Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok funkcionális anatómiája

Fehér György

Mezőgazda Kiadó

6. fejezet - A húgyszervek és a nemi készülék, apparatus urogenitalis

6. fejezet - A húgyszervek és a nemi készülék, apparatus urogenitalis

A húgyszervek, organa uropoetica

A húgyszervek és a nemi szervek közösen, egymás mellett, a mesodermából, kis részben az ectodermából is fejlődnek. Kivezetőútjaik végső szakasza közös, canalis urogenitalis, a szervek működése azonban teljes mértékben eltér egymástól. A húgyszervek, organa uropoetica, a vizeletkiválasztást, a hím és a női nemi szervek, organa genitalis masculina et feminina, pedig a szaporodást, a faj fenntartását szolgálják.

A húgyszervek kiválasztják a vérből a szervezet számára fölösleges vizet, a szervetlen sókat, a nitrogéntartalmú bomlástermékeket, azaz a szervezet sejtjeinek anyagcseretermékeit, és azokat összegyűjtve a külvilágba juttatják. Működésük szerint két részre oszthatók, egyik részük a tulajdonképpeni kiválasztószerv, a vese, ren, amely az érrendszerrel szoros kapcsolatban áll és a kiválasztást végzi. Másik részük a vizelet gyűjtését és elvezetését szolgálja, vizeletelvezető készülék, canalis urinalis. Ide tartozik a vesemedence, a húgyvezető, a húgyhólyag és a húgycső.

A vizeletkiválasztás állandó, elvezetése időszakos. A húgycső nemek szerint különbözőképpen alakult.

A vese a szervezet folyadékkoncentrációjának állandó szinten tartását, homeostasis (a víz-, elektrolitháztartást, a vér ozmózisos nyomását), biztosítja azáltal, hogy a testnedveknél koncentráltabb vagy annál hígabb vizeletet választ ki. A vizelet mennyisége átlag 1500 ml. Munkája ennek megfelelően koncentráló vagy hígító működés; a testnedvek ozmotikus nyomásának változtatásával szabályozza a homeostasist. Csak kivételesen és rövid időszakokban fordulhat elő, hogy a vese a sejtek közötti folyadékkal vagy vérplazmával azonos koncentrációjú folyadékot választ ki. A szárazföldi gerinces állatok vízháztartása a vízfelvétel lehetőségének is a függvénye. A fölöslegesen elfogyasztott víz eltávozását a vesén kívül még két mechanizmus, a verejtékkiválasztás és a légzés (a belélegzett levegő páradúsítása) is segíti. Az utóbbi két működés egyidejűen, párologtatás révén tartja fenn a hőháztartás egyensúlyát is. A gerinces állatok a vízhiányos táplálkozáshoz nem anyagcseréjük változtatásával, hanem elsősorban a vizelet intenzívebb koncentrálásával alkalmazkodnak. A vízgazdálkodás érdekes mechanizmusa látható pl. madarakban, amelyekben az intenzív koncentráció után a vese által kiválasztott, túltelített húgysavoldat az ureteren át a cloacába jutva fehéres, kristályos szemcse alakjában kicsapódik. A kiválasztás az emlősök veséjében filtratio és aktív reabsorptio útján megy végbe, ez utóbbi a kanyarulatos csatornácskák és a Henle-féle kacs hosszúságának a függvénye.

A vese, ren, nephros

A vese, ren, páros, bab alakú, viszonytag nagy, vérbő szerv (tubuloalveolaris mirigy). Színe barnásvörös; ha vérrel telt, kékesbarna, ha vértelen, sárgásbarna. A sertésé sárgásbarna, a macskáé sárgás árnyalatú. Kemény, tömött tapintatú; az ép vese érzéketlen.

A két vese tömege egymástól eltérő, általában a jobb oldali, szarvasmarhában a bal, a nagyobb; a lóban a jobb vese 625 g (480–840 g), a bal 602 g (425–780), marhában a jobb 520, a bal 700 g. Kutyában a jobb 25–35, a bal 20–25 g, két veséje együtt 50–70 g, sertésben a jobb 300, a bal 280 g, a testtömeghez viszonyított aránya: 1:125, juhban 100–120 g (0,21–0,23%), kecskében 130–150 g (0,27–0,29%).

A vesék az ágyék középsíkjától kétoldalt, az aorta és a hátulsó üresvéna szomszédságában, az ágyékizmokon, részben a rekeszoszlopokon helyeződnek. A két vesét a bélfodri gyökér is elválasztja egymástól. A jobb vese rendszerint előbbre helyeződik, mint a bal.

328. ábra - A ló veséje (Schmaltz szerint)

A ló veséje (Schmaltz szerint)


329. ábra - A ló bal veséje (Auroux, H.–Haegel, P. szerint)

A ló bal veséje (Auroux, H.–Haegel, P. szerint)


330. ábra - A szarvasmarha jobb veséje (Auroux, H.–Haegel, P. szerint)

A szarvasmarha jobb veséje (Auroux, H.–Haegel, P. szerint)


A szarvasmarha mindkét veséje a hasüreg jobb felében helyeződik.

A vesének két felülete, két széle és két vége van. A ló jobb veséjének három vége van. Dorsalis felülete, a facies dorsalis, kevésbé, ventralis felülete, a facies ventralis, nagyobb mértékben domború (a sertésé lapos). Sima felületű, kivétel a szarvasmarha barázdált veséje (valamint a medve, a fóka lebenyes veséje). Dorsalis felületét zsírszövet fűzi az ágyékizmokhoz, ventralis felületét savóshártya borítja. Lateralis széle, a margo lateralis domború, az ágyékcsigolyák harántnyúlványán nem terjed túl. A medialis szélen, margo medialis, a vesekapu vagy veseköldök, hilus renalis, mélyed be (szarvasmarha kivételével), amely a ventralis felületre nagyobb mértékben ráterjed; ez könnyűvé teszi a két felület elkülönítését. A vese köldökén át a veseartéria és idegek lépnek be, valamint véna és a húgyvezető lép ki. A köldök a vese állományában centrálisan helyeződő veseöbölbe, sinus renalis, vezet; ezáltal a vese vastag falú, szűk üregű zsákhoz hasonló. Elülső vége, az extremitas cranialis, keskeny, lekerekített, a mellkas felé tekint; hátulsó vége, az extremitas caudalis, vastagabb, a medence felé irányul. A ló jobb veséjén többé-kevésbé még egy lateralis szöglet, extremitas lateralis, is elkülöníthető.

A vese felületét kötőszövetes tok, capsula fibrosa, szorosan bevonja. A tokot laza subfibrosa fűzi a vese állományához, ezáltal az az ép és egészséges veséről könynyen levonható. Azokon a helyeken, ahol vérerek térnek a tokba, az összeköttetés szorosabb. A tok collagenrostos kötőszövetből álló burok, kevés rugalmasrostot, kérődzőkben és sertésben simaizomelemeket is tartalmaz. A kötőszövet a vese hilusába, a veseöbölbe is folytatódik, sőt az erek mentén a vese állományába is behatol, ezáltal a vesemedence adventitiáját és a vese interstitiumát is képezi.

A kötőszövetes tokot kívül zsírtok, capsula adiposa, veszi körül, amely rögzíti a vesét a rekesz és az ágyékizmok pólyájához, és védi azt; rágcsálókban a hilus körül barna zsírszövet van. A zsírtokon kívül a hashártya, mint a vese savós burka, tunica serosa, nem képez burkot, hanem csupán a vese ventralis felületére és széleire borul rá, és ezáltal a veséket mintegy kirekeszti a hasüregből, így azok extraperitonaealisan helyeződnek. Kivétel a húsevők veséje, valamint a szarvasmarha bal veséje (fiziológiai vándorvese), amelyekben a vese a hasüregbe lóg, és ezáltal nagyobb részét borítja savóshártya. A jobb vesét savós szalagok a májhoz, lig. hepatorenale, az epésbélhez, lig. hepatoduodenale, a bal vesét pedig a lig. renolienale, a léphez rögzíti.

A vese metszéslapján kívül barnavörös színű, érdús kéregállomány, vesekéreg, cortex renis, különíthető el, amelynek felületes rétege szemecskés, pars convoluta, mélyebb rétege sávozott, pars radiata. Belül a világosabb színű, csíkos velőállomány, velő, medulla renis, övezi a vese öblét, amely egyben a veseöböl falát is alkotja. A velőállomány kéreg felőli része a zona basalis, amely vöröses árnyalatú, és érdús határállomány, substantia intermedia s. limitans (Henlei) alakjában különül el. A zona basalisban a kéregállomány alapjától eredő radiális irányú csíkok az ún. velősugarak vagy Ferrein-féle nyúlványok, striae medullares, láthatók.

A kéregállomány lebenyekből, lobi renales, a velőállomány pedig velőpiramisokból, pyramides renales, épül fel. A piramis lebeny felőli része a basis pyramidis, veseöböl felőli része a csúcsa, papilla renalis, amelyet kehely, calix renalis vesz körül (lásd a következőkben). Egy lebeny és a neki megfelelő piramis vesécskét, renculust, képez. Embrionális korban a legtöbb emlősállat veséje lebenyes szerkezetű, különálló renculusokból áll.

A vesécskék összenövési foka szerint összetett és egyszerű vesét különböztetünk meg. A háziállatok veséje egyszerű vese.

Az összetett vesék vesécskéi kifejlett állatokban is különállóak maradnak vagy csupán laza kötőszövet fűzi őket egymáshoz, a vese alakja szőlőfürtre emlékeztet. A vesécskéket a kéregállomány süvegszerűen borítja, a piramis alakú velőállomány csúcsát pedig a hártyás falú vesekehely, a calix renalis, foglalja be. A kehely nyeléből eredő kivezetőcső a veseárokban, fossa renalis, a húgyvezetőbe nyílik.

Az összetett vesének három típusa van: 1. a renculusok teljesen elkülönülnek egymástól, és a vesécskéket, mint a szőlőszemeket, csupán a nyelecskéi fűzik egymáshoz (medve), 2. a vesécskéket laza kötőszövet egymáshoz fűzi (a cet, a vidra és a fóka veséje), 3. több száz renculus 20–30 összetett vesécskévé olvad össze.

A házi emlősállatainkban a fejlődés korai időszakában kialakuló renculusok mindinkább összenőnek egymással, s ezáltal alakul ki az ún. egyszerű vese, amely lehet lebenyezett vagy barázdált (bo) és sima (eq, su, ca) vese. Kezdetben a kéreglebenykék centrális és a velőpiramisok periferikus része nő össze egymással, ezáltal jön létre a marha többpapillás, barázdált veséje. Ha a szomszédos kéreglebenykék és a velőpiramisok bázisa teljes mértékben összenő, és csupán a velőpiramisok papillái maradnak különállóak, akkor a vese sima, többpapillás; ilyen a sertés veséje. Ha a kéreglebenyek és a velőpiramisok teljes mértékben összenőnek és a velőpiramisok papillái közös veseszemölcsöt, papilla communist képeznek, akkor sima, egypapillás veséről beszélünk; ilyen a húsevők, a juhfélék és az egypatások veséje.

A renculusok a sima egypapillás vesében is elkülöníthetők, mert a előpiramisokat a veseöbölben elágazódó erek elhatárolják egymástól, és a kéregállomány a két velőpiramis közé oszlopszerűen beékelődik, columna renalis Bertini.

A vese szerkezete

A vese tömör szerkezetű, csekély interstitiummal bíró tubuloalveolaris, csöves mirigy. Működési egysége a nephron, amelynek kiválasztószerve a vesetestecske, a corpuscula renis, reabszorbeálószerve pedig a vesecsatornácska, a tubulus renalis. A vesetestecske ugyanis vastag falú, szűk lumenű, kanyarulatos csőbe, a vesecsatornácskába folytatódik.

331. ábra - A nephron szerkezete

A nephron szerkezete


A vesetestecske

A vesetestecskék, corpuscula renis, száma szarvasmarhában kb. 4 000 000, juhban 1 010 000, sertésben 1 400 000, kutyában kb. 373 000, macskában 400 000. Az aktív filtrációt végző felület nagysága lóban 3910 cm2, szarvasmarhában 5730 cm2, kecskében 880 cm2, juhban 730 cm2, sertésben 1420 cm2. A vesetestecske nagysága 125–250 mikrométer, köbtartalma 2 000 000 köbmikrométer.

332. ábra - A vesetestecske szerkezete

A vesetestecske szerkezete


A vesetestecske két részből: érglomerulusból és az azt kehelyszerűen övező kettős falú, ún. Bowman-tokból, capsula glomeruli, áll. A kehelyszerű, kettős falú hámtok behorpasztott gömbhöz hasonlítható, amelynek belső falát alkotó visceralis hám mint glomerularis epithelium az érgomolyra fekszik rá. Ott, ahol az érgomoly a tömlő alakú tokot betüremítette, a visceralis hám a külső, parietalis hámba, capsularis epithelium, megy át. E helyen találhatók a vesetestecskékhez térő erek; ez a vesetestecske érpólusa. Az érpólussal szemben a tok parietalis lemeze szűkül, és a proximalis kanyarulatos csatornácskába megy át; ez a vesetestecske vizeleti pólusa. A parietalis és a glomerularis hámlemez között résszerű üreg, a Bowman-tok ürege található, amely a vizeleti póluson át a kanyarulatos csatornácska üregébe folytatódik.

333. ábra - A veseglomerulus szerkezete (Szentágothai szerint)

A veseglomerulus szerkezete (Szentágothai szerint)


334. ábra - A veseglomerulus kapillárisainak szerkezete (Szentágothai szerint)

A veseglomerulus kapillárisainak szerkezete (Szentágothai szerint)


Az érgomolyag artériás csodarece. A vesetestecskébe az érpóluson belépő kis arteriola, vas afferens, szállítja a vért. A glomerulusba lépése előtt egyetlen sejtréteget alkotó simaizomsejtjeit epitheloid típusú sejtek, az ún. juxtaglomerularis sejtek válják fel.

E sejtek az elektronmikroszkópos képen ozmiophil szemcséket tartalmaznak. A szemcsék anyaga a renin nevű enzim, amely az angiotensinogénből képezi az angiotensin-I, majd a vérplasma converting enzimje a -II hormont; ez a vérnyomást emeli. Ha a vas afferens falában levő baroreceptorok a lokális vérnyomás csökkenését érzékelik, akkor fokozódik a reninsecretio; ha a vérnyomás nő, a secretio csökken. Az érpóluson belépő vas afferens 4–6 tág lumenű kapillárisra oszlik.

A belépő vas afferens és a glomerulusból kilépő vas efferens között ezek a tág kapillárisok mint érívek egy síkban ágazódnak tovább, és ezáltal 4–6 érlebeny alakul ki, amelyek az érpólus felé konvergálnak. Sematikusan ez úgy néz ki, mintha az érgomolyagot az érpólus felé összetérő síkokkal szeletekre vágtuk volna. Minden lebenyke arteriolája 2–3 metarteriolára (lásd az értanban) oszlik, amelyek között hálózatszerűen foglalnak helyet a kapillárisok, majd a metarteriolák egyesülnek vas efferenssé, amely kilép az érpóluson, és mint arteriola kapillárisokat képez a kanyarulatos csatornácskák körül.

A lebenyeket ellátó ágak körül néhány pericyta jellegű kötőszöveti sejt, mesangium, fordul elő, amelyek a kapillárisokat helyenként körülvevő hálózatos kötőszöveti tér filamentosus és mucopolysaccharid jellegű anyagait termelik. Valódi collagenrost csak kóros viszonyok között található a glomerulusban. A kapillárisok fala pórusos endothel, a nyílások átmérője 0,1 mikrométer. Feltételezik, hogy az 50–100 mikrométer átmérőjű lyukakat két membrán külső lemezének öszszeolvadása révén keletkezett vékony elemi hártya, diaphragma, borítja. A kapillárisendothel falát kívülről vastag (150–200 mikrométer) PAS-pozitív mucopolysaccharidokat tartalmazó membrana basalis veszi körül.

Az érpóluson belépő vas afferens és kilépő vas efferens között a distalis kanyarulatos csatornácska egy kis szakasza, macula densa, halad át. E csatornácska szakasz fala kicsi, nagymagvú sejtekből áll, amelyek – ha az átáramló vizelet nátriumion-tartalma fokozódik – neuralis vagy hormonális úton fokozzák a renin secretióját.

A Bowman-tok visceralis lemezét lapos sejtek, podocyták, alkotják. Hosszú nyúlványaik a glomerulus kapillárisait ujjszerűen átfogják és rögzítik. A nyúlványaik közötti réseken át a kapilláris fala a tok üregét határolja. A kapillárisokban áramló vér és a Bowman-tok ürege között csupán pórusos endothel van; az annak pórusait fedő membrán és a membrana basalis a vese ultrafiltráló rétege. A tok parietalis falát vékony, egyrétegű laphám alkotja. A sejtek magvai az üregbe beemelkednek, külső felületüket PAS-pozitív alaphártya borítja.

A glomerulus kapillárisaiban keringő vér plasmájából a Bowman-tok üregébe fehérjementes folyadék filtrálódik; csupán kis molekulasúlyú anyagok juthatnak át rajta. Ez a primer vizelet, amelynek mennyisége lóban és marhában 24 óra alatt kb. 450–550 liter, sertésben a testtömegnek kb. a két-háromszorosa.

A primer vizelet mennyisége, illetőleg a filtráció függ a kapillárisokban áramló vér nyomásától. Ha a vérnyomás nő, a filtráció is fokozódik. A regulációt az a. afferens falában levő simaizmok tónusváltozása, a tunica media epitheloid sejtjeinek működése végzi. A juxtaglomerularis sejtek reninsecretiójukkal aktívan részt vesznek a kapillárisok vérnyomásának a szabályozásában. Vesegyulladásban a Bowman-tok visceralis felületét képező podocyták leválnak, és a tok üregébe jutnak.

A vesecsatornácskák szakaszai: proximalis kanyarulatos csatornácska, egyenes csatornácska, Henle-féle kacs, distalis kanyarulatos csatornácska.

A proximalis kanyarulatos csatornácska, tubulus renalis contortus proximalis (pars contorta I.) a kéreg pars radiatájába lép, és mint egyenes csatornácska, tubulus renalis rectus, az ún. Henle-féle kacs, ansa nephroni, leszálló ágát, crus descendens, szűkületét, portio conducens, majd felszálló vékony szárát, crus ascendens, képezi. Ez utóbbi megvastagodva, a kéreg pars convulatájába tér, ahol a distalis kanyarulatos vesecsatornácskát a tubulus renalis contortus distalist (pars contorta II.) alkotja. Az ebből eredő összekötő cső, a tubulus conjunctivus, a gyűjtőcsőbe, tubulus collectivus, torkollik, amely a több nephron által termelt vizeletet gyűjti össze, és a szemölcsvezetékbe, a ductus papillarisba, továbbítja. A ductus papillarisok a nephronok által kiválasztott vizeletet a vese papilláin levő nyílásokon keresztül a vesemedencékbe továbbítják.

A proximalis kanyarulatos csatornácska, a tubulus renalis contortus proximalis, a Bowman-tok vizeleti pólusától ered, kb. 10–20 mm hosszú és 40–60 mikrométer vastag, kanyarulatos csatorna (pars contorta I., fődarab). A belőle folytatódó Henle-féle kacs lehágó szárának proximalis szakasza is hasonló szerkezetű. A kéreg pars convolutájának metszéslapján ezek a csatornák láthatók többségben. Falukat kúp alakú, intenzíven festődő, szemcsés cytoplasmájú hám borítja. A hámsejtek lumen felőli felületét sűrűn elhelyeződő, 1 mikrométer hosszú mikrobolyhok fedik (kefeszegély). A szomszédos sejtek közötti határ hullámos lefutású. A sejtek bázisán sűrűn egymás mellett sejthártya-invaginatumok vannak, amelyek a sejt ún. basalis csikolatát adják. Az invaginatumok közötti sejtnyúlványokban egymás fölött oszlopszerűen helyeződő, hosszant megnyúlt mitochondriumok vannak, amelyek a reabszorpcióhoz szükséges energiát szolgáltatják.

A mag fölött helyeződő Golgi-apparatus nagysága a funkcionális állapot függvénye. A cytoplasmában lipid-cseppek, pigment stb. található. A vesecsatornácskákon áthaladó glomerulusfiltratum nagyobb része (7/8-a) a kanyarulatos csatornácskákból szelektíve visszaszívódik, reabszorbeálódik a vérbe. A cukor pl. teljes mértékben, a fehérje-bomlástermékek viszont csak elenyésző mennyiségben szívódnak vissza.

A Henle-féle kacs, a portio conducense, 10–15 mikrométer vastag, lóban, juhfélékben és kutyában viszonylag rövid, marhában, sertésben és macskában hosszú. Falát lapos, endothelszerű hám béleli, a vele párhuzamosan haladó kapillárisoktól nehezen különíthető el. Laphámsejtjei világosan festődők, a mag a lumenbe emelkedik. A sejtek felületén gyér számú mikroboholy látható, ami felszívó tevékenységet jelez.

A distalis kanyarulatos csatornácska, a tubulus renalis contortus distalis, a Henle-féle kacs felhágó szárának proximalis szakaszától (középdarab) kezdődik. Hámja vastag, kúp alakú sejtekből áll, kerek maggal. A sejt basalis részén az előzőhöz hasonló, de sűrűbb basalis csíkolatot találunk. Az invaginatumok között nagy számú mitochondrium helyeződik el egymás fölött. A lumen felőli felület kevés számú mikrobolyhot tartalmaz. A distalis kanyarulatos csatornácska egy szakasza az érpólushoz illeszkedő macula densa (lásd előbb). A distalis kanyarulatos csatornácskában megy végbe a víz reabszorpciója, a vizelet besűrűsödése. E csatorna hámsejtjei növényevőkben káliumtartalmú anyagokat választanak ki és mucint is termelnek.

Az elvezető- és gyűjtőcsatorna a tubulus conjunctivus, a tubulus collectivus és a szemölcsvezeték, a ductus papillaris; falát változó alakú, kerek magvú, világos cytoplasmájú hám béleli. A gyűjtőcsatornácskák hámja kb. 20–30 mikrométer vastag, a nagyobb lumenű kivezetőcsöveket pedig magas hengerhám béleli. A szemölcsvezetékek nyílásában urothelium van. A gyűjtő- és elvezetőcsövek a vizelet elvezetésén túl részt vesznek a víz reabszorpciójában is. A vesetestecskéket és a kanyarulatos csatornácskákat peritubularis kötőszövet veszi körül.

A vese erei. A vesekapun belépő a. renalis lebenyágakra, aa. interlobares, oszlik, amelyek a velőpiramisok között a basis pyramidisig hatolnak. A belőlük eredő ágak részben a vesemedencébe, az arteriolae rectae verae pedig a velőállományba lépnek, és azok táplálóereit adják. A kéregállomány alatt az interlobaris artériák kettéágaznak, és ív alakban lefutó ágaik, aa. subcorticales, a szomszédos artériákkal anasztomozálnak. Az erek összessége képezi a velőállomány érzónáját (határállomány). Az aa. subcorticalesből radialis lefutású, kéregbe térő ágak, aa. corticales radiatae, erednek. Ez utóbbiakról mint tengelyről minden oldalra vas afferensek lépnek az érgomolyagba; összességükben, mintegy ribiszkefürt alakzatot képeznek. A glomerulusokból kilépő vas efferensek a kéreg külső pars convolutájában kapillárisokra oszlanak, és a kanyarulatos csatornácskák hajszálérhálózatát alkotják. Részben belőlük származik a Henle-féle kacsot kísérő hosszanti kapilláris is. Ezeknek a kapillárisoknak a fala pórusos endothel. A pars radiata vesetestecskéinek nagyobb glomerulusaiból kilépő vas efferensek a velőpiramisok felé mint arteriolae rectae spuriae, lófarokszerűen ágazódnak el. A Henle-kacsot követve egyenes lefutásúak. Az aa. corticales radiatae végső szakaszából a vese tokjához is térnek ágak, ezek az aa. capsulares-ek.

335. ábra - A vese erei (vázlatos rajz)

A vese erei (vázlatos rajz)


A vese vénája, a v. renalis, az artériákhoz hasonlóan ágazódik el (vv. interlobares, vv. arcuatae, vv. interlobulares). A vese tokjában levő vénák csillag alakúan egyesülnek egymással, venulae stellatae, és közvetlenül folytatódnak a lobularis vénákba. A velőállományból vv. rectae térnek a subcorticalis vénákba. A vese vénái egymással többszörösen anasztomozálnak. Arteriovenosus anasztomózisok az érzónában, a veseöböl falában és a vese tokjában találhatók.

Az elvezető húgyutak

A vesemedence, pelvis renalis

A vesemedence, a pelvis renalis, a veseöblöt, sinus renalis, kitöltő, hártyás falú zsák, amelynek a vese szemölcseit borító falán a szemölcsvezetékek nyílnak. A nyílások átlyuggatottá, area cribrosa, teszik e területen a vesemedence falát. A vesemedencéből a húgyvezető, az ureter, vezeti el a vizeletet.

A pelvis renalis alakja állatfajonként eltérő; szarvasmarhában nem fejlődik ki, itt az ureter a veseárokban helyeződő két fő ágra, r. ureteris cranialis et caudalis, oszlik, ahova a papillákat övező vesekelyhek nyél alakú vezetékei nyílnak. Lóban és húsevőkben a szemölcsvezetékek közvetlenül a vesemedencébe szájadzanak. A vesemedence a vese öblén túl kétoldalt vesejáratokat, recessus pelvis, bocsát a vese két pólusa felé, amelyek szintén ductus papillarisok felvételére szolgálnak.

A vesemedence fala háromrétegű: belső rétege a nyálkahártya, tunica mucosa pelvis. Propriája vastag, sűrű, elasztikus rostokban gazdag hálózatból áll, sok lymphoid sejtet tartalmaz. Submucosa nincs. Az izomréteg a propriára fekszik. A nyálkahártya hámja urothelium, több magsoros, „átmeneti” hám; nagyfokú plaszticitás és ellenálló képesség jellemző rá. Benne egypatásokban kehelysejtek, lóban a propriába beterjedő tubuloalveolaris mucinosus mirigyek vannak, emiatt a ló vizelete sárgás árnyalatú, nyúlós, mucindús. Középső rétege vékony izomréteg, tunica muscularis, amely belső, hosszanti és külső, körkörös rétegre különíthető el. Kívül laza rostos kötőszövet, adventitia, fűzi a veseöböl falához és a papillákhoz. Ez lóban és marhában fejlett, benne zsírsejtek, erek, idegek, a vese hilusában pedig bőséges zsírszövet található.

A vesemedence erei és idegei. A vesemedence erei az a. et v. renalesből ágazódnak el, beidegzését a plexus renalis vegetatív rostjai adják.

A húgyvezető, ureter

A húgyvezetők (húgyvezetékek, húgyelvezető csövek) a vesemedencéből folytatódó páros, izmos falú, tágulékony, nyálkahártyával bélelt csövek. A hasüreg dorsalis falán extraperitonaealisan haladnak a medenceüregbe, és a húgyhólyagba nyílnak. Három szakaszuk van: a hasi, a medencei és a húgyhólyag falában haladó rövid intramuralis szakasz.

Hasi szakasza, a pars abdominalis, a vese hilusában, a vesemedence tölcsérszerű szűkületéből ered. A vese köldökén, ventralisan lép ki, majd kezdetben az aorta mellett az ágyékizmokon, zsírba ágyazottan halad a medencébe. Medencei szakasza, a pars pelvina, a dorsalis hasfalról eredő Douglas-redőben, plica urogenitalis, caudoventralisan a húgyhólyaghoz tér, miközben hímekben az ondóvezetőket, nőneműekben az a. uterina mediát keresztezi. A kétoldali húgyvezető e két szakasza a húgyhólyag felé medialisan, ívszerűen, lanthoz hasonlóan összetér. A jobb oldali húgyvezető hosszabb, mert a jobb vese előbbre helyeződik. A kérődzők bal oldali húgyvezetőjének kezdeti szakasza a bendő helyzete miatt jobb oldalt, a jobb oldali ureter alatt halad, majd a medence felé, balra térve éri el a húgyhólyagot. A húgyhólyag falában haladó szakasz, pars intramuralis, az ureter nagyon rövid, végső része. A húgyhólyagba lépő húgyvezető ugyanis a hólyag fundusát a nyak közelében átfúrja, és az izomréteg, valamint a nyálkahártya között haladva, a hólyag üregébe nyílik.

A húgyvezető fala három rétegből áll. A nyálkahártya submucosája vastag; ez lehetővé teszi annak hosszanti ráncoltságát. Átmetszetben az ureter lumene csillag alakú. Telt állapotban a redők elsimulnak. A nyálkahártya hámja több magsoros, polygonalis hámsejtekből álló urothelium. A ló húgyvezetőjének vesemedence felőli, kb. 10 cm hosszú szakaszában, a nyálkahártyában mucinosus mirigyeket találunk.

A középső izomréteg vastag, külső, körkörös, és belső, vékony, hosszanti simaizom-sejtrétegből áll. Retroperitonaealis szakaszát külső rétege, az adventitia fűzi környezetéhez. A Douglas-redőben savóshártya borítja. A vesemedencében összegyűlt vizelet az ureteren át, 10–25 mp-enként, szakaszosan ürül.

A húgyvezető erei és idegei. A húgyvezető artériái: az a. vaginalis r. uretericusa (su, Ca), az a. umbilicalis (Ru) vagy ágának a. ductus deferentis (eq, su, Ca) r. uretericusa, az a. vaginalis r. uretericusa (su, Ca). A vénás vért hasonló nevű vénák szállítják el. Autonóm beidegzését a plexus uretericus adja.

A húgyhólyag, vesica urinaria

A húgyhólyag körte vagy tojásdad alakú, izmos falú, nagyon tágulékony, tömlőszerű szerv, a vizelet befogadására, tárolására (rezervoár) majd kiürítésére szolgál. A medencében a végbél és a nemi szervek alatt, a fancsonton, nagyobbrészt intra-, kisebbrészt retroperitonaealisan helyeződik. Teltségi állapotától függően cranialis része (különösen kutyában) a hasüregbe nyomul (kutyában kikopogtatható). Ha megtelik, a felhalmozódó vizelet nyomást gyakorol a falára, s ez vizeletürítési ingert vált ki. Üres állapotban kerekded vagy citrom alakú (a lóé ököl nagyságú), tömör tapintatú szerv. Nőnemű állatokban, valamint kérődzőkben és sertésben a húgyhólyag viszonylag nagy, nőneműekben szélesebb is.

A húgyhólyag cranialis, lekerekített vége tompa csúcsban, apex (vertex) vesicae, végződik, amely a bélkacsokkal érintkezik. A közepén levő hegszerű csúcs, a centrum verticis, a húgyinda, az urachus, maradványa. A csúcs mögött a hólyag tágult teste, a corpus vesicae, van. A test dorsalis domború része, a facies dorsalis, a húgyhólyag feneke, a fundus vesicae, amely főként emberben különíthető el. E helyen nyílnak a húgyvezetők a húgyhólyagba. A test ventralis felülete, a facies ventralis, laposabb. A corpus a medence kijárata felé szűkül, s a húgyhólyag nyakába, cervix vesicae, megy át, amely a húgycsőbe, urethra, folytatódik. A nyak és a húgycső határán szűkület van, amely ezeket elkülöníti egymástól, az átmenet tehát nem tölcsérszerű. A hólyagnak a húgycsőbe vezető nyílását, ostium urethrae internum, e szűkület határolja. A húgyhólyag telődésekor nem egyenletesen tágul, hanem kezdetben a corpusa, majd az apexe nagyobbodik meg.

336. ábra - A tehén húgyhólyagja és húgycsöve (Nickel–Schummer–Seiferle szerint)

A tehén húgyhólyagja és húgycsöve (Nickel–Schummer–Seiferle szerint)


337. ábra - A ló húgyhólyagja (Gräning nyomán)

A ló húgyhólyagja (Gräning nyomán)


Fala három rétegből áll: 1. nyálkahártya, tunica mucosa, 2. izomréteg, tunica muscularis, és 3. savóshártya, tunica serosa.

1. A nyálkahártya, tunica mucosa, halvány sárgásvörös, erekkel bőven átszőtt, urothelium borítja. A húgyhólyag üres állapotában vastagabb, telt állapotában redői elsimulnak, kisebb boholyszerű nyúlványok azonban még fellelhetők. A lamina propria mucosae mirigy nélküli, sűrű kapillárishálózata van. A nyálkahártyát laza tela submucosa fűzi az izomréteghez. Mindkét réteg ér- és ideghálózatban gazdag, közöttük, helyenként simaizom kötegek, lamina muscularis mucosae, is láthatók.

A nyálkahártya ott, ahol az ureter fölötte és az izomréteg között halad, pars intramuralis, oszlopszerűen a húgyhólyag üregébe emelkedik, és két oszlopszerű kiemelkedést, columnae uretericae, alkot. Ezek caudalisan a húgycső nyílása felé összetérnek és két nyálkahártyaredőbe, plicae uretericae, mennek át. A redők közötti háromszög alakú terület a trigonum vesicae (Lieutaudi), amelynek nagysága a húgyhólyag telődésekor és ürülésekor nem változik, ezáltal mintegy biztosítja a vizelet állandó beáramlását az uretereken át. (A mesodermából fejlődik.) A redők a Lieutaud-féle háromszög csúcsán lécszerű kiemelkedésbe, crista urethralis, mennek át, amely a húgycső dorsalis falához tér. Rajta vagy a végén hím állatokban az ondódomb (lásd később) található. A húgyhólyag nyakán levő belső húgycsőnyílás, az ostium urethrae internum, a húgycsőbe vezet. A nyílást körkörös nyálkahártyaredő, a húgycső gyűrűje, az anulus urethralis, jelzi.

2. Az izomréteg, tunica muscularis, a legerősebb, csupán a húgyvezetők nyílása tájékán és a funduson vékony; az apex és a cervix tájékán a legvastagabb. Simaizom sejtkötegei három réteget alkotnak.

a) Külső, hosszanti izomrétege, a stratum externum, a funduson keskeny, majd legyezőszerűen szétsugárzik a hólyag dorsalis és ventralis falán. A nyakon levő keskeny dorsalis és ventralis kötegei kettéválva, a nyak körül hurkot képeznek. Ez a dorsalis és ventralis hurok a húgycsőzáró izom működését segíti elő. A legyezőszerűen széttérő izomsejtek a húgyhólyag két oldalán összefonódnak egymással. A hosszanti izomsejtek összehúzódásakor a húgyhólyag kisebbedik és caudalisan a medenceüregbe húzódik vissza. Az izom a húgyhólyag hátravonója, régebben m. detrusor urinaenak nevezték. Egyes sejtkötegei hím állatokban a végbél ventralis falához is térnek, a m. rectovesicalist alkotják.

b) A középső izomréteg, a stratum medium, körkörösen lefutó sejtekből áll. A húgycső nyílása körül megvastagodott sejtjei a húgycső záróizmát, a m. sphincter vesicaet, képezik.

c) A belső izomréteg, a stratum internum, hálózatosan lefutó sejtkötegekből áll, stratum plexiforme. Főként ferde és hosszanti irányú rostkötegek alkotják. Izomgerendái a vizeletürítés akadályozottsága esetén (prostatahypertrophia) megvastagodnak, és a nyálkahártyát tompa lécek alakjában az üregbe nyomják. Az izomsejtkötegek fonatai között érdús, laza kötőszövet van, amely a sejtek összehúzódásakor a savóshártya alatt „ér-, ideglemezzé” válik. E rétegnek szerepe van a húgyhólyag telődésében és kiürítésében, valamint elősegíti az egyes izomrostkötegek egymás melletti elmozdulását is.

3. A savóshártya, tunica serosa. A hashártya zsigeri lemeze, amely a húgyhólyag savós szalagjain át tér a húgyhólyag falához, és csaknem teljesen beborítja azt. Az apex és a corpus minden háziállatban savóshártyával fedett; szarvasmarhában csaknem az egész hólyagot, lóban csuklyaszerűen csupán a csúcsot és a test egy részét foglalja be. A hólyag telődésekor a vastag és laza subserosa lehetővé teszi, hogy a savósredő lemezei szétváljanak egymástól, és az ezáltal táguló savószsák a megnagyobbodott húgyhólyagot befogadni képes.

A húgyhólyag rögzítése. A húgyhólyagot a medenceüreg savóshártya-kettőzeteinek, plica urogenitalis (Douglasi), egyik része, a plica urinalis, tartja helyzetében. A plica urinalist három szalag alkotja: két oldalsó szalag, lig. vesicae laterale, a hólyag két oldalát a medenceüreg dorsolateralis falához; alsó szalagja, a lig. vesicae medianum, sarló alakú, a hólyag alsó falát a medence fenekéhez és az alsó hasfalhoz fűzi.

A szalagok tulajdonképpen savóshártya-kettőzetek, a bennük foglalt kötőszövettel, valamint a hólyaghoz térő erekkel és idegekkel. Az oldalsó szalagok elülső szabad szélében az elzárult köldökartéria, az a. umbilicalis, kerek, köteg alakú maradványa, a lig. teres vesicae, halad. A lig. vesicae medianumban két kötőszövetes köteg van. Elülső, szabad szélében a húgyinda, az urachus, kötegszerű maradványa tér a centrum verticistől a köldökig. Hátulsó részében a hólyag ventralis felületét a lig. pubovesicale a fancsonthoz rögzíti, s megakadályozza a hólyag nagymértékű előreesését.

A húgyhólyag erei. A húgyhólyagot a belső csípőartéria ágai, az aa. vesicales craniales (ex a. umbilicalis) (eq, Ru, su) vagy az a. vesicalis cranialis (ex a. urogenitalis), és az a. vesicalis caudalis (ex a. vaginalis, hímekben ex a. prostatica) látják el vérrel. A vénás vért hasonló nevű vénák vezetik el. A sertésben a v. vesicalis cranialis a v. iliaca externa, a v. uterina vagy v. ductus deferentis nevű ágához tér.

A húgyhólyag idegei a vegetatív idegrendszerből származnak. Sympathicus rostjait a ggl. hypogastricum postganglionaris és a n. hypogastricus praeganglionaris rostjai adják. Parasympathicus rostjai a 2., 3. és 4. keresztidegből eredő nn. pelviniből származnak. A sympathicus és a parasympathicus rostok fonatot, plexus vesicalis, képezve jutnak el a húgyhólyaghoz. A m. sphincter vesicaet a n. pudendus rostjai látják el.

A húgycső, urethra

A húgycső, a húgyhólyag nyakától a húgycső belső nyílásától, ostium urethrae internum, eredő vastag, izmos falú cső, amely nemtől függően különböző vastagságú és hosszúságú. A medenceüreg retroperitonaealis részén át a húgycső külső nyílásáig, ostium urethrae externum, terjed, amelyen át a külvilággal (hímneműekben) vagy a hüvelytornáccal (nőneműekben) közlekedik. A nőneműek húgycsöve viszonylag rövid, állatfajoktól függően 6–12 cm, külső nyílása résszerű vagy ovális, a hüvelynyálkahártya domb alakú párnáján (ca, fe) vagy harántredőjén (Ru, sus) nyílik. A nyílás mögött vakzsák, diverticulum suburethrale, mélyed be. Hímneműekben hosszú, és két szakasza van: a medencei pars pelvina, amelynek kezdeti, prostata előtti része a pars praeprostatica, prostatával fedett része a pars prostatica, és külső, hímvesszői pars penina (spongiosa) (korábbi nevén: pars externa). A vizeletelvezető cső tehát nőneműekben a hüvelytornáctól kezdődően, hímneműekben pedig a húgycső kezdeti szakaszán levő ondódombtól kezdődően a nemi szervekkel közös csatorna, canalis urogenitalis.

A húgycső fala négyrétegű. Felső rétege, a nyálkahártya, hosszanti redőket alkot, hámja, az urothelium, a húgycsövet béleli. Cső alakú vakzsákjaiba, lacunae urethrales (eq, bo, sus, ca), mirigyek, glandulae urethrales (bo, ca) nyílnak. A vékony lamina propria mucosaet kívülről érdús merevedő szövet, stratum cavernosum urethrae veszi körül. Középső rétege az izomréteg, amely hímekben fejlett, önálló izom, m. urethralis, amit adventitia fűz környezetéhez. A húgycső lumene tág, nem esik össze.

A húgycső erei és idegei. A húgycsövet az a. vesicalis caudalis (ex a. vaginalis) r. urethralisa, az a. prostatica r. urethralisa és az a. urethralisa (Ca: ex a. pudenda interna) látják el; vénája a v. urethralis (ex v. pudenda interna).

Beidegzése autonóm, a ggl. hypogastricumtól a plexus prostaticus rostjai térnek hozzá.

Állatfajonkénti jellegzetességek

A ló sima, egypapillás veséje sötét sárgásbarna színű, a jobb oldali szív alakú és nehezebb, mint a bal oldali, bab alakú vese. A bal vese 15–20 cm hosszú és 11–15 cm széles; caudalis vége szélesebb, ventralis felülete pedig domborúbb. A vese hilusa mélyen a ventralis felületre terjed, több árkot képez, amelybe az a. renalis ágai mélyednek be. A jobb vese, 13–15 cm hosszú és 15–18 cm széles. Dorsalis felülete domború, a ventralis enyhén homorú vagy lapos. Tömege 625 (480–840) g, a bal veséé 602 (425–780) g.

A két vese közül a jobb előbbre helyeződik, a 16. (a 15–17., ritkán a 14.) bordáig ér; caudalisan ritkán éri el az első ágyékcsigolyát. A bal vese a helyzetéből kisfokban elmozdítható, a 17. (16–18.) bordától a 2–3. ágyékcsigolyáig terjed. A jobb vese elülső vége a máj impressio renalisába illeszkedik, dorsalisan a rekesz jobb szárával és az ágyékizmokkal érintkezik. Ventralis felületét kötőszövet fűzi a vakbél fejéhez. Medialisan a bal vese, a hátulsó üresvéna, caudalisan a duodenum descendens szomszédos vele. A bal vese dorsalisan a rekesz bal szárával és az ágyékizmokkal, ventralisan az éhbélkacsokkal, a duodenum ascendensszel, a colon descendensszel és ritkán a pancreas bal lebenyével érintkezik. A lép fejéhez a lig. renolienale fűzi. Zsírtokja vastagabb, mint a jobb veséé.

A vese állományai jól elkülöníthetők egymástól; a columna renalisok gyengén fejlettek. A kb. 40–64 vesécske tejesen összenőtt egymással. A velőpiramisok egy centrálisan helyeződő, közös, hoszszú, ívben hajló, taraj alakú papillát, papilla renalis communist, képeznek, amely az egységes üregű pelvis renalisba beemelkedik. Felületét a ductus papillarisok változó nagyságú nyílásai átlyukasztják: area cribrosa. A vese két vége felőli ductus papillarisok a vesemedence két végén eredő, 6–10 cm hosszú és 3–5 mm átmérőjű, csőszerű járatba, recessus terminales, nyílnak.

A vesemedence a papilla communis tájékán viszonylag kicsi, annak két oldalán dorsalisan és ventralisan vakzsákokat, recessus pelvis, képez. A nyálkahártya sárgásfehér, magas, vaskos redőket alkot; tubulosus mirigyei mucint termelnek.

A húgyvezetők közül a jobb oldali hosszabb, kb. 70 cm hosszú, mindkettő retroperitonaealisan halad, és egymástól kb. 3 cm távolságban a húgyhólyagba nyílik. Kezdeti, 6–10 cm hosszú szakaszuk nyálkahártyájában mirigyek, gll. mucosae uretericae, vannak.

A húgyhólyag üres állapotban ököl nagyságú, a medenceüregben helyeződik, telt állapotban a fanfésű elé, a hasüregbe nyomul, néha a köldöktájékot is eléri.

A húgycső kancában 6–8 cm hosszú, középső izomrétege három rétegből áll. Közülük a körkörös réteg mint különálló izom, m. urethralis, a legvastagabb. A submucosában levő stratum cavernosum urethrae a húgycső belső nyílása közelében ered és caudalisan mind vastagabbá válik. A két plica ureterica magas, a crista urethralis a húgycső közepéig követhető.

Kérődzők

A kérődzők közül a szarvasmarha barázdált, többpapillás veséje barnásvörös színű. A jobb vese hoszszant ovális alakú, előbbre helyeződik, a bal a jobb mögött és alatt található; helyzete a bendő teltségi állapota szerint változik. A dorsalis bendőzsákhoz fekvő felülete, a facies ruminalis, lapos. Mindkét vesének széles hilusa van, amely árokszerű üregbe, a veseárokba, fossa renalis, folytatódik. A bal vese 19–25, a jobb 18–24 cm hosszú. A bal oldali vese nagyobb, a birka veséje nehezebb a kecskéénél.

A jobb vese a 13. bordától a 3. ágyékcsigolyáig terjedő síkban helyeződik. Elülső vége a máj impressio renalisába fekszik, dorsalisan a rekesz száraihoz és az ágyékizmokhoz simul. Ventralisan a hasnyálmiriggyel, a vékony- és vastagbelekkel érintkezik.

A bal vese vastag zsírtokba ágyazott savósredőn a hasüregbe lóg (fiziológiai vándorvese), a hasüreg jobb felében a median sík jobb oldalán, a 2–5. ágyékcsigolya síkjában helyeződik; tengelye kb. 45°-kal elfordul, és hilusa ezáltal nem medialisan, hanem dorsalisan tekint. A 12–25, különböző nagyságú vesécskéből álló vesén a barázdák jól láthatók. A nagyobb lebenykék 2–5 vesécske összenövéséből alakulnak ki. A velőpiramisok is ennek megfelelően kúp vagy a veseárokba nyúló hosszanti léc alakúak. Összesen kb. 18–22 vesepapilla található.

A szarvasmarhának nincsen vesemedencéje (lásd előbb). A vesepapillákat vesekelyhek, calices renales (majores et minores), hüvelyszerűen veszik körül. A kelyhek eltérő hosszúságú és vastagságú nyeleken ülnek. A nyelek vezetékei az ureter két járatába, ramus ureteris cranialis et caudalis, egyesülnek. A két vesejárat a vese köldökén húgyvezetővé egyesül, és itt vastag zsírpárna övezi. A jobb oldali ureter a többi állatfajéhoz hasonló lefutású. A bal ureter kezdeti szakasza a median síktól jobbra halad, majd a medence bejáratában balra tér, és a plica urogenitalis bal redőjében haladva éri el a húgyhólyagot.

A húgyhólyag viszonylag nagy, hosszant elnyúlt, tojás alakú; telt állapotában a fanfésűn át az alsó hasfalra is ráterjed. A cervix vesicaet tehénben kötőszövet fűzi a hüvelyhez. A crista urethralis szarvasmarhában 0,5 cm magas redő, tehénben 10–13 cm hosszúságban követhető, a húgycső dorsalis falán a húgycső külső nyílásáig. Az orificium urethrae externum résszerű, két oldalsó nyálkahártyaredő határolja. Mögötte caudalisan nyálkahártya által alkotott 2 cm mély és kb. 2 cm széles vakzsák, diverticulum suburethrale, nyúlik ventralisan a retroperitonaealis kötőszövetbe.

A juh és a kecske veséi sima, egypapillás vesék; egymáshoz hasonlóak, elkülönítésük nehéz. Bab alakúak, barnásvörös színűek, jól táplált állatokban világosbarnák; hosszúságuk 5,5–7,0 cm, hilusuk viszonylag kicsi, tömegük külön-külön 100–160 g. A jobb vese a 13. borda síkjától a 2. ágyékcsigolyáig terjed. A bal, akárcsak szarvasmarhában, a median síktól jobbra helyeződik, a 2–4 vagy az 5. ágyékcsigolya síkjában. A jobb vese elülső vége a májon benyomatot, impressio renalist, alkot. Medialis és ventralis felülete a hasnyálmiriggyel és a bélcsővel szomszédos. A bal vese medialis felülete a bendőhöz ér, ventralis felületével a duodenum ascendens és a colon descendens szomszédos. A velőpiramisok léc alakú, hosszanti irányú papilla communist képeznek, amelynek két oldalán másodlagos papillák, ún. pseudopapillák, emelkednek ki. Ez utóbbiak száma juhban 10–16, kecskében kb. 10.

A vesemedence a papilláknak megfelelően tagolt, centrális része a papilla communist fogadja magába; két oldalra terjedő recessus collateralisai a pseudopapillákat övezik. Az ureter kérődzőkön a hátulsó üresvéna mentén halad a medencébe. Bal oldali kezdeti szakasza a median síktól jobbra helyeződik.

A juh hólyagja kb. 4–5, a kecskéé 5–6 cm hosszú. A submucosában vékony stratum cavernosum van, amely a plica uretericákon át a crista urethralisba is beterjed. A diverticulum suburethrale 1–1,5 cm mély.

Sertés

A sertés veséje sima, többpapillás vese. Bab alakú, dorsoventralisan kissé lapított, barna színű, ha vérrel telt, szürkésbarna. Hilusa változó nagyságú. Egy-egy vese tömege 200–280 g. A zsírtok különösen vastag; a vesék a bordaív mögött extrathoracalisan, az 1–4. ágyékcsigolya síkjában helyeződnek. A jobb vese kissé előbbre van, a májat azonban nem éri el. A bal vese a léppel, a jobb oldali a hasnyálmiriggyel szomszédos. A vese kéregállománya 5–25 mm vastag, a velőállomány kb. fele vastagságú. A vese glomerulusai szabad szemmel éppen láthatók, a velősugarak jól, a kéregállomány oszlopai alig különíthetők el. 2–5 velőpiramis összenőve alkot egy-egy papilla renalist, amely a sinus renalisba nyílik. Az egyszerű papilla kúp alakú, az összenőtt lécszerű vagy több csúcsú. Összesen mintegy 8–12 papilla van, amit változó nagyságú area cribrosa borít. V. stellata sertésben ritkán lelhető fel. A vesemedence a veseöblöt kitölti, centrális ürege a hilus tájékán az ureterbe megy át. Kétoldalt kiöblösödő, változó nagyságú recessusai a 8–12 nyeles vagy nyél nélküli calix renalis (major et minor) üregeivel közlekednek. A húgyvezető lateralisan domború ívben halad a húgyhólyaghoz. A húgyhólyag tojás alakú.

A húgycsőnek kocában külső és belső hosszanti, valamint középső vastag, körkörös izomrétege van. Ez utóbbi a húgycső záróizmát, m. sphincter vesicae, alkotja. Az orificium urethrae externum mögött caudalisan nyálkahártyából álló, kicsi vakzsák, diverticulum suburethrale, található.

Húsevők

A húsevők veséje sima, egypapillás vese, sötét barnásvörös vagy kékesvörös, bab alakú. Nagysága és tömege fajtáktól függően változik. A két vese 50–150 g tömegű, egy-egy vese 25–75 g, a bal vese nehezebb. Hossza 38–44 mm, szélessége 27–31 mm, vastagsága 20,5–25 mm.

A kutya jobb veséje intrathoracalisan helyeződik. Elülső vége a 12. borda, a hátulsó a 2–3. ágyékcsigolya síkjában van; dorsalisan a rekeszoszlopra és az ágyékizmokra fekszik rá. Az elülső vége a májon impressio renalist képez; medialisan a hátulsó üresvéna, ventralisan a duodenum descendens és a pancreas, a colon ascendens. valamint az esetenként erősen telt gyomor határolja. Lateralis széle az oldalsó hasfalra fekszik rá. A bal vese könnyebben elmozdítható helyzetéből, mint a jobb; lateralisan a léppel, a hasfallal, ventromedialisan pedig a colon descendensszel, cranialisan az esetleg telt gyomorral és a máj lebenyeivel szomszédos. A két vese a hasfalon át kitapintható.

A húgycső szukában külső és belső, hosszanti, valamint középső, vastag, körkörös izomrétegből álÍ; belőle származik a m. urethralis is.

A macska veséje sárgásbarna színű, a jobb az 1–4., a bal a 2–4. ágyékcsigolya síkjában van. Mindkét vese a hasfalon át is kitapintható. A vese metszéslapján a cortex és a medulla, valamint a stratum subcorticale jól elkülöníthető egymástól. A cortex renis 12–15 mm vastag. A papilla communis hoszszanti léc alakjában emelkedik be a vesemedencébe. Dorsalis és ventralis felületén 12–16 vaskos, redő alakú nyúlványa, pseudopapillája van. A ductus papillarisok a vesemedence falán a papilla communist borító area cribrosán nyílnak. A vese vénái subcapsularis vénákat is alkotnak, amelyeknek egy pontban összeszedődő ágai csillag alakúak, összetérnek, vv. stellatae; faágszerűen ágazódnak el. A vénák között számos anasztomózis van. A vesemedence a sinus renalisba beemelkedő pseudopapilláknak megfelelően tagolt. Centrális üregében a lateralis szél felől a papilla communis emelkedik be, amelynek dorsalis és ventralis felületén a pseudopapillákat borító, bab alakú recessus collateralisok vannak.

Az ureter a lóéhoz hasonló lefutású. A húgyhólyag telt és üres állapotban is a hasüregbe terjed és az alsó hasfalra ráfekszik. A medenceüreg bejáratáig terjedő nagycseplesz nem borítja, telődésekor a hasfal és a cseplesz közé nyomul.

A húgyszervek fejlődése

A húgyszervek a nemi szervekkel közös, egységes telepből, de korábban fejlődnek. A vese a középső csíralemez lamina urogenitalisából, a vesemendence és a húgyvezető, valamint a trigonum vesicae (Lieutaudi) szintén a lamina urogenitalisból származik; a húgyhólyag és a húgycső entodermalis eredetű, a cloacából fejlődik. A húgyszervek és a nemi szervek fejlődésük közben hozzájárulnak egymás kivezetőcsöveinek az alkotásához, végső szakaszuk a hím- és nőneműekben egyaránt közös marad, canalis urogenitalis.

A vese. A lamina urogenitalison emlősökben, madarakban és hüllőkben is időbelileg egymás utáni sorrendben és az embrió hossztengelye mentén pedig térbelileg is egymás mögött három vizeletkiválasztó szerv fejlődik ki: 1. az ontogenetikailag és filogenetikailag legősibb, cranialis helyeződésű vesetelep, az elővese, pronephros, 2. a későbbi, a középső helyeződésű ősvese, a mesonephros, és 3. a véglegesen kialakuló, caudalis helyeződésű maradó vese, a metanephros.

338. ábra - Az elővese, az ősvese, és a maradó vese (vázlatos rajz, Fischel nyomán)

Az elővese, az ősvese, és a maradó vese (vázlatos rajz, Fischel nyomán)


Az elővese alacsonyabb szervezettségű gerincesek (körszájúak) kiválasztószerve. Telepe a nyaki szelvények és az első két háti ősszelvény tájékán alakul ki, nephrogen köteg alakjában. Az aorta két oldalából érhurkok türemkednek a coelomába, amelyek az elővese-testecskéket alakítják ki. Eközben a nephrogen köteg parietalis lemeze a glomerulus és az ectoderma felé türemkedve, elővese-csatornácskává alakul. A fejlődő csatornácskák caudalisan hajlanak, majd egymással összeolvadnak, és a primer húgyvezetőt, a Wolff-féle csövet alakítják ki.

339. ábra - A vese fejlődése (Szentágothai szerint)

A vese fejlődése (Szentágothai szerint)


Az ősvese telepe a mesonephrogen szövetből és az elővese mögött, az utolsó nyaki szelvényektől az 1–3. háti szelvény tájékáig fejlődik ki. A halak és a kétéltűek kiválasztószerve. A telep ősvesecsomókra tagolódik, amelyekben üregek képződnek, és ezáltal, ősvesehólyagokká alakulnak át az aorta két oldalán. Az ősvesehólyagokból kacsokat képező hámsarj nő a Wolff-féle cső felé, majd a sarjakból fejlődő ősvese-csatornácskák a primer húgyvezetőkbe sarjadzanak. Ezáltal a Wolff-cső az ősvese kivezetőjáratává válik. Az ősvese-hólyagocskákba az aorta egy-egy ága (aa. mesonephricae) nyúlik be, és gomolyt alkot. Így alakul ki az ősvese egysége, a nephron; a nephronok együttese az ősvese mirigyállományát képezi.

A maradó vese a 21–32. ősszelvény tájékán, a metanephrogen szövetből fejlődik ki. Kivezetőcsöve az ureter és a vesemedence a Wolff-féle cső sarjadzó végső szakaszából ureterbimbó alakjában indul fejlődésnek. Az ureterbimbóból a craniodorsalisan növekvő Kupffer-féle vesecső nő ki, amelynek elülső, hólyagszerű, vak vége a veseöbölbe türemkedik, és a primer vesemedencét alkotja. A húgyhólyag a cloacából származik. A cloaca caudalisan vakon végződő endodermatömlő, a hátulsó bélöböl egy része, amelybe craniodorsalisan az utóbél vezet. Cranioventralis részén a húgyinda, urachus, fejlődik. A cloaea többszörösen tagolódik, először cranioventralis falából egy horizontális redő, a septum urorectale sarjadzik caudalisan, amely a cloaca dorsalis harmadát mint végbelet elkülöníti a ventralis cloacamaradványtól. Ez utóbbi tovább tagolódik, cranialis részéből a húgyhólyag, középső szakaszából a húgycső, végső szakaszából a canalis urogenitalis fejlődik ki. A hólyag dorsalis falán levő Lieutaud-féle háromszög mesodermalis eredetű, a Wolff-cső kezdeti szakaszából alakul ki. A Wolff-cső nagyobb részéből hímneműekben az ondóvezető fejlődik.