Ugrás a tartalomhoz

Héraklész unokái

Kertész István

Mundus Kiadó

11. fejezet - Mi történt volna, ha a perzsák győznek?

11. fejezet - Mi történt volna, ha a perzsák győznek?

A balkáni görögök Szalamisznál és Plataiainál aratott győzelmei után Európa megszabadult a perzsa fenyegetéstől. A harcok színtere Kis-Ázsiába, majd a Földközi-tenger délkeleti medencéjének partjai közelébe tevődött át, és a rendre bekövetkező görög sikerek következtében 449–448-ban ellobbant a háború lángja. Ez a végkifejlet természetesen döntően meghatározta az Égeikum népeinek további történetét. De mi történt volna, ha 490 és 479 között a perzsák megnyerték volna európai háborúikat?

A történészek nemigen beszélnek arról, hogy mi lett volna, ha ez vagy amaz megtörtént volna. Most mégis egy ilyen „mi lett volna, ha” társasjátékra invitáljuk az olvasót. Ugyanis éppen ez a különben szokatlan kérdésfeltevés meglehetősen gyakori a görög-perzsa háborúkkal foglalkozó történészek körében. Az apropót pedig a be nem következett fejlemények végiggondolásához az adja, hogy 1984-ben Göttingenben megjelent egy igen érdekes könyv. Szerzője, Alexander Demandt az Ungeschehene Geschichte, magyarul: A meg nem történt történelem címet adta neki. Esszészerű feldolgozásban ismertet fontos világtörténelmi jelentőségű eseményeket, majd ütközteti az egyes nézeteket arról, hogy mi történt volna, ha azok másként következtek volna be. A görög-perzsa háborúkban aratott esetleges perzsa győzelem következményeitől az 1944. július 20-án Hitler ellen megkísérelt merénylet sikere esetén bekövetkezhető fordulatig sok érdekes sarkpontját vizsgálja történelmünknek, és jut el érdekes következtetésekhez. A továbbiakban azt kísérjük figyelemmel, hogy könyve szerint milyen válaszok adódnak az esetleges perzsa győzelem következményeire vonatkozó kérdésekre.

A szerző először is helyesen megállapítja, hogy amennyiben a perzsák a marathóni csatát megnyerték volna, úgy a táborukban tanácsadói minőségben tartózkodó Hippiaszt, Athén egykori türannoszát juttatták volna ismét hatalomra. Ezzel az intézkedéssel összhangban Hellasz egészen a Peloponnészoszt Közép-Görögországtól elválasztó földszorosig, az Iszthmoszig vagy esetleg még tovább, a perzsabarát politikát folytató Argoszig a perzsa Akhaimenida birodalom szatrapiájává vált volna. De mi következett volna ezután?

Három változatban képzeli el Demandt a további fejleményeket. Az első változat szerint egy vagy két generációval később Spárta vezetésével egy nagy perzsaellenes felkelés robbant volna ki Hellaszban, ez győzött volna, és ezután a történelem hasonlóképpen alakult volna, mint ahogy az a valóságban is lezajlott. Tekintve, hogy a Perzsa Birodalom peremvidékeit állandóan ilyen lázadások lángja égette, ez igen valószínű fejlemény. Demandt nem tekinti Spártát olyan államnak, amely „csak hősi gesztusokra volt képes, de csődöt mondott akkor, amikor nagyvonalú politikáról és a görögség egyetemes érdekeiről volt szó”.[17] És mivel ilyen értékítélete van a Peloponnészosz legerősebb államalakulatáról, jogosan tekinti azt egy perzsaellenes lázadás potenciális vezetőjének.

A második változat kialakításánál Demandt Eduard Meyer, Max Weber és Hermann Bengtson véleményéből indul ki, s ezekre támaszkodva azt írja, hogy egy perzsa győzelem esetén a nyugati világ szabad és racionális kultúrfejlődése csirájában lett volna elfojtva. Természetesen ez a második, majd az ezt követő harmadik változat nem számol egy sikeres perzsaellenes görög felkelés lehetőségével. Nos, mi lett volna ezután? A válasz: „Nem lett volna klasszikus kor, sem demokrácia, sem hellenisztikus világkultúra – és így sem reneszánsz, sem humanizmus, sem modern világ. Ehelyett a perzsák a görögök misztériumaiban és orákulumaiban meglévő rétegeket egy vallásos-theokratikus kultúrává fejlesztették volna. Róma nem játszotta volna közvetítőszerepét, a görög szellemet nem terjeszthette volna tovább az európai népek között. A Nyugat a despotikus-misztikus Kelet puszta kinövésévé vált volna.”[18]

Ezzel az igencsak borús látomással szemben létezik egy harmadik lehetőség a perzsa győzelem utáni fejleményeket illetően. E harmadik lehetőség kidolgozása azonban feltételezi a görög-perzsa háborúknak egy, az eddigiektől eltérő értékelését. E másfajta értékelés nyomai már az ókorban megvoltak. Platón a Gorgiasz című dialógusában meglehetősen gunyorosan nyilatkozik a görög-perzsa háborúk hellén hérószairól:

 

„Azokat a férfiakat dicséred, akik mindent feltálaltak az athéniaknak, amit csak kívántak, s torkig jóllakatták őket. Mondják, hogy naggyá tették a várost; de nem veszik észre, hogy ez a növekedés csak puffadás; mert e régibb politikusok józan mérték és igazságosság nélkül csak kikötőkkel, hajógyárakkal, falakkal, vámokkal és más ilyen haszontalanságokkal töltötték meg a várost. S ha majd bekövetkezik a gyöngülés rohama: az éppen kéznél levő tanácsadókat fogják okolni; a bajok valódi szerzőit pedig, Themisztoklészt, Kimónt, Periklészt dicsérni.”

 
 --(Gorgiasz 519. a.[19])

Demandt jól látja, hogy Platón szerint a perzsák feletti győzelem következtében Athén túlságosan hatalomvágyóvá, morálisan romlottá vált. Ezt a gondolatot továbbfűzve Nietzschét idézi, aki szerint a perzsák legyőzése valójában nemzeti szerencsétlenség (nationales Unglück) volt, mivel minden rosszra való hajlamot felszínre hozott: Athénban uralkodóvá lett a centralizmus, a hatalomvágy, a tömegek uralma. Ezenkívül Nietzsche párhuzamot vont a 490–480-as és az i. sz. 1870–1871-es események között, és megállapította, hogy mindkettő során egy dualizmus alakult ki: a felemelkedő hatalom ellentéte dominált ezután az addig hegemón helyzetben lévő szomszéddal szemben, Athéné Spárta, illetve Németországé Franciaország ellenében. Így a perzsák feletti győzelem következményei között nemcsak a klasszikus kor felvirágzását, hanem a görögségen belül bekövetkező véres háborúkat (mint például a 431-től 404-ig az Athén vezette déloszi és a Spárta által irányított peloponnészoszi szövetség háborúja) és a folyamatosan domináló belső ellentéteket is meg kell nevezni.

A nietzschei szemlélet szerint tehát nem is volt olyan túlságosan jó, hogy a felemelkedő Athén önfeláldozó harcával oroszlánrészt vállalt a perzsák legyőzésében, mert ezzel egyúttal saját bukását is előkészítette. De ha az események ilyetén történt alakulása nem volt annyira kedvező a görög ügyre nézve, mint gondolnánk, akkor – ez Demandt gondolatmenete – talán a perzsa győzelem sem lett volna olyan cudar végzetű, mint ahogy Ed Meyer és mások képzelték.

Nem bizony. Például J. Beloch szerint, ha a perzsák elfoglalták volna a Balkánt, akkor sem pusztult volna el a hellén kultúra, mivel az akkor még mindig főleg a perzsa uralom alatt álló Ióniában, vagyis Kis-Ázsia nyugati tengerparti görög városaiban virágzott. Demandt pedig így csatlakozik Beloch nézetéhez: „Elképzelhető, hogy a perzsák a gondolatszabadságot éppúgy megkímélték volna, mint annak előtte Kis-Ázsia görög városaiban. Maguk a demokratikus városalkotmányok is lehetségesek voltak. Ezt mutatja Epheszosz példája Hérakleitosz korában, ezt erősíti meg a türannoszok elűzése Mardoniosz által. Talán a Parthenón újjáépítése a nagykirály költségén valósult volna meg, mint ahogyan a jeruzsálemi templom is 458-ban perzsa pénzen épült fel ismét. Egy olyan toleráns és fejlődést pártoló világbirodalomban, mint az Akhaimenda állam, a görögök az összes polgárvért megtakaríthatták volna, amelyet a perzsa háborúk után kiontottak. A már korábban a perzsa udvarban meglévő erős görög befolyás szabadon kibontakozhatott volna, a görög racionalitás és a keleti vallásosság közötti kölcsönös áthatás a Nagy Sándor-i korszak görcsei nélkül bekövetkezett volna, a hellénizmus pedig 150 ével korábban kezdődött volna el.”[20]

Talán nem volt érdektelen az esetleges perzsa győzelem elképzelt következményeinek végiggondolása. A sokféle vélemény arra mutat, hogy koránt sincs egység a történészek körében a görög-perzsa háborúk megítélése és az abban részt vevő egyes görög államok szerepe tekintetében. Ennyi elég is erről a témáról. A „mi lett volna, ha…” kérdését nem vetjük fel többé ebben a könyvben. Sokkal érdekesebb számunkra az, ami a valóságban végbement. A hellénizmus ugyanis nem kezdődött el 150 évvel korábban. Az bizony csak Nagy Sándorral vette kezdetét. A mi célunk pedig az, hogy addig nyomon kísérjük a lovas makedónok históriáját.



[17] Szabó Árpád: Periklész kora, 1977, Budapest, 56. old.

[18] Demandt: id. mű, 59. old.

[19] Péterfy Jenő fordítása.

[20] Id. mű, 60. old.