Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

Az istentiszteleti élet fejlődése

Az istentiszteleti élet fejlődése

A mozgalmas, majd viharos 13. század a liturgikus életben is mélyreható változásokat hozott. A fentebb már bemutatott két koldulórend, előbb a domonkosok (1221), valamivel később a ferencesek (1229) megjelenésével a lelkipásztorkodás, majd a missziói tevékenység új lendületet vett; ugyanakkor mindkét rend magával hozta saját liturgiáját.

A domonkosok kezdeteinek istentiszteleti rendje több forrásból táplálkozva (Salisbury, Róma) jelentős fejlődésen ment keresztül. A liturgia egységesítésével az 1254-ben Budán tartott nagykáptalanon Humbertus de Romanist bízták meg, s a francia származású generális a párizsi liturgiát részesítve előnyben ezt a munkát hamarosan elvégezte. Hazánkba Boldog Magyar Pál vezetésével Itáliából jöttek az első dominikánusok, akik az ott végzett szokásrendet hozták magukkal, hogy később átvegyék az újat és egységeset, s vele együtt Szent Domonkos verses zsolozsmáját, amely majd példaként szolgál a hazai liturgikus költészetben.

A ferencesek sem maradtak le koldulótestvéreik mögött, magukkal hozva rendalapítójuk rímes zsolozsmáját, és terjesztve Árpád-házi Szent Erzsébet német földön keletkezett verses zsolozsmáját. Liturgiájuk eredete az előzővel szemben egyszerűbb. A lateráni bazilika istentiszteleti rendjét III. Ince (1198-1216) parancsára jelentősen átdolgozták, lényegesen egyszerűsítették. Ebből született az a kuriális liturgia (a pápai udvar liturgiája), amely a 13. századtól kezdve fokozatosan kiszorította a bazilikák régi római liturgiáját. A ferencesek ezt a kuriális liturgiát fogadták el 1223-ban, és népszerűsítették szerte Európában. A székesegyházi szokásrendnél lényegesen egyszerűbb lévén, egyre nagyobb közkedveltségnek örvendett. Annál is inkább, mert lehetővé tette a zsolozsma szövegeinek egy vagy két kötetbe történő összefoglalását, és ezzel megteremtette a breviárium létezésének alapján. Fél évszázad múltán a budai zsinat (1279) majd minden papot kötelez arra, hogy legyenek könyveik, amelyekből mind nappal, mind éjszaka végezni tudják a zsolozsmát. De ez nem jelenti, hogy a magyar világi papság a kuriális breviáriumot (a pápai udvarban használatos zsolozsmáskönyv, amely minden szükséges szöveget tartalmaz) használta.

Az eddigiek csak az egyházi társadalom egy rétegéről szolgáltattak felvilágosítással, míg az 1279-es budai zsinat határozatai már országos kihatással bírtak. Ladomér váradi püspök 1279 nyarán került az esztergomi székbe, és ősszel Fülöp pápai legátus segítségével zsinatot hívott egybe Budán. A terjedelmes kánonok (egyházi határozatok) számos liturgikus vonatkozást tartalmaznak. A zsinat elrendelte, hogy minden papnak legyen meg a birtokában az a kézikönyv, amely tartalmazza a keresztség meg a többi szentség szertartásait. Ezenkívül minden papnak legyen könyve a nappali és az éjszakai zsolozsma végzéséhez. Az egyházi javadalmakkal visszaélőket intő rendelkezésből kitűnik, hogy az egyházi rendek föladásának időpontját illetően tartották magukat Gelasius pápa (492-496) rendelkezéséhez, vagyis a négy kántorböjt (évnegyedes böjtök, egy évben tizenkét nap, négyszer hármas sorozatban) a szentelések kötelező ideje. A szentségekre, misére vonatkozó szabályokat apróbb részletekről szóló intézkedések egészítik ki, a papok illő módon és öltözetben történő zsolozsmázására, az ereklyékre, sőt a misemondó ruhákra vonatkozóan.

A 13. század utolsó harmadában, pontosabban 1279-ben Budán összeült zsinat a liturgikus életet fegyelmi szempontból közelítette meg. A határozatok megfogalmazása és végrehajtása mellett fontos az a szellemiség, amelyet a zsinat az egyházi, illetve a liturgikus életbe átvitt, részben ezzel teremtve kedvező légkört ahhoz, hogy a magyar szenteket felidéző zsolozsmák körét újabb alkotásokkal gazdagítsák, illetve minél szélesebb körben elterjesszék.

Az ekkortájt külföldi példák hatására megújuló liturgikus költészet rendkívül jelentős szerepet töltött be, hiszen a IV. Béla alatt végbement új országépítést, majd a belviszályok okozta válság fölszámolását a maga eszközeivel hathatósan támogatta, a meggyöngült nemzeti összetartozást erősítette. Így nem tekinthető véletlennek, hogy Szent István verses zsolozsmája a 13. század utolsó harmadában épült ki teljesen. Szent István tiszteletének első állomása a szentté avatáshoz készített, illetve az Antiphonale Albensében fönnmaradt énekek és a Szent Margit-Sacramentariumban található könyörgések összessége. A következő lépésben, amelyet valószínűleg az egyre elevenebbé váló Szent László-kultusz váltott ki, a 13. század elején a meglévők mellé új antifona-sorozat került. A meglévő énekek felhasználásával új zsolozsma készült 1280 táján. Ennek első fönnmaradt lejegyzése 1290-ből származik.

A liturgiatörténet külön fejezetét alkotják az ágostonos rend két ágának az istentiszteleti szokásai. Az ágostonos kanonokságok hazai története sajnos még nem eléggé ismert. A 12-13. század folyamán telepedtek meg hazánkban. Mint kanonok rend, általában a helyi székesegyházi szokásrendet követték. Hazai földön végzett istentiszteleteikről vajmi keveset lehet tudni, mégis fönnmaradt tőlük egy emlék, a pálosok által megőrzött és egyedül magyar forrásokból ismert Flos cleri, norma praesulum kezdetű Szent Ágoston himnusz. Az ágostonos rend kanonoki ága mellett jelentősek még az ágostonos remeték. Lehetséges, hogy általuk került hazánkba Szent Annának a környező országokban is ismert, föltételezhetően Blois-ban írt zsolozsmája, amely a többi, már említett verses zsolozsmához hasonló szerepet játszhatott a későbbiekben.

Szent István verses zsolozsmája nem terjedt el mindenütt, mert például a külön utakat járó Zágráb részben a Hartvick-legendából, részben a verses zsolozsmából összeállított, vagy teljesen prózai zsolozsmával tisztelte az országalapítót. Szent István ünnepére saját szekvencia Corde, voce, mente pura (Szívvel, hanggal, tiszta lélekkel), és himnusz Gaude mater Hungaria (Örvendj, anya, Magyarhon) is ekkor született. Míg az első, strófaszerkezetét illetően, inspirálódhatott akár Mária-, akár Ferenc-szekvenciából, addig az utóbbi Szent Domonkos himnuszának mintájára íródott éppúgy, mint a Szent Imrét tisztelő Plaude parens Pannonia (Vigadj, szülő Pannónia).

Szent István kultuszának terjedése természetszerűen hozta magával Szent Imre tiszteletének fölelevenedését. Zenetörténeti bizonyítékok alapján az Imre-zsolozsma keletkezése 1240-1280 közé tehető, s közvetlen mintája a Szent Erzsébet-zsolozsma, ám Szent Domonkos verses zsolozsmájának bizonyos mértékű hatása is kétségtelen. Az irodalmi-zenei mintáknál fontosabb, hogy mind István Regia urbs, Alba gaude (Királyi város, Fehérvár, örvendj), mind Imre Gaudens Alba Regia (Örvendező Fehérvár) esetében a kultusz központja, Fehérvár komoly hangsúlyt kap. Alba Regia kiemelése kevésbé a szerző fehérvári voltát, mint inkább egy tudatos, kultuszt fölelevenítő szellemiséget tükröz, azt sugallván, hogy az ország a történelmi sorscsapások közepette és után csak akkor léphet az újjászületés útjára, ha a magyar népet az alapító szent király misztikus kisugárzásából forrásozó erő fogja össze keresztény nemzetté. Ezért lehet az idézett alkotások mögött ideátorként a messzenéző, a földit az égi perspektívájában szemlélő, a királlyal szembeszálló Ladomér esztergomi érsek (1279-1298) alakját feltételezni, még ha a zsolozsmák egyes részei már előbb elkészültek. A középkori magyarországi liturgiában a hazai szentek zsolozsmáinak progresszív terjedése az ő érseksége alatt ment végbe.

Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletét szentté avatása (1235) után a ferencesek rögtön terjeszteni kezdték, s ennek leghatásosabb eszköze az új verses officium: Laetare Germania (Örvendezz, Némethon). A magyar egyházakban Szent Erzsébet általánosan elterjedt szekvenciája Gaude Sion (Örvendj, Sion) zengett, kivéve a különállóságára vigyázó Zágrábot és talán Kalocsát, ahol az Erzsébet magyar származását hangsúlyozó költeményt – Iocundetur plebs fidelis (Hűséges nép örvendezik) – énekelték.

A középkor csúcsa a 13. század, s ez érzékelhető az egyházi élet minden területén, a teológia művelésében egyaránt. A távolság és a politikai nehézségek ellenére Magyarország is részese volt ennek a rendkívül eleven szellemi életnek. Jelentős esemény IV. Orbán pápa 1264-es Transiturus kezdetű bullája, amely elrendelte az Úrnap megülését. Az új ünnep hamar eljuthatott hazánkba, mert a 14. századi kalocsai Breviarium már tartalmazza az ősibb és ritkább Sapientia aedificavit sibi domum (A Bölcsesség házat épített magának) kezdetű officiumot, illetve ennek függelékeként Sermo (beszéd) felirattal a Transiturus bulla szövegét. A Sapientia-zsolozsmához tartozó Ego sum panis vivus (Én vagyok az élő kenyér) antifonát magába foglaló mise is eljutott hozzánk. A nyugati egyházban ezt hamarosan fölváltotta mindenütt a Szent Tamásnak tulajdonított zsolozsma, míg magyar földön, pontosabban a kalocsai-zágrábi területen legalább a 14. század derekáig, ha nem tovább, az ősibb zsolozsma- és miseszövegek maradtak használatban.

Az Oltáriszentség kultuszának századában a miserend is változott néhány ponton. Ezek közül jelentős a Szentlélek segítségül hívása a mise kezdetén, ami a Pray-kódexből és a zágrábi Missale Notatumból még hiányzik, viszont az esztergomi kézírásos, majd később a nyomtatott missalékban megtalálható, s jelen van a pálos rítusban is. Ez a könyörgés a 14. század első, vagy inkább a 13. század második felében kerülhetett be az esztergomi szertartásrendbe, viszont az ezidőre attól már elkülönült egyházmegyei rítusok nem vették át. Zágrábban ugyan erre lehetőség nyílt volna, mert itt a 13-14. század fordulóján liturgiarendezést hajtottak végre domonkos szellemben, ám ez nem volt olyan mértékű, hogy az ősi, esztergomi örökségen jelentősen változtatott volna, éppen ezért pedig az esztergomi újításnak nem nyitott kaput.

A másik sajátosság, ami ekkortól vált általánossá az esztergomi fennhatóság alá tartozó területeken, a bor és víz kehelybe töltése rögtön a lépcsőima után, a mise kezdetén. A Pray-kódexben és a zágrábi Missale Notatumban az előzőleg említetthez hasonlóan nincs meg ez a szokás. Álláspontját ezen a téren Zágráb később módosította, mert a nyomtatott missale (1511) ezt a pap tetszésére bízza: végezheti akár bevezető ének, akár az evangélium olvasása előtt, vagy télen, hidegben közvetlenül a felajánlás előtt. A pálos szerzetesek szokásrendje az esztergomi változatot írta elő. A dominikánusoknál szintén így volt, és nagyon valószínű, hogy ők közvetítették ezt az elemet az esztergomi szokásrend számára.

Az egyetemes liturgiatörténetben jelentős helyet foglal el az úrfelmutatás kérdése. Árpád-házi Szent Margit életének különböző dokumentumaiból ismeretes, hogy kolostoruk templomában már ekkor végezték az úrfelmutatást. Óvatosan kell bánni azonban az adatnak az általonosításával, mert domonkosrendi papok látták el a szigeti apácák lelki gondozását. Ez a rend pedig a nagy földrajzi távolságok ellenére rendkívüli szervezettséget mutat, így érthető, hogy a Párizsból elterjedt szokást ők hamar átvették. Nem így a katedrálisok és a plébániatemplomok, ahol az úrfelmutatás csak a következő században terjedt el. Ez utóbbi talán elhanyagolható adaléknak tűnik. Ám a középkor derekán élő hívek jellegzetes kívánsága, a látni vágyás kapott feleletet ebben a szertartásban: éppen úgy, amint a székesegyházak homlokzati kiképzése is a hívek vizuális igényeinek kielégítését szolgálta.