Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

Az egyházi intézmény újabb gyarapodása az ország keleti részein

Az egyházi intézmény újabb gyarapodása az ország keleti részein

Az erdélyi egyházmegye püspökeinek nevét homály fedi a kezdeti időszakban. Az első, akit név szerint ismer az utókor: Simon, a 12. század elején. A székesegyház építése valószínűleg már Szent István király idejében elkezdődhetett, Szent László uralkodása alatt lényegében készen állt, jóllehet kisebb munkák a művészettörténeti kutatások bizonyítékai szerint még a 12. századra is áthúzódhattak.

Erdély területén az egyházi életet jelentős mértékben befolyásolta a népesség helyzetének alakulása. A II. keresztes hadjárat alkalmával a Szentföldre igyekvők serege 1147-ben keresztülhaladt az országon. Majd visszatérte után hírül adta a lassan túlnépesedéssel küzdő nyugati országok lakosságának, hogy a magyar királyságban szívesen fogadják az idegenből jött, letelepülni szándékozókat. Az országban Szent István király óta (aki fiának írott Intelmeiben meghagyta, hogy a többnyelvű ország erősebb) gyakran megismétlődött a kisebb-nagyobb számú telepesrajok befogadása. II. Géza (1141-1162) idejében a Rajna-Mosel vidékről tekintélyes bevándorló csoport érkezett hazánkba. A királyi akarat a lovagoknak és a parasztoknak Erdélyben, a mai Nagyszeben környékén és az Olt mentén adott új hazát. A „szászok” feladata a bizánci támadások elleni védelem biztosítása volt. Mivel a betelepültek papjaikat magukkal hozták, viszonylagos egyházi önállóságukat korábban elnyerték.

Politikai téren ez lényegesen később sikerült (Andreanum, 1224). Területileg az erdélyi püspöknek kellett volna felettük a joghatóságot gyakorolni, ám ennek elfogadásától a szászok vonakodtak. III. Béla 1186 táján a szebeni prépostság felállítása vagy megerősítése révén biztosította egyházi autonómiájukat, s ezzel teljesítette kérésüket. A prépostság fölött elméletben a pápa, gyakorlatban az esztergomi érsek bírta a joghatóságot. A szebeni prépost és a prépostság papjai neki, és nem az erdélyi püspöknek voltak alávetve. A kalocsai érsek az erdélyi püspökség metropolitájaként formált jogot az irányításra, az esztergomi érsek a királyi egyházak fejeként tette ugyanezt.

II. Endre úgy vélt segíteni a vitás helyzeten, hogy 1211-ben püspökséggé akarta szervezni a szebeni részt, és alapítását Rómával jóváhagyatni. Ám III. Ince pápa éberebb őre volt a Szent István szervezte magyar egyháznak, mint az Árpádházi leszármazott Endre, és ennek a tervnek a kivitelezését az erdélyi egyházmegye szentistváni alapítására hivatkozva megakadályozta. A szebeni prépostság illetékessége eredetileg csak azon szászokra terjedt ki, „akik a Géza király által az ő németjeinek adományozott pusztaságon laknak”. A három „szász szék”, a szebeni, az újegyházi, és a nagysinki csak később és csupán részben tartozott ide. A szász népesség letelepedése tehát Esztergom közvetlen joghatóságát kiterjesztette Erdély déli területére, új egyházi közigazgatási egységet hozva létre. Ezen túlmenően segítette a német lovagrend megtelepedését a Barcaságban, majd évszázadok múlva fogékony közeget biztosított Erdélyben a protestáns eszmék számára.

A váradi egyházmegyén túlmenően az egész ország számára nagyhatású események bizonyult III. Béla király kiemelkedő tette, aki a nemzetet új szentkirállyal ajándékozta meg. A szentté avatás idején Elvin volt a püspök (1189-1200), aki ezt megelőzően III. Béla akaratából Párizsban tanult. 1192. június 27-én Szent László egyszerű sírját a váradi székesegyházban felnyitották, a szent tetemét kivették, „bíbor színű kamuka kendőbe takarták, s gazdagon aranyozott ezüst koporsóba helyezték”. A fej-ereklyét valószínűleg ekkor választották külön a testtől. Ennek megkoronázása a szentté avatás során ünnepélyesen történt. Szent László két karját a továbbiakban díszes ereklyetartóba foglalva őrizték. Korabeli váradi forrásból ismert, hogy „Szent László feje és két karja mellett szemfedelét is ki szokták tenni közszemlére”. Ekkor és itt keletkezett a híres Szent László-szekvencia, amely az „Adamus a Sancto Victore” köréből származó Szent Kereszt-szekvenciáját követi, és annak méltó párja:

O quam felix, quam praeclara

Vardini fulget ara

tuo clara nomine

Ó mily boldog s milyen ékes,

Szent nevével fényességes

Várad híres temploma

Ezt a szekvenciát a misében az alleluja és az evangélium között énekelték, de a zsolozsmából sem maradhatott ki Várad dicsérete:

Felix, ave, Varadinum,

cuius augens fama signum

resonat per saecula.

„Boldog Várad, áve híred

Növekedjék, dicsőséged

Visszhangozzák századok

(Csanád Béla fordítása)

Az egyházmegye püspökeinek teljes sora nem maradt fönn. Az első, akit név szerint ismerünk, Leodvin bihari püspök, aki 1048-ban Lotaringiából érkezett Endre udvarába. Közismert tény, hogy Könyves Kálmán, mielőtt trónra került volna, Várad püspöke volt. Kálmán király „Könyves” mellékneve mintha már előre jelezte volna, hogy Várad az egész középkoron át a könyvek s az európai műveltség édes hazája lesz. A könyvmásolásnak, könyvgyűjtésnek szinte a kezdetektől fogva két ága volt jelen Váradon, párhuzamosan: „a püspöki-káptalani és a szerzetesi-kolostori”.

A csanádi püspökség sem maradt ki az általánosnak tekinthető intézmény-gyarapodásból. Itt főleg példaértéke miatt kell megemlíteni az aradi társaskáptalant mint az ország számos helyén a középkor folyamán több-kevesebb ideig létező, vagy az újkorban is folyamatosan működő, sőt, napjainkig fennmaradt (Sopron) sajátos papi testület fontos példáját.

A csanádi egyházmegye életében jelentős gazdagodás állt be, amikor 1135 táján II. (Vak) Béla király Aradon társaskáptalant alapított. (A társaskáptalan a legtöbbször királyi alapítású egyház mellett lévő papi testület.) Nem lehetetlen, hogy a király eredetileg itt, a saját alapítású templomban kívánt temetkezni; vagy engesztelésül szánta az „aradi vérengzésért”. Felesége, Ilona királyné kezdeményezésére ugyanis 1132-ben az aradi országgyűlésen az ellentáborhoz húzó főurakat kegyetlenül legyilkolták. A nép szemében Vak Béla alakjára ez nem vetett árnyékot. A nép ragaszkodását tükrözte a néphagyomány, miszerint Béla király az Arad-megyei mikelakai erdőben kövekkel kirakott üregben nyugszik. Jóllehet, a valóságban a székesfehérvári bazilika őrizte sírját. Az aradi társaskáptalanban világi papok működtek, és ezt a közösséget jelentőségben a püspökség területén mindössze a csanádi székeskáptalan előzte meg.

Az intézmények mellett nem lehet megfeledkezni a személyekről sem, akiknek kultúrát közvetítő szerepe sokszor csak tevékenységük eredménye alapján ismert. A franciaországi Laon dóm-iskolájának tanára, Anzelm 1117-ben halt meg. Sírfelirata „egész Pannóniát” emlegetve egy e helyen tanult magyar klerikus emlékét őrzi.

A Bizáncban nevelkedett, feleségei révén francia kapcsolatokkal rendelkező III. Bélához fűződően kell megemlékezni a középkori magyar egyház egyik legmarkánsabb egyéniségéről, Bánffy Lukács esztergomi érsekről, aki az egyház szabadságát védelmezve, s börtönt is vállalva, több királlyal bátran szembeszállt, s megtagadta tőlük a koronázást. Alakja ékesen példázza, hogy a középkori egyház sem volt annyira összefonódva a kor társadalmával, hogy önazonosságát elveszítette volna. Az érsek az Egyháznak és a keresztény királyságnak olyan eszményét képviselte, amilyenért előzőleg Szent Gellért küzdött.

Lukács érsek teológiai tanulmányait Párizsban végezte, és iskolatársa volt a későbbi angol lordkancellárnak, vértanúnak, majd szentnek, Becket Tamásnak. Párhuzamos sorsukat, közös tanulmányaikat, lelki formálódásukat ismerve nem meglepő: mindketten a világi hatalom keresztény szellemben történő gyakorlását várták el és követelték meg az uralkodótól. Valamivel később, közvetve idézte Bánffy Lukács emlékét az 1200 táján Esztergomban alapított Szent Tamás-prépostság. Az alapítás előkészületei már Bánffy Lukács érseksége alatt megkezdődhettek. A névadás arra utal, hogy a két főpap sorsában már a kortársak és a közvetlen utódok fölfedezték a párhuzamosságot, aminek alapjául a királyság intézményéről vallott, magas szintű etikai követelményeket tartalmazó elképzelésük szolgál.

Bánffy Lukács érsek második utóda, Jób érseksége alatt (1185-1203) számos újabb egyházi intézmény keletkezett. Amint már föntebb szó esett róla, az Erdély déli részében nagy számban betelepült szászok miatt vált szükségessé a szebeni prépostság fölállítása 1186 táján, ami a 13. század elején majdnem püspökséggé lett. III. Ince pápa (1198-1216) azonban ezt nem engedélyezte, mert Erdélynek Szent István kora óta megvolt a maga püspöksége. Hasonló a helyzet a szepesi németség esetében. Imre király 1198-ban szervezte meg a szepesi prépostságot. Ez indokolt is volt az egyházmegye központjától, Esztergomtól való nagy távolság miatt. A szepesi prépostság a szebeni prépostsággal ellentétben Esztergomtól független joghatóságnak örvendett, és jóval később, a 18. században a szepesi püspökség alapjává vált. A szebeni prépost viszont az alapító III. Béla akaratából jogilag mindig az esztergomi érsek alá tartozott.