Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

Hitélet a nép körében

Hitélet a nép körében

A többszáz szerzetesi közösség jelenléte sem szorította háttérbe az egyházi szervezet alapsejtjeit, a plébániát, ahol a híveket keresztelték, eskették, temették. A 14. század során az Anjou-királyok alatt megteremtődött békében, ami gazdasági és társadalmi föllendülést vont maga után, jól kiépült plébániai hálózat fogta egybe a legkisebb településeket is. Ekkortájt például a veszprémi egyházmegye 487 plébániával rendelkezett, a csanádi területen 218, a váradi püspökségben 228, a nagy kiterjedésű erdélyi egyházmegyében pedig 606 plébánia volt. Mindez a pápai tizedszedők pontos jegyzékeiből ismert. Ez a néhány példa azt is igazolja, hogy a középkor második felében a papság száma magas lehetett, s ez egyszerre járt pozitív és negatív következménnyel. Jótékony hatású volt, hogy a hívek közösségeinek megvolt a maga papja mindenütt. A gazdagabb városokban, gazdagabb egyházakban a nagyszámú papság viszont előnytelenül oszlott meg gazdagokra és szegényekre, s az elvállalt lelkipásztori munkában is jelentős aránytalanságok keletkeztek. Egyre több plébános helyettest alkalmazott, s arra bízta – mint egy „alvállalkozónak” adta ki – a lelkipásztori munkát gyenge bér ellenében, s ő maga gyakran távol volt a plébániától. Ez a papság erkölcsi színvonalára is károsan hatott. Egy-egy püspöki székvárosban a népes kanonoki testületet karpapok serege egészítette ki. Esztergomban ezen felül királyi káplánok is voltak, s e városban például legalább hetven egyházi ténykedett a világi papság soraiban. Ehhez jött még a szerzetesek serege. A főpapság, a gazdagabb papság inkább világi, mint egyházi életet élt a középkor vége felé, az alsó papság viszont sokszor a műveltség hiánya, a teológiai képzetlenség miatt nem tudta betölteni hivatását. Természetesen az általánosításokkal óvakodni kell, s a történelmi források sajátja, hogy lényegesen nagyobb számban őrzik meg a negatív példák emlékét, mint a kevésbé látványos, pozitív tényekét.

A középkor szerte Európában a jámbor testvérületek, konfraternitások kora. Ezek ellensúlyozták a szerzetesség mellett azokat a hiányosságokat, amelyek amiatt keletkeztek, hogy a világi papság nem mindig állt hivatása magaslatán. Nagyszebenben például 1372-ben szerveződött a „Krisztus teste és vére fölséges és titokzatos szentségének testvérülete”, amely néhány éven belül a város vallási életének egyik legfontosabb tényezőjévé vált. Az Oltáriszentség-konfraternitások mellett a Mária-társulatok is népszerűek voltak, s 1496-tól kezdve a rózsafüzér-társulatok terjedtek el. A közös ünnepek, szentáldozások, körmenetek, gyászmisék a kisebb közösség együvé tartozását erősítették, s ez egyszerre vonatkozott az itteni életre és az örökkévalóságra. Az emberléptékű vallási közösségek a középkorvégi magyar társadalmat egyszerre tagolták és fogták egybe.

A zarándoklatok, a búcsújárások ősidőktől kezdve szokásban voltak. Szent István ezért alapított a Szentföldre igyekvőknek Konstantinápolyban meg Jeruzsálemben, és az apostolfejedelmek sírjait felkeresőknek Ravennában és Rómában négy zarándokházat. Elvetődtek a magyar zarándokok a messzi Compostellába is, Szent Jakab apostol sírjához, vagy Aachenbe, az attól nem messze fekvő németalföldi Maastrichtbe a csodálatos Fekete Krisztus feszülethez, és a közeli Máriacellbe. Nagy Lajos király Aachenben a nyolcszögletű dómhoz csatlakozóan kápolnát építtetett a magyar zarándokok számára és a magyar szentek tiszteletére, amelyet 1367-ben szenteltek föl, mintegy megkoronázásaként a legalább két évszázada ide zarándokoló magyarok buzgóságának. 1374-ben pedig maga Nagy Lajos is elzarándokolt Aachenbe. Máriacellbe a 13. század elejétől kezdve érkeztek a magyarok, ám ennek kiépítése, a zarándoklatok föllendülése még sajátosabban kapcsolódik Nagy Lajos királyhoz. Az uralkodó a dél felől egyre jobban fenyegető törökök hada elleni háborúság idején fogadalmat tett a máriacelli kegytemplom felépítésére, és a régi kápolna helyett hamarosan gótikus egyház dicsérte a magyar király szavatartását. 1377-ben Nagy Lajos és udvara ünnepélyesen zarándokolt el a csodatevő Mária-kegyszoborhoz.

Természetesen nem mindenki tudott ilyen messzi zarándokútra vállalkozni, ezért a hazai szentélyekbe is jutottak hívek bőségesen. Székesfehérvár, Várad székesegyházai, a Szentjobb-i apátság már említésre kerültek. Máriagyüd a 12. századtól, Vác a 14. századtól, Sopronbánfalva, Segesd a 15. századtól fogadtak a búcsúsokat. Bátaszék vagy Garamszentbenedek szentvér ereklyéje, Budaszentlőrincen 1381-től Remete szent Pál mumifikálódott teste ugyancsak vonzotta a zarándokokat. Ez a néhány példa bepillantást enged a középkor színes, mozgalmas vallási életébe.