Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

Hitélet, liturgikus kultusz

Hitélet, liturgikus kultusz

Az ezredforduló után kiadott törvénykönyv többek között a keresztény hit gyakorlatra váltásáról, a böjt és az ünnepek megtartásáról, a szentségek felvételéről rendelkezett. Az istentiszteleten való részvétel eleinte parancsszóra történt, de tévedés lenne azt hinni, hogy a király és a püspökök megelégedtek volna a parancsok formai betartásával. A misék alatt bizony fegyelmezni kellett az új híveket, ám a törvénynek csak akkor lehetett értelme, ha a papok a „szent olvasmányok” lényegét a nép számára érthető nyelven mondták el, magyarázták meg, és így a szó legteljesebb értelmében tanították a híveket.

Az 1030 táján kelt második törvénykönyv egyik parancsa létrehozta az ország templomhálózatát, mert úgy rendelkezett, hogy minden tíz falu építsen templomot. Szerény, fából készült vagy vertfalú építmények voltak eleinte, de hamarosan megsokasodtak a kőtemplomok is. Ekkor, 1030 táján már javában épült a székesfehérvári bazilika a Mennybe fölvett Boldogasszony tiszteletére, amely majd királyaink koronázási meg temetkezési egyháza és a nemzet legfontosabb zarándokszentélye lett. A székesegyházakban, templomokban néhány évtized leforgása alatt az idegenből jött papságot többnyire hazai fiatalemberekből kinevelkedett papság váltotta fel, akik a káptalani, monostori iskolákban a székesegyházak, apátságok mellett végezték tanulmányaikat.

Szent Gellért, az 1020 táján hazánkba vetődött velencei szerzetes, Szent Imre „lelki gyámola” – nem pedig írásra-olvasásra tanítója – 1030 után püspöki székhelyén, Csanádon hamarosan iskolát szervezett, és életrajza szerint, harminc előkelő ember adta hozzá fiát tanulni. Szent Gellértnek az egyházmegye szervezése mellett marad ideje a teológia művelésére is, mert több könyvének a címe, egynek pedig a teljes szövege fönnmaradt az utókorra. Gellért ebben a műben a Dániel próféta könyvéből ismert ifjúk énekének első öt versét magyarázta. Ehhez a görög hittudós, Dionüsziosz Areopagita könyvét is használta, nyilvánvalóan a közeli Oroszlámoson élő görög szerzetesek jóvoltából. Gellértre Szent Ágoston volt még nagy hatással. A 11. századi Európában ez a szellemi igényesség ritka jelenség. Azért különösen fontos erre felfigyelni, mert a 11. század első felében alig született teológiai alkotás a nyugati egyházban.

A nyugati, latin liturgiában a 8-10. század során fokozatosan két fő irányzat alakult ki. Bonyolult kapcsolatuk és egymástól való függőségük nem mindig eléggé világos, de megkülönböztetésük nélkülözhetetlen: az egyik a szerzetesi, a másik a katedrális-úzus. A szerzetesi úzus a szerzetesek istentiszteleti szabályainak, szokásainak együttes elnevezése, a katedrális úzus pedig a székesegyházakban szolgáló világi papok istentiszteletére jellemző szabályok, szokások elnevezése. Ez utóbbit a vizigót egyház liturgiája nevezte katedrális-úzusnak. (A továbbiakban mi is ezzel az elnevezéssel élünk a hazai gyakorlatot illetően, mert a lényeget világosan kifejezi.) A szerzetesi úzuson az istentiszteletnek azt a változatát kell érteni, ahogy azt a benedeki Regulát követő szerzetesek végezték. Ennek rendjét a Regula pontosan előírta, ám bizonyos fejlődés, változás a későbbiek folyamán egyáltalán nem kizárt. A katedrális-úzus eredete a nagy római bazilikáknak a 7-8. század folyamán követett liturgiájában keresendő. Ezt vette át a már jelzett időszakban a világi papság, és a helyi egyházak ennek keretén belül maradtak. Bár tény, ha csekély mértékben is, de mind alakítottak rajta. A mise megtartásában a két úzus között nincs olyan lényegi különbség, mint ami a zsolozsma esetében tetten érhető, legföljebb egyes szertartások (pl. körmenetek) megvalósítása, illetve a szövegek kiválasztása (pl. szentek tisztelete esetében) teremtett alkalmat az eltérésre.

Az ezredfordulóra már jelentős mértékben előrehaladt a liturgikus könyvek egymástól való elkülönülése, ami a szertartások bonyolulttá válásával, a feladatok megoszlásával szükségessé vált. Ez az istentisztelet lebonyolításának a szépségét szolgálta, a szimbolikus értelem kibontakozását segítette elő. Azonban itt is megszorításokkal kell élni. A liturgia teljes terjedelemben történő megvalósítása csak a székesegyházban volt lehetséges, a kisebb egyházak ebből erejükhöz mérten vették ki a részüket.

Természetesen még inkább áll ez a szervezés állapotában lévő egyházakra, ahol az istentisztelet fokozatos kibontakozásával kell számolni, bár ez a folyamat feltehetően nem tartott hosszú ideig.

Mivel az első időkből nem maradt fönn számottevő forrás, ezért a térítések kezdetének, valamint az egyházszervezés első szakaszának időszakából érdemes szemügyre venni magukat a hittérítőket, ugyanis származásuk, iskolázottságuk, egyházi hovatartozásuk eligazítást nyújthat.

Az első, ténylegesen térítő szerzetes, akiről már szó esett, Sankt Gallen monostorából jött hazánkba: Brunó. Eredményes munkásságáról a korabeli források tudósítanak. Passau püspökének, Piligrimnek a leveléből kitűnik, hogy ő adott Brunó mellé tolmács és segítség gyanánt karantán papokat. A karantánokat, vagy más néven szlovéneket előbb Aquileia, majd Salzburg térítette, ami egyértelművé teszi, hogy a latin, nyugati egyház liturgiájának voltak részesei. Legföljebb, főként eleinte, Aquileia saját liturgiája is hatott rájuk.

Amint a kor vezető világi emberei is tisztában voltak az istentisztelet eszméket terjesztő szerepével, a Salzburgtól függő, ugyanakkor attól függetlenségre törekvő Pilgrim passaui püspök szintén világosan láthatta ennek jelentőségét. Saját befolyását valószínűleg ezen a téren is érvényesítette. Olyan kísérőtársat (vagy társakat) adott Brunó mellé, aki képviselte érdekeit, és áttételesen a passaui egyházban végzett istentiszteleti rendet is. Az első liturgikus cselekményt, a keresztséget megelőző és azt követő igehirdetésről nem tudósítanak a források, de minden bizonnyal a szászok és az avarok esetében alkalmazott módszerek szolgálhattak példaként – még egyszer s utoljára – a magyarok megtérésekor.

Az első térítők sorát folytatva, Domonkos esztergomi érsek származása ismeretlen, Géza idejében mint episcopus Ungarorum (magyarok püspöke) szerepel. Szent Adalbert hazai működését régebben túlhangsúlyozták, ő csak átmenetileg tartózkodott Géza udvarában. A Mainz vonzáskörébe tartozó Magdeburgban tanult, püspöksége Mainznak volt alávetve. Jelentősebb nála egykori magdeburgi tanuló-, majd munkatársa, Radla, szerzetesi nevén Sebestyén (?), aki érsekként 1002-1007 között az esztergomi érseki széket foglalta el, és a magyar egyház élén állt. Asztrik, a későbbi kalocsai püspök, a magyar egyház szervezője német származású, szerzetesi múltja ugyanarról a műveltségről, ezen belül azonos „liturgikus tájegységről” vall, mint amit Adalbert és Radla esetében tapasztalhatunk. A Gizella kíséretében hazánkba érkező regensburgi papokat sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Az első térítők nyomán, akik neve, munkássága a gyér forrásokban fönnmaradt, Sank-Gallen, Salzburg-Passau, Mainz-Magdeburg, Regensburg liturgikus hatásával lehet számolni a magyar keresztény egyház megszületése tekintetében.

„Mindenfelől megvetik a szent házak alapjait, emelik a kanonok klastromait, virágzásnak indulnak a szerzetesi regulában élő közösségek” – írja Szent István király nagy legendája, s e sorok mögött már föl kell tételezni az istentiszteleti élet elevenségét. Az esztergomi érsekség felállításával (1001) közel egykorú, már említett I. törvénykönyv (1002) a hívek kötelezettségeit írta elő a vasárnapi templombamenéstől a böjtök megtartásán át az utolsó gyónásig. A mise, zsolozsma, szentségek, szentelmények ezután mindennapi életük szerves részét kellett, hogy képezzék. Az egyházi életnek voltak azonban ritka, ünnepi alakalmai is. „Isten kedveltje, István, királlyá választatott, s az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémjával szerencsésen megkoronáztatott”. A királykoronázás a Mainz-ban készült Német-római Pontificale (főpapi szerkönyv) által adott előírások szerint mehetett végbe, nemcsak István, hanem számos utóda esetében is, egészen a 14. századig.

A királyt krizmával kenték föl méltósága gyakorlására, a hívek néhány szentség révén részesültek a krizmából. Maga a krizma olajbogyóból sajtolt olaj és balzsam megszentelt keveréke. A püspököknek fenntartott szentelési szertartásokon használják, például bérmálás, templomszentelés, pap- és püspökszentelés, királykoronázás alkalmával.

A kőből épült egyház az eleven kövekből épült Egyház jelképe, és a krizmával történő fölkenés szintén megillette a püspököket a templomszentelés szertartásában. Miután az újonnan épült kőegyházat szenteltvízzel megtisztították, hamuval behintett kövezetére a püspök pásztorbotja végével a három szent nyelv (héber, görög, latin) közül kettőnek (görög, latin) a betűit rajzolta rá. A frank birodalom területén kialakult, jelképekben gazdag szertartás – mint ahogy a temetőszentelés szertartása is –szerzetesi közvetítéssel jutott el hazánkba. Utóbbi mint jeles liturgikus esemény szintén jelen volt a kezdetektől fogva a magyarországi keresztény egyház életében. Az 1075-1083 között Esztergomban készült Benedectionale (Áldások könyve) tartalmazza a templomszentelés szertartásának leírását.

Az istentisztelet szabályszerű megtartását ott lehetett biztosítani legjobban, ahol közösségek végezték azt. Az első hazai szerzetesek istentiszteleti szokásrendje, különösen ami a zsolozsmát illeti, bizonyára érdekes ismeretekkel szolgálna, mert a benedeki regula előírásainak az ezredfordulóra többféle alkalmazása született a különféle helyi szokások alapján. A zsolozsmánál használt könyvekből azonban egy sem őrződött meg, a fönnmaradt könyvcímek nem tartalmaznak ilyen jellegű utalásokat. A későbbiekben keletkezett kis, nemzetségi monostorok istentiszteleti szokásairól még ennél is kevesebbet tudunk. A magyarországi bencéseknek a 16. század elején (1506) kinyomtatott ún. Tolnai Máté-féle breváriuma, amely a melki apátság szokásrendjét követi, minden bizonnyal hosszú, azonban a zsolozsmát tekintve messze nem teljes egységet fölmutató időszakot zárt le.

A székesegyházi szokásrendről már a kezdetektől fogva többet tudunk. Esztergom és Maros a két színhely, ahonnan legkorábbi ismereteink származnak. Arnoldus szerzetes, akikről már említés esett, 1028 táján érkezett Regensburgból Esztergomba, ahol hat hétig tartózkodott. Ezalatt Szent Emmerám tiszteletére új zsolozsmát tanított be, hogy vele a régit helyettesítse, és azt Anasztáz érsek világi papjaival és szerzeteseivel egyetemben énekelte. Szent Gellért legendájában (14. század) áll, hogy a püspök csanádi templomában „szombatonként, miként az Úr anyjának mennybevitele napján is, kilenc olvasmánnyal és nagy magasztaló dicséretekkel rótta le ájtatossága adóját... A többi napokon pedig a hajnali és esti zsolozsma végeztével kétszer szokott ide (ti. a Mária-oltárhoz) járulni”. S a szerző megállapítja: „Ez a szokás még ma is megvan” – bizonyítandó, hogy nem kora istentiszteleti szokásait vetítette vissza Gellért idejébe. A magyar egyház megszervezésének első évtizedeiben tehát már számolni kell a zsolozsma nem csupán részleges, hanem teljes megvalósításával. Ha a magyar egyház fönnállásának harmadik évtizedében az esztergomi székesegyház papi-szerzetesi testülete egy helyi jelentőségű szent, Emmerám tiszteletére hajlandó új zsolozsmát megtanulni, akkor ez annak a jele, hogy az Úr ünnepeire, illetve az egyházi év kiemelkedő időszakaira szóló zsolozsmákat már mind ismerték és énekelték. Szent Gellért esetében ugyanez a következtetés vonható le, csak a csanádi egyházi központ még rövidebb múlttal rendelkezett, mint Esztergom. A zsolozsma végzésén túl gondolni tudtak az utánpótlás kinevelésére is. Gellért életrajzából hitelesnek fogadható el, hogy a püspök Csanádon iskolát szervezett magyar ifjak számára, majd Valter mester kérésére a híres fehérvári iskolából segítséget hozatott.

„A hívők és papok száma növekedett – írja az idézett legenda, és Szent István II. törvénykönyve (1030-1038 között) szentesítette a már minden bizonnyal kialakult és meglévő gyakorlatot, miszerint „minden tíz falu építsen egy templomot..., ruhákról és oltártartókról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök”. A papképzés és könyvmásolás szervezett volta ellenére a magyar egyház a következő évtizedekben a belső helyzet megszilárdulása után ismét rászorult a nyugati egyházak segítségére. Ezt példázza Leodvin, aki 1048-ban jött Endre udvarába Lotaringiából. És mutatják azok a liturgikus könyvek, amelyek Lotaringia befolyását közvetítették. Jóllehet a Szelepcsényi-evangelistarium (a mise evangéliumi olvasmányait az istentiszteleti alkalmazás rendjében tartalmazó könyvről van szó) hazai földön íródott, szentjeivel, valamint perikopa-rendszerével (a Szentírás azon részeinek neve, amelyek a mise olvasmányait, vagyis a leckét és az evangéliumot adják, az előírt szakaszokból összefűződő sorozat neve pedig a perikopa-rendszer) minden kétséget kizáróan a liège-i egyházmegye részére készült, és a 11. századból származik. A 11. század második felében a hazai istentiszteleti életre ugyanakkor egy újabb „liturgikus tájegység”, a rajna-lotaringiai gyakorlat is hatott.

A fenti evangelistarium arról is tudósít, hogy eleinte milyen típusú könyveket használtak a misénél. A püspök vagy a pap imádságai a sacramentariumban találhatók (a 11. századból a talán Garamszentbenedeken íródott sacramentarium egy fóliója maradt fönn, valamint a Szent Margit-Sacramentarium). Az énekeket a gradualéban gyűjtötték össze. Az olvasmányokat vagy két külön könyv, az epistolarium és az evangelistarium (pl. a már említett Szelepcsényi-, illetve Oláh-féle) tartalmazta; vagy egy könyv foglalta magában a lecke- és evangéliumszakaszokat, ekkor lectionarium a szerkönyv neve. Nyugaton a 10. század végén jelentek meg az első missalis plenariusok, amelyek az összes miseszöveget, éneket tartalmazzák. Ezek a 11. század második felében a sacramentariumokkal szemben túlnyomó többségbe kerültek, s a 12. századtól kezdve és a korábban felsorolt szerkönyvtípusok egyre ritkábbak. Hazánkban (és a délnémet területen) ez a folyamat később ment végbe.

Az elszórt adatok a térítés folyamatosságáról, a szervezés eredményességéről tanúskodnak. Igaz, a pogány hitvilághoz még sokan ragaszkodtak, s az apostoli hagyományon alapuló papi nőtlenség körül is voltak nehézségek egy évszázadon keresztül. A kereszténység azonban annyira meggyökerezett, hogy a Szent István halálát követő trónviszály során fellángoló, 1046-ban bekövetkező pogánylázadás azt már nem tudta megsemmisíteni, jóllehet ekkor több püspök vértanúságot szenvedett, Gellérttel az élen. A pogányok Szent Gellértet megkövezték, majd lándzsával ledöfték. Az első magyar vértanút előbb a Duna balpartján lévő Boldogasszony-templomban, majd később Csanádon, a püspöki székesegyházban temették el.

Bár a magyar egyház a Szent István halálát követő évtizedek során erejéről és hatásáról már kellő tanúbizonyságot tett, mégis a 11. század utolsó negyedében nagy szükség volt egy olyan uralkodóra, aki egyszerre lehetett a hit és a haza „atlétája”.