Ugrás a tartalomhoz

Francia diplomáciai iratok 2. Trianon 1919.1920

Ádám Magda, Ormos Mária, Barabás József (translator) (2007)

Révai Digitális Kiadó

1919. október

1919. október

ALLIZÉ BÉCSI FRANCIA KÖVET PICHON FRANCIA KÜLÜGYMINISZTERNEK1

iratszám: 42[164]

irat típusa: 279. sz. irat. Bizalmas

keltezési hely: Bécs,

keltezési idő: 1919. október 6.

A minisztériumnak tudomása van azokról a bel- és külpolitikai elgondolásokról, amelyekkel a magyar kormány a saját hasznára kívánja a nemzetközi viszonyokat megváltoztatni, mivel képtelen rászánni magát, hogy tudomásul vegye azok elkerülhetetlen, sorsszerű mivoltát. Miután szomszédainál sorba egymás után különbékével kísérletezett, hogy ily módon hintse el a viszály magvát a szövetségesek között, a magyar kormány - hasonló indíttatástól vezéreltetve - legújabban a bécsi kabinetnél próbálkozik.

A Friedrich-kormány külügyminisztere, Somssich gróf a napokban érkezett Bécsbe, látszólag magánügyei intézésére, de valójában azért, hogy kipuhatolja, mennyire számíthat a magyar kormány az osztrák kormányra, ha Budapest esetleg nem fogadná el az antant békeföltételeit. Csakugyan, Somssich gróf fennen hangoztatja véleményét, mely szerint csak Magyarország területi sérthetetlenségének alapján tárgyalhat.

Renner kancellár válaszában kifejtette, hogy Ausztria baráti kapcsolatokra törekszik Magyarországgal, azonban ezt a saint-germaini békeszerződés[165] alapján tartja megvalósíthatónak. Hozzátette: a maga részéről csak azt tanácsolhatja Magyarországnak, hogy kösse meg a békét az antanttal, és határozza el magát a szükséges területi engedményekre.

E kijelentések a legmélyebb csalódást váltották ki Somssich grófban, aki - úgy tűnik - nincs teljesen tisztában a nemzetközi helyzettel. Ezért fordulhatott elő, hogy a bécsi sajtó képviselői részére adott fogadáson még csak nem is vette a fáradságot, hogy a magyar megyék jövőjét firtató kérdések által kiváltott elégedetlenségét palástolja. Somssich gróf másfelől arra kívánta fölhasználni utazását, hogy az osztrák kormányzati köröket megnyerje a Friedrich-kormány támogatására.

Ez irányban kifejtett erőfeszítései hasonlóképpen teljességgel hiábavalónak bizonyultak.

Amikor alkalmam nyílt, hogy a kancellárral is beszélgessek a magyar belügyekről, kijelentette: a Friedrich-kormány fönnmaradását nagyon veszélyesnek tartja a közép-európai békére nézve. A kancellár ugyanis úgy vélekedik, hogy ez a kormányzat kétségkívül a királyság visszaállítását készíti elő, ami természetes módon bátorítaná a királypártiak mesterkedéseit Ausztriában, különösen súlyos belpolitikai nehézségeket okozva evvel az osztrák kormánynak. Szerinte csakis egy, a földművesek, polgárok és munkások képviselőit egyesítő koalíciós kormány tudná megkötni a békét az antanttal, egyben elérni a kedélyek lecsillapítását Magyarországon, és kifejezte azon kívánságát, hogy Franciaország tegyen ilyen értelmű nyilatkozatot.

Válaszomban biztosítottam arról, hogy kérését okvetlenül továbbítom önnek, ugyanakkor emlékeztettem elveinkre, melyek értelmében más országok belügyeibe nem avatkozhatunk be, noha - tettem hozzá - a magam részéről biztos vagyok abban, hogy az általa fölvázolt összetételű magyar koalíciós kormányt Franciaországban kedvezően fogadnák.

A tájékoztatás, amellyel a kancellár Somssich gróf látogatásáról nekem önszántából szolgált csakúgy, mint az új magyar külügyminiszterhez intézett szavai meggyőzően mutatják a jelenlegi osztrák kormányzat abbeli törekvését, hogy mérséklő erőként lépjen föl Közép-Európában, otthon pedig minden kommunista programtól, hasonlóképpen mindenféle, a monarchia visszaállítását célzó irányzattól távol tartsa magát.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Hongrie vol. 46, ff. 6-7.

A SAINT-AULAIRE BUKARESTI FRANCIA KÖVETNEK KÜLDENDŐ TÁVIRAT TERVEZETE

iratszám: 43

irat típusa: A H.D. 68. sz. távirat "B" melléklete. Titkos

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. október 10.

Kérem, hogy a békekonferencia Legfelsőbb Tanács nevében haladéktalanul értesítse a miniszterelnököt[166] a következőkről.

"A Legfelsőbb Tanács teljes megelégedéssel fogadta a Sir George Clerk közvetítésével érkezett határozott ígéretet, melynek értelmében a román kormány a jövőben - csakúgy, mint a múltban - szilárdan kitart a szövetség mellett.

A Legfelsőbb Tanácsnak soha nem voltak kételyei afelől, hogy Románia valójában erre törekszik, ezért örömmel állapítja meg, hogy Sir George Clerk küldetése csak megerősítette ezen meggyőződésében. Ugyanakkor a Legfelsőbb Tanács úgy vélekedik: a legutóbbi események újfent nyilvánvalóvá tették, hogy a lehetőségek szerint a jövőben a félreértések minden lehetséges okát ki kell zárni. Amint azt a háborúban minden szövetséges hatalom megtapasztalhatta, az összehangolt és sikeres politika kialakítása kizárólag a föltétlen őszinteség révén vált lehetségessé, még a legnehezebb és legkényesebb ügyekben is, amelyek pedig mindenképpen előfordulnak, tekintettel a szövetségesek egyes csoportjai között fönnálló bonyolult kapcsolatrendszerre és érdekellentétekre. A Legfelsőbb Tanács erre való tekintettel tárja román szövetségesei elé azon döntéseit, melyeket a Románia és a szövetségesek között fönnálló jelenlegi nézetkülönbségeket elsősorban kiváltó három kérdésben hozott.

Annak ellenére, hogy e döntések szabatos megfogalmazásban és a legteljesebb őszinteség hangján jutnak kifejezésre, a Legfelsőbb Tanácsnak meggyőződése, hogy a román kormány világosan látja: meghozatalukat a legkevésbé sem az a szándék vezérelte, hogy Románia érdekei ellenében más érdekek jussanak érvényre, és kidolgozásuknál a román ügy csakugyan a legjobb indulatú vizsgálat tárgyát képezte. A Legfelsőbb Tanács szilárdan hiszi, hogy ekként eljárva a béke és az általános jólét érdekeinek a lehető legjobb szolgálatot tette. A három kérdés elnevezése a következő lehet:

1. határvonalak;

2. kisebbségi szerződés;

3. Magyarország.

1. A Legfelsőbb Tanács - miután ismételten és nagy figyelemmel megvizsgálta Brătianu úrnak a Maros mindkét partjának a folyó torkolatáig való birtoklására, Békéscsaba /Bekes Ciaba/ birtoklására, valamint a Szatmár és Arad közötti vasúttól húsz kilométerre húzódó határvonal megállapítására irányuló követelését,1[167] és miután tanulmányozta Brătianu úrnak e változtatások érdekében fölhozott indokait - sajnálattal állapítja meg, hogy nem áll módjában bármiben is megváltoztatni eredeti döntését, amelyet az összes számításba jövő tényező részletes elemzését követően hozott meg, s amelyet mint véglegeset közölt minden érdekelt féllel.

2. A Legfelsőbb Tanácsban képviselt szövetséges hatalmak között a legteljesebb egyetértés uralkodik arra nézve, hogy érvényben tartsák a kisebbségi szerződés alapjául szolgáló elvet. Úgy ítélik meg ugyanis, hogy ez az elv azon meghatározó tényezők közé tartozik, amelyek képesek lesznek a jövőben a háborút kiváltó okok megszüntetésére, így szándékuk szerint teljes egészében ragaszkodni kívánnak hozzá. Ez az elv táplálja azt a szellemet, amely rábírta a világot a Nemzetek Szövetsége rendszerének elfogadására, ezért elvetése szóba sem jöhet. Romániát illetően ez az elv az osztrák békeszerződés 71. cikkelyében, valamint a román kormánynak benyújtott kisebbségi szerződés 13. szakaszában jut kifejezésre.

A Legfelsőbb Tanácsnak az a benyomása, hogy Romániában föltehetőleg helytelenül értelmezték e két cikkelyt. A Legfelsőbb Tanács fölfogása szerint azokban semmi olyan nem található, ami veszélyt jelentene Románia függetlenségére nézve. Hiszen Bukaresttől mindössze azt kéri - hasonlóan más egyéb államokhoz, amelyeknél a háború úgyszintén jelentős változásokat eredményezett az általuk birtokolt területek kiterjedésében és jellegében -, hogy vesse magát alá azoknak a Nemzetek Szövetségével szemben fennálló kötelezettségeknek, amelyek a szervezet tagságából reá hárulnak, tekintettel arra, hogy már elkötelezte magát e szervezet iránt.

Ám ha a Legfelsőbb Tanács arról értesül, hogy Románia hajlandó fönntartások nélkül aláírni az osztrák békeszerződést, a maga részéről a legnagyobb készséggel vizsgálja meg - Romániával egyetértésben - a Bukarestet különösen érdeklő összes cikkely megváltoztatásának lehetőségét - már amelyik nem áll ellentétben az alapelvvel -, hogy lehetőség szerint eleget tegyenek a román kormány kérésének.

A kisebbségi szerződés azon szakaszainak megszövegezése során, melyek más hatalmakat is érintenek, a Legfelsőbb Tanács - mindkét fél részére igen szerencsés módon - számíthatott e hatalmak képviselőinek együttműködésére.

Ugyanakkor a román kormány mindmáig visszautasított egy hasonló együttműködést. A Legfelsőbb Tanács ennek ellenére reméli: ha a román kormány hajlandó megtárgyalni vele a szerződés pontjait, egy ugyanilyen kielégítő megoldáshoz juthatnak el.

A Legfelsőbb Tanács bízik abban, hogy a román szövetségesek haladéktalanul ismertetik erre a kérdésre vonatkozó döntésüket. A békéhez szükséges föltételek megteremtéséhez, hasonlóképpen az európai gazdasági tevékenység életre keltéséhez, illetve helyreállításához okvetlenül szükséges, hogy az ellenséges hatalmakkal kötendő békeszerződések, és a hozzájuk kapcsolódó különböző egyezmények és megállapodások minden késedelem nélkül hatályba lépjenek.

3. A magyar kérdéssel kapcsolatban két fő nehézség merül föl. Az első a megszálló román hadsereg által véghezvitt rekvirálások ügye. A Legfelsőbb Tanács már ismertette általános véleményét a bukaresti kormánnyal Románia magatartásáról, amely - a szövetségesek megkérdezése és beleegyezése nélkül - saját maga részére rekvirál élelmet és felszereléseket, noha azok a szövetségesek közös jóvátételi alapjának részét kellene, hogy képezzék, annak az egyezménynek az értelmében, amelyet maga Románia is aláírt.[168] A Legfelsőbb Tanács Brătianu úr tolmácsolásában megismerte a román véleményt, amelynek vizsgálata után az volt a benyomása, hogy az alapelvet illetően jelenleg nincs eltérés az álláspontok között. Az alapelv gyakorlatban való alkalmazására nézve a szövetségesek a következőket indítványozzák annak eldöntésére, hogy e felszerelések mely részét kell végérvényesen Romániának juttatni, és mely része kerül - természetben vagy ellenértékben - a közös alapba. Tehát: Budapestre küldik a jóvátételi bizottság szövetséges albizottságát, amelyet a Legfelsőbb Tanács megbíz az összes rekvirálási eset kivizsgálásával, valamint a rekvirált javaknak Románia és a szövetségesek közötti megosztását szabályozó jelentés elkészítésével. A Legfelsőbb Tanács bízik abban, hogy a román kormány kinevezi kellő meghatalmazással ellátott képviselőjét ebbe a bizottságba.

Azonban van a kérdésnek egy oldala, amely fölött a Legfelsőbb Tanács hite szerint nem hunyhat szemet. A Legfelsőbb Tanács elismeri, hogy a román kormány parancsban korlátozta a vasúti anyag, a hadianyag és a megszálló hadsereg ellátását célzó rekvirálásokat. A baj csak az, hogy a Legfelsőbb Tanácsnak számos bizonyíték áll rendelkezésére, amelyek minden kétséget kizáróan azt igazolják, hogy a román kormány e parancsát szántszándékkal és folyamatosan megszegték. A Legfelsőbb Tanács a román kormány jóhiszeműségét nem vonja kétségbe, ugyanakkor nem kívánja annak a következményeit viselni, hogy a román kormány hivatalnokai nem hajlandók a kapott utasításokat végrehajtani. Ennélfogva a Legfelsőbb Tanács javasolja egy - román hivatalnokokat is magában foglaló - szervezet azonnali fölállítását a szolnoki és csongrádi /Czongrad/ hídnál, amely minden, e hidakon áthaladó, Romániába tartó szerelvény fuvarlevelét ellenőrzi, és tételenként megvizsgálja. E szervezetnek jogában áll majd a lepecsételt kocsik fölnyitása és minden, jogtalanul Romániába föladott áru kocsiból való kirakatása. Ugyanakkor a jóvátételi bizottság albizottsága jogosult lesz minden olyan törvényellenes rekvirálással kapcsolatos panasz fölvételére, amelyet a szövetséges tábornoki bizottság már beterjesztett vagy amelyet ezek után fog benyújtani. A Legfelsőbb Tanács biztos benne, hogy a román kormány hajlandó a teljes kártérítésre azokban az esetekben, amelyekben a visszaélés ténye egyértelműen bizonyított.

A magyarországi helyzettel kapcsolatos másik kérdés egy olyan magyar kormány megalakítása, amely képes a rend fönntartására, a törvények betartatására, szabad és részrehajlás nélkül megtartandó választások kiírására és a szövetségesekkel való béketárgyalások lefolytatására.

A Legfelsőbb Tanács úgy ítéli meg, hogy a Friedrich miniszterelnök vezette kormány nem felel meg a leírt föltételeknek A Legfelsőbb Tanács vélekedése szerint Friedrichnek be kell vonni kormányába Magyarország különböző politikai pártjainak képviselőit. Ha ezt nem akarja vagy nem tudja megtenni, a magyar népnek tudomásul kell vennie, hogy a szövetségesek csakis a megkívánt föltételeknek eleget tevő kormányt ismerhetnek el, és semmilyen más kormányzattal nem hajlandók tárgyalóasztalhoz ülni.

A Legfelsőbb Tanács meggyőződése, hogy román szövetségesei ugyanezt az álláspontot képviselik, hasonlóképpen hogy követelései éppúgy megfelelnek Románia, mint általánosságban a szövetségesek érdekeinek.

Végezetül a Legfelsőbb Tanács megelégedésére szolgálna, ha biztosítékokat kapna arra nézve, hogy a magyar rendőrségnek és csendőrségnek szánt puskákat - ahogyan azt a budapesti román hatóságok a szövetséges tábornoki bizottságnak már korábban megígérték - haladéktalanul átadják, valamint hogy a román csapatok késlekedés nélkül kivonulnak az országból. A Legfelsőbb Tanács tudatában van annak, hogy a maga részéről Románia is meg szeretne szabadulni egy olyan feladattól, amely lefoglalja erőforrásait, más részről úgy tartja, hogy az elszegényedett Magyarországra nehezedő súlyos terheken - a szövetségesek közös érdekének megfelelően - a lehető leghamarabb könnyíteni kell.

levéltári jelzet: BDIC, Dossier Mantoux, cote F° Δ 234 Res.

PELLÉ TÁBORNOK, A PRÁGAI FRANCIA KATONAI MISSZIÓ VEZETŐJE CLEMENCEAU FRANCIA MINISZTERELNÖKNEK ÉS HADÜGYMINISZTERNEK

iratszám: 44

irat típusa: 461-462-463-464. sz. távirat. Szigorúan titkos

keltezési hely: Prága,

keltezési idő: 1919. október 18.

Kizárólag a miniszterelnök és Foch marsall részére.

1. (....)-vel[169] folytatott tegnapi megbeszélés során Beneš beszámolt nekem arról, hogy fogadta a magyar Demokrácia és Szocialista Párt (sic) képviselõit, és a tárgyaláson (....)[170]hajlanának a Magyarországgal kapcsolatos politikai tevékenység fokozására.

2. Magyar képviselők hajlandónak mutatkoztak egy következőket magában foglaló program elfogadására: A) Horthy-hadsereg leszerelése. B) Szövetséges tábornok parancsnoksága alatt működő, cseh és román csapatokat magában foglaló nemzetközi csendőrség fölállítása.

C) Nemzeti koalíciós kormány megalakítása. Ez a kormány demokrácia (sic), szocialista és földműves pártokra támaszkodna, és elfogadná, illetve aláírná a békeszerződést. Ezt követően a cseh-szlovákok Magyarországot pénzügyi és anyagi segítségben részesítenék, és haladéktalanul fölvennék vele a gazdasági kapcsolatokat.

3. A magyarok tudnak gabonát szállítani. 100 millió előleget kérnek, egy részét áruban. Cseh bankok ezt elfogadnák tárgyalási alapnak.

4. Renner hozzátette, hogy Beneš egyetért vele. Bécsnek okvetlenül szüksége van segítségre. Az osztrák kormány a béke érdekében, valamint azért, hogy eredményt mutasson föl, kész mindent elfogadni. A cseh kormány hajlandó a Bécsbe irányuló szénszállítások mennyiségének megemelésére stb.

5. Fölvázolt elképzelés lehetőséget adna egy későbbi cseh-szlovák, magyar, jugoszláv és talán osztrák közeledésre. E közeledés semmiképpen sem irányulna Lengyelország ellen, és a megegyezés kizárólag Varsón múlik.

6. A magyar megbízottak nyolc napon belül kérnek választ. Beneš azt szeretné közölni velük, hogy Franciaország támogatja a föntebb vázolt politikát.

A demokratikus magyar kormány megalakulása véget vetne az olasz és angol fondorkodásoknak.

7. Az elképzelés előzetes föltétele természetszerűen az, hogy antant nem ismeri el a Friedrich-kormányt.

9.[171] Miután végighallgattam Benešt, fölhívtam a figyelmét arra, hogy valójában a francia követ nálam illetékesebb az effajta közlés fogadására. Elmondta, hogy még a mai napon találkozni kíván Clément-Simonnal, akit azonmód értesítettem. Ennek ellenére helyesnek tartottam, hogy beszámoljak önnek az általam folytatott megbeszélésről.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Hongrie vol. 46, ff. 8-9.

GRAZIANI TÁBORNOK, A BUDAPESTI FRANCIA KATONAI MISSZIÓ VEZETŐJE CLEMENCEAU FRANCIA MINISZTERELNÖKNEK ÉS HADÜGYMINISZTERNEK

iratszám: 45[172]

irat típusa: 229. sz. irat. Titkos

keltezési hely: Budapest,

keltezési idő: 1919. október 19.

A korábbi jelentéseimben jelzett feszültség[173] tovább növekedett. Október 13-án, pontosan azon a napon, amikor az elnöki tisztséget az amerikai tábornok[174] töltötte be, és e minőségében jegyzékeket kellett fogalmaznia a bizottság nevében, több, a román parancsnokság elleni panasz is érkezett.

Ezeket a tábornok azokhoz csatolta, melyeket a bizottság korábban kapott, majd az egészből egyfajta vádiratot szerkesztett, amelyet a bizottság elküldött a Legfelsőbb Tanácsnak.

Az iratok elküldését nem tudtam megakadályozni, mert a bennük fölsorolt esetek mindegyikének van valóságalapja, másfelől amúgy is egyedül maradtam volna a többi három tábornokkal szemben. Azonban siettem önt arról értesíteni, hogy - tekintettel ezen iratok némelyikének eredetére, valamint benyújtásuk módjára - szükségesnek mutatkozott bizonyos mértékű megszerkesztésük.

Tovább mérgesítette a helyzetet az az ugyanazon a napon hozzánk érkezett bejelentés, mely szerint hajnali 4 és 5 óra között egy román járőr megpróbálta lakásán letartóztatni a miniszterelnököt,[175] és szándékával csak a Friedrich személyes védelmét biztosító őrség által kifejtett ellenállás láttán hagyott föl. A dolog valóban megtörtént, ám mind ez ideig nem sikerült megtudnunk a románok eljárásának az okát, sem pedig azt, hogy kaptak-e arra parancsot, vagy tévedésből cselekedtek. Némelyek tudni vélik, hogy a járőrparancsnok és a kíséretében levő nyomozó utasítást kapott az "elnök" letartóztatására, ám a parancsból nem derült ki, hogy nem Friedrich miniszterelnökről, hanem egy vállalat elnökéről van szó, aki félbeszakított és megakadályozott egy, a románok által engedélyezett szocialista tüntetést. Mások viszont úgy értesültek, hogy a letartóztatási parancsot egy emelkedett hangulatban elköltött vacsora után adták ki...

Akárhogyan történt is, Friedrich azóta úgy érzi, veszélyben van, és elérte, hogy éjszakánként egy amerikai rendőr őrködjön mellette.

Hozzá kell fűznöm, hogy mihelyt ismertté vált a letartóztatási kísérlet, és mivel a bizottságnak más miniszterek letartóztatásáról is beszéltek, a bizottság elnöke azon nyomban fölszólította a román csapatok vezénylő tábornokát[176] (aki éjjel érkezve vissza Bukarestből, az egész esetről semmit sem tudott), hogy hagyja a magyar kormány tagjait, hadd foglalkozzon ki-ki a saját minisztériumában az ügyek vitelével.

Ez alkalommal brit kollégám néhány elejtett szavából megtudhattam, mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy Friedrich hatalomban maradjon.

Egyébiránt már beszámoltam arról a támogatásról, amit az angolok Friedrichnek nyújtanak. Utóbbi természetesen nem mulasztja el, hogy ezt a saját javára érvényesítse, és legutóbbi vidéki körútjára egy angol papot vitt magával, aki fölszólalt néhány gyűlésen, amelyeken a "God Save the King" is elhangzott.

Úgy hírlik, hogy az újjászerveződő magyar hadsereg vezérének, Horthynak a magatartása korántsem hagyja hidegen Friedrichet, aki attól tart, hogy az ellentengernagy a legmagasabb rangra emelkedve Magyarország kormányzójává válik. Sokan félnek, hogy ezt a hadsereget az egyedül kívánatostól eltérő szellem hatja át; ahelyett, hogy kizárólagosan rendfenntartó erőnek tekintené magát; tartani lehet attól, hogy bolsevikellenes és zsidóellenes válaszlépéseket hajt végre.

Úgy hiszem, korábbi jelentéseimben már beszámoltam arról, hogy a zsidókérdés mennyire kiélezetté vált és maradt mind a mai napig. Noha a kormány az összhangról prédikál, nem állíthatom, hogy elegendő figyelmet és erőt fordít arra, hogy ez az egyetértés mindenütt megvalósuljon.

A szövetséges katonai bizottság sürgette a magyar hadügyminisztert,[177] bírja rá Horthy ellentengernagy tisztikarát a megfelelő magatartásra.

Figyelemre méltó még a román parancsnokságnak a magyar hadseregtől való rettegése. Ez olyannyira erős, hogy - a bizottság kérése ellenére - mindeddig nem volt hajlandó engedélyezni egy harmadik hadosztály megszervezését, aminek eredményeképpen a magyar haderő létszáma mintegy 18 ezerre növekedett volna.

Mindamellett a bizottság az eddig lefolytatott vizsgálatok során az engedélyezetten kívül semmiféle katonai egységnek nem találta nyomát.

A román haderő a Duna jobb partján (a folyamtól nyugatra fekvő) megszállt terület nagy részéről kivonult, és csak Budapestnél tartott meg egy körülbelül húsz kilométeres sugarú hídfőállást. A visszavonulás tovább folytatódott volna, azonban a román főhadiszállásról érkezett ellenparancs megállította.

Nagyon ajánlatos volna, ha legalább a megszálló erők nagyobb része a lehető leggyorsabban folytatná a kivonulást.

levéltári jelzet: AG.7N2885 d/1.

PAŠIĆ, A SZERB-HORVÁT-SZLOVÉN KÜLDÖTTSÉG VEZETŐJE CLEMENCEAU-NAK, A BÉKEKONFERENCIA ELNÖKÉNEK

iratszám: 46

irat típusa: Szám nélküli levél

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1919. október 22.

Elnök úr!

Van szerencsém Nagyméltóságod figyelmét fölhívni a békekonferencia által a Szerb- Horvát-Szlovén Királyság és Magyarország között Baranyában megállapított ideiglenes határvonalra. Ez a határ nem felel meg a tájegység nemzetiségi viszonyainak.

Baranya a régi Magyarország olyan tartománya, amelyet teljesen elkerülnek a főbb közlekedési útvonalak, és észak felől a (Pécstől vagy Fünfkirchentől északra eső) Mecsek hegység zárja el teljesen. Ez az egyik oka annak, hogy a tartományban a mai napig középkori gazdasági viszonyok uralkodnak. Baranyában 50 000 hektárnál terjedelmesebb nagybirtokok találhatók. A legtermékenyebb területek főhercegi és osztrák nemesi tulajdonban vannak, sőt egy német hercegnek (Schaumburg-Lippe) is van ott birtoka. E birtokosok Európa ezen alig ismert, ritkán látogatott szegletében valóságos földesúri rendszert honosítottak meg. A nagybirtokok léte megakadályozta a magyarokat abban, hogy gyarmatosítsák a tartományt, hiszen szabad vagy állami földek híján nem tudtak hol megtelepedni. Ezért aztán ezen a területen a magyarok csekélyebb számban vannak jelen, mint bárhol másutt Dél-Magyarországon, kevesebben, mint a Bánságban.

Baranya népességének többsége szerb-horvát. Magyarokkal mindössze a városokban találkozni, ahol gyakorta jelentéktelen kisebbséget alkotnak.

A lakosság, a népek szabad önrendelkezési jogára hivatkozva azt kéri, hogy csatlakozhasson a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz.

A tájegységgel kapcsolatban a legfontosabb kérdések a következők:

1. Mohács városa

A magyar statisztikákkal ellentétben a város lakosságának általános többségét a görögkeleti és katolikus vallású szerbek teszik ki. A 18 ezres összlakosságból csak a szerb katolikusoknak a száma 11 000, akikhez még hozzájön 1124 görögkeleti szerb. Lakóinak viselete és életmódja a várost meghatározóan szerb jellegűvé teszi. Egyedül a város kereskedelmi központjában vannak többségben - a görögkeleti szerbek mellett - a felszínesen elmagyarosodott zsidó és német származású kereskedők. Az ő nemzeti érzéseikben már tapasztalható változás, amely az igazságos határok megállapításával csak tovább fog gyorsulni.

2. Baranyának az a területe, ahol a szerbek a lakosság többségét alkotják

Ez a vidék a békekonferencia által ideiglenesen az államunk és Magyarország közötti határnak kijelölt vonaltól, valamint a mellékelt térképen[178] föltüntetett vörös vonaltól északra terül el. Itt a szerbek, főleg a katolikusok (sokácok /Choktzis/[179]) 113 ezres lélekszámmal viszonylagos többséget alkotnak. Őket közvetlenül követik a németek 100 000 lakossal. A magyarok száma igen csekély: 18 és 30 ezer fő között lehet.

A Pécs /Fünfkirchen/ városa és a békekonferencia által megállapított határvonal között élő katolikus szerbek túlnyomó része a XVII. század végéig görögkeleti vallású volt. Őket Mária Terézia uralkodása alatt térítették a katolikus hitre. Még a Pécs környéki falvak - mint amilyen Nagykozár /Nagy Kozar/, Pécsudvard /Udvard/, Kökény, Pogány /Pogamy/, Szalánta /Szalanta/ stb. - lakosságának is ők teszik ki a többségét. Mi több, azokat a falvakat is, amelyek nevét a "Magyar" előtaggal kibővítették (például Magyarsarlós /Magyar Soros/), többségében katolikus szerb népesség lakja.

Erre a vidékre nemzetiségi alapú jogot nem támasztunk, noha Pécsett 5-6000 bosnyáknak nevezett katolikus szerb[180] él, akiknek gyermekei nagyrészt elmagyarosodtak. Ezek a város Budim nevű negyedében laknak.

Pécs (Fünfkirchen) városát a legutóbbi 30-40 évben magyarosították el. A város ipari és kereskedelmi központjának lakói túlnyomórészt többé-kevésbé elmagyarosodott zsidók és németek.

Pécs (Fünfkirchen) , valamint a környékbeli bányák munkásai vegyes származásúak, azonban a legnagyobb súllyal a szláv elem képviseli magát. Ezek a szakszervezetekbe tömörült munkások azt követelik, hogy a várost csatolják a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Ezenfölül a bányák is nagy hasznára volnának államunknak, különösképpen ami a szénbányákat nélkülöző északi vidékeket illeti.

Tisztelettel kérem Nagyméltóságodat, vizsgálja meg újra Baranya kérdését, figyelembe véve követeléseinket. Hozzá kívánom tenni, küldöttségünk kész elfogadni, hogy egy nemzetközi bizottság - melynek legalább egy tagja ismeri a szerb nyelvet - a helyszínen győződjön meg érveink valódiságáról.

Kérem Elnök urat, fogadja igaz nagyrabecsülésem kifejezését.

levéltári jelzet: AD.Actes de la Conférence de la Paix vol. 123, ff. 34-37.

SIR GEORGE CLERK, A LEGFELSŐBB TANÁCS BUDAPESTI KÜLÖNLEGESKÉPVISELŐJE A LEGFELSŐBB TANÁCSNAK

iratszám: 47

irat típusa: 1. sz. távirat

keltezési hely: Budapest,

keltezési idő: 1919. október 25. 18 óra

Tegnap találkoztam Friedrichhel, Somssich /Somssitch/ magyar külügyminiszterrel és Diamandyval.

Friedrichnek átadtam a szóbeli üzenetet úgy, ahogy azt a Legfelsőbb Tanács október 16-án jóváhagyta.[181]

(hiányzó szavak)[182]... , hogy a szövetséges kormányok hangsúlyozzák: nem ismernek el olyan ideiglenes kormányt, amely nem tudja őket meggyőzni arról, hogy valóban képviseli a különböző magyarországi politikai pártokat és véleményeket. Rámutattam azokra a kifogásokra, amelyek a szövetséges országok demokratikus közvéleménye részéről minden kétséget kizáróan fölmerülnek a "tiszta" Friedrich-kormánnyal szemben közismert politikai kapcsolódásai miatt.

Friedrich, majd utána Somssich egybehangzóan kijelentette, hogy a mostani kormány a magyar közvélemény 90 százalékát képviseli. A szocialisták - leszámítva a nemzetközi szocialisták 200 ezernél kevesebb tagot számláló csoportját - nincsenek képviselve. Annak ellenére, hogy a pénzügyminiszter zsidó származású, a zsidók sincsenek képviselve, mivel a magyarországi közvélemény döntő része nem tűrné el, hogy a kormányzati munka bármilyen részét is zsidókra bízzák, tekintettel a bolsevikok által elkövetett visszaélésekre.

Mindketten megerősítették, hogy igen nehezen képzelhető el - de talán mégis megvalósítható - a jelenlegi kormány alapjainak kiszélesítése, ám ha Friedrich visszaadja miniszterelnöki megbízatását, az egész országon teljes fejetlenség lesz úrrá.

Ismételten rámutattam a kormányátalakítás szükségességére, és fölhívtam Friedrich figyelmét, hogy a szövetséges és társult kormányok még ennek megtörténtével is csak egy, a magyarországi politikai irányzatokat jobban képviselő miniszterelnök hivatalba lépése esetén adnák meg ideiglenes elismerésüket, hacsak nem szereznek teljes bizonyosságot arról, hogy az új magyar kormányzat valóban a közvélemény egészét képviseli, és erről a különböző magyarországi pártok kivétel nélkül hasonlóképpen vélekednek.

Azt hiszem, nem szükséges a fölhozott érvek részletes előadása. Friedrich - magától értetődően - nagy erővel védelmezi helyzetét, ezért úgy ítélem meg, a kívánt koalíciós kormány megalakítása komoly nehézségekbe fog ütközni. Ennek ellenére remélem, hogy a szövetséges kormányokkal való megegyezés szükségességét kellő időben fölismerik, én pedig a magam részéről továbbra is a mostani álláspontot fogom képviselni.

Átadtam ......-nek a Legfelsőbb Tanácsnak a román kormányhoz címzett jegyzékét,[183] amely utóbbitól Magyarország haladéktalan kiürítését követeli. Válaszában kifejtette, hogy a román kormány kész a kiürítés végrehajtására, és maga is kívánatosnak tartja azt, egyúttal megígérte, táviratban javasolja Bukarestnek az azonnali csapatkivonást.

levéltári jelzet: AG. 7N6 no 215.

SAINT-AULAIRE BUKARESTI FRANCIA KÖVET PICHON FRANCIA KÜLÜGY-MINISZTERNEK

iratszám: 48

irat típusa: Szám nélküli irat. Titkos

keltezési hely: [Bukarest],

keltezési idő: 1919. október 28.

Folyó hó 13-án és 14-én lezajlott második budapesti tartózkodásom során tett megfigyeléseim arra késztetnek, hogy megerősítsem az október 6-án kelt jelentésemben[184] foglalt következtetéseket. Egyúttal rá kell mutatnom a helyzetben rejlő, korábban már taglalt veszélyek rohamos ütemű súlyosbodására, annak következtében, hogy a bennük közrejátszó, az antant által magukra hagyott különböző tényezők szabadon fokozhatják tevékenységüket.

Franciaország félrehúzódása, valamint Wilson és Lloyd George ügynökeinek kétségkívül akaratlan cinkossága folytán Budapest - sokkal jobban, mint bármikor annak előtte - az abszolutizmus harcos visszatérésének színterévé vált. Emiatt még nem kellene okvetlenül nyugtalankodnunk, ha mindössze a saját elveinkről és az antant elveiről volna szó. Ám életbevágóan fontos érdekeink is - és főképpen ezek - forognak kockán. Ugyanis az abszolutizmus magyarországi győzelme egyúttal a pángermanizmus diadala volna, amelyik - mihelyt befészkelte magát - az országban nagyon is alkalmas támaszpontra lelne további gyors hódításaihoz.

Legelőször is: a Habsburgok hatalmának visszaállítása Magyarországon Ausztriában is azonnali uralomra jutásukat jelentené. Ezt azok az igen határozott és egyöntetű vélemények állítják, amelyeket Bécsben ismertem meg, és amelyekről Allizé már minden bizonnyal beszámolt Nagyméltóságodnak. Renner kancellár nem is titkolja emiatt érzett aggodalmait. Ezért erősen kérlelte a románokat, hogy továbbra is tartsák fönn Magyarország megszállását, amelyben - teljes joggal - a Friedrich-kormánynak az angol és amerikai képviselet által támogatott reakciós tervével szembeni egyetlen biztosítékot látja.

Az ily módon, egy új dualizmus vagy egy annál látszólag ártalmatlanabb egyszerű szövetség formájában helyreálló önkényuralmi és klerikális osztrák-magyar tömb egy csapásra a térség katolikus erőit összefogó vonzásközponttá válik, nevezetesen azoké, amelyek jelenleg Horvátországban és Szlovákiában keltenek zavart, ahol a különválásra irányuló törekvések egyértelműen a katolicizmushoz kötődnek, és ahol a szerb és cseh közigazgatás balfogásai oly kedvező talajt készítettek elő a magyar-olasz cselszövéseknek.

Jelenleg a magyar imperializmus főképpen Szlovákia iránt érdeklődik, abba a reménybe ringatva magát, hogy ott a legcsekélyebb erőkifejtéssel a legnagyobb eredményt éri el. Miután kényszerűségből lemondott Erdélyről, melynek védelméről Románia képes megfelelőképpen gondoskodni, és ahol a helyi lakosság körében semmilyen segítségre sem számíthat, most Szlovákiára összpontosít, amelynek nyersanyagkincse nélkülözhetetlen a magyar ipar számára, és ahol a csehek baklövései által keltett elégedetlenséget könnyen ki lehet használni. Legutóbbi budapesti tartózkodásom alkalmával tapasztalhattam, hogy a városban milyen szenvedélyesen tárgyalták a szlovákiai incidenseket, nevezetesen Hlinka pap ügyét. Az is elhangzott, hogy az elmaradott és mélyen katolikus szlovák népesség teljes egészében a papok uszályában van. Ezek nagy része pedig az uralkodóház odaadó híve, így miután a Habsburgok újból elfoglalják Magyarország trónját, játszi könnyedséggel érhetik el a szlovák autonómia kikiáltását a magyar kereteken belül. Budapesten úgy tartják, Csehország erővel képtelen lenne ennek ellenszegülni, mivel - úgymond - katonáiból teljességgel hiányzik a szívósság, amint ez beigazolódott, amikor a cseh egységek a magyar csapatok közeledtével harc nélkül szétszóródtak. Megjegyzem, a magyaroknak a cseh hadsereg iránti megvetését minden francia tiszt osztotta, akinek módjában volt ezt a katonaságot megítélni. Budapesten ezért nem számolnak hősies ellenállással, amikor majd a "rendőri erők" - azok, amelyeknek a Friedrich-kormány alá rendelését a Legfelsőbb Tanács fenyegető hangon követeli a románoktól - mintegy fegyvergyakorlatként beveszik Pozsonyt, a magyar imperializmus közvetlen célpontját, amely imperializmus a jelen esetben annál bátrabb, minthogy - legalábbis részben - az irredentizmus táplálja.

Az ezen az úton elinduló Magyarország vagy jobban mondva Ausztria-Magyarország - hiszen a Habsburgok budapesti visszatérésének késedelem nélkül meglesz a visszahatása Bécsben - azonmód megtérne a pángermán akolba, és minden eddiginél erősebb szálakkal kötődne oda. A magyar imperializmus ebben hagyományait, vonzalmait, hasonlóképpen nyilvánvaló érdekeit követné, hiszen sem Szlovákiában, sem másutt nem kezdeményezhetne az antant döntéseivel olyannyira határozottan szemben álló politikát azon támpont nélkül, amit egyedül Berlin nyújthat.

Ami Ausztriát illeti - még ha elfogadjuk is, hogy az osztrák és a magyar politikai rendszer azonosságából nem okvetlenül következik az egységes külpolitika -, nos Ausztria akarva-akaratlan Budapestet fogja követni. Természetesen tisztában vagyok avval, hogy Németországhoz való csatlakozásának kérdése korántsem a politikai rendszertől függő, hanem gazdasági kérdés. Sőt, még azt is állíthatnánk, hogy a katolikus és a partikuláris arisztokráciára támaszkodó monarchia határozottabban szállna szembe Németországgal vagy legalábbis Poroszországgal, mint az ausztriai pángermánok túlnyomó többségét adó szocialista párt által irányított köztársaság. Azonban ennek az észrevételnek a jelentősége elhanyagolható, tekintettel a pénzügyi és gazdasági szükségszerűségre, amely Ausztriának a Német Birodalomba való beolvasztását kikényszeríti, ha Bécs ezt tekinti az egyetlen üdvözítő megoldásnak, vagy amely - éppen ellenkezőleg - lehetőséget ad az antantnak arra, hogy a saját rendszeréhez kösse, ha tudja, amikor még van rá ideje, és biztosítsa számára a független létezéshez szükséges föltételeket.

Márpedig az antant mind ez ideig semmit vagy csaknem semmit sem tett ennek érdekében, jóllehet Ausztria demokratikus kormánya képes megnyerni a szövetséges kormányok rokonszenvét. Vajon remélhetjük-e, hogy többet fog tenni akkor, amikor Budapesten visszaállítják a királyságot, és ennek hatására az osztrák köztársaságot egy önkényuralmi és klerikális rendszer váltja majd föl? Nem ésszerűbb arra számítani, hogy az antantországok közvéleménye - amely bátortalan és képtelen rávenni a békekonferenciát arra az erőfeszítésre, ami a köztársasági Ausztria Németországhoz való csatlakozásának megakadályozásához szükséges - mozgolódni kezdene, hogy megakadályozza ezt az erőfeszítést, ha arra az antant - minden valószínűség ellenére - egy önkényuralmivá visszaváltozott Ausztria érdekében szánná rá magát? Evvel szemben az Ausztriával közeli viszonyba került - ha ugyan vele nem egyesült - Magyarország Bécs segítségére sietne, és mindenekelőtt a német segítség közvetítőjeként játszana szerepet egészen addig, amíg ez utóbbit el kellene titkolni - az antant kijátszása érdekében. És amikor a német játszma kártyáit már büntetlenül föl lehet majd fedni, megállapíthatjuk, hogy a Bécset Berlinnel összekötő politikai és gazdasági kötelékek - éppúgy, mint a háború előtt - Budapesten át haladnak, és hogy a mindig könnyen elképzelhető koholmányok leple alatt fölbonthatatlanokká váltak.

Mindez kétségkívül annak a tébolyodott vagy pedig áruló politikának a végső következménye, amelyet Budapesten az antant egyedüli tevékeny megbízottai folytatnak. Ám ha e politika nem fordul haladéktalanul visszájára, akkor következményei - melyeket minden budapesti pángermán máris számon tart - elkerülhetetlenné válnak.

Mint különösen jellemzőt, idézném a budapesti német hírszerző szolgálat - korábban a Mackensen-hadsereg hírszerzése - vezetőjének tulajdonított szavakat, amelyek arra utalnak, Berlinben milyen nagy fontosságot tulajdonítanak tevékenységének. Állítólag úgy nyilatkozott, hogy küldetése kizárólag gazdasági jellegű, politikával egyáltalán nem kell foglakoznia. Ez annál is haszontalanabb volna, mert "a szövetségesek Budapesten Németországért dolgoznak, méghozzá sokkal jobban, mint ahogy saját maga tenné azt". Érdemes még megemlíteni, hogy a jelentős összegek fölött rendelkező budapesti német hírszerzés a bécsinek van alárendelve, amint az kívánatos is az ilyen irányú német tevékenység egységének biztosítása érdekében Ausztria-Magyarországon.

Valóban, a Budapesten egyedül számító angol és amerikai ügynökök - jobban, mint korábban bármikor - a németek dolgát mozdítják előre. Az angolok azért, mert a katolikus és osztrákbarát Troubridge tengernagy, valamint vezérkari főnöke, a korábban a román propaganda szolgálatában álló, majd sikkasztás miatt elcsapott Stade "ezredes" befolyása alatt állnak, az amerikaiak pedig azért, mert - tekintve, hogy egyes-egyedül a románokkal szembeni elfogultság irányítja lépteiket - a román parancsnokságnak a Friedrich-kormány iránti ellenséges magatartása arra készteti őket, hogy ez utóbbit mindenek ellenére támogassák.

Budapesten az angol politika a kirakatban zajlik. Az egyik legutóbbi angol-magyar gyűlésen a két fél pohárköszöntőket mondott egymásra, ahogy az szövetségesek között illik. A budapesti és bécsi sajtó is tárgyalta az eseményt, amelyről Allizé az október 6-án kelt, 279. sz. levelében[185] számolt be a minisztériumnak.

Éppen budapesti tartózkodásom alkalmával tartottak egy szocialista tüntetést, amelyet a román parancsnokság bátorított. Válaszul az angol és amerikai megbízottak által támogatott Friedrich-kormány azon nyomban ellentüntetést szervezett a "camelots du roi" mozgalomhoz hasonló egyesület részvételével. A Marseillaise-t harsogó szocialistákat elagyabugyálták, a Friedrich-kormány, valamint angol és amerikai szövetségeseink legnagyobb örömére. A román parancsnokság letartóztatta a közrendet megzavaró egyesület elnökét és jelesebb tagjait, mire az angolok és az amerikaiak dühösen követelték szabadon bocsátásukat. A román visszautasításra azon nyomban erélyes hangú táviratot fogalmaztak,[186] amelyben minden, a románok ellen tett följelentést ellenőrzés nélkül fölsoroltak, majd - miután elfogadtatták a francia és olasz tábornokokkal, kijelentve, hogy megbízottaik tanúskodását nem lehet kétségbe vonni - október 13-án a sürgönyt elküldték a békekonferenciának.

Troubridge tengernagy minden erejével azon van, hogy összeütközéseket idézzen elő a román hatóságokkal. Bizalmi emberei között akad egy ökölvívóbajnok tiszt, akit a "bokszolójának" nevez. Ő arról nevezetes, hogy amikor alkoholmámoros állapotba kerül - vagyis minden áldott nap - este 8 órakor elindul, hogy belekössön a román tisztekbe. Ha összetűzésre kerül sor, a tengernagy hivatalosan panaszt emel a román parancsnokságnál, és avval fenyegetőzik, hogy ágyúnaszádjaiból tüzet nyit a román csapatok körletére. Ezt a fenyegetést egy alkalommal még írásba is adta.

Troubridge tengernagy azt állítja, őhozzá nem lehet hozzányúlni, mivel közeli ismeretségben van Robert Cecil lorddal, akinek igen bizalmas hangvételű leveleit gyakran mutogatni is szokta.

Az angol és amerikai megbízottak nem érik be avval, hogy tudtuk nélkül segítsék a pángermán politikát. Emellett - igencsak tudatosan - más ügyekkel is foglalkoznak, közöttük olyanokkal, amelyek semmiképpen sem nevezhetők tisztességesnek. A legfontosabb ilyen a pénzcsempészet Bécsből, ahol a koronának 10 centime alatt van az értéke, Budapestre, ahol viszont tizenötöt ér. A különbség okozója a két város közötti elképzelhetetlenül nehéz közlekedés. Ez persze nem érvényes az angol és amerikai képviseletek gépkocsijaira, amelyek szünet nélkül járják az utat Bécs és Budapest között, és az utóbbi városba hatalmas mennyiségű koronát szállítanak, hogy 30 százalékos haszonnal túladjanak rajta. Ezeknek az üzelmeknek semmi jelentőségük sem volna, ha nem tudna mindenki róluk, így azonban a békekonferencia tekintélyét legalább annyira rombolja legfőbb képviselőinek becstelensége, mint döntéseinek következetlensége.

Az olasz megbízottak hasonlóképpen csempésznek, és egyéb ügyekkel is foglalkoznak, ám mindezt nagyobb tapintattal teszik. Magatartásuk - politikai szempontból - a Nitti-kormány hatalomra kerülésével sokkal inkább megfelel a kívánalmaknak. Igyekeznek kizárólag gazdasági propagandával foglakozni, és e területen már jelentős eredményeket értek el. Persze azért politikai téren is tevékenyek, s úgy tűnik, egyetlen céljuk, hogy - számítva minden eshetőségre - az összes pártnál befolyásra tegyenek szert. Kihasználva az angolok és az amerikaiak melléfogásait, valamint Franciaország félrehúzódását, Budapesten meghatározó szerepre törekednek, avval a hátsó gondolattal, hogy azt majd a jugo-szlávok ellen érvényesíthetik, és még azon a napon is jól jöhet nekik, amikor Olaszország esetleg szövetségre lép Franciaországgal. A románokat illetően az olasz megbízottak azon iparkodnak, hogy a francia misszió fedezete alatt kímélettel bánjanak velük, ugyanakkor arra is ügyelnek, hogy emiatt ne nehezteljenek meg az amerikaiak, akiknek támogatására Olaszországnak szüksége van a fiumei helyzet rendezéséhez.

Legutóbbi budapesti tartózkodásom alkalmával már nem esett szó valamelyik olasz herceg jelöltségéről Magyarország trónjára. Ennek indítványozása minden bizonnyal túlbuzgó helyi megbízottaktól származott. A római kormányzat jóval tájékozottabb annál, hogy ne lássa tisztán: az itáliai uralkodóház nem kellőképpen erős ahhoz, hogy hercegeket exportáljon, és magyarországi politikáját is könnyebben tudja megvalósítani, ha nem kötik dinasztikus megfontolások, amelyek - a közvélemény elidegenítésével - csak akadályt jelenthetnének.

Ami Franciaországot illeti, napról napra élesebb az ellentét a részéről tapasztalható visszahúzódás és a többi misszió lázas tevékenysége között. Graziani tábornok - utasítások és cselekvési lehetőségek híján - annál inkább tehetetlen a többi, minden szükségessel bőségesen ellátott képviselettel szemben, mert lemondásunkat a szövetséges bizottság elnökségéről - annak ellenére, hogy a mi képviselőnk a rangidős - a magyar kérdés iránt tanúsított teljes közönyünk bizonyítékaként értelmezik.

Ugyanakkor e túlságosan is nyilvánvaló érdektelenség erkölcsi tekintélyt ad képviseletünknek, amit csak tovább növel tagjainak feddhetetlen magatartása. A francia delegáció az egyedüli, amely nem áskálódik, és nem nyerészkedik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Franciaország Budapesten semmiféle tevékenységet sem fejt ki, de legalább a tekintélyén nem esett csorba.

Ez az oka annak, hogy - a hatalmon lévőt kivéve - minden párt Franciaország beavatkozását kéri a magyarországi helyzet rendezése érdekében. Magyarország prímásának Párizs érsekéhez ilyen értelemben írt levelét már korábban továbbítottam a minisztériumnak. Ezenkívül a szocialista párt vezetője, Garami is sürgette Franciaország közbelépését Clemenceau-hoz írt levelében, hasonlóképpen egy másikban is, amelyet Renaudelnek küldött, és amelynek másolatát mellékelem (1. sz. melléklet[187]). A legutóbbi alkalommal pedig a budapesti izraeliták küldöttségét fogadtam, amelynek tagjai az itt mellékelt levelet adták át, és bejelentették azon szándékukat, hogy Franciaország főrabbijához fordulnak (2. sz. melléklet[188]).

A Budapesten tartózkodó románok magatartását még mindig a Friedrich-kormány iránt kinyilvánított ellenségeskedés jellemzi, mivel nyugtalanítja őket annak imperializmusa, továbbá arra irányuló erőfeszítésük, hogy a szövetséges bizottság vétója ellenére demokratikus alapon nyugvó koalíciós kormányt hozzanak létre, végül pedig az angol és amerikai delegációkkal fönntartott rendkívül feszült kapcsolatuk.

A román kormány és a parancsnokság mind erősebben hangoztatja abbeli szándékát, hogy kivonja csapatait Magyarországról, és az ennek nyomán bekövetkező fölfordulásért az antantra hárítja a felelősséget. Ráébredtek ugyanis arra, hogy sem a Friedrich-kormány, de még egy általuk támogatott új kormány sem egyezik bele azokba a határkiigazításokba, amelyeket - úgy tűnik - a békekonferencia nem hajlandó jóváhagyni. Azt is megállapíthatták, hogy az antant jelenlegi képviselőivel lehetetlen együttműködni a pénzügyek rendbehozatalát, a stabilizációt és a német befolyás megszüntetését célzó politika megvalósításában, ami számukra éppúgy, mint az antant számára megteremtené a szükséges biztosítékokat. Ilyen körülmények közt - állítják -, tekintettel arra, hogy Románia Magyarországról már mindent begyűjtött, ami csak lehetséges, a további megszállás már csupán pénzügyi teher, a gazdaság beindítását késleltető akadály, a közvélemény nagyfokú elégedetlenségét kiváltó tényező, végül a két ország jövőbeni kapcsolatait fenyegető veszélyforrás, mivel a magyarok elfelejtik azt a szolgálatot, amit a románok tettek, amikor megszabadították őket a bolsevizmustól, és most erősebben érzik a rekvirálások súlyát, valamint a rekvirálások keltette haragot kihasználó, amerikai és angol vezénylettel folyó ádáz románellenes propaganda hatását.

Ezen utóbbi pontot illetően, a bukaresti kormány által nyújtott biztosítékok szerint, a rekvirálások hivatalosan megszűntek. Ugyanakkor egyre súlyosabbá és gyakoribbá váltak a román tisztek által elkövetett egyéni visszaélések, ám korántsem olyan mértékben, ahogyan azt a mindenkor elfogult és ellenőrizetlen - ha éppenséggel nem valakinek a fölbujtására elkövetett vagy koholt - vádaskodások alapján az angol és az amerikai megbízottak állítják. Egyébként az a módszer, amelyet a szövetséges bizottság e visszaélések megszüntetésére alkalmazott, minden bizonnyal éppen növekedésüket segítette elő. Legelőször is a románok, miután azt tapasztalták, hogy ez a velük szemben ellenségesen viselkedő bizottság megakadályozza, hogy a megszállásból bármiféle előnyt húzzanak, gazdasági téren igyekeznek ezért kárpótlást keresni. Azután, látva azt a megingathatatlan elfogultságot, amellyel az angolok és az amerikaiak a legelvetemültebb gaztettekkel vádolták őket és a hiszékenységet, amellyel a Legfelsőbb Tanács e vádaskodásokat fogadta, úgy gondolták, hogy végül is okosabb, ha kihasználják a helyzetből adódó előnyöket, anélkül, hogy feszélyeztetnék magukat. Legvégül pedig, e tekintetben bátorítást nyernek a külföldi delegációk példájából - kivéve a francia küldöttséget. Egyébiránt az angol és az amerikai küldöttség minden tekintetben kevesebb tapintatról tesz tanúságot, mint a románok. Így például elég érdekes megemlíteni, hogy míg a román parancsnokság - elkerülendő a magyarok nemzeti érzésének megsértését - nem vette igénybe a budapesti királyi palotát, az angol és az amerikai delegáció habozás nélkül odaköltözött.

Az angol-amerikai állításokkal ellentétben a románok által elkövetett visszaéléseknek gazdasági szempontból nincs semmi jelentőségük, hiszen nem veszélyeztetik Magyarország élelmiszer-ellátását. Éppen ellenkezőleg: nyilvánvaló, hogy az országot egyesegyedül a román megszállás szabadította meg az éhínségtől egyszersmind a bolsevizmustól. Ám politikai szempontból ezek a visszaélések avval a súlyos hátránnyal járnak, hogy végsőkig elkeserítik a magyarokat, akadályt gördítve ekképpen a két ország közeledésének útjába, amely pedig - ha mi irányíthatnánk és őrködhetnénk fölötte - hozzásegítene bennünket ahhoz, hogy Magyarországot a saját szövetségi rendszerünkbe vonjuk. Ha tehát a román megszállás folytatódik, szigorú, ugyanakkor baráti fölügyelet alá kell rendelni, amit a legcélszerűbben csakis Franciaország képes ellátni.

Budapesti tartózkodásom alkalmával minden párt vezetőjével fölvettem a kapcsolatot.

Mindazonáltal helyesebbnek láttam, hogy Friedrichhel ne találkozzam. Ő - miután tudomást szerzett szándékaimról - nem kérte, hogy fogadjam. Azonban hosszasan tárgyaltam Teleki gróffal, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja néven tömörült reakciósok vezetőjével. E politikai csoportnak Friedrich csak ügyvezető elnöke, mivel a tagok között található jelentősebb személyek - mint maga József főherceg is - jobbnak vélték, ha egyelőre háttérben maradnak. Máskülönben a Friedrich-kormány elismerése esetén Teleki grófot jelölnék ki a békekonferencián részt vevő magyar küldöttség élére. Politikai nézeteinek jellemzésére elegendő arra utalni, hogy a háború előtt a budapesti Földrajzi Társaság elnökeként helybenhagyott egy egyszerre pángermán, pániszlám és pánturáni tervet, amelynek értelmében a Hamburgtól a Csendes-óceánig vezető utat Magyarországon, Bulgárián, Törökországon át, majd az ázsiai mozlim csoportok lakóterületeinek érintésével jelölnék ki.

Teleki gróf leszögezte, hogy a királyság visszaállítása Magyarországon elkerülhetetlen. Azt sem titkolta előttem, hogy a kedvére való uralkodójelölt Károly császár fia volna József főherceggel, mint régenssel. Ily módon minden elrendeződne: beteljesedne a főherceg személyes becsvágya; gyümölcsöztetni tudná valóban meglevő népszerűségét, hiszen ő az egyedüli Habsburg, aki közszeretetnek örvend Magyarországon; Károly császárt - akire a magyarok éppen ellenkezőleg igencsak rossz szemmel néznek - ekképpen el lehetne távolítani; ugyanakkor a jövő biztosítékát a trónöröklési jog és a pragmatica sanctio tiszteletben tartása jelentené. Ez utóbbi alkalmazásának szükségességét Teleki gróf - mint nekem kifejtette - komolyan kívánja, mivel ezen teljesen szabályszerű okmány értelmében Ausztria és Magyarország két koronáját ugyanaz a fő viseli.

Teleki gróf azt is elmondta, hogy ha ez az elképzelés kivihetetlennek bizonyul, a legcélszerűbbnek egy külföldi - lehetőség szerint angol - herceg meghívását tartaná. Magyarország - mutatott rá - nem ültetheti trónusára "a törvényes uralkodóháznak egy nem törvényes királyát". Azonban úgy véli, hogy az ország közjogának történelmi alapelvei följogosítják arra, hogy királya legyen. "Magyarországnak - tette hozzá - a szó tulajdonképpeni értelmében soha nem volt királya; egy minden dinasztiánál korábbi, minden dinasztia fölött és azon kívül álló koronája van."

Magától értetődik, hogy Teleki gróf a békekonferencia által Magyarországra kényszerített határokat teljességgel mesterségesnek és átmenetinek tartja. Arra számít, hogy Szlovákia, majd Horvátország a nagyon közeli jövőben újra Magyarország része lesz. Kifejtette, hogy a szerbek és a csehek a magyarok legjobb szövetségesei, hiszen nekik néhány hét alatt sikerült az, amit Magyarország több évszázad alatt nem tudott elérni: vagyis hogy elnyerje a horvátok és a szlovákok szeretetét.

Ezzel szemben elismeri, hogy Erdély egyesülését Romániával véglegesnek kell tekinteni, figyelembe véve az Ókirályság román lakosságának és e tartomány lakosságának egynemű voltát. Vámuniót is szorgalmaz Romániával, amelynek új tartományai a magyar ipar működéséhez nélkülözhetetlen nyersanyagokat termelnek. A többi párt vezetője - gazdasági okokból - hasonlóképpen Magyarország és Románia szoros együttműködését javasolja.

Ami a választásokat illeti, Teleki gróf úgy vélekedik, hogy először a Dunántúlon kellene megtartani a választásokat, majd - ahogy a románok kivonulása, illetve Horthy ellentengernagy csapatainak bevonulása lehetővé teszi - az ország fönnmaradó részében. Ez a leleményes megoldás avval az előnnyel járna, hogy a hivatalos szervek részéről megnyilvánuló nyomásgyakorlás az ország különböző részein egymás után összpontosulna, lehetővé téve egy párját ritkító képviselőház könnyűszerrel történő megválasztását.

Egyébként megállapíthattam, hogy a választások dolgában az összes szabadelvű és demokratikus párt vezetője a Teleki gróféval azonos nézeteket vall. Mindegyiküket nevetés fogja el, azt hallva, hogy Magyarországon "szabad választásokat" kell tartani. Egyöntetűen kijelentették: csak úgy kerülhető el, hogy a törvényhozás munkája anarchiába fulladjon, ha kormánypárti többség jön létre és a különböző képviselőcsoportok vezetői megegyezésre jutva előre fölosztják a helyeket.

A szabadelvű pártok vezetői abban is osztják Teleki gróf véleményét, hogy Magyarországon a királyság visszaállítása elkerülhetetlen, és azért is föltétlenül szükséges, hogy meg lehessen akadályozni az ország anarchiába süllyedését, amint az hajdan Lengyelországban történt. Ezt a véleményt hangoztatta többek között Kájoni, a köztársasági párt vezetője.[189] Mindamellett a szabadelvű és demokrata pártok szembenállása a hatalmon levő párttal nem a politikai módszerekben, hanem programjukban nyilvánul meg határozottan, amely őszintének tűnik, és amely földreformot, otthon felekezeti türelmet, a külpolitikában beletörődést hirdet. A magyarországi helyzet rendezése és a szükséges biztosítékok megszerzése érdekében tehát ezekre a pártokra kell támaszkodni.

Minden pártvezér - akikre, csakúgy, mint minden magyarra jellemző a jog babonás tisztelete, és annál is inkább becsülik a jogot, mert az fölmenti őket az igazsághoz való ragaszkodás alól - leginkább avval foglalkozik, hogy a jövendőbeli kormánynak jogi alapot adjon, aminek a szemfényvesztő mesterkedéssel létrehozott Friedrich-kabinet teljességgel híján van.

Szerintük a törvényességhez való visszatérésnek a következő megkerülhetetlen szakaszai lesznek:

1. Koalíciós kormány megalakítása, amelynek szerepe a folyó ügyek intézésére korlátozódik, valamint a régi országgyűlés összehívására, amelynek jogai nem vesztették el érvényüket. A Magyarországtól elszakított tartományok képviselői nem vennének részt az országgyűlés munkájában. A határozatképességhez szükséges létszám azonban mégis meglesz, és a többség kézben tartása ezáltal még könnyebbé válik, hiszen a parlamenti sovinizmus ereje Magyarországon a központból a végek felé haladva csökkent, ahol - éppen azért, hogy a nem magyar népességet jobb belátásra bírják - a hatalom szorítása a legerősebb volt, és ahol a választások oly módon zajlottak le, hogy a legelvetemültebb imperialisták közül kiválasztott jelölt szerezze meg a győzelmet.

2. A képviselőcsoportok vezetői előzetesen kötelezik magukat arra, hogy a parlament csak egyetlen ülést tart, amelyen megszavazza az általános és titkos választásokat előíró új választójogi törvényt. A korlátozott szavazati jogot és nyilvános szavazást biztosító régi törvény alapján ugyanis nemigen volna illendő kiírni a választásokat. Az országgyűlés ugyanezen az ülésen kormányzó testületet választ Magyarország prímásának

1 Vélhetően Vázsonyi Vilmosról van szó, aki a Nemzeti Demokrata Párt egyik vezetője volt, az iratból is láthatóan királypárti programmal.

elnökletével, akinek megbízását a demokraták és a köztársaságpártiak is javasolták. A testületben rajta kívül a legfelső semmítőszék elnöke és a föllebbviteli bíróság elnökei kapnak helyet.

3. E testület irányításával és fölügyeletével új koalíciós kormány alakul avval a megbízással, hogy bonyolítsa le a választásokat, és pontosan tartsa be az alapjául szolgáló pártközi megegyezésben foglaltakat.

4. A választások eredményeként összeülő alkotmányozó nemzetgyűlés határoz a kormányformáról.

A szabadelvű és demokrata pártok vezetői elismerik, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett a jövőbeli koalíciós kormány - idézve a nevükben velem tárgyaló személy kifejezését - szűznemzéssel nem jöhet létre. Megalakulásához szükség van egy külső tényező - jelen esetben az antant, pontosabban Franciaország által ösztönzött és fölügyelt román parancsnokság - közreműködésére. A román megszállásra mindaddig szükség van, ameddig megalakul a rendet fönntartani és az új kormányt védelmezni képes rendőrség.

A liberálisok állítása szerint ezt a rendőrséget a leggyorsabban a Horthy-haderő állományából lehetne létrehozni, miután a felső tiszti vezetést kicserélték, szellemében pedig megújították. Úgy tartják, ez a sereg jobbára kalandorokból és zsoldosokból áll, akik bármilyen rendszert készséggel szolgálnak, föltéve, ha megfizetik, élelmezik, öltöztetik őket. "Elegendő volna a vezérkarba megbízható embereket ültetni, aminek eredményeképpen - bizonygatják - ez a fehér hadsereg, amely - más vezetés alatt - korábban a vörös hadsereg volt, a mi irányításunkkal hamarosan rózsaszín hadsereggé válna." Továbbá hangsúlyozzák, hogy ezt az átalakítást elősegíti a Friedrich-kormány és a környezetétől a katonai diktatúra bevezetésére fölbiztatott Horthy ellentengernagy között egy ideje mind nyilvánvalóbban kibontakozó viszály. Ennek következtében ugyanis a tisztialtiszti állományon zavarodottság lett úrrá, ami kedvez az irányváltásnak.

A szabadelvű pártvezérek szívesen vennék egy román, cseh és magyar alakulatokból összeállított, egységes parancsnokság alá helyezett rendfenntartó erő huzamos ideig tartó magyarországi állomásoztatását.

Összefoglalva, a következő intézkedések azonnali meghozatalára volna szükség:

1. Egy meghatalmazottat kell küldeni Budapestre. Lehet angol is, föltéve, hogy egyértelmű és a mi politikánk követelményeinek megfelelő utasítással látják el.

2. Koalíciós kormány alakítása a román parancsnokság közreműködésével. Ha Wilson és Lloyd George ragaszkodik hozzá, a kabinetbe be kell vonni az abszolutizmus és az imperializmus képviselőit, de a többi pártok tagjait is, közöttük a munkás- és földmunkás-demokrácia képviselőit, akik a Friedrich-kormányból teljességgel ki vannak zárva.

3. Román, cseh és - szükség esetén - szerb, sőt lengyel erőkből összeállított szövetségközi rendfenntartó csapatok alakítása. Nagyon fontos volna egy francia alegység bevonása is, ekképp ugyanis könnyebben indokolható egy francia tábornok parancsnokká való kinevezése. Mindenképpen a francia parancsnokság találna a legjobb fogadtatásra, és ez volna a legméltányosabb is, mert Franciaország a legközvetlenebb módon érdekelt a magyar politikában, mert Közép-Európában[190] érdekei egybefonódnak a rend és a béke általános érdekeivel, végül mert az egyedüli hatalom, amelyet nem feketítettek be Budapesten képviselőinek ármánykodásai, valamint pénzügyi visszaélései. Megemlítem még, hogy a román kormányzat készséggel bocsátana egy hadosztályt a magyarországi rendfenntartó erők parancsnokául kinevezett francia tábornok alá.

4. A budapesti szövetséges katonai bizottságot - a lehetőségek szerinti mértékben - meg kell újítani. Ha Sir George Clerk megvalósítja szándékát, amelyről nekem beszámolt, ő is ebben az értelemben fog nyilatkozni vagy legalábbis új szervek létrehozására tesz majd javaslatot. Ezek függetlenek lesznek a tábornokoktól, akiknek a románokkal szemben tanúsított elfogultságát maga is megtapasztalhatta, és akik neki is - akárcsak nekem - alkalmatlannak tűnnek ez utóbbiakkal való bárminemű együttműködésre.

Ha a parancsnokságra kijelölt francia tábornokot okosan választjuk meg, és a megfelelő eszközöket rendelkezésére bocsátjuk, Magyarországot nemcsak a germán uralom alól szabadíthatja meg, amelynek megszilárdítására angol és amerikai szövetségeseink mindent elkövetnek, hanem az új Magyarországot politikai és gazdasági szálakkal szilárdan a szomszédos szövetséges államokhoz kötve bevonná a mi rendszerünkbe ahelyett, hogy egy ellenséges szövetségi rendszer létrejöttének kiinduló pontjává hagyná válni.

Egyébként az ínség és a jelenlegi tömeges munkanélküliség miatt Magyarországon könnyűszerrel lehetne elsőrendű munkaerőt toborozni Franciaország számára, követve ezzel Anglia példáját, hasonlóképpen katonákat az idegenlégióba, amelynek bevetése - értesüléseim szerint - fölöttébb szükséges volna Marokkóban.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Hongrie vol. 46, ff. 26-45.



[164] Az irat másolatát október 8-án elküldték Bukarestbe, Bécsbe, Londonba és a békekonferencia főtitkárságára is.

[165] Az Ausztriával 1919. szeptember 10-én megkötött békeszerződésről van szó.

[166] I. I. C. Brătianu.

[167] Erre vonatkozóan lásd a föntebb, 38. sz. alatt közölt iratot.

[168] Erre vonatkozóan lásd a föntebb, 30. sz. alatt közölt iratot.

[169] Megfejtési hiány.

[170] Megfejtési hiány.

[171] A 8. pont nem szerepel az iratban.

[172] Francia katonai misszió nem létezett, ő a szövetségesközi bizottság francia tagja. A franciák tekintették saját missziójuk vezetőjének, de ez nem hivatalos.

[173] Erre vonatkozóan lásd a föntebb, 22. és 29. sz. alatt közölt iratot.

[174] Bandholtz tábornok.

[176] Marderescu tábornok.

[178] A térképet nem közöljük.

[179] A valóságban horvát népcsoport.

[180] A bosnyákok nem szerbek; Pécsett nem éltek bosnyákok.

[181] A DDFBC II. kötetében a 86. sz. alatt közölt irat.

[182] Megfejtési hiány.

[183] A föntebb, 43. sz. alatt közölt irat.

[184] A kötetben nem közölt irat.

[185] A föntebb, 42. sz. alatt közölt irat.

[186] A DDFBC II. kötetében a 86. sz. alatt közölt irat "A" melléklete.

[187] A kötetben nem közölt irat.

[188] A kötetben nem közölt irat.

[189] Vélhetően Vázsonyi Vilmosról van szó, aki a Nemzeti Demokrata Párt egyik vezetője volt, az iratból is láthatóan királypárti programmal.

[190] A szövegben "Közép-Poroszország" olvasható.