Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

A tatárjárás pusztításai és az újjáépítés

A tatárjárás pusztításai és az újjáépítés

A kunok püspökségének megszervezése igazi kultúrmissziós föladatnak ígérkezett. Ám a dominikánus szerzetesek a keresztény hit és vele együtt a keresztény kultúra terjesztéséért életüket is hajlandók voltak feláldozni, amire a tatárjárás folyamán valóban sor került. Az 1241-1242-es évek a hazai írott és épített kultúra számára az első általános katasztrófát hozták. A néhány példa egyrészt szemlélteti, másrészt érthetővé teszi, miért oly gyér az első két évszázad forrásanyaga a szellemi és anyagi kultúra szinte minden terén.

Kevéssel a tatárjárás előtt IV. Béla befogadta a kunokat, s részben a Temes, Maros mentén telepítette le őket. Mivel jelentős részük még nem volt keresztény, az újonnan érkezettek a helyi egyház számára missziós feladatot jelentettek. Az események szerencsétlen alakulása folytán a kunok 1241-ben kivonultak az országból, és a csanádi püspökség területén a pusztítás még nagyobb volt, mint másutt. A püspöki székváros felégetését ugyan nem örökítette meg Rogerius váradi kanonok (1201-1266), mégis tudjuk, hogy Váradhoz hasonlóan Csanád sem kerülhette el sorsát. Szent Gellért ereklyéi azonban csodával határos módon megmenekültek.

A tatárjárás szörnyű pusztítása Erdélyt ugyancsak nem kímélte meg, Rajnald erdélyi püspök a muhi pusztai csatában halt hősi halált. Rogerius Siralmas énekében örökítette meg mindazt, amit szemtanúként látott. Miután kiszabadult a tatárok fogságából, bejárta Erdélyt. A Maros mentén haladt fölfelé, és több napnyi járóföldön keresztül sem bukkant élő lélekre. Gyulafehérvárott, a püspökség központjában templomok csupasz falai, meg fehérlő emberi csontok fogadták. Felégetett templomok, haranglábak mutattak neki irányt. Az általános pusztulás után igazi „új” honalapításra volt szükség. A lakosság úgy megritkult, hogy az erdélyi püspök évek múltán is panaszkodott: alig van ember az egyházi birtokon.

De a püspökök, papok, hívek nem maradtak meg a siránkozásnál, panasznál, hanem IV. Béla irányítása mellett valóban újjáépítették az országot. A feudális küzdelmek az eredményeket sajnos itt is gyöngítették, mert az erdélyi vajda és az erdélyi püspök ellenségeskedései hosszú időn keresztül sok kárt okoztak. Az újonnan érkezett telepesek a már ottlakó székelyekkel sokszor szembekerültek, és a püspök nem mindig tudott békítően föllépni. Ilyen ellentét volt a szászok támadásának oka, amely 1277. február 21-én következett be. A nagy számban összegyűlt szászok nagyböjt második vasárnapján megrohanták Gyulafehérvárat, a templomokat az odamenekült hívekre gyújtották, és ez a sors a székesegyházat sem kerülte el. Monoszlói Péter püspök arra kényszerült, hogy 1287-1300 között újjáépíttesse a súlyosan és ismételten megrongálódott székesegyházat. A románkori falképek itt is elpusztultak, mint Erdély többi templomában, de a későbbi freskók (Gelence, Bögöz, Almakerék, Székelyderzs stb.) korai előzményekről tanúskodnak. A László-legenda legtöbb falképe székelylakta területeken maradt fenn, ami egyértelműen utal a székelység határvédő szerepére. Királyaink az egyházi élet fellendítését a maguk módján birtokadományokkal támogatták.

Rogerius kanonok leírásából tudjuk, hogy a tatárok Várad ostromakor kőhajító gépeket használtak és a székesegyházat felgyújtották. Az újjáépítésben egyháziak, világiak egyaránt kivették a részüket. Károly Róbert békés uralma tette lehetővé a váradi székesegyház újjáépítését. Báthori András püspök (1329-1345) jelentősen kibővíttette: a gótikus stílusban történő átépítés során kápolna-körrel, négy toronnyal lett nagyobb a Szent László sírját, ereklyéit őrző szentély. Czudar János váradi püspök (1383-1395) nevéhez fűződik a Kolozsvári testvérek híres alkotása: Szent László lovas szobra (1390). Szent László hermája szintén ekkortájt készült.

A középkor folyamán Várad székesegyházába, Szent László sírjához, ereklyéihez uralkodóink egész sora zarándokolt el. Zsigmondot végakaratának megfelelően 1437-ben ide temették.

A magyar vallási életen túlmenően a magyar közéletben is kiemelkedő szerepe volt a váradi székesegyháznak. Várad volt a középkori igazságtevés egyik formájának, az „istentítéletnek” a színhelye, és erről bőséges forrás, a Váradi Regestrum tudósít.

Az egyházi szervezet a továbbiakban még kiegészült, igaz, ennek csak igen rövid távon volt jelentősége. A nándorfehérvári püspökséget 1290 előtt szervezték meg, öt év után megszűnt. Majd 1322-tól hatvan éven át ténylegesen, utána csak címében létezett. A kalocsai érsekséghez tartozott. A milkói kun püspökség későbbi fölélesztése nem járt sikerrel.

A bodonyi (1365), a szörényi (1376) és argyasi (1382) missziós püspökség rövid léte alatt a kalocsai érsekséghez tartozott.