Ugrás a tartalomhoz

A diszkurzív politikatudomány alapjai

Szabó Márton (2004)

L'Harmattan Kiadó

A módszer kérdése: a társadalom szövegvalóságának sűrű leírása

A módszer kérdése: a társadalom szövegvalóságának sűrű leírása

A módszer kérdése: a társadalom szövegvalóságának sűrű leírása

Az értelmező leírásnak éppen ez a kiindulópontja: nem egyszerűen csak a jelentések regisztrációja (bár ez is), hanem jelentéslehetőségek feltárása. Második kérdésünkre tehát mindenekelőtt azt válaszolhatjuk, hogy a társadalom szövegvalóságának adekvát vizsgálati módszere nem lehet a „kilényegítő”, egy-egy vonatkozást valamilyen előfeltevés alapján (metafizikailag, dogmatikusan stb.) kiemelő-leszűkítő és elszegényítő ritka, vagyis egyoldalú és szegényes leírás, hanem csak az adott szituációt minél telítettebben visszaadó sűrű, vagyis sokoldalú leírás, amely az adott szituációban lehetőségként benne lévő, de aktuálisan nem realizált lehetőségek felmutatása révén értelmezi a tárgyát. Az elnevezést Geertz Ryle-tól veszi át, ám nála futja be azt a tudományos karriert, amely a hermeneutikai társadalomtudomány egyik kulcskategóriájává tette. És hogy gondolatmenetünk egészéhez kapcsoljuk: „A cselevés ricoeuri értelmében lejegyzett jelentésének kibontására dolgozza ki Geertz a sűrű leírás fogalmát.” (N. Kovács 1999: 486.) Mi jellemzi mármost ezt a vizsgálati módszert? Négy vonása tűnik lényegesnek.

(1) A sűrű leírás a vizsgált jelentéseket sokoldalú értelemteli keretbe igyekszik helyezni. A „jelentések nyomába szegődő” (Geertz 1994a: 172.) kutatás „összetett fogalmi struktúrák sokaságával kerül szembe” (177.), ahol is „egymásra halmozódó következtetésről és implikációs struktúrákról” (174.) kell beszélnünk. A sokoldalúság igénye, egy összetett világ kibontására való törekvés magában a vizsgálati tárgyban rejlik, vele adekvát. Geertz többször hangsúlyozza, hogy a ritka leírás elszegényíti a társadalmi valóságot, valójában egy nem létező világot állít be tudományosan igazolt realitásnak, sőt a tudományos konstrukció lehetőségéből, pontosabban egyoldalúságaiból vezeti le az élet lehetőségeit.

Az értelemmel teli struktúrák kibontása viszont azt jelenti, hogy feltárjuk a részvevők értelmezési kereteit, jelentésadásaik társadalmi hátterét és értelmező tevékenységük horderejét; másképpen kifejezve: a beszéd jelentésbeli és társadalmi kontextusát, mégpedig a kettőt együtt. Nem adhatunk más jelentést a tudományos értelmezésnek sem, mint amit maguk a szereplők adnak, vagy adnának, de a kutatónak módja van olyan perspektívákat és összefüggéseket is felszínre hozni, amelyek egy éppen aktuális szituációban nem jelennek meg, de más helyzetben és más szereplőkkel már megjelentek, vagy megjelenésük nem kizárt. Ez nyitja ki a sűrű leírást összetett horizontok felé, és teremti meg a kutatói kreativitás lehetőségét. Emlékeztetnék az első kérdésre adott válasz negyedik pontjára, arra, hogy Geertz szerint a társadalomban „más lehetőségek is vannak” (Geertz 1994a: 186.), mint ami éppen realizálódik, ezért a sűrű elemzés értelemteli struktúrája a lehetőségek minél teljesebb számbavétele, illetve az ezekben való mozgások és realizálódások leírása, értelmezése.

(2) A sűrű leírás a leírás és az értelmezés kombinációja. Nem valami objektív társadalom-fotózás, nem a nyers tények tudományos összerendezése, hanem értelmezések értelmezése; „magyarázatokat magyarázunk”, mondja Geertz (1994a: 176.), amelyben összefonódik egymással az, ahogyan a vizsgált személyek értelmet adnak cselekedeteiknek azzal, ahogyan a vizsgáló személy ad értelmet annak, amivel találkozott. Vagyis a kutató nem akármit értelmez, hanem azt, ahogy az emberek az életben jelentést adnak annak, ami velük történik s amit tesznek. Azért kell éppen ezt leírnia, mert csak így válhat egyáltalán a tudományos elemzés tárgyává a társadalom, amelyet nem kell kitalálni vagy felfedezni: ott van a kutató előtt, és maga is részese.

A sűrű leírás a mindennapi értelemadó cselekvőre orientált, és nem is távolodik el tőle, hangsúlyozza Geertz. A sűrű leírásoknak „az értelmezések azon kategóriáiban kell íródniuk, amelyekben meghatározott csoporthoz tartozó személyek értelmezik élményeiket, hiszen azt állítjuk, hogy ezeket írják le; egyúttal azonban antropológiai leírások is, mert valójában antropológusoktól származnak” (Geertz 1994a: 182.). A kettősség az értelmezés cirkulációs jellegére utal, ami a korábban mondott érvényesség-probléma újbóli felmerülése. A kutató értelmezését nem az igazolja, hogy vissza tudja-e vezetni a vizsgált jelenségeket valamilyen objektív entitásra vagy egy kifogástalan formai konstrukcióra. „Bárminek a helyes értelmezése – legyen szó versről, személyről, történetről, szertartásról, intézményről, társadalomról – annak a dolognak a legmélyébe vezet bennünket, amelyiknek az értelmezéséről szó van. Ha nem ezt teszi, hanem valami mást vált ki belőlünk – eleganciájának, szerzője okosságának vagy az eukleidészi rend szépségének csodálatát – ez esetleg mit sem von le belső bájából, de valami mást kapunk, mint amire feladatunk […] szempontjából szükségünk van.” (Geertz 1994a: 185.)

(3) A sűrű leírás módszere mikroszkopikus. A mindennapi élet eseményeit vonja vizsgálati körébe, ráadásul ma már nemcsak a távoli kultúrák szokásait, hanem saját mindennapjainkat is, mutat rá Geertz. A mindennapiság vizsgálatát azonban nem úgy végzi, hogy az élet kis ügyeit alárendelné valamilyen elvont törvénynek vagy a nembeliség igézetének. Nem akar sem morális elveket illusztrálni, sem tudományos törvényeket bizonyítani. Egyszerűen érdekli a „kis” ügy a maga teljességében. Azt mondanám, inkább specifikálja a tárgyát, mintsem általánosítja, amely állandóan a sematizmus veszélyével fenyegeti az elemzést. A sűrű leírásnak még csak a koherencia sem feltétele. „Értelmezésünk ereje nem függhet – noha manapság oly gyakran vélik így – attól, hogy ezek milyen zárt egységet alkotnak, illetve milyen magabiztos érvelésen nyugszanak.” (Geertz 1994a: 185.) Ebben is követi tehát elemzése tárgyának logikáját.

A mikroszkopikus elemzés, a csip-csup ügyek vizsgálata azonban éppen hogy nem csip-csup problémákról, jelentéktelen kérdésekről szól. Geertz kifejezetten elhatárolja magát a „cseppben a tenger” című tudományos giccstől is, amire itt elsőként gondolhatunk. Amire ő törekszik, az az egész és a rész, a konkrét és az elvont, az egyedi és az általános egymásba való szüntelen átjátszásának megmutatása, illetve talán még erre sem, hiszen az ilyen beszéd már életidegen lenne, hanem inkább az elemezett „jelentésteli struktúra” minden vonásának minél teljesebb bemutatása. Ennek érdekében a tudomány legelvontabb fogalmait próbáljuk egyesíteni „a sűrű leírásra támaszkodó néprajzzal, abban a reményben, hogy a puszta események tudományosan sokatmondóvá válnak. Célunk, hogy jelentős következtetéseket vonjunk le jelentéktelen, ám igen sűrű szövésű tényekből; pontosan azzal akarjuk elősegíteni általános kijelentések szóba foglalását a kultúra szerepéről a közösség létrejöttében, hogy ezeket a bonyolult egyedi sajátosságokhoz kapcsoljuk. Így tehát nemcsak az értelmezés nyúlik vissza a legközvetlenebb megfigyelés szintjére: ezt teszi az elmélet is, amelytől az ilyen értelmezés fogalmilag függ.” (Geertz 1994a: 196.)

(4) A sűrű leírás egyaránt alkalmazható az eszmei valóság és a cselekvési valóság értelmezésére. Geertz nemcsak szokásokat elemzett, hanem kitartóan érdeklődött a szellemi szférák és tudásformák (vallás, művészet, ideológia, nacionalizmus, köznapi józan ész stb.) iránt is. Közülük az ideológia geertzi, interpretatív felfogását részletesen elemeztem a Politikai tudáselméletek című könyvemben (Szabó 1998a: 99–109.). Ennek lényegét talán lehetne úgy összegezni, hogy Geertz szerint az ideológia egyrészt nem az érdekharcokat jól leplező nézetrendszer, nem is a megoldatlan egyéni problémák társadalmi projekciója és feloldása, hanem egy élethelyzet adekvát tudata. Nevezetesen annak, amikor sem lehetőség, sem szükség nincs arra, hogy a dolgokat színről-színre lássuk. Így áll elő az ideológia másik vonása; nevezetesen hogy eredendően metaforikus észjárást képvisel. Azaz egy bizonytalan kimenetelű jövő, egy nehezen átlátható helyzet, és egy cselekvési kényszerhelyzetben lévő ember számára a metafora kettős közvetítésű képi logikája az a nyelv, amelyben identitását őrizve tud cselekedni. De hol itt a sűrű leírás, kérdezhetjük? Nos, sommás megállapításaim Geertz nagyon is konkrét elemzéseihez kapcsolódnak, mindenekelőtt Indonézia gyarmatosítás utáni ideológiai törekvéseinek vizsgálatához. A legfontosabb azonban az értelmező (sűrű) elemzés fölöttébb termékeny volta: Geertz képes volt az ideológiáról való gondolkodásnak új irányt szabni.

A cselekedetek és szokások sűrű leírása kapcsán pedig talán elegendő, ha a bali kakasviadalokról szóló híres geertzi elemzésre utalunk. Az esemény a polinéz emberek kedvenc időtöltése, és látszólag távol van a napi élettől s az élet lényeges kérdéseitől. Geertz „olvasatában” azonban egyrészről a közösség legfontosabb viszonyáról, a státushierarchiáról szól, másrészről az emberek szubjektivitásának kifejezési és átélési formája. Az esemény szólhatna másról is, azaz „ennek nem feltétlenül kellene így lennie” (Geertz 1994d: 160.), mint ahogyan a kakasviadal máshol másként folyik és mást jelent. Itt azonban „a kakasviadal leginkább a státusviszonyokról szól, és azt mondja el, hogy a státusviszony élet-halál kérdése” (Geertz 1994d: 162.). Pontosabban: „A polinéz rangcímek és a hindu kasztok sajátos összeolvadása, a gőg hierarchiája alkotja a társadalom morális gerincét. A fenti érzelmek azonban, amelyekre ez a hierarchia épül, csak a kakasviadalon mutatkoznak meg leplezetlenül, eredeti mivoltukban. Máshol az etikett homályába, az eufemizmus és a ceremónia dús felhőjébe, gesztusokba és célzásokba burkoltan jelenik meg. […] A féltékenység, irigység, brutalitás éppen annyira részesei a bali karakternek, mint a büszke tartás, a kecsesség és a báj. A bali emberek a kakasviadalt valószínűleg azért is értékelik olyan nagyra, mert e nélkül mindezt sokkal kisebb mértékben értenék meg.” (Geertz 1994d: 163.) Vagyis értelmező szerepe van; a kakasviadalok eseménye olyan történet, amelyet az ottani emberek „önmaguknak önmagukról mondanak” (Geertz 1994d: 164.). Egyszerre látják benne szimbolizálódni a társadalom erkölcsi összetartó erejét és „önnön szubjektivitásuk dimenzióit”, amely nem is létezhetne, „amíg ilyen módon meg nem szerveződik” (Geertz 1994d: 167.).