Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

5. fejezet - Epilógus

5. fejezet - Epilógus

A keleti részek egyházi élete és vallási kultúrája a 18-19. században

Az erdélyi egyházmegye 1717-es helyreállítása után a barokk idők újjáépítése ezen a területen talán lassabban és kevésbé látványosan zajlott, mint az egykori hódoltsági területeken, ahol szinte minden egyházi épület elpusztult. Erdély a Felvidékhez hasonlatosan a középkori keresztény kultúra hűséges őrzőjének bizonyult a szokások, néphagyományok területén is. A búcsújárások mint a katolikus székelység összetartó erői hatottak, és részük van abban, hogy Csík, valamint Háromszék, Udvarhely, Maros-Torda, Gyergyó és Kászon lakossága szinte teljesen vagy jelentős részben katolikus maradt. Elsősorban a Pünkösd ünnepén tartott csíksomlyói búcsúnak volt nagy hatása, amelyen a Kárpátokon túlra kényszerült székelyek is részt vettek. Sokszázados hagyomány, hogy a székely fiatalok Gyimesbükkig eléjük mentek, élelmet vivén a messziről jött testvéreknek. A testvériség érzését ápolta minden egyes falu búcsúja, a templom védszentjének ünnepe, amikor még a legszegényebb házaknál is igyekeztek vendéget fogadni, és a módosabb házak versengtek, ki tud a nagymise után a szomszédos falvakból jöttek közül több vendéget meghívni. A hitben való összetartozás erősítette a népi-nemzeti összetartozást.

Az erdélyi egyházmegye történetében jelentős eseménynek számított 1771-ben a szebeni prépostság uralkodói parancsra történő bekebelezése. A 18. századi újjáépítés Batthyány Ignác püspök (1780-1798) működésével nyerte el befejezését, ő a híres gyulafehérvári Batthyány-könyvtár alapítója. A 40.000 kötetes könyvtár kézirat- és ősnyomtatvány-gyűjteménye rendkívül gazdag, ami a püspök szakértelme mellett anyagi áldozatkészségét dicséri. Székvárosában ezen kívül múzeumot és csillagvizsgáló intézetet hozott létre. A tudós püspök a hazai egyháztörténelem művelését is szolgálta; ő adta ki először Szent Gellért csanádi püspök már említett, egyetlen fennmaradt művét.

Mialatt Batthyány Ignác püspök építette az erdélyi katolikus egyházat, II. József a felvilágosodás szellemében korlátozta az egyházi életet. A kalapos királynak a szerzetesség ellen hozott intézkedései nem múltak el nyom nélkül, mert például az időközben visszatelepedett pálosok közösségei (Szatmárnémeti, Nagyvárad, Tövis, Torda, Illyefalva) a szétszóratás után végleg megsemmisültek. A jezsuiták már ennek előtte, 1773-ban kénytelenek voltak feladni iskoláikat, templomaikat, rendházaikat.

A szatmári egyházmegye megszervezése Szatmárnémeti központtal 1804-ben császári parancsra vette kezdetét, területének egy részét az erdélyi püspökségből szakították ki.

A 19. század a női szerzetesrendek százada világszerte. A középkori női zárdákból egyetlen sem maradt fönn. Erdélyben és a Partiumban a leányneveléssel foglalkozó orsolyiták voltak az elsők, akik 1733-ban Nagyszebenben letelepedtek. Az új püspöki székhelyen, Szatmárnémetiben szerveződött meg a Szatmári Irgalmas Nővérek kongregációja, s rendkívüli gyorsasággal terjedt ezen a vidéken is: Gyulafehérvár, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Sepsikőröspatak, Kolozsvár stb. A szatmári irgalmasnővérek nagy jótevője a hányatott sorsú Hám János püspök (1827-1857), akinek boldoggá avatását komolyan szorgalmazták századunk első évtizedeiben. A Szentferencrendi Nővérek német ága számos közönséggel volt jelen: Nagyszeben, Holcmány, Hátszeg, Petrozsény, Marosvásárhely, Brassó, Nagyvárad, Lupény, Dicsőszentmárton, Szilágysomlyó, Kolozsvár, Szamosújvár, Sepsiszentgyörgy. A Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek Désen és Kolozsvárott találtak otthonra, a Vincés Nővérek Nagyszebenben, Csíksomlyón. Ez a felsorolás természetesen nem teljes.

A 19. század püspökeinek sorából kiemelkedik Haynald Lajos (1852-1863), aki az alkotmányellenes kormányt nyíltan bírálta. Ezért 1863-ban lemondásra kényszerítették, s csak a kiegyezés után tért vissza Rómából Magyarországra, de ekkor már kalocsai érsekként.

A kiegyezés éve komoly fordulatot hozott az erdélyi katolikusok számára a „Státus” visszaállításával. E sajátos intézmény története az erdélyi egyházmegye püspök-nélküli korszakába nyúlik vissza, amikor a világi hívek egyre gyakrabban segítettek a papságnak az egyházi érdekek védelmezésében. A II. Rákóczi György által 1653-ban megerősített Approbata Constitutio elismerte: egyházkormányzati ügyekben a világiak is részt vehetnek. Ettől kezdve egyháziak, világiak közösen intézkedtek a fontosabb ügyekben, innen az intézmény neve: Státus. Alapítványokat tettek, iskolákat szerveztek, püspöki helynököt választottak stb. Az 1711-es medgyesi státus-gyűlés három egyházi és nyolc világi tagból bizottságot állított fel, ez lett a később huszonnégy tagú igazgatótanács elődje. A Státus a püspök visszatérte után is folytatta munkáját. Az 1767-ben szervezett Catholica Comissio némileg háttérbe szorította, de nem szüntette meg. Az erdélyi katolikusok 1848-ban szerették volna helyreállítani a Státus régi ügykörét, de erre csak a kiegyezés után, 1873-ban nyílt lehetőség. Nyolc egyházi és tizenhat világi tagból álló igazgatótanács vette át az ügyek intézését, és ez sajátos autonómiát, önállóságot biztosított az erdélyi katolikus egyháznak. A vallási és tanulmányi alapok kezelése segítette az elemi és egyéb iskolák fönntartását, köztük hét fiúgimnáziumot (Brassóban, Csíkszeredán, Gyulafehérvárott, Kézdivásárhelyen, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyt), a hozzájuk csatlakozó konviktusokkal, illetve internátusokkal. A világiak és egyháziak együttműködése jelentősen segítette az egyházi élet további fejlődését. A státusi önkormányzat gyümölcseként, ismételt püspöki közbelépés (1869, 1877) után megalakultak az egyházközségek szervei: hitközségi közgyűlés, egyházi és iskolai tanács.

A századvégi liberális szellem a Státuson keresztül szerette volna az egyházi életet befolyásolni, ám a kísérlet többnyire sikertelen maradt. Az erdélyi katolikus Státus a későbbiekben az erdélyi magyarság egyik fellegvárának bizonyult.

Várad csak 1660-ban került a törökök kezére, szinte lakosság nélkül, és 1692-ig maradt uralmuk alatt. A hosszúra nyúlt pusztítás után alig állt valami az egykori püspöki székhelyből, de ami addig megmenekült, az a törökök 32 éves jelenléte során semmisült meg. Elsőnek Szent László híres lovas szobra, a Kolozsvári testvérek alkotása. A lakosság lassan visszaszállingózott, s templom kellett volna. A törökök után három romos mecset maradt, de nem ezeket javították ki, hanem a Kőrösparton Olasziban emeltek kis kápolnát Szent Brigitta tiszteletére. Benkovich püspök a jezsuiták és a ferencesek segítségével látott neki az újjászervező munkának. Az új székesegyház építésének előkészítése 1699-ben kezdődött, s 1702-ben már két öl magasan álltak a falak. Csáky Imre püspök (1702-1732) csak a Rákóczi-szabadságharc elbukása után tudta komolyabban folytatni a megkezdett újjászervezést. Ő a vár egykori területén szeretett volna építkezni. Ezt azonban Bécs nem engedélyezte, viszont az udvar kárpótlásul kijárta neki Rómában a bíborosságot (1717). A 1721-es pápaválasztáson bíborosként ő is részt vett, s állítólag kapott néhány szavazatot. Élete utolsó évtizedében sokat tartózkodott Váradon. A kapucinus atyákat 1727-ben telepítette le, a ferencrendieknek telket juttatott új kolostor építéséhez. Várad első szerzeteseit, a premontreieket visszahívta (1730), akik lelkipásztorkodtak és gyógyszertárat állítottak fel. II. József rendelete folytán 1787-ben kellett beszüntetni működésüket.

A pálosok is emlékeztek a két Várad melletti házukra, és visszatérési szándékuk kivitelezésében Csáky püspök segített nekik. Először Váradolasziban volt a házuk, majd a szalvatoriánus ferencrendiek egykori templomát kapták meg (1736), de a Sebes-Körös túl közel volt, s ezért Csáky Miklós püspöktől új helyet kaptak, ahol felépült az új ház, amit 1748-tól 1786-ig laktak. Épületeiket 1808-ban a premontreiek vették át, akiknek itt volt a rendházuk, valamint 1923-ig a gimnáziumuk.

Csáky Imre az új székesegyház építéséhez éppen csak hozzákezdett, halálakor (1732) a munka azonnal leállt. Unokaöccse, Csáky Miklós (1737-1747) új terveket készíttetett, az elképzelés és a munka tovább öröklődött. Forgách Pál püspöksége (1747-1757) alatt, 1752-ben végül is új helyen került sor az alapkőletételre, ám hosszú idő, huszonnyolc év kellett az építkezés befejezéséhez. A végre elkészült székesegyházat előbb megáldották (1779. december 8.), majd 1780. június 25-én az erdélyi püspök, Kollonits László szentelte föl ünnepélyesen (a váradi püspökségi poszt ugyanis ekkor nem volt betöltve). Ezzel jelképesen befejeződött a váradi püspökség újraalapítása.

1807-ben a székeskáptalan betölthető helyeinek számát hattal megemelték. Ezekbe a híres váradi „irodalmi” stallumokba irodalmi és tudományos működésükről nevezetes egyháziak kaptak kinevezést. Nagyvárad múlt századi püspökei közül kiemelkedik Ipolyi Arnold, a neves néprajzkutató, műgyűjtő, történész, bár csak élete utolsó hónapjait tölthette itt, Váradon. A századfordulón az irodalmi stallumot élvezte Fraknói Vilmos, a nagy forráskutató és -kiadó történész, valamint Bunyitay Vince és Karácsonyi János egyháztörténészek.

Nádasdy László csanádi püspök (1710-1730) a hitélet újraindításakor a jezsuiták segítségére támaszkodott. Temesvár visszafoglalása (1716) után a Bánság újratelepítése a katolikus lakosság számát jelentősen megemelte. Az udvari kancellária 1719-ben Szegedet jelölte ki központul. Mivel Csanád, az egykori püspöki székváros teljesen elpusztult, Szeged meg valójában ekkor még Kalocsához tartozott, Temesvár lett az új központ Falkenstein Adalbert püspöksége (1731-1739) idején, pontosabban 1738-ban. A székesegyház felépítése még váratott magára, de már állt a jezsuiták temploma és az irgalmasrendiek kórháza. A ferencesek 1730-ban Radnán kolostort és templomot építettek, s ezzel a szakrális táj központja, mint búcsújáróhely Máriaradna lett, és az is maradt a mai napig. A temesvári székesegyházat 1778-ban szentelték fel, a jól szervezett lelkipásztori munka pedig virágzó egyházi élet alapjait vetette meg.