Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok funkcionális anatómiája

Fehér György

Mezőgazda Kiadó

7. fejezet - ÉRTAN, ANGIOLOGIA

7. fejezet - ÉRTAN, ANGIOLOGIA

Az érrendszer, systema vasorum

Az élőlényekben a belső környezet, a szervezet állandóságának a fenntartása a lét feltétele. Az érrendszer (vérér- és nyirokérrendszer) elsősorban ezt, vagyis a szervezet anyagcseréjét szolgálja: az élet fenntartásához szükséges táplálóanyagokat és oxigént szállít az emésztő‑, illetőleg a légzőszervekből a szervezet sejtjeihez, és a sejtek anyagcseretermékeit szállítja a különböző szervekbe, ahol a méregtelenítés vagy kiválasztás végbemegy. E fő funkciója mellett az érrendszer szerepe jelentős a kémiai (humoralis) szabályozásban is. A belső elválasztású mirigyek hormonjai az érrendszer közvetítésével jutnak el tevékenységük színhelyére. Fontos szerepe van a hőszabályozásban is, és a szervezet ellenálló képességét biztosító rendszer (reticuloendothelialis systema: RES) részeként a szervezet védekezésében is a baktériumok, a vírusok és a toxikus anyagok ellen.

A szervezet csaknem valamennyi szövetét, szervét hálószerűen átjáró két érrendszerrel, systema vasorum, éspedig a vérérrendszerrel systema vasorum sanguinis, és a nyirokérrendszerrel, systema lymphaticum, az értan, angiologia, foglalkozik. A két, teljesen zárt érrendszerben a test folyadékai, a vér, sanguis, illetőleg a nyirok, lympha, keringenek. A vér az érrendszerben a szívtől kiindulva teljes körben, centrifugálisan és centripetálisan, a nyirok a nyirokérrendszerben viszont csupán centripetálisan, a szervekből a szív felé áramlik a nagyvénákba. A nyirokérrendszer ilyenformán a vénarendszer függeléke.

A vérérrendszer központi szerve a szív, cor, a vér áramlását végző, izmos falú szerv. Periferikus szervei a vérerek, vasa sanguinea (lat.: vas = edény).

A vér a szívből indul ki, és zárt pályán, a vérerekben keringve tér ismét vissza a szívbe. Ezáltal vérkört, circulus sanguinis, hoz létre. Az állandó hőmérsékletű, homioterm állatokban (amnioták) két vérkört: a nagyvérkört, circulus sanguinis major s. aorticus, és a kisvérkört, circulus sanguinis minor s. pulmonalis, különböztetünk meg.

A nagyvérkör a bal kamrából a főérrel, aorta, kezdődik, és állatfajonként változó számú ágával, kapillárishálózatával a test minden részét ellátja. A szervek kapillárisaiból összeszedődő vénák a test két legnagyobb vénája, az elülső és a hátulsó üresvéna közvetítésével a szív jobb pitvarába vezetik a vénás vért. A nagyvérkör külön része, szakasza a máj funkcionális keringési rendszere, a portális vérkör, circulus sanguinis portalis, amely a gyomor, a belek, a lép, a máj és a hasnyálmirigy vérét vezeti a hátulsó üresvénába.

A kisvérkör, a tüdő funkcionális vérkeringése, a jobb kamrából indul ki, és a tüdőartérián át a tüdőhólyagocskák hajszálérhálózatában ágazódik szét. Itt történik a gázcsere (oxigénfelvétel, szén-dioxid-leadás). A kapilláris hálózatból az oxigénben dús artériás vért a tüdővénák, venae pulmonales, gyűjtik össze, amelyek a bal pitvarba térnek vissza.

A vérerek három csoportba oszthatók a vér áramlásának iránya (és nem a bennük áramló vér minősége) szerint. Ezek: a kamrákból eredő artériák, arteriae (ütő-, verő-, osztóerek), a szervezetben hálózatot képező kapillárisok, vasa capillaria, és a kapillárisoktól a szívhez térő vénák, venae (gyűjtő-, vivő-, visszerek), csoportja.

Az erek falát általában három réteg alkotja: 1. a belső réteg, tunica intima, egyrétegű laphámsejtekből, endothel sejtekből áll, 2. a középső réteg, tunica media, az erek típusától függően vékony vagy vastag simaizomsejtekből vagy főként rugalmas rostokból álló, körkörös réteg, 3. a külső réteg, tunica adventitia, laza kötőszövet, amely az ereket a környező szervekhez fűzi.

Az artériák, arteriae

Az artériák vastag, rugalmas, kissé merev falú, kerek harántmetszetű erek. A szívtől távolabb mind kisebbé, vékonyabb falúvá válnak. Az artériákat szerkezetük és bizonyos fokban méreteik alapján sematikusan három fő típusba sorolhatjuk. Eszerint az artériák lehetnek: elasticus (nagy), muscularis (középnagy) típusúak és arteriolák („vegyes” típusú, kicsi erek).

366. ábra - Az artéria és a véna falának szerkezete (Benninghof–Braus szerint)

Az artéria és a véna falának szerkezete (Benninghof–Braus szerint)


fekete: collagenrost; pontozott: rugalmas rost

Elasticus típusú artériák. Ide tartoznak az aorta és a belőle elágazódó nagyerek, valamint a végtagok, a nyak, a fej, a hasűri zsigerek és a medence artériatörzsei.

Az érfalak rétegei.

1. A tunica interna az ér falvastagságának kb. 1/6-át képezi; endothel sejtrétegből, ez alatti hosszant rendeződött, vékony, rugalmas rostokat és kevés kötőszöveti sejtet tartalmazó subendothelialis rétegből, stratum subendotheliale, és főképpen körkörös lefutású, vastag, rugalmas és kevés collagenrostot tartalmazó kötőszövetes rétegből, membrana elastica interna, áll.

2. A tunica media változó számú (kb. 30–70), hüvelyszerűen egymásba illeszkedő, szövetszerűen összefonódott, rugalmas rostból álló, lyukas lemezhez hasonló ablakos hártyából, membrana fenestrata, épül fel, ezt vékony, rugalmas és kevés collagenrostból álló kötőszövet fűzi egymáshoz, amely kevés simaizomsejtet is tartalmaz. A sejtek közötti állományt mucopolysacharidák alkotják.

3. Az adventitia vékony, nagyobbrészt hosszant lefutó, rugalmas és collagenrostot tartalmazó, laza rostos kötőszövet. Benne az érfal táplálóerei, vasa vasorum, ágazódnak el.

A szívkamrák összehúzódásakor (systole) a nagyerekbe nyomuló vérmennyiség pulzushullámot vált ki. Ez a vérnyomást növelő pulzushullám végigterjed az artériarendszeren. A szívkamrák falának elernyedésekor (diastole) a kamrák billentyűi záródnak, és megakadályozzák az erekbe préselt vérmennyiség visszaáramlását. Ha az erek fala merev volna, a vérnyomás és az áramlás ingadozása igen szélsőséges, nagyfokú lenne, a nagyerek rugalmas fala azonban systole idején tágul, és ezáltal mintegy energiát tárol, amely diastole alatt a rugalmas érfal összehúzódásakor felhasználódik.

Ez akadályozza a vérnyomás hirtelen csökkenését, és megtartja a véráramlás folyamatosságát. A nagyartériák ezáltal a vérkeringés ún. nyomáshullám-kiegyenlítő berendezései. Az elasztikus típusú artériák rendszerint a szív közelében találhatók, ahol a vérnyomás magas.

Muscularis típusú artériák. Ilyenek a középnagy artériák. Faluk rétegei:

1. A tunica intima endothelrétegében a sejtek az ér hosszában rendeződnek; alattuk laza rostos kötőszövet van, amely azt a lamina elastica internához fűzi.

2. A tunica media körkörösen vagy spirálisan rendeződött simaizomsejtek vastag, lemezszerű rétege, amely a fal vastagságának több mint a felét alkotja. Az izomsejtek kötegeit vékony, hártyaszerű, rugalmas collagen- és rácsrostokat tartalmazó kötőszövet fűzi egymáshoz.

3. A tunica adventitia belső, körkörös, és külső, spirális lefutású rugalmas és collagenrostokat tartalmaz; a media közelében egymásba fonódó rostjai lemezt, lamina elastica externa, képeznek. A nagyobb erek adventitiájában vasa vasorumot találunk. Az adventitia a zárt testüregekben haladó artériákban (koponyaüreg, mellkas) vékony, a végtag artériáiban és a felületesen haladó erekben vastag.

A muscularis típusú artériák aktív összehúzódásra képesek, a vér áramlását aktívan segítik, ezáltal szabályozzák az egyes szervek, testrészek vérellátását. Befolyásolják a vérelosztást azáltal is, hogy a vérnyomást bizonyos határok között szabályozzák. Összehúzódásukkor lumenük csökken, a vérnyomás nő, tágulásukkor csökken a vérnyomás, a szív működése lassul. A muscularis típusú artériák aktív szerepére utal az is, hogy a szervezet összes artériáinak simaizom-mennyisége jóval több, mint a szívizom rostjaié. Az artériák mindig a bizonyos fokú összehúzódás állapotában vannak. A szövetekben átvágott artéria végei megrövidülnek, a szövetekbe visszahúzódnak, eltávolodnak egymástól.

Az elasztikus és a muscularis típusú artériák között számos átmeneti típus létezik: vegyes típusú artériák. Tunica mediájukban a simaizomsejtek és a rugalmas rostok mennyisége egyaránt jelentős; egymáshoz viszonyított arányuk változó. Minél közelebb van az artéria a szívhez, annál több rugalmas és collagenrostot, minél távolabb van, annál több simaizomsejtet tartalmaz.

Arteriolák és praecapillaris artériák, általában azok az erek, amelyek falában specifikus festéssel rugalmas rostot kimutatni már nem lehet. Elkülönítésük a muscularis típusú artériáktól viszonylag nehéz, mert a szerkezeti különbség csekély.

1. A tunica intimát hosszant rendeződő endothelsejtek képezik. Az endothelréteg alatt membrana elastica interna van.

2. A tunica media a nagyobb arteriolákban 3–4, a praecapillarisokban egy sejtrétegű. A simaizomsejtek között rácsrosthálózat van.

3. A tunica adventina a nagyobb arteriolákban hosszant rendeződött rugalmas és collagen rostkötegekből áll. A praecapillaris arteriolákban a rostok száma csekély.

Az arteriolákban áramló vér meglehetősen nagy artériás nyomása gyorsan csökken, és a praecapillarisokhoz jutva a kapillárisrendszerre általában jellemző alacsony vérnyomást találunk. A kapillárisok előtti arteriolák tehát a nyomáscsökkentő szelepekhez hasonlóan működnek.

Az artériák falának táplálása és beidegzése

Az artériák falának belső rétegeit az intimán keresztül, diffúzió útján táplálja a bennük áramló vér. A diffúzióban nagy szerepük van az ablakos hártyáknak. Az ér falának külső rétegét a nagyartériákban az adventitia saját erei, vasa vasorum, látják el; végágaik a mediába is behatolnak. A kisebb artériákat a környező szövetek kapillárisai táplálják.

Az artériák falának vérellátását a viszonylag magas vérnyomás gátolja, a falban levő kapillárisokban ugyanis a vér áramlását az artéria falát feszítő magasabb vérnyomás akadályozza. Ez az egyik oka az érfal korai öregedésének, a szövetek anyagcseréje során keletkező káros, nagyobbrészt kolloidális, nagy molekulájú anyagok felszaporodásának.

A vérkeringést az idegrendszer szabályozza. Az erek falában sok helyen találhatók idegvégződések, vérnyomásérző baroreceptorok (sinus caroticus, az aorta fala) és a vér kémiai összetételét jelző chemoreceptorok (glomus caroticum). Előbbiek megtalálhatók az aorta ívének falában és a belső fejartéria eredésének sinusszerű tágulatában (sinus caroticus), illetve annak közelében (glomus caroticum). Más típusúak találhatók a vese ereinek falában, az agyvelő artériáinak falában stb. A receptorok működését az élettan tárgyalja.

Vegetatív vasoconstrictoros rostok térnek a muscularis típusú artériák adventitiájába. A nagyobb erek falát ilyen effektoros rostok hálózata övezi. E hálózatból a tunica mediáig jutó idegrostok kilépnek a Schwann-féle sejtek hüvelyéből, és csupasz végük az izomréteg külső sejtjeinek közelében ingerület átvivő (mediator) anyagot (acetylcholin, noradrenalin) ad le. A postganglionaris sympathicus, vasoconstrictoros idegrostok pl. noradrenalint adnak le, a praeganglionaris sympathicus és parasympathicus, valamint postganglionaris parasympathicus rostok acetylcholint választanak el. A mediator a sima izomrost adrenerg receptorait ingerli. A mélyebben helyeződő izomsejtekre a felületesek ingerülete ráterjed. Az erek falában több helyütt, bár nem mindenütt, vannak vasodilatatoros rostok is, amelyek azonban simaizomsejtek összehúzódását gátló mediatort termelnek, mert a szervezetben vasodilatatoros mechanizmus nem alakult ki. Az egyetlen simaizomsejt-rétegből álló praecapillaris arterioláknak is van vasoconstrictoros beidegzésük, viszont sem az agyvelő, sem a szív, sem a tüdő ereinek nincsen vasoconstrictoros beidegzésük.

A kapillárisok

A kapillárishálózatot a közelmúltban úgy képzeltük el, hogy a praecapillaris arteriolák valódi kapillárisok hálózatává ágazódnak szét, majd ismét egyesülnek postcapillaris venulákba. A praecapillaris arteriolákat a megfelelő postcapillaris venulákkal egy, többnyire ív alakú kapilláris, metarteriola (preferenciális, magisztrális ér, kitüntetett vagy muscularis capillaris), köti össze. Ez utóbbi ér 10–15 mikrométer átmérőjű, szerkezete a kapilláriséhoz hasonló, de néhány izomsejt is található a falában. A valódi kapillárisok hálózatát ezek az artériaívet összekötő endothellel bélelt csövek alkotják.

367. ábra - A kapilláris szerkezete (vázlatos rajz, Szentágothai szerint)

A kapilláris szerkezete (vázlatos rajz, Szentágothai szerint)


A vér áramlásának mértékét, esetleg irányát a környező szövetek sejtjeinek, sejt közötti állományának nyomásviszonyai (turgor), ezenkívül az izmos falú artériákban, postcapillaris venulákban, valamint a metarteriolákban a simaizomsejtek mindenkori kontrakciós állapota befolyásolja. A szövetek sejtjeinek nyugalmi állapotában a valódi kapillárisok többsége zárt is lehet. A kapilláris keringés a praecapillaris artériákba beáramló és a postcapillaris venulákból kiáramló vérmennyiség függvénye, amelyet a kiserek izomrétegének a működése szabályoz. Ezek az arteriolák és venulák nyomásredukciós szelepekhez hasonlóan működnek, és egyúttal szabályozzák a kapillárisokban uralkodó vérnyomást is.

A hajszálerek, kapillárisok endothellel bélelt csövek. Falukat harántmetszetben 1–3 endothelsejt képezi, amelyet körkörösen lefutó rácsrostok alaphártyába tömörülő fonata vesz körül, amit pericyták öveznek. Átmérőjük az állatfaj vörös vérsejtjeinek átmérőjéhez hasonló, 5–15 mikrométer.

Az endothelsejt cytoplasmája a mag környékének kivételével, vékony réteget képez, és desmosomákkal kapcsolódik a szomszédos sejtekhez. A lumen felé eső sejt közötti rést, zonula occludens, zárja le, ettől távolabb macula adhaerens található. Cytoplasmájukban a sejtszervecskéken kívül filamentumok vannak, rajtuk az ér lumene felé irányuló nyúlványok és pinocytoticus vesiculumok találhatók.

Az endothelréteget kívülről 0,5 mikrométer vastag alaphártya, membrana basalis, veszi körül, amelynek fonalas térrácsszerkezete adja a kapilláris rugalmasságát és áteresztőképességét is. A külső réteget alkotó pericyták (Ruget-sejtek) egyesek szerint még differenciálatlan macrophagok vagy differenciált mesenchymasejtek. Cytoplasmájuk basophil, magjuk kicsi, chromatindús, a kéz ujjaihoz hasonló nyúlványai pántszerűen körülfogják a kapillárisokat. Rugalmasságuk révén könnyen követik a kapillárisok méretváltozásait. Lekerekedve könnyen leválhatnak a kapilláris faláról.

368. ábra - A kapillárisok típusai

A kapillárisok típusai


A postcapillaris venulák szerkezete a praecapillaris artériákkal azonos, csupán az endothelsejtek cytoplasmája több sejtalkotórészt tartalmaz, és a pericyták száma is több.

Szerkezetük alapján a kapillárisoknak három típusát különböztetjük meg:

a) sima falú, nyílások nélküli kapillárisok, amelyek endothelfala teljesen zárt cső (a bőr és az izom kapil1árisai),

b) ablakos, „fenesztrált” kapillárisok, amelyek endothelsejtjeit nyílások, pórusok törik át (a veseglomerulus és a bélfal kapillárisai); az ablakot a sejthártyák összeolvadt lamináiból álló, 4–6 mm vastag diaphragma alkotja, amelyre a glycocalix ráterjed,

c) megszakított kapillárisok, amelyek membrana basalisa helyenként vagy teljesen hiányzik, és az endothelsejtek között átjárható nyílások, stigma, stomata, vannak (a lép és a máj kapillárisai).

A kapilláris fala mint komplex biológiai hártya biztosítja a tápanyag transzportját és a gázcserét a vér és a szövetek között. Tápanyagot ad le, és salakanyagot vesz fel. A kapillárisfal anyag-transzportja részben passzív (diffúzió, filtráció), részben aktív (pinocytosis) folyamat.

Az aktív transzport a cytopempsis, amikor a sejt a pinocytosis útján felvett anyagokat átalakítás, lysosomalis kapcsolat nélkül, cytoplasmáján át transzportálja, majd exocytálja.

Egyes anyagok (histamin, serotonin) hatására az endothelsejtek összehúzódnak, nő a közöttük levő nyílások tágassága, ezáltal a kapilláris áteresztőképessége fokozódik. Ugyanakkor a kapillárisfal ellenálló képessége nagymértékben csökken, az endothel törékennyé válik.

A reticuloendothel a vérsejtképző szerveket bélelő vagy vázat alkotó sejtek csoportja. Sejtjeik kapcsolódnak a reticulumrostokhoz, és szükség esetén a RES-hez (RHS) is; phagocytálnak.

A vénák, venae

A vénák falának szerkezete szerint kis-, középnagy és nagy- vagy fővénákat különböztetünk meg.

A kis- és a középnagy vénák intimáját bélelő endothelréteg alatt nagyon vékony subendothelialis kötőszövet van, amely azt a főként hosszant lefutó, rugalmas rostokból álló membrana elastica internához fűzi. A tunica media vékony, simaizomsejtekből és nagyobbrészt collagenrostokból áll. A végtagok bőrvénáinak falában sok simaizomsejt van, amelyek belső, hosszanti és külső, körkörös vagy spirális réteget képeznek a mediában. A tunica adventitia a legvastagabb réteg, nagyobbrészt hosszant vagy spirálisan lefutó collagenrost nyalábokból, kevés simaizomból és rugalmas rostokból áll.

A nagy- vagy fővénák intimáját vastagabb subendothelialis kötőszövet övezi. Mediája vékony, kevés izomsejtet tartalmaz. Itt az adventitia a legvastagabb; benne vaskos, spirálisan lefutó simaizomkötegek, collagen- és rugalmasrost-kötegekkel váltakoznak.

A koponyaüregi vénák és a nagyvénák fala vasa vasorummal jól ellátott, ágaik a mediába is behatolnak. A fal nyirokérhálózata bő. Az artériákban nincs nyirokérhálózat, ez az artériákban uralkodó magasabb vérnyomással magyarázható. A vénák mentesek az artériákra jellemző, „lerakódással” járó megbetegedésektől, viszont éppen nyirokerei révén a vénák falát gyakran infiltrálják (daganatok).

A vénabillentyűk, valvulae venosae

A vénabillentyűk a vénás keringést segítő, a szomszédos szervek működésekor keletkező mechanikai energiát hasznosító berendezések. Zseb alakú intimakettőzetek, amelyek azonos nagyságúak, és párosával, esetleg hármasával, ritkábban egyesével emelkednek a vénák üregébe. Szelepszerűen működnek. A zsebszerű billentyűk szélei a szív felé irányulnak; ha a vér pang, a vér kitölti a zsebszerű billentyűk üregét, ezáltal a billentyűk szélei összecsapódva megakadályozzák a vér visszaáramlását, tehát a vénarendszerben csupán az egyirányú, a szív felé való áramlást teszik lehetővé. Túlzott igénybevételkor a vénák fala a billentyűk közelében és azoktól periferikusan tágul (vénatágulat, varix). A billentyűk száma a végtagok vénáiban több, a fej és a nyak vénáiban kevesebb; a legnagyobb vénákban, vénaöblökben, a máj vénáiban, a verőceérben, a központi idegrendszer vénáiban, a tüdő, a vese, a méh és a csontok vénáiban nincsenek billentyűk.

A vénaöblök vagy vénasinusok, sinusoid vénák

A vénarendszer egyes, csupán endothelrétegből és subendothelialis szövetből álló szakaszai kitöltik a szervek közötti makroszkópos nagyságú réseket, rekeszeket, s tágulatokat, sinusokat, illetőleg mikroszkópos nagyságú réseket elfoglaló, kapilláris nagyságrendű sinusoidokat képeznek. Nem szabályos csövek, hanem a rendelkezésükre álló rések alakjához idomulnak.

Vénasinusok (sinusoidok) vannak a kemény agyvelőburok kettőzetei között (sinus durae matris), a csontvelőben, a csont szivacsos állományának rekeszeiben; a koponyatetőben a venae diploicae szintén sinusokat alkotnak. Sinusoidok többek között a májlebenyke hajszálerei, a hypophysis elülső lebenyének öblei, a lép, a nyirokcsomók postcapillaris vénaöblei stb. Falukat sok esetben nem endothelsejtek, hanem a reticuloendothelialis rendszerhez tartozó sejtek bélelik.

A koponyaűri vénasinusok összenyomhatatlanok, ezáltal a koponyaűri szervek nyomásának növekedése sem képes akadályozni a vér áramlását.

Az erek elágazódása, topográfiája

Az erek elágazódása, ramificatio, a fa ágaihoz hasonló. Elágazódás közben az erek szűkülnek, de összességükben űrtartalmuk nő, ezáltal a véráramlás csökken; ha az ér nála kisebb mellékágat ad, elágazódása monopodiális, ha két azonos érre válik szét, dichotomiás az elágazódás. A hármas elágazódás tripus (tripus arteriosus, pl. az arteria coeliaca). A több ágat adó ér ecsetszerűen (penicilli) ágazódik el. Ha az értörzsből két oldal felé erednek ágak, ez magistralis elágazódás. Az elágazódás utal az ér által ellátott terület távolságára is. A hegyesszögben kilépő ér a távolabbi szerveket, a derék- vagy tompaszögben kilépő ér viszont rendszerint a közelebbi szerveket látja el. A tompaszögben elágazódó visszatérő ér, arteria s. vena recurrens, rendszerint anasztomozál valamely proximalisabban helyeződő érrel.

A vénák elágazódása sokféle. Az artériák elágazódásainak megfelelő vénák elágazódásában általában csekély a különbség.

Több, valamely főérből eredő, kisebb-nagyobb oldalág, amely párhuzamosan halad a főérrel, végül anasztomozál is azzal, ún. collateralis (kisegítő) vérkeringést ad. A collateralis erek fejlettsége az illető szerv mozgékonyságától függ, jelentős a collateralis rendszer szerepe akkor, hogyha a főerek valamelyikében a keringés zavart; ilyenkor a collateralisok pótolják a főér működését. A collateralisok jelentősége a sebészetben is fontos: nagyobb erek lekötésekor ismernünk kell azok collateralisait, és azt is tudnunk kell, hogy azok elegendők-e a lekötéssel kizárt terület vérellátására.

Az ízületek nyújtó felületén több oldalról táplálkozó, ún. összeadódó, additionalis érhálózat van. Itt az elmozdulás mértéke nagy, és hajlításkor az erősen megnyúló, leszűkülő erekben a vér áramlása lassú, a megfeszült területek felőli vérellátás csökken. Ez esetben az érhálózat a nyújtott felület két oldaláról kapja a vért.

369. ábra - A pulzushullám hatása a vénás vér áramlására az artériával közös kötőszövetes hüvelybe foglalt, billentyűvel bíró kísérővénákban (Szentágothai szerint)

A pulzushullám hatása a vénás vér áramlására az artériával közös kötőszövetes hüvelybe foglalt, billentyűvel bíró kísérővénákban (Szentágothai szerint)


Különböző nagyságú erek (artériák, vénák) között gyakran összeköttetés, érközlekedés, anasztomózis (anastomosis) áll fenn, ramus communicans s. anastomoticus útján. Gyakori az anasztomózis a kisvérerek, főképpen a hajszálerek között.

Anasztomózistípusok. Az anasztomózis lehet:

a) Nagy összekötő artéria vagy véna, ductus arteriosus, ductus venosus. Ilyen a ductus arteriosus (Botalli) a tüdőartéria és az aorta között. A ductus venosus (Arantii) a köldökvénát köti a hátulsó üresvénához; ez csupán kérődzőkben és húsevőkben, a magzati korban lelhető fel. Az arteria intercarotica a két artéria carotis interna között alkot anasztomózist.

b) Az artériaív, arcus arteriosus, egy szervhez térő két artériatörzs közötti összeköttetés. Ilyen pl. az arcus terminalis a patacsontban, valamint az árkádok az éhbélhez térő artériák között.

c) Artériahálózat, rete arteriosum, van a végtagok erei között; gyakran sűrű hálózat. Ilyen a rete carpi dorsale et palmare az elülső lábtő dorsalis és palmaris felületén, valamint a pata irhájában és a vékonybélben levő hálózat.

d) A csodarece, rete mirabile, olyan érhálózat, amelyben az elágazódó artéria sok ága újra artériában egyesülve folytatódik tovább. A csodarece lassítja az artériás véráramlást. Ez található a koponyaüregben, a szemben (szarvasmarha), a vese glomerulusaiban stb.

e) Érfonat, plexus vasculosus, az egymással sokszorosan anasztomozáló erek sűrű hálózata, amely vénák között gyakoribb, plexus venosus, mint artériák között, plexus arteriosus. Ilyen van az agyvelőben, a szemgolyó érhártyájában.

A nagyvénák az artériatörzsekhez hasonlóan, de tőlük távolabb haladnak és ágazódnak el. A nyak, a fej és a végtagok nagyvénái a megfelelő artériával közös kötőszövetes hüvelyben (vagina vasorum), általában az artériákhoz viszonyítva felületesebben (a végtagokon medialisabban) haladnak. A végtagok vénái általában két rendszert képeznek: a mély artériákat övező ún. kísérővénák, venae comitantes, és a bőr alatt haladó, ún. felületes vagy bőrvénák, venae subcutaneae, rendszerét.

A kísérővénák a megfelelő artériát párosával közrefogják, és közös kötőszövetes hüvelyük egységes artériás-vénás érköteget képez. Funkcionális szerepük kettős. Egyrészt feltételezzük, hogy az artéria előrehaladó pulzushulláma összenyomja a kísérővénák egy-egy szakaszát, és ezáltal a bennük levő vért a billentyűk működése révén a szív irányába préseli. Az artéria pulzusa tehát pumpaszerűen segíti a vénák vérének az áramlását. Az érkötegben fekvő izmok a vénákat szintén összenyomják, ezáltal az izomműködés kinetikai energiája mellékműködésként a „vénapumpa” szerepét is végzi. Az elernyedt, lógó végtagokban esetenként keletkező fiziológiai vénás pangás ezzel is magyarázható.

A felületes vagy bőrvénák a pólyák felett, a bőr alatti kötőszövetben haladnak, általában kevésbé védett helyen. Falukban a media vastag, sok simaizomsejtet tartalmaz. A vénák felépítése ugyanis környezetük függvénye; a vénás keringésben a környezethatás döntő, a vénák ehhez alkalmazkodnak. Ez a magyarázata a vénafal adventitiája eltérő szerkezetének is. Az adventitia a vénákat környezetükhöz köti, rögzítettségük a környezetüktől függ.

A végtagok bőrvénáinak gyakori elváltozásai a vénatágulatok, amelyek ákadályozzák a bőr vérellátását és bőrfekély okai is lehetnek. A véna túlzott kitágulása esetén a billentyűk működése tökéletlenné, elégtelenné válik, ami tovább rontja a keringést. Ugyanakkor a felületes vénák a mélyvénák rendszerével is anasztomozálnak, és így rontják a keringést a mély vénákban is. A mély vénákban a keringést működtető artéria pulzusa és az „izompumpa” a felületes vénák tágulataiba préseli a vért, ami nem segíti elő a keringést.

Az anasztomózisokban gyakori az érzáró berendezés; ezek többsége az intima hám jellegű kötőszöveti sejtjeiből álló, párnaszerű kiemelkedés. Ezek az érpárnák az ér lumenét résszerűvé, félhold alakúvá szűkítik. Az érfal mediájának körkörös simaizomsejtjei öszszehúzódásukkor a félhold alakú lument teljesen beszűkíthetik, elernyedésükkor pedig nagymértékben tágíthatják. Az ér tágasságának szabályozója tehát itt is az érfal izomzata, amely ezeken a helyeken vastagabb. Az intimapárnák működése passzív. Azt a felvetést, hogy a lumen tágasságát a párna epitheloid sejtjeinek duzzadása, illetve zsugorodása szabályozná, semmi nem támogatja. Vannak szervek (penis, bélcső, chromaffinszövetek), amelyekben az arteriovenosus anasztomózisok gyakoriak. Intimapárnás érzáró készülék viszont nem csupán az arteriovenosus anasztomózisokban található, hanem ilyenek vannak a nemi szervek ún. erectilis szöveteiben is.

A vér, sanguis

Az emlősök és a madarak vére (sanguis) vörös színű folyadék, tulajdonképpen folyékony szövet. A vér alakos elemei, a vörös vértestek, fehér vérsejtek, vérlemezkék folyékony állományban, a vérplazmában lebegnek. A vér kb. 44%-át a vérplasma (tyúkban 40, kakasban 50, galambban 60%-át), kb. 56%-át pedig az alakos elemek adják. Az alakos elemek vérplazmához viszonyított térfogata a haematocritérték. A vérplazma folyékony alapállomány, borostyánkősárga, tiszta, átlátszó folyadék, amely a vérérrendszerből kibocsátott vérben megalvad, magába zárva a vérsejteket, s így véralvadékot (vérlepény) képez; benne ugyanis a fibrinogén fibrinné, rostos anyaggá válik. Ez állás közben zsugorodik is, és folyadékot, vérsavót (serum) présel ki magából. Ha a véralvadást megakadályozzuk, akkor centrifugálással a vérplazmát elválaszthatjuk az alakos elemektől.

A vér mennyisége a testtömeggel, főképpen a testfelület nagyságával változik. Függ a kortól a (fiatal állatoké kevesebb), az állapottól (vemhesség, lactatio) és főképpen a fajtól. A ló és a kérődzők vérmennyisége 60–90, a húsevőké 65–75, a házimadaraké 78–92 ml (testtömeg-kg-onként).

A vér alakos elemei: 1. vörös vérsejtek, erythrocyták, az emlősökben sejtmag nélküliek, azaz vörös vértestek, a madarakban sejtmaggal bíró vörös vérsejtek; 2. fehér vérsejtek, leucocyták, és 3. vérlemezkék, thrombocyták (lásd a részletes sejttanban).

A szívburok, pericardium

A szívet a mellüregbeli savós tömlő, a szívburok, pericardium, veszi körül. A szívburok a szív alakját követi, csonkakúp alakú tömlő. Alapja, basis, dorsalisan a szívből eredő aorta, tüdőartéria, tüdővénák, az elülső és a hátulsó üresvéna falába megy át. Csúcsa, apex, caudoventralisan (ló, szarvasmarha) vagy caudalisan (juh, sertés, húsevők) tekint; itt lóban, szarvasmarhában és sertésben a szegycsonthoz egy szalag, lig. sternopericardiacum, kérődzőkben két szalag; ligg. sternopericardiaca, az 5., illetve 6. bordaporchoz, sertésben és húsevőkben a rekeszhez a lig. phrenicopericardiacum rögzíti.

A szívburok falát két réteg alkotja. Külső, rostos rétege, pericardium fibrosum, rostos kötőszövetből áll. Belső, savós rétege, pericardium serosum, pedig savós lemezből, lamina serosa és laza rostos kötőszövetből, lamina subserosa, épül fel. A szívburok fali lemeze, lamina parietalis, a szívburokról a nagyerek kezdeti szakaszára mint vagina fibroserosa arteriarum et venarum, majd onnan a szívre mint annak zsigeri lemeze, lamina visceralis, ráborul, és a szív falának külső rétegét, epicardium, képezi. A szívburkot kívülről cranialisan és caudalisan laza kötőszövet kapcsolja a környező szervekhez. Jobb és bal oldalát pedig kívülről a gátorlemez, mediastinum, borítja, amelyhez zsírdús subserosa fűzi.

A fali és a zsigeri lemez közötti résszerű savós üregben, a szívburok üregében, cavum pericardii, kis mennyiségű savós folyadék, liquor pericardii, van. A folyadék a szív összehúzódásakor a két lemez súrlódásmentes elmozdulását segíti elő. A szív alapján a szívből kilépő, illetve odatérő erek törzsét borító savós lemezek között haránt irányú öböl, sinus transversus pericardii, található. Ezen át a szívburok bal és jobb oldali üregrésze közlekedik egymással, és a szív működése közben a két nagy ér egymás melletti, szabadabb elmozdulását is elősegíti. A pericardium másik öble a bal vena pulmonalis és a vena cava caudalis, valamint a vena pulmonalisok között található vak savós öböl, a sinus obliquus pericardii.

A pericardium fejlődése. A pericardium topográfiáját fejlődése magyarázza. A nyakon fejlődő és a mesocardium dorsale et ventrale által rögzített szívcső az egységes testüregbe descendál. A mesocardium ventrale csakhamar eltűnik, és a fokozatosan görbülő szívcső az egységes testüreg elülső részében fejlődik tovább, eközben a fejlődő szív fölé és később két oldalára a fejlődő tüdő benyomul. A rekesz fejlődésével egy időben a mellüreg két oldaláról egy-egy redő, plica pleuropericardialis, türemkedik be, és a median síkban egyesülnek a szívet felfüggesztő mesocardium dorsaléval. Eközben elkülönítik egymástól a szívburok üregét és a két oldali mellhártya üregét. Az enyhén S alakban görbülő szívcsövet a fejlődő szívburok ínhüvelyhez hasonlóan, kettős lemezzel veszi körül. A szívcső caudalis vénás vége a fejlődés során dorsalisan emelkedik, a szívcső U alakú csővé válik, elülső, artériás vége pedig előre irányul. Eközben a szívcső hajlata felett az említett savós rekesz, a sinus transversus pericardii, keletkezik.