Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

A szerzetesség további gyarapodása és a „magas” kultúra közvetítésében játszott szerepe

A szerzetesség további gyarapodása és a „magas” kultúra közvetítésében játszott szerepe

Szent Adalbert társai voltak az első szerzetesek, akik nem csak ideiglenesen működtek hazánkban, hanem véglegesen megtelepedtek. Ők is, mint akkor a nyugati egyházban minden szerzetesi közösség, Nursiai Szent Benedek szabályzatát követték. A királyok mellett főurak is alapítottak számukra monostorokat, és ezek mind a hazai írásbeliség első tűzhelyei voltak. A szabályzatot író Szent Benedekről a 12. századtól kezdve bencéseknek nevezték őket. Szent László király egyik okleveléből ismert, hogy a szentmártoni apátság (Pannonhalma) könyvtára nyolcvan kódexet mondhatott a magáénak. A nyugati egyházban a szerzetesi élet megújulása új közösségek, új rendek színrelépést eredményezte. A 11. század közepétől a pápaság egyre jobban támaszkodott a szerzetességre, mind a világi hatalmat megszemélyesítő császársággal folytatott küzdelmében, mind a belső reformok megvalósítása terén. Hazánkba is hamar eljutottak az újabb szerzetescsaládok követei, s a királyoknál, egyháznagyoknál kedvező fogadtatásra találtak.

A benedeki regulát követő „fekete szerzetesek” (ruhájuk színe után nevezték így őket) a csanádi egyházmegyében több helyen megtelepedtek, közülük Bizere és Bulcs monostora volt jelentősebb. A váradi egyházmegye legnevezetesebb apátsága a Szűz Mária tiszteletére szentelt Szentjobb-i apátság volt, amely a 15. század elejéig a magyarság egyik legfontosabb ereklyéjét őrizte. A gazdag bihari családból származó Merkur Szent István jobb kezét a trónviszályoktól zavaros időkben, az 1060-as években vihette Székesfehérvárról a Berettyó folyó teraszának peremén álló családi monostorba. Két évtized múltán, 1083-ban a fehérvári szentté avatáskor senki sem emlékezett arra, hol kellene keresni a Szent Jobbot. A következő évben (1084) Szent László király országjárása során fölkereste a Berettyó-parti monostort, és Merkur, a tettes – talán mert jobban félt a földi, mint az égi büntetéstől – csoda történtével magyarázta, miként került hozzá az ereklye.

A későbbiekben Szent László Álmos herceget megbízta azzal, hogy a fából összerótt monostor helyébe kőegyházat emeljen, mégpedig azért, hogy a szent ereklye méltó helyet kaphasson. A középkor folyamán a bencés szerzetesek végig itt őrizték, az ország minden tájáról érkezett zarándokok itt tisztelték a Szent Jobbot. A kézfejhez az apátság középkori pecsétképe alapján eredetileg karrész is tartozhatott. A Szent Jobb-i apátság sokáig, egészen a 15. század elejéig az ország egyik legfontosabb zarándokhelye volt. A Szent Jobb Zsigmond király uralma alatt, még 1433 előtt a váradi püspökség területéről Székesfehérvárra került. Megemlítjük azonban, hogy a váradi püspökség területén a nevezetes apátságon kívül még több bencés monostor állt, mint például Almás.

Erdélyben Szent Benedek fiainak csak két monostoruk volt. A hagyomány szerint a meszesi apátságot II. Béla atyja, Álmos alapította talán még Szent László életében, vagy 1096 és 1106 között. Később II. Géza és mások bőkezű javadalmakkal gazdagították. A Szentjobb-i apátsághoz hasonlóan hiteleshelyként (közjegyzői feladatokat ellátó jogi intézményként) működött, 1281-ben említik utoljára.

A meszesi apátságnál lényegesen jelentősebb a kolozsmonostori apátság, amelyet egy 1263-ban kelt – bár mint kiderült, hamis – oklevél I. Béla (1061-1063) alapításának tart. Mivel a királyi alapítású apátságok túlnyomó többsége a 11. században keletkezett, igen valószínű, hogy Kolozsmonostor alapítása a hamis oklevél ellenére tényleg a 11. századra, sőt I. Béla idejére megy vissza. Egy 1341-ben kelt oklevél Szent László király alapításának tartja, talán azért, mert ő tovább gazdagította birtokokkal. Különleges kiváltságokat élvezett, és ezeket még akkor nyerhette el, amikor az erdélyi püspök fennhatósága alól mentességet lehetett szerezni. Ez a tény ismét a 11. századra utal. A 13. század folyamán Erdély püspökei sokat hadakoztak az apátság kiváltságai ellen. Előbb Adorján püspök (1187-1202), majd 1220-ban Vilmos püspök fegyverrel támadt a szerzetesekre, megsemmisítve az értékes oklevélállományt. Maga a pápa, III. Honorius biztosította 1222-ben az ősi kiváltságokat. A tatárjárás idején épületeik osztoztak számos más egyházi épület sorsában. A templomot 1263-ban hiába építették újra, 1285-ben a tatárok ismét földúlták. Hiteleshelyi működése ezután kezdődött, s a virágzás a 15. század közepéig tartott. 1556 után is hiteleshely, csak „pap” nélkül.

A 12. század első évtizedeire Magyarország felzárkózott a keresztény Nyugathoz, és ennek legjellemzőbb példája az új szerzetesrendek hazánkba érkezése.

Szent Norbert, a rendalapító még életben volt, amikor II. István (1116-1131) hívására és segítségével 1130 táján premontrei szerzetesek egyenesen Franciaországból érkeztek Várad mellé. A várostól északra, a Kőrös jobb partján emelkedő dombtetőn Szent István első vértanú tiszteletére emeltek monostort, s ennek alapfalai napjainkig fennmaradtak. A rend a Szent Ágoston Reguláit követő papi közösségek életét szervezte újjá. Sajátos vonása az volt, hogy az elvonultabb élet (imádság és fizikai munka) helyett a lelkipásztorkodást vállalta szívesen, s ennek következtében a rendtagok a monostorok közelében élő hívekkel közvetlen kapcsolatban álltak. A bencések által kevésbé lakott területeken telepedtek meg, száz év alatt közel negyven helyen.

A hazai premontrei házak többségének Váradhegyfok volt az anyamonostora, vagyis az új monostor-alapítók innen rajzottak ki. A későbbiekben Rómával és a francia központtal, Prémontrével a kapcsolatot innen biztosították az egész magyar rendtartomány számára. A tatárjárás idején elszenvedett pusztulás azonban Váradhegyfokot annyira meggyengítette, hogy ezután újabb alapításokra már nem futotta erejéből. Hiteleshelyként (ami a középkori magyar joggyakorlat nélkülözhetetlen és magas színvonalú intézménye) viszont hosszú időn keresztül jelentős működést fejtett ki.

A váradi egyházmegyében még a további helyeken volt monostoruk a premontreieknek: Pályi (Monostorpályi), Adony (Nyíradony), a bencésektől átvett Almás (Váralmás). Az erdélyi egyházmegyében Szent Benedek fiaitól „örökölték” a meszesi monostort, és eredetileg Zirc is a bencéseké volt, utána lett a premontreiké. Néhány apácaközösség is csatlakozott hozzájuk, például Szegeden egészen a 16. század elejéig léteztek a premontrei apácák. Az 1235-ös forrás szerint a rend női ágának két háza volt Erdélyben, az egyik Corona néven Brassóban. A tatárjárás után tovább létezett a premontrei apácák közössége. Váradhegyfok hanyatlását a 14. században már nem lehetett megállítani, s bár néhány egyházi férfiú továbbra is végezte a hiteleshelyi tevékenységet, a szerzetesi élet megszűnt. A 15. század végén a váradi püspök, Farkas Bálint a szigorú remeterend tagjaival, kartauzi szerzetesekkel szerette volna benépesíteni, de terve kivitelezését halála megakadályozta, jóllehet már a pápai jóváhagyás is megérkezett Rómából. Az utód, Kálmáncsehi Domonkos Váradhegyfokot társaskáptalanná alakította, s a káptalani tagok feladata Szent László kultuszának ébrentartása volt.

A premontrei kanonokokkal a székesegyházi szokásrendnek újabb változata gazdagította a magyar liturgikus életet. Az apostoli életet visszaállítani akaró rendalapító Szent Norbert a trieri egyházmegyében található Springiersbach kanonokjainak szokásaiból merített. Átvette tőlük azt a zsolozsmázási módot, amely az éjszakai imádságokban a zsoltárok, antifonák és olvasmányok számát az éjszaka hosszúsága szerint változtatta. Hazánk első premontrei szerzetesei ezt a szokást hozták magukkal, mert a később általánosan elfogadott, egységes és új liturgikus rend ekkortájt még csak formálódott. Az új rendet tartalmazó Liber ordinarius (irányítókönyv) átvételéig hazánkban is ezt az igen változatos zsolozsmázást végezték.

Szent Norbert fiai a francia szellemiséget képviselték a még Szent László alapította somogyvári bencés apátsághoz hasonlóan.

„Benedek a hegyeket szereti, Bernát a völgyeket”. A régi mondás alapja az, hogy a bencések lehetőleg magaslatokon építették fel monostoraikat, Bernát fiai völgyekben, folyópartokon. A premontreiek után egy évtizeddel újabb rend érkezett hazánkba. Szent Bernát, a bencés ihletésű francia reformrend fölvirágoztatója még életben volt, amikor a Heiliegenkreutzból jött szerzetesek megtelepedtek a Tolna-megyei Cikádoron (1142).

E markáns rendnek az volt a célkitűzése, hogy Szent Benedek szabályzatát eredeti szigorában élik meg a rendtagok. Az Egyház, s benne a benedeki szabályzatot követő, ún. hagyományos szerzetesek a feudalizmus korában túlzottan sok szállal kötődtek a kor társadalmi szokásaihoz, berendezkedésihez, például a tizedjog vagy a szolganépek tartása révén, s ebben a magyar „bencés” szerzetesek sem voltak kivételek. A ciszterciek igyekeztek „elvonulni” a társadalomtól, a földjeiket maguk művelték, a kézi munkát fölértékelték. Rendszerint elhagyatott helyeken, erdős, mocsaras területeken, folyópartokon vagy völgyekben kerestek maguknak otthont, s teremtettek életteret erdőirtással, mocsarak lecsapolásával, a művelés alá vett földterület növelésével. A monostoron belül a megtért testvérek csoportjának létrehozása lehetővé tette, hogy korosabb világiak is igazi szerzetesi életet éljenek. Ez volt rendkívüli sikerük oka.

III. Béla király (1172-1196) szerencsés uralkodása a szerzetesi életnek is kedvezett, ekkor öt ciszterci monostor keletkezett: Egres, Zirc, Szentgotthárd, Pilis, Pásztó. Cikádor után a második ciszterci közösséget az egyik legjelentősebb francia apátság, Pontigny alapította 1179-ben a csanádi egyházmegye területén, a Maros bal partján, Csanádtól keletre, tizenöt kilométernyire. Egres III. Béla király bőkezű támogatását élvezte, mert az uralkodó 1183-ban biztosította számára (s mellette a többi ciszterci monostornak is) az összes kiváltságot, amit a ciszterci házak francia földön élveztek. Még az alapítás után félszáz esztendővel is éltek Egresen francia származású szerzetesek. S ez közvetlen francia kapcsolatokról tanúskodik. Egres alapította és telepítette be szerzetesekkel az Olt partján épült kerci monostort 1202-ben. Kerc a gótikus építészet Európa legkeletebbre fekvő emléke.

Egy-egy új alapításhoz a szerzetesekkel együtt kézművesek jöttek, és ennek következtében Egres, Kerc építészete közvetlen francia hatás alatt állt. Egres fontosságában kiemelkedett a többi ciszterci monostor közül, mert Jolánta királynét 1233-ban, majd férjét, II. Endre királyt 1235-ben itt temették el. Az erődítményszerű monostor a tatárjáráskor a környezet lakosságának menedékült szolgált, de a védők a túlerővel szemben megadták magukat, s a tatárok kardélre hányták az odamenekültek legtöbbjét. Néhány évvel ezután (1247) sikerült életre kelteni a monostort. Később a kunok ostromától szenvedett (1280 vagy 1282). Hiteleshely működött benne, és apátjai többször kaptak hivatalos megbízást még a pápától is. Fönnmaradt annak emléke, hogy Franciaországból hoztak ide kódexeket másolásra, s ez az adat ismét az Európához tartozás tényére vet világot. Csáki Miklós püspöksége alatt, 1500 és 1514 között szűnt meg.

Az Egresből telepített Kercet, az Olt melletti apátságot a támadások még kevésbé kímélték, ezért az egyházi vezetés 1474-ben a szebeni prépostsághoz csatolta. Maradványai ma is jelentősek, Szent Bernát fiainak Európa-szintű építészeti tevékenységét hirdetik a brassói Szent Bertalan- és a besztercei ferences-templommal együtt.

A ciszterci rendi apácáknak Brassóban volt rendházuk, Szent Katalin védnöksége alatt. Először 1388-ban említik őket a források, az ún. Fekete-templom szomszédságában 1541-ig éltek.

A szerzetesség hazai történetének liturgikus vonulatára visszatérve, a premontrei kanonok érkezte után alig tíz évvel a szerzetesi szokásrend is tovább gazdagodott, hogy a hagyományos szerzetesi liturgia (Szent-Márton, Pécsvárad, Tihany stb.) és a Cluny befolyásolta istentiszteleti rend (Somogyvár) mellett jelen legyen a benedeki regula megfelelő részeinek újfajta értelmezése. Ezt a Morimondból Heiliegenkreuzen keresztül Cikádorra érkezett ciszterci szerzetesek hozták magukkal (1142). A rendalapító molesmes-i Szent Róbert (1098-ban) a regula Szent Benedek idején történt alkalmazására akart visszatérni. Ez azonban nem volt könnyű feladat, mert nem lehetett tudni, valójában milyenek is voltak a zsolozsmázás legapróbb részletei Benedek idejében.

A ciszterci liturgikus reform lényege az volt, hogy a 9. század óta bevezetett változásokat és a Cluny reform által pártfogolt ünnepélyességet visszaszorították. A Charta caritatis (a szeretet okmánya, a ciszterci rend alkotmányának alapokmánya, melyet 1119-1165 között fogalmaztak meg) a liturgia végzésében egységet követelt meg, és a ciszterci Consuetudines (szokás joggyűjtemény) ezért hosszú liturgikus előírásokkal kezdődött. A zsolozsmán igyekeztek rövidíteni, az ún. kis-zsolozsmákat elhagyták (kis zsolozsmák a szabályos felépítést megtartva a legrövidebb szövegekből összeállított zsolozsmák Szűz Mária tiszteletére és a holtak lelkiüdvösségéért, ezek egyikét a napi zsolozsma után végezték). A liturgia szépségét szolgáló külső díszeket mellőzték. Ezért például az egész középkor folyamán nem voltak hajlandók a liturgikus színek használatára. A kor lelki áramlataitól azonban a ciszterci rend sem függetleníthette magát hosszabb időn keresztül. Hazai példa erre Johannes Lemovicensis, aki 1208-1218 között zirci apát. Himnuszaiban Krisztus sebeit énekelte meg, valamint prosellát – a szekvencia 12. században keletkezett fajtája, a szövege rímes és ritmikus – és himnuszt költött Szent Bernát tiszteletére. Nem kizárt, hogy a ciszterci liturgiában több évszázadon át énekelt két művet zirci tartózkodása alatt írta.

Mind a premontreieknél, mind a cisztercieknél a rendi öntudat nyilvánult meg a sajátjuknak vallott egységes liturgiában, ezért azt gondosan őrizték és örökítették tovább.

A két rend francia kapcsolatai jól példázzák a 12. század második felében azt a szellemi légkört, amikor a magyar egyház intellektuális életére egyre jobban rányomta bélyegét a francia lelkiség-szellemiség. Lukács, a későbbi esztergomi érsek párizsi tanulmányai, III. Béla francia házasságai erősítették a kapcsolatot. De olyan személyekben is megmutatkozik a „francia orientáció”, mint a Lukács által ének-tanulmányok végett Párizsba küldött Elvin (aki talán azonos századvégi Elvin váradi püspökkel).

Ő persze csak egy volt a magyar egyháziak közül a külhoni iskolákban, a magyarok ugyanis valamivel később megjelentek Itália jelesebb tanulmányi központjaiban is. Mindennek a hatása nem maradt el a liturgia területén, s ez világosan kimutatható a lovagszent László tiszteletére készült alkotásokban. A magyar tanulók – élükön az említett Elvinnel – nem hiába voltak ott a „szentviktori” szekvencia-stílus születésénél és lendületes terjedésénél. A viktorinus szekvenciák átvételével párhuzamosan történt egy újabb rendezés a liturgikus élet területén.

Ehhez kapcsolódóan érdemes kitérni a már föntebb említett újabb szentté avatásra, amelynek liturgikus vonatkozásai mind a szerzetesek, mind a világi papok istentiszteleti rendjében gyarapodást jelentettek.

III. Bélának a ciszterci apátságok pártolásánál talán még kiemelkedőbb tette, hogy a nemzetet új szent királlyal ajándékozta meg, 1192-ben, László király ünnepélyes kanonizációjával, az Árpád-házi szentek sorát gyarapítva. A Váradot nemzeti szentéllyé tevő fölemeléskor már készen volt az a két könyörgéssorozat, amelyet az 1192-1195 között másolt Pray-kódex tartalmaz. Az egyik szentté avatás ünnepén, június 27-én, a másik a temetés napján, július 29-én szólalt meg. A collecta első része a kortársakban László elevenen élő emlékéhez kapcsolódott, az utólag az emlékezetből kivesző ismeretek híján az többféle értelmezésre adott lehetőséget.

A verses „historia” szövege csak a kanonizáció után egy évszázaddal későbbről (1290) maradt fenn, mégis a gondos filológiai elemzés alapján biztosra lehet venni, hogy az ünnepi alkalomra vagy nem sokkal azután született. A hely minden kétséget kizáróan a kultusz központja, Várad, melyre a Szent Lászlót tisztelő liturgikus szövegek kifejezetten utalnak: O, quam felix, quam praeclara, Varadini fulget ara tuo clara nomine, (Ó, mily boldog, ó mily fényes, Várad oltára nevedtől ragyog) vagy Felix ave Varadinum, cuius augens fama signum resonet per saecula (Boldog Várad, szálljon híred, növekedjék dicsőséged).

A zsolozsma érdekessége, ami a francia kapcsolatoknak és Becket Szent Tamás életének, valamint igen korai magyarföldi kultuszának ismeretében teljesen érthető, hogy a matutinum 8. responsoriuma Becket Szent Tamás verses zsolozsmájából való. Az először angol egyházakban, majd szerte Európában énekelt Jesu bone, per Thomae vulnera (Jóságos Jézus, Tamás sebei által) Váradon Jesu bone, per Ladislai merita (Jóságos Jézus, László érdemei által) alakká formálódott. Becket Szent Tamás kapcsán érdemes rövid kitérőt tenni. A cantebury-i vértanú-érsek esztergomi kultuszát tanúsítja a Pray-kódex Sacramentariumában a maga helyén, tehát december 29-én található négy (Tamás idéző) könyörgés, melyek közül háromnak a forrása jelenleg ismeretlen, az utolsó alia (más) feliratot viselő pedig hazai szerkesztésű lehet.

Visszatérve Szent László officiumára, a himnusz Regis regum civis ave (lat. Királyok királyának alattvalója, üdvözlégy), valamint a mise szekvenciája egyaránt viktorinus stílusban fogalmazódott meg. Ez utóbbi Nove laudis extollamus (lat. Új dicsérettel magasztalunk) az „Adamus a Sancto Victore” körében írt Laudes crucis attolamus (lat. A kereszt dicséretét hangozzuk) mintájára készült, s bár a példát szorosan követi, a mesteri alkalmazás nem epigonra, hanem igazi költőre vall. A zsolozsma olvasmányait kezdettől fogva László legendájából vették, aminek megírását a szentté avatás tette aktuálissá. A responsoriumok inspirálódhattak az életrajzból, de az ún. Őskrónika 131. fejezetében Lászlóról írottak is hatottak a liturgikus szerzőre. Szent László király nyugvóhelyének, a váradi székesegyháznak kiemelkedő helye volt a köz- és a vele összefonódott vallási életben, a lovagkirály emlékének megőrzésében. Ami liturgikus tiszteletét illeti, országszerte Várad, a kultusz központja volt a mérvadó.

A középkor legsajátosabb szerzetesi intézményei a lovagrendek. Az iszlám-hódítás ellen és a Szentföld visszavételéért vívott harcok során szerveződtek. Kezdetben csak a zarándokok védelmezése, betegek, sebesültek ápolása volt a feladatuk, de később a harcokban is részt vettek.

A templomos lovagrend és az ispotályos johanniták nagyjából egyidőben, valamivel 1150 előtt érkeztek hazánkba. A francia eredetű és főként francia kapcsolatokkal rendelkező templomosok a 14. század elejéig voltak jelen, ekkor királyi parancsra – ami a rend hivatalos eltörlésének következménye volt – a johannita közösségekbe olvadtak be.

Az ispotályos johanniták a betegápolásban és időnként a hadviselésben vállaltak szerepet. A muhi-pusztai csatában hősiesen harcoltak. Később jobbára politikai erőként, és kevésbé egyházi intézményként vettek részt az ország életében, ami hanyatlásukat vonta maga után, s működésüknek a török pusztítás vetett véget. A gyógyítás szolgálatában álltak még – rövidebb-hosszabb időn keresztül – különféle kevésbé elterjedt rendek közösségei. A Szent Lázár rend, a Szentlélek ispotályosrend és az antoniták rendje érdemli meg az említést, jóllehet hazai földön kisszámú közösségben és viszonylag kevesebb ideig működtek. A Lázár-lovagok a leprás betegek ápolására specializálódtak, az antoniták pedig a gabonákon fellépő anyarozs okozta orbánc gyógyításában jeleskedtek.

A III. keresztes hadjárat után 1197-ben alapították – eredetileg betegápolásra – a német vagy teuton lovagrendet. Hamarosan a Szentföld megtartásának még csak a reménye is elveszett, ezért érkeztek hazánkba, és II. András király 1211-ben a Barcaságban telepítette le e jövevényeket. A király célja az volt, hogy a lovagok ezt a gyéren lakott területet védelmezzék a kunok szűnni nem akaró támadásaival szemben, és a még pogány kunok között térítőmunkát végezzenek. A rend számtalan kiváltságban részesült, és a gazdag királyi adományok lehetővé tették, hogy egy évtized alatt öt kővárat építsenek. A két legjelentősebb közülük Kreutzburg és Marienburg. A lovagrend a katonáskodás mellett komolyan föllendítette a gazdasági életet, és nagyarányú telepítési munkát végzett, miközben német földről újabb telepescsoportokat hívott Barca-földre. A lovagrend pap-tagjai a rend keretén belül működtek. Az erdélyi püspök az új helyeken létesítendő egyházak lelkipásztorainak megválasztásáról lemondott a német lovagok javára, a papok fölötti bíráskodás jogához azonban szigorúan ragaszkodott. A király irántuk tanúsított bizalmát mutatja, hogy 1222-ben az Al-Dunáig terjedő havasalföldi területeket is nekik adta az ország védelme érdekében. A király azonban a lovagokat a törvényesség megóvása érdekében kénytelen volt a saját pénz verésétől eltiltani.

A Barcaságban működő egyházi emberek a lovagok önállósodási szándékán fölbátorodva esperességet szerveztek, és a jogi elismerést közvetlenül Rómától kérték. A Szentszék 1223-ban ezt megadta nekik, annak hangsúlyozásával, hogy sem az erdélyi püspökségnek, sem az esztergomi érseknek nincs felettük joghatósága. Egy évtized alatt az eredeti helyzetet alaposan megváltoztatták. A következő évben III. Honorius pápa elfogadta a német lovagrend ajánlatát, és a rendet az apostoli szék „tulajdonába” vette. A rend viszont magyar területen tartózkodott, és a német lovagok szándéka világossá vált: teljes önállóságra törekedtek. Az őket hazánkba behívó II. Endre király ezért 1225-ben hadba vonult ellenük, és a lovagokat kiűzte az országból. A rend által behívott szász telepesek azonban a Barcaságban maradtak, ahol a királyi felügyelet a továbbiakban fokozatosan érvényesült. A kunok térítése ezután sem merült feledésbe, sőt hamarosan újabb munkásokra talált.

Visszatérve a johannita lovagokra, azok középkori jelenléte hazánkban az államra és az egyházra nézve jelentősebb, ám Erdély viszonylatában kevésbé fontos a német lovagrendhez képest. A II. keresztes hadjárat sokban hozzájárult ahhoz, hogy hazánkat Európa megismerje, s hazánk is Európát. A hadjárat alkalmával VII. Lajos francia király johannita lovagok kíséretében vonult át az országon (1147). Az elsősorban betegápolásra, másodlagosan a zarándokok védelmezésére – az első hadjárat alkalmával (1096-1099) – szerveződött rend megnyerte II. Béla király bizalmát, aki a Jeruzsálemben „Isten, Szűz Mária és István” tiszteletére emeltetett templomot és zarándokházat az ő gondozásukra bízta. A johanniták Székesfehérvárott telepedtek le először, de hamarosan az ország többi részén, így Várad közelében és Erdélyben is megjelentek. Gyors elterjedésük azzal magyarázható, hogy házaik mellett rendszerint ispotályt emeltek a betegek, öregek részére.

Várad közelében, a Sebes-Kőrös jobb partján, Biharszentjános községtől délnyugatra 1190-ben már büszkén magaslott a várszerűen megerősített rendház. Lehet, hogy III. Béla király állt az alapítás mögött, de valószínűbb, hogy a Hont-Pázmán nemzetség, akik a környező terület birtokosainak számítottak. A magaslaton épült várszerű rendház a Sebes-Kőrös menti útvonalat uralta. A tatárjárás alatt elpusztult, és többé nem népesítették be a johannita lovagok a környék szegényeinek, betegeinek bánatára. Romjain létesült később a Hont-Pázmán nemzetség által támogatott monostor.

A Királyhágón túl egyetlen lovagházuk állt. Torda város közelében a 13. század második felében egy falu birtokába jutottak és az itt felépített rendház hiteleshelyként működött. Utoljára 1360 körül említi egy oklevél, további sorsuk ismeretlen.

A középkor folyamán a francia város, Montpellier az orvosi egyeteméről volt híres. Itt alapították 1180-ban a Szent Lélek-rendet betegápolásra. Hazánkba Nagyszeben (talán Segesvár?) adott nekik otthont, és a rend a középkor folyamán több kórházat tartott fenn. Az egyháziak közvetítésével a korabeli egészségügyi, orvosi ismeretek is utat találtak Erdély felé.