Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

A latin kereszténység fölvétele

A latin kereszténység fölvétele

Taksony fejedelem (931?-972) kezében rendkívül tudatos politikai tevékenysége folytán egyre nagyobb hatalom összpontosult. Ez egyrészt a közösségi megtérés záloga volt, másrészt szükségszerűen eredményezte azt, hogy a kereszténnyé válás az ekkortájt kiépülő központi hatalom irányítása, ellenőrzése mellett történjen meg. A bizánci egyház mögül hamar előbújtak a bizánci birodalom közvetlen hatalmi érdekei, ez pedig mindinkább Nyugat felé és a latin Egyház irányába térítette a magyarok figyelmét.

Bizáncban ekkortájt katonacsászárok sora került uralomra, hírnevüket hódításaikkal érdemelték ki. Taksony fejedelem éppen ezért inkább Nyugatról kért térítőt, s hogy a missziózás mentes legyen valamely nyugati nép politikai befolyásától, magához a pápához fordult. XII. János 963-ban útnak indította a püspökké szentelt Zakeust egy bolgár származású, Saleccus nevű tolmács kíséretében, aki mégsem juthatott el hazánkba, mert a császár még Itáliában elfogatta, és visszairányította őket az Örök Városba. I. Ottó ugyanis német térítőket akart hazánkba küldeni. Nem lehetetlen azonban, hogy később Zakeus mégis eljutott a magyarok földjére, és néhány évig mint térítő püspök, határainkon belül működött.

Mivel időközben létrejött a német–bizánci szövetség (972. április 7-én II. Ottó trónörökös, német-római császár feleségül vette Theophanu görög hercegnőt), Géza fejedelem számára (972-997) még inkább sürgőssé vált, hogy döntsön a térítés ügyében a keleti vagy a nyugati egyházhoz fordul-e? I. Ottó császár a 973-as év húsvétját Sankt Gallenben ünnepelte, Géza követei itt kértek tőle térítőket. Wolfgang einsiedelni szerzetes ugyan már az előző évben eljutott a magyar határig, de Pilgrim passaui püspök visszarendelte, hogy magának tartsa fönn a kezdeményezést, és érsekséggé emelendő püspöki székének biztosítsa a születő magyar egyház fölötti joghatóságot. Sankt Gallen 972 őszén térítőpüspökké szentelt szerzetese, Brunó (Prunward) császári parancsra jött hazánkba. Mellé segítség és tolmács gyanánt, befolyását biztosítandó, Pilgrim, Passau püspöke karantán-szlovén papokat rendelt.

Még ez év folyamán Brunó megkeresztelte Gézát, s fiát, a kisgyermek Vajkot, valamint ötszáz magyar urat, nem is szólva a többezerre tehető, idegen származású szolgaréteg ivadékairól. Apa és fia a keresztségben az első vértanú, István nevét kapták, aki Passau patrónusa volt. Az új egyház fölötti joghatóságra Passau mellett a salzburgi érsekség is pályázott. Ám Géza fejedelem szuverén döntése, hogy fejedelmi székhelyén és nem idegenben vette föl a keresztséget – amint ezt Tormás és Bulcsu tették Bizáncba menvén keresztelkedni – az első jelzés Nyugat irányában a magyar egyház függetlenségét illetően. Nagyrészt ez tette lehetővé, hogy három évtizeddel később, az önálló magyar egyházszervezet kiépítésekor egy jelentős akadállyal kevesebb tornyosuljon Szent István király elé.

A térítők sorában Szent Adalbert, Prága második püspöke következett, aki inkább volt a trónörökös István „lelki gyámola”, mint köznépet térítő püspök. Adalbert Itáliába menet és onnan jövet többször megfordult a magyar fejedelmi udvarban. Itáliai származású szerzetesei vele együtt menekültek a brevnovi apátságból Magyarországra, és 996-ban Géza segítségével kezdték meg a Szent Márton tiszteletére emelt monostor (mai nevén Pannonhalma) építését, hogy abból missziós-központot alakítsanak ki. Brunó és társai után ez a Brevnovból jött, ám részben itáliai származású szerzetesi közösség volt a második térítőcsoport.

Géza kereszténysége még felszínes volt. Közismert büszke megnyilatkozása, miszerint elég nagy úr ahhoz, hogy „két istent” szolgáljon. Felesége, az erdélyi Gyula leánya, a görög rítusban megkeresztelt Sarolt sem volt mélyebben hívő. Fiúk, István a szülőkkel ellentétben meggyőződéses keresztényként nőtt fel. Bajor származású felesége, Gizella kíséretében bajor papok érkeztek hazánkba, és az ifjú pár szálláshelye, Nyitra szolgált térítőútjaik kiindulópontjául. A Regensburgból jött egyháziak magukkal hozták „Szent Emmerám” tiszteletét. A mintegy 35 évvel később ugyancsak e német városból Esztergomba érkező Arnulf alább ismertetendő ténykedése egyszerre tanúskodik a kulturális kapcsolatról és az istentiszteleti életről.

Hogyan történt a térítés? Salzburgi papok még az avarok térítése végett a 9. század elején kicsiny könyvben rögzítették a keresztény tanítás legfontosabb részeit. A térítendő közösségnek néhány nap alatt elmagyarázták az ó- és újszövetségi üdvtörténetet a világ teremtésétől kezdve Krisztus mennybemeneteléig, illetve a Szentlélek eljöveteléig. A kézikönyv szövegében helyet kap a tizenkét cikkelyű, ún. apostoli hitvallás, amelyet a 11 apostol szerkesztett meg. Tamásra két cikkely őrzése lett bízva, Krisztus föltámadása és a holtak föltámadása. Ezt a kettős föladatot hitetlenségével érdemelte ki. A keresztség szentségének rövid ismertetése után megkeresztelték a „hittanulókat”, majd a többi szentség, a Tízparancsolat, a Miatyánk, a Hiszekegy magyarázata következett. Ez az egy-két hetes tanítás szilárd alapot adott a hithez. Az erkölcsi kérdések kapták természetesen a legbőségesebb kifejtést, azonban olyan részletkérdések is szerepeltek, mint például a föltámadottak életkora, amely a halál pillanatában megért kortól függetlenül mindenkinél 30 év lesz, Jézus példájára.

Apja halála után István előbb trónját szilárdította meg Koppány legyőzésével (997), amit Szent Márton égi közbenjárásának tulajdonított. Majd nekilátott az államalapításnak, egyházszervezésnek. István, függetlenségének megőrzése végett nem a császárhoz, hanem II. Szilveszter pápához küldte Asztrik apátot, hogy számára koronát kérjen, s hogy terveit Szent Péter apostol utódjával jóváhagyassa. Az új évezred első napján, vagy inkább már 1000 karácsonyán megtörtént a királlyá kenés és a koronázás. Majd az 1001-es esztendő húsvétján éppen Ravennában tartózkodó II. Szilveszter pápa, a fiatal III. Ottó császárral egyetértésben, írásba adva elhatározását, jóváhagyta az egyházszervezést.

Az 1077 táján íródott Nagy Legenda Szent István egyházszervező tevékenységéről a következő rövid összegezést tartalmazza: „A legkeresztényibb fejedelem tartományait tíz püspökségre osztotta, az esztergomi egyházat a római apostoli szék jóváhagyásával és egyetértésével a többiek fejévé és felügyelőjévé tette.” Ez a visszatekintő megállapítás aligha tükrözi annak a négy évtizednek a szívós munkáját, amelynek során a vármegyék szervezésével párhuzamosan és azzal szoros kapcsolatban létrejött az ország egész területét átfogó egyházi területi beosztás: két érsekség és nyolc püspökség, vagyis tíz egyházmegye.

A latin rítusú térítő püspök vagy püspökök huzamosabb dunántúli jelenléte az oka, hogy Veszprém és Esztergom között az elsőségért vetélkedés folyt. Az 1001. évi ravennai zsinat a magyar egyház élére minden kétséget kizáróan Esztergomot állította „mater et caput” (anya és fő) minőségben, ám ezzel párhuzamosan szerveződött a veszprémi egyházmegye is.

A térítő püspök bizonyára gyakran tartózkodott Veszprémben, erre utal a 10. század második felében épült Szent György-kápolna. Vannak, akik a királyné, Gizella alapításának tartják a veszprémi püspökséget, ám a források szerint ő a Szent Mihály arkangyalról elnevezett székesegyházat „gazdagította”, hiszen Veszprém a királyné szálláshelye volt. A veszprémi püspök lesz kancellárja és koronázója a későbbi magyar királynéknak. A veszprémi egyházmegyét négy vár alkotta a hozzájuk tartozó területtel: Veszprém, Fehérvár, Visegrád és Kolon. A Dunántúl jelentős része, Somoggyal együtt, szintén ide tartozott.

Esztergom, a királyi szálláshely hamar egyházi központtá vált. Már Géza építtetett e városban templomot Szent István első vértanú tiszteletére. Mivel Passaunak is ő a védőszentje, e templom neve által a passaui térítés emléke élt tovább. Szent Adalbert többszöri rövid itt-tartózkodása emlékeként 1010 után ő lett az első esztergomi székesegyház patrónusa. Az egyházmegye a Dunától északra és északkeletre eső területeket foglalta magába. A szervezők szívesen választottak természetes határokat az egyházi és világi közigazgatás kiépítésekor, ám az országhatár mentén gyakran nem történt pontos kijelölés. Ez a helyzet Esztergom esetében is.

Kalocsa a legelső alapítások közé tartozik, amelynek érsekség voltára két magyarázat is született. Az egyik szerint az Árpádok fontos székhelyén, Kalocsán kezdetben püspökség létesült. Főpapja a koronát hozó Asztrik lett, aki a második esztergomi érseket átmeneti, három évig tartó vaksága alatt Esztergomban helyettesített. Majd az esztergomi érsek felgyógyulása után az érseki címet megőrizve tért vissza Kalocsára. A másik feltevés szerint Szent István tudatosan alapított két érsekséget, Kalocsa a „fekete magyarok” térítését volt hivatva szolgálni. (A sajátos megjelölés a 11. századi magyarok egy részére vonatkozott, kortárs források szerint ezek bőre színe ugyanis sötét és pogányok.) Az egyházmegye határa nyugaton a Duna, keleten a Tisza. Északon 1020 után, délen csak a 11. század végére állandósult a határ. További homályos pont, hogy a későbbiekben többször „bácsi érsekség”-ként szerepel. A harmadik, kevésbé ismert feltevés szerint a csanádi, majd a váci püspökségek megszervezésével a kalocsai egyházmegye túl sokat veszített a területéből, és Szent István ezt kárpótolandó emelte az érsekség rangjára.

Kalocsa mint központ a terület északi részén volt, és a könnyebb megközelítés kedvéért Bácson egy második székhelyet kellett kialakítani. Igen valószínű, hogy ezt Szent László határozta el. Bács mellett a kalocsai székhely is megmaradt, és az első székesegyház folyamatosan betöltötte szerepét. A két székhelynek mindig egy főpásztora volt. Az érsekség egysége mellett szól az is, hogy mind a kalocsai, mind a bácsi székesegyház patrónusa Szent Pál apostolfejedelem.

Az egri püspökséget a kabar Aba Sámuel szállásterületén, szent János evangélista patrónussága alatt már 1004-1009 között megszervezték. Az ország északkeleti és keleti részeit foglalta magában, és délen lenyúlt egészen Ajtony szállásterületéig. Így az első évtizedekben a későbbi bihari (majd váradi) püspökség is az egri egyházmegyéhez tartozott. Egészen a 18. század derekáig e déli rész maradványaként keskeny csík húzódott a bihar-váradi és a csanádi egyházmegye között pankotai főesperesség néven, amely jogilag Egertől függött, és csak 1750 táján lett a csanádi egyházmegye része.

A győri egyházmegye felállítása szintén az első évtizedben történt. A pápa küldötte, a legátus jelenlétében itt állították ki a pécsi püspökség alapítólevelét (1009). A veszprémi egyházmegyét 1009-ben leíró oklevél szintén erre utal. Területét eredetileg négy megye: Győr, Moson, Sopron, Vas alkotta. A Szigetköz a középkorban éppen úgy, mint ma is, Esztergomé. A győri egyházmegye területe 1777-ig nem változott.

A pécsi püspökség megszervezéséről oklevél tudósít, leírva pontos határait. Ebből arra lehet következtetni, hogy 1009-ben a püspökség területén a vármegyeszervezet még hiányzott. Később Tolna, Baranya, Valkó és Pozsega megye alakult itt ki. A Szerémséget egy ideig Pécs Kalocsával közösen bírta. Pécs az első (római kori) kereszténység idejéből megmaradt, és a 9. században újból használatba vett templomaival természetszerűen kínálkozott az egyházmegye központjának. Patrónusa Szent Péter apostolfejedelem. Ez a tény egyszerre mutat két irányba: Róma felé, mert a pápai legátus jelenlétében történt az alapítás, valamint a Duna túlsó partján fekvő Kalocsa felé, ahol a másik apostolfejedelem, Pál őrködött. A középkor embere értette az ilyesfajta szólást a védőszentek nyelvén.

Az erdélyi egyházmegye megszervezésének előföltétele az volt, hogy a központi hatalom Erdélyre is kiterjeszkedjék. Szent István folytatta a Taksony és Géza által megkezdett központosítást. A Koppány felett aratott győzelem (997) bizonyára segítette a királyt, hogy Erdélyben nem került sor véres harcra. Az Altaichi Évkönyvben az Úr 1003. évének jeles eseményei között olvasható, hogy „István király magyar sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen; midőn őt elfogta feleségével és két fiával, országát erővel a kereszténységre hajtotta.” A korabeli tudósítás jobb megértéséhez tudni kell, hogy Gyula nem volt pogány, hanem görög rítusú keresztségben részesült. Vallásossága viszont eléggé felszínes lehetett, és a kereszténység a köznépre, vagyis az erdélyi udvaron kívüli népességre nem terjedt ki. Az erdélyi latin rítusú püspökséget nem előzte meg egy görög rítusú püspökség ezen a területen, de néhány görög térítő s közöttük egy püspök rövidebb ideig jelen volt a 10. század második felében.

Az erdélyi Gyula ellen 1003-ban vezetett hadjárat két irányból foglalta el Erdélyt. A király a Maros mentén haladva vonult nagybátyja területére. Ugyanakkor a másik csapat (feltehetően Doboka vezetésével) a meszesi kapun át Zsombor szálláshelyeit igyekezett elfoglalni Észak-Erdélyben. Gyulához hasonlóan Zsombor sem tanúsított komoly ellenállást, ezért birtokai jelentős részét megőrizhette. A Szent István által felhatalmazott Zoltán képviselte a királyi hatalmat, ő segítette a térítést a nép között, valamint az egyházmegye megszervezését. Az erdélyi egyházmegye elnevezésnek legvalószínűbb magyarázata az, hogy a Gyula és Zsombor uralma alatt álló, majd a Zoltán által igazgatott terület eleinte kétpólusú volt. Ez indokolta, hogy nem a püspökség székhelye, hanem területe legyen a püspökség, illetve az egyházmegye névadója.

Az erdélyi püspökség keleten és délkeleten az országhatárig terjedt, északon és nyugaton az egri egyházmegyével volt határos eleinte. Majd a bihari püspökség felállítása után ez utóbbi lett nyugati szomszédja, délnyugati határa pedig 1030-tól a csanádi püspökséggel érintkezett. Querfurti Brunó, Szent Adalbert tanítványa először 1003-ban jött Gyula országába a „fekete” magyarok, vagyis a központosítás során alávetett népesség közé, amint írja, hogy térítsen. Szent István anyjáról, az erdélyi származású Saroltról a következőt jegyezte föl: „Vezetése alatt a kereszténység megkezdődött, de pogánysággal vegyült a megfertőzött vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál.” Brunó kitétele a „megfertőzött vallásról” semmi módon nem vonatkozhat a görög egyház befolyására. A keleti és nyugati kereszténység ekkor minden rítusbeli különbség ellenére még egynek tudta magát.

A székelyek eredete még vitatottabb, mint a fekete magyarok kérdése. A magyarokkal együtt vagy már előttük érkeztek a Kárpát-medencébe, s legnagyobb részük Biharból települt Erdélybe. A Marostól délre fekvő területen haladtak kelet felé, és hamarosan megjelentek az Olt vidékén. A kereszténység vándormisszionáriusok révén már Géza idejében, a bihari tájakon hatással lehetett a székelyekre. Az erdélyi egyházmegye patrónusa valószínűleg nem keleti befolyás alatt lett Szent Mihály arkangyal, az égi seregek vezére, hanem ez a választás tudatosan akart emlékeztetni arra, hogy Szent István hadai élén vonult Erdélybe a központosításért vívott küzdelem során. A fiatal uralkodó néhány évvel ennek előtte, 997-ben Koppány lázadását a veszprémi püspökség területén verte le, s Veszprém fölött is Szent Mihály villogtatta égi kardját. Ez a párhuzam az említett feltételezést igazolja. A király Gyulafehérvárt jelölte ki az új püspökség székhelyéül. Az utókor emlékezete az első szent királyt Erdéllyel törődő uralkodóként őrizte meg, mert 1018 táján előre megérezte a besenyők támadását, és követ útján Erdély népét védekezésre figyelmeztette. A támadás bekövetkezett, de az emberek „a falvak védelmében megmenekültek”.

A bihari (később váradi) püspökség felállítása szintén Szent Istvánnak tulajdonítható, s ez párhuzamosan történt az 1020-as években a bihari dukátus, vagyis Bihar vármegye megszervezésével.

A trónörökös Szent Imre jelenléte elégséges indokul szolgált az új püspökség létesítésére, amelynek központja Szent László intézkedéséig a bihari várban volt. A bihari egyházmegye területileg az erdélyi és az egri püspökségek közé ékelődött, oly módon, hogy déli határa mentén keskeny csík gyanánt húzódott a később pankotai főesperességnek nevezett terület, amely hosszú századokon át az egri püspökséghez tartozott. Az egyházmegye első patrónusa a Boldogságos Szűz volt. Szent Imrét nem sokkal ezután, 1031-ben a bihari Igfon erdőben egy vadászat során az űzött vadkan halálra sebezte. A Szent Imre-apátság, amely az Igfon-erdő melletti völgyben épült a 11. század végén, ennek a szomorú eseménynek állított emléket.

A 11. század legnagyobb magyar királya Szent István után Szent László volt. A pártharcok végeztével magára talált országot újraszervezte, és a keresztény életet megszilárdította. A váradi egyházzal szoros kapcsolatban állt. Ő volt az, aki a bihari püspökség székhelyét áthelyezte Váradra. A Képes Krónikában erről Kálti Márk a következőt írja: „Bihar vármegyében a Körös folyó mellett vadászat közben talált egy helyet, ahol – angyali intelemre – elhatározta, hogy monostort épít Szűz Mária tiszteletére; ezt a helyet Váradnak nevezte el.” (Itt a monostoron az új egyházmegye-központot, a székesegyházat kell érteni.) Szent László ide akart eltemetkezni, s akarata teljesült. Ezért érthető, hogy az alapító Szent István személye háttérbe szorult, és a szentté avatás után maga a székesegyházi káptalan (a püspök tanácsadó testülte) is úgy vélte, hogy a váradi püspökség alapítója Szent László.

A csanádi püspökség keletkezése szintén az országalapítás-egyházszervezés korára megy vissza. Szent István a Pozsonyi Évkönyv szerint az Ajtonytól elfoglalt területen 1030-ban szervezte meg a csanádi püspökséget Marosvár-Csanád központtal. Az első püspök a velencei származású Szent Gellért volt. Ajtony egykori területe az őt legyőző Csanádtól kapta a nevét, és az egyházmegye meg a vármegye területe, mint Bihar esetében is, fedte egymást. A Tisza, az Al-Duna és Erdély közötti területét északról a már említett pankotai főesperesség határolta.

Gellért püspök a Szent Benedek reguláját követő, ún. „fekete szerzetesek” közé tartozott. Munkatársai is szerzetesek voltak. Az egyháziak az Ajtony által emelt monostort (szerzetesi házat és templomot) kapták meg Marosvárott, ahol eddig görög szerzetesek éltek. Ez utóbbiakat az Ajtonyt legyőző Csanád az általa újonnan alapított Oroszlámosra telepítette át. A görög szerzetesek itt a 13. századig maradtak. Valószínűleg a tatárjárás után kerültek helyükbe a bencések.

A görögöktől átvett monostorra Keresztelő Szent János őrködött, de az új, Gellért által emeltetett székesegyház égi védnöke Szent György lett, aki emellett pártfogolta még a székeskáptalant és az egyházmegyét is. Szent György a keleti és a nyugati egyházban egyaránt népszerű. Mi lehetett az indíték az égi védnök kiválasztásában? Gellértet életrajza szerint Györgynek keresztelték. A győzelmes csata előtt Csanádnak álmában Szent György jelent meg, és biztatta, bátorságra buzdította. Valószínűleg azért lett itt is „harcos” szent az égi védnök, mert ez a terület csak kemény küzdelem árán került a királyi fennhatóság alá.

A székeskáptalant a püspök munkatársai alkották, és a térítés munkája mellett ők végezték az istentiszteleteket, ők tartották fenn a székesegyházi iskolát. A csanádi iskolának már Gellért életében híre ment, és az első tanár, Valter neve fennmaradt. A papi szolgálatra készülők itt, az egyházmegye központjában, a püspök felügyelete mellett nevelkedtek és tanultak. Másutt azonban szerzetesek és világi papok együttesen segítették a püspököt, aki szinte apát módjára állt a közösség élén.

Szent Gellért, Csanád első püspöke 1046-ban vértanúhalált szenvedett, ideiglenesen Pesten temették el, és 1053-ban szállították Marosvárra, ahol sírját a „fekete szerzetesek” gondozták.

Szent István alapításait a tizedik, a váci püspökség zárja, bár erről okleveles adat nem maradt. Az egyházmegye védnöke itt is Mária. A Duna-Tisza közén déli irányba húzódó egyházmegye központja a kezdetektől Vác, területét többségében töredékmegyék alkották.

Az eddig tárgyalt tíz egyházmegye a történelmi Magyarország egész területét magába foglalta.

Noha már előzőleg többször szóba került, az egyházmegyék patrónusai esetében (Mária: Győr, Bihar és Vác; apostolfejedelmek: Kalocsa és Pécs; Szent János: Eger; Szent Adalbert: Esztergom) érdemes felfigyelni arra, hogy ott, ahol Szent István a központosítás során ellenállásba ütközött, ahol az ország egységéért meg kellett küzdenie, a „harcos” patrónusok a területek védnökei: Veszprémben (Koppány, 997) és Erdélyben (Gyula, 1003) Szent Mihály arkangyal villogtatta kardját, Marosvár felett (Ajtony, 1028) sárkányölő Szent György őrködött. Természetesen ez utóbbiban a keleti térítés emléke is szerepet játszhatott.

A két érseki tartomány a következőképpen oszlott meg: Esztergomhoz Veszprém, Győr, Pécs, Eger, Vác, majd később Nyitra tartozott; Kalocsához Csanád, Bihar, Erdély és később Zágráb.

Szent István a koronaküldő II. Szilveszter utódjának, XVIII. János pápának palástot küldött ajándékba, ami a Rómával folyamatosan fenntartott jó kapcsolatait jelezte. Másfél évtizeddel később (1018 táján) megnyitotta a Jeruzsálembe vezető zarándokút hazai szakaszát. Az idegenből jötteket, egyháziakat, világiakat a király szívesen fogadta, erről külhoni források tudósítanak. Az egyházszervező királynak szüksége volt a nagy nyugati egyházak művelt klerikusainak segítségére, ám ennek nem rendelte alá a legfontosabb érdeket, a teljes függetlenséget az egyházi élet terén sem. Úgy tudott egyensúlyt teremteni, hogy nem egy nyugati egyház, hanem a nyugati egyházak embereire támaszkodott. Az első esztergomi érsek, Domonkos származását éppúgy nem ismerjük, mint a már említett, koronahozóként számontartott Asztriké is vitatott.

Szent István uralkodásának második felére a föntebb említett három püspökség mellett több új egyházi alapítás esik. A sort a zalavári apátság nyitotta meg (1019). A pécsváradi királyi udvarházat már korábban odaadta monostor szervezésére, de igazi szerzetesi élet csak ekkortájt szerveződhetett meg benne. A bakonybéli udvarházat felesége távoli rokonának, a Türingiából jött Szent Günthernek adta, és a bakonyi erdők közepén hamarosan templom meg monostor emelkedett Szent Móric tiszteletére. A nyitrai várral szemközti Zobor-hegyen a Szent Ipoly-monostor szintén az ő alapítása. A női szerzeteseknek két otthont biztosított. A veszprémvölgyi monostor görög apácák számára még 1007 után létesült, a trónörökös Bizáncból származó jegyese itt nevelkedett. A Somló-hegy tövében létesült a Szent Lambert-apácamonostor, ahol a király „sánta atyafia”, Skolasztika vezetésével a benedeki Szabályzatot követve szolgálták Istent és a felebarátot az apácák.