Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

1. fejezet - A kereszténység kezdetei Magyarországon

1. fejezet - A kereszténység kezdetei Magyarországon

Ha az egyháztörténet-írás felől közelítjük meg azt a kérdést, hogy vajon a keresztény Egyház, majd a hitújítástól kezdve a katolikus Egyház mivel járult hozzá a történelmi Magyarországon létrejött vallási kultúrához és általában a kultúrához, érdemes elszakadnunk a fogalom hagyományos megközelítésétől. Mégpedig azért, mert az lényegesen szűkebb területet ölel fel, mint amennyit egy szélesebbre nyitott látószögből számba lehet venni. Az angolszász történetírók által alkalmazott kultúra-fogalom túlzottan tágnak bizonyulna. Ám figyelmet érdemel az a vonása, hogy mindig az értékre irányul, vagyis az a határozott álláspont fogalmazódik meg benne, hogy a kultúra szellemi, lelki értékeket gyűjt egybe, illetve foglal magába.

A kultúra határainak végtelenbe nyitása, miszerint a kultúra nem más, mint az ember bárminemű tevékenysége, illetve e tevékenység eredménye, úgy véljük, zsákutcába vezet. Az érték-szempont már biztos fogódzó, azonban ennél többre is lehetőség nyílik, ha a témát hangsúlyozottan a történelem felől közelítjük meg. A történelem értelme, jelentése a folyamatos emberi együttélés tárgyiasult, külsődlegessé vált megnyilvánulásaiból, eredményeiből vonható le, és ez a történelemből közvetlenül táplálkozó tárgyiasult szellemi tartalom maga a kultúra. A szellemi valóság tárgyiasultságának, objektívvé vált megnyilvánulásainak a fogalma természetesen nem azonosítható a belőlük levonható és népszerűvé tehető filozófiai jelentéssel, hanem arról van szó, hogy azok kívülről megközelíthetőek és leírhatóak.

A kultúra a vallással mindig kapcsolatban áll, azonban ez a keresztény, azon belül a katolikus vallásra par excellence (lényegileg) igaz. Az esetleges félreértések elkerülése végett azonnal szükséges leszögeznünk, amikor ezt a megállapítást tesszük, nem valamiféle kultúrfölény megnyilatkozásáról van szó, hanem annak az egyszerű ténynek a rögzítéséről, miszerint a kultúra magasszféráját alkotó művészetek eszmei megalapozottsága az ember istenképiségéről vallott keresztény felfogásban rejlik. Éppen ezért a katolikus liturgia a művészetek valamennyi ágát szinte kivétel nélkül be tudja vonni abba az összetett közösségi cselekménybe, amely a divinium officium (lat. istenszolgálat, vagyis istentisztelet) kifejezésben nyer megfogalmazást. Tág értelemben jelöli a katolikus istentisztelet két fő területét, a misét és a zsolozsmát. (Szűkebb értelemben azonban csak az utóbbit, vagyis a hajnaltól éjszakáig elhangzó és a miséket keretező énekes imaórákat foglalja magába.)

Mindennek előrebocsátása azért szükséges, mivel amikor a keresztény hit és eszmeiség, valamint intézményi megtestesülése, az Egyház hazai történetét a szokásos leíró módszerrel áttekintjük, ennek során képesek legyünk többet is felmutatni, mint ami maga a jelenség. Azokat az összetevőket, amelyeknek az egymásba kapcsolódása – sokszor mögöttesen, láthatatlanul, ám eredményeiben tapasztalhatóan – lehetővé tette a keresztény-katolikus vallási kultúra megjelenését és fönnmaradását hazánkban.

Az Egyház intézményei egyszerre mutatnak föl hierarchikus (nem vérségi, hanem szellemi arisztokratikus) és demokratikus vonásokat. Ezek bonyolult összjátéka képes a politikai, szellemtörténeti változások során arra, hogy miközben a kultúrát hordozzák, egyúttal a népi kultúrát is táplálják. Már csak ezért is jelentős ténynek számít az, hogy a kereszténység befogadásával létrejövő magyarországi Egyház számtalan olyan kultúra-hordozó és továbbadó intézményt honosított meg, amelyek a későbbiek folyamán szükségesnek, időtállónak bizonyultak, és segítettek abban, hogy Pannoniából megszülessen Hungária, majd pedig az új keresztény állam fölnövekedjék és megmaradjon.

Ennek a sokrétű történelmi, művelődés-, vallás- és szellemtörténeti folyamatnak a bemutatása – amely ugyan nem lép föl a teljesség igényével, bár hosszabb kutatási munkára támaszkodik – kiterjed a legfontosabb egyházi intézményekre, feltárja a világi papság és a szerzetesség működési kereteit, végül pedig számba veszi utóbbiak tevékenységének legjavát. Azt a tevékenységet tehát, amely mindenkoron kultúra-felhasználónak, egyúttal kultúra-teremtőnek számított.

A lényegében kilenc-tíz évszázadot átfogó munka megírásakor természetesen nem volt mód arra, hogy az egyes részterületek és korszakok terjedelmi arányait patikamérlegen kimérjük. Egyrészt a források egyenetlensége miatt, másrészt a keleti területek feldolgozásánál tapasztalható hiányosság következtében, amelynek kissé bővebb ismertetésével a szerző igyekszik – legalább részben – az itt mutatkozó adósságot törleszteni. Mindemellett úgy véljük, az olvasónak módjában áll a magyarországi keresztény-katolikus egyház és liturgia évezredes történetéről képet kapnia.

A kereszténység fölvételével párhuzamosan következett be az új kultúra befogadása, noha ez sem szolgai módon történt hazánkban. A monoteizmus és annak legfejlettebb formája, a kereszténység nem egyik vagy másik kultúrához ragaszkodott a történelem folyamán, hanem feladata betöltéséhez mindig az éppen adott „helyi” kultúrát vette igénybe, legyen akár szó az egykori Római Birodalom keleti vagy nyugati feléről. A szellemi tartalom a formák segítségével, ám lényegileg azoktól függetlenül jutott el az ekkortájt néppé formálódó pogány eleinkhez. A leglényegesebb mozzanat, a monoteista isteneszme és ennek megismerése majd két évszázaddal előzte meg a tényleges keresztény hitre térést.

A kereszténység fölvételének előzményei

A kazár birodalom peremén élve a formálódó magyar törzsi közösség nagyjából 830-ig a történelem egyedülálló jelenségének lehetett tanúja. A kazár nép a 8. század folyamán az iszlám hitre tért, ám a vezető réteg a zsidó vallást vette föl. Ez utóbbi a maga kristálytiszta monoteizmusával már az ókorban nagy vonzerőt gyakorolt a tisztultabb hitet, elmélyültebb vallásosságot keresőkre, az áttérések alapja azonban az ókor folyamán mindig a személyes döntés volt. Az egyistenhittel egybefonódott, a tíz parancsolatban kikristályosodott erkölcsi tanítás közösségi méretű elfogadása természeténél fogva kisugárzott a kazárokkal érintkező sztyeppei népekre, így a magyarokra is. A magyar ősvallás természetfölötti valóságról alkotott fogalmi rendszere ekkor Ábrahám és Mózes hitével szembesült. Az iszlám istenképe, mint köztudott, Mohamed jóvoltából zsidó-keresztény ihletettségű, és a kazárok kétféle vallása végső soron egyirányba hatott: segítette a magyarokat, hogy Istenről tisztultabb fogalmuk legyen.

A vándorló magyarok következő szálláshelye a bizánci kereszténység északi peremvidékén volt. Konstantin (szerzetesi nevén Cirill) legendája a magyarokat pozitív módon mutatja be: 861-ben a Krím félszigeten történt találkozásukkor a hittérítőt nem bántották, tanítását meghallgatták. A 880-as évek elején Konstantin fivére, Metód a Duna vidékén (valószínűleg délen) a magyarok egyik csoportjával akadt össze, és nem esett bántódása. Ennek folytatását jelenti a 10. század derekán Tormás és Bulcsu, majd az erdélyi Gyula fejedelem megkeresztelkedése Bizáncban. Gyulával egy görög térítőpüspök, Hierotheosz jött az országba, aki a 950-es években eredményesen működött a déli részeken. Bár egyházmegyét nem szervezett, az erdélyi fejedelem családja az ő buzgólkodása folytán kereszténnyé lett. A nagyszentmiklósi kincslelet – minden vitatható részletkérdés mellett – föltehetően a keleti kereszténység hatásáról tanúskodik.

Már jó félévszázaddal ennek előtte, az új hazába érkezett magyarok a Kárpát-medencében keresztény néptöredékeket és talán néhány, a népvándorlás viharai közepette is megmaradt keresztény közösséget találtak. A kalandozások során pedig nem valamiféle „szent háborút” folytattak a nyugati kereszténység ellen, hanem politikai szövetségesként pusztították vagy kímélték meg azt a vidéket, ahol éppen „kalandoztak”. Jelképes esemény, hogy az augsburgi vereség (955) előtti évben a Namur melletti Gembloux ostromával a magyarok össze tudták egyeztetni néhány társuk megkeresztelkedését. A közeli monostor apátja kiment a magyarok közé, és többeket megtérített, a korabeli följegyzések szerint. A kalandozások során nagyszámú keresztény fogoly került hazánkba, akik hitüket tovább őrizték, gyermekeiknek tovább adták. Az Európa nyugati felében ekkortájt dúló feudális anarchia föltehetően kifejezett késztetést jelentett sok-sok fogoly számára, hogy kézművességét olyan nép körében gyakorolja, amely ezt értékeli, és cserébe létbiztonságot nyújt.

A magyar népet tehát a történelem eseményei, hatásai legalább másfél évszázadon keresztül fokozatosan készítették elő a kereszténység fölvételét. És 950-től kezdve nem a megtérés volt kérdéses, amit a „geopolitikai helyzet” javallt, hanem az, hogy a kereszténység keleti vagy nyugati formáját fogadják-e el?