Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

2. fejezet - Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás

2. fejezet - Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás

Szent László az a rendkívüli személyi adottságokkal rendelkező király, a lovagi eszmék első hazai megtestesítője, aki erőskezű uralkodása (1077-1095) révén biztosította az ország népe és az Egyház számára a legszükségesebbet: a békét és a jogrendet.

Őszinte, elmélyült férfias vallásosságához semmi kétség nem férhet, s erős személyiségének kisugárzása környezetére is nagy hatást gyakorolt. Jelentős esemény volt a magyar egyház életében a szentté avatások sorozata 1083-ban. Igaz, hogy az első magyar szentek hivatalos szentté nyilvánításából politikai haszon is származott, az elsődleges indíték mégsem ez volt. Maga Szent László vezette Szent István tetemének ünnepélyes fölemelését (fölemelés: lat. elevatio a szentté avatás része: a holttestet az eredeti sírból fölemelik, és díszes koporsóban új helyre temetik), amelynek során számos gyógyulás, csoda történt. Ezeket az előítéletektől mentes történetírás is rendkívüli eseményekként tartja számon. Valamivel később következett Csanádon Szent Gellért oltárra emelése, majd Szent Imréé ugyancsak Székesfehérvárott, s végül két szerzetes, a zobori remeték, András és Benedek szentté avatása. Az ezidőtájt keletkezett liturgikus szövegek vizsgálata azért kiemelkedő jelentőségű, mivel a latin nyelvű hazai irodalomra irányuló kutatás ezt a területet szinte teljesen elhanyagolta. Az alábbiak során éppen ezért részletesen foglalkozunk velük.

Szent István tetemének ünnepélyes fölemelésekor (1083. augusztus 20-án) már készen állott a Nagy Legenda, amely az első hazai liturgikus szövegek megírásához nyújtott segítséget. Az ünnepen a hitvallók miséjének általánosan használt szövegei között kapott helyet az a három könyörgés, amelyet minden bizonnyal erre az alkalomra szerkesztett-írt a fehérvári Boldogasszony-bazilika valamelyik papja. A 11. század végén, 1083-1092 között másolt Szent-Margit Sacramentarium függeléke őrizte meg a protorex (első király) tiszteletének e legősibb emlékeit.

A mise sorrendben első könyörgése a közbenjárás kérésén túl hitvallás. A több évtizednyi pártütéstől, kül- és belharcoktól meggyötört, de a szentté avatást szorgalmazó László király uralkodása alatt ismét egységére és öntudatára ébredt magyarság hitvallása az országalapító szent királyról:

Isten, aki boldog Istvánt,

a mi királyunkat

és a te hitvallódat

a földi hatalom dicsőségével megkoronáztad

és szentjeid társaságába emelted,

kérünk, add

hogy akit Pannónia a földön az isteni vallás

tanítójaként érdemelt ki,

ugyanúgy az égben a te egyházad védelmezője

lehessen.

A földi és égi egyensúlya, egysége, szét nem választhatósága tükröződik a rex-confessor (király – hitvalló), terreni imperii gloria-sanctorum societas (földi hatalom dicsősége – szentek társasága), Pannonia-ecclesia (Pannónia – egyház), doctor-defensor (tanító – védelmező) párhuzamok mesteri alkalmazásával.

A mise második könyörgése, amely a király és a hitvalló közbenjárását kéri mindenféle ellenség cselvetéseivel szemben, ha áttételesen is, de utal a szentté avatást megelőző idők viszályaira. A mise harmadik könyörgése az egyházszervező, mi több, hithirdető királyt ünnepli, mert a magyar népet „boldog István tanítása térítette meg és vezette el a sötétségből az igaz világosságba”.

Száz évvel később, a Pray-kódex Sacramentariuma már tizenkét könyörgést tartalmaz majd Szent István király tiszteletére.

A zsolozsma a szentté avatáskor még csak néhány saját tétellel rendelkezett. Mind a liturgiatörténeti, mind a zenetörténeti kutatások alapján biztosra vehető, hogy a 12. század elején Fehérvárott, a káptalani iskolában készült – talán az egyik növendék által összeállított vagy másolt – Codex Albensisben három olyan rímes prózában készült antifona (zsoltárt megelőző és követő ének) és három olyan responsorium (felelgetős ének) található, amely minden bizonnyal a nagy ünnepre készülhetett, és szerzője a kultusz központjában szolgáló papság soraiban keresendő.

A vecsernye – a zsolozsma esti imaórájának – ünnepélyes hangvételű Ave beate Stephane (Üdvözlégy, boldog István) kezdetű antifonája (zsoltárokat bevezető vagy befejező kétszólamú vagy osztott, válaszolgatáson alapuló énektípus) a zsoltárokat keretezte. Szövegét tekintve az Ave domina mundi (Üdvözlégy, világ úrnője), valamint a Beata Dei genetrix (Isten boldog szülőanyja) kezdetű Mária-antifonák szolgáltak hozzá alapul, ami érthető, hiszen „abban a bazilikában keletkeztek, amely az Istenszülő Mária tiszteletét hirdette, s melynek életében oly szorosan összefüggött a Mária-kultusz és az István-kultusz”. Annál is inkább figyelemreméltó ez a jelenség, mert az egyházi szerző valamely másik szentkirály zsolozsmáját is vehette volna mintaként. Ne feledjük, volt elegendő nemzetközi kapcsolata a magyar egyháznak az istentiszteleti élet területén is. A fél évezreden keresztül töretlenül áthagyományozódott és énekelt antifona nemesveretű szövege joggal örvendett népszerűségnek:

„Üdvözlégy Boldog István,

néped nemes reménysége,

üdvözlégy hitünk tanítója és apostola,

üdvözlégy szentség és igazságosság tüköre,

általad hittünk Krisztusban,

általad üdvözölünk Krisztusban.

Imádkozz a népért,

járj közben a papságért,

hogy tieid közül

senki ne legyen ellenség prédája. Alleluja!”

A himnuszt a kanonizációkor még a hitvallók közös énekei közül vették. Az általánosan elterjedt Iste confessor (Ez a hitvalló) első része a vecsernyében találta meg a helyét.

A vecsernye csúcspontja Szűz Mária hálaéneke, a Magnificat, Magasztalja lelkem az Urat (Lukács evangéliuma, 1, 46-55). Minden vecsernyében el kell énekelni, előtte és utána változó szövegű és dallamú antifonával. S miközben a szertartást vezető pap az ószövetségi áldozat folytatásaként ünnepélyesen megtömjénezi az oltárt, a Mária hálaénekét keretező antifona a szentkirályról énekel ujjongó hangon:

„Legszentebb király, István,

magyarok apostola,

a magasságból érkező jelek és erők által

mindennap kinyilváníttatik,

mi, könyörgők, állhatatosan kérjük őt,

erősítsen meg bennünket

minden rosszak ellenében.”

Az ünnep hajnali imaórája, a laudes a hitvallók közös énekeit foglalta egybe, illetve folytatta az este megkezdett himnuszt.

A laudesben a Benedictus, Áldott az Úr (Lukács evangéliuma, 1, 68-79) a csúcspont. Minden hajnali imaórában el kell énekelni, változó szövegű és dallamú antifonával bevezetve és kísérve. Zakariás hálaéneke éppolyan kiemelkedő helyet foglal el itt, mint a vecsernyében a Magnificat. Ezért a hozzá tartozó antifona szintén ünnepi hangvételű:

„Isten dicsőséges imádója, István király,

magyarok jeles (dicső) tanítója,

a pogányok szilajságát megszelídítette,

a kegyetlenek hagyományait kiirtotta,

Krisztusban győztes,

az Úr előtt kedvessé tette a népet,”

Az ünnep estéjén fölzendülő második vecsernyénél három responsoriumot (a kar énekelt válasza a pap énekére) találni a Codex Albensisben. Közülük legalább egy már a szentté avatáskor föl kellett, hogy csendüljön. És ez minden bizonnyal az első, amely saját szövegezésű (hazai keletkezésű) alkotás, ez tűnik a legkiemelkedőbbnek egyéni hangvételével:

„Krisztus dicsőséges hitvallója,

Legszentebb István király,

kegyes közbenjárásoddal

mosd le bűneinket,

hogy az égi királyság trónjára

méltók legyünk feljutni.”

A fehérvári bazilikában ott állt a királyi szék, a regni sedes principalis (királyság első széke), és az egyházi költőnek ez sugallta az igazakat megillető mennyei trónus megéneklését. A második szöveg, a Vir israelita (Izraelita, ti. kiválasztott férfi) kezdetű responsorium nem rendelkezik sajátos vonással. Míg a harmadik számos szent zsolozsmájában, így Szent Adalbert ünnepén is a vecsernye zsoltár-antifonája. A Benedic regem cunctorum (Áldd meg mindenek királyát) c. szövegben egyetlen szó, a népnév fölcserélése (Őrizd meg a magyarok népét) és egy betoldott válaszsor utal hazai „szerző” jelenlétére.

A Nagy Legendában olvassuk, hogy „közben megszületett a fejedelem Istentől megjövendölt fia, kit a próféta szerint ismert az Úr, még mielőtt a méhben megfogant volna. Ezt Isten kedveltje, Adalbert püspök, hite őszinteségéért a keresztség fehér ruhájába öltöztette, és lelki gyámola lett.” Ha az újabb kutatások alapján Adalbertnek nem is lehet akkora mértékben szerepet tulajdonítani a magyarok térítését illetően, amint azt régebben gondolták, István és Adalbert között tényleges kapcsolat létezett, amit bizonyít Esztergom védőszent-választása. És jóval később, amikor István Adalbert mellé került a liturgikus tiszteletben, ennek az Adalbert dicséretére is énekelt antifonának a kölcsönzése hajdani kapcsolatuk jelképévé vált.

Első királyunk, Szent István tisztelete a családi szerepet betöltő és temetkezésül szolgáló bazilikában bontakozott ki, amelynek jelentőségét csak tovább fokozta a már említett, megénekelt királyi trónszék. Szent István király Nagy Legendája – amely olvasmányul szolgálhatott a zsolozsmában kezdetektől fogva, a későbbi források alapján erre bátran lehet következtetni –, a három könyörgés, az antifonák és a responsoriumok együttesen egyértelműen igazolják a Kis legenda állítását: „Miként ő dicséretével és énekével szolgált az Úrnak a mennyekben, úgy őt is az Úr egyházának dicséretével és énekével méltó módon felékesítette a földön”.

Az országalapító protorex tiszteletére a teljes zsolozsma, a minden részében sajátarcú, önálló verses zsolozsma fokozatosan épült ki. A 12. század végén László szentté avatásának hatására új erőre kapott István kultusza is, ezt a laudes (hajnali imaóra) céljára készült antifona-sorozat jelzi, amely a 13. század első éveiben jelent meg. A történelmi sorscsapásokban bővelkedő század végére készült el teljes egészében a rímes zsolozsma, a már meglévő alkotásokat magába építve, hogy a kultusz megújulása révén az alapító szentkirály misztikus kisugárzásából forrásozó erő fogja egybe a keresztény magyar népet. A magyar szentek liturgikus tiszteletének jelentősége ezért haladja meg az egyháztörténelem szabta határokat.

Szent Imre ünnepélyes fölemelése a források szerint István szentté avatásánál később, csak november 5-én történt meg. Imre kultuszának első bizonyítékait is a már említett Szent-Margit Sacramentarium tartalmazza, a függelékben hozva a hitvallók miséjébe beillesztendő három saját könyörgést. Ezek minden bizonnyal a szentté avatásra készültek. A Szent István közbenjárását kérő könyörgésekkel ellentétben nem rendelkeznek olyan egyéni, sajátos jelzőkkel, mint azt el lehetne várni a személy fontossága alapján. A mise első könyörgésének egyetlen megállapítása Imrével kapcsolatban: „...akit te, Isten, különböző csodákkal naggyá teszel”. Ebben első pillantásra semmi rendkívüli nem lenne, hiszen a szentté avatásnak az igazolt csodák megtörténte eleve föltétele volt.

Ez a jelentéktelennek tűnő megállapítás azonban más megvilágításba kerül, ha figyelembe vesszük, hogy Imre fölemelése azért késett, mert a csodák várattak magukra. Így érthető, hogy a kortárs szerző, illetve a compilator orationis (a könyörgés összeállítója) a várva várt csodák sorozatának elkezdődését szőtte bele a könyörgésbe más, esetleg jellegzetesebb vonás ellenére, a fölemelés utolsó akadályának elhárulta feletti örömében. Liturgikus szövegekben Imre szüzességét először a száz évvel későbbi Pray-kódex Sacramentariuma említi, tehát a trónörökös oltárra emelésekor nem ez volt a döntő, legfontosabb érv. Ezért joggal föl lehet tenni a kérdést, Imre szentté avatásával ténylegesen a VII. Gergely pápa (1073-1085) nevéhez fűződő gregoriánus reformeszmék egyik legfontosabb programját, a papi nőtlenséget akarta népszerűsíteni személyén keresztül László király és környezete? Vagy Imrét a közfelfogás valóban szentnek tartotta anélkül, hogy személyiségének összetevőit egymástól különválasztotta volna erényei egyikének túlhangsúlyozásával? A 11. század végi liturgikus emlékek, legalábbis ami a misét illeti, ez utóbbi állásfoglalást támasztják alá.

Szent Imre legendája, vagyis életrajza az 1083-as események után íródott, s ehhez az évenként visszatérő ünnep megteremtésével a szentté avatás adhatott indítékot. Ugyanis a matutinumon (a zsolozsma éjszaka, virrasztva mondott és énekelt imaórája, jellemzője, hogy hosszabb a többi imaóránál a bennefoglalt szentírási és egyháztanítótól származó olvasmányok miatt) életének kiemelkedő eseményeit felolvasták. Verses zsolozsmája azonban csak a tatárjárás utáni évtizedekben készült el, addig a hitvallók közös zsolozsmájával tisztelték az Árpádház második szentjét.

A velencei származású Szent Gellértről szintén a Szent Margit Sacramentarium tartalmazza az első liturgikus szövegemlékeket, három könyörgést. A Gellért-legendák kapcsán fölmerülő kérdéseket, vagyis függésüket egymástól itt nem lehet részletekbe menően tárgyalni, ám a liturgikus imádságoknak e legendákkal, vagy az elveszett Őslegendával fennálló kapcsolata kimutatható. Érdemes röviden kitérni a mise első könyörgésének szép indítására. Szent Gellértet hazánk első vértanújának tartották, Kis legendája is erről tanúskodik. Mind az egyetemes Egyház első vértanúját, Istvánt, mind Gellértet megkövezték, s Gellért utolsó szavai: „Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek” részben Szent Istvántól, részben magától Krisztustól kölcsönzöttek. A Sacramentarium Gregorianumnak Aniane-i Szent Benedek által szerkesztett Supplementumában (függelékben) a püspöki áldások között Szent István első vértanú ünnepére ezt olvassuk: „Isten, aki boldog Istvánt, az első vértanút a hit megvallásával és a vértanúság küzdelmével koronázta meg, védelmezze a ti elméteket...” Látszólag nagy a különbség Gellért könyörgéséhez viszonyítva, amely így kezdődik: „Isten, aki Gellért főpapot a vértanúság küzdelmében a halhatatlanság stólájával megkoronáztad...” (vagyis a halhatatlanság ruhájába öltöztetted). Különben is, a vértanúk megkoronázása közhely számba megy.

Mégis, a „vértanúság küzdelme” (agone martyrii) szókapcsolat nem annyira gyakori, hogy ezt a közelítési lehetőséget az István és Gellért első vértanúk tiszteletére imádkozott szövegek esetében figyelmen kívül lehetne hagyni. Megragadó kijelentés „a halhatatlanság stólájával megkoronáztad”. A liturgikus szókincsbe az örök boldogság jeleként a Vulgatából került át a „dicsőség stólája” (stola gloriae), „örvendezés stólája” (stola iucunditatis) fordulat. A „halhatatlanság stólája” a pap által mise előtt, öltözködés közben mondandó imádságok egyikében fordul elő, a stóla felvételekor a nyugati egyházak liturgikus előírása szerint. Bár tegyük hozzá, a hazai földön, benedeki regulát követő szerzetes az általa másolt Pray-kódex Sacramentariumában ennél a könyörgésnél az „igazság stólája” (stola iustitiae) kifejezést használja.

Szent Adalbert térítőpüspök Gellért kultuszának kialakításában szolgálhatott-e mintául a liturgikus szövegemlékek szerint? A nyomtatott zágrábi Missaléban (1511) a Szent Adalbert tiszteletére szóló mise első könyörgése megegyezik az általunk itt elemzett szöveggel, csupán Gellért neve helyett Adalberté szerepel. Szent Adalbert liturgikus kultuszáról nem áll rendelkezésre kimerítő tanulmány, illetve szöveggyűjtemény. A zágrábi egyházmegye szokásának ismeretében igen valószínű, hogy a nyomtatott Missale ősi hagyományra megy vissza, és így nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a Szent Gellért tiszteletét szolgáló szövegek megfogalmazásában Adalbert könyörgései szolgáltak mintául.

Összegezve: Szent Gellértről a mise imádsága csak áttételesen, első vértanúi voltára történő közvetett utalással közöl ismeretet, kiemelvén, hogy ő volt az első magyarországi vértanú. A másik két könyörgésben nem található semmi egyéni vonás.

Gellért zsolozsmájában van egy antifona, amelyet már a kanonizációkor is énekelhettek, első forrása ugyanis a Codex Albensis. Jóllehet maga a szöveg más szentek tiszteletével kapcsolatban a nyugati hagyományban szintén föllelhető, mégis közelít Gellért püspök Kis Legendájához, mert ott ugyanarról a bibliai személyről van szó: „Elhagyván hát rokonságát, keletre igyekezett, ahol Ábrahám gazdag lett és sok népnek atyja, hogy fáradságos zarándoklása által ő is megkapja az Ábrahám sarjában, azaz Krisztusban adott áldást, mint hívő Ábrahám”. A szóban forgó antifona szerint a Magnificatból vett első sor után Gellért ősképe Ábrahám:

„Nemzedékről nemzedékre irgalmasságot cselekszik az Úr,

Aki kivezette Ábrahámot a kaldeusok Úr városából,

és a föld végső határairól meghívta Szent Gellértet,

hogy földünkön zarándok legyen és jövevény,

ő az égi hazában már valóban

a szentek polgártársa

és Isten házanépének tagja;

amint Istentől nekünk adatott védelmezőül,

úgy szünet nélkül méltóztasson közbenjárni

a szent népért és minden hívekért

most és mindörökké.”

A népvándorláskori hittérítés motívumát a „zarándok” (peregrinus) és „jövevény” (advena) kifejezések tudatos megválasztása hangsúlyozza. Elég csak a kontinensre áthajózó kelta, elsősorban ír szerzetesek indítékát: „zarándoklás Istenért” (peregrinatio propter Deum) vagy „zarándoklás Krisztusért, Isten szerelméért” (peregrinatio pro Christo seu pro amore Dei) fölidézni, hogy a szűkszavú utalás mögött föltáruljon a kor vallásos szellemisége, s az a több évszázadon keresztül folytatott térítés-sorozat, amelynek végső szakaszához tartozik a magyarok kereszténnyé tétele.

Az antifona a vándorpüspököt állítja a papság és a hívek közössége elé, aki élete alkonyán a szentkirály parancsára megszervezte a csanádi egyházmegyét.

Gellért Kis Legendájának szerkezete fontos ismeretet rejteget. Az első hat, nagyjából azonos terjedelmű rész a vértanú püspök életének főbb eseményeit közli, s a csodák leírása ezután következik. Ebből arra lehet következtetni, hogy az elveszett Gellért-életrajznak liturgikus célra készült kivonata a Kis Legenda. A zsolozsma éjjeli órájában (matutinum) a kultusz kezdetétől fogva ugyanis a szent életrajzát olvasták, és ezt a föltevést a későbbi liturgikus források vizsgálata is alátámasztja. Ennek ellentmondhat Gellért Mária-tiszteletének leírásánál egy részletkérdés, de a szentté avatás által az életrajz megírása iránt támasztott igény, valamint az általános liturgikus gyakorlat nagyobb bizonyító erővel rendelkezik. Jóllehet történtek kezdeményezések, de sem Szent Gellért, sem a 11. századi papság műveltsége nem mondható teljesen tisztázottnak, ezért a végszó kimondása jelen esetben még várat magára.

Szent Gellért verses zsolozsmája, amely jelenleg csak egy késői másolatból ismert, föltételezhetően a 13. század végén keletkezett, és tartalmilag a Kis Legendától, vagy egy napjainkra elveszett, hasonló tartalmú írástól függ.

Mindehhez hadd tegyük hozzá: a magyar szentek legendáinak a hasonló témájú kortársi irodalommal való összevetés még várat magára. Ennek a nagyobb lélegzetű munkának az elvégzése bizonyára számos ismeretet tartogat, de már most föl lehet tételezni, hogy a nagyon is találó „zarándok, jövevény” kifejezés Gellért életrajzába a liturgikus használatú antifona hatására került be.

István király Nagy Legendája szól az idegenből érkezett térítőkről, s miután Astrik atyát említette, így folytatja: „Érkezett két másik is a lengyelek földjéről, kik elmélkedésre a remeteéletet választották, egyikük, név szerint András, hitvallásának érdeme miatt az angyalok kórusába vétetett föl, melyről az Úr általa művelt csodajelei tanúskodnak; a másik, Benedek, Krisztusért ontotta vérét, és ezért csodálatosan megkoszorúztatott”.

A „hármas szentté avatás” évében valójában öt személy dicsőült meg, mert Benedek és András remeték fölemelése is ekkor történt, bizonyára kellő ünnepélyességgel. A liturgikus tiszteletükre vonatkozó első forrás újfent a Szent Margit Sacramentarium. Ebben Szent Elek (ünnepe: július 17.) miséje előtt három könyörgés található Szent Benedek vértanú, s a folio másik oldalán szintén három könyörgés szent András hitvalló tiszteletére.

Szent Benedek miséjének első könyörgése így kezdődik: „Isten, aki a vértanúság szenvedését kiállt boldog Benedeket a sas gyászos üldögélése által mutattad meg...”. Ez világos utalás a legendára: „Mivel pedig sokáig keresték testét és nem találták egy egész esztendőn át, feltűnt, hogy egy sas ült a Vág folyó partján, mintha valamit őrizne. Ebből a holttest holléte felől bizonyossá válva, valakit a vízbe küldtek, és így sértetlenül megtalálták, mintha csak a minap halt volna meg. Ugyanott temették el Benedeket, Boldog Emmerám vértanú bazilikájában, ahol a szent atya, Boldog András csontjai pihentek”. Benedek és András legendáját az először Szent-Márton hegyi szerzetes, majd 1036-tól pécsi püspök, Mór írta, valószínűleg 1064 után. A könyörgés egyházi szerzője tehát ismerte a Mór püspök által írásba foglalt életrajzot, és ezt környezeténél is föltételezte, azért ezzel az eseménnyel adott személyes jelleget a hivatalos imádságnak. Mivel a liturgikus szövegek a kultusz helyén szolgálatot teljesítő papság körében keletkeztek, s bár jelen esetben a legenda kivételt képez, mégis jogos a föltevés, hogy a megfogalmazó személyét Boldog Emmerám bazilikájának papsága soraiban lehet gyanítani.

Szent András hitvalló esetében szintén az első könyörgés tartalmaz utalást a szent életére: mert ő „rejtett szenvedés csatájában meggyötrött”. Ez a jellemzés arra a híres vezeklőövre vonatkozik, amelyet András viselt, s holta után csak Fülöp apát jelenlétében volt szabad leoldani: „Ő megtalálta a vasövet, amely már belső részeit érintette. Ó, csodálatos és hallhatatlan dolog! A húsát belülről bomlasztó övet bőre kívülről elrejtette.” S a legendában ezután következő sorok meghatározzák a két szent későbbi liturgikus tiszteletét: „Ámde a vértanúságának ezt a fajtáját meg sem tudhattuk volna, ha köldökénél a megkötött fém csomója elő nem tűnik. Miután pedig feloldották az övet, mikor a testéről lehúzták, a bordák összezúzódásának hangja erősen hallatszott”. A fölöttébb érzékletes leírás ragadta meg az utókort legjobban, mert a későbbiek folyamán ünneplésüket egybevonták, s mindkettőt vértanúként tisztelték, jóllehet a legenda mellett a kezdetek liturgikus tisztelete is kiemelte, hogy Benedek vértanú, míg András hitvalló.

A mise imádságai és a legenda közötti kapcsolat alapján arra is lehet következtetni, hogy már ekkor a szentté avatást követő években a matutinum alatt olvasták életrajzukat, vagy legalábbis annak egy részét, ha az egész meghallgatására nem volt idő a zsolozsma keretében. Ez utóbbi esetben az olvasást az ebédlőben folytatták. Ennek tényét alátámasztja egy későbbiekből származó breviárium (a zsolozsma valamennyi szövegét egy kötetben tartalmazza), amely hat részre osztja a legenda első fejezetét, illetve a második fejezet első sorait.

A Pray-kódex Sacramentariumából a föntebbiekben tárgyalt könyörgések hiányoznak, s a kalendáriumba július 17-én Szent Elek mellé utólag írták be Benedek és András vértanúk neveit. Mint említettük már, a következő századok így a két szent ünnepét egybevonták, bennük a vértanút tisztelve. Saját könyörgéseik feledésbe merültek, s új szövegekkel látták el a közös ünnepet. Esztergom, Pécs, Zágráb a középkor végén ugyanazt a három, jellegzetesnek éppen nem mondható könyörgést imádkozta. A három különböző egyházmegyei szokásrend e ponton való megegyezése komoly hagyományról tanúskodik. Az első és a harmadik könyörgés Szent János és Pál római vértanúk miséjéhez tartozik, éppen csak a nevek cserélődtek ki. Ami meglepő, bár nincs különösebb jelentősége, második könyörgésnek e misekönyvek az egyik leggyakrabban előforduló szöveget adják, ami püspökszenteléstől kezdve Vízkereszt ünnepe utáni harmadik vasárnapig számtalan helyen előfordul. Ez a példa kitűnően érzékelteti, a középkori papok, szerzetesek szükség esetén milyen szabadon válogattak a hatalmas mennyiségben rendelkezésre álló liturgikus imádságok között, időnként a választás esetlegességétől vagy önkényességétől sem riadva vissza. Ebből azonban nem lehet és kell anarchikus állapotokra következtetni.

A két lengyel földről jött remete kultuszának tanulmányozását összegezve megállapítható, hogy Szent Benedek és András liturgikus tisztelete a kezdetektől eltekintve nem remete-voltukat emelte ki, hanem a vértanúságot. Jóllehet a kor egyházi emberei találhattak volna saját szöveggel rendelkező remete-szenteket is (pl. Szent Goárt), ha bennük elsősorban a remetét látják, de a források alapján ismert: ez nem így történt.

A lovagszent László szorgalmazása folytán az 1083-ban kanonizált szentek liturgikus imádságainak vizsgálata révén – remélhetőleg – valami csekély fény derül középkori latin nyelvű irodalmunk egyik szerény, de nem elhanyagolható területére. Illetve azokra a műhelytitkokra, amelyek révén a hivatalos kultusz nélkülözhetetlen támaszai, a mise és a zsolozsma saját szövegei megfogalmazódtak a bazilikák árnyékában, a káptalani iskolákban. A vizsgált esetek ékesen bizonyítják, hogy a szűkszavú jellemzések, utalások mögött fölfedezhető a szentek élő alakja, személyisége, s ez helyenként új ismeretekkel is szolgálhat.

Szent László akaratából, az ő uralkodása alatt az egyházi szervezet is változott. A kalocsai érsekségnek új központot létesített Bácson, a püspökséget Biharról Váradra tette át. Itt, Váradon a székesegyházat temetkezési egyházának építettette, s halála után a szent lovagkirály itt talált végleges nyugvóhelyre. Várad egyháza László sírja révén az ország második szentélye lett, a székesfehérvári Boldogasszony-bazilika mellett. A harmadik országos jellegű szentély ugyancsak Szent László uralkodás alatt keletkezett, a Berettyó folyó teraszán álló, először fából ácsolt, majd kőből épített kicsiny családi monostorban, a Szentjobb apátság templomában, ahol a nem éppen törvényes úton odakerült ereklyét, Szent István mumifikálódott jobbját őrizték egészen a 15. század elejéig.

A nyitrai társaskáptalannak juttatott királyi adomány előkészület volt egy újabb püspökség felállításához. Szlavónia birtokbavétele után 1091 táján László püspökséget alapított Zágrábban Szent István király tiszteletére. Az új székesegyház liturgikus kódexeit az ekkorra már íróműhellyel rendelkező többi székesegyház, monostor adta össze: Esztergom, Győr és a Szent-Margit monostor. Ezek a napjainkig megőrződtek, és hűségesen tudósítanak az első idők istentiszteleti rendjéről.

Az 1075-1083 között íródott Esztergomi Benedictionale a Szent Margit Sacramentariumhoz hasonlatosan szintén a püspökség alapításakor került Zágrábba. Az Esztergom számára összeállított és másolt könyv elsősorban püspöki áldásokat tartalmaz, míg a második rész a bérmálás, az egyházi rendek és a templomszentelés szertartását magába foglaló rövidített főpapi szerkönyv. Jelentősége még, hogy bizonyítja, a magyar egyházak az első századokban a liturgikus rendet tekintve Esztergomot igyekeztek követni. Ez azonban nem zárta ki a máshonnan kapott kódexek használatát sem, különösen ha olyan megegyezések léteztek, mint amilyet az esztergomi kódex bérmálási rendje mutat a győri, ún. Hartvick püspök-féle Agenda Pontificalis (Püspöki szerkönyv) párhuzamos helyével.

A 11. század végén, valószínűleg Győrben, Hartvick püspök számára készült könyv elsősorban a főpapi szertartásokhoz ad eligazítást, és változatos tartalma rendkívül gazdag liturgikus életről tanúskodik. A 11. századi székesegyházi szokás jellemző vonása, hogy a liturgia hivatott végzőin, a papságon túl egyre jobban igyekszik hatni a népre is. Ennek eszköze a hívekhez intézett beszédek mellett (melyekből több található a szóban forgó kódexben a szertartások leírása között) az actio sacra (szent cselekmény) drámai elemekkel történő bővítése. Ennek a kialakulása már hamarabb elkezdődött a vallásos mentalitás bizonyos mértékű átalakulásának függvényeként, s a 11. századra ért be a székesegyházak liturgikus életében.

Hartvick Agenda Pontificalisa a legjellemzőbb példákat tartalmazza. A tractus stellae Vízkereszt ünnepén a három királyok Betlehemben tett látogatását elevenítette föl, míg az officium sepulchri (szó szerint: sír zsolozsma vagy szolgálat) vagy a ludus paschalis húsvét hajnalán az asszonyok Krisztus sírjához zarándoklását jelenítette meg. Később a ludus paschalis néhány eleme a nagyszombati elevatio crucis (kereszt fölemelése) szertartással egybeolvadva élt tovább. Az Agenda Pontificalis mintapéldánya a liturgikus drámák alapján francia földön lenne keresendő, de az officium sepulchri német földön is rendkívül népszerű volt.

A Vízkereszt vigíliáján végzett vízszentelés, amelyre úgy utaltak: ut mos est grecorum (lat. ahogy a görögök szokása; ti. a bizánci egyházé) – tehát amiben eddig általában a görög liturgia hazai földön kifejtett hatását vélték fölfedezni – közelebbre, Salzburg felé mutat. A székesegyházakban végzett körmenetek mellett kiemelkedik még néhány liturgikus cselekmény, mint például nagyböjt kezdetén a nyilvános vezeklők kivezetése a templomból. Vagy a régiesnek mondható zsinati rendtartás és a hitetlenek kiközösítése, amelyek mind a jól szervezett istentiszteleti életről tanúskodnak.

Az ekkor már archaikusnak tűnő szertartások kapcsán érdemes megemlíteni egy sacramentarium-töredéket a 11. század elejéről, amely a nagyböjt negyedik vasárnapja utáni szerda Expositio evangeliorum (evangéliumok átadása) szövegét tartalmazza. Már az első évezred folyamán is ritkaságszámba ment ez a szertartás, amelynek keretében a nagyszombatkor keresztelendőknek ünnepélyesen átnyújtották olvasás végett a négy evangéliumot. Mindennek ellenére lehetséges, hogy középkori székesegyházaink egyike ismerte és gyakorolta ezt a szokást.

Hartvick Agenda Pontificalisa a későbbiekben jelentős mértékű hatást gyakorolt a zágrábi egyház, illetve egyházmegye liturgiájára. Hasonlóan, mint az 1073-1092 között, eredetileg egy hazai, az antiochiai szűz-vértanú Szent Margitot védnökének valló s benedeki regulát követő monostor számára íródott Sacramentarium, amely ugyancsak ekkor, a püspökség alapításakor került Zágrábba. Föntebb már volt arról szó, hogy ez a szerkönyv tartalmazza a magyar szentek miséinek könyörgéseit, igaz még csak a függelékben. Szent Margit-Sacramentarium néhány votiv mise erejéig tudósít a „fekete szerzetesek”, vagyis a benedeki regulát követők sajátos liturgikus életéről.

A monostorok oklevelei több alkalommal szólnak liturgikus kódexekről, ám a könyvek puszta megnevezése kevés a szerzetesi szokásrend megismeréséhez. A tihanyi apátság alapító-oklevelén (1055) a közel egykorú hátirat az egyházi fölszerelések között öt szerkönyvet említ. A 11. század végi szentmártoni oklevél nyolcvan könyvről beszél, aminek a fele liturgikus kódex. Közülük különösen figyelemre méltó: 2 Sequentiales cum trophis (szekvenciák könyve tropusokkal) és Amalarius írása. Így a szekvenciák és a tropusok 11. századi létezéséhez és énekléséhez kétség nem férhet. Ezek az üdvtörténeti eseményeket, dogmatikus tanításokat kifejtő liturgikus költemények délnémet vidékről, pontosabban Sankt Gallenből kerültek hazánkba. Egészen a középkor végéig a szekvencia, illetve tropuskészlet alapjául ez a Sankt Gallen-i réteg szolgált. Metzi Amalarius († 850) neve alatt minden bizonnyal leghíresebb műve, a Liber officialis (Teendők könyve) rejtőzhet, amit 823-ban adott közre a papság liturgikus ismereteinek gyarapítása végett, és ez a mű a középkor folyamán végig nagy tekintélynek örvendett a nyugati egyházban. Amalarius előbb Trier, majd Lyon érseke volt, s természetesen a székesegyházi szokásrendre támaszkodott magyarázataiban, ezért figyelemre méltó művének jelenléte a Szent-Márton monostorban.

A hazai szerzetesi szokásrend valószínűleg nem volt teljesen egységes, legalábbis a 11. század végétől, mert a László által 1091-ben Szent Egyed tiszteletére alapított somogyvári monostor lakói könyveiket minden bizonnyal az anyamonostorból, Saint-Gilles-ből hozták magukkal. A cluny irányzathoz sajátos jogi státussal csatlakozó Saint-Gilles Clunyhez hasonlóan tisztában volt a liturgikus szokások átadásának fontosságával.

Szent László kétség kívül a magyar egyház második megszervezője. Ezt jól tükrözi az 1092-es szabolcsi zsinat, amelynek több törvénye közvetlenül vagy közvetve a liturgikus életre vonatkozik, mint például az elpusztult vagy felégetett templomok újjáépítése, a vasárnap megtartása. A zsinat intézkedett a vigíliák (előünnepek), összesen 7, és az ünnepek, összesen 28, megtartásáról. Az egyházi ünnepek megüléséhez természetesen hozzátartoztak a zsolozsmában a saját szövegegyüttesek, a misében a saját könyörgések, szekvenciák, tropusok.

A további törvényhozásnak is vannak liturgikus vonatkozásai, mert 1100 körül Kálmán király ún. I. törvénykönyve rendelkezett arról, hogy misét csak felszentelt helyen lehet tartani, az ereklyékkel ne történjen visszaélés, a négy böjti időszakot tartsák meg, a templomok köré temetkezzenek, és „Szentháromság ünnepét pünkösd nyolcada után tartsák”. Ez utóbbi ünnep szerte Európában ekkortájt terjedt el, de nem Rómából, mert a pápai kúria csak 1334-től tette kötelezővé. Nyugatról hazánkba az előző évtizedekben a térítők második nemzedéke hozta be, és a szórványos ünneplést a zsinat kiterjesztette az összes magyar egyházra.

Az esztergomi zsinat ugyancsak 1100 körül ült össze. Fegyelmi határozatai mellett az előzőhöz hasonlóan az istentiszteleti rendről és a lelkipásztorkodásról hoztak döntéseket. Mindjárt a második pont így rendelkezik: „Hogy minden vasárnap: a nagyobb egyházakban az evangéliumot, az apostoli levelet és hitvallást mondják el a népnek, a kisebb egyházakban pedig a hitvallást és az Úr imádságát”. A falusi templomokban tehát az alapigazságokat magyarázták, míg a városi, szerzetesi, püspöki egyházakban hétről hétre a liturgikus rend által megadott perikopát. A következő törvény a híveknek évi három (karácsony, húsvét, pünkösd) áldozást ír elő, ám ennek előtte vezekelni kell; a klerikusok minden nagyobb ünnepen áldozzanak. Ez arra utal, hogy az áldozópapok mellett szép számban lehettek a kisebb egyházi rendekben is olyanok, akik szintén végeztek liturgikus szolgálatot.

Az első hazai, tudatos rendezés a liturgia területén ekkor mehetett végbe. Két döntés is erre utal: „Az istentiszteleti szertartásokat és böjtöket, ama könyvecske szerint, melyet jóváhagytunk, mindenki tartsa meg”. És: „Semmit se olvassanak vagy énekeljenek az egyházban, csak ami a zsinaton jóváhagyást nyer”. Az „ama könyvecske” ordinarium (rendtartás)-típusba tartozott, amely rövid előírásokkal, a liturgikus szövegek kezdeteinek megadásával szabályozta mind a mise, mind a zsolozsma megtartását. A szabályozás azonban nem szabványosítást jelentett. Sajnos maga a „könyvecske”, vagy legalább egy másolata nem maradt fenn. Mindemellett az említett rendelkezésből is jól kiolvasható az a jelenség, amit már több oldalról körüljártunk, hogy a kezdeti századokban még a liturgikus alkotások, szokások szabadon áramlottak külföldről hazánkba, s itthon egyik egyházból a másikba. A helyi egyházak viszont tekintélyi alapon, jelen esetben zsinati megerősítéssel igyekeztek ezt a jelenséget mederbe terelni.

Az istentisztelet helyes megtartására a király és az érsek egyformán ügyeltek, a törvények biztosították ehhez a szükséges feltételeket. A magyar szentek kultusza pedig a magyarság-tudat formálójává, szerves összetevőjévé vált, mivel azok főszereplőiket nem csak mint az Egyházhoz, hanem mint a magyar néphez tartozókat is fölmutatta a liturgiai környezetben. A káptalani, szerzetesi iskolák pedig minderre alaposan fölkészítették a következő klerikusi nemzedéket.

László utóda, Kálmán király (1095-1116) szervezte meg a nyitrai egyházmegyét, 1110-1113 között, amelynek égi védnöke Szent Emmerám lett, őrizve a Gizella kíséretében Regensburgból hazánkba jött papok, illetve szerzetesek otthonról hozott Emmerám-tiszteletét. Az új egyházmegyét az esztergomi érsekség területéből szakították ki, s a határok kijelölését maga a király végezte. A prágai püspökség is szerette volna erre a vidékre kiterjeszteni a joghatóságát. Lehetséges, hogy Kálmán király, az egyházi műveltségéről Könyvesnek nevezett uralkodó, aki a babonaság elleni harcot meghirdette („boszorkányok pedig nincsenek”), az új egyházmegye szervezésével akarta elejét venni a német birodalmi egyház terjeszkedésének. Ugyanis Prága püspöksége a középkor folyamán a mainzi érsekség alá tartozott. Kálmán ezt megelőzően, 1106-ban a guastallai zsinaton lemondott az invesztitúráról, vagyis a főpapállítás kizárólagos jogáról, ám az egyházi élet támogatását továbbra is szívén viselte.

Szent László 1077 körül kibocsátott törvénykönyve, valamint a már említett 1092-es szabolcsi zsinat határozatainak gyűjteménye színes képet rajzol a korabeli egyházi életről, mind a papok, mind a hívek viselt dolgairól. A törvények alapján nem lehet idilli képet rajzolni a hitéletről, de ez fölösleges is. A kereszténység fölvételével párhuzamosan a magyar nép életformája is megváltozott, s ez nem ment zökkenők nélkül. Teljesen történelmietlen akár Szent István, akár Szent László határozott, erőskezű politikáját s ennek egyházi vetületét bírálni. A keletről jött s nyugatot fél évszázadig hadakozva bekalandozó, majd lassan letelepülő, s az állattenyésztés mellett a fölművelést is mindinkább elsajátító magyarokat csak így lehetett „megszelídíteni”, és Európa népeinek nagy családjába beilleszteni. A 12. század elejére főbb vonalaiban kialakult a napjainkig érvényes egyházi struktúra. A világi papok és a szerzetesek első nemzedékei megtelepedtek, hogy a hitélet és a kultúra terén egyaránt megkezdjék működésüket.

A kivételes jogi állású fehérvári bazilika mellett, a káptalani iskolában, esetleg a gyulafehérvári székesegyháztól függő, ottani káptalani iskolában íródott a 12. század első harmadában az Antiphonale Albense (vagy Codex Albensis), liturgikus és zenei kultúránk becses emléke, amely a zsolozsma végzéséhez szükséges énekeket: antifona, responsorium, invitatorium (hívogató ének), zsoltárok és himnuszok kezdő szavát, szavait tartalmazza. A káptalani iskola tagja, talán növendéke, az írnok minden bizonnyal tollbamondás alapján írta le a szövegeket, s a szerény kiállítású könyv a bazilika liturgiájának napi gyakorlatát rögzítve a székesegyházi szokásrend kiváló példája. A zsolozsma hazai sajátosságai már föllelhetők benne, bár nyoma van a délnémet alaprétegnek is (lásd Sankt Gallen kedves szentjeinek officiumait). Az Antiphonale Albense az országos szinten lefolytatott első liturgiai rendezés-válogatás után kialakult állapotot tanúsítja. Fontos teret enged a helyi alkotásoknak (Szent István antifonái, vagy az olyan „helyi” adaptáció, mint amilyen a Szent Gellért tiszteletére énekelt antifona), hogy a sajátos elvárásoknak eleget tegyen. Ugyanakkor tartalmazza az általános székesegyházi liturgiát gazdagító betéteket is (pl. officium sepulchri, Szent István vértanú Patefacte kezdetű responsoriumának bővítése, vagy Szent Gergely pápa rímes zsolozsmája, amely az egyik legrégibb ebből a műfajból). A későbbi fehérvári gyakorlatot, és ezzel az esztergomi szokásrendtől való eltérést lényeges pontjaiban már az Antiphonale Albense rögzítette. Az Antiphonalét a 13. században néhány tétellel bővítették, és Fehérvárott vagy környékén a továbbiakban is használták.