Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok funkcionális anatómiája

Fehér György

Mezőgazda Kiadó

A mozgás szerveinek statikája és dinamikája

A mozgás szerveinek statikája és dinamikája

A mozgás szervei a filogenetikai fejlődés során a funkciónak megfelelően átalakultak. Háziállatainkban az átalakulás szerint a mozgás különböző típusai fejlődtek ki. Ezek az átalakulások a statika és a dinamika törvényszerűségei szerint mennek végbe.

A statika az állati szervezet passzív szerveinek (csontok, porcok, szalagok, inak, statikus és statodinamikus izmok) ama rendszerével foglalkozik, amelyek az állat egyensúlyát biztosítják állás és mozgás közben.

A dinamika a mozgás passzív és aktív szerveinek működésével, a mozgás előzményeivel, az egyes mozgásszervek mozgás közben végbemenő szinkron (akkumulatív, kontinuitív, synergeta, illetve antagonista) működésével, a mozgás típusaival foglalkozik és a különleges mozgásformákat tárgyalja.

Statika

A háziállatok statikáját a működés, bizonyos anatómiai sajátosságok jobb megértése céljából mechanikai szerkezetekhez, hídhoz vagy géphez hasonlítják.

Mindez az összehasonlítás azonban egyoldalú, csak félig igaz, mert az állat szervezete sohasem gép.

191. ábra - A törzs statikus rendszere vázlatosan

A törzs statikus rendszere vázlatosan


192. ábra - A ló statikai szalagjai és izmai

A ló statikai szalagjai és izmai


A test súlypontja

A statika kiindulópontja a test súlypontjának vagy tömegközéppontjának a meghatározása. A négy lábán nyugodtan álló ló és sertés súlypontja a törzs median és azon transversalis síkjának a metszéspontjában van, amely a törzs hosszának elülső végétől számított 42,86%-ára esik. E ponttól a horizontális sík alatt néhány centiméterre helyeződik a test tömegközéppontja vagy súlypontja.

Ez a pont meghatározható úgy is, ha közvetlenül a lapátosporc tájéka mögött a törzs alsó és középső harmada közötti határt állapítjuk meg, a kérődzők súlypontja ennél kissé előbbre, a húsevőké hátrább található.

Háziállataink súlypontja ugyanazon állaton nem mindig ugyanazon a helyen van. Hátrább tolódik, ha az állat fölemeli a fejét, kinyújtja a farkát vagy a gyomor és a bélcső telt és akkor is, ha az állat vemhes. Előbbre helyeződik, ha az állat lehajtja a fejét és nyakát vagy a gyomor és a bélcső üres. A ló fejének a mozgatásával 4 cm-rel képes előrébb, illetve hátrább helyezni a súlypontját.

A súlypont helye, eltolódása a nyereg elhelyezésekor, teherhordó állatokban pedig a súlyelosztás nézőpontjából fontos.

Az alátámasztott felület

Háziállatokban a négy lábvég (3. ujjhegy) dorsalis felületét összekötő egyenesek által határolt, négyszögletű terület az állat alátámasztási felülete, amely az emberéhez viszonyítva igen nagy, és a súlypont is közelebb helyeződik a talajhoz. A felület nagyságát a végtagok helyzete és a testtartás befolyásolja. Az állat mindaddig egyensúlyban marad, amíg a súlypontból vont függőleges éri az alátámasztási felületet. Szabályos testhelyzetben, amikor a test súlyát mind a négy végtag viseli, a súlypontból vont függőleges a négy lábvéget átlósan öszszekötő két egyenes metszési pontja elé esik. Részben ez az oka, hogy a négy lábon álló állatok egyensúlyi helyzetükből előre és oldalt könnyebben kimozdíthatók. Mindebből következik az is, hogy a törzs súlya a négy végtagot nem egyenletesen terheli. Az elülső végtagokra a test súlyának nagyobb része esik, éspedig lóban és sertésben a törzs súlyának kb. 55%-a (5/9), szarvasmarhában 4/7, húsevőkben 2/3 része.

A fej, a nyak és a törzs statikája

A fej és a törzs csontos vázból, ízületekből, szalagokból és statikus, statodinamikus működésű izmokból álló szerveinek rendszere kétkonzolos, rácsos fonóvasas-ívhúros hídhoz hasonlítható. A híd pilléreit az elülső és a hátulsó végtagok alkotják, a törzs statikus váza pedig a két végtag között kifeszülő, parabolikus rácsszerkezetű hídív. A fej és a nyak, illetőleg a keresztcsont és a farok a pilléreknél végződő és a híd ívéhez kapcsolódó, „ínhúrokhoz” hasonlóan működő szalagok útján rögzített elülső és hátulsó konzoloknak felel meg. Az elülső konzolnak megfelelő fej és nyak mozgékonyabb, mint a hátulsó, keresztcsontból és farokból álló konzol.

A rácsos-fonóvasas híd vázát (amely az úttestnek felel meg) a csigolyák rostos, porcos, ízületes és szalagos öszszeköttetései, hosszú közös szalagjai, vagyis a hajlékony gerincoszlop képezi. A híd váza nem csupán terhet visel, hanem a mozgásban is részt vesz. A tövisnyúlványok a gerincoszlop ívének legmagasabb pontja felé összetérnek. Az ív tetőpontja lóban a 16., marhában a 13. hátcsigolya síkjában van. E csigolyák tövisnyúlványai függőlegesen irányulnak.

A gerincoszlop ívét dorsalis és ventralis húrrendszerek feszítik ki, rögzítik.

A dorsalis húrrendszer két kettős hevederből áll. A közvetlenül a csigolyatest közelében helyeződő alsó hevedert a csigolyaívek, az oldalsó és a tövisnyúlványok közötti szalagok alkotják; működésüket az epaxonalis izmok statikus, statodinamikus hatása segíti. A csigolyák tövisnyúlványai az alsó heveder szalagrendszerének és izmainak erőkarjai, azok működését könnyítik. A felső hevedert a ligamentum supraspinale, valamint a mar és a hátágyéki pólya alkotja.

A ventralis húrrendszer szintén kettős. Alsó hevederének cranialis szakaszát a mellkas szilárd váza (a bordák, a szegycsont ízületei és szalagjai), a mellkas statikus és statodinamikus izmai képezik, középső és hátulsó szakaszát a hasfal statikus izmai, pólyái alkotják. A húrrendszert cranialisan a bordatartó izmok egészítik ki, s ezáltal az ív alakú húr a gerincoszlop nyaki szakaszától a keresztcsontig terjed.

A ventralis húrrendszer felső hevedere a ligamentum longitudinale commune ventrale, amelyet cranialisan a m. longus colli statikus hatásával támogat.

A fej és a nyak – konzolként működő – csontos vázát dorsalisan és ventralisan szintén húrrendszerek rögzítik rugalmasan. A dorsalis húrt a funiculus nuchae és az epaxonalis statodinamikus izmok nyaki szakasza alkotja.

A test súlya a két, pillérként működő végtagpár közötti ívre, a gerincoszlopra hat. A gerincoszlop a ráható terhelést a bordákon, a hasfal izmain át, illetve a csigolyák nyúlványait összekötő szalagokon keresztül nyomó-, illetve tolóerők alakjában a szalagokból álló húrrendszereknek adja át. A gerincoszlopnak a két végtagpár közötti szakaszára ható terhelés nagy részét tehát a húrrendszerek veszik át. A ventralis hasfal statikai rendszere ugyanakkor a zsigerek súlyát is viseli, s hevederszerű szerkezete az általa viselt zsigerek súlyát kétoldalt a gerincoszlophoz továbbítja, ezáltal a gerincoszlopot hajlítja. A hajlítást azonban a dorsalis húrrendszer akadályozza, azaz a ventralis húrrendszert terhelő zsigerek súlyát a dorsalis húrrendszerek is viselik. Ezáltal a törzsre ható terhelés a híd-, ív- és a húrrendszerek statikus és statodinamikus együttműködésében kölcsönösen kiegyenlíti egymást. A zsigerek súlyát viselő húr olyan függőágyhoz hasonlítható, amely a két végtaghoz, valamint a mellkas szilárd váza és a hasfal izmai révén kétoldalt a gerincoszlophoz is rögzítve van.

A gerincoszlop nyújtásakor a ligamentum longitudinale dorsale et ventrale megfeszül, a tövisnyúlványok egymásba ékelődnek (sertés, kérődzők). Ez a passzív merevítő hatás és a csigolyák ízületi nyúlványainak egymásba ékelődése megakadályozza a gerincoszlop háti és ágyéki szakaszának további nyújtását. A mellkasi szakasz hajlíthatósága csekély, ezt a mellkas szilárd váza gátolja.

A gerincoszlop hajlításakor az ágyék- és hasizmok öszszehúzódnak, a csigolyák íve, haránt- és tövisnyúlványa közötti szalagok, a csúcsszalag, az epaxonalis izmok, azaz a dorsalis húrrendszer megfeszül, az izmok tónusa nő.

Ha a ló hátát terheljük (lovaglás, teherhordás), a ló az ágyékát púposítja. A gerincoszlop nem hajlik, hanem kissé domborúvá válik, ami az ágyék rugalmas ellenállását növeli.

A végtagok statikája

A házi emlősállatok törzsét a négy végtag a föld felett tartja, hordozza és a mozgás különböző típusainak megfelelően mozgatja. A végtagok mozgékony, többszörös szöget képező emelőrendszerhez hasonlíthatók. Az előrehaladó mozgásban a végtagok alátámasztó és előrelendítő emelőként működnek, amelyben a hátulsó végtagok a mozgás motorjai.

Az elülső végtag statikája

A törzsfejlődés során a végtag egyes csontjai is átalakultak. Az előrehaladó mozgás gyorsulásával a lapocka hoszsza nőtt, a karcsont megrövidült, vaskosabbá vált, erőkarjai viszonylagosan is hosszabbodtak, pl. az epycondylus medialis hossza medvén 19%-a, lovon 33%-a a karcsont hosszának. Az alkar és a lábközép hossza nőtt, a radius vastagabbá vált, az ulna elvékonyodott, teste beleolvadt a radiusba, ugyanakkor erőkarja nagymértékben nőtt. Az ujjak hossza viszonylagosan rövidült, az ujjperccsontok viszont megvastagodtak.

A fokozódó teher hatására természetesen az izmok ereje és statikus hatása (tollazottság) is nő. A hajlítóizmok élettani átmérője az anatómiaihoz viszonyítva medvén 51,28%, kutyán 54,5%, lovon 86,95%.

Szabályos lábállás esetén a törzs tömegének 58,5%-a az elülső végtagokra esik és a lapocka facies serratájára hat. A törzset a két m. serratus ventralis hevederszerűen a két lapockához erősíti, a végtagok között felfüggeszti.

A facies serratától vont függőleges – mint az erő iránya – az alkar, a lábtő és a lábközép tengelyén át húsevőkön és patásokon az ujjhegy mögött éri a talajt. A kar, a vállízület, a lapocka kétharmad része és az ujj a tengely elé esik.

Amikor az állat a talajra helyezi végtagjait, a végtag csontjainak láncolata két, egyenlő nagyságú, de ellenkező irányú erő hatása alá kerül. Egyik a törzs súlya, a másik a talajtól a törzs felé irányuló ellenhatás.

A lapocka facies serratájára ható törzs súlya a vállízületet behajlítani igyekszik. Az ízület előtt haladó, hevederszerűen működő kétfejű karizom a hajlítás hatására megfeszül, és egyfelől erős, szinte porcos inával ellennyomást gyakorol a vállízület csúcsára, másfelől a tuber scapulaera gyakorolt húzó és kismértékben a vállízület többi nyújtóizmainak statikus hatásával rögzíti a vállízületet.

A kétfejű karizom – amíg a végtag a törzs súlyát viseli, ezáltal a könyökízület nyújtott állapotban van – megfeszül, az izomba mint hevederbe a karcsont belefekszik.

A test súlyának – mint lefelé irányuló erőnek a hatását – a kétfejű karizom rögzítő hatásán kívül a felületes és mély ujjhajlító izom, valamint a carpus hajlítói karcsonti fejeinek statikus ereje is rögzíti, amely a karcsont epicondylus medialisára hat. A könyökízületet tehát a kétfejű karizom hevederszerű működése, a karcsont epicondylus medialisán eredő carpus és az ujjhajlító izmok statikus hatása közösen rögzíti.

A carpus rögzítése közvetett. A kétfejű karizom a lacertus fibrosus révén a m. extensor carpi radialisszal függ össze. Minél erősebben feszül a m. biceps brachii a lapocka erős terhelése következtében, annál erősebben rögzíti a m. extensor carpi radialis a carpalis ízületet a lacertus fibrosus révén. Mindezeken kívül a carpus rögzítését, a felületes ujjhajlító izom lig. accessoriumától kezdődően, hevederszerű működésével segíti elő. Fontos szerepe van még ebben a carpus palmaris szalagjainak is.

A végtagra ható másik erő a talajtól a törzs felé irányuló ellenerő, amely az ujj- és a lábtőízületen keresztül a könyökízületre hat, és azt a törzs súlyához hasonlóan szintén behajlítani igyekszik. Az ízületeket rögzítő szalagok azonban mérséklik az erő közvetlen, erős, hirtelen hatását. A törzs felé irányuló ellenerőknek kb. a fele ugyanis a csüdízületben az ujjhajlító inakra tevődik át.

A végtagok terhelése az ujjízületeket túlnyújtaná (hyperextensio). Ezt az ízületek hajlítófelületén azonban az egymás fölött helyeződő inakból és szalagokból álló ún. „hármas heveder” akadályozza meg és rögzíti az ízületeket.

A felületes hevedert a felületes ujjhajlító izom ina képezi, amely a lig. accessoriumától a pártaízületig terjedően gátolja a carpus, a csüd és a pártaízület hyperextensióját. A megfeszülő ín a lig, accessoriumot feszíti, s alátámasztáskor, súlyviselés alkalmával az izomnak fölötte helyeződő izomhasát mintegy kiiktatja, ezáltal az izomhas nem vesz részt a statikus működésben.

A középső hevedert a mély ujjhajlító izom ina képezi, amelynek lig, accessoriumától a patacsont facies flexoriáján tapadó szakasza az összes ujjpercízületet áthidalja, hyperextensiójukat gátolja. A középső heveder vastagabb és erősebb, mint a felületes; működésekor a lig. accessorium a felületeshez hasonlóan kikapcsolja az izomhas működését.

A mély hevedert a csüdegyenítő készülék alkotja, amelyet a párta- és a pataízület palmaris és oldalsó szalagjai egészítenek ki.

A csüdegyenítő készülék szalagjai három csoportra oszthatók.

1. A szalagrendszer proximalis szakaszát lóban a teljesen inas m. interosseus medius képezi; a ligamentum metacarpointersesamoideum statikus hatása jelentéktelen.

2. A középső szakasz a ligg. sesamoidea collateraliából és a porcos ligamentum palmaréból áll; az itt helyeződő ligamentum transversum superficiale s. anulare csupán az ujjhajlító inakat rögzíti.

3. A distalis szakaszt az alsó egyenítőszalagok, a ligamentum sesamoideum rectum, a ligg. sesamoidea obliqua, cruciata és brevia képezik. Kétoldalt az ízületek oldalsó szalagjai és a m. interosseus mediustól leváló, a közös ujjnyújtó inához térő tractus appositus gátolják az ízületek oldalirányú kitérését. A pártaízület palmaris szalagjai és a pataízület szalagjai segítik a két ízület statikus rögzítését.

193. ábra - Az elülső végtag ízületeinek ideális szögméretei oldalról

Az elülső végtag ízületeinek ideális szögméretei oldalról


194. ábra - Az elülső végtag csontjainak a sagittalis síkkal alkotott szögei és ízületeinek tengelyei elölről

Az elülső végtag csontjainak a sagittalis síkkal alkotott szögei és ízületeinek tengelyei elölről


195. ábra - Az elülső végtag statikai készüléke oldalról

Az elülső végtag statikai készüléke oldalról


196. ábra - Az elülső végtag statikai izmai és szalagkészüléke

Az elülső végtag statikai izmai és szalagkészüléke


A) a lapocka forgástengelye („törzs-váll-ízület”), B) a vállízület tengelye, C) a könyökízület tengelye, Ia – a fej és a nyak súlyának erővonala, Ib – a törzs súlyának erővonala, I) ezek eredője, II) a könyökízületre ható erő iránya, IIa+b) annak két komponense, 1. m. subclavius, 2. m. supraspinatus, 3. m. coracobrachialis, 4. m. biceps brachii, 4/a septum intramusculare, 4/b lacertus fibrosus, 5. a m. triceps brachii karcsonti fejei, 6. a m. latissimus dorsi statikus hatásának erővonala, 7. m. anconaeus, 8. m. ext. carpi radialis, 9. m. ext. dig. communis, 10. retinaculum extensorum, 11. tractus appositus, 12. m. flexor carpi radialis, 13. a m. flexor dig. prof. karcsonti fejének, 13/a lig. accessoriumának erővonalai, 14. a m. flexor dig. superficialis karcsonti feje, 14/a a lig. accessoriumának, 14/b retinaculum flexorumának hatásai, 15. m. interosseus medius, 16. egyenítőszalagok, 17. a pártaízület palmaris szalagjainak erővonala

Az elülső végtag rugózó működése

Az elülső végtag enyhíti a törzstől, illetve a talajtól kapott erős lökéseket. A rázkódtatások enyhítése a szárazföldi emlősállatok végtagjaiban különböző. A végtag felépítése, rugózó mozgása bizonyos mértékig megszabja az állat mozgásának jellegét is. A ló és a kérődzők végtagcsontjainak szögellése a rugózó mozgás nézőpontjából hátrányosabb, mint az ujjon- és a talponjáróké.

Házi emlősállataink rugózó mozgást lehetővé tevő rendszere:

1. A proximalis rugózó részt a lapockaporc, a vállöv synsarcosisa, a vállízület és a könyökízület statikus szalagrendszerei képezik.

2. A distalis rugózó rész a csüd-, a párta- és a pataízület statikus szalagjaiból áll.

3. A két rugózó rész között helyeződő középső támasztóoszlop (alkar, lábtő, lábközép) statikailag közvetítő szerepet tölt be. A két rugózó rész között a végtag földre helyezésekor, az állás, az alátámasztás és a súlyeltolás szakaszában az alkar a carpus és a metacarpus egységes oszlopként működik, és az erő rajta közvetlenül halad keresztül.

A két rugózó rész közül a proximalis hosszabb, nagyobb kilengést is lehetővé tesz, és ezáltal jobb a rugózása, mint a főleg feszes, erős szalagból és inakból álló distalis rugózóberendezésé. Ugrások alkalmával a földtől kiinduló hirtelen, erős lökéseket nagyobb mértékben a főleg statikus izmok segítségével működő proximalis rugózóberendezés biztosítja. Galopplovakban itt gyakoribb a törés.

A törzs súlyának megfelelő nehézségi erő és az azt ellensúlyozó, a talajtól kiinduló ellenerő találkozási pontja a karcsontban van. A végtagra ható két, ellenkező irányú erőt elsősorban a karcsont rugózó működése egyenlíti ki. A karcsont – amellett, hogy egészében is elmozdul – előrehaladó mozgás közben a mérleg szárához hasonlóan mozog. A láb fölemelésének, előrelendítésének szakaszában a karcsontnak mint teherkarnak a forgástengelye a vállízületben, az alátámasztás és a súlyeltolás szakaszában pedig a könyökízületben van. A kar tehát kétféle funkciót végez: egyrészt mint az erők ütközőpontja az erők egyensúlyát tartja fenn, másrészt a végtag legfontosabb, a rugózást lehetővé tevő készüléke.

A hátulsó végtag statikája

A hátulsó végtag kapcsolóöve, a medence, a törzs statikus szerkezetének szerves része, a gerincoszlophoz (keresztcsont) merev ízülettel kapcsolódik. A hátulsó szabad végtag a csípőízületben ízesül a medencéhez. A combcsont dorsomedialisan irányuló feje illeszkedik az ízületi vápába, és a csípőízületet csupán a ligamentum teres, az ízületi tok és a tömeges farizmok izomtónusa rögzíti helyzetében, más statikus szalagrendszere nincsen.

197. ábra - A ló hátulsó végtagjának statikai készüléke (vázlatos rajz)

A ló hátulsó végtagjának statikai készüléke (vázlatos rajz)


Az elülső végtag statikus rendszeréhez hasonlóan a hátulsó végtag ízületeit is statikus szalagok, inak és statodinamikus izmok rögzítik, amelyek lóban lehetővé teszik, hogy a test súlyának a hátulsó végtagra eső kisebb részét kevés izomerő igénybevételével megtartsák. A hátulsó végtag támasztóoszlopszerű, statikus működésében a térdízület hurokhoz hasonló, rögzítő szalagrendszerének, a patella mechanizmusnak van a legnagyobb szerepe. A térdkalácsízület hurokrendszere a térdkalácscsont medialis szögletéből, a középső és a medialis egyenes szalagból áll. Amikor a combcsontot a térd- és csípőízület nyújtói a sípcsont és a térdkalács ízületi felületein mozgatják, nyújtáskor a combcsont fossa supratrochlearisa a térdkalács alá illeszkedik, majd az egyenes combizom elernyed, a hurok a kiemelkedő medialis trochleán fennakad, és a ligamentum femoropatellare tibiale et fibulare a térdkalácsot a fossa supratrochlearisban rögzíti, ezáltal a hurkot beakasztva tartja. Eközben a térdkalács középső és medialis egyenes szalagja feszült állapotban van. A hurokrendszer tehát a térdízületet középállásban tartja.

A térdízület rögzítése egyben a csánkízület rögzítését is jelenti, mert a két ízület csak együtt képes elmozdulni. Az együttműködést az ún. „fűrész konstrukció” biztosítja. Ez a csontokból és inakból álló szerkezet a keretfűrészhez hasonló alakja és működése alapján kapta a nevét. A fűrész vázát a szár csontjai alkotják, a két végéhez illeszkedő harántirányú farészeket a combcsont distalis végdarabja, illetve a csánk csontjai képezik, amelyek az izmok erőkarjaként működnek. A fűrész lapját lovon a teljesen inas m. peronaeus tertius adja, amelyet Schmaltz tendo femorotarseusnak nevezett el. Az izom a combcsonton a fossa extensoriából ered, és a csánk-, illetve a metatarsalis csontokon tapad meg. A fűrész istrángját (kötelét) a felületes ujjhajlító izom proximalis, lovon szintén teljesen inas szakasza alkotja, amely a combcsont fossa supracondylarisában ered, és a sarokgumóhoz a galea calcaneánál rostkötegek rögzítik.

A csánkízületet közvetve tehát a patellamechanizmus rögzíti; ha ugyanis a térdízületet a térdkalács hurokrendszere passzívan fixálja, akkor egy időben a csánkízületet is rögzíti. A fűrész konstrukció elve ugyanis az, hogy a térd- és csánkízületet a hajlító- és nyújtófelületen egyaránt összekötő két ín a térdízület hajlításakor, illetve nyújtásakor a csánkízületet passzívan ugyanolyan mértékben nyújtja, illetve hajlítja, s ennek megfelelően a térdízület passzív rögzítése alkalmával hasonló szögállásban a csánkízületet is passzívan rögzíti.

A csípőízületet – jóllehet közvetve – a patellamechanizmus részben rögzíti, teljes stabilizálásához azonban a farizmok izomtónusára, sőt a patellamechanizmus működéséhez némely esetben még az egyenes combizom kisfokú izomtónusára is szükség van. Hosszabb állás után a ló hátulsó végtagja is elfárad, emiatt a ló hátulsó végtagjait állás közben váltva terheli, „helyzetváltással” pihen.

Eközben a végtag mint passzív hordozóoszlop átveszi a törzsnek reá eső súlyát. A másik hátulsó végtagon a m. rectus femoris aktív összehúzódása révén kiemeli a térdkalácsot a fossa supratrochlearisból, ezáltal a patellahurkot kiakasztja és a végtagot tehermentesíti.

A csüd-, a párta- és a pataízületnek lényegében ugyanolyan statikus szalagjai vannak, mint az elülső végtagon. A mély ujjhajlító ín lig. accessoriuma azonban gyengébb, a felületes ujjhajlító izom, lig. accessoriumát pedig az ín sarokgumón tapadó rostjai, a galea calcanea, helyettesítik.

A hátulsó végtagokat a többi házi emlősállatban alapvetően ugyanazon statikus rendszerek működése rögzíti, mint lóban. A passzív szalagokból álló statikus készüléket azonban – a kérődzőktől a sertésen át a húsevőkig – mindinkább a „fáradékonyabb” izmok helyettesítik. Szarvasmarhában a térdkalácsízület három egyenes szalagja idősebb korban megvan, és a medialis trochlea is kiemelkedik, a pattellahurok azonban csupán a térdízület maximális kinyújtása (hyperextensio) esetén akad be, ami rendellenes; ezt luxatio patellaenek nevezzük. A térdízületet többi izmának izomtónusa rögzíti. A csánkízületet rögzítő fűrész konstrukció kérődzőkben, sertésben és kutyában egyfelől az inakkal kevésbé átszőtt felületes ujjhajlító izomból és a lábszár ikerizmaiból, másfelől az izmos m. peronaeus (fibularis) tertiusból épül fel. Húsevőkben a m. peronaeus (fibularis) tertius hiányzik, fűrész konstrukció nincsen, emiatt a sertés és a húsevők állás közben hamar elfáradnak.

Dinamika

Az állat testét a végtagok tartják, viszik előre, egyúttal segítik az állatot bizonyos életfunkciók elvégzésében, életműködésük majdnem minden megnyilvánulásában. Háziállataink közül a növényevő állatok teste nagy, törzse merev, testmozgása, hajlékonysága csekélyebb mértékű, mint a húsevőké. A húsevők viszonylag kisebbek, könnyen mozgatják a testüket, törzsük hajlékony, végtagjaikkal többirányú funkciót képesek elvégezni, mint a növényevők.

A háziállatok mozgása, a mozgás különleges típusaitól eltekintve, két csoportra osztható: helyváltoztatás nélküli és helyváltoztatással (locomotio) járó mozgásra.

A helyváltoztatás nélküli mozgások

A leülés a húsevők, esetenként a sertésnek is jellemző mozgástípusa. Az állat leülés előtt a törzs alá húzza, behajlítja hátulsó végtagjait, ezáltal a törzs hátulsó része a far, a faroktő vagy a tompor és a comb tájéka a hát begörbülésével a földre csúszik. Ülés közben a test súlya a kinyújtott, egymás mellé párhuzamosan helyezett elülső végtagokon, valamint hátul az ülőgumókon, a faron, a csánkon, illetve a csüdön nyugszik. A kutya és a macska ülés közben egyik elülső végtagját kaparásra, tárgyak megérintésére vagy törzsének tisztítására képes felhasználni, féloldalt ülve pedig esetenként egyik tehermentesített hátulsó végtagját is hasonló módon képes használni.

A lefekvés háziállatainkban fajonként eltérő. A húsevők és a sertés először hátulsó, majd elülső végtagjait hajlítja be, és mind a négy végtagjára egyenletesen engedi rá a törzsét. Fekvés közben a két hátulsó végtagját egyik oldalra kitolja, ezáltal a test súlya az egyik oldali combon nyugszik, miközben a mellkas és a fej többé-kevésbé megemelve, a két könyökízület és az előrenyújtott elülső végtagok között nyugszik. A sertés rendszerint törzsét kinyújtva, egyik oldalára fekszik. Mély álmukban a húsevők végtagjaikat kinyújtva, elnyúlva alszanak. Képesek a gerincoszlop erős behajlításával annyira összegömbölyödni, hogy a fej a has és a hátulsó végtagok közé kerül, esetenként azonban mindezektől eltérő testhelyzeteket is képesek felvenni.

A kérődzők lefekvés előtt először lehajtják fejüket, majd elülső végtagjaikat egymás után behajlítva elülső lábtőízületükre ereszkednek, majd hátulsó végtagjaikkal hosszant előre, „a hasuk alá lépnek”, s a törzs alatti, rendszerint az egyik oldali hátulsó végtag oldalára ereszkednek le; egyik vagy másik oldalon a talajra dőlnek. Fekvéskor félig fölemelkedve nyugszanak, lábvégeiket behajlítják, törzsük elöl a mellkason, a hason és az egyik hátulsó combon nyugszik. Hátulsó végtagjaik közül a földhöz közelebb helyeződő kissé behajlítva, a test alatt van, a földtől távolabbi pedig szintén behajlítva a testhez simul. Az állat általában fenn tartja a fejét, de esetenként hátrafordítva az alkarra vagy a földre helyezi.

A ló mindig nehézkesen, ügyetlenül, ennek következtében nem „szívesen” fekszik le. Lefekvés előtt négy végtagját a „hasa alá szedi”, a test súlypontjához közelíti, hátát púposítja, majd a nyakát és a fejét lesüllyesztve lábait behajlítja, és egyik vagy másik oldalra dőlve, hirtelen a földre ejti magát. A fej és a nyak fekvés közben elöl félig fölegyenesedve, a törzs a mellkas és a has oldalsó, alsó felületén, hátul pedig féloldalt az egyik oldali combon nyugszik. Végtagjai a szarvasmarháéhoz hasonlóan helyeződnek, az állat a fejét, nyakát általában fenn tartja, de ha kimerült, az is előfordul, hogy hátra, illetve oldalra fordítja. A kimerült állat teljesen oldalára fekszik és kinyújtott lábakkal alszik.

A hempergés (hentergés) háziállataink egyik primitív, játékos mozgásformája, amelyet a bőr dörzsölése során annak tisztogatására használ, némely esetben azonban a has fájdalmának (colica) a kifejezője is lehet. Hempergéskor a fekvő állat összehúzza magát, és a végtagok egyidejű, lökésszerű behajlításával, majd a fej hátralendítésével egyik oldalról a másikra fordul a hátán. A húsevők – minthogy gerincoszlopuk hajlékony – ezt a mozgásformát játékosan, gyakran űzik; a ló és a kérődző állatok merev törzse nehezíti a hempergést.

A felállásnak két típusa van: a fázisokra osztható, kényelmes, lassú típusú felállás és a megijesztett állatok gyors felugrása. Az utóbbi azonban húsevők és sertés esetében lökésszerűen úgy is lehetséges, hogy az állat egyszerre felugrik a négy lábára.

A lassú felkelés húsevőknél és sertésnél úgy megy végbe, hogy az állat először a törzse alól kiemeli és előre kinyújtja két elülső végtagját, majd a kinyújtott végtagokkal megtámaszkodva, hátulsó végtagjainak kinyújtásával előre és fölfelé emeli a törzsét. A felállást rendszerint az elülső, majd a hátulsó végtagok váltott nyújtogatása (nyújtózkodás) követi. Eközben az állat elülső végtagjait előre-, a hátulsókat pedig hátrafeszítve túlnyújtja, miközben fejét, nyakát és gerincét fölfelé görbíti.

A kérődzők először maguk alá szedik hátulsó végtagjaikat, fejükkel biccentenek, majd ízületeiket nyújtják és a farukat fölemelik, ezután először kissé oldalra dőlve egyik oldali elülső végtagjukat tehermentesítik, és lábtőízületükre támaszkodnak. Ezt követően – ugyancsak felváltva – kinyújtott elülső végtagjaikkal törzsük elülső részét is fölemelik. A felállást követően a kérődzők is nyújtózkodnak, hátukat kissé behajlítják; ez a jó közérzet jele.

A ló először kinyújtja a törzsét, miközben négy lábát a törzse alá szedi, majd nyakát és fejét fölemeli, ezáltal testsúlyát hátratolva az elülső végtagokat tehermentesíti. Így lehetővé válik, hogy elülső végtagjait előre kinyújtsa. Ezután fejével biccent, és hátulsó végtagjait kinyújtva törzsét a merev végtagok felé tolja. A felállás mozzanatait azért is fontos ismernünk, mert az elcsúszott, elesett állatok felállásához kellő időben és a fej mozgását is elősegítő módon kell segítséget nyújtani.

A sertés és a húsevők, ha nem zavarják meg őket, a lóhoz hasonló módon kelnek fel, lábaik kinyújtásával az elülső, majd a hátulsó testrészüket emelik fel.

Ágaskodáskor az állat felemeli, a hátulsó végtagokra helyezi a testét, ezáltal a törzs vízszintes helyzetből a függőleges felé közeledik. Ez a mozgástípus a lóra jellemző, de módosult formája a többi házi emlősállatban is megtalálható. Az ágaskodás a mén kedvelt támadási módja, amint elülső patáival a támadás irányába „vág”. Eközben az egész test súlyát a két hátulsó végtag viseli. A macskáknak is gyakran használt védekező és támadó mozgása, ilyenkor azonban csupán ülő helyzetig jutnak el; ezt nem nevezhetjük ágaskodásnak. A többi házi emlősállatban az ágaskodás jellemző mozgástípus, játék, védekezés, támadás közben, a táplálék fölkeresése és a hím állatok fedező mozgása során.

Az ágaskodás első fázisában az állatok fejüket kissé lehajtják, elülső végtagjaikat behajlítják, törzsük alá helyezik, majd a második fázisban a fejet és a nyakat magasra fölemelik, ezáltal súlypontjuk hátratolódik. Ezután elülső végtagjaik gyors kinyújtásával elrúgják magukat a talajtól, és hosszú hátizmaikkal a gerincoszlopot nyújtják, elülső lábaik fölemelkednek a talajról, miközben hát- és farizmaik fölemelik a törzset. Két lábon állás közben a ló a hátulsó végtagok ide-oda helyezésével, tipegéssel és végtagjainak hajlításával, illetve nyújtásával próbálja megtartani egyensúlyát. Az ágaskodás intenzíven igénybe veszi, fárasztja a hát, a has, és a hátulsó végtag izmait, emiatt a ló csupán rövid ideig képes ágaskodni.

A kérődzők ágaskodása nagyon nehéz, amit viszonylag hosszú ágyékuk és gyengén fejlett epaxonalis és farizmaik magyaráznak.

A „levade” a ló természetellenes, ágaskodáshoz hasonló fölemelkedése, amelyet lovasával együtt az ún. „magasiskolában” mutat be. Ez esetben a ló az ágaskodással azonos módon fölemeli a törzsét, és ferde tartásban, felhúzott mellső végtagokkal megtartja azáltal, hogy hátulsó végtagjait maximálisan behajlítva, teljesen maga alá tolja, és tipegés nélkül, nyugodtan megáll.

198. ábra - A ló gerincoszlopa és súlypontváltozása mozgás közben

A ló gerincoszlopa és súlypontváltozása mozgás közben


A kirúgás a lófélék és a szarvasmarha védekezésének egyik mozgásformája, gyakran a rosszindulat jele; végezheti vagy az egyik, vagy mindkét hátulsó végtaggal. Az egyik végtaggal való kirúgás első fázisában az állat lehúzza a fülét vagy oldalra les, majd testsúlyát az ellenkező oldali hátulsó végtagra helyezi, miközben fara az ellenoldal felé billen. Ezáltal a megfelelő végtagot tehermentesíti. A második fázisban behajlítja tehermentesített végtagját, majd a cél irányában villámgyorsan kinyújtja, utána rögtön visszahúzza, a talajra helyezi és ráhelyezi a testsúlyát. A ló általában hátrafelé, a szarvasmarha oldalra rúg.

A mindkét lábbal való kirúgás előtt az állat a fejét és a nyakát lehajtja, ezáltal súlypontját előbbre, az elülső végtagokra helyezi, a hát- és az ágyékizmok összehúzódásával egy időben mindkét hátulsó végtagját ellöki a földtől és erősen kinyújtva hátra vagy oldalra lendíti.

A ló és a szarvasmarha rúgását a paták és a csülkök ápolásakor a baleset elkerülésére előzetesen megakadályozzuk. Ápoláskor a lóhoz oldalról, a marhához hátulról közeledünk; ha a kirúgást meg akarjuk akadályozni, akkor előzőleg az alátámasztott helyzetben vizsgált végtaggal ellentétes oldali végtagját vagy a vizsgálandó végtagját fölemeljük, és az állat fejét kötőfék, kantár, pipa vagy orrkarika segítségével magasra emeljük. A hátulsó végtag fölemelését és helyben tartását a beavatkozás alatt lazán és rugalmasan hajtjuk végre, és ha támaszkodási szándékot (egyben kirúgást) észlelünk, azonnal engedjük kissé lejjebb, nehogy a kirúgáshoz támaszul szolgáljon.

A helyváltoztatással egybekötött mozgások

A helyváltoztatással együtt járó, általában előrehaladó mozgás, a locomotio, lényegében összehangolt, ritmikus súlypontáthelyezési folyamat, amelynek iránya (előre, hátra vagy oldalt) a mozgás típusától függ. Minden házi emlősállat számára a locomotio gyakori és megszokott formája az előrehaladó mozgás. Oldalirányú vagy hátrafelé mozgás háziállatainkban csak védekezéskor, játékban, küzdelemben vagy kényszerből észlelhető. A test felépítése, a végtag ízületeinek szöge és az izmok felépítési módja az előrehaladó mozgáshoz alkalmazkodik.

Az előrehaladó mozgás mindig az egyik hátulsó végtag terhelésével, majd ízületeinek kinyújtásával kezdődik. Az állat „földet fog”, és a medencét, ezáltal a törzset is előre és fölfelé nyomja. Az ízületek kinyújtásakor keletkező, talaj felé irányuló nyomást a törzsre ható tolóerő váltja fel. Ez utóbbi a mozgás irányába esik, s ezáltal előrehaladó mozgássá alakul át. Eközben a súlypont eltolódik az ellenkező oldali elülső végtag irányába. Ezt az elülső végtagot az állat ez időszakban a földről fölemeli. Ezalatt a másik oldali hátulsó végtag ízületei kinyúlnak, a törzset előre- és a súlypontot ismét az ellenoldali elülső végtag felé tolják. Ezután a folyamat újból kezdődik elölről. Mozgás közben az állat súlypontja, ezáltal a törzse jobbra-balra ritmikusan kileng. Mindezt az állat a fej és a farok mozgatásával tartja egyensúlyban. A fej és a nyak ízületei, szalagos és izmos kapcsolata a törzzsel, a vállövvel, a mozgást irányítani, kormányozni képes. Az elülső és a hátulsó végtagok ízületeinek, izmainak működését mozgás közben az izomtan tárgyalja.

Az előrehaladó mozgás általános és leggyakoribb alaptípusa a lépés. Egy végtag mozgása során a lépés időszakában két fázist különböztetünk meg, a két fázison belül négy szakasz és nyolc mozzanat észlelhető.

A levegőben való függés fázisában az egész végtagot a vállöv izmos összeköttetése (csuklyás-, csüllő alakú izom) fűzi a törzshöz, rögzíti és mozgatja a mellkas oldalán. Ebben a fázisban az egész végtag a törzshöz viszonyítva lóban 8–9 cm-rel mélyebb síkban mozog.

1. A fázis első szakaszában az ízületek behajlítása a jellemző, miközben a vállöv izmai kissé emelik a kart.

Az elülső végtag fölemelésében a váll- és a könyökízület hajlítói (m. deltoideus, m. teres major et minor, m. brachialis, m. biceps brachii), valamint a lábtő és az ujjízületek hajlítói azáltal vesznek részt, hogy rövidítik a végtagot, majd a végtagot a fej-nyak-karizom előrelendíti. E működését a csuklyásizom nyaki részlete, a m. omotransversarius, a m. rhomboideus cervicis, a m. pectoralis transversus és a m. serratus ventralis thoracis synergeta izomként támogatja.

A hátulsó végtag fölemelésekor és előrelendítésekor a törzzsel közös izmok közül mindenekelőtt a csípőhorpaszizom, a végtag saját izmai közül pedig a széles combpólya feszítőizma, a felületes farizom és a m. sartorius vonja előre a combot és a térdet, ugyanakkor a m. pectineusszal és a m. gracilisszel együtt a törzzsel párhuzamosan elmozdítják a végtagot. Közben a belső-alsó medenceizmok kifelé is fordítják a végtagot, így félrevonják a combot az elődomborodó has útjából.

2. A fázis második szakaszában az elülső végtagon, az ízületek nyújtásakor a végtag hossza nő; az előkészítésben, a végtag nyújtásában az ujj, majd a carpus nyújtói vesznek részt, eközben a vállöv izmai előrehúzzák az egész végtagot, miközben a kar süllyed. Az ízületek hajlítása és nyújtása egyaránt az ujjpercízületek felől kezdődik, majd proximalisan a többi ízület fokozatosan követi azt, és a vállízület fejezi be a végtag ízületeinek nyújtását, illetve hajlítását.

A hátulsó végtag előrelendítésének a végén, az ízületek nyújtásával a végtag talajra helyezése kezdődik meg. Ebben a négyfejű combizom, a háromfejű lábikraizom és az ujjnyújtók szerepelnek. Nyújtják a térd-, a csánk- és az ujjízületeket, ezáltal a végtag hosszabbodik és közeledik a talajhoz.

A súlyviselés fázisában az elülső végtagon a két lapocka között megfeszülő alsó fűrészizom hevederszerűen függeszti fel a törzset, miközben a végtag a törzshöz viszonyítva, a törzs súlyát viselve, magasabb síkban mozog.

1. Az első szakaszban, alátámasztáskor a végtag nagyobbrészt viseli a törzs súlyát. A törzs előrelendítése csak másodlagos a folyamatban. Különbség van az elülső és a hátulsó végtag működésében. Az elülső végtag alátámasztásakor csupán a törzs súlyát viseli, a hátulsó végtag azonban ebben a szakaszban is részt vesz a törzs előrelendítésében.

2. A második szakaszban, súlyeltoláskor a végtag fő működésével előrelendíti a törzset, az ízületek nyúlnak, a végtag hosszabbodik, a törzset előre és fölfelé tolja.

Az elülső végtag hátravonói a mély szegyizmok; működésüket a széles hátizom, a csuklyásizom háti részlete, a m. rhomboideus segíti. Alátámasztás közben, súlyeltoláskor, a m. serratus ventralis cervicis a lapocka facies serratáját ventralis irányba húzza, ezáltal a végtagot hátravonva segíti a törzs előrelendítését.

A hátulsó végtag a törzs fő előrelendítője. E működését segíti a gerincoszlop és a kapcsolóöv közötti merevízület, az elülső végtagéinál jóval hosszabb emelőkarok és a hatalmas izomzat. Ez utóbbi a végtagot összes ízületeinek a nyújtásával hosszabbítja, a törzset emeli, a súlypontot előbbre helyezi, s ezzel impulzust ad a törzs előrelendüléséhez. A folyamatban elsősorban a felső és a hátulsó farizmok, a négyfejű combizom, a háromfejű lábikraizom, az ujjnyújtók és az ujjhajlítók, azaz a legfontosabb nyújtók és hajlítók közösen mint synergeták vesznek részt.

A lépés mozzanatai. 1. fölemelés, 2. előrelendítés, 3. letétel (talajra helyezés), 4. súlyátvétel, 5. alátámasztás, 6. súlyeltolás.

199. ábra - A lépés szakaszai

A lépés szakaszai


1. felemelés, 2. előrelendítés, 3. letétel, 4. súlyátvétel, 5. alátámasztás, 6. súlyeltolás

200. ábra - A lépés fázisai és mozzanatai

A lépés fázisai és mozzanatai


1. felemelés, 2. előrelendítés, 3. letétel, 4. súlyátvétel, A) felemelés, B) ízületek behajlítása, C) ízületek kinyújtása, D) letétel, E) alátámasztás végső pillanata

1. Fölemeléskor a vállöv izmai a kart és ezáltal a szabad végtagot emelik, és a végtag ízületeinek hajlítóizmai az ízületeket behajlítják, a lábvég a földről fölemelkedik, ízületei behajlanak. A hátulsó szabad végtagot a törzsről eredő izmok (m. iliopsoas, m. tensor fasciae latae, m. glutaeus superficialis [ló]) emelik azáltal, hogy a combot emelve behajlítják a csípőízületet.

2. Előrelendítéskor az állat előrelendíti végtagjait, miközben a végtag ízületei a mozzanat kezdetén hajlanak, a végén már nyúlnak, s ez utóbbi következtében az előrelendítés viszonylagossá válik (előrenyúlás). Az előrelendítést az elülső végtagon a m. brachiocephalicus, a hátulsó végtagon a csípőízület hajlítói és a térdízület nyújtói végzik.

3. Letételkor (talajra helyezés) az állat a talajra helyezi a kinyúló végtagot; ebben újjízületeinek a nyújtói működnek közre.

4. Súlyátvételkor az állat a végtagra helyezi testsúlyát, és az ízületek statikus szalagjai és izmai megfeszülnek. Az elülső végtag a mar irányába fölemelkedik, a lapocka lóban kb. 6–10 cm-re proximalisan eltolódik. Súlyátvételkor a csüdízület túlnyújtott állapotba (hyperextensio) kerül, a csüd a talajhoz közeledik. Eközben a csüdegyenítő készülék és a felületes ujjhajlító izom „hevedere” megfeszül, és a test végtagra eső súlyának kb. a felét a szalagok és az izmok veszik át. Ez a mozzanat az átlépés a csüdízületben.

5. Alátámasztáskor a végtag a törzs súlyának a végtagra eső részét viseli; az átlépés pillanatában kezdődik és addig tart, amíg a metacarpus, illetve a metatarsus tengelye a függőlegest el nem éri. Alátámasztás közben a végtag statikus szerveinek működése dominál. Az alátámasztás végén a pataízület túlnyújtott állapotba (hyperextensio) kerül, ez az átlépés a pataízületben. E pillanatban a mély ujjhajlító izom ina feszül meg a legnagyobb mértékben.

6. Súlyeltoláskor a végtag alátámasztó működése mindinkább csökken, a súlyeltolást végző izmok működése fokozódik.

A lépés mozzanatai közben az ujjhajlítók inainak terhelése, igénybevétele különböző mértékű: súlyátvételkor a csüd- és a pártahajlító, az alátámasztás végén (átlépés a pataízületben) nagyobb mértékben a patahajlító izom ina feszül meg. A lépés a lábvég fölemelésétől a következő felemelésig tart, hossza a két egymás után következő ujjvég nyoma között mérhető; az eközben megtett út a lépés hossza. A lépés akkor szabályos, ha a végtag mozgása a törzs tengelyével párhuzamosan a sagittalis síkban, ingaszerűen megy végbe, és a lábvég a levegőben közepesen magas ívet ír le, amelynek legmagasabb pontja a lépéshossz közepén mérhető.

A végtag mozgása a lábvég előrevitelének típusa, gyorsasága szerint többféle lehet.

Jelentősebb lépéstípusok: a magas, a lapos, a tapogatódzó és a térölelő lépés.

a) Magas lépéskor a lábvég nagy lendülettel magasabb ívet ír le a normálisnál; több izomerőt követelő, fárasztó és célszerűtlen lépéstípus, élénk temperamentumra utal, a magasiskolában a lovakat idomítással tanítják meg erre a lépéstípusra.

b) Lapos lépéskor a lábvég lapos ívet ír le, az állat könynyen megbotlik; az idős vagy fáradt állat lépéstípusa.

c) A tapogatódzó lépés a nehéz testű, meredek lapockájú, rövid nyakú állatok jellemző járástípusa;

d) A térölelő lépés lazán, simán végzett, hosszú lépés, amely elsősorban a hátaslovak és a versenylovak lépéstípusa.

Előrehaladó mozgás közben az állat általában váltva használja négy végtagját, de az egyes végtagok mozgásának szakaszai időben többé-kevésbé egybefolynak. Pontos vizsgálatára a lassított filmfelvételt felhasználó kinematografikonok szolgálnak. E módszerrel megállapíthatjuk, hogy a lépés az a mozgástípus, amelyben az állat a súlypontját az egyik oldali hátulsó végtagról a vele diagonálisan helyeződő elülső végtagra helyezi át, tehát amíg az egyik végtag az alátámasztás, súlyeltolás szakaszában van, a másik a levegőben függ. Vannak olyan mozgástípusok, amelyeknek egyes fázisában egyszerre három végtag (két elülső és egy hátulsó) a földön helyeződik, ez a háromláb-alátámasztás. Adódik olyan pillanat, amikor a két diagonális vagy két azonos oldali végtag van a földön, ez a diagonális vagy saggitalis kétláb-alátámasztás, de amikor három végtag függ a levegőben és csupán egy viseli a test súlyát, az az egyláb-alátámasztás. Végül van olyan mozgástípus is, amelynek egy pillanatában az egész állat a levegőben úszik, ez esetben tehát az előrehaladó mozgás egymást követő ugrásokból áll.

Járásmódok

Az előrehaladó mozgás különböző gyorsasággal és az egyes végtagok fázisainak eltérő típusú sorrendje szerint mehet végbe. Eszerint a következő járásmódokat különböztetjük meg: lépés, ügetés, poroszkálás, vágta, ugrás.

A lépés

A lépés az előrehaladó mozgás leglassabb módja. A ló lépéshossza 1,30–1,80 m. Az alátámasztás módja és a mozgás egyes fázisainak időtartama szerint többféle lépést különböztetünk meg: élénk (szabad), közönséges (szokásos), tehervonó és rövidített lépést. A négy típus alapvető közös vonása, hogy a mozgáshoz szükséges impulzust adó hátulsó végtagok az azonos oldali elülső végtagokat mintegy fél lépéshosszal megelőzik. Jellemző az is, hogy az elülső végtag előrelendítésekor a far fölemelkedik, majd az alátámasztás időszakában süllyed. Járás közben az állatok farka mindig az alátámasztás fázisában levő elülső végtag irányába lendül.

201. ábra - A lépés (felső sor: a ló; középső: a pata diagramja; alsó sor: szarvasmarha

A lépés (felső sor: a ló; középső: a pata diagramja; alsó sor: szarvasmarha


202. ábra - A sertés (felül) és a kutya (alul) lépésének mozzanatai

A sertés (felül) és a kutya (alul) lépésének mozzanatai


Mozgás közben a súlypont áthelyezése következtében az állat teste horizontális és vertikális irányban kileng. Ez az elmozdulás szemmel alig látható, lovaglás közben azonban érezhető.

A lépés során az állat azonos oldali elülső és hátulsó végtagja majdnem együtt, de nem azonos időben mozog. A mozgást megindító hátulsó végtag egy negyed fázissal mindig megelőzi az elülsőt, ezért ha az állat kemény talajon jár, azonos időközökben egymás után négy patadobbanást hallunk. Az ismertetett lépéstípus valamennyi lépésre nem vonatkoztatható, ugyanis a mozgás gyorsasága, valamint a súlyviselés a végtagok mozgásának egyes fázisait hosszabbítja vagy rövidíti, ezáltal megváltoztatja az alátámasztás módját is.

Élénk lépéskor a fölemelés és az előrelendítés ugyanolyan hosszú ideig tart, mint az alátámasztás és a súlyeltolás. Ezáltal az állat mozgása közben mindig két lábbal támaszkodik a talajra (kétláb-alátámasztás). E lépéstípusban az állat felváltva a diagonális (diagonális kétláb-alátámasztás), majd az azonos oldali lábvégekre (sagittalis kétláb-alátámasztás) helyezi a súlypontját.

Közönséges lépés. A könnyű vagy közepes terhet húzó állat jellemző mozgása. E lépéstípusban az alátámasztás és a súlyeltolás szakasza hosszabb, mint a fölemelésé és az előrelendítésé. A sagittalis és diagonális lábak súlyviselése közönséges lépésben az alátámasztás és a súlyeltolás meghosszabbodása miatt megváltozik, a kettő közé háromláb-alátámasztás is beiktatódik. A közönséges lépésben tehát a diagonális kétláb-alátámasztást háromláb-alátámasztás, majd azonos oldali kétláb-alátámasztás követi. Az állat alátámasztása e mozgástípusban sokkal biztonságosabb, ezért különösképpen nagyobb teher húzásakor előnyös.

Tehervonó lépés. A nehéz terhet húzó igáslovak jellemző mozgástípusa. Nagy teher húzásához stabil alátámasztás szükséges; ilyenkor a háromláb-alátámasztás aránya a kétláb-alátámasztás rovására megnő.

Rövidített lépés. A jól betanított hátaslovak mozgástípusa, amikor az előrelendítés rövid, az állat gyorsan emeli a lábait, emiatt a lépés valamennyi fázisában a test tömegét három végtag viseli (háromláb-alátámasztás).

A kérődzők lépéstípusa a ló közönséges lépésével egyezik, gyakran előfordul azonban, hogy a hátulsó végtagot az állat gyorsabban lendíti előre, mint diagonális elülső végtagját, ennek következtében a lépéshez szükséges impulzust adó hátulsó végtag az elülső végtag mozgását nem előzi meg fél lépéssel. A szarvasmarha félporoszkálva jár, a sertés és a húsevők lépéstípusai szintén a lóéhoz hasonlóak.

Az ügetés

Az ügetés a lépésnél gyorsabb, a lóé 18–48 km/óra sebességű, a lépés hossza 2,0–2,30 m. A tréningben levő ló órákig ügethet anélkül, hogy kifáradna. Az ügető állat diagonális végtagjai szinkron mozognak (diagonális szinkronizmus). A diagonális végtagok a lépés mindig azonos fázisában vannak. Az állat súlypontját mindig két láb viseli (diagonális kétláb-alátámasztás). Az ügetés sebessége, valamint az előrelendítés és az alátámasztás fázisai közötti eltérés alapján három ügetéstípus különböztethető meg: élénk (flott) vagy középügetés, versenyügetés, valamint lassú vagy rövid ügetés.

203. ábra - A ló élénk vagy középügetése

A ló élénk vagy középügetése


Élénk ügetés. Az alátámasztás időszaka az előrelendítéshez viszonyítva rövidebb, emiatt az alátámasztást végző diagonális végtagpár az előrelendítésben levő végtagpár talajra helyezése előtt fölemelkedik, ezáltal kialakul egy igen rövid időszak, az ún. lebegő periódus, amikor egyetlen végtag sem érinti a földet.

Versenyügetés. Ezzel a ló 48 km/óra sebességgel halad. Az állat annyira megnöveli lépéshosszát, hogy előrelendülő hátulsó végtagjával az alátámasztásban az azonos oldali elülső végtag mellé, esetenként elé lép. A versenyügetésben a lépéshossz nagymértékben megnövekedik, emiatt nő az előrehaladás sebessége.

Lassú vagy rövid ügetés. Az előrelendítés az alátámasztáshoz viszonyítva rövidebb, emiatt a diagonális kétláb-alátámasztás között időnként egy háromláb-alátámasztás is előfordul.

A kérődzők és a sertés ügetése a lóéhoz hasonló. A kutya ügetése eltérő, még fajták szerint is. Az ügető kutya is diagonális lábaival üget, de a szinkronizáció nem teljes, mert az elülső végtag a diagonális hátulsó végtag letétele előtt ér földet, a másik elülső végtag pedig kevéssel a diagonális hátulsó végtag előtt emelkedik fel a földről. Ez a közönséges kutyaügetés, amelynek során a hátulsó lábvég az elülső elé kerül, a vadászkutyák ún. egyenes zsinórügetése, kitartó mozgástípusa. A terrier és a pincsi ügetése az ún. ugró ügetés, amely a ló könnyed ügetéséhez hasonlít. Ez esetben a diagonális végtagpárok szinkronizációja és az ún. lebegő fázis jellemző.

A poroszkálás

A poroszkálás a lépés egyik válfaja. Jellemző rá az azonos oldali, ún. sagittalis szinkronizmus. Ez esetben az egyik oldali végtagpár a levegőben való függés, az ellenoldali a súlyviselés fázisában van. A poroszkáló ló lépéshossza 1,6–1,8 m.

A poroszkálás egyes állatfajok (medve, teve, zsiráf, elefánt) öröklött, természetes mozgástípusa, lóban viszonylag ritka. Két típusa ismeretes: a félporoszkálás és a repülő poroszkálás.

204. ábra - Poroszkálás

Poroszkálás


A félporoszkálás a lépéshez hasonló. Az azonos oldali hátulsó végtag korábban éri a talajt, mint az azonos oldali elülső. E fáziseltolódás miatt a terhelési viszonyok megváltoznak, a sagittalis kétláb-alátámasztás közé a két egyláb-, valamint egy diagonális kétláb-alátámasztás kerül. A szarvasmarha gyakran félporoszkálva jár.

A repülő poroszkálás a vágtához hasonló, gyors mozgástípus. Egyes fázisai nagyon hasonlóak a galopphoz. E mozgástípus során a sagittalis kétláb-alátámasztások között rövid lebegési fázis is észlelhető. A jobb, illetve bal oldalra való ütemes súlypontáthelyezés a törzset ringatja, függőleges lengés alig észlelhető. A poroszkáló ló a nők hátaslova.

A vágta

A vágta (galopp) az állatok leggyorsabb mozgástípusa. A vágtázó ló maximális sebessége 60 km/óra, az agáré 65 km/óra is lehet. A vágtázás során a törzs előrevitelében a gerincoszlop izmai aktívabban részt vesznek és nagyobb mértékben segítik elő a törzs előrevitelét. Eszerint két vágtatípust ismerünk: a lóvágtát és az ugróvágtát. Az előbbi a ló, az egypatások és a szarvasmarha, az utóbbi a sertés és a juhfélék mozgástípusa.

205. ábra - A ló (jobb) középvágtája és a pata diagramja

A ló (jobb) középvágtája és a pata diagramja


206. ábra - A ló versenyvágtája és a pata diagramja

A ló versenyvágtája és a pata diagramja


207. ábra - A kutya vágtája (fölső sor) és ugróvágtája (alsó sor)

A kutya vágtája (fölső sor) és ugróvágtája (alsó sor)


Lóvágta. A törzs előrevitelét túlnyomórészt az egyik hátulsó végtag végzi, a törzsre ható tolóerő tehát nem a test hossztengelyének irányába, hanem a diagonális elülső végtag felé irányul. A vágtázó ló testének hossztengelye emiatt nem a haladás irányában, hanem a diagonális végtagokat összekötő egyenes irányában van. Körpályán vágtató lónál ez nem probléma. Egyenes irányú haladásnál a lovas „erőltetéssel” az állatot a mozgás irányába állítja.

Közép- vagy könnyű vágta. Kb. 375 m/s sebességű, angolul „canter”-nek nevezik. Ha a ló lassabban vágtázik, akkor a diagonális végtagok közül – a jobbra vagy balra vágtázásnak megfelelően – a külső elülső, majd a belső hátulsó végtag éri előbb a talajt. Ez a rövid vágta. A rövid vágta során a hátulsó külső egyláb-alátámasztást sagittalis kétláb-alátámasztás követi, majd a háromláb-alátámasztás után az újbóli sagittalis kétláb-alátámasztást újbóli háromláb-alátámasztás követi; lebegő fázis nincsen.

A galopp leggyorsabb típusa a versenyvágta, a „carrier”. Versenyvágtában a súlyviselés periódusa rövidül, a levegőben való függés hosszabbodik, ezáltal a diagonális kétláb-alátámasztásban a hátulsó végtag korábban éri a talajt, mint a hozzá tartozó elülső. Emiatt az első háromláb-alátámasztás helyébe egy hátulsó kétláb- és egy hátulsó egyláb-alátámasztás, a második háromláb-alátámasztás helyébe pedig egy elülső egyláb- és egy elülső kétláb-alátámasztás kerül. A lebegés periódusa hosszú.

A szarvasmarha ugyanúgy galoppozik, mint a ló, mozgása azonban nehézkesebb. A juhfélék vágtája a lóvágta és az ugróvágta típusa között van.

Az ugróvágta ősi mozgástípus, amely a kis testű, mozgékony gerincoszlopú állatfajok (húsevők, sertés, rágcsálók) mozgására jellemző. A törzs, a gerincoszlop izmai a mozgás aktív részesei. Az ugróvágta során az állat hátulsó végtagjairól az elülsőkre ugrik, vagyis a hátulsó végtagok nagy erővel előrerepítik a törzset, emiatt az állatok a törzsüket begörbítik és hátulsó végtagjaikat előrenyújtják; a lábvégek az elülső lábvégek mögött vagy előtt érik a talajt, majd a hátulsó végtagok izmai megfeszülnek és a kinyúló törzset ismét előrenyomják. A következő fázisban valamennyi láb a levegőben van (lebegő fázis).

Az ugrás

Az ugrás az előrehaladó mozgás közben talált akadályok vagy árkok fölött végzett, galoppból kiinduló, lebegő fázissal járó mozgástípus. Két altípusa van: a magas-, illetőleg távolugrás. Noha egy helyből is elvégezhető az ugrás, fázisai lényegében a vágta fázisaiból vezethetők le: előkészület, kivitel és befejezés.

208. ábra - A ló ugrása és a pata diagramja

A ló ugrása és a pata diagramja


Előkészületkor az állat a fejét és a nyakát felemeli, lendületét lefékezi, majd a következő pillanatban egyik hátulsó végtagját a törzse alá lendíti, miközben két elülső végtagjával ellöki magát a talajtól.

Az ugrás kivitelezésekor a hátulsó végtagok a hát (hoszszú hátizmok) és a far izmainak erőteljes összehúzódásával a törzset fel- és előreemelik, miközben a végtagok ízületei kissé behajlanak. A következő pillanatban a hátulsó végtagok ízületei maximálisan kinyúlnak és a törzset fel- és előrefelé a levegőbe lendítik. Eközben az elülső végtagok lábtőízületei erősen behajlított helyzetben haladnak át az akadály fölött, a hátulsó végtagok pedig nyújtott állapotban vannak. Miután a test elülső fele az akadályon túljutott, a fej és a nyak előrenyúlik, és a törzs az akadály fölött mint haránttengely körül fordulni kezd, tengelye előre és lefelé irányul. Eközben az elülső végtagok ízületei nyúlnak, a hátulsó végtagok maximálisan behajolnak, és az állat hátulsó végtagját a törzshöz húzza.

Az ugrás befejezésekor a fej és a nyak kissé emelkedik, ezáltal az állat fékezi a sebességét, majd a földetéréskor először vagy a jobb, vagy a bal elülső végtag éri a talajt, a súlyátvételkor a csüdízületek maximális hyperextensióba kerülnek. Eközben a két hátulsó végtag is kinyúlik, és a földhöz közeledő törzs hátulsó felét a törzs alá előrenyomuló végtag felfogja. Ezáltal a vágta következő fázisát vezeti be. Lóban tehát az ugrás a vágta válfaja, tulajdonképpen jobb vagy bal galoppnak felel meg. Nem ritka azonban az sem, hogy ugrás közben galoppváltás történik.

A betanított lovak a magasságot és a távolságot az akadályok átugrása előtt káprázatos biztonsággal képesek felmérni.

A többi házi emlősállat ugrása a lóéhoz hasonló, csak annál kissé nehézkesebb. Az agár futása közben az akadály átugrásakor hátulsó végtagjait nem húzza magához, hanem nyújtott, lebegő fázisban halad át az akadály fölött.

A hátrálás (hátramenet)

A húsevők kivételével valamennyi háziállatfaj meglehetősen nehézkes, kényszer hatására végzett mozgástípusa. Oka elsősorban abban van, hogy az elülső végtagok, amelyek ebben a mozgásban az impulzusadók, relatíve gyengébben izmoltak, és összeköttetésük a törzsel laza (synsarcosis). Ugyanakkor az ízületek szögei is kedvezőtlen állásúak e mozgás nézőpontjából. Nehezíti a hátrálást az is, hogy a test súlypontja az elülső végtagokhoz közelebb helyeződik, ezáltal a gravitáció nem segíti ezt a mozgástípust.

A mozgás impulzusa az elülső végtagtól indul ki, miközben az állat fejét és nyakát fölemeli, és súlypontját igyekszik minél hátrább helyezni. A hátrálás egyes fázisai fordított sorrendű lépésnek felelnek meg azzal a különbséggel, hogy gyakoribb a háromláb-alátámasztás. A fölemelkedő hátulsó végtagot a másik oldali hátulsó végtag csípő-, térd- és csánkízületének nyújtóizmai lendítik hátrafelé. E mozgástípus energiaigényes, az állatok hamar kifáradnak.

Az úszás

A ló és a kutya kitartóan, jól úszik. Úszás közben az állat fejét magasra kinyújtja a vízből, elülső és hátulsó végtagjai mélyen a vízbe süllyednek. Az úszó mozgás lényegében a vízben végzett ügetés. Abban az esetben, ha az állat feje is vízbe merül, légzését reflexesen szünetelteti és úszó mozgása intenzívebbé válik.