Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

A koldulórendek munkássága

A koldulórendek munkássága

A 13. század első évtizedeinek nagy eseménye az Egyház életében az új típusú szerzetesség megszületése. Ennek a teljes szegénységet megélő, radikális irányzatnak a két legkiválóbb képviselője Szent Domonkos és Szent Ferenc. A szegénység eddig szinte elképzelhetetlen szabadságot biztosított a kolduló rendeknek, és a rendi irányítás központosítása nagyszabású vállalkozásokat tett lehetővé.

A gazdasági föllendülés, városiasodás már a 12. század végétől Európa-szerte kihívásként jelentkezett az elkényelmesedett egyháziakkal szemben. A kihívásra tévtanítások sokaságával igyekeztek választ adni a különböző szekták, de hiteles feleletet a szegénység radikális megélésével és a keresztény tanítás újszerű meghirdetésével leginkább ketten adtak, Szent Domonkos és Szent Ferenc, a két legjelentősebb koldulórend alapítói. Testvérek voltak a szegénységben, s közösségeikből pápai segítséggel igazi szerzetesrendeket teremtettek. Assisi Szent Ferenc követői egyszerű szavakkal hirdették az evangélium örömhírét és a bűnbánatot, s élték a szegénységet. Domonkos meg társai az igehirdetésben jeleskedtek, szegénységüket is igehirdetésnek tartották.

Maga a rendalapító Domonkos határozta el 1221-ben a magyar tartomány létrehozását, s küldte hazánkba az első prédikáló testvéreket, akik a bolognai egyetem magyar származású tanára, Paulus Hungarus (Magyar Pál) vezetésével megszervezték az első dominikánus kolostort 1221-ben Székesfehérvárott. Az új közösségek alapításaihoz szinte alig igényeltek anyagi támogatást, ezért gyorsan terjedtek. A Havasalföldön élő pogány kunok közötti hittérítő munkájukkal néhányan kiérdemelték a vértanúságot, de ez nem riasztotta vissza őket. Róbert esztergomi érsek az ő segítségükkel szervezte meg 1227-ben a kunok püspökségét, amelynek központja a dél-moldvai Milkó városa lett, első püspöke pedig a magyar dominikánus tartományfőnök, Teodorik. A tatárjárás egyik első hulláma 1238-ban elsodorta a szép kezdeményezést.

A misszióskedvű dominikánusok egyébként a pogány szomszédok területein túl messzebbre, a magyar őshazába vágyakoztak, hogy az ottmaradt magyarokat megtérítsék. A viszontagságos utazások végül sikerrel jártak, Julianus föllelte őket, majd erősítésért visszatért, hogy társaival újra az őshaza felé induljon. A tatárjárás azonban már lehetetlenné tette a missziózást, az őshazában élőket szétszórta, megsemmisítette.

Mindemellett a kalandos utakon túl észre kell vennünk a magyar dominikánusok lendületes terjeszkedését, valamint a magyarság iránti elkötelezettségét. Különösen, hogy fejlődésük hazai földön hamarosan megtorpant, és a középkor végén is csak 39 kolostoruk volt. Jelenlétük mintegy biztosította a helység városias voltát, hiszen a városiasodás által felvetett problémákra adtak választ, és ezért a városok szegényebb negyedeiben telepedtek meg.

Hamarosan néhány női közösség is csatlakozott hozzájuk. Legfontosabb a veszprémi zárda, ahol Boldog Ilona, a stigmatizált, vagyis Krisztus sebeit viselő apáca élt, és a Nyulak-szigeti klastrom, ahol IV. Béla király (1235-1270) lánya, Szent Margit haladt a misztikusok meredeken fölfelé vezető útján, a legsúlyosabb testi megpróbáltatások, szenvedések közepette. Szentté avatásának első jegyzőkönyveiben nővértársai mondják el a szigeti apácák mindennapjait.

A testvér-koldulórendet Assisi Szent Ferenc alapította, és a ferencesek német földről érkezve halála után néhány évvel már hazánkban is megtelepedtek (1229). A külön magyar rendtartományt 1238-ban állították föl. Az első hazai ferences szerzetesek a dominikánusokhoz hasonlóan szívesen vállalkoztak missziós feladatokra, és a kunok meg a tatárok térítésével többször próbálkoztak.

A milkói püspökség létrejöttével párhuzamosan az egyházi szervezet ekkortájt több kiegészítéssel gyarapodott. Személyi vonatkozás, időbeli azonosság miatt érdemes ide sorolni az új püspökségeket.

A 13. században szervezett egyházmegyék, amint a már említett milkói kun püspökség is példázza, elsősorban a dél és kelet felé irányuló misszió munkáját voltak hivatva segíteni.

Csák Ugrin kalocsai érsek 1229-ben pápai jóváhagyással alapította a szerémi püspökséget, amelynek feladata a Száva jobb partjára eső rész térítése volt. Székhelye először Bánmonostor (másik nevén Kő) volt. Majd a tatárjáráskor elpusztult Kő helyett a régi Sirmium jogutódját, a Szent Irenaeus tiszteletére épített egyházat választották központnak.

Bosznia még II. Béla (1131-1141) idején került a magyar királyi korona alá. A bosnyákok között erősen terjedt a bogumil eretnekség, ezért a magyar domonkos szerzetesek térítő munkáját befejezendő, Jakab bíboros (hazánkban 1232-1234 között pápai legátus) a német származású János dominikánus szerzetest nevezte ki Bosznia püspökévé. A boszniai püspökség ekkor került ki a raguzai érsekség irányítása alól, és átmenetileg Róma, majd hamarosan Kalocsa alá tartozott. János utóda, Posa püspök a Szarajevo melletti Brdóban kezdett székesegyház építéséhez, de a patarok miatt a Szávától északra fekvő Djakovóra (Diakovár) kellett menekülnie. Fél évszázadnyi bizonytalanság után ez lett a boszniai püspökség végleges székhelye. A később zengg-modrusinak nevezett, Adria-parti püspökség ugyancsak ekkortájtól kezdve lazította kapcsolatait a raguzai érsekséggel, és tájékozódott a tőle keletre fekvő egyházmegyék felé.