Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti ökológia

Bartha Dénes, Soproni Egyetem, Bidló András, Soproni Egyetem, Csóka György, Erdészeti Tudományos Intézet, Czájlik Péter, Vásárhelyi István Természetvédelmi Kör, Kovács Gábor, Soproni Egyetem, Kőhalmy Tamás, Soproni Egyetem, Mátyás Csaba, Soproni Egyetem, Somogyi Zoltán, Erdészeti Tudományos Intézet, Standovár Tibor, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Szodfridt István, Soproni Egyetem, Traser György, Soproni Egyetem, Varga Zoltán, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Víg Péter, Soproni Egyetem

Mezőgazda Kiadó

7. fejezet - A biodiverzitás védelme és az erdőgazdálkodás

7. fejezet - A biodiverzitás védelme és az erdőgazdálkodás

Az ipari országokban egyre nagyobb súllyal érvényesülő környezet- és természetvédelmi szempontok az erdőgazdálkodás kritikusabb megítéléséhez vezettek. Az erdők egészségi állapotának romlása feletti aggodalom Európában tovább erősíti ezt. A hazai közvéleményben és a politikában is megjelenő feszültségeket jelzik a különböző hasznosítási és védelmi törekvések egybehangolásának nehézségei a természetvédelem, az erdő,- a víz- és vadgazdálkodás területén.

Az erdőgazdálkodással szembeni kritika fő szempontjai a természetes felújítások és ezzel együtt a természeteshez közel álló erdőkezelés nem kielégítő részaránya, a természet- és környezetvédelmi szempontból káros hatású fahasználati módszerek (tarvágások, erélyes gyérítések, erdei útépítések stb.) alkalmazása, általában a biodiverzitás veszélyeztetése.

Az erdőt érő antropogén hatásokat tekintve figyelembe kell venni, hogy ezek között az erdőgazdálkodás csak egy, bár kétségtelenül meghatározó tényező. Jelentőségében mind a mai napig alábecsült az ugyancsak antropogén immisszió, a száraz és nedves ülepedés hatása, ugyanúgy az erdőket igen súlyosan érintő vízrendezések, továbbá az erdei vadkár következményei. Ide tartoznak még a bányászat, az erdei üdülés terhelő hatásai is. Mindezek a hatások a mai civilizáció rendkívül sokrétű igényét és sokféle terhelését jelzik az erdőkkel szemben.

Kétségtelen, hogy az erdők antropogén terhelése a posztmodern társadalmakban összetettebb, mint valaha. Világosan kell látni azonban, hogy már az ipari forradalom előtti történelmi korszakokban is jelentős volt az emberi hatás a vegetáció összetételére. Már a prehisztorikus ember egyszerű eszközei (elsősorban a legeltetés, a tűz alkalmazása révén) alkalmasak voltak az érzékenyebb ökoszisztémák tartós befolyásolására, elsősorban a szárazabb klímájú övezetekben. Így Magyarországon már a honfoglalást megelőző időkre sem feltételezhetünk bolygatatlan, természetes állapotokat.

A jelenlegi helyzet és egy feltételezett ideális állapot egybevetését nehezíti az éghajlat ingadozása is. Az utolsó felmelegedés (a holocén) korszaka mindössze 10 000 évre tekint vissza, ezalatt drámai eltolódások jelentkeztek a vegetáció öszszetételében. Könyvünk írásakor e században példátlan mértékű aszályos időszak tart, amelyről természetesen nem állapítható meg, hogy átmeneti jellegű vagy a feltételezett klímaváltozás előfutára-e. Kihatása az erdőállományok struktúrájára és faji összetételére szemünk előtt zajlik.

Biztosra vehető tehát, hogy az erdei ökoszisztémákban világszerte és hazai viszonylatban egyaránt megfigyelhető kedvezőtlen tendenciák nem írhatók kizárólag az erdőgazdálkodás számlájára. Ahhoz, hogy az erdészet teendőit reálisan megítélhessük, valamennyi tényezőt jelentőségének megfelelően figyelembe kellene venni, és ismerni kellene azt a célállapotot, amelynek elérése kívánatos. Mindez korántsem egyszerű. Így pl. az immissziós eredetű nitrogén ülepedésével kapcsolatosan egy adott erdőállományban sem a pillanatnyi terhelést nem ismerjük, sem az ideális (bolygatatlan) állapotot; még kevésbé ismeretes a jelenlegi terhelés jövőbeni alakulása és következményei.

Hasonló példák folytatása nélkül belátható, hogy az erdőgazdálkodás célkitűzéseinek meghatározása nem választható el sem a környezetállapottól, sem a társadalmi-gazdasági folyamatoktól. A feladat az erdő mint ökoszisztéma teherbíró képességének és az emberi társadalom igényeinek hosszú távú összehangolása: a fenntartható fejlődés útja. A tennivalók mindenütt sürgősek, de a prioritásokban jelentős regionális eltérések vannak. Míg pl. a trópusokon az erdőfogyás valós és sürgető gond, Közép-Európában felesleges az „erdők irtásától” óvni, mivel a század eleje óta ellenkező tendenciák regisztrálhatók: az erdőterület mindenütt gyarapodik.

A biodiverzitás jelentősége és összetevői

Mátyás, Csaba

Soproni Egyetem

A diverzitás formái és kiváltó tényezői

Kevés szempont fogja a közeljövő erdőgazdálkodását olyan erősen befolyásolni, mint a biológiai diverzitás megőrzésének igénye. Az emberi életminőség elválaszthatatlanul összefügg a biodiverzitás megőrzésével, ugyanakkor éppen a diverzitás az, amelyet a posztmodern civilizáció társadalma a legkedvezőtlenebbül befolyásol.

Biológiai diverzitás alatt nemcsak a fajok sokféleségét és mennyiségi viszonyait kell érteni, ide tartozik a fajon belüli genetikai összetétel, valamint – a fajok feletti szinteken – a társulások, életközösségek, tájak sokfélesége is. Az erdei életközösségek tekintetében az erdőgazdálkodás a genetikai, faji, életközösségi és táji szintű diverzitást egyaránt befolyásolja, pontosabban a diverzitás három komponensét, az összetételt, a struktúrát és a funkciót.

A kompozicionális diverzitás a genetikai, faji (taxonómiai) és életközösségi (ökoszisztéma-) diverzitást foglalja magában. A genetikai diverzitás fenntartása a fajok fennmaradásához elengedhetetlen, míg a faji diverzitás fenntartása a különböző társulások, élőhelytípusok megőrzésének függvénye.

A térbeli (architekturális) diverzitás az alkotóelemek (fajok, életközösségek-élőhelyek) térbeli rendezettségére vonatkozik. Faállomány vonatkozásában pl. a szintek száma jellemzi (különböző koronaszintek, cserje- és lágy szárú szint stb.). Egy táj szintjén a strukturális diverzitás pl. a korosztályok, állomány- és társulástípusok eloszlásával jellemezhető.

A funkcionális diverzitás a trofikus kapcsolatok összetettségét, az anyag- és energiaáramlás mikéntjét jellemzi. Ez a komponens a legnehezebben megismerhető és mérhető. Természetesen mindhárom komponens szorosan összefügg egymással. A diverzitáskomponensek változása kihat az ökológiai folyamatok lefolyására, az anyag és energia forgalmára.

A fajdiverzitás globális eloszlását tekintve, az általános keretfeltételek kedvezőtlenebbé válásával, azaz a trópusoktól a sarkok irányában, szembetűnő a diverzitás mértékének csökkenése. Az éghajlati korlátokon túl a jelenséget magyarázza az a tény is, hogy a trópusok evolúciósan idős térség, ahol a speciáció (fajfej-lődés), koevolúció előrehaladottabb, mint a viszonylag fiatalabb mérsékelt övön.

Azonos klímaövön belül is összefügg a diverzitás a termőhely jóságával (pl. az ártéri ligeterdőkben igen magas a növény- és állatfaj-diverzitás), de a kedvező és szélsőséges termőhelyeket egybevetve gyakorta a kedvezőtlenebb adottságok között nagyobb diverzitást találunk. Így pl. egy bükkös lágy szárú fajszáma egyharmada a karsztbokorerdőének (45. táblázat). Ezt elsősorban a bükkös erdőállományban domináns fafajok – elsősorban a bükk – erős koronazáródása, az ebből fakadó nagyobb kompetíció okozza. Az állatfajok esetében kompetíciót csökkentő (ezzel diverzitásnövelő) hatású a ragadozók jelenléte, mivel azok általában a gyakoribb fajból fogyasztanak többet.

Diverzitást fokozó körülmény egy adott területen belül a térbeli vagy időbeni inhomogenitás (mozaikosság), bizonyos mértékig a bolygatottság is, mert lehetőséget ad későbbi szukcessziós fázisokat, illetőleg zavarást nem tűrő fajok betelepedésére. A kultúrtájak által körülvett bolygatatlan „élőhelyszigetek” megfelelő eloszlás esetén a diverzitás fenntartásának igen hatékony eszközei lehetnek (IUCN, 1995).

Léptékek és prioritások

A biodiverzitás mérése és fenntartásának teendői a diverzitás különböző szintjein, a genetikai, faji és társulásdiverzitás szintjein külön mérlegelendő. A genetikai diverzitás esetében megkülönböztetik az egyedi, a populáción (állományon) belüli és a populációk közötti, illetőleg faji szintű genetikai diverzitást. A genetikai diverzitás egésze egyetlen fajra sem ismert, de jellemezhető az egyes génloku-szokon előforduló allélek, azaz génváltozatok számával (fáknál általában 2-nél több), illetőleg a heterozigóta génhelyek arányával (fák esetében igen nagy, meghaladhatja a 30%-ot). A faj- és társulás- (életközösség-)diverzitást tekintve legalább három léptékben kell gondolkodni. A legalsó szintet az egyedi társulás vagy erdőtípus fajdiverzitása képviseli. A társulások változása egy ökológiai gradiens mentén, illetőleg az élőhelyek mozaikossága szerint (pl. magassági fekvés, vízellátottság) képviseli a második szintet. (Ezt a két diverzitástípust alfa-, illetve béta-diverzitásként is emlegetik). A harmadik szint egy nagyobb földrajzi térség vagy régió tájszerkezetben megnyilvánuló diverzitása (59. ábra).

59. ábra - A diverzitás földrajzi léptékei (S. A. F., 1991)

A diverzitás földrajzi léptékei (S. A. F., 1991)


Míg a genetikai diverzitás mértékét nehéz számszerűsíteni, faj szinten ma mintegy 1,4 millió taxont azonosítottak, ebből 1,08 millió állatfaj és 308 ezer növényfaj (lásd a 43. ábrát). A leírt fajok 60%-át rovarok alkotják; a még ismeretlen rovarfajok száma akár 10 millió is lehet (Scheuring, 1995). A taxonómiailag jól feltárt madarak és emlősök fajszáma az ismert fajok alig 1%-a. A jelenleg létező öszszes fajról csak feltételezések vannak; 10 és 30 millió között valószínűsíthető a számuk (ENSZ, 1992).

Egy faj megjelenése a bioszférában – geológiai időben mérve – csak átmeneti jelenség; a fajok élettartama mintegy 10 millió év körül lehet. A fajok kipusztulása (extinkció) természetes jelenség. Egyes geológiai korokban tömeges fajpusztulások következtek be, így pl. legutóbb a krétakor végén. Az emberi tevékenység által felgyorsított extinkció pontos mértéke már a fajok hiányos feltártsága miatt is nehezen becsülhető. A madarak és emlősök esetében eddig 400 faj (és alfaj) kipusztulását regisztrálták, ami a leírt fajok 3–4%-a. Egyes elemzések már az ezredfordulóra a fajszám 15–20%-ának kipusztulását feltételezik. A jelenlegi fajkipusztulás rátája mintegy 400-szorosa annak, amit a nagy földtörténeti korszakok végét kitűző katasztrófák (pl. a krétakor végén, 65 millió évvel ezelőtt) idejéből ismerünk (Wilson, 1986).

A térbeli-táji szinten megjelenő diverzitás ugyancsak nehezen számszerűsít-hető. Az erdődinamikai jelenségekkel foglalkozó fejezetekben utaltunk a természetes körülmények között érvényesülő mozaikos erdőszerkezet jelentőségére. A térbeli struktúra milyensége természetesen nemcsak az erdőterületen belül fontos, legalább ennyire jelentős az erdőfoltok elhelyezkedése az ember által művelt tájban: milyen mértékig fragmentáltak (feldaraboltak) az erdei élőhelyek.

A biodiverzitás jelentősége és megítélése

Az elmondottak alapján érzékelhető, hogy a természetes körülmények között létrejövő diverzitás mértékét – a társulások szerveződésével foglalkozó fejezetben tárgyalt szukcessziós folyamatok mellett – számos más tényező is befolyásolja. Fontos szerepe van a földtörténeti múltban lejátszódó eseményeknek (Közép-Európában pl. a jégkorszakokat követő kihalásoknak, migrációs eseményeknek), a környezeti feltételek rövidebb távú változásának, ezen keresztül az evolúciónak. Nem lehet vita tárgya, hogy az evolúciós folyamatok az életközösségek komplexitásának növelése irányába hatnak, egyre bonyolultabb trofikus kapcsolatok kialakítása révén. Az anyag- és energiaforgalom fokozódó szövevényessége az erőforrások mind tökéletesebb felhasználását teszi lehetővé, mind több élőlény számára teremt életlehetőséget. Mindez az ökoszisztéma működésének nagyobb biztonságot és állandóságot kölcsönöz, és megkönnyíti az életközösség önszabályozó és önreprodukáló hatásainak érvényesülését.

Ökológiai szempontból ezt kell fő érvnek tekintenünk, amikor az életközösségek biodiverzitásának minél teljesebb megőrzését szorgalmazzuk. A faji és genetikai sokféleség tekintetében ehhez ökonómiai szempontok is járulnak: a biodiverzitás eddig távolról sem kimerített tárháza lehetőséget nyújt olyan fajok, gének fenntartására, amelyek hasznosítása eddig még nem vált fontossá, de a jövőben azzá válhat. A kultúrába vont növény- és állatfajok esetében egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a rokon „vad” fajok, populációk megőrzésének, mert számos, a szelekció során elveszett vagy meggyengült tulajdonság genetikai feljavításának forrásai lehetnek. Különösen a trópusi esőerdők faj szinten is feltáratlan sokfélesége rejthet számos potenciális hasznosítási lehetőséget.

A fejlett társadalmakban az ökonómiai és ökológiai meggondolások mellett egyre nagyobb súlyt kap az etika is; eszerint minden, az emberiség szempontjából közömbös vagy esetleg károsnak tűnő fajnak is joga van a létezéshez. A globális szabályzó szerepében tetszelgő ember nem jogosult belátása szerint dönteni az evolúció során kialakult fajok és genetikai adottságaik felszámolásáról, és meg kell találnia a modus vivendit a ma létező sokféleséggel, okulva a már helyrehozhatatlan hibákból. A fajpusztulás jelenlegi ütemét szemlélve csak annyi állapítható meg, hogy ezen a téren rendkívül sok és rendkívül sürgős teendő várja a megoldást.

Bár nem tartozik az előbbi érvek körébe, érdemes megemlíteni az esztétika érvét is, hiszen az emberi élet minősége szorosan összefügg környezete változatosságával. Az egységesített, változatosságában elszegényített élő környezet az életminőséget is negatívan befolyásolja, és e tekintetben is felelősséggel tartozunk az utánunk következő nemzedékeknek (a biodiverzitásról lásd még a Természet Világa, 1995. I. és 1996. évi II. különszámait).

A biodiverzitás nyilvánvaló jelentőségének értékelésekor azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a nagymérvű biodiverzitás nem jelent egyúttal sebezhetetlenséget. Éppen a sokféleség tekintetében kiemelkedő trópusi esőerdők bolygatása nyomán fellépő súlyos degradációs jelenségek figyelmeztetnek arra, hogy egy ökoszisztéma sérülékenysége nem ítélhető meg diverzitása alapján, és az élő rendszerek terhelhetősége ezen az alapon nem bírálható el. Az egyszerű, kevés fajból álló rendszerek, mint pl. a boreális tajgák, természetes rege-nerálódóképessége kedvezőbb, mint az összetettebbeké, elsősorban a társulásban részt vevő fajok kevéssé specializált, kolonizáló jellege miatt. A biodiverzitás tehát nem automatikus biztosíték az élő rendszer fennmaradására, megítélése esetenkénti alapos elemzést igényel.

A diverzitás megőrzése

A diverzitás megőrzése csak a különböző sokféleségszintek együttes figyelembevétele révén lehetséges. Így pl. egy in situ génrezervátumként kezelt elegyetlen faállomány a populáció genetikai változatosságának a megőrzésére alkalmas, de a faji diverzitás megőrzése szempontjából nincs jelentősége. Ugyanakkor egy vízgyűjtő területen vagy községhatáron belül mesterségesen fenntartott eltérő faállomány-korosztályok a helyi fajdiverzitás maximálását jelenthetik, ami elsősorban a „generalista” (r-stratégista) fajoknak kedvez, de regionális szinten nem teremt megfe-lelő életlehetőséget a specialista fajok számára; ezek nagyobb, bolygatatlan területek kialakítását kívánják meg. Regionális és globális léptékben egyaránt a biodiverzitás megőrzése tehát különböző szintű és eltérő szempontú lépések egybehangolását kell, hogy jelentse.

Még ha kívánatosnak is látszik a különböző ökoszisztémák minden elemének teljes körű helyreállítása minden lehetséges helyen, ez nyilvánvalóan lehetetlen. Prioritásokra a mai – nagyon hiányos – ismeretek alapján szükség van. Gyakorlati szempontból a hangsúlynak nem annyira az ökológiában kimutatott diverzitás-jelzőszámok növelésén kell lennie, hanem azokra az elemekre kell inkább összpontosítani, amelyeket az emberi tevékenység a legjobban veszélyeztet. Ritkább genotípusok, veszélyeztetett fajok védelme nagyobb hangsúlyt kell, hogy kapjon, mint a széles körben elterjedteké – megőrzésük csak élőhelyeik, társulásaik fenntartása útján lehetséges.

Az élőhelyek veszélyeztetettségének megítélésekor azok elterjedtségét, disz-pergáltságát és a degradáció, illetőleg a védettség helyzetét kell elsősorban figyelembe venni (MTA, 1993). A kritikus fontosságú élőhelyek közé sorolandók a szezonálisan létfontosságú táplálkozási és párzási élőhelyek, pl. a vándormadarak pihenőhelyéül szolgáló térségek. Fontosnak látszik a trofikus kapcsolatok komplexitásának megőrzése is, az ebben kulcsszerepet játszó fajok (ragadozók, csúcsragadozók) igényeinek figyelembevétele. E tekintetben különösen nagy jelentőségű az élőhelyek struktúrájának, térbeliségének elemzése helyi és regionális szinten. Megfelelő tájmozaik kialakítása a migrációs lehetőségektől függő fajok számára teremt „ugródeszkákat”, ökológiai folyosókat (Hansson, 1992, Gyulai, 1996).

A közvetlen gazdasági szempontból jelentős diverzitás, így pl. kultúrfajok vad rokonai, továbbá gazdaságilag értékes tulajdonságú populációk, genotípusok fenntartása kevésbé látszik kritikusnak, mert a gazdasági érdek – legalábbis rövid távon – ezek megőrzését már az eddigiek során is nyilvánvalóvá tette (az erdészetben a magtermelő állományok, génrezervátumok, klónarchívumok létrehozása révén).