Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

3. fejezet - Kereszténység Magyarországon a középkor végéig

3. fejezet - Kereszténység Magyarországon a középkor végéig

Patrisztikus kultúra

A kultúra leghívebb őrzői szerte Európában a könyvek. A hazai kódexállományt – a természetes elhasználódáson túl – elsőnek a tatárjárás során elkövetett település-, templom- és monostor-fölégetések tizedelték meg. Majd az idők során pótlódott, sőt jelentős nagyságrendre földuzzadt állományt a török hódoltság alatt bekövetkezett pusztítás szinte teljesen megsemmisítette. Az egykori, hazánkban másolt vagy használt könyveknek mindössze elenyésző százaléka maradt fönn napjainkig. Így az egész középkori kultúráról ennek a töredéknek az ismeretében kell véleményt formálni. De éppen ezért jelentős feladat az elveszett kódexek töredékeinek fölkutatása. A következőkben tehát ezeket az újabb kutatási eredményeket is figyelembe vesszük, mivel csak segítségükkel lehetséges az, hogy a hazai teológiai, elsősorban patrisztikus kultúrát (az egyházatyák, vagyis az ókori keresztény írók munkásságának továbbélése, újragondolása) áttekintsük.

A magyar egyház születése táján a pápaság német gyámkodást kényszerült elszenvedni. A szerzetesi élet megújulása – kivéve Cluny monostorát – még váratott magára, a teológiai irodalom gyarapítása pedig egészen egyszerűen szünetelt. A 11. század első fele a teológiai gondolkodás szempontjából az átmenet időszaka volt. A benedeki szellemben élő szerzetesség intézményei az alkony halvány fényeit sugározták, hogy mielőbb átengedjék a terepet a székesegyházi iskoláknak. Sajátos eseményként értékelhetjük, hogy éppen a hazánkban tevékenykedő és benedeki regulát követő szerzetes, Gellért járult hozzá teológiai munkásságával ehhez az átmenethez.

A velencei Gellért tehát szerzetes volt (már amennyiben az életét megörökítő legendának hiszünk), majd komoly intellektuális képzésben részesült, talán Bolognában. Nem lehetetlen, hogy Rossanóban görögöt tanult, és ezzel egészítette ki műveltségét a görög kultúra itáliai központjában. Élete második felében több művet írt, amelyek címeit egyetlen fönnmaradt alkotása őrizte meg, a Deliberatio supra hymnum trium puerorum. Ennek szövege híven tükrözi patrisztikus kultúrájának és gondolatvilágának eredetiségét. Gellért véleménye a filozófiáról kiválóan jellemzi a 11. század első felének gondolkodását: „Azoknak, akik Krisztus tanítványai, nincs szükségük idegen tanokra.” A filozófia alkalmazása a teológiai témák tárgyalásakor számára különösen veszélyesnek tűnt: „Micsoda elképesztő gondolat annak szolgáival vitatkozni, akit az angyalok színe előtt illendő dicsérni.” Emellett azt is meg lehet állapítani, hogy műve a középkori szentírás-magyarázat kevésbé ismert alkotásai közül az egyik legsajátosabb. Stílusa pedig egészen egyedi a középkori latinság történetében. Részben ez indokolja, hogy e munka nem különösebben ismert.

Gellért a Dániel próféta könyvéből ismeretes három ifjú tüzes kemence-beli énekének mindössze első öt versét magyarázza végeérhetetlen hasonlat-sorozatokkal, amelyek az egész mű menetét rendkívül lelassítják. Mindemellett le kell szögeznünk, a szöveg helyes értékeléséhez ismernünk kell azt a tényt is, hogy a mű első szövegváltozata mint egyetlen példány maradt fenn, és nem a végleges, a szerző által többször átolvasott, átjavított változat. Elég nagy a valószínűsége annak, hogy részben viasztáblákon, részben pergamen-darabokon (és nem pergamen-füzetekből álló folyamatos kódexben) került a másoló elébe, aki aztán egybeírta a részeket. Erre joggal lehet következtetni a kiegyenítetlenül használt rövidítésrendszer időnként téves feloldásából. Az is biztosnak tűnik, hogy a másoló egyes helyeken nem értette a szöveg jelentését. Tehát az igazi, filológiai feltáró munka még várat magára.

Ám a részeredmények már elégségesen bevilágítanak a vértanú püspök patrisztikus kultúrájába, s ezen keresztül a székesegyházának iskolájában olvasott, továbbadott szerzők személyét szintén megismerhetjük. Közvetve vagy közvetlenül, Gellért a következő egyházatyákat, egyházi szerzőket idézi: Ambrus, Ágoston, Jeromos, Pszeudo-Jeromos, Pszeudo-Dionüsziosz vagyis Dionüsziosz Areopagita, Izidor, Hitvalló Maximosz, Beda Venerabilis, Johannes Scottus, Hrabanus Maurus. Közülük Izidor és Pszeudo-Dionüsziosz a legfontosabbak, ők ketten a meghatározói Gellért gondolatvilágának. Gellért híven követi Izidort, helyenként rövidebb vagy egyszerűbb kifejezéseket keres gondolatai világosabb közléséhez. A bibliai nevek magyarázatában szinte kizárólagosan Izidor Etymologiae c. művére támaszkodik. Feltűnő, hogy az egyébként általa is idézett Jeromosnak e tárgyban, a héber nevek magyarázatáról írt művét nem ismerte. Az eretnekségeket kétszer is felsorolja, előbb huszonkilencet, majd harminckettőt és a főbb tévedéseiket is megjelöli. A régebbi kutatás azt gondolta, hogy a püspök Epiphaniosz Panarion című összeállítását használta, ahol nyolcvan eretnekség szerepel. Ám újabban ez a föltételezés alaptalannak bizonyult.

Sevillai Szent Izidor műveit nem csupán Gellért olvasta, hanem a Szent Márton-hegyi monostor szerzetesei is. Az első középkori könyvtárjegyzék, ami 1085-1093 között íródott, említi Izidort anélkül, hogy művei címét megadná. Az Etymologiae egy töredéke, amelynek középkori, hazai használata biztosra vehető, napjainkig fönnmaradt. Izidortól ismeretes még egy másik szöveg, amely a Halotti Beszédet tartalmazó Pray-kódex Sacramentariumában található, és 1192, illetve 1195 között másolták egy észak-magyarországi bencés monostorban. A mise szertartását előkészítő, ún. apológia-imádságok között van az Izidortól származó Synonimorum egy része. A középkori keresztény lelkiségre nagy hatást gyakoroló mű egy részének liturgikus imádságként való fölhasználása egyedi eset a liturgia történetében. Középkor végi szerzetesek (a kartauziak) még olvasták Izidort, és így érthető, hogy az anyanyelvi irodalom első alkotásai a 15. század során gyakran idézik az antik örökséget a középkorra átmentő Izidort.

Gellért egyetlen fönnmaradt művének legjellegzetesebb vonása az a hatás, amit Pszeudo-Dionüsziosz gyakorolt rá az eredeti görög szöveg, vagy annak latin nyelvű fordításai segítségével. Vitatott, vajon a híres Hierarchia coelestis (Égi hierarchia) eredeti szövegét használta-e vagy nem? Néhány jel arra utal, hogy birtokában volt a görög szövegnek. Elegendő az itáliai szerzetes fiatalkorára gondolni, mert a nyelvvel, ha nem Rossanóban, hát magában Velencében is megismerkedhetett, lévén a város Kelet kikötője. Püspöki székhelyétől nem messze pedig görög szerzetesek monostora állt (egészen a 13. századig), akik szintén közvetíthették a híres művet.

Pszeudo-Dionüsziosz művének egyébként a további hazai használata bizonyítottnak vehető, ugyanis a 11. század végén Hartvick győri püspök, Szent István király életrajzának megírásakor szintén idézte a görög szerzőt. A közelmúltban előkerült egyik kódextöredék a Hierarchia coelestis egy részét tartalmazza, és a 11. század végén másolták. A 13. századi, lapszéli bejegyzés iskolai használatáról vall. Nem lehetetlen, hogy az esztergomi székesegyház iskolájának tanárai, diákjai forgatták. A középkor alkonyán Mátyás király híres könyvtárában három kódex is Pszeudo-Dionüsziosz írásait tartalmazta, és a 15. század végén a kartauzi szerzetesek egyik könyvtárából sem hiányzott. Ezek alapján a 16. század elejének kimagasló győri püspök-egyénisége, Gosztonyi János itthon éppen úgy megismerkedhetett a görög misztikus műveivel, mint Párizsban, ahol tanulmányait végezte. Tanára és barátja, Jodocus Chlichtoveus, a neves párizsi humanista hittudós, amikor a győri püspök kérésére a magyar papság műveltségének gyarapítására megírta és Párizsban kiadta az Elucidatorium ecclesiasticum (Egyházi Megvilágosító) c. művét (1516), az előszóban Gosztonyi Jánost Pszeudo-Dionüsziosz ismerőjeként említi, és újra figyelmébe ajánlja „Krisztus kristálytiszta filozófusát”, az „isteni Dénest”.

Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy az első hazai püspök egyike, majd a 11. század végén egy második, s végül a középkor alkonyán vagy már az újkor pirkadatkor egy harmadik magyar püspök ilyen kapcsolatban van a nyugati teológiai gondolkodásra legnagyobb hatást gyakorló görög misztikus teológussal.

Gellért Szent Ágoston írásait szintén idézte és Ágoston esetében még könnyebb a folyamatos hazai ismertség bizonyítása.

A Gellért által idézett Hitvalló Maximosz írásainak hazai élete említésre méltó, ugyanis a 12. század első felében Pásztó monostorának szerzetese, Cerbanus görögből latinra fordította a De caritate (A szeretetről) című művét és Dávid szentmártoni (pannonhalmi) apátnak ajánlotta. A másik, általa ugyancsak görögből latinra fordított mű sajátos karriert futott be. Damaszkuszi Szent János: De ortodoxa fide (Az igaz hitről) című írásának általa készített latin szövegét nem kisebb személyiség használta, mint a párizsi egyetem ősének, a Notre-Dame-székesegyház iskolájának tanára, Petrus Lombardus, a híres Libri IV Sententiarum című – a középkor egyetemein alapkönyvnek számító – művében.

A hazai patrisztikus kultúra bizonyítékai még azok a fönnmaradt kódextöredékek, amelyek a következő szerzők műveinek részleteit tartalmazzák: Beatus a Liebana, Arles-i Cesarius, Órigenész, Nagy Szent Gergely, Cassianus, Cassiodorus. Ez a rövid névsor az előzőekben írottakkal egyetemben elégségesen tanúskodik a középkor hazai világi papjainak és szerzeteseinek patrisztikus kultúrájáról.

Ez a kultúra alapjaiban egyházi kultúra. Ezért jogosult rákérdezni arra, hogy a kultúrát hordozó keresztény Egyház miként vélekedett önmagáról? Másképpen fogalmazva ugyanezt a kérdést: az egyházszervezés és államalapítás idején az egyháziak és a világiak milyen egyházképpel rendelkeztek? Szent Gellért föntebb már idézett műve segíthet ennek hiteles megválaszolásában.

Igen fontos, hogy Gellért az Egyházról inkább képekben, mint fogalmakban beszél. Ezek a képek rendkívül sokfélék, változatosak. Nem az intézmény felől közelíti meg az Egyházat, hanem az üdvtörténet isteni rendelését kutatva fedezi föl a róla szóló igazságokat. Túlzásnak tűnhet Gellért esetében fölfedezésről szólni, hiszen függőségben áll az előző korok teológiai irodalmával. Mégis jogos ennek a kifejezésnek a használata, mert Gellért nem kompilátor, hanem igazi szerző, aki mondandóját teljes egészében magáénak tudhatja.

Nem hiába kezdi az Egyházról szóló és sokszor visszatérő elmélkedését Tychonius hét misztikus szabálya közül az elsővel, amely szerint a Fő és a Test, Krisztus és az Egyház szorosan egybekapcsolódnak. (Tychoniust Beda segítségével idézi.) Ha Krisztusról szól, rendszerint az Egyházat is megemlíti.

Az ószövetségi képek közül Gedeon gyapja (a VII. könyvben), Noé bárkája (ugyanitt) és a Jeremiás próféciájában szereplő nap és hold (V. könyv) nyert legrészletesebben kidolgozást. „A Noé készítette bárka a Krisztus által megváltott Egyház, amelyben ott van a holló és a galamb, vagyis a gonoszok és az igazak.” (VII. 28-31.) Gedeon száraz gyapja Gellért értelmezésében a zsinagóga. A gyapjú azért száraz, mert elvesztette a kegyelem harmatját. A Szentírás igazi, rejtett értelme a Messiás eljövetele, a zsinagóga ezt veszítette el. Az Egyház szérűje harmattal, kegyelemmel fentről kapott ajándékokkal gazdag (VII. 675-710.), mert Krisztus adja népének. „Fölemelkedett a nap, és fölment Krisztus a keresztre, s felszállt az Egyház az égre” (V. 33-35.). Az Egyház Krisztus sebeiből született, innen származnak szárnyai, a kegyelem ajándékai, ezek emelik a magasba (VII. 115-117.). A képek használatában nem szabad szigorú következetességet keresni, mert Noé bárkája esetében a hívő ember a galamb, majd később a galamb az egész Egyház jelképe.

Szent Gellért teológiáját tanulmányozva az Egyház Gellért által említett tulajdonságait a Hitvallás négyes felosztása szerint lehet csoportosítani. Az Egyház egysége, szentsége, egyetemessége és apostolisága mind megtalálható, de a könyv különböző helyein. Gellértet nem kötötte valamilyen előre tervezett gondolatmenet. A jó Pásztorról szóló példabeszéd éppúgy alkalmas arra, hogy az Egyház egységét bizonyítsa, mint az, hogy a tüzes kemencében a három ifjú szinte egy ajakkal énekelte Isten dicséretét (VIII. 1180-1181. és I. 367-369.).

Az Egyház egységét biztosítja az is, hogy ő az igazi hit egyedüli letéteményese. „Minden embert, aki az Egyházba jön, megvilágosít Krisztus, a legigazibb fényesség. Senki nem tud fényeskedni, csak akkor, ha az Egyházhoz jön. Az Egyházban lakik és uralkodik a világosság hordozója, aki a hívőket a világosság továbbadóivá teszi, hogy fényeskedjenek a ködösen sötétlő világban” (VI. 368-373.). Az Egyházat Krisztus tette szentté, széppé; a mennyei Jegyes érkezésére öltözik díszbe (VIII. 1618-1619.); ezt ragyogja szét a világba (VI. 474-475.).

Az Egyház egyetemességére Gellért kétszer alkalmazza a catholica (egyetemes) jelzőt. Feladata, hogy mindenkit elvezessen az igaz Isten imádására. Az Egyház apostolisága a kezdeteken túl az időben folytatódik, és a kegyelem harmata bőséges termést hoz. „Napfény nélkül a világ vakságra lenne kárhoztatva. Ha az apostolok tanítása nem ragyogná be a világot, akkor az a tudatlanság okozta vakságban megmaradna. Mi más egyebet tesz az Egyház, amikor Krisztust hirdeti, mint hogy megvilágosítja az egész világmindenséget? Tehát bárhol hirdetik Krisztust, a kétkedés elmenekül és fölragyog a világosság. Ahol nem hirdetik Krisztust, ott a sötétség egyre sűrűbbé válik.” (V. 200-206.). Az állandó változásban hömpölygő világban az Egyház változatlan, mert Krisztus, a hit, remény és szeretet erényeivel ilyennek alapozta (vö. VIII. 1578-1584.).

A változatlanság nem terméketlenség, mert az Egyház új nemzedékek szülője, vagyis Krisztushoz vezeti el az egymást követő nemzedékeket. A prófétai hevület mellett Gellért megőrzi higgadtságát, tudja, hogy az Egyház bárkájában a galamb mellett ott a holló is. Az Úr testvérei is kemény beszédnek tartották Krisztus szavait. Ma is sok testvére van, aki megtagadja és nem akar vele menni. A hitvallást sokan elfogadják, de kevesen hoznak gyümölcsöt. De ez a „helyzetfölismerés” Gellértet nem teszi borúlátóvá. Hogyan is lenne az, amikor a himnusz azt mondja: „Nap és hold, áldjátok az Urat!” Nemcsak egyedül a Nap, Krisztus, hanem vele együtt a Hold, az Egyház is áldja az Urat, s így, az istendicséretben egyesül Krisztussal. (V. 148-150.).

Ez a néhány gondolat segít abban, hogy Gellért egyházképének gazdagságát, biblikus és patrisztikus tartalmát felmérjük, és ennek a víziónak fontosságot tulajdonítsunk. Szent István ítélete szerint Gellértet megillette a csanádi püspökség, a részegyházak egyike. Szent Gellért ítélete szerint Istvánt megillette az egyetemes Egyház igaz ismerete. S ezt az ismeretet megosztotta vele, mert a beata societas Christi (Krisztus boldog társasága), az Egyház így épül s fényeskedik, nem a saját, hanem Krisztus fényével.

Ennek ismeretében érthető: miért volt képes az Egyház átvészelni a 11. századi hányattatásokat, majd később a tatárjárást, miért tudta a keresztény hit és kultúra alapelemeitől a bonyolultabb szellemi-művészi alkotások együtteséig fáradhatatlanul átadni mindazt, amit a kultúra, mint az emberi tevékenység termékeinek legértékesebbje egybefog.