Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

A koldulórendek további sorsa, főként az ország keleti felében

A koldulórendek további sorsa, főként az ország keleti felében

A fejezet fő témája előtt érdemes ismételten megemlíteni a lovagrendek egyikét, hiszen az az úgynevezett lovagi kultúra egyik letéteményese volt.

A johannita lovagok átmenetileg komolyabb szerephez jutottak a tatárjárás után. IV. Béla király a szomorú tapasztalatokon okulva sokat fáradozott a keleti határok megerősítésén, hiszen a tatárok ismét visszatérhettek. A Duna és az Olt közötti területek is fokozott védelmet igényeltek. A johannita lovagok, jártasak lévén a várépítésben, kiérdemelték a király és az országnagyok bizalmát, ugyanis 1247-ben hűbérül kapták az erdélyi résszel határos szörényi bánságot és az Oltig terjedő területeket, valamint Kunország egy részét 25 évnyi időre. Ennek fejében vállalták az országhatár védelmét. Sajnos, a johannita lovagok hiába kaptak számos kiváltságot, vállalt kötelezettségeiket nem teljesítették. Ezért IV. Béla uralkodásának utolsó éveiben a jóviszony felbomlott, és a lovagok az említett területekről lemondani kényszerültek.

A johannita lovagokra a későbbiekben inkább világi, politikai szerep hárult, kevésbé egyházi.

A tatárjárás utáni években a domonkosrend tagjai gyorsan felmérték, hogy Erdélyből tudnak majd elindulni a határon túli területekre, és ezért ott számos kolostort szerveztek. Ezek a rendházak a települések városi jellegéről is híven tanúskodnak. A teljesség igénye nélkül a legfontosabbak a következők: Nagyszeben és Beszterce (1241 előtt), Gyulafehérvár (1298), Segesvár (1298), majd később Körösszeg (1489), Várad-Velence (1501).

A források ugyan elég szűkszavúak, mégis joggal lehet arra következtetni, hogy a dominikánus apácáknak szintén voltak errefelé házai: Beszterce, Brassó, Kolozsvár, Nagyszeben, Segesvár.

A 15. és 16. század viharai a domonkos-rend közösségeit sem kerülték el. Példa erre az egyik legrégebbi házuk, a nagyszebeni. Először a tatárjárás pusztította el, de az épületet helyreállították. Mivel az a városfalakon kívül volt, a török veszély erősödésével lebontották, nehogy az ellenség hadicélokra használhassa. IV. Jenő pápa 1445-ben engedélyezte, hogy a városfalakon belül újjáépítsék. Minden hányattatás ellenére olyan virágzó élet volt a kolostorban, hogy 1525-ben tanulmányi központot akartak benne létesíteni. Ez pedig éppenséggel nem a szerzetesi élet általános hanyatlásáról tanúskodik. Négy év múlva a hitújítás során a szerzeteseket kiűzték a kolostorból.

Hazánkban nem a nagyszebeni volt az első studium generale (felsőbb tanulmányok) háza, hanem a budai. A magyar domonkos rendi tartomány a 14. század első éveiben a virágzás jeleit mutatta több területen annak ellenére, hogy IV. Béla az 1260-as években Szent Domonkos fiaitól a bizalmát megvonta. Adminisztratív téren ezt az öt natio (nemzet) adminisztratív egység létezése: Pannónia, Szlavónia, Erdély, Felvidék, Dalmácia jelezte. A studium generale a rendi nagykáptalan 1304-es döntése alapján 1305-ben létesült.

1305-ben a rend vezetői elhatározták, hogy az újonnan alapított felsőfokú oktatási intézmények Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban nem jogosultak idegen tanulók befogadására. Vagyis, csak a saját tartományaikból származó növendékeket szabad ezekben a tanulmányi házakban oktatni. Föl lehet tenni a kérdést: ez vajon az új intézmények védelme volt az állhatatlan hallgatókkal szemben, akik a középkori egyetemeken mindenütt megjelentek és otthon érezték magukat? Vagy ellenkezőleg, a tanulók védelmét jelentette a kevésbé fölkészült tanári testület miatt? Mivel az első idők tanárainak nevei nem maradtak fönn, ezért ez a jogos kérdés megválaszolhatatlan.

A 15. század második feléből ismertek a budai tanintézmény tanulóinak és tanárainak nevei, sőt ez utóbbiak munkásságát is nyomon követhetjük. Nicolaus Mirabilis magyar származású, kolozsvári születésű domonkos szerzetes 1474-től kezdve 1489-ig Itáliában működött, 1493-ban újra itthon tartózkodott. Nem tudni, mikor jött vissza szülőhazájába, Budán tanított, rendi tisztséget is betöltött, 1494-1495 táján halt meg. Az eleve elrendeléstől írt műve nemzetközi téren ismertté tette nevét.

Petrus Nigri csehországi német származású szerzetes, számos művel a háta mögött 1480 táján érkezhetett hazánkba és Budán működött, viszonylag rövid ideig. Úgy tűnik, 1483-ban már nem élt. Jakob von Lilienstein azonos lehet azzal a Jakab mesterrel, aki 1490-ben Budán tanított. A Liber de divina sapientia (Könyv az isteni bölcsességről) című művét Ulászló királynak ajánlotta másfél évtizeddel később. Petrus Nigri a teológia Aquinói Szent Tamást követő irányzatát képviselte. Jakab már ügyesen vegyítette a skolasztikát az újmódi humanizmus tanbeli szempontból is elfogadható eredményeivel. A budai studium generalét 1507-ben újjászervezték Bologna mintájára. Az intézmény a viszontagságos időket megsínylette, mert a mohácsi vész évében a rendfőnök a magyar tartományfőnököt levélben arra szólította fel, küldjön tanárokat és tanulókat Budára, nehogy a studium megszűnjön. Az 1530-as általános káptalani gyűlés megismételte ezt a kérést. Már említésre került, hogy közben egy másik studium generale is szerveződött az ország délkeleti vidékén, Nagyszebenben. A források nehezen értelmezhetőek, mert egyrészt hanyatlásról, másrészt életerőről tanúskodnak.

Az előző, a 15. század egyházmegyei zsinatai a bajokat föltárták ugyan, de az orvoslásra sokszor már nem jutott energia. A magyar egyháziak műveltsége, teológiai kultúrája képezte a folyamatos megújulás alapját. A szerzetesi iskolák igyekeztek az egyetem hiányát pótolni, és a dominikánusok föntebb bemutatott budai főiskolája kimagasló példája a hazai teológiai oktatásnak.

Emellett az egyetemjárás, vagyis a külföldi egyetemek látogatása segítette az egyházi, világi értelmiség újratermelődését. Már a 12. századból vannak adatok külföldön tanuló fiatalokról. Laonig, Párizsig, Bolognáig, Páduáig, Oxfordig jutottak el a magyar diákok, nem is szólva a bécsi, prágai, krakkói egyetemekről. Így a legmagasabb teológiai, jogi műveltség, az új szellemi irányzatok, mint a devotio moderna (lat. újáhítat, Németalföldön Rajna-vidéken született a 14. század vége felé ez a lelkiségi irányzat, amelynek legismertebb képviselője Thomas Kempis) és a humanizmus főként az egyházi értelmiségen keresztül talált utat hazánk felé. A kolostori humanizmus szellemisége egyszerre vezette a szerzeteseket az életszentség magaslataira, és arra, hogy lelki kincseiket a prédikációk révén a hívekkel megosszák.

A középkorvég fényei mellett árnyak is léteztek, s ezek legnagyobbika az a társadalmi nyugtalanság, amely leginkább a huszitizmus tanaiban tükröződött. Csak társadalmi szempontból közelítve a kérdéshez el kell ismerni, hogy ez a mozgalom a társadalom szegényebb rétegeiben megfogalmazódó jogos igényeknek is hangot adott. Persze nem egyedül, mert a 15. században az obszerváns ferences irányzat legalább olyan radikális társadalombírálatot hirdetett, mint a huszita prédikátorok. Elég Temesvári Pelbárt Európa-szerte visszhangot keltett munkásságára gondolni. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a huszita zsoldosok több évtizedes pusztításait a Felvidéken, valamint a délen és keleten terjesztett huszitizmusnak a vallási megosztottságot kiváltó hatását, amely ha nem is intézményesült, mégis gyöngítette az ország ellenállását éppen akkor, amikor a török veszedelem egyre fenyegetőbbé vált.

Az obszerváns ferencesek, a ferences rend szigorúbb ága a konvetuálisokkal szemben, a teljes szegénységet szorgalmazták, tehát a közösségnek se legyen nagyobb értékű tulajdona. Nevük az observo~ megőrizni szóból származik, mert azt állították, hogy ők őrzik Szent Ferenc eredeti szándékát. Nos, az obszervánsok hitvédő tevékenysége, ami a nép nyelvén mondott, szigorú hangvételű beszédeket jelentette, kétségkívül a társadalmi igazságtalanság és feszültség szempontját szem előtt tartva a középkorvégi egyházfegyelem árnyaltabb megközelítését teszi lehetővé. Marchiai Szent Jakab, Kapisztrán Szent János a két legismertebb obszerváns ferences szónok a 15. század derekáról.

Voltak vezéregyéniségek, akik érzékelték és komolyan vették a vészterhes előjeleket. Hunyadi János erre a legkiválóbb példa. A főurak és főpapok többsége azonban a Mátyás király udvarában uralkodó reneszánsz szellem csillogásától elvakítva nem állt hivatása magaslatán. Nem a reneszánsz szellemiség okozta a bajt, hanem az a politikai és egyházi életben egyaránt érzékelhető számtalan visszaélés, amelyek összességét éppen a reneszánsz ragyogása takarta el. Az idegen vagy idegenben tartózkodó, időnként még gyermekkorú főpapok, a magukat legföljebb csak pápai parancsra fölszenteltető püspökök és egyházi birtokra áhítozó világi főurak a hívek szemében mind botrány forrásai voltak.

Nem így a studium generálét szervező, fenntartó domonkosok, a pálos remeték vagy a ferencesek. Ez utóbbiak működése több szempontból is figyelemre méltó, és ezért érdemes még egyszer visszatérni rájuk.

Az erdélyi ferencesek foglyok kiváltásával is foglalkoztak, ezért a Szeret folyó partján élő tatároknál sikerrel térítettek egy-egy rabkiváltó út során. Ez élesztette föl a tatárjárás előtt megsemmisült milkói püspökség helyreállításának a gondolatát. Adorján magyar ferences tartományfőnök 1278-ban kérte a pápától a püspökség helyreállítását. A pápa erre hajlandónak mutatkozott, és hazánkba küldte további tájékozódás végett Fülöp fermói püspököt, de IV. László uralkodásának zűrzavarai a szép tervet csírájában elfojtották. Az első hét évtizedben hazai földön a tatárjárás pusztításai ellenére a ferencesek 41 házat tudtak szervezni, s 1500-ban 115 helyen mondhattak magukénak kolostort-templomot. A rendi források már 1260-ban négy erdélyi kolostorról tudósítanak. Az 1316-os kimutatásuk szerint 43 házuk volt, 8 őrségre osztva. Az egri őrséghez tartozott a szatmári és a váradi ház. Ez utóbbi a vár nyugati oldalán állt, s 1379-től új őrség feje lett. Váradon hamarosan (1340-ben) klarissza apácák kolostora létesült, a vártól dél-keleti irányban.

Az erdélyi őrséghez tartozott a szászvárosi, a rajnavidéki származású ferencesek gondozásában Szent Erzsébet tiszteletére szentelt nagyszebeni, aztán a marosvásárhelyi (amelyet úgy jeleznek, mint a Tatárország szélén állót) és a besztercei kolostor. Ez utóbbi rögtön a tatárjárás utáni időkben létesült. A lippai kolostor építéséhez 1325-ben kezdtek, és két-három év alatt be is fejezték. A király, Anjou Károly Róbert saját nagybátyja, az 1317-ben szentté avatott Toulouse-i Szent Lajos tiszteletére emeltette.

Lippa már a bácsi őrséghez tartozott. Váradtól keletre 1340-ben Telegden, az akkori esztergomi érsek, Telegdy Csanád szülőfalujában létesült új kolostor. Két új őrség felállítása vált szükségessé 1379-ben, egyik a váradi volt. A váradi őrséghez tartozott ezentúl Beregszász, Szatmár, Debrecen, Várad, Telegd. Az erdélyi őrség megőrizte a többi házat. A későbbiekben nagy jelentőségre szert tett csíksomlyói kolostor 1400 táján keletkezett a rendi történetírók szerint. Valószínűbb, hogy ekkor még csak egy-két ferences telepedett meg ideiglenesen. Érdemes figyelni arra is, hogy már 1410-ben moldvai területen, Bákó városában a ferenceseknek kolostoruk létezett.

Az első időkben a ferencesek az enyhébb, ún. konventuális irányzatot követték hazánkban, de a szigorúbb, obszerváns ág is otthonra talált. A ferencesek Boszniában bogumil eretnekek térítésével foglalkoztak, s ezt a munkát a bolgárok között folytatták. Innen az Al-Duna mentén tértek vissza, és Krassó meg Temes-megyében az időközben betelepült görögkeleti románok fogadták be a vándorló kedvű barátokat. Azért, hogy munkájuk eredményesebb legyen, Nagy Lajos király a Temes-közben több kolostort épített számukra: Karánsebes, Kövesd és Cseri (a mai Rékas mellett). A bosnyák tartomány hét őrségének egyike volt 1384-ben a bolgár, s az említett házak ehhez tartoztak.

A 15. század folyamán a szigorúbb ág terjedése mutatott nagyobb lendületet. A magyarok az obszervánsokat cseri barátoknak nevezték, de ezt a nevet a szürke ruhájuk után kapták, és Cseri város volt névadójuk. Csáky Miklós temesi főispán a Bihar megyei Szalárd városkában telepítette le őket 1400-ban. Az ország keleti felében gyorsan szaporodtak a házaik: Gyula (1420), Kusaly (1422), Borosjenő (1422), Szászrégentől északra Felfalu (1427), Nagybánya (?). Az obszerváns ferencesek a görögkeletiek áttérítésében igen eredményesnek mutatkoztak, ez is indokolta azt a pártfogást, amit az országnagyok részéről élveztek.

Közülük két kiváló személyiségnek – Marchiai Szent Jakabnak és Kapisztrán Szent Jánosnak – nagy feladat jutott osztályrészül. Marchiai Szent Jakab még 1433 előtt érkezett hazánkba, s amikor Várad püspöki székébe az obszerváns ferences Curzolai János került, őt 1436-ban egyházmegyéjébe hívta. Ezt az úticélt azonban hirtelenében némileg módosította a husziták megjelenése Moldvában, s mert hatásuk átsugárzott a keleti részekbe, Marchiai Szent Jakab 1436 márciusában a királyi udvarból Lépes György püspök hívására előbb az erdélyi egyházmegyébe ment, majd innen a váradiba, októberben végül a csanádi részekre, hogy a husziták ellen prédikáljon, s 1437. január havában már a Szerémséget járta.

Az egyre fenyegetőbb török veszedelem a ferenceseket sem kímélte, mert amikor a törökök 1438-ban betörtek Erdélybe, a konventuálisok szászvárosi és nagyszebeni kolostorát fölgyújtották. A közelgő nehéz idők szinte kiáltottak egy olyan kiemelkedő országnagy és hadvezér után, akinek Erdély szülöttének kellett lennie. Az obszerváns ferencesek története a továbbiakban Hunyadi János személyéhez kapcsolódott. Hunyadi 1439-től a szörényi bánság élén ált, majd temesvári főispán, aztán erdélyi vajda lett, és gyakran kérte különböző ügyekben a cseri, kövesdi, karánsebesi, orsovai ferencesek segítségét. A marosszentimrei győzelem (1442. márc. 18-22.) emlékére emeltette a ferencesek tövisi kolostorát. Már az előző évben segítette őket csíksomlyói házuk alapításakor. A hagyomány a csíksomlyói Salvator-kápolna alapítását is Hunyadi nevéhez fűzi, az 1442-es marosszentimrei győzelemmel kapcsolatban. A pápai legátus, Cesarini Julián részt vett Hunyadi 1443-as hadjáratán, s ennek alkalmával megismerte a hazai obszervánsok házait, életvitelüket. Ezért néhány, a konventuális irányzathoz tartozó házat nekik akart adatni. A székelyvásárhelyi (marosvásárhelyi) át is ment a szigorúbb barátok kezére. Hunyadi János támogatásával 1448-ban hét újabb ház került volna az obszervánsokhoz, köztük a szatmári és lippai kolostor, de ezt a tervet a konventuálisoknak sikerült megakadályozni.

Ez az esztendő jelentős volt az obszervánsok életében, mert kivívták, hogy a Száván innen működő házak új tartományt szervezhettek, a Száva folyótól a Kárpátokig, kelet felé pedig egészen a Fekete-tengerig. Ennek pontos beosztása ugyan nem maradt fönn, de tény, hogy az első őrség a karánsebesi volt, s ide tartoztak Sebes, Orsova, Cseri, Hátszeg. Külön őrséget kapott az erdélyi rész: Marosvásárhely, Felfalu, Csíksomlyó Fehéregyháza, Tövis.

Az obszerváns ferencesek tehát jelentősen megújult keretben működtek, amikor Kapisztrán Szent János 1455 májusában hazánkba érkezett. Hunyadival utazott, de mert Hunyadinak Erdélybe kellett mennie, némi késéssel követte, és az útjába eső falvakban mindenütt prédikált, leggyakrabban a keresztény vallásról és az országot fenyegető veszedelmekről. Ő volt a második Európa-hírű ferences és szent, aki Erdélyben is megfordult.

Az obszervánsok tartományát 1475-ben tíz őrségbe osztották, az erdélyihez a következő házak tartoztak: Tövis, Fejéregyház, Felfalu, Marosvásárhely, Csíksomlyó, Vajdahunyad, Hátszeg és a moldvai Bákó. A jenei őrség a tiszántúli és a temesközi kolostorokat ölelte fel: Karánsebes, Cseri, Borosjenő, Gyula, Szalárd. A felső-tiszamentiek pedig a nagybányai őrséghez tartoztak. A gyarapodás ezután sem állt meg, mert 1517-ben az erdélyi őrség volt a legnagyobb a hozzá tartozó 11 kolostorral. A kolozsvári kolostor és a templom (ma: Farkas-utca) építését Mátyás király kezdeményezte 1486-ban, de tervének kivitelezéséhez hosszabb idő kellett. Tergovist ekkortájt Havasalföldnek volt fővárosa, itt – e helyütt 1477-ben vagy 1507-ben találtak otthonra, Brassóban 1507-ben szereztek házat maguknak, de jó évtized múltán el kellett hagyniuk a várost. Csak a ferences beginák maradtak továbbra is Brassóban. Az őrségnek 12 háza lett volna, ha a hátszegit 1478-ban a törökök végleg el nem pusztítják.

A ferencesek hazai történetében fontos esemény a spanyol földön 1523-ban tartott burgosi általános káptalani gyűlés. Itt lett a régibb tartomány, a konventiálisoké a Boldogságos Szűz Máriáról elnevezve, s ettől fogva mariánus provincia, vagyis tartomány. Az obszervánsokét az Üdvözítőről nevezték el, és ez a szalvatoriánus provincia. Az országban több helyen mindkét irányzatnak volt háza, így például Váradon. Ebben az évben a szalvatoriánus provincia erdélyi őrségében 218 szerzetes élt, s ez nem a felbomlás jeleit mutató szerzetesség képe.

A ferencesek egyszerre voltak Erdély területén a helybeli lakosság lelkipásztorai – bár ezt a világi papság nem nézte mindig jó szemmel – és az idegenek misszionáriusai: a kunok tekintetében, aztán „Tatárhonban” és a folyamatosan betelepülő görögkeleti románoknál. A rendi megújulás az obszerváns irányzat révén, elsősorban Hunyadi János pártfogásával az országért végzett munkára készítette fel őket, s ezt folytatták a következő nehéz időkben. A ferencesek által képviselt szellemi szintre vonatkozóan pedig elegendő Temesvári Pelbárt (1435-1504) példáját idézni, akinek prédikációs könyveit hosszú évtizedeken át szerte egész Európában mindenütt forgatták.

Hunyadi János fia, Mátyás király a középkorvég uralkodói vallásosságának egyedi példája. Temesvári Pelbárt a szemére vetette, hogy nem járt elég buzgón a misékre, és nem hallgatott elég gyakran szentbeszédeket. Az uralkodó formai szereplésének tűnhet, hogy Mátyás részt vett azon a teológiai vitán, amelynek főszereplője Magyarországi Mihály, Párizsban tanult tudós teológus volt. Az viszont már nem tekinthető formalitásnak, hogy a király egy domonkosrendi szerzetessel teológiai vitát folytatott, éspedig arról: Jézus Krisztus miért Péter apostolt tette meg Egyháza fejévé, aki pedig háromszor is megtagadta, és miért nem János evangelistát? Mátyásnak az Egyházhoz fűződő kapcsolatát nem egyházpolitikája alapján lehet igazán lemérni, hanem vallásossága összetevőinek segítségével. Ő nem keresztény humanista, hanem humanista keresztény volt, s erre adott példát alattvalóinak.