Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti ökológia

Bartha Dénes, Soproni Egyetem, Bidló András, Soproni Egyetem, Csóka György, Erdészeti Tudományos Intézet, Czájlik Péter, Vásárhelyi István Természetvédelmi Kör, Kovács Gábor, Soproni Egyetem, Kőhalmy Tamás, Soproni Egyetem, Mátyás Csaba, Soproni Egyetem, Somogyi Zoltán, Erdészeti Tudományos Intézet, Standovár Tibor, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Szodfridt István, Soproni Egyetem, Traser György, Soproni Egyetem, Varga Zoltán, Kossuth Lajos Tudományegyetem, Víg Péter, Soproni Egyetem

Mezőgazda Kiadó

Az alternatív gazdálkodási módszerek bevezetésének lehetőségei és korlátai

Az alternatív gazdálkodási módszerek bevezetésének lehetőségei és korlátai

Mátyás, Csaba

Soproni Egyetem

A megnövekedett társadalmi érdeklődés következtében az erdőgazdálkodó a belátható jövőben számos újabb korlátozással találja szembe magát, döntési lehetőségei egyre szűkülnek. Az erdőről és a természet védelméről szóló új (1996-os) törvények ennek számos elemét már tartalmazzák, pl. a tarvágások területének erőteljes korlátozását, a védett területeken a nem őshonos fafajok alkalmazásának tiltását. A fatermesztés feltételeinek várható ökológiai certifikálása, a környezetkímélet előtérbe helyezése az eddigi termeléscentrikus gazdálkodás súlypontját a minőségre és a védelmi funkciókra helyezi.

Az ökológiai szempontok alapján számos javaslat fogalmazható meg az erdőgazdálkodás szemléletének, a beavatkozások módszereinek megváltoztatására. A hosszú távú fenntarthatóságot veszélyeztető fakitermelés mennyiségi korlátozása, az őshonos fafajok és a természetes felújítás előtérbe helyezése, az elegyesség és a korszerkezet javítása, valamint természetkímélőbb erdészeti beavatkozások (pl. gyakoribb, de kisebb területet érintő fahasználati munkák, kisebb teljesítményű speciális gépekkel) alkalmazása terén vitathatatlanul fontos lépésekre van szükség, ezek azonban nem szakadhatnak el a gazdasági és társadalmi realitásoktól, és nem lehet eltekinteni bizonyos ökológiai korlátoktól sem. Utóbbiak tekintetében a nem őshonos fafajok száműzését és a klasszikus szálaló gazdálkodás bevezetését árnyaló szempontokat emeljük ki.

A kultúrerdők, ültetvények (nemes nyárasok, akácosok, fenyvesek, vörös tölgyesek stb.) részaránya jelenlegi erdőterületünkből mintegy 42-45%. Ezeket a mesterséges erdőket nemcsak a magasabb és értékesebb fahozam érdekében telepítették, hanem mintegy kétharmaduk olyan termőhelyen is áll, amely az időközben végrehajtott vízrendezések következtében ma már az eredeti fafajok és erdőtársulások számára alkalmatlan. A természetszerű, őshonos erdőállományok területe így csak mérsékelten, elsősorban a tölgyesek vonatkozásában növelhető (Koloszár, 1992). Említést érdemel az is, hogy az utóbbi évek aszályos időjárása és a különböző kárláncolatok hatása mellett sem mutatható ki egyértelműen az őshonos fafajok feltételezett jobb egészségi állapota (61. ábra) (Mátyás, 1992).

A leginkább természet közelinek tartott, szálaló üzemmód (Plenterwald) eredetileg a szubmontán-montán fekvésű luc- és bükkelegyes jegenyefenyvesekben évszázadok alatt kialakult paraszti gazdálkodásmód volt. Alkalmazása árnytűrő fafajokat kíván meg, legalkalmasabb a jegenyefenyő, kevésbé a luc és bükk. Hazai fafajok közül a gyertyánnal, kislevelű hárssal, hegyi- és korai juharral lehetne próbálkozni; legfontosabb fafajcsoportunk, a tölgyek szálalásra kevéssé alkalmasak, fényigényességük miatt. Bükkösökben végzett elemzések szerint a szálalásos üzemmód munkaigényessége mellett hozamban is elmarad mind a mesterséges, de különösen a természetes felújítású állományok mögött. Nyilvánvalóan nem a szakértelem vagy az érdeklődés hiánya az oka, hogy ma Magyarországon egyetlen elfogadhatóan kezelt szálalóerdő van, az asztalfői Roth-féle szálaló minta-erdő. Koloszár (1992) szerint a szálaló üzemmód bevezetése egyedül a legkedvezőbb adottságú bükkösökben, az erdőterület mintegy 2%-án lehetséges. Jelenleg kísérleti stádiumban van a módszer alkalmazása más fajokra.

A fatermesztés ökológiai racionalitása

Kézenfekvő alternatívának látszik a fakitermelés mennyiségének csökkentése; egyes szélsőséges vélemények szerint az erdőgazdálkodás teljes egészében is leállítható, hiszen a nemzeti jövedelemben részaránya oly csekély (1% körül) hogy az könnyűszerrel pótolható behozatal révén. Túl a felvetés ökonómiai és szociológiai vonzatain, a fafelhasználás egyidejű korlátozása nélkül a fakitermelés radikális csökkentése a probléma exportálását jelenti csupán más országba.

A fa nemcsak megújitható és teljességében lebomló nyersanyag, hanem a tartósan hasznosított (építő- vagy bútoripari) faanyag hosszú távú szén-dioxid-lekötést tesz lehetővé. Emellett ez az egyetlen nyersanyag, amelynek előállítása nem terheli a környezetet, sőt kedvező hatást fejt ki. Talán a legértékesebb – és alig figyelembe vett – szempont az energiahatékonyságé. A faanyagok felhasználásának korlátozása (esetleg erőteljes megadóztatása) esetén ugyanis helyettesítő anyagok igénybevétele szükséges. Az energiatermelés és -felhasználás negatív környezeti hatásainak ismeretében nem közömbös, hogy az egyes ipari alapanyagok mennyi energia felhasználása révén állíthatók elő. A fatermesztés energiaigénye, súlyegységre vetítve 1/70-ed része az alumíniuménak, az arány az acél, tégla és beton esetében 1/17, 1/31 és 1/3. Egy összehasonlítható termék, pl. válaszfalszerkezet esetében a különböző helyettesítő anyagok energiaigénye 1 m2 előállításához a követ-kező (millió kJ-ban, Bowyer, 1991 nyomán):

– rétegelt falemezzel borított MD farost válaszfal,

a) fa tartóvázzal

0,23,

b) ugyanaz, acél tartóvázzal

0,46,

– alumíniumlemez, szigetelés, rétegeltlemez-borítás

0,44,

– betonelemekből épített fal, szigetelés nélkül

1,54,

– téglafal

1,61.

A gazdasági racionalitás mellett tehát a tágabb értelemben vett ökológiai szemlélet sem vitathatja el a fa mint távlatilag is fontos ipari nyersanyag jelentőségét.

Nemzetközi és hazai kezdeményezések a biológiai sokféleség védelmére

A biológiai sokféleség globális védelmének problémáját számos nemzetközi szervezet (IUCN, WWF, UNEP stb.) programjára tűzte. Az ENSZ több világkonferenciája tárgyalta a kérdéskört és több fontos határozatot is hozott. Ezek közül legjelentősebbek az ENSZ Környezet és Fejlődés Világbizottsága 1987-es állásfoglalása a fenntartható fejlődésről (Brundtland-jelentés), amely felvetette egy nemzetközi egyezmény megkötését a biológiai sokféleség védelmében. A kérdést a Rio de Janeiró-i ENSZ Környezet és Fejlődés Konferencia (UNCED) 1992-ben tűzte napirendjére globális szinten. A tárgyalt területek között kiemelt figyelmet kapott az erdők ügye. A riói konferencia „Feladatok a 21. századra” (Agenda 21) című dokumentuma egy teljes fejezetet szentelt az erdőpusztítás megakadályozásának, és több más fejezet is érinti az erdőket. Így a biológiai sokféleség, a földi éghajlat védelmével foglalkozó keretegyezmények, az elsivatagodás és az aszályok ügyével foglalkozó egyezmény, továbbá az „Erdészeti alapelvek” dokumentum az erdők védelméről és a tartamos (fenntartható) erdőgazdálkodás elveiről (ENSZ, 1992). A nemzetközi egyezmény Magyarországon 1995-ben emelkedett törvényerőre (Nechay, 1996)

A riói alapelvek erdőkre vonatkozó megvalósítására az európai államok illetékes miniszterei két fontos konferencián (Strasbourg, 1991 és Helsinki, 1993) kötelezték el magukat. A kormányzati szinten felvállalt feladatok magukba foglalják az erdei ökoszisztémák produktivitásának, egészségének és vitalitásának fenntartását, a biológiai sokféleség megőrzését, továbbá a védelmi és szocio-ökonómiai funkciók fejlesztését. Nem kormányzati szinten számos nemzetközi szervezet (ún. „NGO”) kötelezte el magát az erdei ökoszisztémák diverzitásának védelmére. Legismertebbek a WWF (Világ Természetvédelmi Alap) és az IUCN (Természetvédelmi Világszövetség). Erdészeket összefogó nemzetközi kezdeményezés a Pro Silva mozgalom, amely a természet közeli erdőgazdálkodási módszerek fejlesztését és propagálását tűzte ki célul.

A hazai természetes ökoszisztémák diverzitása védelmének stratégiájára a MTA Biológiai Tudományok Osztálya (MTA 1993) dolgozott ki javaslatot. A dokumentum a biológiai sokféleség megőrzésére vonatkozó tennivalók között külön fejezetet szentel az erdőgazdálkodás feladatainak. Ezek közül a legfontosabbak az őshonos fafajok, természetes felújítási módok előtérbe helyezése, a nagyvadállomány létszámszabályozása, az erdőművelés során az elegyesség megőrzése és az erdőrezervátum-hálózat létrehozása. A hagyományos erdőművelés elveire építő, természet közeli erdőkezelés hazai erdőtársulásokra kidolgozott irányelvei ezeket a szempontokat már előtérbe helyezték (Keszthelyi et al., 1995).

A Kárpát-medence erdei életközösségei sok tekintetben egyedülálló genetikai és faji változatossága Európa természeti örökségének része. Fennmaradása a jövő generációi számára csak akkor lehetséges, ha a gazdasági és társadalmi folyamatokat az ökológiai tartamosság irányába sikerül terelni. Ebben az erdőgazdálkodó felelőssége nem csekély.