iratszám: 82^[320]

irat típusa: I.C.P. 62A sz. följegyzés. Titkos.

keltezési hely: London,

keltezési idő: 1920. március 3.

Románia

LLOYD GEORGE beszámolt arról, hogy Vaida-Voevod kevéssel előbb mutatott meg neki egy táviratot, amely a bolsevikoktól érkezett. Arról tudósítanak, hogy a szovjet csapatok a hadműveletek során közvetlen szembekerültek Románia egységeivel. Mindenképpen kívánatos volna bármiféle összeütközés elkerülése. Javasolták, Románia nevezzen meg egy helyet, ahol tárgyalhatnak a megállapodás érdekében. Vaida-Voevod - akivel a megbeszélés előtt találkozott - azt szeretné tudni, hogy a Tanácsnak van-e kifogása ez ellen.

Magyarország

LLOYD GEORGE bejelentette: szeretné, ha a Tanács rátérne a magyar kérdésre. Az előtte kiterített nemzetiségi térkép szerint Cseh-Szlovákiában mintegy 850 000, Erdélyben 1 500 000 és Jugo-szláviában 400 000 magyar található. Ez mindösszesen 2 750 000 magyart, tehát a teljes magyar népesség egyharmadát teszi ki, akiknek saját hazájuktól való elcsatolását indítványozzák olyan területekre, amelyeknek Nitti úr és társai oly nagy figyelmet szentelnek. Ő a maga részéről úgy tartja, hogy ezt a javaslatot nem lesz könnyű megvédeni.

BERTHELOT úgy véli: a statisztikai adatok közismerten megbízhatatlanok. Végül is kicsodák a magyarok? Magyarország lakosságát elnemzetietlenített népesség teszi ki. Az ország eredeti lakosai nem a magyarok, hanem a korábban ott élő népek voltak. És vajon hogyan áll a helyzet Magyarország jövőjére nézve? A békekonferencia már ezt az egész kérdést alaposan áttanulmányozta és részletesen megtárgyalta, szakértők hada - közöttük számos elismert amerikai professzor - elmélyülten foglalkozott vele. Tekintve, hogy e tárgyban bizonyos határozatok már megszülettek, erélyesen kifogásolja a kérdés bármilyen formában való újrafölvetését. Emlékeztetni kívánta a Tanácsot arra, hogy a döntések meghozatalát követően már nem fogadták egyetlen érintett nép küldöttségét sem. Ha most a Tanács, azon szándéktól vezérelve, hogy kiengesztelje a magyarokat - akik egyébként is mindenkor különösen alattomos népségnek bizonyultak -, újfent megnyitja ezt a kérdést, vajon mit fognak gondolni szövetségeseink, mit fog szólni Wilson elnök? Sürgette a Tanácsot, nyilvánítsa ki: immár túlságosan késő volna átalakítani a javasolt tervezetet, ezért kitartanak amellett, amit korábban határoztak. A francia küldöttek mindig is amellett voltak, hogy ragaszkodjanak a békekonferencia által elfogadott elvhez, és föltétlenül vessék el a már megállapított határok bárminemű megváltoztatását. A francia elnök igen érzékeny a kérdésre, és kétségtelenül erélyesen vissza fogja utasítani annak bármilyen formában történő újrafölvetését. A franciák hajlandónak mutatkoznak apróbb részletek megvitatására, ám az alapelv föladásától a francia kormány a legmerevebben elzárkózik.

NITTI hozzászólásában Berthelot és a Tanács beleegyezését kérte ahhoz, hogy a Berthelot úr által oly nagy ékesszólással előadott álláspontjával ellentétes nézetet fejtsen ki. Berthelot úr Franciaország legfőbb ellenségével, Németországgal szembeni véleményének adott hangot. Hasonlóképpen Nitti úgy érzi, neki az Olaszország legfőbb ellenségével, Ausztriával szembeni véleményt kell képviselnie. Ami az Adriát illeti, azon a részen csak mintegy 35 000 főnyi népesség él, és ezeknek a jövője miatt az egész Európa egymásnak ugrott. Föltette a kérdést: vajon a Tanács elfogadhatja-e csak úgy, mindenféle vita nélkül, hogy magyarok millióit idegen államok főhatalma alá helyezzenek? Amikor Párizsban volt, mélyen fölkavarták őt az Apponyi gróftól hallottak, aki beszélgetésük során igen őszintén és meggyőző erővel fejtette ki véleményét, és ez mély benyomást gyakorolt rá. A Tanács minden tagja elismeri, hogy Magyarország és Ausztria kérdése rendkívül nehéz. Ugyanúgy belátják: Ausztriát hagyni kell élni, és Magyarországnak igazságot kell szolgáltatni. Pillanatnyilag rendkívül magas azoknak a magyaroknak a száma, aki saját országuk területén kívülre kerültek, ezért fölszólította a Tanácsot: ne feledkezzen meg arról, hogy a legyőzött nemzetek is joggal várnak igazságot. Berthelot úr kijelentette: nehéz meghatározni, hol kezdődik, és hol végződik egy-egy nemzet. A maga részéről ő is teljes mértékben tisztában van a nemzetek meghatározásának nehézségével, ezért e kérdéssel kapcsolatban bátorkodik fölhívni a Tanács figyelmét egy, a tárgyra vonatkozó, egy jól ismert szaktekintély által nemrégiben kiadott munkára. Magyarországnak joga van a teljes igazságra, és kérte a Tanácsot, ne tévessze szem elől e tényt.

BERTHELOT kijelentette: tökéletesen egyetért Nitti úrral abban, hogy Magyarországnak joga van az igazságra, ezért a Tanácsnak elmélyülten tanulmányozni kell minden, az ország jövőjét érintő javaslatot, amit elé beterjesztenek. Azonban nem hiszi, hogy a Tanácsnak abból kellene kiindulnia, hogy Magyarország különösen sokat szenvedett. Nitti úr megemlítette egy ismert szaktekintélynek a magyar nemzetiségről írott könyvét. A maga részéről ő is arra kéri Nitti urat, tanulmányozza egy hasonlóan nagy tekintélyű szerző új művét, amelynek állításai - úgy gondolja - mély megdöbbenést fognak Nitti úrnak okozni. Magyarországon mintegy 15 000 osztrák család - zömében nagybirtokosok - élt. E családokat azonban - ahogyan szomszédaikat is - megfosztották nemzetiségüktől, így ezek után valódi Magyarországról már nem beszélhetünk. Egy közismert magyar férfiú azt mondta neki (Berthelot-nak): "Nekünk, magyaroknak most valójában nincs sem nemzetiségünk, sem uralkodóházunk, sem királyunk; egyedül Szent István koronája a miénk." Meglehet, a Tanács nem veszi komolyan e kijelentést, ám ő a maga részéről mélyen meg van győződve valódiságáról. Ennek ellenére más álláspontra kíván helyezkedni. Vajon - kérdezte - milyen helyzetbe kerülnek az olyan országok, mint Csehország, Jugo-Szlovákia /sic! - valójában Jugo-Szlávia/ stb., ha a Tanács magáévá teszi a Párizsban kidolgozott döntéseket? Vajon csatlakozásuk e határozatokhoz - melyeken semmi módosítás nem esik - nem fogja-e Közép-Európát az állandósult fejetlenség állapotába dönteni? Az itteni országok népei még Európa nagy nemzeteinél is erősebben kívánják a béke visszatértét. A határozatok bárminemű módosítása elől való teljes elzárkózás óhatatlanul végeláthatatlan nehézségeket támasztana, és a béke egyre távolabbra kerülne. Korántsem arról van szó, hogy a francia képviselők bármilyen - részletkérdésekre vonatkozó - javaslat vizsgálatát elutasítanák, vagy hogy nem volnának készek teljes igazságot szolgáltatni. Ugyanakkor meggyőződése szerint a már megállapított határok bárminemű lényegesebb módosítása és az alapelvektől való legcsekélyebb eltérés ütközik Franciaország és szövetségesei fölfogásával.

LLOYD GEORGE megjegyezte, hogy Berthelot úr fejtegetésének utolsó mondatai nem mentesek bizonyos ellentmondásoktól. Ő, a maga részéről, úgy értelmezi Bethelot úr szavait, hogy hajlandó a magyar kérdést megvizsgálni, és - ha van ilyen - bármiféle igazságtalanságot helyrehozni. Abba viszont Berthelot úr - amint hozzátette - soha nem fog beleegyezni, hogy az igazságtalanság jóvátétele érdekében változtassanak a Legfelsőbb Tanács által korábban kijelölt határokon.

Neki (Lloyd George-nak) az a véleménye, ha a békekonferencia - alapos vizsgálat után - helytállónak találja a magyarok ellenvetéseit, akkor elégtételt kell nekik szolgáltatni. Németország esetében is pontosan ez történt. A németek keleti határaikat illetően bizonyos követelésekkel léptek föl, amelyeket a vizsgálat jogosnak talált. A Legfelsőbb Tanács pedig - az erélyes lengyel tiltakozások ellenére - végül is Németország javára döntött azért, hogy a vele szemben elkövetett igazságtalanságot helyrehozza. Álláspontja szerint föltétlenül szükség van arra, hogy a szövetségesek bizalmat keltsenek, hogy igazságosan járjanak el. Vajon lehetséges, hogy Berthelot úr valóban azt hiszi, béke fog uralkodni Közép-Európában, ha idővel kiderül, hogy a magyarok követelései jogosak voltak, és hogy egész magyar közösségeket - barmok módjára - átadtak Cseh-Szlovákiának és Erdélynek egyszerűen azért, mert a konferencia nem volt hajlandó a magyar ügyet megvizsgálni? Ő (Lloyd George) úgy gondolja, hogy ez az eljárás a legnagyobb bizonyossággal háborúhoz vezet, és csupán a csoportosulás kérdéses, hogy ugyanis a magyarok a németekhez vagy az oroszokhoz csatlakoznak-e. Ő személy szerint jószántából soha nem lesz hajlandó aláírni, pecséttel megerősíteni és kihirdetni egy igazságtalanságot azért, csak azért, mert nem áll módjában helyrehozni. Korábban is gyakorta hallott efféle - különböző nemzetekre tett - észrevételeket. Válaszképpen azt mondhatja, hogy Európában mindössze két tiszta nemzetiség létezik, az egyik Bretagne-ban, a másik Walesben. Az összes többi európai nemzet népek keveredéséből jött létre, ami azonban nem gátolta a nemzeti érzés kialakulását. Példának okáért sehol nem találkozni olyan forró nemzeti érzéssel, mint Franciaországban, pedig Franciaországot kevert lakosság - franciák, gallok, normannok és olaszok - népesítik be; és a magyarok kétségkívül legalább ennyire kevert nép. Azonban ami fontos, az a nemzeti öntudat, és a vizsgált nép magyar nemzeti öntudattal rendelkezik. Következésképpen, ha ezeket az embereket Cseh-Szlovákiához csatolják, akkor Cseh-Szlovákia - hogy így fejezze ki magát - heveny vakbélgyulladást kap, és előbb vagy utóbb műtétre kell sort keríteni, amibe Cseh-Szlovákia könnyen belepusztulhat. Véleménye szerint Magyarországgal ugyanúgy kell eljárni, mint Lengyelországgal. A lengyelek állították, egyedül az számít, hogy az övék legyen a Lengyelországot a tengerrel összekötő vasútvonal. Másrészről a Legfelsőbb Tanács úgy határozott, hogy az államhatárok megállapításánál a döntő tényező a néplélek, az egyes népekre jellemző szellemi alkat legyen. Úgy vélekedik, bármilyen más elv érvényesítése helytelen volna, és végzetes következményeket vonna maga után.

NITTI azon véleményének adott hangot, hogy a megbeszélés résztvevői között teljes az egyetértés, hiszen Bethelot úr nem utasította vissza, hogy megvizsgálják a magyar ügyet. Ugyanakkor rá kíván mutatni arra, hogy mivel a békekonferencia meglehetősen hosszú ideig tartott, a további tárgyalásokat tapintattal és körültekintéssel szükséges folytatni. Tekintve, hogy a szövetségesek minden haderejét leszerelték, vajon miféle eszközök állnak a szövetségesek rendelkezésére, hogy határozataiknak érvényt szerezzenek, abban az esetben, ha a magyarok visszautasítanák a szövetségesek által rájuk kényszerített békeszerződés föltételeinek elfogadását? A jelen pillanatban egyedül Magyarország tanúsít tényleges ellenállást a bolsevizmussal szemben. A kórt előbb maga is megkapta, de fölgyógyult belőle. Ám ha most a magyarokra végső csapást mérnek, ez egyúttal a bolsevizmus elleni utolsó erődítmény elestét is jelenti. Magyarország olyan nemzeti egységet alkot, amely több mint ezer éve jelen van Európában, és az elismerésre való jogát nem lehet teljes egészében semmibe venni. Ezért úgy gondolja, hogy a magyarok kéréseit még akkor is meg kell hallgatni, ha egyébként a háborúban véghez vitt cselekedeteik ellenszenvet váltottak ki.

LLOYD GEORGE azt indítványozta, hogy a magyar dokumentumot utalják a külügyminiszterek elé, akik - attól a céltól vezérelve, hogy igazságot szolgáltassanak - a teljes pártatlanság szellemében azt alapos vizsgálat tárgyává fogják tenni. Ez alatt azt értette, hogy a magyar válaszmegjegyzéseket tanulmányozó külügyminiszterek nem jelentik ki, hogy a határokat már végérvényesen megállapították, ezért a kérdés újbóli megnyitása nem jöhet szóba.

BERTHELOT magyarázata szerint ő azt állította, hogy minden, a magyar határokra vonatkozó kérdést szakértők már alaposan és körültekintően mérlegeltek, és teljes egyetértésre jutottak. Ezenfelül a Magyarországot körülvevő kisebb szövetséges hatalmakat úgy tájékoztatták, hogy a határok végérvényesen megállapítást nyertek, és további változtatást nem terveznek. Következésképpen úgy gondolja, ha a békeszerződésben kijelölt határvonalakhoz képest bárminemű jelentősebb változtatást eszközölnek, a kisebb hatalmak joggal fogják azt visszautasítani, és - az adott viszonyok között - nem igazán látja, hogyan lehet akkor a Legfelsőbb Tanács határozatait érvényre juttatni. Másrészt azt sem akarja mondani, hogy mindenféle javasolt változtatásnak ellenszegülne. Mindazonáltal azt kéri, a Tanács ne avval az előítélettel fogjon a magyar ügy vizsgálatának, hogy két és fél millió magyart zártak Magyarország határain kívülre, és hogy ezeknek föltétlenül a határokon belül kell elhelyezkedniük; máskülönben komoly nehézségekkel kell számolni. A tanácskozás nem kezdődhet avval a benyomással, hogy itt igazságtalanság történt, amit helyre kell hozni, ugyanakkor a változtatások lehetőségét sem szabad eleve elvetni. Más szavakkal kifejezve hozzájárul ahhoz, hogy a konferencia a kérdést mindennemű elfogultság nélkül tanulmányozza, ugyanakkor egy pillanatra sem feledve, hogy a békeszerződésben foglalt határozatokat a szövetséges és társult hatalmak mindegyikének teljes egyetértésével hozták meg. Mindamellett egyetért avval, hogy a magyarok által fölsorakoztatott érveket jóhiszemű és lelkiismeretes vizsgálódás tárgyává tegyék. Másrészről nem tudja elfogadni Lloyd George úr fölvetését, mely szerint a szövetséges képviselőknek hosszú időn át az lett volna az érzésük, hogy igazságtalanság történt, és hogy a Legfelsőbb Tanács hibát követett volna el Magyarország határaival kapcsolatban. Képtelen elhinni, hogy a brit miniszterelnök valamikor is elfogadott volna egy ilyen tévedést.

LLOYD GEORGE rámutatott arra, hogy mivel valójában nem vett részt a magyar békeszerződés utolsó fölülvizsgálatában, nem mondhat vélemény arról, hogy az jó vagy rossz. De mindenesetre most szükség volna a magyar ügy egyoldalú vizsgálatára, tekintet nélkül a többi félre. Nem csekély elképedésének és meglepetésének adott hangot Berthelot úr azon állítása kapcsán, hogy a szövetséges kormányok határozott ígéretet tettek volna a cseh-szlovákoknak és a jugo-szlávoknak arra nézve, hogy semmilyen körülmények között, semmilyen módon sem változtatják meg vagy vizsgálják fölül a magyar békeszerződést. Ő (Lloyd George) soha vállalt ilyen kötelezettséget, és soha semmi ilyesmiben nem volt része. Vajon Berthelot úr azt akarja állítani, hogy a szövetséges kormányok azt közölték a cseh-szlovák és a jugo-szláv kormányzattal, hogy semmit nem változtatnak a magyar békeszerződés föltételein, bármilyen igazságtalanság történt is? Úgy gondolja, hogy ez különösképpen szégyenteljes ígéret volna. Egy ilyen ígéret azt jelentené, hogy egy nagyon is vitéz ellenféllel a legméltánytalanabb módon járnának el. Nem hiheti, hogy a szövetséges kormányok valaha is meghívták volna Magyarországot Párizsba, hogy ügyét előadja, miközben egész idő alatt egyetértettek abban, hogy bírósági ítélettel sújtják. Az ítélethozók kötelesek meghallgatni az előttük elhangzottakat, és az a bíró, aki - tekintet nélkül arra, hogy mit hallott - előre eldönti, melyik fél ellen hoz ítéletet, alkalmatlan az ítélkezésre. Ő (Lloyd George) a maga részéről a magyar ügy igazságos, becsületes, lelkiismeretes és mindennemű előítélettől mentes vizsgálatával ért egyet, tehát korántsem abból az előföltételből kiindulva, hogy Cseh-Szlovákia, Jugo-Szlávia és Erdély számára kedvező ítéletet hozzanak akkor is, ha az derül ki, hogy az igazság a magyarok oldalán áll. Egy ilyen döntést ő soha nem fogadna el.

(Határoztak arról, hogy

a magyar kormánytól kapott okmányt a külügyminisztereknek küldik át,

akik azt tárgyilagos és lelkiismeretes vizsgálatnak fogják alávetni, annak

érdekében, hogy igazságos megoldásra jussanak.)

levéltári jelzet: AD. Y Internationale 1918-40. Vo. 666.

iratszám: 83^[321]

irat típusa: 100. sz. irat.

keltezési hely: Belgrád,

keltezési idő: 1920. március 5.

Korábban már beszámoltam arról Nagyméltóságodnak, milyen előszeretettel gyűjtöm a Románia és Jugoszlávia közötti jószomszédi - mi több, bizalmas - kapcsolatokról beszámoló jelentéseket. A jugoszláv államférfiaknak nem győzöm eleget hangoztatni: országuk békés fejlődése és győzelmünk eredményeinek megszilárdítása érdekében föltétlenül szükséges, hogy tartós kapcsolatok jöjjenek létre államuk és Románia, vagyis két olyan szomszéd között, akiknek érdekeik egybeesnek. Nagyméltóságod arról is tudomással bír, hogy Brătianu nagyzási hóbortja e két, eddig még soha nem viszálykodó szomszédos állam között gyanakvást és egyenetlenséget támasztott, amely - miután megfertőzte az ország vezetőit - lassanként a széles néptömegeket is hatalmába kerítette. E félreértéseket tagadhatatlanul Brătianunak a Bánság kérdésében tanúsított gátlástalan nagyravágyása váltotta ki. Habár ezen államférfi letűnésével káros befolyása csökkent, és a jugoszláv miniszterek is újból több bizalommal vannak a jelenlegi román kormányzat iránt, az ellenséges indulat sajnálatos módon továbbra sem szűnik meg hatni a jugoszláv emberekben.

Örömmel láttam, hogy román kollégám, Langa Rascano a békés megegyezés útjára lépett; megfontoltságának és kitartó fáradozásának már látszanak az eredményei. A jelenlegi jugoszláv kormány hatalomra kerülésekor a külügyminiszter szívélyes szavakkal arról biztosította, hogy "Szerbia soha nem felejti el, amit Románia 1913-ban a bukaresti békeszerződés aláírásakor tett érte". Ami pedig Vaida-Voevodot illeti, ő utasítást adott arra, hogy a szávai vasúti híd vasszerkezeti anyagait - melyeket Brătianu a nyugat-keleti vasúti összeköttetés akadályozása árán is visszatartott - minden további vita nélkül adják át az Sz-H-Sz Királyságnak.

Remélhető, hogy e biztató kezdetet mindkét részről további intézkedések követik, amelyek nemcsak az enyhüléshez, hanem a két szomszéd közötti teljes egyetértéshez fognak elvezetni.

Korošec /Korochetz/ - akinek fölhívtam a figyelmét annak fontosságára, hogy helyreállítsák a szabályszerű vasúti összeköttetést a két ország között, és vessenek véget az utasokat, illetve a kereskedőket sanyargató megannyi zaklatásnak - közölte: ki fogja adni a megfelelő hivatalos utasításokat, mivel velem teljesen megegyezően látja és elutasítja ezt az oly káros következményekkel járó kicsinyes politikát, amely a másik fél bosszantásában és a kölcsönös megtorló intézkedésekben merül ki. Kijelentéseit haladéktalanul román kollégám tudomására hoztam arra kérve, hogy keresse föl és vegye föl a kapcsolatokat Korošeccel, akit mind ez ideig nem ismert.

Remélhetjük tehát, hogy a békés egyetértés visszaáll a két szomszéd között, amit még inkább elősegít, ha - mint beszélik - Take Ionescu /Ionesco, Janesco/ kerül hatalomra.

A szerbek azt várják, hogy Ionescu vegye kézbe az államügyeket, és vigasztalhatatlanok amiatt, hogy az utóbbi évben nem ő volt a kormányban Brătianu helyett. Ez esetben ugyanis a balkáni kérdések más fordulatot vettek volna, mégpedig teljes mértékben az antant javára. Take Ionescu sajnos nem kapott elegendő támogatást ahhoz, hogy politikai vetélytársa, Brătianu helyett ő kerüljön hatalomra.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Yougoslavie vol. 46, ff. 170-171.

> iratszám: 83^[322]

irat típusa: 3497. sz. irat. Bizalmas.

keltezési hely: Berlin

keltezési idő: , március 7.

(forrás: megbízható)

A független szocialista párt már régóta tudomással bír arról, hogy Svájcban van az összeesküvés központja: itt gyűltek össze az osztrák-magyar monarchisták, akiknek célja Habsburg /Halsbourg/ Károly visszaültetése a trónra. A független szocialisták az utóbbi időben arról is értesültek, hogy ezeket az összejöveteleket német reakciósok is látogatják.

A független szocialista párt elküldte egy emberét, hogy a helyszínen vizsgálódjon. Berlinbe visszaérkezve a következőkről számolt be:

1919 októberében a svájci Freiburgban titkos megbeszélést tartottak az osztrák-magyar főnemesség képviselői, közöttük Berchtold /Bertchold/ gróf, Windischgrätz herceg, Horthy /Horty/ ellentengernagy, ...^[323] gróf, Hunyady gróf, Andrássy gróf, Valfree pápai nuncius stb. Mindezek a személyek arról vitatkoztak, hogyan lehetne az országot megmenteni. Arra jutottak, hogy ennek az az egyetlen módja, ha visszaállítják a monarchiát.

Windischgrätz gróf közölte: tárgyalásokat folytat Károly császár fivérével. Az uralkodó kijelentette, hogy szükség esetén kész a trónt elfoglalni. A gróf azt is elmondta, hogy Zita császárné anyja - akit a legjobb kapcsolatok fűznek a belga udvarhoz és az angol arisztokráciához - mindent elkövet annak érdekében, hogy ezek segítségét elnyerje a monarchia visszaállításához.

Végül egy monarchista szövetséget hoztak létre avval a céllal, hogy a Habsburgokat visszaültessék előbb Magyarország és később - ha lehetséges - Ausztria trónjára. Ezenkívül azt is elhatározták, hogy a lehető legnagyobb propagandát fejtik ki Ausztria-Magyarországon, és a szövetségtől függő katonai szervezeteket alakítanak, hogy amikor eljön az idő, államcsínyt hajthassanak végre.

Horthy - aki elfogadta, hogy a terv Magyarországra vonatkozó részének végrehajtásával őt bízzák meg - jelentős összeget bocsátott a szövetség rendelkezésére. Abból a pénzből származik, amit a forradalom után a Habsburgok és a mágnások Svájcba vittek. Glarusban egy sor vállalkozást alapítottak, amelyekbe e pénz egy részét befektették.

Valfree nuncius magára vállalta azoknak az ügynököknek és titkos megbízottaknak az irányítását, akiknek a dolga az uralkodócsalád érdekében végzendő propaganda kifejtése lesz Ausztria-Magyarországon, és akik kapcsolatban maradnak a svájci monarchista szövetséggel.

Amikor a Bermont-ügy kibontakozott Németországban, az osztrák-magyar szövetség úgy határozott, érdemes fölvenni a kapcsolatot a Bermont, Coltz és Társaival. Evégett Andrássy gróf Berlinbe érkezett, és kapcsolatban lépett az ügy szervezőjével, aki történetesen Hoffmann tábornok volt. A Bermont-ügyben fontos szerepet játszó Normann gróf megismerkedett Andrássyval, aki föltárta előtte a szövetség célkitűzéseit. Ám mivel időközben a Bermont-ügy elbukott, az osztrák-magyarokkal folytatott tárgyalások nem jártak eredménnyel.

Azonban ez a Normann gróf - Tisza gróf rokona - föl tudta használni az ügyet. Néhány héttel ezelőtt megbeszélést folytatott a korábban Berlinben, jelenleg Mannheimben /Manheim/ található Bermonttal, Bischoffal, valamint a Vashadosztály egynéhány tisztjével. Előadta nekik tervét, mely szerint "Svájcba megy, hogy német segítséget ajánljon föl egy monarchista államcsínyhez".

Normann Svájcba utazott, Vevey-ben megbeszélést folytatott Windischgrätz-cel, és a Bermont és Tsai egész német szervezetét rendelkezésére bocsátotta. (A folytatást a Freiheit tette közzé.) Windischgrätz és emberei ezt elfogadták, és döntés született arról, hogy ezek a németek 10 millió márkát kapnak arra, hogy az egész ügyet saját országukban elrendezzék és előkészítsék. Ha jó eredményeket érnek el, további összegekhez fognak jutni. Normann visszautazott Berlinbe, és az ügy folyamatban van.

A független szocialisták minden rendelkezésükre álló értesülést Noskénak továbbítottak, és azt remélik, hogy a Freiheit cikke nyomán az egész ügy kudarccal végződik.

Normann Gall közeli barátja, Hoffmann és Ludendorff /Ludendorf/ is szívesen fogadja.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Autriche vol. 41, ff. 136-137.

iratszám: 85^[324]

irat típusa: Szám nélküli följegyzés.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 7.

A következő oldalakon néhány vaskos tévedésre kívánunk rámutatni, amelyeket a neuillyi békeszerződés - abban a formában, ahogy azt a magyar küldöttségnek átadták - magában rejt.

A dolgozat szükségszerűen vázlatos, ezért hiányos is lesz. Minden egyes, néhány sorban összefoglalt bekezdése egy teljes kötetet töltene meg, kiváltképp akkor, ha - valódi jelentőségük fölmutatása céljából - bizonyított állításunk valamennyi pontját alátámasztanánk avval a seregnyi kézzelfogható dokumentummal, melyekre tételünket alapoztuk.

Ezek az okiratok megvannak: legtöbbjüket a békekonferencia elé nyújtották be. Jelen dolgozat szerzője a lehető legnagyobb tömörségre törekedve arra szorítkozik, hogy - minden alkalommal, amikor az előadott tények meglepetést kelthetnek az olvasóban - zárójelben föltüntesse az "írásos bizonyítékok" kifejezést. Ezzel kíván emlékeztetni arra, hogy állításai korántsem meggondolatlanok, hanem nagyon is tényeken alapulnak.

Legelsőnek is egy állítás, amelyet nem győzünk eléggé fennen hangoztatni:

Mivel az egykori Ausztria, valamint pángermán törekvései nincsenek többé, továbbá az orosz veszély is elhárult, Magyarország érdekei a legteljesebb mértékben egybeesnek Franciaország érdekeivel.

Vajon ez az állítás kibékíthetetlen ellentétben van avval a fennkölt igazságosztó küldetéssel, amelyet Franciaország - a nemzetiségek fölszabadítója - teljesít?

Egyáltalán nem.

A nemzetiségek megváltásának művét, kívánságaik beteljesítését anélkül is tökéletesen véghez lehet vinni, hogy ez szükségszerűen Magyarország földarabolását vonná maga után, ami által életképtelenné válna, és arra lenne kárhoztatva, hogy véglegesen visszatérjen Németország vonzáskörébe.

Ha van olyan jog, amelyet a szövetségesek kinyilvánítottak -, és amelynek kétségbe vonását ugyanezeknek a győzelme, akik védelmezőikké tették meg magukat, meg kell, hogy akadályozza - akkor ez a népek önrendelkezési joga.

Ha van olyan alapelv, amelyet a szövetségesek hangoztattak, az az, hogy az erő nem előzheti meg a jogot.

Franciaország soha nem szűnt meg tiltakozni Elzász-Lotaringia elcsatolása ellen.

Beleegyezik-e hát, hogy a megcsonkított Magyarország körül mindenütt valóságos "Elzász-Lotaringiákat" hozzanak létre?

Pedig pontosan ez következne Magyarország új határainak elfogadásából, amely országnak az egysége nem csupán földrajzi, hanem egyben történelmi tény.

Magyarország történelmi és földrajzi egysége.

Ezt a történelmi egységet több mint ezer év történelme szentesíti. A magyarok több mint tíz évszázada birtokolják országukat, mindazon tartományokkal egyetemben, amelyeket most elvitatnak tőle.

Az ország földrajzi egységét a világ leghíresebb földrajztudósai nemcsak elismerték, de elvként állították föl.

"Általános földrajzában" (Géographie universelle) Elysée Reclus a következőket írja:

"Magyarország és Erdély jelentős előnyt mondhat magáénak: nevezetesen azt, hogy valóságos földrajzi egységgel bír. A Magyar Királyság Európa egy olyan részét alkotja, amely - az egymás szomszédságában élő fajok különfélesége ellenére - a legegyöntetűbb és a legösszefüggőbb egységet valósítja meg."

És a nagy francia tudós az elkövetkező idők kérdéseit számba véve hozzáteszi:

"Nyugtalanul várjuk azt a nagy egyensúlyi változást, amely a dunai Európában okvetlenül bekövetkezik; ám bármilyen sors jusson is a keleti országoknak, a Kárpátok által körbezárt hatalmas területen megtelepedett nemzet mindenkor a legnagyobb befolyást fogja gyakorolni azokon a részeken, melyeket elfoglalt és védelmez... Előnyös az emberiség jövőjére nézve, hogy Európában - és a földrésznek éppen egy ilyen meghatározóan fontos táján - egy nem árja (nohar az árjákkal nagyon is összeforrott) nemzet jutott ilyen jelentõs szerephez... A magyaroknak is voltak nehéz időszakaik. De vajon melyik szomszédjuk szárnyalja őket túl értelemben, vitézségben vagy hazaszeretetben?"

Egy másik francia tudós, Blondel, az École des Sciences Politiques tanára a következőket állítja:

"Magyarországon a (magyar) nemzeti eszme győzelmét segítő középpont felé irányuló erők érdekfeszítő harca figyelhető meg néhány más faj központtól távolító törekvéseivel. E küzdelem szükségszerűen a befelé ható erő győzelmével végződik majd, ami nemcsak az ország egységének, hanem a békének, egyben Európának az érdekét is szolgálja."

Elégedjünk avval, hogy fönti idézeteket megtoldjuk Holdich, Chrisholm és Newbegin angol, továbbá Brigham amerikai tudósok nevével, aki valamennyien hasonló nézeteket vallanak.

Az a tény, hogy több angol nyilatkozat is a háború kellős közepén hangzott el, fölmenti őket a részrehajlás gyanúja alól.

Etnográfiai sokféleség.

Etnográfiai szempontból Magyarország korántsem mutat egységes képet.

A lélekszámánál, műveltségénél, valamint ama ténynél fogva uralkodó magyar elem, hogy ezer éve birtokolja az országot, mindenütt más nyelvű kisebbségekkel keveredik.

Mindezen kisebbségek közül egyedül a Magyarország északi részén élő szlovákok voltak jelen e területen a magyar honfoglalás előtt.

A többi nemzetiség későbbi időpontokban vándorolt be vagy telepesként, vagy a hazáját a török betörések és harácsolások elől elhagyó menekültként.

Egyik ilyen nemzetiség sem hivatkozhat más jogokra, mint amelyekben a magyar vendégszeretet őt részesítette.

Hasonlóképpen elfogadhatatlan, hogy a neuillyi békeszerződésben tervbe vett csonkításokat visszacsatolásként értelmezzék tekintve, hogy a tőlünk elkívánt tartományok ezer esztendeje az egy és oszthatatlan Magyarország szerves részét képezik.

Magyarország etnográfiai sokszínűsége korántsem a hódító magyar terjeszkedés eredménye, éppen ellenkezőleg az idegen népesség folyamatos beszivárgása következtében alakult ki, amely beszivárgást a Habsburgok támogatták és segítették elő.

Elegendő utalnunk a történelem főbb vonulataira. A török hódoltság következtében Magyarország elnéptelenedett, a törököt kiűző német császár pedig az ottománok uralmát a sajátjával váltotta föl. A Habsburgok politikája a XVI., XVII. és XVIII. század során végig ösztönözte a külföldi telepesek - németek, szerbek, románok - bevándorlását, és - az "oszd meg és uralkodj" elvének szellemében - a telepeseket lázadásra bujtogatta, amit nemzeti mozgalmaknak is nevezhetnénk, ha a magyar talajból fakadnak, és résztvevőik éppenséggel nem a magyar földre külországból érkezett idegenek lettek volna. (Írásos bizonyítékok)^[325]

A Magyarország módszeres elnémetesítésének politikáját követő Habsburgok a szüntelenül megújuló magyar szabadságtörekvések megbénítása és elfojtása érdekében mindvégig a nemzetiségre támaszkodtak. (Írásos bizonyítékok)^[326]

...Ekképpen előviláglik, mennyire mesterkélt a nemzetiségi kérdés, amelyet érvként igyekeznek fölhasználni Magyarország földarabolása mellett. Ám ami még inkább megvilágítja e kérdés mesterkélt és alaptalan voltát, az az érdekelt nemzetiségek akarata.

Ők hűségesek akarnak maradni Magyarországhoz!

Kezdjük avval az esettel, amelyet a legsúlyosabbnak tartanak,

Az erdélyi románokéval.

Ők mindenkoron rendelkeztek az összes olyan szabadságjoggal, amelyek összeegyeztethetőek voltak a magyar politikai nemzet egységének fönntartásával. (Írásos bizonyítékok)^[327] Teljes egyházi autonómiát élveztek, jogukban állt akaratuk szerint iskolákat alapítani, amelyekben az oktatás román nyelven folyt, és amelyek a magyar kormány bőkezű anyagi támogatását élvezték stb. (Írásos bizonyítékok)^[328]

Mindemellett nem tagadhatjuk, hogy valóban kialakult - nem a tömegekben, hanem egyetlen pártban (és azon belül is egyedül az értelmiségi rétegben) - egy bizonyos mozgalom, amely kollektív önállóságot, vagyis területi autonómiát követel. Ezt a mozgalmat a "megosztva gyengíteni" elvéhez hű osztrák kormány bátorítja, ha ugyan nem ő idézte elő.

E mozgalom soha nem volt általános.

Az erdélyi románok - ahogy ma is - mindenkor mindenkor rendelkeztek saját nemzeti tudattal, amely elejét veszi annak, hogy Romániához való csatolásukat kérjék.

A háború idején mindvégig hűek maradtak az Osztrák-Magyar Monarchia ügyéhez. A gyulafehérvári (Alba Julia) román ezred volt az, amely 1915-ben hatalmas veszteségek árán ostrommal bevette az ivangorodi erődítményt; tisztán román ezredek voltak azok, amelyek másfél esztendőn át védelmezték az olasz támadások ellen a San Michelétől délre húzódó legelső vonalakat. A Vogézekben egy román hadosztály az utolsó pillanatig biztosított egy német frontszakaszt, ezzel szemben magyar ezred soha nem vett részt francia katonák elleni harcban.

Amint látható tehát, a Monarchiában élő románok szándékosan semmit sem tettek Ausztria-Magyarország fölbomlásáért, és nem is számoltak evvel.

A magyarországi románok leghajthatatlanabb vezetői, mint például a román nemzeti párt feje a budapesti országgyűlésben, Mihályi ezekben az időkben nyilvánosan többször is tanúbizonyságát adták honfitársaik iránt táplált hűségüknek.

Még a jelenlegi román kormány feje, Vaida-Voevod is - aki annak idején képviselő volt a budapesti országgyűlésben - a magyarországi román és az ausztriai német lapokban közzétett igen éles hangú cikkekben ítélte az 1916 nyarán Erdélybe első ízben betörő román csapatokat, akiket "országdúló haramiának" bélyegzett, és akikkel minden érzelmi, mi több, vérségi köteléket megtagadott. (Írásos bizonyítékok)^[329]

Pop-Csicsó (jelenleg a román kormány tagja), Vasile /Basile/ Goldis, Christea érsek és megannyi más erdélyi román vezető valóságos keresztes háborút indítottak Románia ellen, bizonyítva evvel Magyarország iránti hűségüket, egyben hirdetve, hogy - a fenyegető külső veszély láttán - a magyarok és románok közötti belviszálynak mindörökre vége. (Írásos bizonyítékok)^[330]

A magyarországi szlovákok.

Ami a Magyarországon élő körülbelül 1 millió 700 ezernyi szlovákot illeti, ők legfőképpen attól tartanak, hogy a csehek beolvasztják őket. (Írásos bizonyítékok)^[331]

Magyarországon belül kívánnak maradni; cserébe helyi autonómiát kértek, amit a magyar kormány már megadott nekik. E kérdést illetően hivatalos megállapodás jött létre a magyar kormányzat és a nagy többséget képviselő nem csehbarát szlovák párt vezetői között. (Írásos bizonyítékok)^[332]

Magyarországi németek és ruszinok.

A magyarországi németek és ruszinok ugyanilyen hűséggel viseltetnek a magyar haza iránt. (Írásos bizonyítékok)^[333]

Az egész Magyarország, a nemzetiségekkel egyetemben népszavazást követel.

Ha a szövetségesek nem óhajtják rábízni magukat arra a nagyszámú bizonyítékra, amelyekkel ezt az állítást a magyar kormány alátámasztja, vajon - hogy ne váljanak elnyomóvá, zsarnokká, jogtipróvá - van-e más módjuk arra, mint hogy magukat az érdekelteket kérdezik meg?

Magyarország a népek önrendelkezési jogára hivatkozva követeli, hogy mindazon területen népszavazást rendezzenek, amelyeket el akarnak szakítani tőle.

A neuillyi békeszerződést fölébreszti a magyar irredentizmust.

Ha a neuillyi békeszerződés és az általa Magyarország számára megállapított határok valósággá válnának, ennek közvetlen következménye nem a nemzetiségek fölszabadulása, hanem az egész népesség egyharmadát kitevő három és fél millió tiszta magyar idegen uralom alá történő kényszerítése volna. (Írásos bizonyítékok)^[334]

Ezt pedig azt eredményezné, hogy Európa közepén félelmetes erejű irredenta mozgalom jönne létre.

Ennek az irredentizmusnak máshogy nyilvánulna meg a hevessége, másképpen veszélyeztetné a világbékét, mint a trentói olasz, vagy a poznańi, vagy a Macedóniára vonatkozó különféle nemzeti követelések.

A népszavazás elkerülhetetlen dilemmája.

A neuilly békeszerződés nagykiterjedésű területeket szakít el a történelmi Magyarországtól azt az ürügyet fölhozva, hogy ezen tartományokat nagyobbrészt a magyarok által mind ez ideig elnyomott nemzetiségek lakják, amelyek szabadságra törekednek, és más államok hatalma alá kívánják helyezni magukat.

Erre az indokolásra a magyar kormány a következőket feleli:

- A nemzetiségek elnyomásával kapcsolatos szüntelen támadásokra határozott válasz Magyarország és a nemzetiségek követelése népszavazás megtartására.

- Ekképpen Magyarország azok bíráskodására bízza rá magát, akiket állítólag elnyomása alatt tartott; vagyis őket teszi meg az ügy bíráivá. Mivel ha Magyarország valóban az a zsarnoki elnyomója volt a nemzetiségeknek, aminek föltüntetni akarják, a leigázottak mindenképpen élni fognak a névszavazás nyújtotta lehetőséggel, hogy elszakadjanak tőle. Másfelől, ha az antant szigorú fönnhatósága alatt szervezett népszavazás Magyarország számára kedvező eredménnyel zárul, az elnyomás vádját pontosan azok utasítják vissza, akik - helyzetüknél fogva - ezt a legjobban megítélhetik.

Megoldhatatlan dilemma!

Ha Magyarország kikényszeríteni ezt a döntést, olyannyira megbízik benne, hogy egész nemzeti létét tőle teszi függővé, miközben a szemben álló fél kivonni igyekszik magát alóla, ez cáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltat az egyik és a másik oldal jóhiszeműségére nézve, ekképpen a kérdés el is dőlt.

A békeszerződés néhány gazdasági következménye.

A szövetségesek által hangoztatott - és általánosan elismert - másik elv szerint minden nemzetnek joga van az élethez. Egy olyan békeszerződés tehát, amely halálra ítél egy nemzetet, ellentétben áll ezen elvvel.

"Egy darabka alföld kevés egy országhoz" - írja Ernest Lavisse. Ezért Magyarország "arra ítéltetett, hogy vagy növekedik, vagy elpusztul".

Az a határvonal, amelyet rá akarnak kényszeríteni Magyarországra erdeinek 87, vasérckincsének 75 százalékától, teljes magnezitkészletétől, minden egyéb ércétől, sóbányájától, a búza 23, a zab 21, a kukorica 36 százalékától, papíriparának 98, fafeldolgozó iparának 95, gyapjúföldolgozó-iparának 89 százalékától stb. fosztaná meg. (Írásos bizonyítékok)^[335]

Azon felületesség jellemzésére, amellyel kijelölték e határvonalakat, elegendő emlékeztetni arra, hogy mintegy 250 kilométeren át egészen közelről követik a vasútvonalakat, ekképpen számos várost és falut elvágnak vasútállomásától; az 1450 kilométer hosszan futó országhatár 45 vasútvonalat szel ketté, miközben a korábbi, 3700 kilométer hosszúságú határ mindössze 19 vonalat vágott át. (Írásos bizonyítékok)^[336]

Az új országhatár (az egyébként magyar lakosságú) Szabadka városával egyetemben leválasztja a szeged-bajai vasút egy szakaszát, amely - Budapestet leszámítva - egyedül teremt kapcsolatot a Tiszántúl és a Dunántúl között; kettévágja az Ipoly mentén fekvõ igen népes várost, ...t ??; egy szakaszon 2-10 kilométernyi távolságra halad el 14 elszakított, átlagosan 90 százalékban magyar lakosságú város mellett; összességében 47 magyar várost csatol el Magyarországtól, 23 olyat, amelynek többségi lakossága magyar és német; elvesz 53 magyar, valamint 24 olyan járást, amelyben a magyar-német lakosság többséget alkot; kettévág egy egybefüggő területen élő nagy, egységes magyar tömböt: mintegy 60 000 négyzetkilométert - 1 620 000 főt kitevő magyar népességgel -, és akkor a tiszta magyar Székelyföldet (513 000 lélek), valamint a többséget nem alkotó, szórványban élő 1 millió 216 ezres magyarságot még nem is vettük számításba. Végül - bármiféle elfogadható indok nélkül és egy teljesen tiszta magyar területet átszelve - az országhatár a fővárostól mindössze 30 kilométerre húzódik! (Írásos bizonyítékok)^[337]

Ilyenformán nagyvárosokat és egyéb, viszonylag jelentős településeket szakítanak el piacuktól vagy vasútállomásuktól, ami a gazdasági kapcsolatok szétzilálását vonja maga után.

Egyszóval, nyomor köszönt be nemcsak Magyarországon, hanem azokon a területeken is, amelyeket el akarnak szakítani tőle. Ezek ugyanis gazdaságilag olyannyira részét képezik, hogy - a határvonal módosításának elmaradása esetén - az egyrészt nyersanyaguktól, másrészt piacaiktól megfosztott üzemek pusztulásra lesznek ítélve.

Nem igazságos egy népet gazdasági elhalásra ítélni!

Vajon a békeszerződés - ha már az elveket nem tartja tiszteletben - legalább Európa általános érdekeinek megfelel?

Azon előrejelzések alapján, amelyekkel a legkevésbé idealista diplomatának számolnia kell, pontosan az ellenkezőjét hordja magában annak, amit a szövetségesek várnak tőle.

Megsokszorozza az irredentizmus tűzfészkeit, amelyeket a románok, a csehek és a szerbek magatartása már eddig is csak szított, ahelyett hogy csillapított volna.

Franciaországban az embereknek nincs tudomásuk arról

a szavakkal ki nem fejezhető zaklatásról,

embertelen megaláztatásról, a vég nélküli fosztogatásról, harácsolásról, vagyis mindazon testi és lelki mártíromságról, amelyet a magyarok elszenvednek a megszállt területeken: emberek elleni erőszak, botozás, zsákmányolás, erőszakos kisajátítás, bezárt iskolák és templomok stb. (Írásos bizonyítékok)^[338]

A magyar kormány és a magyar küldöttség számtalanszor fordult azon kéréssel a szövetséges hatalmakhoz, hogy küldjenek ki területi bizottságot a föntiekkel kapcsolatos panaszok megalapozottságának megállapítására. E több ízben megújított kérésre semmiféle válasz nem érkezett. Mindazonáltal a Magyarországon tartózkodó amerikai megbízott, Bandholtz tábornok jelentései legalább az Egyesült Államok kormányzatát tájékoztatták.

Hasonlóképpen a Vigna olasz ezredes által folytatott vizsgálat és annak eredményei alkalmasint bizonyos befolyást gyakoroltak az olasz kormányra, amelynek feje, Nitti, legutóbbi londoni tartózkodása alkalmával^[339] a Legfelsőbb Tanácstól nyíltan a teljes fölülvizsgálatát kérte a békeszerződésnek, amelyet Magyarországra akarnak erőszakolni.

A Magyarországon uralkodó valódi állapotokat a francia kormánynál jobban ismerő Lloyd George angol miniszterelnök ezen alkalommal egyetértését fejezte ki olasz kollégája^[340] véleményével.

Magyarországot hét hónapon át módszeresen kifosztották.

E példákat tekintve, hogyan is föltételezhetnénk, hogy a Magyarországtól elcsatolt területeken biztosítani fogják a magyar kisebbségek jogait?!

Éppen ellenkezőleg, hogyan lehetséges nem észrevenni azt a veszélyt, amelyet a jogos lázadás eme csírái Közép-Európa békéjére nézve jelentenek?

Vajon a neuillyi békeszerződés által Franciaország biztos szövetségesekhez jut Európa keleti felében? NEM!

Amikor a szövetségesek egyrészt Romániát és Szerbiát Magyarország területeivel megnagyobbítják, másrészt létrehozzák az új Cseh-Szlovák államot, akkor olyan szövetségesekre akarnak szert tenni, amelyek alkalmasak arra, hogy - adott esetben - Európa e felében ellensúlyt képezzenek Németországgal szemben.

Beválik-e számításuk?

A szerbeknek, a románoknak és a cseheknek mostanra minden vágyuk teljesült, sőt még több is. Bőséggel jutott nekik területből és népességből egyaránt. Vajon újabb összeütközés esetén mi veheti őket rá arra, hogy közbeavatkozzanak mai védelmezőik oldalán? Csakis érzelmi okok. És vajon ezen okok fölülkerekednek a politikai megfontoláson, amely azt parancsolná, hogy kizárólag a megszerzett előnyök megőrzésére törekedjenek, arra, hogy semlegességükért cserébe megõrizhessék birtokaikat, ahelyett hogy egy háború kockázatát vállalnák, amelyben minden elveszthetnek és semmit sem nyerhetnek?...

Egyébként rá kell mutatni

azokra a jelekre, amelyek a cseheknek és a románoknak Németországhoz való közeledésére utalnak.

A Romániát Berlinhez fűző gazdasági kapcsolatok fölvételéből eredő előnyök (Románia gabonáját, ásványolaját a Dunán Németország kellős közepébe tudná szállítani), a romániai uralkodócsalád német származása, és végül a körös-körül ellenségektől övezett Románia bizonytalan helyzete mind olyan tényező, amely a királyságot a német politika körébe vonhatja.

Ami a

Cseh-Szlovák államot illeti,

nem szabad megfeledkezni arról, hogy egyedül Csehországban három és félmillió nnnnémet - a pángermanizmus megveszekedett híve - él, anélkül hogy említést tennénk az észak-magyarországi szlovákokkal együtt lakó német népességről.

Cseh-Szlovákia az ott élő jómódú, művelt német lakosság révén a pángermanizmus, cseh népessége révén a pánszlávizmus tűzfészke.

Maga Cseh-Szlovákia is a pánszláv eszméből született. Létrehozását a csehek csupán első lépésnek tekintik azon az úton, amelynek végén megvalósul a minden szláv nép egyetlen hatalmas birodalomban történő egyesítésének álma. E birodalom a Csendes-óceántól Európa szívéig, az Adrián át egészen a Földközi-tengerig terjedne, két nagy központtal: Keleten Moszkvával, Nyugaton Prágával.

Nos, ez az elképzelés áll a cseh államférfiak makacs eltökéltsége mögött, amellyel létre akarják hozni a Nyugat-Magyarországon áthaladó, Cseh-Szlovákiát Jugoszláviával összekötő "korridort", amely terv az elővigyázatos Olaszország mindenkori szembeszegülését fogja kiváltani.

Erre vezethető vissza az is, hogy a cseh államférfiak államuk keleti határainak mértéktelen kiterjesztését igyekeznek elérni, olyan területeket is maguknak ítéltetve, amelyek lakossága számukra merőben idegen, és amelyeknek megközelítése földrajzi fekvésük miatt - mint a magyar Kárpátalja esetében - számukra csaknem lehetetlen. Céljuk az, hogy országhatárukat a lehető legközelebb vigyék Oroszország határaihoz, addig is, amíg (az ukrajnai) Kelet-Galíciának Oroszországhoz vagy Cseh-Szlovákiához történő csatolásával a két határvonal egymást éri, illetve egybeesik.

Tervük megvalósításához azonban a cseheknek minden, a hátukat fenyegető veszély ellen biztosítani kell magukat. Ez magyarázza a közelmúltban Németország felé - gazdasági közeledés ürügyén - tett, föltűnést keltő lépéseket. A cseh kormány minisztereinek legutóbbi berlini látogatásai, a cseh kereskedelmi múzeum létrehozása ugyanezen városban, cseh professzorok gyakori előadásai a különböző német városokban, sőt mi több, Cseh-Szlovákia külügyminiszterének, Benešnek néhány fölöttébb tanulságos beszéde, mindez kétségkívül ugyanezt a célt szolgálja.

Ami Berlint illeti, ott megelégedéssel fogadják e közeledést. Ezt ugyanis olyan ország kezdeményezte, amely mind földrajzi elhelyezkedésénél, mind politikai irányultságánál fogva - Németország fölfogása szerint - arra hivatott, hogy közte és a vereségért való megtorlásban szövetségesül áhított Oroszország között összekötő kapocsul szolgáljon.

Egy újabb hármas szövetség - Németország, Cseh-Szlovákia, Oroszország - van kialakulóban:.

E hatalmas tömb vasabroncsként fogná körbe Lengyelországot, Franciaország frissen szerzett szövetségesei közül az egyetlent, amelynek támogatására egy Németországgal való újabb összeütközés esetén bizton számíthatna.

Ez az új hármas szövetség először is gazdaságilag fojtaná meg Lengyelországot, és csak arra várna, hogy mikor foghat neki negyedik fölosztásának.

Lengyelország érdekeinek védelme érdekében,

amelyek egybeesnek Franciaország érdekeivel, először is e vasabroncsot kell széttörni, még mielőtt összeforrna.

Ennek legbiztosabb módja pedig a Lengyelország és Magyarország közötti közös határ fönntartása volna.

A föltámadt és Franciaországgal szövetségre lépett Lengyelországnak elsőrendű érdeke, hogy határos legyen Magyarországgal. A lengyel sajtó és a lengyelországi pártok egyhangúlag evvel a követeléssel lépnek föl. (Írásos bizonyítékok)^[341]

Mind Lengyelország, mind Magyarország számára létfontosságú, hogy közös határuk megmaradjon.

Erről a két ország történelme meggyőzően tanúskodik.

Lengyelországnak és Magyarországnak közös a múltja, és e közös múlt soha nem halványuló emléke egy pillanatra sem szűnt meg hatni.

...Amikor Magyarország a német császár prédájává lett, akkor Lengyelország függetlenségének is befellegzett.

Napjainkban sem áll fönn olyan érdekellentét, amely elválasztaná Magyarországot Lengyelországtól. Éppen ellenkezőleg - nem számítva az egymás iránti ragaszkodás szálait - e két országot azonos érdekek kötik egymáshoz: elegendő, hacsak azokat vesszük, amelyek mindkettejüket a pángermanizmus és a pánszlávizmus részéről fenyegetik.

Magyarország nincs Németországnak alávetve.

Franciaországban általában tévesen ítélik a háború előtti és alatti magyar politika valódi indítékait. Hajlamosak ezeket a német nép iránt érzett, állandósult rokonszenvnek tulajdonítani, amely egyszer s mindenkorra megakadályozná Magyarországot abban, hogy más politikai irányvonalat kövessen.

Márpedig e föltételezés minden alapot nélkülöz.

Anélkül, hogy emlékeztetnénk arra a tényre, hogy magyar haderő, magyar diplomácia, magyar pénz- és vámrendszer hiányában csak az Ausztria által ránk erőszakolt politikát követhettük, mindössze arra kívánunk rámutatni, hogy a szövetséget Németországgal politikai kényszerűségből viseltük el, abban az érzelmek semmiféle szerepet nem játszottak.

Ez a kényszerűség pedig a nyugati hatalmak által választott politikai irányvonalból adódott.

A háborút megelőzően Magyarországnak csak egyetlen veszélytől kellett tartania: attól, amely Oroszország, illetve balkáni védence, Szerbia részéről fenyegette.

E veszély érzékelhetően jelen volt. Senki nem felejtette el, hogy az Ausztria ellen vívott utolsó, 1849. évi felszabadító háborúnkban, amikor az osztrák seregek már teljes vereséget szenvedtek és a Habsburgokat letaszítottuk Magyarország trónjáról, az orosz hadsereg sietett Ausztria segítségére, és eltiporta születő szabadságunkat.

A nyugati demokráciák közül egyik sem jött segítségünkre, egyik sem tiltakozott az ellen, hogy ismét kiszolgáltassanak bennünket Ausztriának...

Minthogy előbb Franciaország, majd utána Anglia is Oroszországgal lépett szövetségre, Magyarország csakis az ellentáborban kereshette a támogatást, amelyre szüksége volt az orosz-szerb fenyegetéssel szemben.

Most azonban, amikor a viszonyok gyökeresen megváltoztak, Magyarország bármilyen politikai irány mellett elkötelezheti magát föltéve, hogy megkapja a fönnmaradásához szükséges segítséget és támogatást.

Vállalt kötelezettségeinek bárkivel szemben becsülettel fog eleget tenni úgy, amint azt a múltban cselekedte. Semmiféle szemrehányás nem érheti amiatt, hogy korábban vállalt kötelezettségeihez a végsőkig hű marad. Épp ellenkezőleg, úgy tartjuk, hogy ez az állhatatosság csak emeli jövőbeni szövetségének katonai és erkölcsi értékét. Emlékezzünk a közmondásra: "Nem messze megy ember csalárdsággal."

Egyébként - pusztán a francia érdekeket szem előtt tartva - rá kell mutatnunk arra, hogy a nyersanyagkészletétől, iparától és legtermékenyebb földjeinek jó részétől megfosztott Magyarország vagy a szomszédainak válik mezőgazdasági gyarmatává, vagy annak az ipari országnak, amelynek szükségképpen karjaiba veti magát. Választhat tehát Anglia és Németország között.

Pedig a négy évszázados Habsburg-uralmat követően először fordul elő, hogy Magyarország szabadon választhat új politikai elkötelezettséget. Franciaország azonban elzárja a magához vezető utat. Franciaország a háborús bűnösök megfenyítésével, felelősségre vonásával van elfoglalva.

Ideje volna már végre fölhagyni a Franciaországban elterjedt, Magyarország és nevezetesen Tisza gróf felelősségét hirdető, velejéig hamis állításokkal.

Tisza a koronatanács egyedüli magyar tagjaként elszántan küzdött e testületben, valamint Ferenc József császárnál és királynál a támadó háború terve ellen. Egy ilyen háborúhoz soha nem adta beleegyezését, hanem - pontosan ellenkezőleg - álláspontjával magára maradva, minden felelősséget elhárított e tanács jövőbeni háborús döntéseire vonatkozólag. (Írásos bizonyítékok)^[342]

Tiszának az - azóta közreadott - 1914. július elseje és 8-ika közötti jelentései, hasonlóképpen ugyanazon év július 14-én az uralkodónak átadott titkos fölterjesztése félreérthetetlenül bizonyítják, hogy sohasem támogatta a háború gondolatát. Azonban sajnos az osztrák politikusok és a katonai körök kerekedtek fölül. Márpedig e - német, cseh és horvát tábornokok alkotta - körökben a magyaroknak semmi beleszólásuk nem volt az ügyekbe.(Írásos bizonyítékok)^[343]

A Ferenc József mellé beosztott tisztek közül 21 osztrák és hat magyar volt. Ferenc Ferdinánd katonai kabinetirodájának 27 osztrák (közöttük nagyszámú cseh) és három magyar tagja volt. Mind a hat hadsereg-felügyelő osztrák volt, a 39 hadtestparancsnok tábornokból 38 osztrák volt, mellettük mindössze egyetlen magyar. A hadügyminisztérium két legfontosabb osztályán 263 osztrák, 82 cseh és csupán 10 magyar dolgozott! (Írásos bizonyítékok)^[344]

A magyarok elveszítették a háborút. Ám e helyzet rendezésekor a franciáknak vajon nem Franciaország érdekeiből kell kiindulniuk?

A vállalt kötelezettségeket be kell tartani - hangzik a felelet.

De még akkor is tisztán kell látni az érem mindkét oldalát, nem megfeledkezve arról, hogy a csehek és a románok "két lóra tettek". Elegendő emlékeztetni a jelenlegi román miniszterelnöknek, Vajda-Voevodnak föntebb említett cikkeire, és elolvasni Mihalinak /Mihályi/, Rajačićnak /Rajachich/, Hrebeljanovićnak /Hrebelianovich/, Jurigának /Juriça/, Pop-Csicsónak (a mostani román kormány minisztereinek) a magyar országgyűlésben tett nyilatkozatait, hasonlóképpen azokat, amelyeket az osztrák parlamentben Nastalka, Stanek, (a jelenleg cseh miniszter) Stránský /Stransky/, Viskovsky, Tusar (cseh miniszter), Soukop, és Udrazal tettek, és amelyek egymást túlharsogva bizonygatták a fölszólalók elveinek megingathatatlanságát:

- Jövőnk, minden programunk egyetlen szóból áll: Ausztria! (Írásos bizonyítékok)^[345]

...E terjedelmes kitérő ahhoz kellett, hogy megmutassuk: Franciaországnak Magyarországgal szemben tanúsított ellenszenve, ugyanúgy, mint Magyarország ellenségei iránti vonzódása javarészt előítéleteken alapszik, amelyekkel a valós tények szöges ellentétben állnak.

Ennek ellenére Magyarország megnyerése egyedül Franciaországon múlik.

Ez már bevégzett dolog lehetne, ha Franciaország - a bolsevizmus ellen folytatott küzdelem és román megszállás - oly nehéz és fájdalmas - időszakában nagyobb figyelmet tanúsít és hatékonyabb védelmet nyújt, továbbá ha fölszólítja kisebb szövetségeseit a fegyverszüneti egyezmény előírásainak betartására, és nem csupán néhány általánosabb - és minden hatás nélküli - megnyilatkozásra szorítkozik... (Írásos bizonyítékok)^[346]

Franciaország gazdasági érdekei Magyarországon.

Franciaország még megfontolhatja, bölcs dolog-e arra kényszeríteni Magyarországot, hogy búzáját olcsó áron egy germán országnak kótyavetyélje el, bölcsen és gyakorlatiasan cselekszik-e akkor, ha - Magyarországnak hátat fordítva - ipara Románia és Jugoszlávia felé fordítja érdeklődését, amely országokban mindent az alapoknál kell kezdeni.

Velük ellentétben Magyarországon korszerű gyárak vannak, szakmunkásokkal, mérnökökkel, kiváló gépészekkel, vegyészekkel. Romániában és Jugoszláviában mindezek még hiányoznak: a gépeket, a munkásokat, az egyetemet végzett embereket külföldről kell behozni.

Ezenfölül még arról sem szabad megfeledkezni, hogy a magyar kölcsönökbe és a magyar vállalatokba több mint félmilliárd franknyi francia tőkét fektettek, fél milliárdot, amit - a tartozásokat leszámítva - jóvátétel címén kellene biztosítani.

Franciaországnak mindenképpen érdekében állna, hogy - jóindulatú magatartást tanúsítva - kiváltságos helyzetbe jusson a magyar piacon, amelynek külföldről ruházati cikkekre, lábbelire, mezőgazdasági gépekre, személyautókra, gumira, csokoládéra stb. van szüksége, és amely maga is exportál, ha mezőgazdasági területeit - kellőképpen megkímélt állapotban - megőrizheti, gabonát, tojást, szalonnát, nyersbőrt, baromfit, élő állatot, gyapjút, kendert, valamint dohányt.

A magyar áruforgalom - kivitel és behozatal együttvéve - 1913-ban 4 milliárd frankot tett ki, úgy, hogy a kivitel egyensúlyban volt a behozatallal.

Franciaország e négymilliárd frankra rugó összegből alig egyszázad résszel - vagyis mindösszesen 40 millió frankkal részesült.

Milyen hatalmas távlatok a magyarországi gazdasági terjeszkedésre!

ÖSSZEFOGLALÁS

A magyar kérdés igazságos megoldásához, Magyarország életlehetőségeinek - mind politikai, mind gazdasági szempontból való - biztosításához, a közép-európai béke megszilárdításához okvetlenül szükséges:

I.: annak bármilyen módon való meggátlása, hogy a magyarság többségével földrajzi egységet alkotó magyar népesség nagyobb csoportjait elcsatolják Magyarországtól;

II.: annak megakadályozása, hogy Magyarország területének bármely darabjáról anélkül határozzanak, hogy az őszinteség legteljesebb megnyilvánulását lehetővé tévő népszavazás útján megbizonyosodjanak az ott élő lakosság akaratáról;

III.: a Magyarországtól a népszavazás eredményének következtében esetleg elszakítandó területeken élő magyar népesség fönnmaradásának biztosítása a csorbítatlan politikai és nemzeti autonómia megadásával; Erdélyt illetően az autonóm Erdély keretein belül ezen szabadságjogot mindhárom ott lakó nemzetnek - magyaroknak, németeknek, románoknak - biztosítva;

IV.: ideiglenes intézkedésként a közlekedési hálózat és hírközlési rendszer (vasúti hálózat, posta, távíró-, telefonhálózat stb.), hasonlóképpen a vízgazdálkodási rendszer (árvízvédelmi létesítmények, öntözőművek, csatornák stb.) gazdasági egységének fönntartása egy méltányosan megállapított időtartamon - 15-20 éven - át, Magyarország régi területének egészén, figyelmen kívül hagyva az esetleges új határokat;

V.: a múltból örökölt fizetési kötelezettségek igazságosabb elosztása Magyarország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchiából létrejött, illetve az annak kárára területüket gyarapító államok között.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Hongrie vol. 58, ff. 21-40.

iratszám: 86^[347]

irat típusa: 194. sz. távirat. Titkos.

keltezési hely: London,

keltezési idő: 1920. március 9. 13 óra 40.

Ma délután a küldöttségek Lord Curzon elnöklete alatt a magyar kérdést vizsgálták meg. Lord Curzon közölte, hogy a Legfelsőbb Tanácstól való meghatalmazásuk Magyarország határainak és a gazdasági kérdéseknek a tanulmányozására terjed ki. Összefoglalta a magyarok érveit és a cseheknek, románoknak, valamint jugo-szlávoknak azokra adott összehangolt válaszát. Tárgyszerűen utalt azokra a bonyodalmakra, melyek a békeszerződés föltételeinek fölülvizsgálatával, hasonlóképpen a teljes revízió jegyében fogant magyar követelések visszautasításával járnának. Nyilvánvalóvá tette, mennyire keserves, sőt lehetetlen dolog volna ezen az úton elindulni. Berthelot újfent elsorolt minden érvet, amelyet korábban a Legfelsőbb Tanács előtt kifejtett,^[348] és ismertette a francia kormánynak a kérdésben elfoglalt végleges álláspontját anélkül, hogy a magyarok érveinek vizsgálatát, sőt néhány csekélyebb módosítás lehetőségét elvetette volna, az esetben ha utóbbiakat - a csehek, románok és szerbek meghallgatása után - szükségesnek ítélik. Scialoja tudomásul vette, hogy nincs mód az Ausztria felé eső határok megváltoztatására, mivel azokat szerződésben rögzítették, amelyet valamennyi nagyhatalom aláírt, Olaszország pedig becikkelyezett, visszatérni rá tehát már nem lehet. Végül is általánosságban csatlakozott a francia küldöttség álláspontjához, és indítványozta a teljes vizsgálati anyag átküldését Párizsba, ahol rendelkezésre állnak a szakértők, míg ellenben nekünk itt Londonban nincs lehetőségünk ilyen mértékben technikai jellegű kérdések fölülvizsgálatára. Lord Curzon kifejtette, hogy nem tekinthetünk el a megbízástól, amelyet a Legfelsőbb Tanácstól kaptunk, ezért magunknak kell az előttünk fekvő kérdéseket tanulmányoznunk, legalábbis a fontosabbakat. Ezután a résztvevők röviden érintették a határok kérdését, és elvetették azt a magyar javaslatot, mely szerint Erdélyben egy 500 000 magyart magában foglaló autonóm egységet kellene létrehozni, amelyet (hiányzó szavak)^[349] folyosó kötne össze Magyarországgal. Leeper ismertette a Csallóköz kérdését, és világossá tette, hogy miért adták Szlovákiának annak ellenére, hogy magyarok lakják: a Tanács??? és a békekonferencia csakugyan elismerte, hogy mivel Pozsony /Presbourg/ és Komárom /Komorn, Komarno/ ettől a területtől függ, ezért önmagukban, tőle függetlenül nem maradhatnának fönn, és egyébként is a sziget lakosait elmagyarosították. A két várost tehát a Csallóköztől elválaszthatatlannak ítélték. Ami a cseh-szlovák határt illeti, arra törekedtek, hogy az etnikai vonalat kövesse, ám ez megvalósíthatatlannak bizonyult, hiszen észak-déli irányú völgyeket kellett volna kettévágni, vasútvonalakat félbemetszeni, lehetetlenné téve ekképpen a közlekedést. Berthelot hangsúlyozta: a Tanács oly kevéssé kedvezett a cseheknek és oly nagy figyelmet szentelt a magyaroknak, hogy a határ teljesen kiszolgáltatja a szlovákokat egy magyar támadás kénye-kedvének. Annak érdekében, hogy egy valóban megfelelő végleges országhatárt jelölhessenek ki, a vonalat délebbre kellett volna meghúzni. Beneš - mint ahogy máskor - követeléseiben ez alkalommal is fölöttébb óvatosnak és mérsékeltnek mutatkozott. Vanutelli fölvetette Pozsony és a szomszédságában emelkedő hegycsoport kérdését azt állítva, hogy ez a környék gazdaságilag Magyarországtól függ. Elismerte, hogy égető kérdéssel állunk szemben, azonban kijelentette: fontosabb meggátolni a magyar irredentizmus föllépését, mint biztosítani a Csehországba vezető kereskedelmi utakat. Válaszul Berthelot kijelentette: egy ilyen jelentős változtatást elfogadhatatlannak tart, hiszen Pozsony ügye és a Dunához való kijutás a cseh állam számára élet-halál kérdése, amelyet korábban már minden részletében megtárgyaltak. A szárazföldi államoknak az a joga, hogy nemzetközi folyókon át kijussanak a tengerhez, az új európai rend egyik alapelvét képezi. Ha Pozsonyt visszaveszik Csehországtól, evvel halálra ítélik gazdasági önállóságát. Lord Curzon rámutatott azokra a nehézségekre, amelyeket Cseh-Szlovák Köztársaságnak a Budapesthez oly csekély távolságra kijelölt határvonala vet föl. Berthelot elismerte, hogy ez valóban bosszantó, ám Belgrád hasonló helyzetben van, és mindez a földrajzi szükségszerűségből adódik. Lord Curzon végül a következő javaslatot tette: tudomásul vettük, hogy keresztülvihetetlen a magyaroknak átadott békeföltételeinkbe foglalt határvonalak mélyreható megváltoztatása, hiszen még a jelentéktelenebb módosításokat illetően is csak a legnagyobb nehézségek árán tudunk egyetértésre jutni. Ekképpen nem volna-e célszerűbb a helyszíni tárgyszerű vizsgálatot határkijelölő bizottságokra bízni? E - kétségtelenül pártatlan - bizottságok jelentést készítenének a Nemzetek Szövetségének, amely hivatalos vizsgálatot indítana, és fölajánlaná jószolgálatait az érintett államoknak annak érdekében, hogy baráti egyetértésre jussanak. Berthelot kérte, hadd fogalmazhassa meg pontosabban az indítványt. Magától értetődik, hogy a határkérdéseket nem hagyhatják megoldatlanul. A javaslat tehát a következőképpen nézne ki: Magyarország határai azok maradnak, amelyeket a békekonferencia megállapított. Részletes kijelölésükről - amit eddig minden esetben - határmegállapító szakmai bizottságok fognak gondoskodni. Abban az esetben, ha e bizottságok - a már kijelölt általános határvonalakon belül maradva -, valamely kisebb változtatást javasolnának, akkor a Nemzetek Szövetségének küldendő jelentésükben csak eme módosításokat tüntetik majd föl. A Nemzetek Szövetsége pedig mind a magyarokat, mind az érdekelt államokat meg fogja hallgatni, és arra fog törekedni, hogy a vitát baráti úton rendezze közöttük.

Lord Curzon elfogadja indítványának ezt az értelmezését, amelyhez mindannyian egyhangúlag csatlakoznak.

Ezt követően a gazdasági kérdésekre tér rá. Bejelenti a jelenlevőknek, hogy ezeket már a párizsi gazdasági bizottság elé utalták, amely el fogja készíteni jelentését. Ilyenképpen a magyar észrevételek vizsgálatával tehát végeztünk.

levéltári jelzet: AD.Y. Internationale 1918-40. vol. 662, ff. 173-176.

iratszám: 87

irat típusa: Szám nélküli irat.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 10.

A román küldöttség tisztelettel átadja a békekonferencia főtitkárságának mellékelt emlékiratot, amely folytatása azoknak a jegyzékeknek, amelyeket a magyar küldöttségnek a Magyarországgal kötendő békeszerződéshez fűzött észrevételeire válaszképpen már korábban elküldött.

XII. RÉSZ

II. FEJEZET

274-283. ÉS 285-293. CIKKELYEK

I. - A hajózás szabadsága és a Duna nemzetközivé tétele.

A békekonferencia magyar küldöttsége XXVII. sz. emlékiratának 5. sz. mellékletében^[350] a békeszerződésnek a hajózás szabadságát és a Duna nemzetközivé tételét taglaló pontjait tárgyalja, melyeket a Magyarországgal kötendő említett békeszerződés 274-283., illetve 285-293. sz. cikkelyei foglalnak magukban.

II. - A magyar küldöttség - miután fölvázolja a folyók nemzetközivé tétele kérdésének történetét - megjegyzi, annak hogy Európa legnagyobb folyóin egészen mostanáig késett a nemzetközivé tétel elvének gyakorlatba való átültetése, a következő okai vannak: a folyó menti államok különállást célzó törekvései, a területi előjogok féltékeny megtartásának óhaja, és mindenekelőtt politikai megfontolások.

Mindamellett a magyar küldöttség igazságos intézkedésnek tartja a Duna nemzetközivé tételét, és megelégedéssel nyugtázza, hogy erről a békekonferencia egy külön nemzetközi bizottság létesítésével határozott. Azonban úgy vélekedik, ez az intézkedés csak akkor kielégítő, ha minden országos vízi útra kiterjesztik, vagy legalábbis azokra, amelyek kereskedelmi szempontból jelentőséggel bírnak.

A magyar küldöttség azon tényállást, mely szerint a békeszerződés 313. cikkelye nem teszi lehetővé, hogy a szövetséges és társult hatalmakkal szemben Magyarország viszonosságot élvezzen, sajnálatos dolognak tartja, melynek következtében a hajózás szabadságának elve - ahelyett, hogy a nemzetközi jog kiteljesedésének irányában hatna - a győzelmet aratott szövetséges és társult hatalmak kiváltságait gazdagítja a legyőzött országok ellenében.

A magyar küldöttség úgy véli, hogy a viszonosság bevezetésével a békemű a nemzetközi jognak jelentőségében a Bécsi Kongresszushoz mérhető jelentőségű dokumentumává válhatna.

A 275. cikkellyel kapcsolatban a magyar küldöttség mindaddig hangot ad elégedetlenségének, amíg a nemzetközivé tétel elvét hasonlóképpen ki nem terjesztik a Duna hajózható mellékfolyóira, még akkor is, ha folyásuk csak egyetlen állam területére terjed ki. Ennek értelmében követeli nemcsak a Száva, a Ferenc József-csatorna a Maros és a Vág, hanem mindazon vízi utak nemzetközivé tételét, amelyeket a jövőben a békeszerződés értelmében nemzetközinek nyilvánított folyórendszerek összekapcsolására létre fognak hozni, mint például a Duna és az Odera, illetve az Elba közötti összeköttetés, a Rajna, az Odera, az Elba, a Nyeman /Nemel, Neman?/ és a Visztula alkotta folyami hálózat, vagy az egykori Orosz Birodalom összes, a Fekete-tengerbe ömlő folyami vízi útja.

II. - Hasonlóképpen a magyar küldöttség úgy vélekedik, hogy a 277. cikkely - amely a magyar hajóknak az egyik vagy másik szövetséges és társult hatalom kikötői közötti személy- vagy áruszállítást ez utóbbiak jóváhagyásához köti - tetemes károkat okoz a magyaroknak, mivel a parthajózás engedélyezése nélkül Magyarország az al-dunai szakaszon nem tud fönntartani hajózásra alkalmas vízi utakat.??? A magyar küldöttség szerint ez a rendelkezés az akadálytalanul érvényesülő partikularizmusból fakadó hátramozdító intézkedés, amelynek érvényét nem hajlandó elismerni.

Abban az esetben, ha a békekonferencia mégsem hatálytalanítaná ezt a rendelkezést, a magyar küldöttség azt kéri, hogy a döntés ne kizárólag a szemben álló féltől függjön, hanem utalják a nemzetközi bizottság hatáskörébe.

III. - A hajózási díjakat szabályozó 278. sz. cikkelyre vonatkozóan a magyar küldöttség azon kívánságának ad hangot, hogy ezen illetékekkel sem a hajókat, sem az általuk szállított árukat ne terheljék.

A küldöttség kivételképpen tudomásul veszi bizonyos illetékek kiszabását - mint ahogy az korábban a Vaskapunál és a Duna torkolatánál szokásban volt -, ha azokat a fönntartási, mederkotrási stb. munkálatokat igénylő szakaszokon nem alkalmazzák.

A magyar küldöttség azt az elvet sem fogadja el, amely a fönntartási munkálatokat és a hajózás biztosítását a folyóparti államokra hárítaná (281. cikkely), szerinte ugyanis e feladatokkal egy külön nemzetközi szervezetet kellene megbízni.

IV. - A 293. és a 288. cikkely kapcsán a magyar küldöttség tiltakozik az ellen, hogy a dunai hajózás jogi szabályozásának kidolgozásánál Magyarország képviselője csak tanácskozási joggal bír. Szerinte ez ellentétes a part menti államok jogaival.

Ismeretes, hogy még az 1883. évi londoni kongresszuson is - annak ellenére, hogy a két folyóparti országot, Romániát és Szerbiát nem tekintették a szerződést aláíró államnak - elismerték, hogy egy nemzetközi folyó jogi szabályozására kidolgozott rendelkezések csak a folyóparti államok beleegyezésével léphetnek hatályba.

Mi több - állítja a magyar küldöttség -, Magyarország jelentős kiadásokkal járult hozzá a Duna szabályozásához és a háború előtt zajló élénk forgalom lebonyolításához, így az igazság azt kívánná, hogy részvétele a szövetséges és társult hatalmakkal azonos jogok alapján történjen. Bárhogyan alakuljanak is a dolgok, a magyar küldöttség azt kéri, hogy a békekonferencia foglalkozzon egységes hajózási szabályok kialakításával és vízi rendőrség megszervezésével.

V. - Az európai bizottságnak jogaiba történő visszahelyezése kapcsán - amint arról a 295. cikkely rendelkezik - a magyar küldöttség azt kéri, hogy Magyarországot - tekintettel a folyóparti államként a Duna torkolatához kapcsolódó érdekeltségeire - ne zárják ki ebből a bizottságból. Ezenkívül kereskedelmi érdekei is a Dunához kötik annak ellenére, hogy a magyar kereskedelmi forgalom legnagyobb hányada a fiumei kikötőn át zajlik. Végül: a magyar hajózási részvénytársaság a háború előtt a brăilai és galaţi-i /Galatz/ kikötőben jelentős átrakodó forgalmat bonyolított le. A Galaţi fölötti Duna-szakasz nemzetközivé tétele kapcsán elégedettségének hangot adó magyar küldöttség úgy véli, hogy e bizottság központja, majd idővel székhelye - a 286. cikkely értelmében - Budapest lesz. Legvégül a küldöttség azt indítványozza, hogy abban az esetben, ha elveszítené a Vaskapu igazgatására szóló megbízását, akkor a Duna e szakaszának a kezelését bízzák a nemzetközi bizottságra, Magyarországnak pedig kamatostul térítsék meg azokat az összegeket, melyeket e munkálatokra költött.

VII. - Végül a 291. cikkelyre vonatkozólag, amely a szövetséges és társult országoknak jogot biztosít a munkálatok kivitelezésével és a karbantartással kapcsolatos tanulmányok végzésére az átellenes parton, a magyar küldöttség ugyanezen jogot követeli Magyarország számára.

Mindeme megfontolások alapján a magyar küldöttség kéri a 274., 275., 276., 277., 283., 284., 278., 285., 288., 289., 290. és 291. cikkely beható módosítását, amely cikkelyek csaknem teljesen megfelelnek azoknak, amelyeket Németország, Ausztria, Bulgária a versailles-i, saint-germaini, illetve neuillyi békeszerződésben már elfogadott.

A magyar küldöttségnek a föntebb idézett pontokhoz fűzött észrevételeit megvizsgálva a román küldöttség megállapítja, hogy azok az okok, amelyekre hivatkozva kérik a cikkelyek módosítását, minden alapot nélkülöznek.

Csakugyan, a magyar küldöttségnek az a követelése, hogy a fontosabb folyóvizek nemzetközivé tételének elvét terjesszék ki a Közép-Duna-medence és a Kárpát-medence alsóbb rangú, egyes országok határain belül található vízhálózatára, olyan elgondolás, amely a különböző országok felségjogait ezen országok saját területén sértené meg súlyosan. Egyébként úgy tűnik, hogy ezek az elvek nem annyira a magyar küldöttség őszinte meggyőződéséből, mint inkább a jelenlegi helyzettel való megalkuvásból fakadnak tekintve, hogy szöges ellentétben állnak Magyarországnak a háború előtt hangoztatott nézeteivel.

Valóban, Magyarország volt miniszterelnöke¸ Wekerle Sándor, az 1913. február 14-i bécsi értekezleten a következőket mondotta:

"Minden állam féltékenyen őrködik felségjogai fölött, és annál kevésbé??? hajlandó azokat valamely bizottságnak átengedni, mert a munkálatok költségeit végső soron egyedül az érdekelt folyóparti államok viselik. Ám az Európai Bizottsággal egészen másképp áll a dolog. A munkálatok kivitelezéséhez szükséges kölcsönért ugyanis e bizottság közbenjárására vállaltak a nagyhatalmak kezességet.

Nyilvánvalóan lehetetlenség egy nagy folyó szabályozási munkálatait 2000 kilométeres szakaszon úgy elvégezni, hogy mindenki jól járjon, eleget téve a folyóparti országok végeérhetetlen kívánságainak és igényeinek. Hiszen a Duna folyása mentén nemcsak a hajózással kapcsolatos, hanem egy sor gazdasági és egyéb - az árvízvédelmet, városszépítési munkákat stb. érintő - érdek nyilvánul meg, amelyeket az érintett államok, városok és községek nem áldozhatnak föl, nem tehetnek függővé valamilyen nemzetközi bizottság döntéseitől.

Egyébként erre nincs is szükség, hiszen a kérdést teljes biztonsággal meg lehet oldani anélkül, hogy efféle intézkedésekhez folyamodnánk.

Mindössze egyvalamire van szükség: arra, hogy a folyóparti államok küldöttei megoldást találjanak a valóban közös érdeklődésre számot tartó kérdések közös rendezésére. A végrehajtásról saját területén minden állam maga fog gondoskodni."

(Lásd a "Revue de Hongrie" 1913. évi 5. és 6. számát.)

Azt az elvet, amelyet korábban Magyarország saját területére nem volt hajlandó alkalmazni, most azokra a területekre ajánlja, melyek immár nem tartoznak hozzá.

II. - A szövetséges és társult hatalmak közötti szállítások lebonyolításának rendjét a magyar küldöttség olyan hátramozdító intézkedésnek tekinti, amely számára súlyos károkkal járna.

A román küldöttség úgy tartja, hogy minden szövetséges és társult országnak - mielőtt avval foglalkozna, hogy a magyar hajózási társaságok mekkora károkat szenvedhetnek el - a saját nemzeti hajózási társaságának okozott károkra kellene figyelmet fordítania. Teljesen nyilvánvaló, hogy a szövetséges és társult országok nem adhatnak engedélyt a magyar hajózási társaságoknak arra, hogy kikötőik között és a felségterületük alá tartozó vízi utakon belföldi vagy hazai??? árut szállítsanak. Ilyen módon ugyanis saját nemzeti hajózási társaságainak állítanának versenytársat, amint az a háború előtt történt.

Ez az intézkedés korántsem az egyéni érdekérvényesítés mások kárára történő korlátlan megnyilvánulása, hanem olyan méltányos rendelkezés, amely lehetővé teszi a nemzeti hajózási társaságok működését. Ezt az elvet egyébiránt egy heidelbergi nemzetközi okmány is jóváhagyja, melynek 8. pontja kimondja:

"A külföldi - akár tengeri, akár folyami - hajók nem folytathatnak rendszeres rövid távú parti hajózást, tehát nem vehetnek részt egy ugyanazon parti állam kikötői között zajló kizárólagos és folyamatos forgalomban, csak ezen állam külön engedélyével."

III. - A román küldöttség különösnek találja a hajózási illeték beszedésének a magyar küldöttség által indítványozott tervét. Ez ugyanis számol a Vaskapunál fizetendő illetékkel, amely (egyébként ugyanúgy, mint a háború előtt) a magyar állam tartalékait gyarapítaná, miközben azt nem ismeri el, hogy valamely - a hajózás föltételeinek biztosítása és javítása érdekében jelentős összegeket áldozó - másik állam illetéket szedjen. Vagyis: "amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek".

A magyar küldöttség - a volt magyar miniszterelnök^[351] fölfogásával szöges ellentétben - azt sem tenné lehetővé, hogy a folyóparti államok továbbra is törődjenek a dunai vízi út karbantartásával. Vajon a kényszerhelyzetet leszámítva, milyen egyéb megfontolások késztethették a magyar küldöttséget arra, hogy efféle elképzelésekkel hozakodjon elő?

IV. - A magyar küldöttség azon követelése, amely arra irányul, hogy Magyarország képviselője a számára a hajózási szerződést kidolgozó szövetséges és társult hatalmak képviselõi mellett biztosított véleménynyilvánítási jog helyett szavazati jogot ...,^[352] nem indokolt, hiszen ezen hatalmak képviselői, hasonlóképpen minden Duna menti állam politikai és kereskedelmi érdekei...^[353]

V. - A magyar küldöttség az iránti igénye, hogy Magyarországnak adják meg azt a jogot, hogy részt vehessen az Európai Duna-torkolati Bizottságban hasonlóképpen megalapozatlan, mivel sem a Duna-torkolatban lebonyolított csekély kereskedelmi forgalma, sem hajózási társaságának a galaţi-i és brăilai kikötőben folytatott tevékenysége a tagságot nem indokolja.

Csakugyan, a Sulinai-ágban 1901 és 1913 között közlekedő magyar hajók, a teljes forgalomnak mindössze ...^[354] százalékát bonyolították le (Donaukonferenz in Budapest, 1916., 57. o.), és ez az arány még tovább fog csökkenni. Az M.F.T.R. /M.T.F.R./ magyar hajózási társaság forgalmát illetően elegendő arra rámutatni, hogy ez a társaság a Donauschiffahrt M.T.F.R. /MtF.R./ céggel és egyéb vállalatokkal együtt a dunai hajózásban az utolsó helyet foglalja el.

VI. - A magyar küldöttség azon törekvése, hogy a megalakuló Duna Bizottság székhelyéül Budapestet jelöljék ki, legalábbis nem kellőképpen megfontolt, hiszen a bizottságnak előbb azt kell megvizsgálnia, vajon a földrajzi központ vagy inkább a kereskedelmi központ alkalmasabb székhelyül, esetleg egészen más szempontok alapján fog dönteni a kérdésben.

Ami a Vaskapura fordított összegekért való kártérítést illeti, a román küldöttség úgy véli, különbizottságot kellene megbízni a végrehajtott munkálatok értékének, valamint azon nyereség összegének fölbecsülésével, amelyre a hajózás a Vaskapunál végzett eredménytelen munkálatok következtében szert tett, hasonlóképpen e testület venné számba a befolyt összegeket stb.

VII. - A magyar küldöttség azon követelésére nézve, amely Magyarország számára a Dunának a szövetséges és társult országokhoz tartozó partszakaszain a hajózási föltételek javítása érdekében - külön megbízás alapján - folytatandó esetleges tanulmányok végzésére ugyanazon lehetőségek elnyerését célozza, a román küldöttség úgy tartja, meg kell várni egy nemzetközi bizottság megalakítását, amely minden bizonnyal nyilatkozni fog a magyar követelés indokoltságáról.

Összefoglalás: A föntebb előadott okok alapján a román küldöttség úgy véli, nem fogadható el a magyar küldöttségnek a 274., 275., 276., 277., 278., 283., 284., 285., 288., 289., 290. és 291. cikkelyek módosítására vonatkozó kérelme.

II. - VÍZÜGYI IGAZGATÁS

293. CIKKELY

A békekonferencia elé terjesztett emlékiratában^[355] a magyar küldöttség annak bizonyításával próbálkozik, hogy Magyarország politikai földarabolásának következményeként a Közép-Duna-medence és a Tisza /Theiss/ vízhálózata több állam között fog megoszlani.

E megoszlás Közép-Európát valóságos katasztrófába, a magyar népet pedig gazdasági összeomlásba dönti, mivel magával vonja a már elvégzett létesítmények karbantartásának elhanyagolását, a jövőben elvégzendő munkálatok egybehangolásának elmaradását, a csapadékra vonatkozó és időjárási megfigyelések hiánya következtében az árvizek előrejelzésének kivihetetlenségét, az öntözési, a csatornaépítési, a hajóforgalom biztosításához szükséges, valamint a vízierő kihasználását célzó stb. munkálatok elmulasztását.

Mindeme vélekedések alátámasztására a magyar küldöttség nagyszámú melléklettel állt elő, melyekben hatásosan sorolja föl bizonyítékait. Ezek egy részének azonban semmi köze ahhoz a tárgyhoz, melynek alátámasztására fölhozták, a többi pedig azokat a mérhetetlen kincseket csillogtatja meg a délibábos égen, amelyeket a Kárpátok állítólag mélyükben rejtenek, és amelyek mindörökre elvesznének, ha a hegység a fölszabadult államok birtokába menne át.

A magyar küldöttség befejezésképpen azt kéri, hogy a békeszerződés-tervezet értelmében elcsatolt tartományokat adják vissza Magyarországnak, hogy ekképpen az egész Közép-Duna-medence a mellékfolyók hálózatával - a korábbi helyzethez hasonlóan - egységes igazgatás alá kerülhessen. Vagy ha ez nem lehetséges, és Magyarországot arra kényszerítik, hogy hajoljon meg az erőszak előtt, akkor az egész vízügyi igazgatást utalják egy nemzetközi bizottság hatáskörébe, amely az egyes országok területén gondoskodik minden csatornaépítési, valamint öntözéssel, vízierővel, erdőgazdálkodással stb. kapcsolatos munkálat végrehajtásáról és a létesítmények üzemeltetéséről.

E bizottságnak - e medencében élő lakosaik arányában - az érintett országok is tagjai lennének (kivéve Horvátországot).

Elképzelése megvalósítását elősegítendő, a magyar küldöttség mellékelte e Közép-Dunai-medenceinek nevezett bizottság működési szabályzat-tervezetét.

A magyar küldöttség észrevételeinek vizsgálata után a román küldöttség a következőket válaszolja:

1. - Azon állítást, mely szerint a Közép-Duna-medence vízhálózata oszthatatlan vízrajzi egységet alkot, amelynek területén a vízépítészeti munkálatokat kizárólag egyetlen egy műszaki igazgatási testület irányíthatja, cáfolják azok a nagyszabású vízépítészeti munkák, amelyeket Németország, Belgium, Franciaország, Svájc stb. egyidejűleg folytatott a Rajna és a Rhône medencéjében, mindegyikük saját területén és a hozzá tartozó folyószakaszon.

A vízrajzi, a csapadékmennyiségre vonatkozó, az időjárási stb. megfigyelések az egyes folyóparti országok műszaki szolgálatának feladatát képezik. A vízépítési munkálatok tervezésénél kiindulópontul szolgáló vízhozam megállapítása és vizsgálata kölcsönös adatszolgáltatás segítségével történik. Eddig minden országban így jártak el, és a jövőben is hasonlóképpen kellene eljárni.

2. - Azon állítást, mely szerint a magyar műszaki igazgatás megszüntetése a Vaskapunál veszélyeztetné a dunai hajózást, cáfolják azok a kifejezetten silány eredmények, amelyeket az említett igazgatás által ezen a Duna-szakaszon kivitelezett munkálatok hoztak, hasonlóképpen a hajósok részéről megfogalmazott számtalan tiltakozás és bírálat a hajózást sújtó túlzott mértékű illetékek ellen.

A mondottakat alátámasztják a magyar kereskedelmi minisztérium volt tanácsosának, Gonda Bélának és a hannoveri műszaki főiskola tanárának, G. Arnoldnak a följegyzései, valamint az említett munkálatokkal kapcsolatban a különböző hajózási tanácskozásokon megfogalmazott bírálatok.

A magyar folyamrendészet megszüntetése lehetőséget nyújtana a múlt hibáinak kijavítására, és megkönnyítené a hajózást.

3. - Azon állítást, mely szerint a magyar műszaki tudományok fölötte állnak a szomszédos országok tudományosságának cáfolják azok a nagyszabású munkálatok, amelyeket Románia a Dunán, illetve a tengeren végrehajtott, és amelyeket az egész tudományos világ, sőt még a magyar, német stb. szakemberek nagyra értékelnek (lásd Kvassay: A nemzetközi Duna, Donaukonferenz in Budapest, 1916.^[356] stb.)

A cernavodăi és a constanţai híd, a brăilai és egyéb dunai kikötőkben végzett, igen nagy érdeklődést kiváltó munkálatok, a hajójavító medencék, rakpartok, műhelyek, berendezések, a helyreállítási munkák, a hajózó csatorna karbantartása, a hajózás föltételeinek javítására és a létesítmények karbantartására való fölszerelések stb. mind megannyi látható és megcáfolhatatlan bizonyítéka a román műszaki tudományosságnak, amely nemcsak a magyar igazgatás hibáit fogja helyrehozni, hanem a fölszabadított tartományok természeti kincseit is hasznosítja.

A halászattal kapcsolatban föl kell hívni a figyelmet arra, hogy a Duna összes folyóparti állama közül egyedül Románia vezette be a halak védelmét szolgáló és szaporodásukat elősegítő szabályozást, amelyet tudományos szempontból alapos vizsgálatnak vetettek alá, és amely szabályozás az 1902. november 29-én Oroszországgal és Bulgáriával megkötött egyezmény tárgyát képezi. Az erdőművelést illetően Romániának már régóta kitűnően képzett hozzáértő erdészeti testület áll rendelkezésére, és az ország a legjobb föltételek között megvalósuló erdőművelés érdekében tudományos szempontok alapján megfogalmazott törvényeket szavaztatott meg.

Következésképpen a halászatra és erdőművelésre szakosodott román szervezetek a jövőben a fölszabadított új tartományokban is a legésszerűbb módszereket alkalmazzák majd anélkül, hogy akár egyetlen olyan kifogásra is okot adnának, amely a magyar küldöttség részéről fölmerült.

Mindezen meggondolásoktól függetlenül, a békeszerződés 293. cikkelye megfogalmazza a kölcsönös egyetértés elvét és a Nemzetek Szövetségének illetékességét megtorló intézkedések foganatosítására; tekintettel arra, hogy az államok felségterületén való idegen beavatkozás elve minden szerződésben és egyezményben lefektetett elvvel ellentétben áll, következésképpen a ??? fönti fejtegetések nem vehetők figyelembe.

A román küldöttség elengedhetetlennek tartja a 293. cikkely első bekezdésének megtartását, amint azt már kifejtette az 1920. február 20-án, a békekonferencia főtitkárságán leadott emlékiratában.^[357]

III. - VASUTAK

A magyar küldöttség hasonlóképpen fölhívja a figyelmet a békeszerződés XII. fejezetére, amely a hajózásra, vasutakra, távíró- és telefonhálózatra vonatkozó kérdésekről rendelkezik.

Miután a magyar küldöttség általánosságban kimutatta, hogy az új határok Magyarországot vasútvonalai jó részétől megfosztják, annak a taglalására tér rá, hogy a megmaradó vonalak fönntartása és üzemeltetése nehézségekben ütközik, mivel a szükséges anyagok legnagyobb hányada éppen az elvesztett területeken található. Hasonlóképpen ott vannak azok az ipari központok, amelyekben Magyarország korábban a javítóüzemeket működtette. Ezek az állítások azonban egyáltalán nem felelnek meg a valóságnak. A jelenlegi határokon belül ugyanis nemcsak elegendő fűtőanyag van és erdő, amelyből talpfát lehet nyerni, hanem a javítóműhelyek is nagy számban rendelkezésre állnak az olyan nagyvárosokban, mint Budapest, Szeged /Seghedin/, Debrecen /Debretzin/, Szolnok /Zolmak/, Barg/?/, Nyíregyháza /Nieregyhaza/ stb., annál is inkább, mert a 207. cikkely értelmében Cseh-Szlovákia és Lengyelország köteles biztosítani Magyarországnak a szükséges fűtőanyagot.

A különböző cikkelyek tanulmányozása után a magyar küldöttség a kölcsönösség azonnali bevezetését sürgeti a 271., 272., 273., 297., 299. és 300. cikkelyekre nézve, amelyek az átmenő forgalom szabadságáról, az illetékkiszabásról stb. rendelkeznek, visszautasítva a 301. cikkelyben megszabott, a békeszerződés aláírása után számított hároméves várakozási idő figyelembe vételét.

Rá kell mutatnunk arra, hogy a magyar küldöttség nemcsak békeszerződés betűjével, hanem a szövegét átható szellemmel is szembeszáll. A Németországgal aláírt békeszerződés ugyanis e várakozási időszakot öt évben állapította meg, és a vasúti és hajózási bizottság csak hosszan tartó és türelmes egyeztetések árán csökkentette három esztendőre, úgy becsülve, hogy volt ellenségeink őszinteségét - amellyel a békeszerződés rendelkezéseit végre fogják hajtani - legkevesebb három éven át biztosítékokkal kell megtámogatni.

A magyar küldöttség ugyanezt a jogtalan kölcsönösséget követeli a 302. cikkely kapcsán (utolsó bekezdés), amely - Romát előnyös helyzetbe hozva - legfeljebb tízéves időtartamra följogosítja a román vasutakat arra, hogy a magyar területen található vasúti pálya nagyon rövid szakaszát használja.

Csakugyan Magyarországra nézve egyáltalán nem létkérdés az, amit a 302. cikkely tartalmaz. Mi kizárólag azért kaptuk meg a lehetőséget a Nagyszalonta /Nagy-Solonto/-Kisjenő /Kisjens/ vonal használatára, mert Erdély egész nyugati térségében csak a nagyszalonta-aradi vasút áll rendelkezésünkre, amelyet viszont kettévág az új országhatár, Magyarországnak hagyva a rövidke békéscsabai /Becha-Baba/ kanyarulatot. Azonfelül ez az engedély csak arra a 10 évre szól, amely szükséges a saját vonal megépítéséhez.

Magyarország korántsem tud hasonló érveket fölhozni, hiszen az újonnan megállapított országhatár és a Tisza által bezárt területet sűrű vasúti hálózat fedi, amely bőségesen megfelel az igényeknek. Hasonlóképpen az olyan városok, mint Szeged /Seghedin/, Szolnok /Solmock/, Debrecen /Debretzin/, Brug /?/ stb. jelentős ipari központnak számítanak, ahol a vasúti gördülőanyag javítására alkalmas műhelyek már a múltban is voltak, és a jövőben továbbiak állíthatók föl.

Ilyenformán a magyar küldöttség követeléseit, amelyek minden alapot nélkülöznek, nem lehet figyelembe venni.

A 302. cikkely alkalmazását illetően emlékeztetünk arra, hogy a békeszerződés bizottság fölállításáról rendelkezik, amely határozni fog az alkalmazási módokról.

A ROMÁN KÜLDÖTTSÉG VÁLASZA A MAGYAR KÜLDÖTTSÉG XXVII. SZ. EMLÉKIRATÁNAK 3. SZ. MELLÉKLETÉRE^[358]

Párizs, 1920. március 9.

A román küldöttség egy sor kifogást emel az első szakasz 1. fejezete: "Az illetékkiszabás szabályozása és vámkorlátozások", valamint a 11. szakasz: "Államszerződések"??? kapcsán, amelyek a kereskedelem és az államok közötti kapcsolatok terén a versailles-i, illetve a saint-germaini békeszerződésben lefektetett alapelvek ellen irányulnak, egyben rámutat arra, hogy a szövetséges és társult hatalmaknak hogyan kellene az ügyben eljárniuk.

Természetesen a román küldöttségnek nem áll módjában a magyar küldöttség minden túlzó állítását elősorolni, azonban törekszik arra, hogy kimutassa az általa hangoztatott ellenvetések megalapozatlanságát, és emlékeztetni kívánja a valós helyzetre a magyar küldöttséget, amely - mintha elfelejtette volna, hogy Magyarország vesztes fél - azon iparkodik, hogy föltételeket szabjon a szövetséges és társult hatalmaknak jövőbeni gazdasági kapcsolataik alakítása terén.

A magyar küldöttség már előterjesztésének legelején hevesen tiltakozik azon egyoldalú kötelezettségek ellen, amelyeket a szövetséges és társult hatalmak igyekeznek Magyarországra kényszeríteni, hangoztatva, hogy ilyen kötelezettségvállalások sem az 1871. évi frankfurti,^[359] sem a breszt-litovszki,^[360] sem a bukaresti^[361] békeszerződésben nem szerepeltek, noha ezeket a győztes jogán kötötték.

A legutóbbi bukaresti béke jól mutatja, mennyire nem igaz ez az állítás.

Ez a békeszerződés ugyanis megtiltotta Romániának, hogy változtasson vámdíjszabásán, továbbá hogy 1930-ig bármilyen kereskedelmi egyezményt kössön. Ilyen súlyos egyoldalú követelmény - amely Romániát 1930-ig bezárólag Németország és Ausztria-Magyarország hűbéresévé tette, és gazdasági fejlődését teljesen leállította volna - sem a versailles-i, sem a saint-germaini, sem pedig a Magyarországgal kötendő békeszerződésben nem található.

A magyar küldöttség kifogásolja a 200/203. cikkelyben foglalt intézkedéseket, amelyek hátráltatják Magyarország gazdasági fejlődését, noha e paragrafusok csupán az egyenlő bánásmód elvét mondják ki a kereskedelemre és a Magyarországon keresztül történő átmenő áruforgalomra nézve.

A 200/203. cikkelyben rögzített intézkedések a versailles-i és a saint-germaini békeszerződésben is megtalálhatók, de az érdekelt küldöttségek részéről semmilyen tiltakozást nem váltottak ki.

A 205. cikkellyel kapcsolatban a magyar küldöttség kéri a paragrafus szövegében előírt, a területüket megnövelt országokkal folytatott kereskedelmére vonatkozó külön kötelezettségek kiterjesztését, Ausztria és Cseh-Szlovákia kivételével. Hasonló kérelem érkezett korábban az osztrák békeszerződés kapcsán, ám a 205. cikkelyben foglaltak megfogalmazására alapos megfontolás után került sor.

A magyar küldöttség a 207. paragrafushoz két kiegészítést javasol. A 207/b pont arra kötelezné Romániát és Lengyelországot, hogy szállítsa le Magyarországnak az általa igényelt ásványolajat és ásványolaj-származékokat.

A 207/c cikkelyben Románia és a cseh-szlovák állam kötelezettséget vállalna arra, hogy Magyarországot a szükséges mennyiségű sóval - mindenféle illetéktől mentes, önköltségi áron - ellátja.

Ami a kőolajat illeti, maguk a magyarok állítják, hogy a háború előtt mindössze 2000 tartálykocsival hoztak be Romániából, és a szükséges mennyiség túlnyomó része Galíciából származott.

Figyelembe véve, hogy Magyarország szükségleteit a háború előtt nem Romániából fedezte, továbbá hogy Románia nem szerzett semmiféle olyan új területet, ahol nyersolajat bányásznak, a román küldöttség úgy ítéli meg, hogy a magyar küldöttség kérése nem vehető figyelembe.

Hasonlóképpen a magyar küldöttségnek a mindenféle illetéktől mentes, önköltségi áron történő sószállításra vonatkozó követelése valójában olyan kötelezettség, amelyet mint győztes a legyőzöttre szeretne Romániára erőszakolni, ahogy cselekedte azt Franciaország, arra kötelezve Németországot, hogy egy bizonyos mennyiségű szenet önköltségi áron szállítson részére.

A román küldöttség kijelenti, hogy nem fogadhat el ilyen eljárást, és azt követeli, hogy mind az ásványolaj-, mind a sószállítás a szabad kereskedelem föltételei között menjen végbe, olyan egyezmények alapján, amelyeket Magyarország és Románia minden bizonnyal rövidesen meg fog kötni, anélkül, hogy erre nézve a békeszerződésben bármiféle kötelezettséget előírnának.

A magyar küldöttség 208. cikkelyt vadonatúj rendelkezésekkel szeretné kiegészíttetni. Ezek szerint az egykori Magyarországtól elvett területekkel gyarapodott országoknak előírnák, hogy ötéves időszakon át az elcsatolt területekre irányuló, illetve onnét származó áruk forgalmát semmilyen vámmal vagy egyéb intézkedéssel ne sújtsák. Mi több, a magyar küldöttség követeli: a szövetséges és társult hatalmak vállaljanak kötelezettséget arra nézve, hogy az egyenlő bánásmódra nézve nem hivatkoznak a békeszerződés előírásaira.

Magától értetődő, hogy a magyar küldöttség követelőzéseinek sem a szövetséges és társult hatalmak küldöttségei sem a román küldöttség nem tehet eleget, máskülönben a szövetséges és társult hatalmak egy vesztes ország által támasztott föltételeket fogadnának el; egyébként sem szabad szem elől téveszteni, hogy a magyar küldöttség által fölhozott érvek minden alapot nélkülöznek.

Annak szemléltetésére, hogy a magyar küldöttség milyen túlzásokra ragadtatja magát, elegendő az általa előhozott indokokra rámutatni, például arra, hogy a budapesti malmok - állítása szerint - beszüntetnék működésüket, ha azt az országot, amelynek a Bánságot juttatták, nem köteleznék arra, hogy Magyarországnak illetékmentesen gabonát szállítson.

Közismert, hogy Magyarország jelentős malomiparral rendelkezik Budapesten. Az iparágat azonban nemcsak Bánságból, hanem Romániából, Oroszországból és egyéb országokból is ellátták gabonával a vonatkozó kereskedelmi egyezmények föltételei alapján.

Nem igazán látható be, miért szüntetné be működését ez a malomipar, ha Magyarország, ahogy a múltban, a jövőben is folytatja a számára szükséges gabona behozatalát.

Ezenkívül Magyarország - még a békeszerződés értelmében is - szabadon vezethet be vámmentességet biztosító és egyéb ipartámogató intézkedéseket, amelyek elősegíthetik iparának gyorsabb ütemű fejlődését.

A magyar küldöttség a vas- és faanyagokra stb. ugyanezeket az indokokat hozza föl.

A magyar igények tudomásulvétele valójában arra kötelezné a korábban Magyarország által megszállt területeket elcsatoló államokat, hogy belső vámokat vezessen be, hiszen annak megvalósítása, hogy az árubehozatal kizárólag az elcsatolt területekre irányuljon, nem lehetséges.

Az elcsatolt területekre vámmentesen behozott áruk jó része ugyanis minden különösebb akadály nélkül tovább juthatna az illető ország korábban is meglévő területeire. Továbbá a magyar küldöttség által kérelmezett illetékmentesség nagyban akadályozná a területükben gyarapodott országok egységes gazdasági megszervezését, és megfosztaná őket költségvetési bevételeik egy részétől is, amelyekről nem mondhatnak le.

Emellett azáltal, hogy minden szövetséges és társult nemzetet köteleznének, hogy ne hivatkozzon a Magyarországnak nyújtandó kedvezményekre, a szövetséges és társult nemzeteket megfosztanák azon szabadságjogoktól és egyenlőségtől, amelyet számukra a békeszerződés biztosít, és kereskedelmük vonatkozásában hátrányos helyzetbe jutnának.

Lejjebb, a 208/b cikkellyel kapcsolatban, a magyar küldöttség azt követeli a területüket Magyarország rovására megnövelt államoktól, hogy az első öt esztendő lejártával további tíz évre vállaljanak kötelezettséget minden olyan intézkedés foganatosítására, amely lehetővé teszi a magyar államoknak, társaságoknak és állampolgároknak, hogy továbbra is fölvásárolhassák azokat a terményeket, amelyekre szükségük van, szabadon rendelkezhessenek velük, és korlátozás nélkül kivihessék őket az országból.

A magyar küldöttség által megfogalmazott követelések első olvasásakor fölmerül az emberben, hogy vajon nem a magyarok azok, akik vesztes országoknak föltételeket szabnak.

A román küldöttség a magyar küldöttség követeléseinek sem megfogalmazását, sem az alátámasztásukra fölhozott érveket nem tudja elfogadni. A föntebb kifejtett indokok nyilvánvalóvá teszik, miért nem vehetők figyelembe a magyar küldöttség igényei.

A 206. cikkelybe foglalt néhány megkötéstől eltekintve - amelyeket nyilatkozata szerint maga a magyar küldöttség is kész tudomásul venni -, a Magyarországnak megszabott békeföltételek biztosítják számára a kereskedelem szabadságát.

A magyar követelések elfogadásával a szövetséges és társult hatalmak súlyosabb föltételekkel találnák magukat szemben, mint amilyeneket Magyarországnak szabtak.

Következésképpen a békekonferencián részt vevő román küldöttség leszögezi, hogy nem fogadhatja el a magyar küldöttség indítványait, és kéri, hogy maradjanak érvényben az első szakasz 1. fejezetének gazdasági kikötései, amint azokat a magyar békeszerződés-tervezetben megfogalmazták.

A 11. szakasz "Államszerződések" 217., 220., 222. pontjához a magyar küldöttség néhány módosítást javasol, amellyel szemben a román küldöttség nem emel kifogást.

A 22. cikkellyel kapcsolatosan a román küldöttség leszögezi, hogy nem fogadja el a magyarok értelmezését, és kéri, hogy az említett paragrafusba foglalt rendelkezéseket változtatás nélkül tartsák fönn.

A román küldöttség a békeszerződés 227. cikkelyére vonatkozó magyar érvelést sem tudja magáévá tenni, és kéri e cikkelynek változatlan formában való fönntartását.

ÉSZREVÉTELEK A MAGYAR KÜLDÖTTSÉGNEK A KATONAI, HADIHAJÓZÁSI ÉS A LÉGIERŐRE VONATKOZÓ FÖLTÉTELEKKEL KAPCSOLATOS VÁLASZMEGJEGYZÉSEIHEZ^[362]

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 9.

A Magyarországgal kötendő békeszerződés katonai, hadihajózási és a légierőre vonatkozó föltételei egyetlen dologban különböznek a többi ellenséges állammal kötött békeszerződés előírásaitól.

Jóllehet Magyarország népessége csak nyolcadrésze Németországénak, a magyar hadsereg számára megállapított 35 ezres létszám mindössze egyharmada a német hadsereg számára előírtnak. A magyar hadsereg evvel a létszámmal - a csendőrség és az államrendőrség támogatásával - (sic): e tekintetben ugyanis a csapatok hűsége sokkal fontosabb, mint létszámuk.

Csakugyan, a békeszerződés által előírtaknak megfelelelően önkéntesekből toborzott hadsereg nyilvánvalóan sokkal megbízhatóbb, mint a hadkötelezettség alapján szervezett haderő, különösen akkor, ha a tömegek társadalmi fegyelmezettsége kívánnivalót hagy maga után.

A IX. (1. sz. melléklet) - XIX. - XXX. (1. sz. melléklet) - XXXI. (1. és 6. sz. melléklet) és XXXV. sz. jegyzékeiben foglaltakkal^[363] a magyar küldöttség erős szárazföldi hadsereg, jelentős légierő és egy egész dunai hadiflottilla létrehozására és fönntartására próbál meghatalmazást szerezni.

Egyszóval a különböző katonai erők olyan összevonására, amely közvetlen és állandó veszélyt jelentene a Magyarországgal szomszédos államokra és az általános békére.

A román küldöttség föl kívánja hívni a figyelmet arra, hogy az 1918. novemberi fegyverszünetet^[364] követően az ellenséges államok közül egyedül Magyarország szegült szembe fegyveresen a szövetséges és társult hatalmak határozatainak, és legelőször is avval kezdte, hogy megtagadta a fegyverszüneti szerződésnek a hadserege lefegyverzésére és leszerelésére vonatkozó előírásainak végrehajtását. Amikor 1919 áprilisában a békekonferencia fölszólította a Károlyi-kormányt az erdélyi magyar csapatoknak a kijelölt demarkációs vonal mögé való visszavonására, a kormány inkább úgy döntött, leköszön a hatalomból, és Kun /Khun/ Bélára hagyja a békekonferencia határozatai elleni harc terhét.

Ezután a reguláris csapatokból álló hadsereg a régi hadsereg tisztjeinek parancsnoksága alatt azonnal rátámadt a román haderőre, hogy kiűzze Erdélyből.

1919 májusában a magyarok a cseh-szlovákok ellen intéztek támadást, és csapataikat csak a békekonferencia nyomására, valamint egy lehetséges román beavatkozástól tartva állították meg.

1919 júliusában Magyarország - szembeszegülve a békekonferenciának a haderő leszerelését követelő parancsaival - nyolc hadosztállyal támadta meg a román hadsereget, de vereséget szenvedett. A román haderő pedig - hogy elhárítsa az újabb támadások nagyon is valóságos veszélyét - arra kényszerült, hogy az ellenség lefegyverzése céljából Budapestig nyomuljon előre.

A román hadsereg támadásának köszönhetően, sikerült komoly veszteségek árán Kun Béla kommunista kormányát megdönteni és Magyarországon a rendet helyreállítani. Ám ha a magyar kommunistákat sikerült is megbuktatni, a magyar sovinizmussal és megátalkodottsággal korántsem így áll a helyzet; évek hosszú sorára lesz szükség ahhoz, hogy a magyar nép és vezetői beletörődjenek a jognak és az igazságosságnak a békekonferencia által létrehozott új rendjébe.

A magyar küldöttség által előterjesztett terjedelmes és fölöttébb nagyszámú jegyzék félreérthetetlenül erre a kedélyállapotra utal, egybe arról árulkodik, hogy Magyarország sem azon területekről, sem azon előjogokról nem mond le, amelyeket mind ez ideig birtokolt, és vezetőik nem haboznak nyíltan hangoztatni, hogy harcolni fognak a békeszerződés rendelkezéseinek fölszámolásáért: e cél eléréséhez pedig Magyarországnak természetszerűleg erős hadseregre van szüksége.

A román küldöttségnek ezért kötelessége, hogy föltárja a magyar küldöttség valódi indítékait, amikor utóbbi azon mesterkedik, hogy elérje a békeszerződés hadseregre vonatkozó előírásainak megváltoztatását.

A magyar küldöttség jegyzékeiben - és különösen a XXX. sz. jegyzékben^[365] (1. melléklet) fölsorakoztatott érvek ugyanis nem egyebek megannyi ürügynél, amelyek egyetlen célja egy erős hadsereg fölállítása, amellyel Magyarország majd támadást indíthat a szomszédos államok ellen.

a) 102. szakasz - Miközben Románia és a többi, Magyarországgal szomszédos állam már jó ideje megkezdte hadseregének leszerelését, Magyarország - a békeszerződésben előírt 3 hónapos helyett - 9 hónapos határidőt kér a békeállapot helyreállítására. Ilyen módon a hadseregüket már leszerelt szövetséges államok között egyedül Magyarországnak lenne mozgósított hadereje.

A Magyarország számára engedélyezett 35 000 fős hadsereg a csendőrséggel és a rendőrséggel karöltve a legmesszebbmenőkig képes a közrend fönntartására, és a hadsereg szervei az oroszországi hadifoglyok leszerelését, valamint az Ausztriával való elszámolás műveletét is sikeresen végre tudják hajtani anélkül, hogy ennek érdekében el kellene halasztani a hadsereg lefegyverzését, amint azt a magyar küldöttség állítja.

b) A magyar küldöttség a 103. cikkelyben az önkéntesek toborzása helyett a hadkötelezettség fönntartását kéri 5 éven keresztül, a 104. szakaszban pedig azon kérését adja elő, hogy a hadsereg létszámát 35 ezerről 85 ezerre emeljék; továbbá hogy a tisztek létszámát az 1:20 helyett 1:10 arányban állapítsák meg (ami a tisztek létszámát 8500-ra emelné); valamint azt is kéri, hogy az összes tényleges szolgálatba visszalépett tisztet megtarthassák a hadsereg kötelékében, ráadásul azt is, hogy tegyék lehetővé Magyarországnak erődítmények és megerősített védőművek építését, amelyeket joga lesz nehéztüzérséggel fölszerelni.

A magyar küldöttségnek tehát az a célja, hogy Magyarország számára - a szomszédok elleni támadás eszközéül - erős hadsereget biztosítson, és ennek igazolására minden alapot nélkülöző, gyakorta ellentmondó érvekkel hozakodik elő. Például azt hangoztatja, hogy az önkéntesekből toborzott hadsereg fönntartása nagyon sokba kerülne Magyarországnak, holott a hadseregben, a toborzás módjától eltekintve mindig a fönntartás - vagyis az élelmezés, a fölszerelés, a fegyverzet, a csapatok elszállásolása - kerül a legtöbbe. Ám a magyar küldöttséget valójában nem a jelentős költségek nyugtalanítják, mivel azt látjuk, hogy miközben a hadsereg fönntartási költségeit nehezményezik, éppen a létszám nagymértékű emelését kérik, mind a személyi állomány, mind az altisztek és tisztek vonatkozásában, ügyet sem vetve a kiadásokra, amelyekkel a létszámnövelés szükségszerűen járna.

A magyar küldöttség állításával ellentétben, egy 35 ezer fős, önkéntesekből válogatott hadsereg a megbízhatóság jóval komolyabb biztosítékaival rendelkezik, mint egy általános hadkötelezettség alapján olyan népességből szervezett haderő, amelyből a kommunista forrongás tüze a mai napig nem hunyt ki.

A hadkötelezettség követelésével a magyar küldöttségnek az igazi célja az, hogy ekképpen biztosítsa a jövőben behívandó újoncok katonai kiképzését, akikkel a szomszédos országok megtámadására készül.

A magyar küldöttség továbbá állítja, azért van szüksége 85 ezer fős hadseregre, hogy harcolhasson az orosz bolsevizmus ellen. Nos, a bolsevizmussal kapcsolatban csak annyit jegyzünk meg, hogy - eltekintve a követelés megalapozatlanságának taglalásától - mivel Magyarországot Románia elválasztja Oroszországtól, e tekintetben nincs semmi félnivalója.

A magyar hadsereg tisztjeivel és altisztjeivel kapcsolatban annyit kell megjegyezni, ők alkotják azt az elemet, amely a magyar népben fönntartja a sovinizmust és a támadó szellemet: ők vezették a bolsevik csapatokat a románok és a cseh-szlovákok ellen, ezért veszélyes volna engedélyezni létszámuk növelését.

A román küldöttség erélyesen visszautasítja a magyar küldöttség követeléseit, arra kérve a Legfelsőbb Tanácsot, hogy semmit sem változtasson a 103. és 104. cikkely előírásain.

c) A 105. szakasszal kapcsolatban a magyar küldöttség azt kéri, adják meg Magyarországnak a jogot, hogy a 85 000 főn kívül rendelkezhessék hat árkász zászlóaljjal, egy hidász zászlóaljjal és egy vasúti zászlóaljjal. Valójában ezek az egységek egy hatalmas hadigépezet kiegészítő csapatait alkotnák, és a magyar küldöttség - minthogy követelését másképpen nem tudja alátámasztani - annak bizonygatására kényszerül, hogy a telekkönyvi fölvételek, a vasúti pályatestek javítása ...^[366] nem egy polgári és békés ... ^[367]szervezetet, hanem puskákkal és géppuskákkal fölszerelt katonai alakulatok bevetését igényli. Egy efféle érvelés semmi kétséget ... ^[368] hagy a kitűzött célt illetően.

d) A 107. cikkelyre vonatkozólag a magyar küldöttség azt kéri, hogy a csendőrség létszáma háromszorosa legyen az 1913. évinek, a vámtisztviselők és az erdőkerülők pedig kétszer annyian legyenek, mint 1913-ban voltak, miközben Magyarország több mint 82 százalékát elvesztette azoknak az erdőknek, melyek ebben az időpontban birtokában voltak.

Végül a magyar küldöttség azt is kérelmezi, hogy a rendőrség létszáma két és félszerese legyen az 1913. évinek.

Mindezen okfejtés, melyek tárgya megannyi súlyos terhet jelentene az állami költségvetésnek - amivel kapcsolatban egyébként a magyar küldöttség inkább a panaszra hajlik - voltaképpen ugyanazt célozza: a haderő jövőbeni támadásokra való előkészítését.

Mivel a békeszerződés által előírt haderőlétszám bőségesen elegendő, ezért arra kérjük a Legfelsőbb Tanácsot: utasítsa vissza a magyar javaslatokat.

A rendőrségre és a csendőrségre vonatkozóan a magyar küldöttségnek azt az érvét emeljük ki, amely ezen testületek létszámemelésére vonatkozó igényét avval támasztja alá, hogy Magyarország városi lakossága részaránya - ellentétben Angliával, Franciaországgal és Németországgal - alacsonyabb, mint a mezőgazdasági lakosságé. Márpedig valójában a nagyvárosokban és a hozzájuk kapcsolódó településeken nagyobb szükség van a közrend fölügyeletére, mint az általában békésebb falvakban. A magyar küldöttség érvelése tehát éppenséggel az ellenkezőjét támasztja alá annak, mint amit kér.

A 111. cikkely tárgyában a magyar küldöttség - állhatatosan ragaszkodva kitűzött céljaihoz - egész egyszerűen azt követeli, hogy a katonai iskolák és ezek tanulóinak számát ne korlátozzák; ilyen módon szabadon nevelhetnék és képezhetnék ki az áhított erős hadsereg tiszti és altiszti állományát.

Követeljük a 111. szakasz minden változtatás nélkül való megtartását.

f) A 113., 114-117. és a 118. cikkely kapcsán a magyar küldöttség amiatt panaszkodik, hogy a háborús pusztítás és veszteségek következtében a rendelkezésre álló hadianyag nem felel meg a hadsereg elvárások szerinti szükségleteinek.

Erre nézve a román küldöttségnek módjában áll kijelenteni, hogy Magyarország rendelkezik a békeszerződésben előírt hadianyaggal. Tekintve, hogy a román csapatok leszerelését csak részlegesen valósították meg, a 113., 114., 117. és 118. szakaszban foglalt rendelkezések végrehajtására elengedhetetlenül szükség van, továbbá a 133-...^[369] cikkelyben előírt szövetséges ellenőrző bizottságoknak - amelyekben helyet kell biztosítani a közvetlenül érintett szomszédos országok képviselőinek is - ugyanolyan körültekintően kell ügyelniük a katonai, hadihajózási és a légierőre vonatkozó előírások végrehajtására, amint azt Németországban tették.

A magyar küldöttség követelése, amely arra irányul, hogy a szövetséges államok - mindenekelőtt Románia - szolgáltassák vissza a magyar támadásokra válaszul indított hadműveletek alkalmával zsákmányolt hadianyagot, egyedülálló a hadtörténetben, ezért visszautasítjuk.

g) A 115. cikkelyre vonatkozóan a magyar küldöttség - miközben amiatt panaszkodik, hogy a gyárak nem tudják majd előállítani a szükséges fegyverzetet - azt kéri, engedélyezzék, hogy Magyarország - saját választása szerint - több üzemben is állíthasson elő hadianyagot, hogy ekképpen kivonhassa magát a békeszerződésben előírt ellenőrzés alól.

h) Kérjük, hogy a magyar küldöttségnek a 132. szakaszban foglaltak kapcsán megfogalmazott, a repülési anyagok szállítására irányuló követelését utasítsák vissza, és a békeszerződés rendelkezéseit maradéktalanul tartsák érvényben.

i) A Legfelsőbb Tanács figyelmébe ajánljuk a magyar küldöttség XXX. sz. jegyzékének 1. sz. mellékletében található igen súlyos kijelentést, mely szerint: "A szakaszban előírt intézkedések végrehajtásának üteme a legtöbb esetben azon módtól ..., ^[370] ahogy az egykori Monarchia földarabolása következtében létrejött államok teljesítik feladatukat. Magyarországnak tehát nem áll módjában ...^[371] hasonló feladatok elvégzésére az előírt határidőn belül kötelezettséget vállalni."

Márpedig a 140. cikkely éppen arra kötelezi a magyar kormányt, hogy minden törvényhozói, közigazgatási vagy egyéb, a békeszerződés katonai, hadihajózási és légierőre vonatkozó előírásainak megfelelő intézkedés foganatosításáról gondoskodjék.

Föntiekből egyenesen következik, hogy a magyar küldöttség már most kinyilvánítja: nem áll szándékában a magyar kormányt a megfelelő előírások végrehajtására rábírni, következésképpen a Legfelsőbb Tanácsnak gondoskodnia kell olyan felügyeleti és kényszerítő eszközökről, amelyekkel biztosíthatja a Magyarországgal kötendő békeszerződés katonai rendelkezéseinek végrehajtatását.

LÉGÜGYI ÉS HAJÓZÁSI RENDELKEZÉSEK

Mivel a magyar békeszerződésben előírt rendelkezések azonosak a többi ellenséges állammal elfogadtatott föltételekkel, a román küldöttség arra kéri a Legfelsőbb Tanácsot, hogy azokat minden változtatás nélkül tartsa érvényben.

HADIHAJÓZÁSI RENDELKEZÉSEK

Mivel a magyar békeszerződésben előírt, hadihajózásra vonatkozó kikötések azonosak a többi ellenséges állammal elfogadtatott föltételekkel, a román küldöttség arra kéri a Legfelsőbb Tanácsot, hogy azokat minden változtatás nélkül tartsa érvényben. A magyar küldöttség IX. sz. jegyzékében (1. sz. melléklet),^[372] valamint a XXXI. sz. jegyzékében (1-6. sz. melléklet)^[373] többek között azt kéri, hogy tarthassa meg dunai hadiflottilláját.

Emlékeztetni kívánunk arra, hogy az erős dunai osztrák-magyar hadiflottilla a háború alatt mind Romániának, mind Szerbiának hatalmas nehézségeket okozott, hasonlóképpen Kun Béla bolsevikjai irányításával ez a flottilla komolyan zavarta csapataink hadműveleteit.

A magyar küldöttség - megalapozott érvek hiányában - nem átallja azt bizonygatni, hogy a magyar dunai hadiflottát a nemzetközi bizottság igénybe vehetné, "mint kipróbált, központi támaszponttal rendelkező kényszerítő eszközt".

Ez az okoskodás legalább annyira különös, mintha Németország azért kérelmezné egész hadiflottája megtartását, hogy azt kényszerítő eszközként a Nemzetek Szövetségének rendelkezésére bocsássa.

A magyar küldöttség a továbbiakban kifejti, hogy a dunai hadiflottilla megtartását Magyarországnak a szomszéd államokkal szembeni védelme és a belső rend fönntartása is szükségessé teszi. Márpedig látni kell, hogy Magyarországgal szemben egyetlen szomszédja sem táplál ellenséges szándékot, hiszen semmi érdekül nem fűződik ahhoz, hogy megsértsék ezen állam területi épségét. Mindez nem igaz Magyarországra, amely csak az első kedvező alkalomra vár, hogy erőszakkal visszaszerezze elvesztett területeit, és ehhez természetesen dunai hadiflottillájára is szüksége lesz.

Mivel a békeszerződésben Magyarország számára engedélyezett hajók elegendőek lesznek a folyami rendőrségnek, a román küldöttség azt kéri, hogy minden változtatás nélkül tartsák fönn a békeszerződésben foglalt rendelkezéseket.

Az osztrák-magyar hadiflotta, valamint a dunai flottilla eszközeinek és fölszerelésének a különböző szövetséges és társult hatalmak közötti szétosztását illetően, a román küldöttség fölhívja a figyelmet arra, hogy Románia, mint az egykori Monarchia örököse ezen javak fölosztásában arányos joggal bír, és kéri a Legfelsőbb Tanácsot, hogy a jóvátételi bizottságot - amelyhez keresetünket 1919. november 21-én kelt jegyzékünkben^[374] már beterjesztettük - ilyen értelemben tájékoztassa.

A román küldöttség azt kéri, hogy az egykori Monarchia hadihajóit, hasonlóképpen a dunai flottillát a szomszédos és folyóparti szövetséges államok között osszák szét, továbbá hogy szükség esetén - vagyis ha ezen országok nem jutnának egyetértésre - a fölosztást utólag egy vagy több döntőbíró vizsgálja fölül.

levéltári jelzet: AD.Actes de la Conférence de la Paix, vol. 138, ff. 240-262.

iratszám: 88

irat típusa: Szám nélküli irat.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 10.

A békekonferencia főtitkársága mellékelten négy példányban megküldi a politikai és kereskedelmi ügyek igazgatóságának a gazdasági bizottság március 6-án kelt, 447. sz. jegyzékét, amelyben e bizottság véleményezi

a) a szerbeknek, horvátoknak, szlovéneknek a korábban a magyar koronához tartozó horvát-szlavónországbeli uradalmi-kincstári birtokoknak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részére történő juttatása tárgyában benyújtott kérelmét;

b) a cseh-szlovákoknak a Magyarországgal kötendő békeszerződésben foglalt föltételek közül a 232. cikkely, b. paragrafus szövegezésének módosítása tárgyában benyújtott kérelmét.

c) az osztrák kormány által a görög állampolgárokra törvénytelen módon kivetett rendkívüli hadiadó miatt benyújtott görög tiltakozást.

A GAZDASÁGI BIZOTTSÁG FŐTITKÁRA DUTASTÁNAK, A BÉKEKONFERENCIA FŐTITKÁRÁNAK^[375]

irat típusa: 447. sz. irat.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 6.

A gazdasági bizottság különbizottsága a Magyarországgal kötendő békeszerződés tárgyában a következő - ön által véleményezésre megküldött - kérdéseket vizsgálta meg:

1.) A szerb-horvát-szlovén küldöttségnek a korábban a magyar koronához tartozó horvát-szlavónországbeli uradalmi-kincstári birtokoknak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részére történő juttatása tárgyában február 23-i kelettel benyújtott jegyzéke.^[376]

A kérdésről - amelyet 1919. november 27-én,^[377] illetve 1920. január 13-án^[378] kelt jegyzékeiben a szerb küldöttség már előadott - a Legfelsőbb Tanács január 13-án határozott,^[379] és megbízta Scialoját, válaszoljon a szerb küldöttség jegyzékére, megjelölve azon okokat, amelyek nem teszik lehetővé a kérelem teljesítését. Tekintve, hogy ezt a levelet kevéssel ezelőtt adták át a szerb küldöttségnek, a különbizottság úgy vélekedik, a február 23-i jegyzékre nem kell újabb választ küldeni.

2.) A Magyarországgal kötendő békeszerződés 232. cikkelye b) paragrafusának szövegezésére vonatkozó, cseh-szlovák küldöttség által benyújtott módosítási kérelem (1920. február 6-ai levél^[380]).

A módosítás a "vagy" kötőszónak az említett békeszerződés 232. cikkelye b) paragrafusának a végén olvasható "illetékes", valamint "tekintettel" szavak közé való beszúrásával megtörtént.

A gazdasági bizottság teljes mértékben egyetért e módosítással.

3.) A görög küldöttség 1920. január 29-én kelt levele^[381] az osztrák kormány által a görög állampolgárokra törvénytelen módon kivetett rendkívüli hadiadó tárgyában.

A görög küldöttség beszámol arról, hogy az "osztrák kormány továbbra is behajtja az Ausztriában tartózkodó görög állampolgároktól a rendkívüli hadiadót, és biztosítékul lefoglalja vagyonukat".

Mindazonáltal a fölhozott példákból az tűnik ki, hogy az osztrák kormány főleg a háború idején kivetett és kifizetetlenül maradt hadiadó behajtásával foglalkozik. Márpedig a 249. cikkely k) szakasza csak "azon vagyonadó vagy -illeték visszatérítését írja elő a jogosultaknak, amelyet Ausztria a szövetséges és társult államok állampolgárainak tőkevagyonára és azok kamataira 1918. november 3.^[382] után a jelen békeszerződés hatályba lépését követő három hónap lejártáig vetett ki, illetve kellet volna kivetnie".

A gazdasági bizottság különbizottsága tehát úgy vélekedik, hogy a jelenlegi adatok alapján nem lehet az osztrák kormánynak megtiltani egy, a békeszerződés hatálya alá egészen bizonyosan nem eső időszakból elmaradt adók behajtását.

levéltári jelzet: AD.Actes de la Conférence da la Paix, vol. 138, ff. 229-231.

iratszám: 89^[383]

irat típusa: Szám nélküli irat.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 13.

Tisztelt Elnök úr!

A következőkre kívánjuk tisztelettel fölhívni a békekonferencia figyelmét:

1.) - Ahelyett, hogy a Magyarországgal kötendő békeszerződésben rögzített 35 ezres létszámra csökkentenék hadseregüket, a magyarok - a Rádióügynökség március 8-án közzé tett híre szerint - elrendelték az 1885 és 1920 közötti korosztályok általános mozgósítását. Más tekintetben biztos tudomásunk van arról, hogy a magyar haderő jelenlegi létszáma meghaladja a 120 ezret, amint arról is, hogy a budapesti Weiss Manfréd Művek utasítást kapott fegyver- és lőszergyártásának jelentős mértékű fokozására.

A támadó szándék e nyilvánvaló, nem is titkolt jelei láttán, annak érdekében, hogy biztonságunkat megőrizhessük egy olyan ellenséggel szemben, amellyel még nem kötöttük meg a békeszerződést, tisztelettel arra kérjük a békekonferenciát, hogy csapataink - noha már megkezdték Magyarország területének kiürítését - legalább addig mostani helyükön maradhassanak, amíg a magyarok aláírják a békeszerződést.

2.) - A békekonferencia már több hónapja foglalkozik Európa gazdasági életének megszervezésével, amely mindaddig nem indulhat be, amíg a nem írják alá a magyar békeszerződést, következésképpen államaink képtelenek rendszeres gazdasági kapcsolatok létesítésére Magyarországon keresztül.

Annak érdekében, hogy megszervezhessük Közép-Európa gazdasági életét, tisztelettel kérjük a békekonferenciát, tegye lehetővé országainknak az átmenő forgalmat Magyarországon keresztül.

Magyarország egészen a békeszerződés aláírásáig komoly akadályt képez államaink között.

Ezért kérjük tisztelettel a békekonferenciát, hagyja jóvá, hogy országaink a békekötésig átmenő forgalmat bonyolíthassanak le Magyarországon keresztül.

Kérjük Elnök urat, fogadja megkülönböztetett nagyrabecsülésünk kifejezését.

A ROMÁN, A SZERB-HORVÁT-SZLOVÉN ÉS A CSEH-SZLOVÁK KÜLDÖTTSÉG 1920. FEBRUÁR 20-ÁN KELT JEGYZÉKÉT^[384] ÉS 1920. FEBRUÁR 26-ÁN KELT EMLÉKIRATÁT^[385] KÖVETŐ ÚJABB EMLÉKIRAT^[386]

keltezési idő: 1920. március 13.

Alulírott küldöttségek, hivatkozva a magyar küldöttségnek a békeszereződés kikötéseihez fűzött válasza kapcsán kifejtett általános jellegű észrevételeikre, tisztelettel arra kívánják fölhívni a figyelmet, hogy ezen észrevételek természetesen a legkevésbé sem befolyásolják a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság küldöttségének arra irányuló kérését, hogy a Horvát-Szlavónország és Magyarország közötti pénzügyi viszony - ahogyan azt a horvát-magyar kiegyezésben^[387] meghatározták - a békeszerződésben kifejezésre jusson.

levéltári jelzet: AD.Actes de la Conférence de la Paix, vol. 139, ff. 13-15.

iratszám: 90

irat típusa: 248. sz. távirat. Titkos.

keltezési hely: London,

keltezési idő: 1920. március 18.

(Érkezett: március 18. 19 óra.)

Magyar észrevételek Londonban, a területi kikötésekkel kapcsolatosan. Miután szó esett a szövetségesek által átnyújtott békeszerződésre adott magyar jegyzékről, a Legfelsőbb Tanács fönntartotta magának a területi és gazdasági föltételek vizsgálatát, az összes többit pedig a párizsi bizottságok elé utalta. Utólagosan a gazdasági kérdések vizsgálatát is Párizsba utalták, és Londonban ténylegesen csak a határokkal foglalkoztunk. Az e tárgyban a kormányfők Legfelsőbb Tanácsában (amely a területi kérdés vizsgálatát a külügyminiszterek tanács elé utalta) folytatott első vitáról korábban beszámoltam,^[388] és ezen utóbbi tanács következő ülésén^[389] (amelyen elvi határozat született arról, hogy a magyar küldöttségnek Párizsba átadott békeszerződés területre vonatkozó minden pontját kivétel nélkül fönntartják. Továbbá abban is megállapodtak, hogy a határmegállapító bizottságok megvizsgálják a részletkérdéseket, majd alkalmasint kisebb kiigazításokat terjesztenek egyik vagy másik fél javára a Nemzetek Szövetsége elé, amely - ha helyénvalónak ítéli - közvetíthet az érdekelt felek között a békés rendezés érdekében.)

Úgy tűnik tehát, hogy a kérdés vizsgálata és rendezése a francia küldöttség által kifejtett észrevételek alapján és cseh, román, valamint szerb szövetségeseink megelégedésére történt. Ismételt elvi fölvetése - Wallace állításának megfelelően - az olaszok malmára hajtaná a vizet, hiszen a Legfelsőbb Tanács döntését követően Nitti - a ...??? illetően tiltakozását fejezte ki. Lord Curzon, akit Paul Cambon Wallace javaslatáról kérdezett, válaszában kifejtette: ő a maga részéről a legutoljára - tehát a külügyminisztereknek a brit külügyminisztériumban - hozott határozathoz^[390] tartja magát, vagyis a magyaroknak átadott békeszerződésben rögzített határvonalak fönntartásához, kisebb kiigazítások lehetőségének kikötésével a jelzett föltételek mellett. Amikor Nittit tájékoztatták az angol álláspontról, nem ismételte meg tiltakozását. A párizsi nagykövetek tanácsa legföljebb majd fölkéri az illetékes bizottságot - amelynek élén, úgy hiszem, Laroche áll -, tanulmányozza át sürgősen a magyar észrevételeket, és állítson róluk össze egy jelentést, amely elvi kérdésekre nem térne ki. Ezt az elégtételt Wallace is minden bizonnyal elfogadná. Nyilvánvalóan szerencsésebb volna, ha egész egyszerűen a londoni határozatokhoz tartanánk magunkat, amelyek nem nyújtanak lehetőséget arra, hogy az olaszok újfent megkérdőjelezzék Magyarország határait. Jelenleg - úgy tűnik - már nem fenyeget az a veszély, hogy a józan ésszel ellenkező megoldás szülessék. Egyébként úgy vélem, hogy az Egyesült Államok nagykövetének észrevételéről nem kell tudomást vennünk, mivel Lord Curzon fölkérte a londoni amerikai nagykövetet, Daviest, hogy vegyen részt a magyar békeszerződés londoni tárgyalásán. Amikor Davies ehhez Washington fölhatalmazását kérte, visszautasításra talált: megtiltották neki, hogy részt vegyen az említett vizsgálatban. Paul Cambon - a Lord Curzonnal folytatott tegnapi megbeszélését követően - a brit külügyminisztériumból kapott egy emlékiratot, amely e kérdésben hasonló álláspontot fogalmaz meg.

levéltári jelzet: AD.Y. Internationale 1918-40. vo. 662, ff. 213-215.

iratszám: 91

irat típusa: 249. sz. távirat. Titkos.

keltezési hely: London,

keltezési idő: 1920. március 18. 19 óra 15.

Hivatkozom az ön 2628. sz.,^[391] valamint a nagykövetség 248. sz. sürgönyére.^[392]

Az alábbiakban olvasható a brit külügyminisztériumnak a Magyarországgal aláírandó békeszerződéssel kapcsolatos emlékirata.

"Megígértem, hogy a magyar békeszerződés tárgyában Londonban történtekről pontos beszámolót küldök Cambonnak, amelyet - ha szükségesnek látja - továbbíthat kormányának. A kérdéssel Párizsban a Legfelsőbb Tanács akkor foglalkozott utoljára, amikor meghallgatta a magyar ügyben fölszólaló Apponyi grófot. Az eseményen az amerikai nagykövet is jelen volt. Apponyi gróf beszédét a magyar kormány számos jegyzéke követte, válaszképpen a békeszerződés-tervezet kikötéseire. A Legfelsőbb Tanács valamivel később ülései színhelyét Londonba tette át, ahol már a kezdetek kezdetén fölmerült a kérdés: vajon Londonban vagy Párizsban kellene a magyar válaszokat és a többi érdekelt kormány által azokra adott viszontválaszokat megvizsgálni. Maga a Legfelsőbb Tanács arra az elhatározásra jutott, hogy a határokra és a gazdaságra vonatkozó elvi kérdéseket célszerű helyben tanulmányozni, míg az összes részletkérdést Párizsba kell utalni, ahol még állnak azok a bizottságok, amelyek eredetileg azokról tájékoztattak. A Legfelsőbb Tanácsnak azon az ülésén, amelyen ez a döntés született, nem volt jelen amerikai megbízott, ezért - és csakis ezért - a londoni üléssorozat megnyitásakor hivatalosan meghívtam az amerikai nagykövetet, Daviest. Ám amikor erről kormányának beszámolt, az nem adott engedélyt a részvételre. Következésképpen föl sem merülhet, hogy Amerika úgy érezze, sértés esett vele szemben, vagy hogy a Legfelsőbb Tanács - amerikai képviselő nélkül lefolytatott tárgyalásai érvénytelenek. A következő szakaszban az egyéb, fontosabb ügyekkel foglalatoskodó Legfelsőbb Tanács a föntebb említett elvi kérdések vizsgálatát a szövetséges külügyminiszterek és nagykövetek tanácsa elé utalta, amelyet abból a célból hozott létre, hogy efféle ügyekben helyette eljárjon. Egy ülést kifejezetten a különböző válaszok megvitatásának szenteltek. Ezen, a magyar kérdésen kívül, a cseh-szlovák állam, valamint a szerb-horvát-szlovén állam ügye is szőnyegre került. Különösen a Párizsban korábban elhangzott ígéretekre való tekintettel - Scialoja olasz külügyminiszter jóváhagyásával - olyan egyhangú határozat született, hogy a kérdést ebben a szakaszban már nem lehet újra megnyitni, és a magyar igényeket sem lehet elismerni. Egyszersmind az a javaslat is fölmerült és meghallgatásra talált, hogy a határmegállapító bizottságok - amelyek a későbbiek során a helyszínen kijelölik a határvonalakat - szükség esetén előterjesztéssel fordulhassanak a Nemzetek Szövetségéhez, amely bármelyik fél kívánságára megvizsgálná a kérdést a megfelelőnek ítélt kiigazítás érdekében. Amikor a határozatot az olasz kormánnyal ismertették, Nitti táviratilag értesítette Scialoját arról, hogy a döntést nem fogadja el, és kéri az ügy fölülvizsgálatát. Ezek után Scialoja velem lépett érintkezésbe, és én vállalkoztam arra, hogy a brit miniszterelnöktől kérjek tanácsot. Megbeszélésünk alkalmával arról tájékoztatott, hogy nagyon is osztja Nitti nézeteit, ám miután az iratokat áttanulmányozta, és miután tisztába jött avval, hogy valójában milyen ígéretek hangzottak is el tavaly Párizsban - nevezetesen hogy a határokat már megállapították, és hogy a kérdésre többet már nem térnek vissza - kelletlenül arra a következtetésre jutott: nincs más lehetőség, és csakis a szövetséges külügyminiszterek és nagykövetek tanácsa által ajánlott módon lehet eljárni. Más szóval kifejezve: Lloyd George, nem hiszi, hogy most újra elő lehetne venni a kérdést. Ezt az álláspontot ismertettem Scialojával, aki tájékoztatta kormánya miniszterelnökét. Mi Scialojával abban állapodtunk meg, hogy a kérdést végérvényesen lezártnak tekintjük, hacsak Nitti nem ragaszkodik a kérdés újratárgyalásához. Mivel az olasz kormány részéről mindeddig semmiféle tiltakozásról nem hallottam, a brit kormányzat hajlik arra, hogy az ügyet befejezettnek tekintse.

Brit külügyminisztérium, 1920. március 17."

levéltári jelzet: AD.Actes de la Conférence de la Paix, vol. 139, ff. 7-9.

iratszám: 92^[393]

irat típusa: I.C.P. 79. sz. följegyzés. Titkos.

keltezési hely: London,

keltezési idő: 1920. március 19. 16 óra 30.

LORD CURZON emlékeztette a jelenlevőket, hogy Párizsban már várják a szövetségeseknek a magyar küldöttségnek adandó válaszát a Magyarországgal kötendő békeszerződés gazdasági előírásaira. A tervezetet elvben már elfogadták, lehetőséget hagyva az olasz vagy a francia küldöttségnek esetleges észrevételeik megtételére, amit 24 órán belül jelezniük kell. Szeretné már ma este táviratilag fölhatalmazni a párizsi brit nagykövetet, hogy járjon el az ügyben. Evvel kapcsolatban hangsúlyozni kívánja, hogy a fölhatalmazás maga után vonná a határokra vonatkozó rendelkezések elfogadását. E kérdésben sikerült egységes álláspontra jutni, ám Nitti sürgönyileg különvéleményének adott hangot. Bár Lloyd George hajlott arra, hogy lényegileg egyetértsen Nittivel, mégis úgy vélekedett, hogy - figyelembe véve a vállalt kötelezettségeket - a szövetségesek csak súlyos nehézségekkel szembe nézve tudnák újra napirendre tűzni a kérdést. Erre való tekintettel elfogadta, hogy lezártnak tekintse a kérdést akképpen, amint azt a tanácskozás minden tagja egyetértőleg jóváhagyta.

SCIALOJA bejelentette, hogy a gazdasági rendelkezésekre adandó válasszal kapcsolatosan meg kívánja erősíteni a 207. cikkelyhez fűzött észrevételét.^[394] Úgy véli, a válaszban javasolt rendelkezéstervezet politikai veszélyeket rejt magában. Semmi olyasmit nem lehet említeni, ami az egykori Osztrák-Magyar Monarchia különböző területei közötti vámunió létrehozásának akárcsak a lehetőségét is fölvetné. Sőt, a többi pont tanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy a javaslat fölösleges. Vannak ugyanis egyéb cikkelyek, amelyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy Magyarország, Cseh-Szlovákia és Lengyelország megállapodást dolgozzon ki a nyersanyagszállításokról. Az ügy ekképpen való fölvetése ellen semmi kifogása, mi több, indítványozni kívánja a rendelkezések kibővítését, hogy Magyarország és Románia, illetve Magyarország és Jugo-Szlávia között is hasonló megállapodás jöhessen létre. E javaslattal az a szándéka, hogy érvényre juttassa az indítványozott módosítás szellemét, ugyanakkor elérje, hogy mindezen államok, valamint Magyarország az egymás közötti egyetemes vámunió mérlegelésekor külön-külön megkötendő egyezményekben gondolkodjanak.

LORD CURZON azt kérdezte Scialoja úrtól, vajon észrevételeit továbbítsák-e Párizsban, vagy inkább a békeszerződés módosítását kívánja.

SCIALOJA válaszában elmondta, jobban szeretné, ha javaslatát a tanácskozáson fogadnák el. Úgy vélekedett, minden, amit Magyarország kívánhat, az annak a - békeszerződésben már szereplő - jegyzéknek a kiegészítése, amelyik azon államok nevét tartalmazza, melyekkel Magyarország kölcsönös nyersanyagszállításokról tárgyalhat. Szerinte Romániának és Jugo-Szláviának e jegyzékbe való fölvételével mindent pótolnak, amit csak kell.

LEEPER kifejtette, hogy véleménye szerint a mondatban alkalmazott többes szám: "egyezmények megkötése céljából" megóv attól a veszélytől, amelyre Scialoja úr célzott. Nem hiszi, hogy a szóban forgó cikkely bármiféleképpen is lehetőséget adna arra, hogy az Osztrák Birodalom egykori területei szoros vámunióra lépjenek egymással, már csak azért sem, hiszen a szövegben szerepel egy kikötés, melynek értelmében az egyezményeknek a megelőző cikkelyekkel összhangban kell lenniük.

SCIALOJA elismerte, hogy korábbi formájában a 203. szakasz nyújtott valamelyes védelmet, ám annak nagyobb része mostanra - miután a hatályát három évre csökkentették - nincs többé. A javasolt módosításban megjelenő elv ellen nincs kifogása, mindössze a szöveg újrafogalmazása érdekében érvel, hogy elkerülhessék az esetleges téves értelmezéseket. Nem tartja szerencsésnek, hogy egyetlen formulába vonjanak össze minden országot, mert így ötletet adhatnak államszövetség létrehozására. Evvel szemben pedig komoly politikai ellenvetése van.

LORD CURZON kifejtette: személy szerint nem osztja Scialoja úr aggályait. Szívesen meghallgatná evvel kapcsolatban francia kollégái véleményét.

CAMBON nézete szerint jelenlegi formájában a mondat valóban lehetőséget ad arra az értelmezésre, amelyet Scialoja úr elkerülni kíván. Ő azonban azt szeretné megkérdezni: vajon Magyarország nem hozhat tető alá szomszédjaival efféle egyezményeket, még ha erről a békeszerződés egy szót sem ejt?

SCIALOJA emlékeztetett arra, hogy a vámegyezményeket illetően a megelőző szakasz korlátozza Magyarország szabadságát.

LORD CURZON a következő fogalmazást javasolja: "egyezmények megkötése céljából ezen államok egyikével vagy másikával".

További, meglehetősen hosszúra nyúlt vita után Scialoja elfogadta fönti megfogalmazást. Mindamellett azt kérte, hívják föl a szerkesztőbizottság figyelmét, hogy e megfogalmazás a dolgok jelenlegi állásánál milyen hatást gyakorol a gazdasági fejezet többi részére.

Ezen módosítással, illetve ezen fönntartással elfogadták a békeszerződés gazdasági rendelkezései tárgyában a magyar küldöttség számára készített választervezetet (Lásd az I.C.P. 77. sz. irat VI. sz. mellékletét^[395]), majd utasították a titkárt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket a szerkesztőbizottságnál.

levéltári jelzet: AD.Y. Internationale 1918-40. vol. 667.

iratszám: 93

irat típusa: Szám nélküli irat.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 22.

Tisztelt Nagykövet úr!

Tisztelettel megküldöm a följegyzést, amelyet volt szíves tőlem kérni a Magyarország és Románia között megkötendő békeszerződés irányelveit illetően.

Bátorkodom bizalmasan és az ügy ismeretében fölhívni a figyelmét arra, hogy az erdélyi románok igazi vezetője Iuliu Maniu, az erdélyi kormányzótanács elnöke. Úgy vélem, hogy az erdélyi magyar és román nép közötti belső kapcsolatok valóban végérvényes rendezéséhez ezen kormányzótanácsra és elnökére elengedhetetlenül szükség van.

Az Erdélyben élő magyarok elismert vezetője a francia származású, kolozsvári lakos, volt tanácsos, Grandpierre Emil, aki honfitársainak teljes bizalmát bírja.

Szeretném ismételten emlékeztetni: azon forró óhajtól vezéreltetve, hogy előmozdítsam a megegyezés és a tartós béke létrejöttét, továbbra is minden föltétel nélkül rendelkezésére állok.

Már nem a Hôtel Scribe-ben lakom, éppen most költöztem a rue de l'Arcade-beli Hôtel Bedfordba.

Kérem, Nagykövet úr, fogadja megkülönböztetett nagyrabecsülésem kifejezését.

FÖLJEGYZÉS

A korábbi följegyzéseimben^[396] tervbe vett, a magyar béke ügyének végleges és kielégítő rendezése céljából folytatandó tárgyalások során minden olyan kérdést föl kell vetni, amely közvetlenül érinti a Magyarországgal határos államokat, és kizárólag őket érinti. Az általános jellegű kérdéseket, amilyenek bizonyos gazdasági és pénzügyi kérdések - például a jóvátétel ügye -, melyeknek jelentősége túlmegy ezeknek az országoknak sajátos érdekein, kizárólag az ezen országokat és az összes szövetségest képviselő nagyhatalmak saját maguk oldhatják meg.

Jelen följegyzésnek nem lehet egyéb tárgya, mint a környező országok sajátos és közvetlen érdekeinek érvényesülését előmozdító javaslatok megfogalmazása.

A Magyarországot Romániával jelenleg szembeállító, megoldásra váró kérdések az összes többi közül a legkényesebbek és a legnehezebben elsimíthatóbbak. Magyarország nyilvánvaló jó szándékról tesz tanúságot, amikor késznek nyilvánítja magát tárgyalások folytatására ezen állammal annak érdekében, hogy mindenekelőtt Romániával rendezze kapcsolatait. Természetesen magyar részről annak sincs semmi akadálya, hogy adott esetben - ha ez tűnik célszerűbbnek - a tárgyalásokban más sorrendet kövessen.

A magyaroknak eltökélt szándékuk, hogy minden szempontból kielégítő kapcsolatokat alakítsanak ki Romániával, valamint hogy elérjék a magyar és a román nép teljes és tartós megbékélését. Mivel az erdélyi magyaroknak együtt kell élniük az erdélyi románokkal, nyilvánvaló, hogy a megkötendő béke szilárdsága legfőképpen e két nép közötti jó viszonytól függ Erdélyben. Rendkívül fontos tehát, hogy a tárgyalások során az erdélyi magyarok és kiváltképpen az erdélyi románok ismert és valóban illetékes képviselői kapjanak szót.

Az alábbiakban egy Magyarország és Románia közötti közvetlen megegyezés alapjait vázolom.

I.) Nemzeti és politikai nézőpontból:

a) Az ismertetett határvonalak módosítása oly módon, hogy a tisztán magyar jellegű területeket, amelyek egységes tömböt alkotnak a magyar nép többségével, ne szakítsák el Magyarországtól. Tegyék lehetővé, hogy a magyar tömb határán, a magyar és sváb többségű területen élő svábok népszavazáson dönthessenek sorsukról. Minden közlekedési és egyéb kérdésben, amely az ekképpen kialakuló új határvonalak létrejötte következtében fölmerül, Magyarország a legnagyobb jóindulatot fogja tanúsítani.

b) Helyi autonómia a magyar, székely és szász többségi lakossággal bíró, román uralom alatt levő területeknek. Az autonómia szintjéről, részleteiről, valamint biztosítékairól közös megegyezéssel határoznának.

c) Vallásszabadság, szabad nyelvhasználat és anyagi létbiztonság a többségi román lakosú területeken élő magyar kisebbség számára. Erre vonatkozólag a békeszerződésben hitelt érdemlő biztosítékoknak kellene szerepelniük.

d) A magyar állam korábbi hivatalnokai, hasonlóképpen az azelőtt a magyar állam tulajdonában levő gazdasági vállalatok hivatalnokai munkaviszonyának méltányos megszüntetése.

e) Minden politikai ügyben közkegyelem.

II.) Gazdasági nézőpontból.

a) A román megszálló csapatok által a fegyverszüneti szerződésben jóváhagyott rekvirálás mértékén fölül Romániába szállított vasúti gördülőanyagnak, ipari és mezőgazdasági fölszerelésnek, valamint nyersanyagnak a lehetőség szerinti mértékben történő, sürgős visszaszármaztatása.

b) Egyezmények aláírása a következő kérdésekben:

A lehető legtöbb áruféleség - nevezetesen nyersanyag - kölcsönösen szabad forgalma. A vasúti, postai és táviratforgalomnak a lehető legnagyobb mértékben megvalósuló szabadsága. A két országba irányuló kölcsönös tőkebefektetések lehetőségének megteremtése, előmozdítása. Hasonló egyezmény és szabályozás a vízügyi igazgatáshoz tartozó kérdésekben.

c) A magyar állam által a háború előtt és alatt vállalt pénzügyi kötelezettségek arányos megosztása.

d) Határozott ígéret arra nézve, hogy Magyarország jogot kap a máramarosi sóbányák művelésére, és annak termékeivel szabadon rendelkezhet.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Hongrie vol. 58, ff. 47-50.

iratszám: 94

irat típusa: Szám nélküli följegyzés.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 23.

Megbeszélésem volt a román követtel, Ghika professzorral.

Nagy vonalakban és félhivatalos jelleggel ismertettem vele Halmos javaslatait, ám nevét nem fedtem föl.

Úgy tűnik, Ghikát nagyon érdeklik az elmondottak, amelyekről haladéktalanul beszámol kormányának.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Hongrie vol. 58, f. 51.

iratszám: 95^[397]

irat típusa: 148. sz. távirat.

keltezési hely: Belgrád,

keltezési idő: 1920. március 28.

Már beszámoltam arról Nagyméltóságodnak, hogy az angol politika mennyire foglalkoztatja a jugoszláv politikai köröket, amelyeket bosszúság tölt el az angol-magyar közeledés láttán.

Ennek hatására a közvélemény már tiltakozik arra a gondolatra, hogy egy elhamarkodott egyezményt akarnak rákényszeríteni azokkal, akiket errefelé "Szerbia hóhérainak" neveznek. Bizonyos dolgokat nem lehet erőltetni, sem siettetni, ezért helyesebb beteljesülésüket az időre bízni.

Igen jellemző a "Jugoszlovenszki Lloyd" alábbi cikke.

"Megvalósulatlan álmok"

"Az angolok nagy mennyiségben vásároltak föl ipari részvényeket Magyarországon, és nagyszabású műveletet indítottak abból a célból, hogy a mi királyságunk, Magyarország, Románia és Csehszlovákia részvételével gazdasági egyesülést hozzanak létre. Az angol kezdeményezés jugoszláv gazdasági körökben élénk tiltakozást váltott ki. Minden valószínűség szerint gazdaságpolitikánkat nem kívánjuk az angol gazdasági érdekekhez igazítani. Tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy mi, jugoszlávok bármiféle szövetkezést elfogadunk Ausztriával és Magyarországgal. A többi állammal az igényeinknek és a kölcsönös érdekeknek legjobban megfelelő egyezményekkel szabályozzuk politikai-gazdasági kapcsolatainkat, ám szó sem lehet arról, hogy valamelyik volt ellenségünkkel szövetségre lépjünk vagy egyesülést hozzunk létre."

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Yougoslavie vol. 46, f. 181.

iratszám: 96

irat típusa: Szám nélküli irat.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 29.

A békekonferencia főtitkársága mellékelten megküldi a politikai és kereskedelmi igazgatóságnak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság küldöttség által március 24-i kelettel, a Belgrádban, Szerbia és Magyarország között megkötött fegyverszüneti egyezmény IV. cikkelyének alkalmazása tárgyában készített, 5893. számú jegyzékének 4 példányát.

A SZERB-HORVÁT-SZLOVÉN KIRÁLYSÁG BÉKEKONFERENCIÁN RÉSZT VEVŐ KÜLDÖTTSÉGE A BÉKEKONFERENCIÁNAK

irat típusa: 5893. sz. jegyzék.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 24.

A Szerbia és Magyarország között Belgrádban megkötött fegyverszüneti egyezmény IV. cikkelyében foglaltaknak megfelelően a magyarok kötelezettséget vállaltak 100 szabványos nyomtávú mozdony és 2000 vasúti kocsi, valamint 50 keskeny nyomtávú (0,76 m.) mozdony és 600 vasúti kocsi Szerbiának történő átadására. A mai napig mindebből csak 50 szabványos nyomtávú mozdonyt és 996 vasúti kocsit adtak át, de amikor a bolsevik zavargások elkezdődtek Magyarországon, a vasúti anyag szállítása - minden, a magyar kormánynál tett panasz ellenére - teljesen megszűnt.

Következésképpen Magyarország a fegyverszüneti egyezmény említett VI. cikkelye értelmében tartozik még a továbbiakat átadni a következőket:

1.) Szabványos nyomtáv:

30 db 324 típusú mozdony

14 db 327 típusú mozdony

6 db 342 típusú mozdony

továbbá:

9 db 4 tengelyű, 1-2. osztályú személykocsi,

22 db 4 tengelyű, 3. osztályú személykocsi

50 db 2 tengelyű, 1-2. osztályú személykocsi'

100 db 2 tengelyű, 3. osztályú személykocsi

500 db fedett, különféle sorozatú teherkocsi,

223 db nyitott szénszállító teherkocsi,

25 db málhakocsi,

34 db sertésszállító teherkocsi,

5 db kőolajszállító tartálykocsi,

16 db épületfa-szállító teherkocsi.

Tehát összesen: 50 mozdony és 1004 vasúti kocsi.

2.) Keskeny nyomtáv:

50 db mozdony,

10 db 1-2. osztályú személykocsi,

60 db 3. osztályú személykocsi,

10 db málhakocsi,

200 db fedett, különféle sorozatú teherkocsi,

200 db nyitott szénszállító teherkocsi.

Az esetben, ha a magyarok nem rendelkeznének keskeny nyomtávú vasúti gördülőanyaggal, helyette 1:2 arányban szabványos nyomtávú gördülőanyagot kell a Szerbiának átadniuk. Ebben az esetben a következőket tartoznak átadni:

15 db 324. típusú mozdony,

10 db 327 típusú mozdony

3 db 4 tengelyű, 1-2. osztályú személykocsi,

7 db 4 tengelyű, 3. osztályú személykocsi,

15 db 2 tengelyű, 1-2 osztályú személykocsi,

30 db 2 tengelyű, 3. osztályú személykocsi,

5 málhakocsi,

100 db fedett, különféle sorozatú teherkocsi,

140 db nyitott szénszállító teherkocsi.

A gördülőanyag átvételét a szerb és magyar vasúti szerveknek közösen kellene lebonyolítani Szabadkán /Soubotitza, Maria-Théréziepol/, és az átadás tényét jegyzőkönyvben rögzítenék.

Az egész keskeny nyomtávú gördülőállomány nyomtávja 0,76 m, a mozdonyok önsúlya legalább 24 000 kg és a tehervagonok befogadóképessége legkevesebb 10 tonna.

Tekintettel föntebb említett kötelezettségre, amelyeknek a magyarok tartoznak eleget tenni; tekintettel a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság bizonytalan közlekedési helyzetére, ami abból adódik, hogy az országnak sem megfelelő mennyiségű gördülőanyag, sem e gördülőanyag javítására szolgáló gépek és szerszámok nem állnak rendelkezésre; tekintettel arra, hogy Bulgária még sem a szerb vasutak gördülőállományát, sem a niši /Niche/ javítóműhely gépeit és szerszámait nem szolgáltatta vissza; végül tekintettel a közép-európai országok közlekedése mielőbbi helyreállításának szükséges voltára - amit maga az antant is sürget -, a küldöttség tisztelettel arra kéri a békekonferenciát, szólítsa föl a magyar kormányt fönt említett szállításoknak a legrövidebb határidőn belül történő végrehajtására. A küldöttség bátorkodik fölhívni a figyelmet arra, hogy ha Magyarország nem tesz eleget kötelezettségének, kilátástalan helyzetében a szerbek, horvátok és szlovének kormánya arra kényszerülne, hogy egyéb intézkedésekhez folyamodjon, amelyekkel kötelezheti a magyar kormányt a fegyverszüneti szerződés előírásainak tiszteletben tartására és végrehajtására.

levéltári jelzet: AD.Europe 1918-40. Yougoslavie vol. 62, ff. 130-132.

iratszám: 97^[398]

irat típusa: Szám nélküli följegyzés.

keltezési idő: 1920. március 30.

Anglia Magyarországgal kapcsolatos politikájának iránya a fegyverszünet megkötése óta nehezen követhető. Láthattuk, a különböző területeken hogyan diadalmaskodik egymás után, esetenként egyidejűleg, Lloyd George, a londoni külügyminisztérium és a helyszínen tartózkodó angol katonai és haditengerészeti tisztviselők személyes politikája. Lloyd George több ízben is megváltoztatta álláspontját.

A Kun Béla forradalmáig tartó első szakaszban az angol politika inkább egységes. A kisebb szövetséges államokat oltalmazza, Magyarországot pedig ellenségként kezeli. Lloyd George azonban hajlik arra, hogy kímélje a magyarokat. Aztán - arra való hivatkozással, hogy elfogadhatatlan a békekonferencia által a magyarok és románok között kijelölt demarkációs vonal - kitör a bolsevik forradalom. Az angolok legelső megnyilvánulása a harag a magyarok ellen. Azután közbelép a meggyőződéses pacifista Smuts tábornok, aki Budapestre küldeti magát, hogy megvizsgálja, nem lehetne-e Kun Bélával tárgyalni. Ám a brit külügyminisztérium Smuts mellé rendeli egyik hivatalnokát, valójában avval a megbízatással, hogy figyelje és mérsékelje. Egyébiránt kiderül, hogy Kun Béla hajlíthatatlan. Úgy érzi ugyanis, hogy képtelen volna beváltani az ígéreteket, amelyeket tennie kellene, így a küldetés kudarccal végződik. A románok magyarországi előrenyomulásával újabb szakasz veszi kezdetét. Ekkor Lloyd George haragszik meg a románokra, személy szerint dühös lesz Brătianura, és - ennek visszahatásaként - jóindulattal fordul a magyarok felé. Az amúgy a románoknak kedvező brit külügyminisztérium is ellenségesen viszonyult Brătianuhoz, ezért igazán nem is kifogásolta Lloyd George magyarokkal kapcsolatos politikáját. A legutolsó szakasz Brătianu bukása után kezdődött. Ebben Lloyd George több jó szándékkal van a románok, kevesebbel a magyarok iránt. Mégis készséggel pártfogásba veszi őket, hajlandónak mutatkozik békeszerződés területi rendelkezéseinek felülvizsgálatára. A külügyminisztérium evvel szemben továbbra is kitart a kisebb szövetségeseink érdekében hozott rendelkezések mellett. Lloyd George meghátrál. Eközben a hajózásra fölügyelő Szövetségközi Duna Bizottság élére kinevezett Troubridge /Trombridge/ tengernagy nyíltan magyar és monarchista politikát folytat. Amikor működését a Foreign Office, sőt maga Lloyd George is elítéli, az angol közhivatalnokokat oly gyakran jellemző fegyelmezetlenséggel tovább űzi tevékenységét, mit sem törődve a rosszallással, hiszen úgyis tudja, helyén marad, amint ez esetben is történt. Másrészről a tengernagy - a békekonferencia által Budapestre küldött négy tábornokból álló bizottság tagjaként - folyton a magyaroknak kedvező jelentéseket küldözget. Hasonlóképpen a szövetségesek nevében eljáró Sir George Clerk /Clarke/ megbízatása során inkább a magyaroknak kedvez, noha Sir George Clerk megelőzően Bukarestben volt kiküldetésen, ahol éppen a románok irányában mutatott megértést. Vajon mit takarhatnak ezek az egymástól olyannyira elütő tettek?

Legelőször is föltehetően fontos egyéni érdekeket, azt a minden angolban meglévő, veleszületett vágyat, hogy föltétlenül támogassa honfitársának gazdasági vállalkozásait úgy, hogy hízeleg annak az országnak, amelyben tartózkodik. Lloyd George izraelita befolyás alatt áll. Troubridge tengernagy, Sir George Clerk, a szövetséges katonai bizottság tisztjei pedig rokonszenvet táplálnak a gentleman és monarchista magyarok iránt, meglehet, avval a hátsó gondolattal, hogy éppen egy angol herceg kerül Magyarország trónjára. De ugyanakkor látható azon törekvésük is, hogy az egész Duna-medencében biztosítsák Anglia fölényét, vagyis hogy a tengeri uralom mellé a folyók fölött is megszerezzék a hatalmat. Röviden összefoglalva: ez az egész olyan zavaros, hogy valójában képtelenség bizonyossággal megmondani, milyen politikát is követ Anglia Magyarországon.

Az olasz politika ennél jóval áttekinthetőbb. Olaszország kezdettől fogva abban a reményben járt kedvébe a magyaroknak - amint az osztrákoknak is -, hogy szembe tudja őket állítani a jugo-szlávokkal meg a csehekkel. Kérlelhetetlenül utasította vissza e két nemzet követeléseit, sőt a románok igényeit is elvetette, miközben a jugo-szlávok ellen éppen támogatta őket. Olaszország abból indul ki, hogy meg kell akadályoznia egy, az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai szövetkezése révén létrejövő dunai hatalom újjászületését. Mivel meggyőződése, hogy a jugo-szlávok és a csehek ellenségei, arra törekszik, hogy sorompót emeljen közéjük. Mi több, a magyarokat még az osztrákokkal szemben is segítette, amikor vélte, hogy utóbbiak esetleg a csehekhez kívánnak közeledni.

Ha hivatalosan nem is, de kerülő úton Olaszország biztosan szállított fegyvereket Kun Bélának. A kormány meg szemet hunyt a dolog fölött. Úgy tűnt, ez idő tájt nem kedveli túlságosan a magyar monarchistákat. Azonban képviselői végig kapcsolatot tartottak velük, amiből az világlik ki, a politikai rendszer vajmi kevéssé érdekli, a fontos az, hogy a magyar kormányt a szomszédos nemzetek ellen izgathassa. Nagy igyekezettel próbálkozott helyreállítani Magyarországot a kisebb szövetségeseink kárára, azért, hogy végleg összeugrassza őket, és megakadályozza a gazdasági kapcsolataik kiépítését, amelyek véget vetnének további mesterkedéseinek. Olaszország igazi célja, hogy Közép-Európa államait egymás ellen fordítva meggyöngítse őket. A németbarát olasz pártok ennek révén vélnek adott esetben visszaállítani egy szövetségi rendszert Magyarországgal, Ausztriával és Németországgal.

levéltári jelzet: AD.Europe 1928-40. Hongrie vol. 46, ff. 130-131.

iratszám: 98^[399]

irat típusa: Szám nélküli távirat.

keltezési hely: Párizs,

keltezési idő: 1920. március 31.

Magyar békeszerződés.

Rómának és Washingtonnak: Bizalmas tájékoztatásul közlöm, hogy a londoni francia nagykövethez a következő táviratot intézem:

Mindenkinek: A nagykövetek tanácsa ma reggeli ülésén Magyarország határainak kérdését vizsgálta meg. A vita alapjául a Legfelsőbb Tanács március 8-án, Londonban tartott ülésén Lord Curzon által előterjesztett javaslat szolgált, mely szerint a határmegállapító bizottságok, ha a helyszínen úgy találják, hogy bizonyos körzetekben igazságtalanság történt, ezért kiigazításra van szükség, akkor lehetőségül legyen indítványaikat a Nemzetek Szövetségéhez eljuttatni.^[400] Lord Curzon szerint emellett azt is ki lehetne kötni, hogy ha valamelyik érdekelt fél erre igényt tart, a Nemzetek Szövetsége fölajánlhassa jószolgálatait annak érdekében, hogy békés megoldást találjanak a határmódosításra azokon a helyeken, ahol a kiigazítást kívánatosnak ítélték.

A francia küldöttség emlékeztetett, hogy a londoni francia megbízottak ezt a döntést csak egy határozott kikötéssel fogadták el. Nevezetesen avval, hogy a határmegállapító bizottság csak arra kapjon fölhatalmazást, hogy világosan jelölje meg a határvonal azon pontjait, amelyeken kiigazítást tart szükségesnek. A Nemzetek Szövetségét csupán e meghatározott pontokra nézve kérik majd föl határozathozatalra.

Parázs vita következett. Vanutelli - aki a londoni megbeszéléseken is részt vett - amellett kardoskodott, hogy a határmegállapító bizottságok szerepe nem korlátozódhat tisztán helyi módosításokra, hanem módot kell nekik adni arra, hogy nagyobb határszakaszokra kiterjedő kiigazításokra is tehessenek javaslatot. Ekkor Lord Derby föltett egy, az érdemi tárgyalás előtt eldöntésre váró kérdést. Az iránt érdeklődött, hogy a szóban forgó kikötés magában a békeszerződésben fog szerepelni, vagy csak a kísérőlevélbe veszik be. Ő a maga részéről egyébként határozottan ez utóbbi megoldás mellett szállt síkra.

Az olasz nagykövet erre kijelentette, nem fogadhat el olyan szöveget, amelyet nem ismertetett előzőleg külügyminisztériumával. Mivel a nagykövetek tanácsa egybehangzóan úgy döntött, hogy a kikötést ne a békeszerződésbe, hanem a kísérőlevélbe vegyék be, Bonin grófnak elegendő ideje maradt arra, hogy megkérje a szükséges utasításokat.

Ezért kérem önt, tájékoztasson arról, hogy a Legfelsőbb Tanács Londonban, március 8-án tartott ülésén - amelyen a szóban forgó javaslatot az ön által megfogalmazott fönntartásokkal elfogadták - valóban támogatták Lord Curzon arra irányuló indítványát is, hogy ha valamelyik érdekelt fél erre igényt tart, akkor a Nemzetek Szövetsége fölajánlhassa jószolgálatait annak érdekében, hogy a határkiigazítást békésen hajtsák végre. Ez a rendelkezés a felek előzetes beleegyezésével válna érvényessé, ám tudnunk kell, hogy szerepelni fog vagy nem a kísérőlevélben.

A francia küldöttség természetesen olyan szöveg kimunkálására fog törekedni, amelyik a legnagyobb pontossággal körülírva korlátozza a határmegállapító bizottságok hatáskörét. Igen nagy jelentőségű az a tény, hogy e kikötés csak a kísérőlevélben fog szerepelni, hiszen a kísérőlevél nem ugyanolyan minőségben kötelez, mint a békeszerződés: ezt a különböző ellenséges küldöttségeknek átadott minden egyes kísérőlevélben leszögeztük. A francia küldöttség azonban módfelett óvakodott attól, hogy ne ejtsen szót e tényről a tanácsban, mert ha az olasz nagykövet tudomást szerez róla, hozzájárulását minden bizonnyal visszavonja.

levéltári jelzet: AD.Actes de la Conférence de la Paix vol. 139, ff. 31-32.