Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti ökológia

Bartha Dénes, Soproni Egyetem, Bidló András, Soproni Egyetem, Csóka György, Erdészeti Tudományos Intézet, Czájlik Péter, Vásárhelyi István Természetvédelmi Kör, Kovács Gábor, Soproni Egyetem, Kőhalmy Tamás, Soproni Egyetem, Mátyás Csaba, Soproni Egyetem, Somogyi Zoltán, Erdészeti Tudományos Intézet, Standovár Tibor, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Szodfridt István, Soproni Egyetem, Traser György, Soproni Egyetem, Varga Zoltán, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Víg Péter, Soproni Egyetem

Mezőgazda Kiadó

A növénytakaró globális és regionális felosztása a flóra alapján

A növénytakaró globális és regionális felosztása a flóra alapján

Flóra alatt egy adott, ökológiailag nem szükségszerűen egységes terület (pl. Magyarország) növényfajainak halmaza (listája) értendő. A flóra összetétele az adott terület környezeti viszonyai mellett a flóratörténeti előzményektől, a környező területek florisztikai hatásától, így a migráció, izoláció szerepétől függ. Ökológiailag vagy társulástanilag körülhatárolható növényzeti egység a vegetáció (pl. az árterek vegetációja). A vegetáció tehát ökológiai-cönológiai tartalmú fogalom.

A flóra összetétele alapján a növénytakaró földrajzi egységekre tagolható. A florisztikai határok kialakításakor figyelembe veszik az endemikus flóra részarányát és a flórát képező jellegzetes fajok áreahatárait, különösen a flóraválasztókat, az áreahatárok sűrűsödési pontjait (ilyen pl. a középhegységek vonulatában a Dunakanyar, amelyet 145 faj nem lép át). A hat legmagasabb globális egység, a flórabirodalmak határait a növénycsaládok határai jelölik ki, a kisebb egységek (flóraterület, -tartomány, -vidék és -járás) elhatárolásához a nemzetségek, fajok elterjedését használják fel. A 31. ábra Magyarország florisztikai beosztását mutatja.

A Föld flórabirodalmai

A hat flórabirodalom elhatárolása a földtörténeti múlt kéregmozgásainak hatását jól tükrözi. Így az északi félgömbön egyetlen flórabirodalmat találunk, az Egyen-lítő mentén kettőt, míg a legrégebben szétvált déli féltekén hármat.

Az északi-mérsékelt féltekét átfogó Holarktisz növényfajai az egykori arktotercier flóra örökösei. Mindkét kontinensen a flórabirodalom határain belül maradó lombhullató fás nemzetségek a juharok, hársak, a bükk, gyertyán, mogyoró stb. A fenyők közül a jegenyefenyő, vörösfenyő, lucfenyő, hemlok- és duglász-fenyő fajok jellegzetesen a Holarktiszhoz kötődnek. Európa, Észak-Amerika, Kelet-Ázsia flóráját összehasonlítva megállapítható, hogy Euroszibéria feltűnően fajszegény. Az idetartozó flóraterületek közül erdészetileg fontosak a következők:

  • pacifikus–észak-amerikai flóraterület: a Sziklás-hegység vonulatát követi; a fás fajok között aránylag csekély a lombhullató fajok aránya, a fenyők diverzitása nagy, sok endemikus, monotipikus nemzetséggel (Pseudotsuga, Libocedrus, Sequoia, Sequoiadendron);

  • atlantikus–észak-amerikai flóraterület: flórája közeli rokonságot mutat Európával, több vikariáló fajjal, közös nemzetségekkel (tölgy, bükk, dió, gesztenye, nyír stb.);

  • eurázsiai–boreális flóraterület: nagyjából a boreális fenyvesövvel esik egybe; óriási kiterjedése ellenére fajszegény: az erdőállományokat gyakorlatilag három faj (erdei-, luc– és vörösfenyő) dominálja;

  • közép-európai flóraterület: kiterjedése átfogja a kelet-európai lombelegyes fenyvesek, valamint a közép-európai lomboserdők övét a mediterrán térségig; Meusel et al. (1965) csak az európai magashegységek (Alpesek, Kárpátok), valamint a Kárpát-medence területét tekintik külön flóratartománynak; a mediterrán, atlanti és kontinentális kölcsönhatások aránylag gazdag flórát hoztak létre;

  • mediterrán flóraterület: a Földközi-tenger medencéjére kiterjedő térség, jellegzetes fajai a geofitonok. Az ajakosok és hüvelyesek családjába nagyszámú faj tartozik. Az említett szerzők a mediterránról leválasztják az északi, átmeneti jellegű, szubmediterrán flóraterületet, és a mediterrán flóraterülettel együtt három tartományra tagolják;

  • kelet-ázsiai flóraterület: ezt a térséget a mérsékelt övi lombfák keletkezési centrumának tartják, mivel ez az egyetlen földrajzi térség, ahol az esős trópusi klíma fokozatos átmenetet mutat a mérsékelt övi éghajlatig; valószínűleg az Acer nemzetség és a Magnoliaceae család géncentruma; fás flórája Európához hasonló, de összehasonlíthatatlanul gazdagabb, bár az erdészetileg jelentős fajok száma csekély.

A Paleotropisz (óvilági trópusok) flórabirodalma a Szahara alatti Afrika és Dél-Ázsia területét öleli fel. Fás flórájában nagy számban vannak képviselve a pillangósok, lepényfafélék és mimózafélék családjaiba tartozó fajok. Az „afrikai mahagóni” fajok (Entandrophragma, Khaya nemzetségek) az ugyancsak fajgazdag Meliaceae családba tartoznak. Az arid övezetekben nagyszámú pozsgás (szukkulens) faj található, amelyek főleg a kutyatejfélék és a selyemkórófélék családjából kerülnek ki. Indomalajziában nagy fajszámú családok az eperfafélék (pl. Ficus nemzetség) és az aráliafélék. Gazdaságilag értékes fajokat szolgáltatnak a vasfűfélék (Tectona – teakfa), ébenfafélék és szantálfafélék családjai, valamint a Délkelet-Ázsiában rendkívüli fajgazdagságot mutató Dipterocarpaceae család fajai (meranti-félék). Újabban Indiát és Hátsó-Indiát leválasztják a Paleotropiszról (Indo-malaya néven).

A Neotropisz (újvilági trópusok) flórája jelentős mértékben különbözik az Óvilágétól, a trópusi nemzetségek 47%-a csak az Óvilágban, 40%-a csak az újvilági trópusokon fordul elő; mindössze 13%-uk közös. Az újvilági trópusokról származik a kaucsukfa (Hevea brasilensis), a valódi mahagóni (Swietenia sp.). Jellegzetes, csak a flórabirodalomra korlátozott családok az epifita életmódú Bromeliaceae fajok és a szubtrópusi és trópusi félsivatagok szukkulensei, a Cactaceae fajai.

Izolált helyzete következtében az Ausztralisz flórabirodalom rendkívül magas, 86% arányú endemikus fajjal rendelkezik. A mirtuszfélék családjába tartozó Eucalyptus nemzetség mintegy 500 faja a magashegységektől a forró égövig minden erdőövben domináns szerepet tölt be. Arid területein szukkulensek helyett a mályvafélékhez és a keserűfűfélékhez tartozó, szklerofill cserjék jellemzők. Az ausztrál és paleotropikus flórabirobalom határa az indonéz szigetvilágban húzódik (Wallace-vonal).

A legkisebb kiterjedésű Capensis (fokföldi) flórabirodalom leválasztása Afrikáról különleges, mediterrán jellegű klímájához alkalmazkodott növényzete miatt indokolt. Elszigetelődése a környező sivatagos területek miatt alakult ki. Gyengén képviselt fás növenyzetében jellegzetesek az endemikus Protea fajok. A hanga (Erica) nemzetséget több mint 600 faj képviseli. Számos dísznövény (Pelargonium, Gerbera, pozsgás Aizoaceae fajok) származási helye.

Az Antarktisz flórabirodalom a mindössze két virágos növényfajjal gyakorlatilag vegetáció nélküli Antarktisz mellett Új-Zéland és Chile déli részét is magában foglalja. Az utóbbi óceáni-szubantarktikus esőerdeiben több bipoláris elterjedésű faj fordul elő (Empetrum, Ranunculus sp.), amelyek az Andok vonulatán végigvándorolva jutottak le. A fás flórában jelentősek a délibükk (Nothofagus) fajok.

Magyarország florisztikai felosztása és vegetációja

A Kárpát-medence és az azt körülölelő hegységek flórája a közép-európai flóraterületbe tartozik. Más területekkel összehasonlítva hazánkban a növényfajok száma aránylag nagy, megközelíti a háromezret. Ebből mintegy 2350 faj virágos növény. A mediterrán és kontinentális-pusztai flóraterületek viszonylagos közelsége miatt a kontinentális és szubmediterrán elemek jelenléte nagyobb arányú, a szubatlanti elemek részesedése – az atlanti terület nagyobb távolsága miatt – szerényebb, elsősorban a Nyugat-Dunántúlra szorítkozik. A keleti-kontinentális fajok elsősorban az Alföldön, különösen pedig az erdélyi Mezőségen elterjedtek, utóbbi pontuszi sztyepnövényekben is bővelkedik. A térség medence jellegéből és a Kárpátok elszigetelt helyzetéből adódóan a bennszülött fajok száma aránylag nagy, a legnagyobb a Keleti-Kárpátokban. Magyarország jelenlegi területén, a pannon flórában a bennszülött (endemikus) fajok száma csekély, 20 alatt van.

A kelet-balkáni (moesiai) flóraelemek az Al-Duna felől hatolnak be a Kárpát-medencébe, a Déli-Kárpátok, Deliblát magasságán túl alig terjednek. Az erdélyi flóra (dacikus elemek) közelsége némileg a Nyírségen, illetőleg az Északi-középhegységben érezteti hatását. Ugyanakkor a nyugat-balkáni (illír) elemek Szlavónián keresztül egészen a Balaton vonaláig gyakoriak, olyannyira, hogy egyes szerzők a Dél-Dunántúlt az illír flóratartományhoz számolják. A jelenleg elfogadott florisztikai beosztás az illír flóratartomány határát a Drávánál jelöli ki, csak a Zákány-őrtilosi-dombvidéket, valamint a Villányi-hegységet számítják az Illiricumhoz (31. ábra).

31. ábra - Magyarország florisztikai környezete és flórájának felosztása (a flóravidékek kisbetűs, a flóratartományok nagybetűs írásmóddal szerepelnek) (Mátyás, eredeti)

Magyarország florisztikai környezete és flórájának felosztása (a flóravidékek kisbetűs, a flóratartományok nagybetűs írásmóddal szerepelnek) (Mátyás, eredeti)


A hegyvidéki (dealpin és kárpáti) flóraelemek bevándorlása a peremhegységekből a középhegységek vonulata mentén kimutatható mind keletről nyugat felé (az Északi-középhegységben), mind nyugatról a Dunántúli-középhegység felé. Ennek ellenére hazánk területén a környező magasabb hegységek florisztikai hatása oly csekély, hogy csak néhány határ közeli térséget sorolnak más flóratartományba. Így a Zempléni-hegység északi sarka a kárpáti flóratartományhoz (Carpaticum), a Nyugat-Dunántúlon Sopron, Kőszeg és a Vendvidék a kelet-alpesi (Noricum) flóratartományhoz tartozik.

A medence síksági és alacsonyabb hegyvidéki növenytakarója, a szárazabb klímának megfelelően, bővelkedik szárazságtűrő, melegkedvelő fajokban; a Pannonicum flóratartományba tartoznak a Kis- és Nagyalföldön kívül a Magyar-középhegység és a Dunántúl dombvidékei is. Magyarország területére eső részén öt flóravidékét különítik el.

Az Alföldek flóravidéke (Eupannonicum) aránylag kevés igazán jellegzetes fajjal rendelkezik, ismertebb endemikus fajai a sóballa, magyar nőszirom, magyar kökör-csin, rákosi csenkesz, tartós szegfű, debreceni torma stb. A fás fajok közül jellegzetes az ártereken előforduló fekete galagonya és a magyar kőris (utóbbi a Dél-Dunantúlon is). Jellegzetes (klimax) növénytakarója az üdébb homoktala- jokon a gyöngyvirágos tölgyes, a szárazabb homok-, illetve löszterületeken a pusztagyepek, löszpusztarétek. Az egykori kiterjedt árterületeket és lápokat borító liget- és láperdőknek ma csak nyomai lelhetők fel. A nagyrészt másodlagos szikeseken szolonyec (Tiszántúl), illetve szoloncsák (Solti-sík) szikes puszták alakultak ki, a Tiszántúlon helyenként sziki tölgyesekkel. A Nyírség kedvezőbb klímájában, valamint a nagyobb folyók (Dráva, Rába, Felső-Tisza) völgyeiben a gyertyános-tölgyesek is gyakoriak voltak.

Az Északi-középhegység flóravidék (Matricum) flórája kontinentálisabb jellegű, mint a Dunántúli-középhegységé, bár néhány jellegzetes fajuk közös (pl. tiszafa, Sadler-husáng, havasi hagyma). Soó (1964) szerint 12 endemikus jellegű faja van, mint a tornai vértő és a magyar nyúlfarkfű; megtalálhatók a dacikus flóra (pl. pirosló hunyor, telekivirág) és a kárpáti-dealpin flóra (fekete lonc, kárpáti sisakvirág, pávafarkú salamonpecsét, sugárkankalin, ikrás fogasír) elemei. Kontinentális hatást jeleznek pl. a szirti gyöngyvessző és a sajmeggy előfordulásai. Jellemző növénytakarója a montán és szubmontán bükkösök, gyertyános- és cseres-tölgyesek, a száraz, bázikus talajokon molyhos-kocsánytalan tölgyesek, sziklai erdők. A se-kély váztalajokon sziklagyepek, pusztafüves lejtők.

A Dunántúli-középhegység flóravidéke (Bakonyicum) elszigeteltebb fekvése miatt bennszülöttnek tekinthető fajokban gazdagabb, a lágyszárúak között pl. a pilisi len, budai nyúlfarkfű, a fás növények közül a berkenyék számos „kisfaja”, a magyar körte. A flórában jelen van néhány dealpin-kárpáti elem (füles kankalin), de jellegzetesebbek a szubmediterrán fajok, utóbbiak különösen nagy számban a dolomithegységekben (cserszömörce, virágos kőris, nagylevelű madárbirs stb.). Jellemző növénytakarói a gyertyános- és cseres-tölgyesek, mészkedvelő tölgyesek, magasabb fekvésekben a középhegységi bükkösök. A Balaton-felvidéken balkáni száraz tölgyesek, karszt- és bokorerdők, a szárazabb termőhelyeken sziklagyepek és sziklai cserjések. A hegység peremén egykor lösztölgyesek tenyésztek.

A Dél-Dunántúli flóravidék (Praeilliricum) bővelkedik nyugat-balkáni és – kisebb részben – atlanti flóraelemekben; a fás növények közül az ezüst hárs, a jerikói lonc, a gesztenye előfordulása jellegzetes. Jellegzetes illír lágyszárú a szúrós és lónyelvű csodabogyó, a pirítógyökér, a bánáti bazsarózsa, az illatos hunyor, az olasz müge, a majom kosbor stb. Az illír bükkösök és gyetyános-tölgyesek a flóravidék délnyugati részén a sík vidékre is leereszkednek. A szárazabb dombvidékeket cseres-kocsánytalan tölgyesek borítják, amelyekbe ezüst hárs elegyedik. Külső-Somogy és Tolna löszdombjait egykor lösz- és karszttölgyesek borították. Belső-Somogy völgyeiben gyakoriak az égerlápok.

A Nyugat-Dunántúli flóravidék (Praenoricum) szintén átmeneti jelleget mutat, ezúttal inkább az atlanti-mediterrán jellegű flóra irányában; ezt jelzi a ciklámen, a királyné gyertyája, a magyar varfű, a seprőzanót, a csarab, a szelídgesztenye jelenléte. Lehatárolása kelet felé aránylag bizonytalan, kevés jellegzetes fajjal rendelkezik. A nagyobb csapadék miatt a savanyú talajok növénytársulásai gyakoribbak. A Vas–Zalai dombokon gyertyános- és cseres-tölgyesek, az Alpokalján acidofil kocsánytalan tölgyesek és bükkösök is gyakoriak; az Ôrség és Göcsej gyertyános-tölgyeseibe erdeifenyő elegyedik. A Lajta-hegység mészkövén bazifil, száraz tölgyesek, pontuszi-mediterrán fajokban gazdag sztyeprétek fordulnak elő.