Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

Az előírt és megélt vallásosság

Az előírt és megélt vallásosság

Az avarok térítésekor használt kézikönyv csak egyetlen példa arra, hogy a keresztény papság kellően átgondolt, kódexek lapjain gondosan megfogalmazott szövegek alapos elmagyarázásával végezte a térítéseket. Mindez méginkább érvényes a már megkezdődött egyházi és „kulturális” élet kibontakozása során.

Eredetileg a nyugatról érkezett térítők által hozott könyvek szolgáltak a liturgia végzését, melyek főként a délnémet, majd a rajna-lotaringiai vidékről kerültek hazánkba. A messzebről jött szerkönyvek kivételt képeznek. Esztergom mater et caput volt a magyar egyházak számára kezdettől fogva, és az újonnan alapított püspökségek liturgikus rend tekintetében mind Esztergomot vették példaképnek, mintának. Még akkor is, ha kezdetben nem lehet nyomon követni a liturgiát szolgáló könyvek olyan szervezett szintű átadását, mint ahogyan az a székesegyházi és monostori íróműhelyek megszervezése után föltételezhető.

Ékes példa erre az 1090 után alapított zágrábi püspökség már említett esete, amikor az új intézmény könyveit több egyházmegye (Esztergom, Győr) és monostor (Szent-Margit) adták össze. A 12. század második feléig a liturgikus kódexek egyre sokasodtak, s a bennük lévő szövegek egyre bővebb választéka állt a liturgiát végzők rendelkezésére, bár 1100 körül már megindult egyfajta válogatás. A 12. század dereka után az esztergomi egyház személyi feltételei, az ország kulturális helyzetében bekövetkezett változások lehetővé tették a liturgia egységesítését, rendezését. Ez hasonlít ahhoz az egyetemes – az Egyházban végbement – folyamathoz, amely VII. Gergely pápasága alatt fejeződött be.

Mind a liturgiatörténeti, mind a zenetörténeti kutatások alapján joggal állítható az esztergomi egyházban ekkor végbemenő liturgiarendezés ténye, még akkor is, ha „ez csak egy évszázaddal későbbről dokumentálható”. Az egyházmegyei rítusok kialakulásának a kezdete ez, mert a rendezés kiterjedt az esztergomi érseki tartomány egyházmegyéire, viszont nem következett be a nagyjából ekkor véglegesen elkülönült kalocsa-bácsi érseki tartomány egyházmegyéiben. A részükről meglévő elkülönültség nem jelentette egy azonnali, gyökeres liturgiarendezés végrehajtását, hanem az eddigi hagyományok további őrzését.

A téma egybetartozása teszi szükségessé e ponton az időrendi tárgyalás menetének megszakítását. Az az igény, hogy az olyan, időben és térben egyaránt nagyívű kulturális alkotások-jelenségek, mint amilyen a középkori magyarországi istentiszteleti rend, a maguk egységében kerüljenek bemutatásra.

Zágráb a 13-14. század fordulóján hajtotta végre a liturgikus rendezést, mert ettől kezdve kódexeik nagyfokú egységességet, a szövegek megválasztásában stabilitást mutatnak fel. A zágrábi püspökség, illetve egyházmegye liturgiája nem azonosítható a kalocsa-bácsi főegyházmegye liturgiájával, amint erről egy fönnmaradt kalocsai breviárium tanúskodik. Az egyházmegyei szokásrendek kapcsán még jelentős tény, hogy az egyébként Esztergomhoz tartozó pécsi egyházmegye a középkor végén majd szükségét érzi annak, hogy saját nyomtatott missalét adjon papjai kezébe, és külön breviáriummal is rendelkezett, ami viszont nem maradt fönn. A helyi sajátosságok őrzésén, a sajátjuknak vallott, esetleg archaikus könyvek másolásán túl a pécsi egyházmegyei szokásrendre hatással lesz majd Guillelmus Durandus Rationaléja, a provence-i Mende püspökének a 13. század végén írott műve, amelyben az istentisztelet valamennyi kérdése magyarázatot nyert. (Címe az ószövetségi főpap nyakában függő dísz neve, ugyanakkor e kifejezés az „ésszerű magyarázatra” utal.) Ez a mű egyébként a középkorvég legnépszerűbb liturgikus magyarázatául szolgált.

Emellett a 14-15. században az erdélyi egyházmegyének alakul ki saját szokásrendje, a zsolozsma elemzése legalábbis erre utal. Az egyházmegyei úzusok közé kell sorolni még az egri püspökség területén kialakult szokásrendet, amelynek késői, nyomtatott tanúja az egri Ordinarius (rendtartás), és amely Esztergomtól számos eltérést mutat föl. A szóban forgó szokásrendek természetesen változtak, fejlődtek, mind időben, mind a szerkönyvek fajainak elkülönülésében, mert a 15. század végi nyomtatott könyvek nem azonosíthatók fönntartás nélkül az előző századok kéziratos forrásaival. De változtak térben is, mert egy adott egyházmegyén, sőt egy városon belül is voltak különbségek, azonban később, a nyomtatott könyvek esetében sem lehet teljes azonosságot megállapítani. Mindez mégsem jelent anarchiát, hanem egyfajta hierarchikus rendezettséget, ami az egyetemes egységet (római-frank) regionálisra (magyar), a regionálist egyháztartományira (Esztergom, Kalocsa-Bács), ezt egyházmegyeire (Pécs, Eger, Zágráb, Erdély), az egyházmegyeit pedig a plébániák gyakorlatára bontotta le a helyi igények, adottságok figyelembevételével.

Az új liturgiai rendezésben, valamint Szent László kultuszának megformálásában III. Béla uralkodása alatt döntő szerep jutott az új műveltségű egyháziaknak. Az e korból fönnmaradt Sacramentarium, amelyet a Pray-kódex tartalmaz, a László-könyörgések kivételével mégsem az új helyzetet tükrözi. (Megjegyezzük, hogy a Sacramentarium maga egy, a 6-7. században kialakult liturgikus könyvtípus, amely a mise imádságaiból a pap által végzetteket tartalmazza. Ezt váltotta föl a missale plenum a 10-11. századtól, amelyben valamennyi szöveg helyet kapott.) A Pray-kódexben található szöveget valószínűleg a 12. század közepe táján és a váci székesegyház számára készült szerkönyvből másolták 1192-1195 között, talán Jánosi bencés regulát követő szerzetesei, kiegészítve azt monostori szertartásaikhoz szükséges részekkel. A katedrális uzus (szokásrend) gyakorlatát tükrözve, ha nem is egyetemes érvényűen, de részben felvilágosítást ad ez a „régies” szerkönyv a mise 12. századi megvalósításáról.

A következőkben csak néhány jellemző vonás kiemelésére van lehetőség. Az ordo missaet, amely a de tempore rész előtt található, több apologia vezeti be. Ezek először a gallikán rítus könyveiben jelentek meg, a 9. századtól fogva rendkívüli módon terjedni kezdtek, a 11. század volt a virágkoruk, majd egy csapásra eltűntek, maguk mögött hagyva az egyik legrövidebbet, a Confiteort. A nyolc apologia közül az egyik csak az 1048 táján készült besançoni pontificaléban fordul elő, míg a másik Sevillai Izidor Synonimorum c. könyvének rövidített, egyedülálló alkalmazása. Ez egyúttal a patrisztikus kultúra jelenlévő szellemiségének a jele.

A jelenleg ismert források alapján azt lehet mondani, hogy a 12. század végén ezek az imádságok már archaikusnak tűnnek – kivétel a hozzánk közel fekvő délnémet terület – a nyugati egyházakban ekkor végzett liturgiához viszonyítva, éppúgy, mint magának a könyvnek a típusa is, tehát a sacramentarium. Bár olvasmányokat is tartalmaz, különösen a votiv misékhez, de mégsem tudja betölteni azt a szerepet, mint az ekkor már közkedvelt missale plenum. Az ordo missae (a pap állandó imádságai bevezetéskor, felajánlásakor és áldozáskor), amit a Pray-kódex tartalmaz, Sank Gallenben, vagy annak monasztikus környezetében született, és egyenest innen kerülhetett hazánkba.

Az Úr ünnepeinek könyörgései szintén délnémet irányba mutatnak, s a szentek miséinek szövegei ezzel a megállapítással összhangban vannak. A Pray-kódex könyörgéseinek részletes vizsgálata alapján egyértelműen világossá vált, hogy ez a szerkönyv a középkori magyar liturgia egy vonulatát képviseli csupán, és nem tekinthető a későbbről fönnmaradt missalék közvetlen elődjének. Még a korban nem sokkal utána következő zágrábi Missale Notatumtól (hangjegyeket is tartalmazó misekönyv) is jelentősen eltér, mind a könyv típusában, mind tartalmilag.

Mivel a Pray-kódex elsősorban a Halotti beszédnek köszönheti jelentőségét, ezért a benne fönnmaradt legrégibb hazai temetési szertartást eddig kevesen tanulmányozták. A kódex először a szerzetesek temetését közli (ami a korabeli szokásokat követi), utána a világiak temetésének rendjét. A halottas házhoz zsoltárokat énekelve körmenetben vonulnak, a holttestet a pap szenteltvízzel meghinti, és megtömjénezi. Ezután a Libera me Domine (Szabadíts meg, Uram) éneklése és harangozás közben kísérik a templom körül elterülő temetőbe, ahol a sírnál a pap beszédet mond magyarul: „Látjátok feleim...” A szertartást könyörgés fejezi be.

A Sacramentariumban utólag, a 13. század elején került lejegyzésre a Mira mater (Csodálatos anya) szekvencia, amely csak itt, és az 1511-es Zágrábi missaléban fordul elő. Szövegét tekintve a francia, pontosabban a viktorinus példára készült Szent László-szekvencia mintájára íródott, a dallam pedig szintén francia hatást mutat, a Lauda Sion (Dicsérd Sion) utolsó két strófájára megy vissza.

A másik, utólag bejegyzett ének, az önállósult Hosanna-tropus: Clemens et benigna (Kegyes és jóságos) szélesebb körben terjedt el.

A liturgiát nem csupán végezték, hanem tanították, magyarázták is. Erről a 11. század végén Amalarius könyve tanúskodott, míg a 12-13. század fordulóján Constanzi Bernold Micrologus de ecclesiasticus observationibus (Könyvecske az egyházi szertartásokról) című 1086-1100 között írt, az újdonságok, például az apologiák ellen föllépő művét forgatták hazánkban, amint ezt az egykor különálló, de jelenleg a Pray-kódexbe kötött mű tanúsítja. Ebben található meg az Amalarius nyomán összeállított, de más forrásból idáig nem ismert allegorikus misemagyarázat, az Expositio missae (a mise kifejtése) is, amely az előbbivel szemben mindig a kódex anyagának szerves részét képezte. Míg a Micrologus a liturgiát végző papságot volt hivatva oktatni, addig az Expositio a hívek tanítását szolgálta kérdés-felelet formájában.

Az előző szerkönyvvel szemben a tatárjárás előtt íródott Missale Notatum nem monostori, hanem plébániai használatra készült, valószínűleg a zágrábi egyházmegye területén. Korszerű formája (missale plenum) ellentétben áll annak helyenként archaikus szövegválogatásával, valamint azzal, hogy a magyar szentek még csak a függelékében kaptak helyet, jóllehet kalendárium már hozza ünnepeiket.

Közös vonása viszont a Sacramentariumnak és a Missale Notatumnak, hogy még egyikben sem különült el világosan a kenyér és bor fölajánlása oly módon, ahogy a későbbiekben, hanem szövegük szerint azt egyszerre kell végezni. Itáliában már a 11. századtól kezdve különvált a két áldozati adomány fölajánlása, Angliában az átmenet a 13-14. század fordulóján következik be.

Hazánkban is ekkor megy majd végbe a fölajánláskor mondott imádságok számának csökkenése, valamint a kenyér és bor áldozásának elkülönítése. Közös a két szerkönyvben még az az utasítás is, ami alapján a pap a consecratio (átváltoztatás) szavainak elmondása alatt az oltárról fölemelve tartja a kenyeret, illetve a kelyhet. Ez az általános nyugati szokással megegyezik, s még az úrfelmutatás előtti helyzetet tükrözi.