Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

Barokk kori újjáépítés – kettős értelemben

Barokk kori újjáépítés – kettős értelemben

A szerzetesek, a ferencesek és a jezsuiták egyfelől igyekeztek ébren tartani a hitet a hódoltság területén élőkben, másrészt munkálkodtak a hódoltási részek fölszabadításán. Ez utóbbi megállapítás főként a ferencesek 1525-ben megjelent új ágára, a kapucinusokra érvényes. A tizenötéves háború (1591-1606) során tábori lelkészként a császári csapatok kíséretében hazánkba is eljutottak. Ott voltak Esztergom és Visegrád ostrománál 1595-ben, majd amikor Székesfehérvárt sikerült visszavenni 1601-ben, október 9. és 15. között Brindisi Szent Lőrinc a katonai táborban vigasztalta a sebesülteket, lelkesítette az egészségeseket.

Amikor a török seregek 1683-ban Bécs ellen készültek, Aviánói Szent Márk kapucinus szónok hirdette meg a törökellenes európai összefogást. Ezek után természetes, hogy a szövetséges hadakkal ő is megjelent 1686 nyarán Buda várfalai alatt, és szeptember 2-án az elsők között kapaszkodott fel a visszavívott Buda városába. Ebben annak jelképét is lehet látni, milyen gyorsasággal és buzgósággal, a veszélyeket is vállalva jelentek meg a szerzetesek, a világi papokat megelőzve, hogy részt vegyenek az ország és a katolikus egyház újjáépítésében. Budán és Pesten szinte minden középkori, helyi múltra visszatekintő rend megjelent néhány éven belül, és nem kellett sok késztetés, hogy legtöbbjük az újonnan fölszabadult vidéken is megtelepedjen.

Kiemelkedő szerepet játszottak a szellemi, lelki újjáépítésben a piaristák, akik a jezsuitáknál lényegesen kisebb anyagi támogatást igényeltek. Közép-Európában a rend 1631-ben jelent meg, s a „kegyes atyák” a fejük fölött tornyosodó fellegek ellenére, már az alapító életében megtelepedtek hazánkban. Elsőként az akkor lengyel fennhatóság alatt álló, de magyarnak számító, a tizenhárom elzálogosított szepességi városhoz tartozó Podolinban (1642). A piaristák lengyel földről jöttek ide, Lubomirszky Szaniszló herceg biztatására, éspedig kettős céllal: biztosítani az ifjúság vallásos nevelését, elősegíteni a protestáns lakosság katolikus hitre való áttérését. Tizennyolc tanár közel kétszáz ifjút tanított már az első esztendőben. A növendékek többsége német és szlovák volt, de a magyarok számára is akadt hely. A piaristák az oktatás terén azért jelentkezhettek a jezsuiták mellett, mert az anyagi alapokat illetően Szent Ignác fiainál lényegesen szerényebbnek bizonyultak.

Privigye volt az első, magyar területen lévő város, ahol a piaristák iskolát alapítottak (1666). Ezt követte Breznóbánya (1673), Kőszeg (1677), Pozsony mellett Szentgyörgy (1685). Ezek a házak 1695-ig a lengyel rendtartománynak képezték részét, majd 1695 és 1721 között a német tartomány kebelén működtek. A német matematikus piarista, Mösch Lukács – aki Buda visszavételénél az ostromló tábor elhelyezésének tervét kidolgozta, és Sobieski János lengyel király tanácsadója, lelkivezetője volt – a rendet tudatosan készítette fel a hódoltsági területeken történő letelepedésre. A nyitrai rendház 1701-ben „Vak” Bottyán János, a híres ezredes és a kamalduliakat is pártoló Mattyasovszky László nyitrai püspök alapítványából született. Ezt követték: Veszprém (1711), Vác (1714), Kecskemét (1714), Pest (1717), Beszterce (1717), Debrecen (1719), Szeged (1720), Korpona (1720). Az 1715-ös országgyűlés 102. cikkelye „magyar honosságot” adott a piaristáknak, és 1721-ben a magyar rendtartomány tizenkét rendházban nyolcvankét szerzetessel kivívta önállóságát, az első tartományfőnök pedig Zajkányi Lénárd lett.

Ebből a felsorolásból is jól kiviláglik, hogy az igencsak szegény Alföldön gyorsan felhúzták első iskoláikat, és az egyházi életet, valamint a közművelődést újból szilárd alapokra helyezték. Az alföldi nép éppen úgy szívébe fogadta a fiait korszerű tudományokra oktató és katolikus hitre nevelő kegyes atyákat, mint tette ezt egy századdal előtte a ferencesekkel. Az oktatás a rászorulók számára ingyenes volt, amíg a felvilágosultsággal büszkélkedő bécsi kormány be nem tiltotta ezt a demokratikus intézményt, amely pedig sok szegény alföldi diák előtt nyitotta meg a tudományok kapuit.

A hódoltságot követő évszázadban a török fogságból szervezett módon szabadulhattak ki a magyar rabok, katolikusok és protestánsok egyaránt, a rabkiváltó trinitárius rend hazai működésének következtében. Mivel a váltságdíjat kivitték az országból, az egyébként emberbarát szerepben tetszelgő bécsi hivatalnokok folyamatosan akadályozták e tevékenységet, majd a rend eltörlésével megszüntették a rabkiváltást.

A különböző szerzetesrendek visszatelepedésével, újak érkezésével párhuzamosan haladt az egyházmegyék visszaállítása, a plébániai élet megszervezése. A püspökök fokozatosan visszatértek székhelyeikre, s ott eleinte szerény, romokból felépített templomokban végezték az istentiszteletet. Püspöki rezidenciájuk sem volt eleinte fényes palota, azonban a visszaszerzett birtokok jövedelmének köszönhetően megindulhatott a barokk székesegyházak, püspöki paloták építése, rendszerint idegenből hozatott mesterek segítségével. Az egyházmegyék komoly jövedelme hamarosan lehetővé tette iskolák építtetését kisebb falvakban is, valamint azt, hogy szinte minden település, falu templommal, plébániával, helyben lakó pappal rendelkezzen, a városokról nem is szólva, ahol a plébániai és szerzetesi templomok szinte versengtek a hívekért.

A közoktatás egyházi kézben volt, de a szegényügy és a beteggondozás is főként egyháziakra hárult. Az ország és az egyház újjáépítése láttán joggal érezhettek büszkeséget világiak és egyháziak egyaránt, s ezt nem titkolták, hanem művészi formába öntötték. A barokk építészet, festészet, szobrászat, ének és zene nem szórakoztatni akarta a híveket az istentiszteletek alkalmával, hanem a helyi közösség nehézségek közepette is derűs szemléletét tükrözte.

A nők oktatása terén két rend jeleskedett. Az orsolyiták hazánkban először Pozsonyban telepedtek meg (1676), majd ezt követte Nagyszombat (1724), Győr (1727), Sopron /1747), Váradolaszi, Nagyszeben, Kassa. Mária Terézia támogatta az orsolyitákat, és amikor 1773-ban Sopronban járt, először az orsolyita apácákhoz tért be. Pázmány Péter megkísérelte az angolkisasszonyok letelepítését, de a feltételek az eredményes munkához ekkor még hiányoztak. Mária Terézia 1770-ben a budai várban nyolc angolkisasszonynak adott otthont, és nyolc bennlakó növendék ellátásáról alapítvány útján gondoskodott. Ezen kívül ötven-hatvan növendék számára volt hely az iskolában, internátusban. Amikor a nagyszombati egyetem a budai várba települt (1777), Migazzi Kristóf püspök kijárta, hogy az angolkisasszonyok Vácra kerüljenek. II. József 1787-ben a pesti domonkos kolostort adta nekik otthonul a mai Váci utcában. A többi rendház alapítása már a 19. században történt.

A Mária-tisztelet a középkorból nemcsak átmentődött, hanem új formát is kapott a jezsuiták terjesztette Mária kongregációkkal. A búcsújárás újraéledt, és a törökök fölött aratott szalánkeményi győzelemért hálát adni hatalmas hívősereg zarándokolt Máriacellbe Esterházy Pál nádor vezetésével 1691-ben. A mindennapokat és az ország sorsa fölötti elmélkedéséket egyformán átjáró Mária-tiszteletből kifejlődött a Regnum Marianum jellegzetesen barokk ihletettségű gondolata, vagyis az, hogy Magyarország kiváltságos módon Mária országa. Szent István legendáiban fölfedezték a Mária iránti őszinte tiszteletet és az ország az ő számára való felajánlását. Ez pedig sajátosan nemzetivé tette a hívek buzgalmát, és a templomok, oltárképek egyre nagyobb számban hirdették a Boldogságos Szűz mellett a magyar szentek, elsősorban Szent István dicsőségét. A hívek apraja-nagyja, mindenki hozzájárult ehhez a kultuszhoz (amely egyszerre volt egyetemesen katolikus és magyar), ha mással nem, hát a szenténekek tanulásával, továbbadásával.

Mária mellett Szent Anna és Szent József, valamint az árvíz ellen védő Nepomuki Szent János tisztelete terjedt, utóbbit a hidak szentjeként tiszteltek. A folyókhoz, patakokhoz közeli települések szinte kivétel nélkül állíttattak szobrot a Prágában vértanúhalált szenvedett szent tiszteletére. A középkori vallási testvérületek újraéledtek a különböző társulatokban, amelyek sajátos ájtatosságaikkal vonzották a híveket, s kisebb, emberibb léptékű közösségekbe szervezték őket, lehetővé téve a bajbajutott tagok gyors, jól szervezett megsegítését.

A népi vallásosság megnyilvánulásai időtálló formákban nyertek kifejezést. Nepomuki Szent János szobrai nélkül nehezen lehetett patak vagy folyó fölötti hidat találni. A kapucinus atyák által terjesztett keresztúti ájtatosságok színhelyei, a kálváriák, keresztutak gyorsan szaporodtak, és azokat – legalábbis a nagyböjt idején – a hívek folyamatosan látogatták, egyénileg vagy csoportosan. A határszéleket keresztek őrizték. Búzaszentelőkor, vagyis szent Márk áprilisi ünnepén körmenet vonult a határba, és e kereszteket végiglátogatta. A Szentháromság tiszteletére emelt, gyakran a közösség háláját kifejező szobrok pedig arra figyelmeztetnek, hogy a barokk kor embere őszintén vágyódott a hittitkok szemlélésére. A Szentháromság ábrázolása rendszerint megjelent a főoltárokon és a szószékeken is.

Mindez csupán külszín lenne, ha az iskoláztatás fokozatos terjesztése útján a hívek gondolatvilágában nem alapozták volna meg a vallásosságot, mégpedig az elemi ismeretek átadása mellett a hitoktatás komolyan vételével, amelynek helyi (egyéntől, az adott hitoktatótól függő) vonásai is szabadon bontakozhattak.

A magyar piaristák „nagy” századának, amint az a korábban írottakból is kitűnik, a 18. század számított. További rendházaik: Nagykároly (1725), Tokaj (1727), innen 1789-ben Sátoraljaújhelyre költöztek, Rózsahegy (1729), Máramarossziget (1730), Kisszeben (1739), Magyaróvár (1739), Szentanna (1750), ahonnan 1788-ban Temesvárra mentek, Nagykanizsa (1765). A jezsuita rend 1773-as feloszlatásakor három gimnáziumot vettek át tőlük: Kolozsvárott, Selmecen, Trencsénben. Tanrendszerük korszerű volt, a matematika mellett a magyar történelem és a magyar nyelv oktatására is gondot fordítottak.

A 18. században a katolikus egyház jelentős előnyre tett szert a hitújításból született egyházakkal szemben, igaz, a Habsburg-politika nyújtotta lehetőségek mellett néha szokatlanul kemény egyéniségek közreműködésével. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök erre a klasszikus példa, mert egyházmegyéje katolizálása jelentős részben az ő személyes műve.

A középkor végén, az újkor elején tekintélyes szláv néptömegek települtek be az ország északkeleti, valamint erdélyi részén a már ittlevők mellé, s ez újabb munkaterületet kínált a katolikus egyház számára. A görögkeleti egyházakkal létesítendő unió gondolata a 17. század elején fogalmazódott meg. Akkor két görögkeleti püspökség volt az ország területén: Munkácson és Máramaroson. Jezsuita atyák szorgalmazták a görögkeletiek közeledését Róma Egyházához, és az első egyesülés 1646-ban következett be, számos buktató után. Az unióra lépett papok megmaradtak családos állapotukban, tehát számukra nem volt kötelező a latin rítusú papok nőtlensége, továbbra is használhatták a görög rítust, megkapták a magyarországi katolikus papoknak járó kiváltságokat, püspöküket ők választották. Róma megerősítése ezt szentesítette. Eleinte Ungváron, majd 1660-tól Munkácson lakott a püspök. Erdélyben a görögkeletiek a bevett vallásnak kijáró jogokat igényelték maguknak cserébe az egyesülésért, ám ezt a protestáns országgyűlés ellenezte, így itt csak lassabban haladt az unió. A rutének uniója példával szolgált a románok számára, és 1697-től Gyulafehérvár, majd Fogaras, végül Balázsfalva lett az uniós erdélyi püspökség székhelye. A szerbek uniója nem járt sikerrel.

A barokk kor nagy uralkodója, a pietás és államrezon megtestesítője, Mária Terézia (1740-1780) nagyszabású egyházpolitikájával rendezte a keleti szertartású uniáltak egyházmegyéinek helyzetét. 1771-ben a munkácsi püspökség önálló szervezetté vált, 1776-ban a nagyváradi görög szertartású, 1777-ben a körösi egyházmegye került felállításra. A szerémi és boszniai (diakovári) püspökségek 1773-ban egyesültek, majd a hatalmas kiterjedésű esztergomi egyházmegye széttagolása következett. 1776-ban a királynő felállította a rozsnyói, besztercebányai és szepesi püspökségeket. Egyéb, kevésbé jelentős területi átrendezéseket is végzett, mert a középkori, archaikus helyzetet konzerváló és Esztergomnak alárendelt plébániákat a területileg illetékes püspökségek alá rendelte. 1777-ben a szombathelyi ás a székesfehérvári egyházmegyéket szervezte meg. Mária Terézia „apostoli királyi” méltóságra hivatkozva végezte mindezt, a Szentszék mérsékelt örömére. Jelentéktelen változás, hogy Szeged 1775-ben Kalocsától Csanádhoz pártolt, ennek a trianoni békekötés után lesz jelentősége. Mária Terézia a nemzeti ereklyének számító Szent Jobbot, amely a 15. században a Berettyó-parti apátságból Székesfehérvárra, majd 1541 után Raguzába került, 1771 nyarán visszaszerezte, és az újjáépített budai királyi palotában lévő Szent Zsigmond-templomba küldte, hogy ott legyen végleges őrzési helye. A Szent Jobb kultusza hozzáadódott Szent István tiszteletéhez, és azóta is a katolikus vallásosság egyik sajátos hazai elemének számít.

A felvilágosodás szelleme elsősorban a bécsi udvarban volt otthon. Mária Terézia tanácsosai ennek hatására fogalmazták meg egyházkormányzati elveiket, s vetették meg a jozefinizmus alapjait, jóval II. József uralkodása előtt. Ez az utólag jozefinizmusnak nevezett egyházpolitika károsan hatott mind az egyházi kultúrára, mind a katolikus népi vallásosságra.

XIV. Kelemen pápa 1773-ban a Bourbon-udvarok nyomására föloszlatta a jezsuita rendet, amint ez a piaristákkal kapcsolatban már említésre került. Mária Terézia állítólag könnyezett a hír hallatára, ám birodalmában ő is végrehajtotta a föloszlatást. Az újjáépítés századában a már meglévő jezsuita kollégiumok még tízzel gyarapodtak, a rendtagok száma pedig néhány évtized alatt megkétszereződött (1716-ban 496 rendtag, közülük 266 pap; 1750-ben 884 rendtag, közülük 395 pap). Az egykor hódoltsági terület belsejében csak ott alkottak komoly közösséget, ahol már előzőleg is jelen voltak missziósként: Pécs és Temesvár ez a két város. Érthető, hiszen a jezsuiták főként a nagyobb városokban érezték magukat otthon. Ebben még az is közrejátszott, hogy intézményeik minőségi munkája mindig nagyobb létszámú közösségeken nyugodott.

A jezsuiták 1767-ben (Erdélyt is ide számítva) negyvenkét gimnáziumban, három egyetemen (Nagyszombat, Kassa, Kolozsvár), három akadémián (Buda, Eger, Győr), négy elemi iskolában tanítottak, és tizennyolc szemináriumot, konviktust vezettek. Emellett jutott energiájuk a görögkeletiek uniójának szorgalmazására, a lelkipásztorkodásra, voltak magyar jezsuiták a dél-amerikai missziókban. A tudományos életben olyan vezető egyéniségek szereztek hírnevet a rendnek, mint például Hell Miksa csillagász (1720-1792), vagy Sajnovics János (1733-1785), a magyar-lapp rokonság kutatója, szintén csillagász. Érdemes felidézni a kiemelkedő jezsuita történészeket: Hevenesi Gábor tartományfőnök, a forráskutatásban jeleskedő történész (1656-1715), akinek száz kötetet kitevő kéziratgyűjteménye a budapesti Egyetemi Könyvtárnak ma is féltett kincse. Kaprinai István (1714-1785) százhatvan kötetnyi oklevélmásolat-gyűjteményével Hevenesi munkáját folytatta. A forrásanyag egybegyűjtése lehetővé tette a történetírás tudományos szintű művelését, s Péterffy Károly (1700-1746), Timón Sámuel (1675-1736), Wagner Károly (1732-1790) munkássága erre ékes bizonyíték. Őket azonban messze túlszárnyalta a rend két legnagyobb történetírója, akik egyben a nemzeti történetírás megalapozói. Pray György (1723-1801) nevét félszáz nyomtatásban megjelent műve, nyolcvannyolc kötetes oklevél-gyűjteménye mellett a Halotti Beszédet fönntartó sacramentarium, a róla elnevezett „Pray-kódex” őrzi napjainkig. Katona István (1732-1811) Magyarország történetét a kezdetektől 1810-ig negyvenkét kötetben írta meg, jóllehet Prayhoz hasonlóan őt sem kímélte a kor és a sors. A rend feloszlatása után ugyanis a pesti egyetemről német nyelvű ismereteinek hiányos volta miatt nyugdíjazták, és élete utolsó szakaszát Kalocsán töltötte.

Hosszan lehetne sorolni a tudományok, művészetek magyar jezsuita mestereinek neveit; elég csak Faludi Ferenc (1704-1779), vagy Baróti Szabó Dávid (1739-1819) irodalmi munkásságára utalni. A rend, bár oktatási programja a század második felében kezdett avittá válni, hűen szolgálta a katolikus és ezen túlmenően a nemzeti kultúrát. Feloszlatásukkor számos jezsuita középiskola került más rendek irányítása alá, a pálosok, akik addig nem tanítottak, ekkor a bencésekkel együtt tanító renddé váltak.

II. József évtizedes uralma (1780-1790) beteljesítette mindazt, amit előre sejteni lehetett. A bécsi udvar „technokrata” politikusai, a felvilágosodás buzgó hívei számára a vallás, a Katolikus Egyház csupán arra volt való, hogy alattvalókat formáljon a hívekből. A kultúra tágas terén végzett folyamatos alkotómunkáját a hivatalnokok nem értékelték, sőt tudatosan ellehetetlenítették. Például a gregorián zsolozsma éneklését a szerzeteseknek megtiltották, mert az éneklés káros a tüdő egészségére, állították a bécsi hivatalok „egészségőrei”. Számtalan királyi rendelet keserítette a hívek vallási életét, tiltotta a búcsújárást, a népi ájtatosságokat, keresztútvégzést, csökkentette az ünnepek számát, előírta az égethető gyertyák mennyiségét. A kicsinyes intézkedések mellett pedig ott voltak azok a nagyléptékű előírások, amelyek 1782-től folyamatosan, néhány év alatt fölszámolták a szerzetesrendek túlnyomó többségét, nem törődve az okozott, mérhetetlen károkkal. II. József hazánkban 134 férfi és hat női rendházat, kolostort oszlatott föl, szerzetesek ezreit tette földönfutókká, vagy űzte idegen országokba.

A magyar alapítású pálosok sem számíthattak kíméletre. A rendeletek alkotói, végrehajtói az oktatásban keletkezett károkkal, a műkincs örökség elkótyavetyélésével nemigen törődtek. Társzekerek százai vitték német kereskedőkhöz értékesítésre a szerzetesházak berendezéseit, könyvtárait. A pesti egyetemi könyvtárba került könyvállomány egy része német antikváriusokhoz került. Létesítettek ugyan plébániák és templomok építésére pénzalapot a befolyt összegekből, ám az okozott kárt lehetetlen volt ellensúlyozni. Általánosságban a jozefinista egyházpolitika az egyháziaknak a társadalomban betöltött szerepét akadályozta. Hiába vonta vissza rendeleteit II. József, a felvilágosodás fellegeiből támadt vihar a magyar egyházat, ezen belül a szerzetességet alaposan megtépázta: mindössze néhány tevékeny rend fejthetett ki, társadalmi hasznossága alapján, korlátozott működést, a látszat fönntartása végett. A piaristákat az udvar a németek eszközének szánta, s ezért maradhattak, igaz, a hozzájuk fűzött udvari reményeket később nem váltották be.

II. József évtizedes uralkodása komoly törést okozott a katolikus vallási kultúra területén. Ugyanis vallási kultúrát továbbadó intézmények tűntek el, vagy sérültek meg szinte gyógyíthatatlanul. Ezért a 19. század hasonló szempontú vizsgálata olyan területek bevonását igényelné, amelyek jobbára még föltérképezetlenek. A továbbiakban csupán a nagyobb összefüggések kerülnek bemutatásra, néhány részterület felvázolásával, hogy az olvasót más művek kézbevételére késztessék.