Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti ökológia

Bartha Dénes, Soproni Egyetem, Bidló András, Soproni Egyetem, Csóka György, Erdészeti Tudományos Intézet, Czájlik Péter, Vásárhelyi István Természetvédelmi Kör, Kovács Gábor, Soproni Egyetem, Kőhalmy Tamás, Soproni Egyetem, Mátyás Csaba, Soproni Egyetem, Somogyi Zoltán, Erdészeti Tudományos Intézet, Standovár Tibor, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Szodfridt István, Soproni Egyetem, Traser György, Soproni Egyetem, Varga Zoltán, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Víg Péter, Soproni Egyetem

Mezőgazda Kiadó

Az erdő és a víz

Az erdő és a víz

Szodfridt, István

Soproni Egyetem

A víz szerepe az erdő életében

Az erdő a szárazföldi növénytársulások közül a legnagyobb vízigényű, ezért megjelenésének alapvető feltétele, hogy kellő mennyiségben és időbeli eloszlásban a szükséges víz rendelkezésére álljon.

Az erdő földrajzi elterjedését is elsősorban a víz jelenléte határozza meg. Legjobb példa erre hazánk alföldi erdős sztyep övezete. Itt a csapadék a maga 500–600 mm körüli mennyiségével meglehetősen kevés, csak gyengén záródott erdők, nyílt és zárt gyepek élnek meg belőle. Zárt erdő leginkább ott jelenhet meg, ahol ez a csekély csapadékmennyiség más vízforrások pótlólagos vízkészletével kiegészülhet. Ahol ez az adottság megvan, ott igen jó növekedésű zárt erdők is megtalálják életfeltételüket (pl. a gyöngyvirágos-tölgyesek vagy az ártereken a keményfás ligeterdők), jóllehet ezen erdőtársulások gazdag szintezettségükkel, vízigényes állományalkotó fafajaikkal igencsak megkívánják a vizet.

Hasonlóképpen a víz szabja meg az erdő növekedésének feltételeit is, vagyis a faprodukció mértékét. Jelentőségét igazolják Járó Z. termőhelytípus-rendszerének (in Danszky, 1972) fafajajánlásai. Példa a „humuszos homok és kombinációi” talajtípus, ahol az erdős sztyep klímaövezetben közepes mélységű termőréteg-vastagság és homok fizikai talajféleség esetén közepes növekedésű erdeifenyves lehet, míg ha elérhető közelben van a talajvíz, közepes akácos vagy közepes szürkenyáras is már lehetséges.

Víz szabja meg az erdőgazdálkodás módját is, vagyis az egyes erdőművelési lehető-ségek megválasztását. Ha kevesebb a víz, akkor a területegységre kevesebb csemetét lehet ültetni, és az erdőgazdának nagyobb gondot kell fordítania a gyomok eltávolítására, gondos talajápolásra, egyáltalán a talaj vízkészletének megőrzésére. De a vízellátottság határozza meg, milyen minőségű ültetési anyag alkalmas az erdősítésre. A későbbi erdőnevelési rendszabályokat is ez szabja meg. Ha kevés a víz, erőteljesebb gyérítés szükséges, rövidül a vágásforduló hossza. Ez ad magyarázatot arra, hogy száraz alföldi területeinken miért kell pl. az olasznyáras ültetvényeket már 15 éves kor körül kitermelni. Hasonlóképpen a vízellátottságban mutatkozó különbség magyarázza, hogy alföldi viszonyok között az erdeifenyves növekedése – bár kezdetben igen gyors – a 3–4. évtizedben erősen lassul, míg ősho-nos előfordulási helyén, a humid klímájú Ôrségben vagy Göcsejben, 100 éves koron túl is kellően gyarapodik. Ennek következménye a két helyen eltérően meghatározott vágáskor.

A vízellátottság szorosan összefügg a másodlagos erdőkárosítók fellépésével is. Ha kevesebb a víz, az erdő könnyen gyengültségi állapotba jut, csökken az ellenálló képessége mindenfajta károsítással szemben.

Az erdő szintezettsége, vegetációs szintjeinek száma, szintén a víz függvénye. Ha ez kevés, csak egy koronaszintet vagy cserjeszintet tud a termőhely eltartani. Ennek a természetes erdőtársulások megjelenése látszólag ellentmond. A száraz adottságok között előforduló cserszömörcés-molyhostölgyesekben (Cotino-Quercetum) vagy az alföldi löszhátak egykori természetes erdőtársulásában, a tatárjuharos-lösztölgyesben (Aceri tatarici-Quercetum) igen gazdag cserjeszintet találunk. A cserjeszint bősége azért lehetséges, mert a lombkoronaszintet alkotó fák záródása gyenge, marad köztük tér más vízfogyasztók részére. Ezzel szemben a jó vízellátottságú természetszerű erdőkben a fényigényes felső koronaszint alatt árnyéktűrő második koronaszint is kialakulhat. Mindez az ökoszisztéma fajdiverzitására is érvényes: bár csökkenő vízellátás mellett a fajszám eleinte csökken, de a fás növények kompetíciója gyengülésével a fajdiverzitás megnövekedhet.

Az erdő vízmérlege

Vízbevételi források

Csapadékvíz. Ez a hazai erdők 70–80%-ának egyetlen vízbevételi lehetősége. Évi mennyisége és évközi eloszlása a földrajzi hely függvénye. Magyarországi viszonyok között évi összege 550 és 900 mm között változik. Az erdők természetes előfordulásához legalább évi 600 mm szükséges, ekkor, kedvező vízháztartással rendelkező talajok esetén, záródott erdők jöhetnek létre, ha nem is mindig a legjobb növekedéssel. Ha ennél kevesebb a csapadék, ráadásul a talaj is kedvezőtlen víztartó képességű, akkor az erdő természetes megjelenésére egyéb vízforrás nélkül nincs esély.

Szivárgó vizek. Hegy- és dombvidékeinken előforduló vízbevételi lehetőség. A lejtőre lehullott csapadék a talajba szivárogva a felső talajrétegben, esetleg az avarrétegben felülről lefelé folyik. Ez a körülmény a lejtő alján álló erdőnek víztöbbletet jelent, természetesen ugyanilyen mennyiség hiányzik a lejtő felső részén álló erdő alól. A különbség megmutatkozik a lejtős oldal erdeinek faji összetételében, magassági növekedésében is. Míg a lejtő felső harmadában gyakran egyszintű tölgyesek vannak, a lejtőlábazat többletvizet kihasználó erdeje a gyertyános-tölgyes, néha a bükkös. Ez természetesen nemcsak a talaj eltérő vízkészletétől függ, hanem a lejtő lábazatában lévő klíma párateltebb jellegétől is. Erősíti ezt még a lábazatban lévő, tápelemekben gazdag hordalék és a felső rész talaja közötti különbség is.

Talajvíz. Szárazabb klímájú alföldi termőhelyeinken szerencsés adottság, hogy a felszínközelben egy vízzáró rétegen a víz összegyűlik és összefüggő víztükröt képez. Ez az idáig lenyúló gyökerek számára juttat többletvizet. Ahol az alföldön természetes erdők vannak vagy voltak, ott nagyrészt a közeli talajvíztükör adja a magyarázatot megjelenésükre. Az optimális talajvíztükör mélységét nehezen tudnánk megadni minden helyzetre érvényes számokkal. Az egyes fafajok eltérő talajvízközelséget kívánnak. Általában mégis azt mondhatjuk, hogy a Járó Z. által kidolgozott (in Dan-szky, 1972) termőhelytípus-rendszer hidrológiai kategóriáit figyelembe véve legjobbnak az „állandó vízhatású” (tavaszi maximális talajvízállás 80-150 cm között) termőhelyet kell mondanunk. Ez a tölgyeseknek, fehérnyárasoknak megfelelő talajvízmélység. Ha ennél közelebb van, akkor égernek, kőrisnek, nyírnek alkalmas termőhelyi minőség jön létre, míg ha mélyebben, de elérhető közelben (Járó szerint ez az „időszakos vízhatás”), még megfelel a tölgynek, fehér nyárnak, de növekedésük, felújuló képességük csökken az előzőhöz képest. Ha ez nincs, a természetes erdőket már csak a borókások alkotják. Mindez a hagyományos erdőgazdálkodás körülményei között igaz. Az ún. mélyfúrásos nyárültetéssel még a 4 m mélyen lévő talajvizet is el lehet érni, csak megfelelő hosszúságú ültetési anyag kell hozzá (Simon, 1980).

A fent elmondottakat nem vonatkoztathatjuk minden esetre, mert lehetséges, hogy a talajvíz közel van ugyan, de a vízben olyan sófelhalmozódást találunk, ami az igényesebb és sóra érzékeny fafajok megjelenését kizárja. Ilyenkor a sótartalom és a víz együttesen szabják meg az erdő (többnyire mesterséges) faji összetételét.

A folyóvizek kiöntései. Bár ezt a vízforrást folyóvizek mentén mindenütt megtaláljuk, nagyobb jelentőséget mégis alföldi folyóink hullám- és árterein kaphat. Lényege az, hogy a vízjárástól függően évente egyszer, néha többször, a kiöntő víz vízkapacitásig feltölti a talajt, ezzel az ott élő növényzet többletvízhez jut az elárasztásban nem részesülőkhöz képest. Ez a hatás megmutatkozik a folyó menti erdők faji összetételében, gazdag szintezettségében is. A vízfolyást kísérő puhafás és keményfás ligeterdők igen nagy szervesanyag-produkcióra képesek, és ezt az említett víztöbblet és a hordalékkal lerakott bőséges tápelemkészlet magyarázza. A folyóvizek erdőre gyakorolt hatását itt alapvetően két tényező szabja meg:

  • a magassági fekvés, ez szabja meg a kiöntések időtartamát, gyakoriságát és

  • a talajok fizikai félesége, ami a víz talajon belüli tárolásának módjára nézve döntő jelentőségű.

A talaj vízszolgáltató képessége. A vízbevételi forrásokon kívül az erdő vízellátottsága függ talajának vízszolgálató képességétől, vagyis attól, hogy hogyan tudja a talaj a rajta növekvő erdőnek vizét átadni. Mindez alapvetően két talajtulajdonság, a fizikai féleség és a humusztartalom, függvénye, valamint a talaj termőrétegének mélységétől függ. A talaj víztároló képességének bemutatására érdemes idéznünk Laatsch munkáját (1969). A különböző fizikai féleségből álló talajok 10 cm vastag rétegének víztároló képességét a 35. táblázat szemlélteti. Természetesen ezt a talaj humusztartalma módosíthatja, ennek mértékére megint csak Laatsch munkájából vett táblázatos adatokat mutatjuk be (36. táblázat). A táblázatok adatai segítségével számíthatjuk a termőréteg mélységéig a talaj víztartó képességét, valamint azt is, hogy a tél végi teljes telítődést feltételezve hány napi vízkészlet halmozódhat fel a talajban és ez meddig tart, ha napi 3 mm-es veszteséggel számolunk, közben pedig nincs csapadékhullás.

35. táblázat - A talaj fizikai féleségének víztároló képessége (Laatsch, 1969 nyomán)

Fizikai féleség

Tárolt víz

(mm/dm vastag réteg)

Homok

7

Gyengén vályogos homok

11

Vályogos homok

14

Erősen vályogos homok

18

Homokos vályog

20

Vályogos agyag

17

Agyag

13


36. táblázat - A humusztartalom hatása a talaj víztároló képességére (Laatsch, 1969 nyomán)

Humusztartalom

(%)

További vízkapacitás (8mm/dm)

homok esetén

vályog esetén

1-ig

1

1–2

3

4

2–4

6

4

4–8

12

8

8–15

20

16


Ilyen számításokat Szodfridt (1981) végzett a hazai bükkösök különböző erdőtípusainak (Majer, 1964) összehasonlítása céljából. Munkájához a Járótól átengedett termőhelyvizsgálatok talajadatait használta fel. A vizsgálati helyeken a növényzetet is felvételezték az erdőtípusba sorolás érdekében. Így alkalom adódott a bükkös erdőtípusok vízgazdálkodásának összehasonlítására. E szerint a félszáraz Carex pilosa típus létrejöttéhez 28 napi vízkészlet szükséges, az ugyancsak félszáraz Luzula albida bükköséhez 25 napos, míg az üde Asperula odorata típushoz 39 napi, a félnedves Aegopodium podagraria típushoz 45 napos vízkészlet szükséges. A vízgazdálkodási besorolás tehát megfelelő különbségeket jelez, és sorrendjük helyességéhez is kellő bizonyítékot szolgáltat a számítás.

A vízgazdálkodási besorolás magyarázatot ad az erdők fatermő képességében tapasztalt különbségekre is. A bükkös I–II. osztályú növekedéséhez 39 (± 13) napi vízkészlet szükséges, a III–IV. osztályú bükköséhez 23 (± 11) napi vízkészlet, gyenge, V–VI. osztályú növekedéshez pedig 18 (± 4) napi vízkészlet tárolására képes talaj kell a bükkös övezeten belül. Ezek a számok nyilvánvalóan nem abszolút értékek, azonban durvább összehasonlításra mégis megfelelnek.

A vízháztartás kiadási tételei

Az erdei ökoszisztémák vízháztartásába kerülő víz a rendszert párolgás vagy elfolyás révén hagyja el. Az ökoszisztémát elhagyó víz felszíni elfolyás vagy felszín alatti elszivárgás formájában távozik. Míg a felszíni elfolyás a növényzet számára hasznosíthatatlan, és eróziós hatása miatt is kedvezőtlen, a talajba bejutó víz a talajrétegek víztartalmának feltöltését, a talajvíz képződését idézi elő, így előfeltétele a vízellátásnak.

A párolgás összetevői a csapadék által benedvesített növényi felületről elpárolgó víz, az intercepció, a vízfelületekről és a talajfelszínről közvetlenül elpárolgó víz, az evaporáció, és a transzspiráció. Utóbbi alatt a biocönózis tagjai által aktívan felhasznált vizet, azaz egyrészt a producensek, azaz asszimiláló növények szervesanyag-képzése (asszimilációja) és légzése során, valamint a konzumensek élettevékenysége során képződő, illetve felszabaduló vízmennyiséget értjük. Tekintettel arra, hogy a képződő biomassza döntő részét a fás növényzet állítja elő, a transzspirációt a fás növényzet vízfelhasználása határozza meg. A párolgást meghatározó három összetevő együttesen az erdő evapotranszspirációját határozza meg, ami gyakorlatilag az erdő vízigényével tehető egyenlővé.

Az erdő vízháztartás-egyenlege az előzőkben tárgyalt bevételi tételek, az élő rendszerben tartott vízkészletváltozások és a párolgás–elfolyás kiadásai összegzésével állítható fel. Az erdő vízforgalma a bevételi és kiadási tételek ismeretében vezethető le. Mivel többletvízhatástól független termőhelyeken a vízbevétel egyedüli forrása a légköri csapadék és adott (hosszabb) időszakra az ökoszisztéma vízfogyasztása állandónak vehető, az elfolyás és elszívárgás ismeretében az evapotranszspiráció mennyisége meghatározható.

Az erdő vízháztartását meghatározó, illetve befolyásoló tényezők rendszerét és összefüggéseit az 55. ábra mutatja be.

55. ábra - Az erdő vízháztartása (terv: Kucsera M.)

Az erdő vízháztartása (terv: Kucsera M.)


Az intercepciós veszteség

Az intercepciós veszteség az a vízmennyiség, ami a lombozatra, a törzsre jutva ezeket benedvesíti, majd hasznosítatlanul a levegőbe távozik, és ezzel az erdő vízforgalmának kiadási oldalát erősíti (egyúttal természetesen a légnedvességi viszonyokat javítja). Ez a vízmennyiség jelentős, a fafajtól, az erdő korától, a koronazáródásától, a szintezettségétől és még számos tényezőtől függ. Hazánk erdeiben elsőként, korát messze megelőzően, végzett intercepciós méréseket az egykori selmecbányai tanár, Bencze Gergely (1902). Az általa kialakított mérési berendezések közül a törzsön lefutó víz mennyiségi meghatározását szolgáló galléros megoldást ő alkalmazta először. Az elmúlt évtizedek számos mérési adata közül példaként Führer (1994) bükkösökre, lucfenyvesre és kocsánytalan tölgyesre vonatkozó eredményeit mutatjuk be (37. táblázat).

37. táblázat - Erdei ökoszisztémák szervesanyag-képzésre fordítható vízbevétele (Vb) 5 év átlagában a tárolási (XI-IV. hónapok) és a fő felhasználási szakaszban (V-VII. hónapok), valamint összesen (XI-VII. hónapok) (Führer nyomán)

1988–1992

Bükkös

Kocsánytalan tölgyes

Lucfenyves

hónapok

P

Esu

Es

Vb

P

Esu

Es

Vb

P

Esu

mm

mm

mm

XI–IV.

V–VII.

XI–VII.

278

313

591

69

100

169

42

41

83

167

172

339

259

303

562

65

92

157

41

24

65

153

187

340

240

293

533

90

116

206


P = szabad területi csapadék, Esu = intercepciós veszteség, Es = avarintercepció, Vb = szabadtéri csapadék – intercepciós vesztesség

A bemutatott adatok azt jelzik, hogy a legnagyobb benedvesedési kapacitással a lucos (5,11 mm) majd a bükkös (3,53 mm) végül a legkisebbel (3,11 mm) a kocsánytalan tölgyes rendelkezik. Általában a lombos állományok csapadék-visszatartása (26%) jelentősen kisebb a fenyveseknél (35%). Mindez fafajválasztási problémák esetén is segíti a helyes döntést. Vagyis ha hatásvizsgálatot készítünk pl. egy lucfenyő-telepítés és egy őshonos lombos fafajú erdő számára, akkor mérlegre kell tennünk azt a tiszta, ivóvíz minőségű vízben beálló veszteségértéket is, amennyivel csökken az erdő talajába beszivárogni képes és onnan a vízforrásokba továbbvándorló víz mennyisége. Ugyanakkor erózióveszélyes területeken a fenyvesek telepítése hatékonyabb védelmet adhat a talajpusztulás megállításában.

A fafajok és erdők vízigénye és felhasználása

Nagyon kevés mért vizsgálati adat áll rendelkezésre a fafajok vízigényének ismeretéhez. Mindez sajnálatos, mert amíg ez ennyire megoldatlan, nagyon nehéz a vízgyűjtő méretű vízkészlet-gazdálkodást pontosabban megtervezni. Hazai körülmények között Járó szolgáltatott a legszárazabb vidék, az alföld erdeinek vízigényéhez tájékoztató jellegű adatokat (38. táblázat). Az adatok jelzik, hogy az alföld homokján a kocsányos tölgyes vízigényének feléből megél a honosított fenyves, de jóval kisebb az akácos igénye is. Vagyis vannak víztakarékos fafajok és nagy vízfogyasztók. Utóbbiak nem képesek a csapadék vizéből megélni, kiegészítő vízforrásra van szükségük.

38. táblázat - Alföldi fafajok évi vízigénye (Járó nyomán)

Fafaj

Évi vízigény (mm)

Kocsányos tölgy

441

Akác

273

Nemes nyár

680

Hazai nyár

680

Erdeifenyő

205

Feketefenyő

185


Az erdő vízfogyasztása kora szerint is változik. Az egységnyi szervesanyag-produkcióhoz szükséges vízmennyiséget állandónak tekintve a vízigény kor szerinti változásának tendenciáját a fatermési táblákból (Sopp, 1974) kiolvashatjuk. Pl. erdeifenyves esetén a legnagyobb vízigény a 10 és 32 éves kor között jelentkezik, ilyenkor a legerőteljesebb a növekedés. A vízigény később csökken.

Az egyes fafajok vízigényének megismerését szolgálhatják Polster adatai (in Ghimessy, 1984). A szerző a transzspirációs koefficienst kívánta megállapítani, eb-ből pedig a vízigényt, a fafajok egymáshoz viszonyított sorrendjét határozhatjuk meg. Polster szerint 1 t szerves anyag előállításához az egyes fafajoknak a követ-kező vízmennyiségre van szükségük (m3/ha-ban kifejezve): tölgyek 344, bükk 169, nyír 317, vörösfenyő 247, erdeifenyő 300, lucfenyő 251. Ettől eltérő számadatokat közölt Eidman (in Ghimessy, 1984). A mérések nehézségei miatt biztos és általánosítható adataink nincsenek, de az egyes fafajok között kétségtelenül jelentős különbségek vannak.

Az erdő hatása a csapadékvíz mennyiségére

Az erdő és víz kapcsolatához tartozik annak eldöntése, van-e az erdőnek hatása a lehulló csapadék mennyiségére. Mai tudásunk szerint az erdő nem növeli a lehulló csapadék mennyiségét. Ezt más tényezők határozzák meg. Az erdő nem jelent akkora páratöbbletet, hogy felette kimutathatóan több lenne a csapadék. Ennek ellenkezőjére vonatkozóan csupán A. E. Hamberg (Molcsanov, 1963) vizsgálatait ismerjük, aki egy 58%-os és egy 17%-os erdősültségű terület csapadékát hasonlította össze, és a nagyobb erdősültség javára 8%-os többletet talált. Ez a közlés még nem ad alapot annak a feltételezésére, hogy egy esetleges erőteljes hazai erdőtele-pítés csapadéknövelő hatású lenne. A Duna–Tisza közén a második világháborút követő erőteljes erdősítési munka nyomán ma már az erdőterület több, mint duplájára növekedett, ennek ellenére a meteorológiai észlelések semmiféle csapadéktöbbletet nem jeleznek.

Az erdőnek csapadéknövelő hatásáról Rubner (1952) közöl adatokat, ez az alacsony felhőkből és ködből erdők kifésülte csapadéktöbbletre vonatkozik. Rubner májustól szeptemberig tartó mérések szerint ezen a réven 5 mm alatti többletet tudott megállapítani, vagyis jelentéktelen mennyiségről van szó.

Az erdők hatása a regionális vízkészletre

Vízkészlet-gazdálkodás csakis vízgyűjtő szintű méretben tervezhető, ezért ha az erdőknek a vízkészlet-gazdálkodásban betöltött szerepét értékelnünk kell, nem lehet csak a helyi szempontokat mérlegelni, hanem nagyobb térségi kapcsolódást kell figyelembe venni. Erre jó példát alakítottak ki Dél-Afrikában (Bosch–Hewlett, 1982).

Ebben az országban minden erdőtelepítési művelet előtt számítást kell készíteni a telepített erdők várható vízfogyasztásáról, és csak akkor engedélyezik a műveletet, ha a szükséges vízkészlet rendelkezésre áll. Az erre vonatkozó kutatási eredmények közül néhány, nálunk is alkalmazható megállapítást idézünk:

  • csökkenő erdőterülettel növekszik a vízgyűjtők vízhozama,

  • egyes erdőgazdálkodási műveletek nagyon eltérő hatásúak a tartamos vízhozamra nézve,

  • az evapotranszspiráció növekedése az egész vízgyűjtőben ekvivalens vízhozamcsökkenéssel jár.

Fentieket megerősíti Bosch–Smith (1989) közlése is. E szerint a mediterrán cserjés növényzet eltávolítása, majd eukaliptusz ültetése utáni vízhozam nagyságát határozták meg egy vízgyűjtőben (mintegy 400 mm évi csapadékú helyen). A művelet kezdetben 20 mm évi vízhozam-növekedést jelzett, az eukaliptusz ültetése utáni harmadik évben azonban már 200 mm-es csökkenést észleltek. Ezt a nagy csökkenést az eukaliptusz és az eredeti vegetáció közötti transzspirációkü-lönbözetnek tulajdonították.

Az erdőnek a vízkészletre gyakorolt hatását hazai viszonyok között alig ismerjük. A talaj-előkészítések különböző módjainak, a hektáronként ültethető csemeteszámnak, a talajápolásoknak, erdőnevelési műveleteknek vízkészletre gyakorolt hatását számszerűen nem vagyunk képesek megmondani, mindez nagyon hátráltatja a víztakarékos erdőgazdálkodás kialakítását olyan térségekben, amelyek amúgy is vízhiánnyal küzdenek, elsősorban az Alföldön.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az erdő vízkészlet-gazdálkodása sokisme-retlenes egyenlet, amelynek részleteit még nem ismerjük a szükségesnek meg-felelő pontosságig. Megfelelő modellszámítás fejlesztése oldja meg majd ezt a gondot, remélhetőleg a közeljövőben már erre is sor kerülhet.

Nem lenne teljes az erdők és a vízkészlet-gazdálkodás viszonyának tárgyalása, ha nem szólnánk arról az alföldi körülmények között kedvező hatásról, amelyet a zárt erdők és erdősávok a mögöttes szántóként művelt talajok vízkészletének megőrzésében tanúsítanak. Gál J.–Káldy J. (1977) adatai szerint az ily módon megtartott nedvesség nyomán a mezőgazdasági területek terméseredménye gazdasági növényenként eltérő, átlagosan 8–10%-os mértékű emelkedést mutat.

Más vegetációformákkal egybevetve az erdő árnyékoló és szélvédelmi hatása, valamint az avartakaró révén a talajról történő evaporációt korlátozza, mértéke mintegy 10%-ra tehető. Ennek ellenére összességében az intercepciós és evaporációs veszteség az erdőben a legnagyobb (39. táblázat), így a talajba jutó vízmenynyiség is erdő alatt kevesebb, mint pl. mezőgazdaságilag művelt területen. Az erdő és a füves vegetációformák összehasonlításában ezért általában az erdőt nagyobb vízfogyasztónak tartják. Így pl. az elmúlt évtizedekben megfigyelt alföldi talajvízszint-csökkenést összefüggésbe hozzák a széles körű erdőtelepítéssel (Major és Neppel, 1988). A különböző területhasznosítási formákat egybevetve, a csapadékmennyiséghez viszonyított összes párolgás erdő esetén (70%) valóban alig kevesebb, mint vízfelületen (73%), ugyanakkor jóval kevesebb mezőgazdasági hasznosítás esetén (39. táblázat), a legalacsonyabb vegetáció nélküli talajfelszínen (30%). Ezt a látszólagos hátrányt az erdő víztartó képessége és általános védelmi szerepe egyenlíti ki. Csak ezzel magyarázható, hogy Járó és Sitkei (1995) Lajosmizse környékén végzett vizsgálataik során nem találtak összefüggést a talajvízszint-ingás és a különböző földhasználati módok (nemesnyáras, a szántó és gyep) között. Ebből arra következtettek, hogy a közismerten vízigényes ültetvények még közvetve sem lehetnek okozói a talajvízszint csökkenésének.

39. táblázat - A párolgási formák egymáshoz viszonyított megközelítő százalékos arányai eltérő területhasznosítás esetén (Führer adatai alapján)

Megnevezés

ETsu

%

Evaporáció

Intercepció

Transzspiráció

Erdő

70

10

30

60

Rét

58

25

25

50

Gabona

35

45

15

40


ETsu % = összes csapadékhoz viszonyított evapotranszspiráció (összes párolgás) százalékos aránya