Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

Az istentiszteleti élet további fejlődése

Az istentiszteleti élet további fejlődése

Lényeges változás a továbbiakban sem a mise, sem a zsolozsma területén nem történt. Ezzel az állítással nincs ellentétben, hogy a középkori magyarországi liturgia hátralévő századaiban még néhány újabb, kevésbé jelentős verses zsolozsma és egyre több liturgikus költemény talált helyet az egyházmegyei és szerzetesi liturgiákban. Kezdettől fogva énekelték a magyar egyházakban Sank Gallen szekvencia-repertoriumát, de a sacramentriumok korában ez még különálló könyvet alkotott. A zágrábi Missale Notatum végén már ott van az – igaz még kevés tételt tartalmazó, mert félbeszakadt – Sequentionale, s a darabok kiválasztásában is jelentős eltérés mutatkozik a 14-15. században általánossá váló hazai gyakorlattal szemben. Ettől kezdve a missale plenumok egyre több szekvenciát kínálnak a liturgia még szebbé tételéhez, rendszerint a függelékben.

Az 1341 előtti esztergomi Missale Notatum 73 szekvenciát, a 14. századi, esztergomi szokásrendet követő hét pozsonyi missale összesen 91-et, az 1484-es nyomtatott esztergomi missale közel félszázat tartalmaz. A nyomtatott pécsi missale mértéktartó, mert csak 54-et hoz, míg a szintén nyomtatott zágrábi 86-ot. Ez utóbbi gyűjteményből csak 45 egyezik meg a pozsonyi missalék szekvenciáival, amiből sajátos szempont alapján végbement válogatásra, gyűjtésre lehet következtetni. A pálosok szekvencia-készlete a 15-16. század fordulóján ugrásszerűen gyarapszik. Első nyomtatott missaléjukban (1490) 18, a másodikban (1514) 65, a harmadikban (1537) 83 szekvencia található. A felsorolt adatok csak a változást, gazdagodást érzékeltetik, arra már elégtelenek, hogy ismeretükben kellőképpen föltárhassuk, mennyire fontos összetevői középkori latin nyelvű műveltségünknek a hazánkba eljutott vagy itt írt szequenciák.

Az előbbi folyamattal párhuzamosan történt meg a tropusok bevezetése. Ezek a rövid költemények a mise állandó énekeit (ritkábban a zsolozsma egyes szövegeit) szőtték át az adott ünnep témájához kötődő versekkel. Az ősi allelujaverseket is hasonló művekkel helyettesítették nálunk a 14. századtól. Ez utóbbiak különösen a népszerű szentek miséiben találták meg gyorsan a helyüket (például Szent Miklós vagy Szent Rókus a nyomtatott zágrábi missaléban, vagy a pálosoknál Thébai Szent Pál), míg az előbbiek főként az Úr ünnepeinek miséibe épültek be (például karácsony, húsvét, pünkösd).

Keletkezett néhány allelujavers magyar szent tiszteletére (például Szent István), s ha ezek el is érték a műfaj átlagos színvonalát, a 15. században Magyarországon íródott himnuszok, szekvenciák (például Dulce mellis – Méznek édessége – Szent Lászlót dicséri az 1480-as Missale Ultramontanorumban és az 1512-es Esztergomi Missaléban) messze elmaradnak az előző századokban keletkezettektől. A kiemelkedő alkotások kora lejárt, a 15. század végén egyetlen kivétel a pálosok új zsolozsmája, Remete Szent Pál átvitelének ünnepére.

Időben visszatérve a 14. századra, annak derekán jelentős változás következett be a királykoronázás ritka, ám annál nagyobb jelentőségű rítusában. A Német-római Pontificalét, amelyet eddig használtak, félretették, és Nagy Lajost 1342-ben a Durandus-féle Pontificale szertartása szerint koronázták meg. A teljesség kedvéért azonban hozzá kell fűzni, hogy Meskó veszprémi püspök (1334-1344) Pontificaléja még Ordo germanicust (német szertartásrend) tartalmazza.

A 14. század elején megtelepedett kartauzi szerzetesrend gondosan óvott, mi több, tudatosan megszervezett magánya miatt liturgiája nem gyakorolt befolyást a hazai istentiszteleti szokásokra. Jelenléte az általa használt rítus ritkasága miatt azonban mégiscsak említésre méltó a magyar liturgia és a középkori hazai kultúra történetét szemügyre véve. Az alapító Szent Brunó Grenoble, Vienne, de különösen Lyon egyházainak szokásrendjéből merített, és az ősi lyoni rítust a kartauziak hűségesebben őrizték meg, mint maga Lyon. Ehhez hasonló hazai tereken a pálosok és Esztergom kapcsolata.

A náluk sokkal népesebb, de ugyancsak remeterend, a pálosok, amint erről már szó esett, a 14. század folyamán alakították ki saját zsolozsmáikat, misekönyörgéseiket Thébai Remete Szent Pál január 10-i, és Remete Szent Antal január 17-i ünnepére. Mind a Chorus nove militiae (Az új harcosok kórusa) kezdetű verses zsolozsma, mind a szekvencia (Vitis palmes extas vere) a 14. században íródott, de hogy az idézett előírás erre utalna, és nem esetleg egy elveszett, nem verses zsolozsmára, azt nem lehet biztosan tudni. A magyar szerzőség erősen kétséges, lévén a rend ekkorra német földön is kellőképpen elterjedt. A pálos szerzőség, amint már említésre került, tartható. Az első remete dicsérete mögött Remete Szent Antal énekei sem maradnak el, csupán későbbiek. Ritkaságukkal nem kevés kérdést vetnek föl.

A rend liturgikus alkotásai közül messze kimagaslik Csanádi Albert versciklusa, hexameteres zsolozsmája Remete Szent Pál átvitelének ünnepére. Joggal veszi föl a versenyt Janus Pannonius verseivel a magyar liturgikus költészet e kései, 15. század végi szülötte, amelynek méltó párja a nem sokkal az esemény után íródott olvasmány, amely az 1381. november 14-én Budáról Szentlőrincre való átvitelt beszéli el. Az átvitel zsolozsmája kéziratos forrásból nem, csak nyomtatott formából ismert. A torinói békekötés (1381. augusztus 24.) egyik pontja Velence városát kötelezte Remete Szent Pál ott őrzött, mumifikálódott holttestének átadására. Alsáni Bálint pécsi püspök többek kíséretében 1381. október elején Velencébe utazott az ereklye átvételére. A hónap vége táján érkezett vissza a küldöttség a szent „hadizsákmánnyal”, amit Budára vittek, és a vár kápolnájában nyilvános tiszteletre kihelyeztek. Innen 1381. november 14-én Nagy Lajos király vezette az átviteli menetet Szentlőrincre. Ennek emlékét őrzi a szóban forgó zsolozsma.

A hazai földön kialakult római-magyar liturgia, mint a hivatalos-előírt vallásosság megjelenítője, a könyvnyomtatás feltalálásával újabb virágkorhoz érkezett. Az 1480-as Missale Ultramontanorum nyitotta meg a magyar használatra készült szerkönyvek sorát, és ettől kezdve folyamatos a különböző típusú, liturgikus használatra rendelt könyvek kiadása. Bár ezeknek „sajtó alá rendezését” nem egyszer komoly munkálatok előzték meg, mint például Zágrábban, ennek ellenére számos eltérés található egyazon egyházmegye azonos típusú könyveinek különböző kiadásai között is, amint azt a kutatások igazolják.

Az istentiszteleti élet tehát a hagyományokban leggazdagabb nyugati egyházakéval egyenrangú volt, és a középkor végén sem mutatta a hanyatlás jeleit. Ellenkezőleg, alkotásokban gazdag századok értékeit őrizte meg kézírásos, majd nyomtatott könyveiben, amely abból a törekvésből fakad, hogy a legkisebb plébánia-templomnak éppen úgy módja legyen egyházmegyéje székesegyházának liturgikus rendjéhez igazodni, mint a rangosabb, gazdagabb városi plébániatemplomoknak. Nagyjából fél évszázad alatt, 1480 és 1530 között körülbelül félszáz liturgikus könyvet nyomtattak az akkori legkiválóbb könyvnyomtatók Bázelben, Nürnbergben, Velencében és másutt a magyar egyházmegyék, hazai szerzetesrendek számára. A honi egyházakban énekelt gregorián dallamok, túlzás nélkül állítható, magyarrá váltak, és a századok folyamán magyarnak mondható gregorián dallamkincs keletkezett, sőt ennek lejegyzéséhez maga a kottaírás is magyar sajátosságokkal rendelkezett.