Erre csak egy példa: Massaliai Pytheász szerint a szigetlakók fa helyett borostyánnal tüzelnek. Ha több adatunk lenne, nyilván könnyedén legyintenénk: Pytheász most is, mint általában, lódít. Ám tudjuk, hogy a borostyánt a görög jóshelyek felhasználták szertartásaikhoz. A nagy 19. századi történész, J. Voigt (1:27.) ezért úgy értelmezi Pytheász adatát, hogy az Abalus-sziget lakói (talán a poroszok ősei) valóban meggyújtották a borostyánt, mert az áldozati oltár örök tüzét táplálták vele, tehát az i. e. 4. században alighanem létezett a görögökéhez hasonló porosz kultusz.

[348] Hangsúlyozni kell, hogy az – akár korabeli, akár későbbi – források, amiből az adódik, hogy sok népnév „tulajdonképpen nem népet jelöl, hanem csak kutatástechnikai szimbólum”, amit gyakran idegenek adnak az illető népnek (Wenskus 1961:89.). Még zavarosabbá teszi a képet, hogy „a középkori Európa népei olyan fiktív »ősnépekben« tanultak meg hinni, melyeket a késő antik történeti, geográfiai és néprajzi ismeretek középkori maradványaiból írástudók konstruáltak meg számukra” (Szűcs 1985:31.).

[349] A „Rusz” és a „russzkaja zemlja” ’orosz föld’ kifejezéseket az Igor-ének etnikai, „nemzeti” értelemben használja, s ez az egyik legerősebb bizonyíték arra, hogy az egyetlen, a 18. század végéig megőrződött – s aztán az 1812-es háborúban elégett – kéziratban fennmaradt Igor-ének valódisága kétséges, vagy legalábbis bizonyos utólagos betoldások szerepelnek benne, mert a 18. század végének fogalomhasználatát vetíti vissza a cselekmény idejére, 1185-re (Paszkiewicz 1954:348.).

[350] A 16. század elején Kelet-Poroszországban létezett (a Franciaországból betelepült) „franciák” és (a Pomorzé-ről jött) „pomoránok” nemzete (Nation), ami természetesen nem a francia vagy (az ekkor már nem is létező) pomorán nyelvűeket jelentette: egy embert az jellemzett, hogy melyik vidékről származik, milyen vallású és a társadalom melyik rendjéhez tartozik (Falkenhahn 1941:148.).

Nyelv és nemzet azonosítása a 19. században történt meg, különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol nem lehettek teljes értékű nemzetek, csak – a Novalis által 1798-ban feltalált szóval – nemzetiségek (Nationalität), vagyis olyan népek, amelyeknek nem volt saját államuk. Hogy alig száz év alatt milyen jelentésváltozáson ment át a szó, arra jó példa, hogy S. Linde 1809-es lengyel szótárában a narodowo¶æ még „az egyik nemzetet a másiktól megkülönböztető tulajdonságok összességét” jelenti, egy 1904-es szótárban azonban emellett már „azoknak az embereknek az összességét, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, tekintet nélkül politikai státusukra és az általuk lakott területre” (Zientara 1977:291.).

[351] R. Wenskus (1961:93.) társadalmi és politikai képződményeknek mondja azt, amit én államszervezeti formának, s hangsúlyozza, hogy egy etnikum tudatának a kialakulásában nagyobb szerepük van, mint a közös nyelvnek és kultúrának. A 18. századtól általános volt az a felfogás, amelyet A. L. Schlözer (1735–1809) úgy fogalmazott meg, hogy „amíg a litvánoknak (értsd: a baltiaknak) nem volt államuk, addig nem volt történelmük sem. A természet-, nem pedig a társadalomtörténetbe tartoztak.” (Idézi ©imenas 1994:19.)

[352] A 7. századi Sevillai Izidor szerint a latinnak, lévén az az abszolút nyelv, metafizikai elsőbbsége van minden más nyelvvel szemben, mert csak a latin jelöli a dolgokat valódi és természetes nevükön. (Idézi Curtius 1948:33.)

[353] Amint elsősorban Szűcs Jenő (1992) meggyőzően bizonyította, a 18. század előtt folytonos magyar nemzeti tudatról is aligha lehet szó, s a cseheknél is M. Havelka (1995:7.) a 19. század „gyengített fokú” nemzeti azonosságtudatáról beszél, amely tükörképe volt a hiányosan tagolt korabeli cseh nemzeti társadalomnak.

A „kontinuitás” (folytonosság, folyamatosság) fogalmát, amelynek a történettudományon belül különleges jelentése van (Bausinger 1969:9.), a német történettudomány tette kérdésessé, szakította ki köznyelvi magától értetődőségéből az első, majd a második világháború után, mikor is avval a romantikus-nacionalista történelemszemlélettel, amely az indogermán ősködtől a kora középkori germán törzseken át a német nemzetig ívelő töretlen folytonosságot tételezett fel, azt szegezte szembe, hogy „a folytonosság csupán kisebb töréseken és funkcióváltásokon keresztül érvényesül, s gyakran csupán külsőleges állandóságról van szó, miközben erőteljes belső változások zajlanak” (Bausinger é. n.: 75.).

A folyamatosságnak döntő szerepe van a közösségi tudat kialakulásában, hisz ahogy De Vos írja, „egy etnikumhoz tartozás (ethnicity) a legszűkebb értelemben a múlttal való folyamatosság érzése”. (Idézi Keyes 1981:9.) Érzés, ráadásul régvolt emberek érzése: jóformán bizonyíthatatlan kérdésekről van itt szó (például hogy a germán tudat és a német tudat hogyan kapcsolódott egymáshoz). Mégis, talán több értelme van a folyamatosság helyett az egyes korszakok és társadalmi struktúrák közötti különbségeket hangsúlyozni, például a 18. század utáni „nacionalizmus” és a „középkori nemzeti tudat” alapvető különbségét, különben „akár az indián vagy afrikai törzsek »nacionalizmusáról« is beszélhetnénk” (Szűcs 1992:83.).

[354] Ezért van némi alapja D. Lihacsov hazafias melldöngetésének: „Az orosz irodalom kevés híján ezeréves. Egyike Európa legrégibb irodalmainak. Régebbi, mint a francia, az angol, a német. Kezdetei a 10. század második felére nyúlnak vissza.” (Lihacseva–Lihacsev 1971:52.) Hogy csak némi alapja van, annak az az oka, hogy a Kijevi Ruszba a kereszténységgel csak a másod-harmadrendű bizánci irodalom jutott el (Grabowicz 1981:23.), nem is elsősorban azért, mert – amint I. ©evèenko (1964:226.) írja –, „szemben a barbár egyénekkel, a barbár népeket mint egészt még megkeresztelkedésük után is túlságosan lenézték ahhoz, hogy őszintén befogadták volna őket a bizánci civilizáció közösségébe”, hanem mert a magas bizánci kultúrának még nem volt felvevő piaca, közönsége. (Akárcsak a magyar nyelvű irodalom kezdeteit jelentő kolostori irodalomnak, amelybe „a teológiai literatúrának inkább »szépirodalmi« színezetű melléktermékei, mintsem tudós magva kerültek át”– Horváth 1980:82.)

[355] E. Hobsbawm (1990:48.) szerint a (lettekkel azonos helyzetben lévő) észtek még a 19. században sem „etnikailag-nyelvileg elkülönülő csoportnak látták magukat. Az »észt« szót csak az 1860-as években kezdték használni.”

[356] V. Jurginis (in: Ruigys i. m.: 477.) ezt tévesen purista megjegyzésnek véli.

[357] Ez minden többnyelvű országról, így Magyarországról is elmondható, mert „a polgári nemzetek létrejötte előtt a rendi, politikai, állami, egyházi keretek erősebb társadalomformáló tényezők voltak, mint az etnikai és nyelvi adottságok” (Klaniczay 1966:22.).

[358] Litvánia még a 20. században is természeti rezervátumként létezett a lengyelek agyában: „Egész vadászati irodalom létezett, amely Litvániára korlátozódott.” (Mi³osz 1988:150.)

[359] Csak írásbelisége nincs: „Míg a nyelv az emberiség közkincse, amelyből minden nép részesedik, az írással egész másként áll a helyzet. Az írás terjeszti ki a nyelv időbeli és térbeli határait.” (Jensen 1969:9.)

[360] „La langue, c’est la nation.” Hogy mire szolgált nyelv és nemzet azonosítása, azt Széchenyi István a Hitel (30.) bevezetésében írt szavai példázzák: „Az egészséges nemzetiségnek (…) fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él.” (Idézi Faragó 1991:11.) Ez természetesen igaz, hisz minden nemzetnek van nyelve. Csak a fordítottja nem igaz, ami a „nyelvében él a nemzet” egyik sugallata, hogy tudniillik minden etnikum, amelyik beszél, az: nemzet. (A szólás többi sugallatáról: Nádasdy 1994.)

[361] Szemerényi Oszvald (1971–82/II:2.) szerint is a nyelvtörténész, előbb vagy utóbb, mindig elér egy pontig, „ahol a magyarázat egy kijelentéssel ér véget”.

[362] L. Kilian (1955:190. és köv.) a középkortól a neolitig megy vissza, mikor az i. e. III. évezred második felétől a II. évezred kezdetéig tartó ún. rzucewói régészeti kultúrát porosznak mondja.

[363] Néha úgy, hogy a másokéból vagy leggyakrabban a közösből sajátítunk-kanyarítunk ki egy-egy korszaknyi szeletet. Az eljárásnak mindig az az „elvi” alapja, hogy mióta magyarok, lettek, litvánok stb. léteznek, azóta létezik magyar, lett, litván stb. – és végig folyamatosan egynemű – tudat is. Így járnak el a fehéroroszok: 1993-ban az önálló, független Fehéroroszország képviselői egy nyilatkozatot köröztek az ENSZ-ben, amely szerint a Litván Nagyfejedelemség fehérorosz állam volt; így járnak el az oroszok, mikor a Moszkva központú Oroszország, a Moszkovszkaja Rusz történetének fehér foltjára a nyelvi azonosság, vagy legalábbis hasonlóság alapján oda csatolják a Kijevi Rusz történelmét. (Mintha a később legvastagabbá erősödött oltóág magáénak tulajdonítaná az oltott fa erős gyökereit már abból az időből is – Moszkvának, ennek a kis, szó szerint büdös balti falucskának (l balti = goljagy *Mask-(u)va ’bűzlő, mocsaras láp’ l mask/mazg ’láp’ – Toporov 1981:29.; a Moszkva folyót a népnyelv még a 18. században is hívta Szmorogyinkának, ami vagy fordítása a Moszkvának, vagy a balti smard-iu ’büdös hely’ oroszosított változata. – Toporov 1982b:266.) első említése 1147-ból való –, amikor ő még egy másik fán – mondjuk a balti–finnugor törzsökön – volt zsenge hajtás.) Amint K. See kitűnő összefoglalásából (1970:36.) kiderül, a németek a 18. század végétől a skandinávoktól „vették kölcsön” nemzeti múltjukat, a nemzeti kulturális tudatot. S így járnak el azok a szlovák történészek, akik a kétkötetes Szlovákia-történet (Dìjiny Slovenska slovom i obrazom – Szlovákia története szóban és képben,1973) mottójául az író V. Mináè szavait teszik meg egyetértőleg, aki előtt egy különleges történelem – a békés kisemberek történelme – rémlik fel, ama logika szerint, hogy a mai szlovák nemzet szlovákul beszélő emberekből áll, akiknek nyilván voltak szüleik, őseik, s aki szlovákul beszél, annak persze a szülei is szlovákul beszéltek: „Ha a történelem a királyok, császárok, hadvezérek és fejedelmek, győzelmek és meghódított területek történelme, és ha a történelem az erőszak, rablás és kizsákmányolás történelmét jelenti, akkor nekünk nincs történelmünk. Ha azonban a történelem a civilizáció, a munka, a megszakított, de mindig csatát nyerő építkezés történelme, akkor az a miénk is. Hiszen az építők nemzete vagyunk, mégpedig a szónak nem csupán metaforikus, de valódi értelmében is: kőművesként, mesteremberként és segédmunkásként Bécset is, Pestet is felépítettük, sok más idegen város építésénél segédkeztünk, de egyet sem romboltunk le. Tudom, hogy történelmi hozadékunk szerény, de ha egyszer a civilizáció történelmét igazságosan, az elvégzett munka szerint fogják mérni, akkor nekünk sem lesz félnivalónk: a ránk eső résznél talán többet is tettünk. Nincs hát miért vágyakoznunk vagy szomorkodnunk, az ún. »nagy« történelem után: hiszen az a nagy rablók történelme.” (Idézi Szarka 1992:9.)

Bármily könnyű lenne, nem érdemes e fellengzős demagógián ironizálni, mert komoly kérdés húzódik meg mögötte: minek a történetéről van szó? Amikor M. Hellmann (1990:17.) kijelenti, hogy „a litván nép és Litvánia története nagy felületeken nem fedik egymást”, akkor mit kell értenünk azon, hogy „litván nép”? A „litván” és „Litvánia” fogalma a 13. században még nem volt azonos (Gudavièius 1989:167.). Mikortól vált azonossá? És a „lett” és a csak a 19. század legvégén megszülető „Lettország” fogalmainak a viszonya?

Szó sincs arról, mintha ez önmagában csak a baltiak problémája lenne, hisz „1000 körül »franciákról« és »németekről« is inkább csak a terminológiai egyszerűség kedvéért jogosult beszélni, de például »olaszokról«vagy »angolokról« még ilyen értelemben is bajosan” (Szűcs 1992:15.). A probléma a „mikor?”, a lett és litván tudat kialakulásának a megkésettsége, az, hogy itt a legújabb korban kialakuló tudat próbál az őskorral folytonosságot teremteni.

[364] W. H. Mc Neill szerint az emberiség történetében mindössze az 1750 és 1920 közötti időben volt az etnikusan, vagyis nyelvében egységes nemzetállam az ideális társadalomszerveződési modell (idézi Hofer 1991:228.). Az időszaknak nemhogy 1920 körül, de sajnos még ma sincs vége, a kezdete azonban valóban valahol a 18. században keresendő; a legnyilvánvalóbb határpont a francia forradalom.

[365] Jól emlékszünk még azokra a vaskos kötetekre, amelyek a különböző szovjet szocialista köztársaságok történetét a jégkorszakkal kezdték (és a hruscsovi olvadással fejezték be…) Mennyivel van több értelme litván ókorról beszélni, mint litván jégkorszakról?

[366] Ehhez hasonlóan azt sem akarjuk elhinni, amit „Marx–Engels” állít (a legrészletesebben Engels 1970:70. és köv.), hogy a szerelem az osztálytársadalom középkori találmánya, hiszen a szerelem természeti, testi része is mindig „ott volt”…

[367] Ennek belátása húzódik meg amögött, mikor Esterházy Péter (1979:375.) azt írja egyik szereplőjéről, hogy „dicső múlt elé néz”.

[368] Kapitális monográfiájában erre figyelmeztet H. £owmiañski is (1963–70/I:2.): „A szlávok történetének kitolása vissza az időbe a rendelkezésünkre álló források jellegétől és állapotától függ.”

[369] Ezért használjuk vezérfonálul a nyelvet – az mindig „ott van”, ráadásul a legtermészetesebb eszköze annak, hogy eldöntsem, ki az, aki a sajátom, s ki az, aki idegen, olyannyira, hogy az én normális mivoltomhoz képest ő fogyatékos: pl. cseh Nìmec ’német’ l nìmý ’néma’; vagy ahogy a fehérorosz nép alapját alkotó keleti szláv törzset, a krivicseket szomszédai elnevezték a krivoj ’hamis, álnok’-ból (g mai l. krievu ’orosz’); vagy o. tájszó: latüsity („lettelni”) ’érthetetlenül beszélni’(Vasmer II:19.).

[370] S a mítoszból azután a történelemre: G. J. Larson (1974:8.) a mítoszkutatás irányzatai közt említi a bécsi kör ún. kultúrkör-elméletét, amelyik „az írásbeliség előtti (preliterate) kultúrák történetét a mítoszokból akarja összerakosgatni”.

[371] Mikor A. ©vabe a 13. század előtti jogviszonyokra a lett parasztság körében a népdalokból akar következtetni, M. Hellmann (1954:240.) joggal figyelmeztet rá, hogy az eljárás mindaddig kérdéses marad, amíg „a népdal korát, hitelességét (Überlieferungstreue) és tartalmát minden egyes esetben a legaprólékosabban meg nem vizsgálják”.

[372] R. Batura (in: Dusburgi: 357.) ezt megalapozatlan feltevésnek minősíti.

[373] A Neris szlávul – lengyelül, oroszul és fehéroroszul – Wilia, Vilija. Mivel ez könnyen összetéveszthető volt a Vilniával, az utóbbit kicsinyítő képzővel átkeresztelték lengyelül Wilenkára, s ebből lett litvánul Vilnele, fehéro. és o. Vilija (Jurginis–Merkys–Tautavièius 1968:19.). K. Buga egy korai munkájában, amelyet később maga cáfolt, a Vilija tövét azonosnak gondolta a Vilna tövével. A tévedést átvette M. Vasmer (I:200.), s ezen keresztül azóta is forgalomban van. V. Toporov (i. m.: 57.) noha tud róla, nem veszi figyelembe a cáfolatot, sőt kis trükkel úgy csinál, mintha az ő álláspontján lenne a nagy tekintélyű amerikai litván nyelvész, P. Skard¾ius is, aki pedig éppenséggel a korai Buga–Vasmer-féle tétellel szemben foglalt állást. V. Toporov „átmitologizálja” a vil- tövet: a vel- tő (amelyből a vil- valóban származik) nála a ’halott lelke’, ’halál’ jelentésben erősíti fel, hogy a folyó litván nevét, a Nerist (l lit. nerti ’alámerülni’ stb.) szintén a mitológiai alvilággal hozza összefüggésbe. Holott valójában, amint A. Salys (Lit. E./XXXIV:213–14.) rámutatott, „Vilnius nevének semmi köze a Vilijához”, az utóbbit az Ipatyiji-krónikakompozíció 1232-ben Vel’já-nak említi, amely a velija ’nagy’ melléknévből származik: amikor a 6. század körül a szlávok elérték Vilnius vidékét, az ott legszélesebb, legnagyobb Nerist prózaian Nagy(folyó)nak keresztelték el.

[374] Korábbi állítólagos említéseit – az angolszász Widsith (Az utazó) című 10. századi „hősi legenda”, az izlandi Snorri Sturluson 12. századi Heimskringla (Földgolyó) című műve, az orosz Voszkreszenszkij-krónikakompozíció a 12. századtól – V. Toporov (1980:11.) meggyőzően cáfolja.

[375] Számos nyelvben (magyar, nyugat-európai, orosz) megmaradt ez az eredeti nőnemű Vilna alak. A len. és néha o. semleges nemű Wilno az olyan helynevekhez igazodott, mint Grodno, Berezno, Rybno stb. A litván hímnemű Vilniusra csak a 16. századtól van adat, noha valószínűleg már korábban használták így is, amit az bizonyít, hogy a 15. században J. D³ugosz a város római alapítójának-névadójának egy bizonyos Vilius herceget talált ki, így, hímnemű litván végződéssel, noha természetesen tudta, hogy latinul is, oroszul is a várost és a folyócskát egyformán hívják (Jurginis–Merkys–Tautavièius 1968:36.). A Vilnius alak úgy keletkezett, hogy a balti nyelvekben a helyneveknél használatos birtokos szerkezetben (Vilnios upe g miestas ’Vilnának folyója g városa’) a Gen.-ban álló jelzőt (Vilnios) átsorolták a -ju tövű hímneműekhez – hasonló átsorolásra számos példa van (Lit. E./XXXIV:212.) –, amit az is támogatott, hogy az egyik jelzett szónak, a ’folyócská’-nak a litvánban van hím- és nőnemű alakja is (upelis, upele), a másik jelzett szó, a miestas ’város’ pedig hímnemű.