Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti ökológia

Bartha Dénes, Soproni Egyetem, Bidló András, Soproni Egyetem, Csóka György, Erdészeti Tudományos Intézet, Czájlik Péter, Vásárhelyi István Természetvédelmi Kör, Kovács Gábor, Soproni Egyetem, Kőhalmy Tamás, Soproni Egyetem, Mátyás Csaba, Soproni Egyetem, Somogyi Zoltán, Erdészeti Tudományos Intézet, Standovár Tibor, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Szodfridt István, Soproni Egyetem, Traser György, Soproni Egyetem, Varga Zoltán, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Víg Péter, Soproni Egyetem

Mezőgazda Kiadó

Producens (autotróf) szervezetek

Producens (autotróf) szervezetek

A producens szervezetek funkcionális típusai

Mátyás, Csaba

Soproni Egyetem

A növénytársulásokkal foglalkozó fejezet térbeli és időbeli eloszlási viszonyokkal foglalkozott. A fajösszetétel, a szintezettség, a diverzitás stb. a vegetáció strukturáltságát (felépítettségét) jellemzik különböző szempontok szerint. A producensek működési folyamataira utaló funkcionális jellemzők a táplálkozási szinten átáramló energia és anyag megkötésének hatékonyságával, a folyamatok gyorsaságával kapcsolatosak, mint a produktivitás, az energiahatékonyság és a tartózkodási idő, az anyagkicserélődési arány stb.

Funkcionális jellemzőik alapján az ökoszisztéma anyag- és energiaforgalmában részt vevő fajok ún. funkcionális típusokba sorolhatók. A funkcionális típusok fogalma a zoológiában született meg, ahol alkalmazása a markánsan differenciált táplálkozási kapcsolatok miatt aránylag egyszerűbb, mint növények esetében. A globális léptékben jól érzékelhető összefüggés az éghajlat és a vegetáció összetétele között valószínűsíti, hogy a növényfajok is csoportosíthatók aszerint, hogy az anyag-energia-áramlásban milyen szerepet töltenek be. A szerep az élőhelyen rendelkezésre álló feltételek függvénye. Az elegyes lomberdők sűrű koronaszintje fotoszintézishez elegendő energiamennyiséget csak lombtalan állapotban enged a talajszintre, így az ott megtelepedő lágyszárúak ennek a maradék energiának a hasznosítására rendezkedtek be a geofiton életmódra. Ezzel szemben a fényigényes fafajok túlélésükhöz a teljes fotoszintetikusan aktív radiációt igénylik, az árnyékolt szintbe szorulva elpusztulnak. A trópusok forró klímájában, 8–10 hónapos száraz évszak mellett a fás cserjék képesek a legeredményesebben a feltételeket hasznosítani stb. Úgy tűnik, hogy a producensek szintjén a funkcionális típusok elsősorban nem az anyagforgalommal, hanem a rendelkezésre álló energiamennyiséggel, illetve az anyagforgalomhoz elengedhetetlen vízellátás mértékével hozhatók összefüggésbe. Ebben az értelmezésben funkcionális csoportként foghatók fel a növényi életformák.

A Raunkiaer-féle életformák finomításának tekinthetők azok a növényi funkcionális csoportok, amelyeket Box (1981) fejlesztett ki. A különböző klímatényezőket figyelembe vevő modell alapján elkülönített csoportba sorolja pl. a lombfák közül a mediterrán örökzöldeket, a mérsékelt övi lombhullatókat, a boreális lombhullatókat; a tűlevelűek közül a mérsékelt övi fenyőket, a mocsári, illetve boreális lombhullató tűlevelűeket stb. A közép-európai elegyes erdő körülményeit tekintve a fényhasznosítás módja látszik elsődlegesen csoportosítani a növényfajokat; eszerint a megközelítés szerint az egyes erdőszinteket alkotó fajok (felső és második koronaszint, cserjeszint, lágy szárú szint, mohaszint fajai) valamint a zuzmók, liánok és epifiták voltaképpen a producens közösség funkcionális típusainak felelnek meg.

Produkció és biomassza

Somogyi, Zoltán

Erdészeti Tudományos Intézet

Az autotróf növényzet szervesanyag-termelési folyamatainak terméke az elsődleges produkció, szemben a másodlagos produkcióval, amelynek során a heterotróf állatok a növényi szerves anyagokat saját testükké alakítják át. A folyamatok sebessége (időegységre vetített intenzitása) a produktivitás, eredménye pedig a produktum; mindkettőt egységnyi területre szokás vonatkoztatni (Hortobágyi-Simon, 1981, Begon et al., 1986).

A növények által megtermelt összes szerves anyag, illetve megkötött energia a bruttó elsődleges produktum (BEP). Ennek egy részét maguk a növények saját respirációjukra (NR) használják fel. A fennmaradó rész az ún. nettó elsődleges produktum (NEP). Ennek mintegy a fele a lebontó folyamatok (LR), kisebb része (kb. 5%) a konzumensek (a növényevő és ragadozó állatok, AR) légzése során használódik fel. A maradék (I) felhalmozódik, és növeli az élőlények szerves anyagának mennyiségét.

Az élőlényekben adott időpontban (t) területegységen található összes szerves anyag mennyisége a biomassza (BM). Ez a növények tömegének (fitomassza, FM), az állatokénak (zoomassza, ZM) és az egyéb élőlények tömegének (EM) az összege. A legtöbb élőlénynek azonban vannak ténylegesen élő, illetve holt részei (az erdei ökoszisztéma biomasszájában pl. igen jelentős tételt képező elhalt fatest), ez utóbbit nekromasszának (NM) hívjuk[2].

A nekromassza nem azonos az elhalt szerves anyaggal (ESZA), ami az elhalt növényi és állati szervezeteket, a lehullott leveleket, a humuszt stb. foglalja magában. Az elhalt szerves anyag a biomasszának – az élőközösség típusától függően – töredéke, de többszöröse is lehet. Az elhalt szerves anyag sorsa az, hogy vagy lebomlik, vagy elég (pl. erdőtüzekben), s így bezárul a bioszféra anyag- és energia-körforgalma, vagy pedig eltemetődik (pl. kőolaj- és szénmezőkben).

Adott területen a szerves anyag mennyisége, illetve időegység (t = t2–t1) alatt bekövetkező változása a fenti jelölések felhasználásával a következő összefüggésekkel adható meg:

BMt = FMt + ZMt + Emt,

BEP t = NEP t + NR t,

NEP t = LR t + AR t + I t,

BMt2 = BMt1 + I t – ESZA t.

A szárazföldön az elsődleges produkció révén évente és hektáronként átlagosan mintegy 3,4 tonna szerves anyag keletkezik, és m2-enként 6250 kJ energia kötődik meg. A másodlagos produkció, mint már említettük, az elsődlegesnél kb. egy nagyságrenddel kisebb (Begon et al., 1986). Mind az elsődleges, mind a másodlagos produkció az ökoszisztéma-típustól függően természetesen nagyon eltérő intenzitású (28. táblázat). Megfigyelhető, hogy az erdők a legproduktívabb ökoszisztémák: produktivitásuk jóval több, mint akármelyik más szárazföldi formációé, és egy nagyságrenddel nagyobb, mint a tengeri ökoszisztémáké. A művelt területek produkciója is csak mintegy fele az erdőkének.

28. táblázat - A Föld főbb ökoszisztéma-típusainak produktivitási és biomasszaadatai (Whittaker, 1975 után)

Ökoszisztématípus

Terület

(millió km2)

Fajl. nettó produktivitás (t/ha év)

Világ összes (milliárd t/év)

Fajl. biomassza (t/ha)

Világ összes (milliárd t/év)

terj.

átl.

terj.

átl.

Trópusi esőerdő

17,0

10–35

22

37

60–800

4

765

Trópusi l. hull. erdő

7,5

10–25

16

12,0

60–600

3

260

Mérs. övi fenyőerdő

5,0

6–25

13

6,5

60–2000

3

175

Mérs. övi lomberdő

7,0

6–25

12

8,4

60–600

3

210

Boreális erdő

12,0

4–20

8

9,6

60–400

2

240

Fás-cserjés területek

8,5

2,5–12

7

6,0

20–200

6

50

Szavanna

15,0

2–20

9

13,5

2–150

4

60

Mérs. övi puszták

9,0

2–15

6

5,4

2–50

1

14

Tundra és alpesi ter.

8,0

0,1–4

1,4

1,1

1–30

6

5

Félsivatag, sivatag

18,0

0,1–2,5

0,9

1,6

1–40

7

13

Szélsőséges homok- és sziklasivatag, jeges ter.

24,0

0–0,1

0,03

0,0

0–2

0

0,5

Művelt területek

14,0

1–35

6,5

9,1

4–120

1

14

Mocsarak

2,0

8–35

20

4,0

30–500

1

30

Tavak, folyók

2,0

1–15

2,5

0,5

0–01

0

0,05

Összes szárazföldi

149,0

7,73

115,0

1

1837

Összes tengeri ökosziszt.

361,0

1,52

55,0

0

3,9

Föld összesen

510,0

3,33

170,0

3

1841


Az egységnyi területen található biomassza tekintetében az erdők szintén előkelő helyet foglalnak el. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy ennek oka részben az, hogy az erdők legnagyobb tömegét alkotó fák nagyrészt holt szerves anyagból állnak.

A produktivitás és a biomassza arányait vizsgálva kiderül, hogy többnyire nem azokon a területeken található a legnagyobb fajlagos biomassza, ahol a legnagyobb a produkció. Ez azért van így, mert a biomassza mennyisége nemcsak a produkciótól, hanem az építő és a lebontó folyamatok arányától is függ. Ezt az arányt a környezeti tényezők alakítják ki. Így pl. annak ellenére, hogy a trópusi esőer-dőkben a legintenzívebb a szerves anyag képződése, a legnagyobb biomassza a mérsékelt övi esőerdőkben taláható, ahol a lebontó folyamatok sebessége viszonylag lassú. A viszonylag nagy biomassza (illetőleg nekromassza) miatt egyébként a produktivitás/biomassza hányadoa az erdők esetében átlagosan csak 0,042, más szárazföldi ökoszisztémáknál 0,29, a vízi ökoszisztémák esetében viszont 17 (Begon et al., 1986).

Ugyanolyan formáció produktivitása nagyon változó lehet a Föld különböző pontjain, pontosabban a különböző környezeti viszonyok között. Az erdők esetében megfigyelhető, hogy általában növekszik a produkció a boreális zóna felől a mérsékelt égövön keresztül a trópusok felé haladva. Közel logaritmikus összefüggés mutatható ki az éves csapadék mennyisége és a produktivitás, illetve közel lineáris összefüggés a hőmérséklet és a produktivitás között (39. ábra).

39. ábra - A szárazanyag-produktivitás összefüggése – a) csapadék mennyiségével, b) az átlagos hőmérséklettel (Begon et al., 1986 után)

A szárazanyag-produktivitás összefüggése – a) csapadék mennyiségével, b) az átlagos hőmérséklettel (Begon et al., 1986 után)


A szerves anyagot az erdő producensei nem egyenlő arányban termelik. A szerves anyag legfontosabb termelői és felhalmozói természetesen a fák. Egy középkorú cseresben folytatott hazai vizsgálat szerint (Jakucs, 1985) a vizsgált időszakban az erdő nettó elsődleges produkciójának 84%-át adták a fák, 13%-át a cserjék, 3%-át a lágyszárúak, és mintegy 0,01%-át a mohák. A föld feletti biomasszát tekintve hasonló a helyzet: 97% volt a fák, 2,6% a cserjék részesedése; a lágyszárúak részaránya 0,3%, a moháké pedig kb. 0,02% (40. ábra).

40. ábra - Egy középkorú cseres növényzetének biomasszája és produktivitása szintek, növényi testtájak szerint, valamint föld feletti és föld alatti összesítésben (Jakucs, 1985 után, módosítva)

Egy középkorú cseres növényzetének biomasszája és produktivitása szintek, növényi testtájak szerint, valamint föld feletti és föld alatti összesítésben (Jakucs, 1985 után, módosítva)


A fák biomasszája, illetve produkciója a fák főbb részei szerint tovább bontható (41. ábra, Waring–Schlesinger, 1985). A levélzet a létrejött produktum jelentős részét teszi ki: fenyőerdők éves nettó elsődleges produktumának fele, a lomboserdő-kének két harmada gyakran a levélzet termelésére fordítódik (Kimmins, 1987). Az egyes részek aránya a kortól, fajtól stb. függően jelentősen változik. Néhány hazai állománytípusra a 27. táblázat ad meg szervesanyagproduktum-adatokat.

41. ábra - Fenyőállomány nettó elsődleges produktuma (t/ha . év) (fent), valamint föld feletti biomasszájának megoszlása (%-ban) növényi részek szerint (lent) (Waring–Schlesinger, 1985 után)

Fenyőállomány nettó elsődleges produktuma (t/ha . év) (fent), valamint föld feletti biomasszájának megoszlása (%-ban) növényi részek szerint (lent) (Waring–Schlesinger, 1985 után)


A hazai erdők biomasszája és produktivitása

Becslések szerint (Führer, 1995) a hazai erdők összes fitomasszája (az erdőt alkotó növények föld alatti és föld feletti összes szárazanyaga) 1980-ban megközelítőleg 162 millió t volt. Ebből a dendromassza (a fás növények összes szárazanyaga) mintegy 110 millió t-t tett ki (34. táblázat).

Erdészeti szempontból természetesen az összes biomasszából és produktumból az a rész érdekes elsősorban, amelyet az ember valamilyen formában hasznosít. Ebből is a legfontosabb a faanyag, s a következőkben csak a faállományok fatérfogatának mérésével, a fatermelődés sebességének és a faprodukciónak a környezettel való kapcsolatával foglalkozunk.

A hazai erdők faállományának összes föld feletti fatérfogata 1992-ben mintegy 297 millió m3 volt (FM ERSZ, 1993), s a fatermelődés éves üteme (a növedék) mintegy 11 millió m3. A fák hektáronként átlagosan kb. 3–4 t föld feletti szerves anyagot produkálnak évente, ami 6–7 m3 faanyagnak felel meg. A produktivitás természetesen függ a fafajtól, a kortól, az élettelen környezeti tényezők összes-ségétől, vagyis a termőhelytől, a faállomány szerkezetétől és még másoktól is. A faanyag termelődésének sebességét, pontosabban a meghatározott korokban elért fatérfogatot, az ún. fatermést, a legfontosabb tényezők függvényében a 29. táblázat szemlélteti.

29. táblázat - A főbb hazai fafajok fatermése normál szerkezetű, egészséges faállományban, a kor és a termőhely jóságára utaló fatermési osztály függvényében

Kor (év)

Fatermés (m3/ha)

KST

KTT

B

A

NNY

EF

I.

VI.

I.

VI.

I.

VI.

I.

VI.

I.

VI.

I.

VI.

10

38

21

27

11

146

49

343

37

20

165

76

105

60

120

46

327

104

740

75

256

103

30

318

132

208

97

239

84

463

143

429

183

40

473

183

343

143

382

125

563

173

580

253

50

614

228

483

191

541

170

713

313

60

738

266

617

238

708

217

827

364

70

842

297

743

282

876

264

926

408

80

928

323

859

323

1039

311

1014

447

90

1002

345

965

361

1194

356

1093

482

100

1062

364

1062

395

1338

398

1165

514


(Az adatok az egyes fafajokra készített fatermési táblákból származnak. I.: a legjobb fatermési osztály; VI.: a leggyengébb fatermési osztály jele. KST: kocsányos tölgy, KTT: kocsánytalan tölgy; B: bükk; A: akác; NNY: nemesnyár; EF: erdeifenyő

Faállományok produkciójának meghatározása[3]

A faanyag mennyiségét – mint ahogy az előbbiekből is kiderül – mérhetjük a biomasszánál használt, egységnyi területre vonatkozó súly mértékegységében, ennél sokkal gyakoribb azonban a területegységre eső térfogat, mégpedig a m3/ha mértékegység használata. Ökológiai szempontból az összes faanyagnak, a föld feletti és a föld alatti összegének volna jelentősége. Az erdőgazdálkodás során azonban csak a területegységre eső föld feletti (még pontosabban a vágáslap feletti) fatérfogat (V) hasznosul, és ezt a mennyiséget a legkönnyebb megmérni is. Az erdészeti ökológia legtöbb produkcióbiológiai megfigyelése is ezért a vágáslap feletti fatérfogat mérésén alapul.

A biomassza és a produkció mérésére leggyakrabban alkalmazott eljárás az, amikor egy adott mintaterületen található összes élőlény súlyát megmérik (ekkor természetesen az élőlények többnyire elpusztulnak). Mivel a mérés igen nagy munkaigényű, az esetek többségében mintavételes eljárásokat kell alkalmazni. Mivel a biomassza térbeli eloszlása nagy változatosságot mutat, általában nehéz teljesíteni a mintavétel reprezentativitására vonatkozó követelményeket, ezért a mért adatokat legtöbbször nagy bizonytalanság terheli.

Valamivel egyszerűbb egy faállomány föld feletti fatérfogatának (élőfakészle-tének, V) a megmérése, ami egyenlő az összes faegyed térfogatának az összegével. A faegyedek térfogatának meghatározásához az a törvényszerűség használható fel, hogy a fák magassága (h) és mellmagasságban mért átmérője (d), valamint föld feletti térfogata (v) között viszonylag szoros geometriai összefüggés áll fenn. Ez az összefüggés azonban fafajonként változik, és függ a faállomány szerkezetétől is. Az összefüggést átlagos viszonyokra fafajonként ún. fatérfogat-táblák (pl. Sopp, 1973), illetve fatérfogat-függvények (pl. Király, 1978) adják meg. Ezzel a módszerrel tehát valamennyi fa átmérőjét és magasságát megmérve, becsülhető egy adott erdő faállományának föld feletti térfogata.

A faállományok fatérfogatának időbeli változását (IV) körültekintően kell definiálni. Mindenekelőtt azt szükséges hangsúlyozni, hogy a változás nem pusztán a növekedés eredménye, vagyis nemcsak az időszak alatt keletkezett összes faanyag (PDt) nagyságától függ, hanem az elhalt faanyag (a faterméstanban – helytelenül használt – mortalitás, MDt) nagyságától is, sőt még attól is, hogy a vizsgált időszak alatt mennyi faanyagot termeltek ki a faállományból (KDt):

IV = PDt – MDt – KDt

P egy adott korig elért, vagy egy teljes termesztési ciklusra összegezett értékét fatermésnek, K-ét pedig összes előhasználatnak hívják. P és M valamely rövidebb időszakra számított különbsége, vagyis a hasznosítható faanyag gyarapodásának mértéke, az ún. növedék. Az 5 vagy 10 évre, vagy más korszakra vonatkozó növedéket korszaki növedéknek, ennek egy évre átlagolt értékét korszaki átlagnövedéknek nevezzük. Konkrét évek növedékeit folyónövedéknek vagy egyszerűen csak növedéknek hívjuk.

Természetesen definiálható bármely más méret növedéke is. Ha azonban nem a fatérfogat növedékéről van szó, mindig meg kell adni, hogy a növedék milyen méretre és milyen időszakra vonatkozik (pl. az átmérő 5 éves korszaki átlagnövedéke).

A folyónövedék alakulása – legalábbis egykorú, elegyetlen állományokban – a kor függvényében hasonló ahhoz, mint ami a 41/a ábrán az összes nettó elsőd-leges produktumra vonatkozóan látható (a legfelső görbe): a növedék fiatal korban alacsony, majd szintén viszonylag fiatalon elér egy maximumot, és ezután folyamatosan, de lassan csökken. A növedékgörbe alakja természetesen attól függően változik, hogy milyen méretnek a növedékét vizsgáljuk.

A fanövekedés és a termőhely néhány összefüggése

A fák és faállományok növekedését adott fafaj esetén a fák élettelen környezete, a termőhely alapvetően meghatározza. Ebből adódik, hogy a termőhely ismeretében meg lehet becsülni, hogy milyen produkcióra képes ott egy adott fafaj, de ismerve egy faállomány növekedését, többé-kevésbé pontosan következtetni lehet a termőhely jóságára is. Mindkét irányú következtetést használják a gyakorlati er-dőgazdálkodás során. A termőhely minél pontosabb ismeretének ezért az erdő-gazdálkodásban nagy jelentősége van.

A termőhely és a faprodukció közötti kapcsolatok gyakorlati alkalmazását a kapcsolatokat közelítőleg modellező táblázatok segítik. Ezeket a táblázatokat („Az egyes termőhelytípusokban alkalmazható célállománytípusok és azok várható növekedése”, Járó, 1973) sok megfigyelés és vizsgálat alapján állították össze. A táblázatok egy terület termőhelytípus-változatának ismeretében a területen egy vagy több fafajt javasolnak termesztésre, és becslést adnak arra vonatkozóan is, hogy az ültetés után, megfelelő kezeléseket alkalmazva, milyen lesz a faállomány várható faprodukciója.

A fák növekedéséből a termőhely jóságára való következtetéshez a faállomá- nyoknak nem minden jellemzője alkalmas. Láttuk, hogy a fatérfogat nemcsak a produkciótól, hanem más folyamatoktól is függ. Hasonló vonatkozik az állomány átlagos átmérőjére. A fatermést általában nem ismerjük, hiszen a legtöbbször nincsenek információink a vizsgálat előtt elhalt és kivágott fák mennyiségéről. A fák átlagmagassága azonban olyan jellemző, amelyre az említett folyamatoknak csekély hatása van: az állomány átlagmagassága az állomány gyérülésekor vagy gyérítésekor is alig változik. Az átlagmagasság alakulására ezért – az öröklött tulajdonságok mellett – döntő hatása csak a termőhelynek van. A termőhely jóságának minősítésére tehát alkalmas a fák magassága, már csak azért is, mert viszonylag könnyű mérni. Mivel azonban a magasság a kortól is függ, ezért a termőhely jóságát a kor figyelembevételével kell meghatározni. A meghatározáshoz azonban még szükség van egy viszonyítási alapra is. Erre legtöbbször a fák legfőbb növekedési jellemzőinek modellezésére szolgáló ún. fatermési táblák (pl. Sopp, 1973) vagy fatermési függvények (pl. Gál, 1978) használatosak. A termőhely jóságát ezekkel egy – fafajtól függő – referenciakorra elért magassággal adják meg. Ezt a magasságot (pl. 25 m 100 éves referenciakorban) az itthoni szaknyelvben fatermési foknak, a nyugati szakirodalomban „termőhelyi osztálynak” (angolul site index) nevezik.

Az említett modellek nagy része – így a ma hazánkban alkalmazott fatermési táblák is – a termőhely jóságát mutató másik mennyiséget, az ún. fatermési osztályt is használják a termőhely jellemzésére. Ez egy adott korra a legjobb termőhelyen elméletileg elérhető legnagyobb és a leggyengébb termőhelyen mérhető legkisebb magasság (pl. 50 éves korban 28, illetve 13 m) által meghatározott tartományon belül mutatja a vizsgált állomány magasságának relatív helyét. Az említett magassági tartományt (példánkban 15 m) általában 6 mezőre szokták osztani, s ezeket nevezik fatermési osztályoknak (egy 24,5 m magas faállomány így pl. a 23 és 25,5 m közé eső második fatermési osztályba tartozik). Szükséges megjegyezni, hogy a mezőkre osztás (a mezők szélessége) azonban önkényes, és nem a termőhelyi viszonyokból kiindulóan történik. Ezért a fatermési osztályok és a termőhely közötti összefüggések nem mindig olyan szorosak, mint azt feltételezik.

Az említett fatermési modelleket arra is fel lehet használni, hogy egy tetszőleges korra elért magasságból következtetni lehessen a faállomány fatérfogat-produktivitására. E modellek ugyanis összefüggéseket teremtenek a kor és a magasság, illetve más állományjellemzők (pl. növedék, egyedszám, átlagátmérő stb.) között. Az egyes jellemzők kor szerinti alakulását leíró függvények jellegzetes lefutású görbék, amelyek alakja nem vagy kismértékben, az egyes korokhoz tartozó értékei viszont nagymértékben függenek a fatermési foktól vagy fatermési osztálytól. Ezért adott kor és magasság alapján kiválasztható a termőhelyre jellemző görbe, amelyről egy tetszőleges másik korhoz leolvasható a fatermés vagy az állomány bármely fontosabb jellemzője.

Sajnos e modellek még nem tartalmaznak adatokat a mortalitásra vonatkozóan, ilyen adatokból ugyanis e modellek tervezésekor még kevés állt rendelkezésre. Ebből a szempontból, de más tekintetben is részletesebben tárják fel a termőhelyi tényezők és a fanövekedés összefüggéseit az ún. folyamatmodellek. E modellek kialakítása még új kutatási iránynak számít, részleges eredményekkel.



[2] A fitomassza az eddigi definíciók értelmében felosztható fitobiomasszára, vagyis élő növények élő részeire, és fitonekromasszára, amely az élő növények holt részeinek szerves anyaga. Hasonlóan tovább osztható a ZM és az EM is.

[3] Több fajból álló, többkorú faállományban lényegében ugyanazok a törvényszerűségek alkal-mazhatók. Tekintettel azonban arra, hogy ezeknek az állományoknak igen összetett a szerkezete és ezért bonyolultak a bennük megfigyelhető összefüggések is, a továbbiakban csak a viszonylag egy-szerű szerkezetű, egykorú, elegyetlen, vagyis egy fafajból álló faállományokat elemezzük.