Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti ökológia

Bartha Dénes, Soproni Egyetem, Bidló András, Soproni Egyetem, Csóka György, Erdészeti Tudományos Intézet, Czájlik Péter, Vásárhelyi István Természetvédelmi Kör, Kovács Gábor, Soproni Egyetem, Kőhalmy Tamás, Soproni Egyetem, Mátyás Csaba, Soproni Egyetem, Somogyi Zoltán, Erdészeti Tudományos Intézet, Standovár Tibor, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Szodfridt István, Soproni Egyetem, Traser György, Soproni Egyetem, Varga Zoltán, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Víg Péter, Soproni Egyetem

Mezőgazda Kiadó

2. fejezet - Bevezetés

2. fejezet - Bevezetés

Mátyás, Csaba

Soproni Egyetem

Standovár, Tibor

Eötvös Loránd Tudományegyetem

E könyvnek az előszóban jelzett szükségszerű eklekticizmusa, valamint a tágan értelmezett ökológiai tudományok hagyományosan kialakult sokféle megközelítésmódja miatt nem könnyű feladat felismerni a könyv „szemléleti közös nevezőjét”. Hasonló okok miatt nem várható el az eltérő hagyományokat képviselő számos szerző egységes fogalomhasználata sem. Ezért a bevezetőben néhány módszerelméleti és fogalomhasználati kérdést tárgyalunk a szakmai gondolkodás egységesítése érdekében. Ezt mindazok számára nélkülözhetetlennek tartjuk, akik olyan ökológiai alapozású területek szakemberei, mint az erdőművelés, a természetvédelem vagy a környezetvédelem.

Az ökológia mint tudományterület

Az élő szervezetek egyed feletti szerveződési formáit vizsgálva kétséget kizáróan megállapítható, hogy egy adott fajhoz tartozó egyedek előfordulása és tömegessége térben és időben leírható törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Az is szembetűnő, hogy mind a növény-, mind az állatvilágban találhatók olyan faj feletti szerveződési formák, amelyek jellegzetes fajösszetételt és strukturáltságot mutatnak. Ezen jelenségek leírásán és értelmezésén több átfogó tudományterület osztozik, pl. az életföldrajz (beleértve a florisztikát, a faunisztikát, az áreageográfiát stb.), a társulástan és az ökológia. Bár látszólag mindhárom megfelelően elhatárolható érdeklődési területtel rendelkezik, ez inkább csak a megközelítés módjára, az alkalmazott léptékre igaz; ha az egyed feletti szerveződési formákat a helyi léptéktől a globális dimenziókig kívánjuk értelmezni, egyik sem nélkülözhető.

A növényvilágot tekintve az évszázados múlttal rendelkező növényföldrajz és a fiatalabb társulástan munkaterülete hagyományosan kialakult: előbbi a fajok, nagytérségi vegetációformák (formációk) időbeni és térbeli elterjedésével, utóbbi a helyi fajkollektívumok (társulások, cönózisok) leírásával és elemzésével foglalkozik. Ugyanakkor kevés olyan közszájon forgó biológiai szakkifejezés van, amellyel kapcsolatban annyiféle eltérő értelmezés merült volna fel, mint az ökológia tartalma. A fogalmat E. Haeckel német zoológus 1866-ban alkotta az élőlények „háztartásával” (oikos = ház), azaz adott környezetben megfigyelhető funkcionálásával, működésével foglalkozó tudomány (logos) megnevezésére. Eredeti megfogalmazása szerint „ökológia alatt a tudományok azon körét értjük, amely a szervezetek környezettel fenntartott kapcsolatát vizsgálja, ahová tágabb értelemben valamennyi létfeltétel (Existenz-Bedingung) sorolható” (Haeckel, 1866).

Korszerűbb felfogásban, mai értelmezésben, az ökológia az egyed feletti szinteken értelmezhető biológiai egységek (populációk, társulások stb.) előfordulásával kapcsolatos tér–idő összefüggésekkel foglalkozik. Kiváncsi, hogy miért pont ott, akkor és annyi fordul elő belőlük. Ezek a kérdések egy sajátos kettősséget tartalmaznak: egyrészt a jelenséget (hol, mikor és milyen mennyiségben van jelen a populáció), másrészt oksági hátterét firtatják. Sajátos tudománytörténeti okok miatt az ökológia európai értelmezésben az oksági háttérre koncentrál. Az angolszász „ecology” ezzel szemben mindkét aspektust magában foglalja. Az „ökológia” és az „ecology” ezért egymásnak nem megfeleltethető fogalmak. Az „ecology” magyar megfelelőjeként Juhász-Nagy Pál a szünbiológia elnevezés elfogadását javasolta. Ennek értelmében az ökológia a szünbiológia egyik aldisz- ciplínája. (Juhász-Nagy, 1980, 1984, 1986).

A szünbiológia pontosabb definíciója érdekében induljunk ki abból a feltevésből, hogy az élőlények populációi a Földön véletlenszerűen oszlanak el térben és időben. Ugyanakkor mindenkinek van saját tapasztalata arról, hogy ez a feltevés hamis. E feltételezés, valamint cáfolata birtokában megfogalmazható a szünbiológia tárgykörét egyértelműen meghatározó kérdés:

Ha a populációk véletlenszerű eloszlását feltételező hipotézis hamis, akkor adott objektumra, adott kikötésekkel milyen mértékben és miért hamis?

Minden konkrét szünbiológiai probléma a fenti kérdés alesete, amennyiben az „adott objektumra” és az „adott kikötésekkel” szempontjai szerint pontosítjuk a kérdésünket. Például: Milyen jellegzetességet mutat Magyarország területén a bükk elterjedése (mennyire és hogyan tér el a véletlenszerűtől), valamint milyen tényezők felelősek a tapasztalt elterjedésért?

Az első kérdéskört vizsgáló tudományok (pl. florisztika, cönoszisztematika stb.) közös neve a szünfenobiológia, mert szünbiológiai megjelenésbeni (fenetikai) jelenségek leírásával foglalkoznak. A második kérdéskör kutatása képezi az ökológia tárgyát. Tehát az ökológia a szünbiológiai kényszerfeltételeket vizsgáló tudomány.

E két alapkérdés viszonyának elemzése elvezet az ökológiai indikáció kérdésköréhez. Van egy észlelhető jelenség, amelyet egy megismerni kívánt kényszerfeltétel (jelzendő) jelzéseként elemezünk. Hasonló viszony ez látható (fenetikum) és háttér (latens) jelenség között, mint a genetikai fenotípus–genotípus fogalom esetében. Az ökológiai kutatás ilyen jelzések értelmezésével foglalkozik. A növényekre megfogalmazott (de értelmesen kiterjeszthető) általános fitométer elv (Juhász-Nagy, 1980) szerint a növényre ténylegesen ható külső tényezőket kizárólag növényi kritériumok alapján lehet meghatározni. Nemcsak a klasszikus értelemben vett indikátor fajok (pl. a savanyúságjelző fehér perjeszittyó), hanem egy konkrétan felvetett szünbiológiai probléma kapcsán szóba jöhető valamennyi növény és valamennyi növényi tulajdonság fitométer szerepű lehet.

Bármely vizsgálati objektum kapcsán megkülönböztethető a külvilág (ami hathat) és a belvilág (ami hatást elszenvedhet). Előbbi ténylegesen ható része a környezet, utóbbi ténylegesen hatást elszenvedő része a tolerancia. Az ökológiai tényezők e két nagy osztálya egymást feltételezi, vagyis egyik a másik nélkül teljesen értelmetlen. A toleranciatényezők (a biológiai objektum hatásokra érzékeny belső sajátságai) nélkül nem beszélhetünk a külvilág hatótényezőiről. Ténylegesen ható ökológiai környezeti tényezőknek azokat tekintjük, amelyek a populációk tér-időbeli elterjedését, tömegességét korlátozzák. E korlátozás Liebig közismert minimumelvének kiterjesztésével értelmezhető. Ezt általánosítva kimondható, hogy bármely konkrét vizsgálat kapcsán a liebigi értelemben limitáló külső tényezőt tekinthetjük ökológiai környezeti tényezőnek. Még ekkor is megmarad az a nehézség, hogy ösztönösen három különböző dologra használjuk a környezet elnevezést: arra a helyre, ahol a vizsgált objektumunk létezik, az e helyen jelen levő potenciális limitáló tényezők komplexére (hőmérséklet, talaj pH stb.) és a tényleges ökológiai környezeti tényezőkre. Mivel a három jelentéstartalom gondolati szétválasztása elengedhetetlen, Juhász-Nagy (1970, 1986) a környék–miliő–környezet fogalmak használatát javasolta e három jelentés elkülönítésére.

Az ökológiai környezet fenti definíciójából következik, hogy egy adott helyen (környéken) a potenciális hatótényezők komplexéből (miliő) a konkrét feltett kérdés függvényében más-más környezeti tényezők szerepelnek limitáló faktorként a környezet és a tolerancia egymást feltételező voltából adódóan. Ezt az elvet nevezzük plurális környezetelvnek. Például egyetlen erdőrészletben más környezeti tényezők korlátozzák az újulat tömegességét és térbeli eloszlását, illetve a fészkelő cinegepárok számát.

Egy adott faj különböző populációinak előfordulásait elemezve megállapítható, hogy azok – a faj tűrőképességének függvényében – azonos típusú természeti feltételek mellett találhatók meg. Egy faj (vagy életközösség) biotópja vagy élőhelye alatt azt a természetföldrajzi környezettípust értik az ökológiában, ahol az tartósan és rendszeresen előfordul és szaporodni, önmagát fenntartani képes. (Kivételesen bizonyos fajcsoportok, pl. a vándorló életmódú állatok esetében egyes feltételek nem teljesülnek; speciális eset a honosított, mesterségesen felujított fafajok élőhelyének meghatározása is.)