Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a baltisztikába

Bojtár Endre

Osiris Kiadó

3. Mítosz és mítoszrendszerek

3. Mítosz és mítoszrendszerek

Ha e hosszas bevezető után felteszem a kérdést: végül is mi alkotja a balti, vagy ha olyan nincs, s azt csak „az elavult nemzeti romantika feltételezi” (©mits 1926:4.), akkor a lett, litván, porosz mitológiát, akkor az egyenes válasz mindössze annyi lehet: az attól függ. Attól függ, hogy ki mit tekint mitológiának. S. Urbañczyk, a szláv mitológia egyik legmegbízhatóbb szakértője szerint (SSS/3:266.) a „mitológia” jelentése kettős: jelenti egyrészt a mítoszok összességét (s mivel szláv mítoszok nincsenek, szerinte ilyen értelemben szláv mitológia sem létezik), másrészt azt, amit a mítoszokról gondoltak-írtak (s ilyen értelemben több könyvtárnyi mennyiség halmozódott fel az előző semmiről).

Nem érdemes sok szót vesztegetni az alapegység, a mítosz meghatározására. L. Honko (1972:12–14.) tizenegyféle (társadalmi, lélektani, metafizikai stb.) definíciót elemez. E helyt elegendő egy mindenki által elfogadható minimum: a mítosz „elbeszélés az antropomorfizált istenekről, származásukról, kapcsolataikról, teremtő tevékenységükről, harcaikról, szenvedélyeikről. A mítoszok tartalma tehát a teogónia, a kozmogónia és az antropogónia, általában mindannak a kezdete, ami létezik.” (SSS/3:265–266.)

Goldziher Ignáccal (1876a) szemben, aki szerint a mitológia a vallásban folytatódik, a sajátos balti fejlődés következtében, ahol a saját mitológiát egy idegen vallás, a kereszténység váltotta fel, nem tartom szükségesnek a kettőt megkülönböztetni. L. Schroederrel (1914–16/I:28.) szemben pedig, aki a mítoszt a vallásról szóló elbeszélésnek mondja, nem tartom a narrativitást döntő ismérvnek, hiszen a mítoszokat, ezeket „az istenekről, félistenekről, valamint egyéb természetfeletti lényekről és erőkről szóló, az írásbeliséget megelőző időkből származó meséket (fabulákat) nemcsak narratív formában, hanem rítusok formájában is hagyományozzák” (Markiewicz 1987:155.). Az elbeszélt mítosz és az eljátszott rítus ugyanannak a jelenségnek két aspektusa,[376] ezért a baltiak mitológiájának a tárgyalásakor is a rítusra-kultuszra vonatkozó forrásokat ugyanúgy figyelembe kell venni, mint az elbeszélt mítoszokra vonatkozókat.

Az első értelemben véve a balti mitológia alig valami: amint látni fogjuk, néhány, többnyire megfejtetlen etimológiájú istennév, illetve kultuszra vonatkozó szó, s egyetlen (orosz nyelvű) litván mitikus elbeszélés. A második értelemben viszont a balti mitológiába minden beletartozik, amit Wulfstan, a germán aestekről író Tacitus, sőt a szláv neuruszokról író Hérodotosz óta bárki akár csak futólag megemlített. Az eredmény az a nyüzsgő balti Olimposz, amely a neomitológusok munkáiban tárul a szemünk elé. V. Ivanov és V. Toporov az impozáns mitológiai lexikonban (Tokarev 1988) a kisebb mitológiai szereplőket nem számítva 7 közös balti mellett 5 lett, 13 litván és 18 porosz istennek szentel külön címszót. A lett kutatók által részben írt, részben összeállított-átvett legújabb mitológiai lexikonban (Iltnere 1993–94) „balti mitológia” címszó ugyan nincs, de azért a 6 lett, 12 litván és 16 porosz isten némelyike mint közös balti tárgyaltatik.[377]

A mítoszok összességeként felfogott csekély terjedelmű mitológia és a mítoszokról szőtt reflexióként-tudományként felfogott, átláthatatlanná duzzadt mitológia között van még egy igen lényeges különbség. Az elsőben kevés a közös balti, ami természetes, hiszen az ősbalti egység felbomlása után a nyugatbalti poroszok és a keletbalti lettek-litvánok talán ezer évig is külön éltek, s újbóli találkozásuk csupán szomszédságot eredményezett, nem pedig a hajdani egység feltámadását. Ennek következtében a baltiak kultúrájában egyedül a kereszténység jegyében születnek közös vonások, azért is, mert a pogány balti kultúrának valóban a kereszténységgel szemben kellett közösen meghatároznia magát, s azért is, mert e közös vonásokról kizárólag a keresztények – gyakran egységesítő, közbaltira (vagy még tágabban: pogányra) sztereotipizáló – beszámolóiból van tudomásunk.

A mitológia másik értelmében viszont a porosz, a litván és a livóniai (lett) terület kultúrája minden skrupulus nélkül közösnek minősül, bármelyik múltja bármelyik jelene mögé tolható. Nem mindig volt ez így: a litván mitológiába először M. Stryjkowski a 16. század végén emelte át a (hamisított) porosz isteneket, s aztán a 19. században T. Narbutt tetőzte be baltivá vegyítésüket, míg a lettel a 18. század végén Idős Stenders (Lettisches Grammatik nebst Lexicon, 1861), J. Lange (Vollständiges deutsch-lettisches und lettisch-deutsches Lexikon, 1777), majd az utóbbi művet egy Lettische Mythologie című fejezettel 1783-ban újrakiadó-bővítő Idős Stenders végezte el ugyanezt a munkát, s aztán a 19. század végén A. Pumpurs „nemzeti eposzában”, a Laèplesisben (melyből kötelező iskolai olvasmány vált) a közbalti már magától értetődőnek tűnt.

Nem szándékozom minden részletében bemutatni azt az utat, amelyik az alig valamitől a káprázatos gazdagságig, a mitológia egyik jelentésétől a másikig elvezetett; már csak azért sem, mert két múlt századi tudós, a lengyel A. Mierzyñski (1829–1907) és a Gdañskban működő német W. Mannhardt (1831–1880) jóvoltából ezen az úton bárki végigtekinthet. A. Mierzyñski gazdagon kommentált két kötetben adta ki a balti mitológia forrásait, Tacitustól a 15. század közepéig.[378] W. Mannhardt nagyjából ugyanezeket a forrásokat tekintélyes számmal megtoldotta, egészen a drámaíróként ismert A. Kotzebue-ig, a 19. század elejéig, s ugyancsak rendkívül alapos és megbízható kommentárokkal látta el. A német tudós antológiájának hányatott volt a sorsa. Már 1870-ben készen állt, mégis, évtizedekig tartott, míg aztán 1936-ban Rigában megjelenhetett, miközben hosszabb-rövidebb ideig volt K. Müllenhoffnál Berlinben, A. Bezzenbergernél Königsbergben, A. Bielensteinnél Rigában. Az antológia a legtöbbet azonban a rigai Lettisch-Literärische Gesellschaft elnökének, T. Doebnernek köszönhet, aki nemcsak megszerkesztette, hanem a szakirodalmi hivatkozásokkal ki is egészítette Mannhardt kommentárjait. A gyűjtemény T. Doebner 1919-ben bekövetkezett halála után volt még G. Gerullisnál Lipcsében, majd visszatért P. ©mitshez és N. Buschhoz Rigába, hogy végső formáját A. Bauer kezétől nyerje el. A kiadás körülményei teszik érthetővé, hogy a Mannhardt által felfedezett és összegyűjtött hatalmas anyagot, noha 66 évig kéziratban vándorolt egyik helyről a másikra, sokan megismerhették. A balti mitológia természetesen beépült W. Mannhardt saját műveibe is,[379] s ezen keresztül az európai tudomány kontextusába, elsősorban a Mannhardt nézeteit követő L. Schroeder kapitális munkájának (1914–16) a közvetítésével.

A lengyel és a német tudós sok mindenben hasonlított egymáshoz. Nem tudtak jól „baltiul”,[380] ezért kénytelenek voltak nyelvészek segítségét igénybe venni. Közös volt legfőbb erényük is, a pozitivista aprólékosság, pontosság, s az előző, romantikus iskola ellenhatásaként is a kritikus szellem a balti Olimposz megrostálásában, amit az is erősített, hogy mindketten úgy vélték, hogy a baltiak vallása animisztikus természetvallás, amelyben nem volt helye személyes isteneknek. (Ezt a kritikus szellemet manapság sokan – az etnográfiai módszer képviselői – túlzónak minősítik, s például J. Puhvel – 1974:75 – szerint a baltiak „ősi hagyományai rehabilitálásra várnak, miután Mannhardt a rusztikus európai Wald- und Feldkulte egy akármilyen változataként írta le őket”. Mondanom sem kell, hogy nem merült fel semmi olyasmi, ami egy ilyesfajta rehabilitálást indokolna.) A. Mierzyñski és W. Mannhardt szöveggyűjteményei nélkül a balti mitológia kutatása elképzelhetetlen lenne. Sajnos, a forráskiadás terén mindössze egyetlen folytatójuk akadt a litván N. Velius (1937–1996) személyében, aki külön kötetben tervezte kiadni a litván és külön a balti mitológia forrásait. Fájdalmasan korai halála miatt csupán a litván sorozat első kötete látott napvilágot (1995), amely ott folytatja, ahol W. Mannhardt abbahagyta: a 19. század litván mitológiára vonatkozó (és értelemszerűen rengeteg közös baltit is tartalmazó) írásait öleli fel, egészen A. Brücknerig, a 20. század elejéig. A litván források további kötetei, valamint a négy kötetre tervezett balti források (ami lényegében a 20. századig meghosszabbított kommentárokkal kiegészített Mierzyñski–Mannhardt) kéziratban vannak, s csak remélni lehet, hogy kiadásuk N. Velius nélkül is megvalósul.

Mindezért is csupán arra szorítkozom, hogy a biztosan hiteles forrásokhoz köthető „alig valamit” kissé részletesebben, míg a modern mítoszteremtést csak vázlatosan, csupán csomópontjaiban megragadva mutatom be.



[376] Hogy melyik szülte a másikat, azt Je. Meletyinszkij (1986:15.) joggal hasonlítja a tyúk-tojás kérdéshez.

[377] A kötet címszavait munkacsoportok írták. A „lett mitológia” címszó szerzője megállapítható, mert a címszó szinte szóról szóra azonos I. Kokare egy összefoglaló tanulmányával (1991).

[378] A romantikus „litvánomániát” elutasító-leleplező lengyel tudós munkásságának elfogulatlan litván értékelése: Ivinskis 1938a:361. és köv.

[379] Ehhez vö. Scherer in: Mannhardt 1884.

[380] Mannhardt „nem volt a nyelvnek eléggé a birtokában”. (Usener 1896:84.)