Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

4. fejezet - ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés

4. fejezet - ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés

A hitújítás hazai átvétele és a katolikus megújulás

Már Mohács előtt, részben a királyi udvarból kiindulva, részben a német egyetemek magyar diákjainak köszönhetően, másrészt jelentős mértékben a hazai németségre, a szepesi és szebeni polgárságra támaszkodva, Luther Márton tanai komoly visszhangot keltettek, s a hitújításnak hamarosan elkötelezett híveket szereztek. A szerzetesek és az alsópapság közül számosan tanújelét adták a radikális eszmék iránti elkötelezettségüknek a Dózsa-féle parasztlázadások idején, 1514-ben. Az új hit hirdetői között az 1530-as évektől kezdődően szép számban akadtak papok, szerzetesek, főként ferencesek.

Kétségkívül lehetne mélyebben és alaposabban is kutatni a meginduló folyamatok okait ezeknek az előzményeknek, előjeleknek az alapján. Ám föl lehet a kérdést tenni másként is. A sorsfordító időben, amely a rendi reformokat szétzúzta, az ország egységét megszüntette, a hazát három részre darabolta, az egyéni emberi sorsok szintén pálfordulóhoz érkeztek. A szerzetesek többezres táborához viszonyítva a hitújítás szerzetes-munkatársai nem voltak túlsúlyban. A királyi országrészben a katolicizmus vitathatatlan előnyöket élvezett, ám a Luther ihlette evangélikus irányzat a bányászvárosokban gyorsan terjedt. Erdélyben az átmenet hasonló ütemben haladt, és János Zsigmond vallásváltoztatása az erdélyi főuraknak példaként szolgált. Ez tette lehetővé, hogy az 1566-os tordai országgyűlés Erdélyből száműzte a katolikus papokat annak ellenére, hogy Csík és Háromszék döntő többségében katolikus maradt. A török hódoltság területein a lutheri és kálvini irányzat versengve terjedt, és ez utóbbi Debrecen városában megteremtette a magyar protestantizmus fellegvárát, amely hitújítási érdemei mellett kulturális érdemekkel is joggal büszkélkedhet. Az első teljes protestáns bibliafordítás Vizsolyban készült el 1590-ben, Károlyi Gáspár alkotásaként. A teljes magyar katolikus bibliafordításra még várni kellett: a középkorban s az újkor hajnalán készült fordítások legfeljebb kéziratokban terjedve pótolhatják a hiányt.

A hódoltságban a püspökségek megszűntek. A püspökségek címeit Felvidéken élő kanonokok viseltek, s a Szentszék hiába sürgette őket püspöki székük elfoglalására, nem tudtak visszatérni városaikba a török miatt. Ez a papság és a hívek szétszéledését, az egyházi élet szinte teljes megszűnését eredményezte. A kolostorok elpusztultak, a szerzetesek idegenbe mentek, s a templomokat a hódítók gyakran mecsetekké alakították át. Esztergomból az érsek és a káptalan 1543-ban Nagyszombat városába menekült, és majd három évszázadon át ott maradt. A hódoltság püspöki székesegyházai sorban elpusztultak, a mellettük álló káptalani iskolákkal egyetemben. Az évszázadok során fölhalmozott kódexállomány szinte teljesen megsemmisült, a káptalani, hiteleshelyi levéltárak okleveleinek tömegével együtt. A papság utánképzése lehetetlenné vált, az el nem menekült papság elöregedett, kihalt.

Mégis, ebben a vigasztalan időben volt két szerzetescsalád, amely továbbra is igyekezett hivatását betölteni e nehéz körülmények ellenére. Az északi szélen Gyöngyösön, s a Délalföld közepén Szegeden, valamint Kecskeméten a ferences szerzetesek folyamatosan megmaradtak, s a kolostorból járva a környéket, ébren tartották a hívekben a hitet és a magyarságtudatot. Ugyanezt tette Erdélyben Csíksomlyó, a székelyek egyetlen menedéke a legnehezebb időkben. A ferences Mária-szentélyek kisugárzása készítette elő a barokk kor Mária tiszteletét. A római Hitterjesztési Kongregáció megalakulása, vagyis 1622 után a hódoltsági területek missziós vidéknek számítottak Erdéllyel együtt, s Róma igyekezett segíteni ferences missziósok küldetésével, akik között néha püspöki rangúak is voltak. Ahová nem jutott pap, ott világi hívek látták el a papság szentségéhez nem kötött feladatokat. A licenciátusoknak nevezett világiak temettek, eskettek, kereszteltek, gyűjtötték egybe imádkozni a híveket, oktatták a gyerekeket, legalább az alapvető imádságokra, hitigazságokra, meg néha betűvetésre, számolásra.

A másik szerzetesi család az újkor legdinamikusabb rendje, a Loyolai Szent Ignác alapította jezsuita rend volt, amelyik vállalta a számtalan megpróbáltatást. A jezsuiták először Nagyszombat városában működtek 1561 és 1567 között, Oláh Miklós esztergomi érsek telepítette le őket. Az erdélyi katolicizmust már a végső megsemmisülés fenyegette, annak ellenére, hogy a lutheránus, kálvinista és a szentháromság-tagadó unitárius irányzat mellett a katolikus vallás is bevettnek számított. Ez a sajátos vallási béke sokkal kevésbé a kortársak toleranciájából származott, mint inkább abból a tényből, hogy a nagyjából egyenlő súlyú irányzatok nem tudták a másikat fölszámolni, s így kiegyeztek a helyzettel.

A Báthory család uralomra jutásának köszönhetően Lengyelországból érkezett tizenkét jezsuita Erdélybe 1579-ben. A királytól az egykori bencés kolozsmonostori apátságot kapták meg. Hamarosan magyar rendtagok is jöttek, akik közül kiemelkedett a Rómát megjáró Szántó István. Egész Erdélyt beutazta, működése fő színhelye Várad volt. A váradi, eredetileg protestáns születésű Pázmány Péter (1570-1637), a későbbi bíboros sokat köszönhetett Szántó István lelkes példájának. Egy másik jezsuita, a székely származású Ladó Bálint vándormissziók tartásával érdemelte ki joggal magának a „székelyek apostola” nevet.

A jezsuiták 1581-ben Kolozsvárott telepedtek meg, és működésük központja ez a város lett. A következő évben (1582) maga a pápa, XIII. Gergely hagyta jóvá itteni egyetemük megalapítását. Ekkor úgy látszott, a jezsuiták sikeres működése következtében a katolikus vallás helyzete megszilárdul. A jövő azonban mást tartogatott, mert Kolozsvárott harminckét jezsuitából húsz az 1586-os pestisjárvány áldozatául esett. Báthory István ugyanebben az évben bekövetkezett halála pedig megmutatta helyzetük törékeny voltát, és két év múlva a protestáns többségű erdélyi országgyűlés Medgyesen kimondta a jezsuiták száműzését. Igaz, hogy Báthory Zsigmond hívására már két év múlva visszatértek, de a gyulafehérvári országgyűlés csak 1595-ben vonta vissza a száműzetési rendeletet, és engedte meg bizonyos helyeken a letelepedésüket. Ezen az országgyűlésen kimondták a négy vallás szabadságát, ami a korabeli Európában párját ritkító megoldás, gyakorlati kompromisszum volt, bár nem 20. századi értelemben vett vallásszabadságot jelentett.

A jezsuiták a hitújítás folyamatát mint másutt, úgy Erdélyben sem fordíthatták vissza. Az erdélyi katolikus egyház működésük révén mégis annyira megerősödött, hogy elegendő ellenálló képességgel rendelkezett a következő évszázadokban, amikor a politikailag teljesen független Erdélyben a protestantizmus az államvallás minden kiváltságával rendelkezve nem riadt vissza a felekezeti harcoktól sem. Tagadhatatlan tény Bethlen Gábor fejedelem időnkénti jóindulata a jezsuiták iránt. Megengedte Karánsebesen két jezsuita letelepedését, Fogarason pedig egy rendtag magánháznál működhetett. Gyulafehérvárott, Kolozsmonostoron iskolát nyithattak. Székelyudvarhelyen is megtelepedtek 1625-ben, iskolájukról 1653-tól van adat. Az 1653-as gyulafehérvári országgyűlésen ismét kimondták a jezsuiták száműzését. Habár a jezsuitákra annál inkább szükség volt (lett volna), mivel az erdélyi országgyűlés felszámolta az erdélyi püspökséget, és 1566-tól 1597-ig, majd 1601-től 1731-ig a püspökség csak címként létezett. Idővel a csíksomlyói ferences guardiánok lettek az erdélyi püspök helynökei, s ők szervezték az egyházi életet.

Az újkor legnagyobb magyar egyházfője, Pázmány Péter a jezsuiták hatására lett katolikussá, majd jezsuitává, s külföldi tanulmányai, majd oktatótevékenysége után 1616-tól 1637-ig esztergomi érsekként, ám Nagyszombatban, Pozsonyban megtelepedve irányította a katolikus megújulást. Oroszlánkörmeit már mint egyszerű szerzetes megmutatta éles hangú vitairatain túl az Isteni igazságra vezérlő Kalauz címet viselő monumentális művével 1613-ban. A hitújítás első fél évszázadára az „akié a föld, azé a vallás” elv nyomta rá bélyegét, s érsekként maga Pázmány sem mondott le erről az eszközről. Ami annyit jelentett, hogy a földesúr vallását voltak kötelesek követni a birtokán dolgozó jobbágyok. A Kalauz azonban nem erőszakkal, hanem az ész érveivel hívta vissza az ősi hitre a hitújítás híveit, s nem csekély eredménnyel. Pázmány élete végére a magyar földbirtokos arisztokrácia túlnyomó része ismét katolikussá lett, s velük együtt jobbágyaik hatalmas tömege. Pázmány Péter a királyi Magyarország katolikus egyházát újjá szervezte, törődött az erdélyi katolikusokkal, a hódoltságban élő hívekkel, s összességében a magyar nemzettel. Ezért tudott szót érteni a protestáns Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel, s ezért képviselte a pápai udvarban is a magyarság érdekeit. A szerzetesség megújításával, egyházmegyei és nemzeti zsinatok tartásával, papi hivatások ébresztésével szolgálta az Egyházat s nemzetet, munkásságát pedig legméltóbb módon a nagyszombati egyetem alapítása összegezte 1635-ben.