Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

Katolikus egyház a 19. században (vázlat)

Katolikus egyház a 19. században (vázlat)

A nemzet érzéseit híven tükrözte, hogy a honatyák már az 1790-es országgyűlésen síkra szálltak a szerzetesrendek visszaállításáért. I. Ferenc (1792-1835) ezt részben teljesítette, amikor 1802-ben királyi rendelettel a bencések számára visszaállította a pannonhalmi főapátságot, a cisztercieknek a pilis-pásztói összevont apátságot, a premontreieknek a jászói és a csornai prépostságot. A központokhoz több apátság, prépostság csatlakozott az uralkodói kegy alapján, hogy jövedelmükkel lehetővé tegyék a visszaállítás okmányában feltüntetett középiskolák fenntartását. Így vált hazánkban a monasztikus bencés és ciszterci rend, meg az eleddig ugyancsak nem tanító premontrei kanonokrend tanító renddé. A hazai középiskolai oktatás másfélszáz éven át túlnyomó részt ezeken a rendeken, mint megbízható, sziklaszilárd alapokon nyugodott. Idősödő rendtagok kezdték újra vagy kezdték el a tanítást. A pálosok hiába kérték visszaállításukat, tősgyökeres magyarságuk miatt rideg elutasításban részesültek. Az államtanács 1814-ben páratlan beavatkozást tervezett a rendek életébe, ugyanis egyházmegyés püspököket akartak föléjük helyezni. Ez a kísérlet néhány év múlva csődöt mondott; ugyanakkor arra figyelmeztetett: az állam éberen felülvigyázza az egyházi életet.

I. Ferenc 1804-ben döntött két új egyházmegye felállításáról, ugyanis az erdélyi és az egri egyházmegyék továbbra is őrizték középkori hatalmas kiterjedésüket. Szatmár és Kassa névvel, Szatmárnémeti és Kassa székhellyel létesült a két új püspökség. Kárpótlásul Eger érsekség lett, és a belőle kihasított két új egyházmegye mellé érseki tartományába megkapta a szepesi és a rozsnyói püspökséget. Az esztergomi érsekség 1820-ban Nagyszombatból visszaköltözött Esztergomba, és megindult a „magyar Sion” újraszervezése, kiépítése. Később a bécsi kormány a horvátok iránti hálából (az 1848-1849-es időkben tanúsított magatartásuk miatt) a zágrábi püspökség számára Rómától kialkudta az érsekség rangját (1852), és ez alá rendelte a szerém-boszniai, a dalmát zenng-modrusi és a körösi püspökséget. A szamosújvári, a lugosi és az eperjesi (1818) görög katolikus püspökségek az időközben érsekség rangjára emelkedett gyulafehérvár-fogarasi, de a balázsfalvi központú görög katolikus érsekség alá tartoztak. Az uniált egyházak hierarchikus szervezetének befejezésére a hajdúdorogi görög katolikus egyházmegye megszervezésével került sor, már századunkban, 1912-ben. Az uniós mozgalom tehát jelentős sikerrel zárult.

A 19. század egyházi élete változatos képet mutat, mert a reformkor folyamán a felvilágosodás eszméi tovább éltek a jozefinista nézetekhez hasonlóan, és a hitéletben egyfajta ellanyhulást eredményeztek. Ezt a légkört kavarta fel az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc. A Katolikus Egyházat fölöttébb szigorúan ítélték meg a nemzet új vezetői, abból kiindulva, hogy az csakis a Habsburgok oldalán állhat. Ha a főpapság nem is állt a szabadságharc oldalára, a szerzetesek és az alsópapság, kispapság soraiból szép számban lettek honvédek, és a haza meg a szabadság elkötelezett híveinek bizonyultak. A főpapságot inkább motiválta a béke megőrzése, az emberáldozatok elkerülése iránti vágy, mint a Habsburgok pártolása. A szabadságharc leverése után számos pap, szerzetes osztozott a bebörtönzöttek sorsában, legnevesebb közülük Czuczor Gergely, aki egy verséért került a kufsteini várbörtönbe. Az aradi vértanúk egy kivétellel (ő is katolizált a kivégzés előtti éjszakán) mind katolikusok voltak, s így az egyházi vezetőréteg mulasztását a világi vezetőréteg képviselői pótolták.

A történelmi megrázkódtatás főként a szerzetesrendek nyugalmát bolygatta meg. A helyzet normalizálódásával a szerzetesi mozgalom új erőforrásokat tárt fel. A dominikánusok belső reformot hajtottak végre. Az 1814-ben Róma által visszaállított jezsuiták ismét betelepülhettek hazánkba. A női rendek, közöttük a Miasszonyunk kongregáció legfontosabb ágai az elemi oktatást, betegápolást eddig nem látott méretekben vállalták föl. A női rendek asszimilálódása olyan mértékű volt, hogy szinte új rendeknek számítottak, például a már említett Szatmári Irgalmasnővérek, vagy a Kalocsai Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek.

Erre az erőforrásra nagy szükség volt, mert az egyesített Pest és Buda szinte évek alatt vált világvárossá, hogy egybegyűjtse az összes szociális igazságtalanságot. A hagyományos plébániai lelkipásztorkodás nemigen tudott választ adni a 19. század második felének kihívásaira, főként elégtelen plébániahálózata miatt. A századfordulón Budapest mamutplébániáiról volt nevezetes. A szellemi légkör a kiegyezést követően nem kedvezett a Katolikus Egyháznak. Az I. Vatikáni Zsinat (1869-1870) dogmatikus döntéseit rendkívül jól szervezett, negatív sajtóvisszhang követte, előre jelezve a liberális oldalról érkező támadásokat. Egyfajta magyar kultúrharc indult el a polgári házasságkötések, az elkeresztelések, a vegyes házasságok és a katolikus autonómia mozgalom kapcsán. Mindezek egyre élesebben vetették föl a katolikus sajtó kérdését abban az időben, amikor a sajtó igazi nagyhatalommá vált. A katolikus kultúra a liberális sajtó hangadó egyéniségeinél semmi kíméletre nem számíthatott; a katolikusok, egyháziak és világiak még saját jogos érdekeiket is képtelenek voltak hatékonyan képviselni a sajtó területén. A modern kultúra egy részterülete elveszett, csak az I. világháború után javult a helyzet némileg e téren. A katolikus alapítású pesti egyetem bölcsészkara 1870-ben a hittudományi karnak az egyetemről való kizárását követelte.

Jelképesnek is föl lehet fogni azt, hogy a katolikus alapítású egyetem bölcsészettudományi karának professzorai a teológia, mint tudomány száműzését kérték az Országgyűléstől. A keresztény alkotású intézmény és az ezekben továbbadott kultúra köre ezzel mintegy önmagába zárult. Az intézmény önállósodott: a forma életre kelt, hogy saját maga határozza meg azt a tartalmat, amelyet hordozni hajlandó a továbbiakban. Mintha az utópiák korához érkeztünk volna, hiszen az antik klasszikus és a középkori keresztény műveltségben a forma és a tartalom szorosan összefüggött. Őrizd meg a formát, a forma is megőriz téged – mondották az előző századok bölcsei.

Nyilvánvalóan az intézmények csak némi áttételezéssel azonosíthatók az általánosságban vett forma fogalmával, azonban ez a némileg merészebb megfogalmazás is érzékelteti azt a folyamatot, amelynek tanúja lehetett az olvasó az eddig elmondottak során. A kereszténység, mint a középkor kultúráját döntően alakító tényező, számtalan intézmény formájában jelent meg hazánkban, azonban ezek az intézmények az általuk hordozott gondolatok révén mindig visszacsatoltak a lényegi elemhez, ami nem más, mint e munkánk alapmotívuma, vagyis a liturgia. Ebből a forrásból táplálkozva teremtették meg a kisebb-nagyobb közösségek azokat az öntudati építőkockákat, amelyek szükségesek voltak a fönnmaradásához, és amelyek nélkül közösségi élet nehezen képzelhető el. A történelem azonban kikezdte ezeket az intézményeket, és volt ugyan barokk-kori megújulás, de az intézmények a folyamatosság hiánya miatt megroppantak, és többé már nem tudtak közvetlenül hatni az anyanyelvi kultúrára. Helyette eluralkodott az az individuális szerzőségű kultúra, amely tartalmában vallásos ugyan, de a vallásosság elemeinek szubjektív megközelítése révén tartalmát tekintve teljességében esetleges. Mindezt egyszerre érzékelhetjük hanyatlásként és a korszellem megkívánta átalakulásként. A kizárólagosság tévútra vezetne bennünket ebben az esetben is, mivel a katolikus Egyház legkülönbözőbb intézményeinek örök hivatása: egyszerre hordozni a kinyilatkoztatott igazságokat és azokhoz minden korban megtalálni a megfelelő kifejeződést, tehát azt a formát, amely a tartalmat nem háttérbe szorítja, hanem éppen érvényre juttatja.

Mindez pedig nem más, mint a teljességre törekvés, hiszen a részek csak az egész összefüggésében értelmezhetők. Az egész föltételezi és magában hordja az igazság szigorú követelményrendszerét, amely magával a léttel ölelkezik össze szétszakíthatatlanul. Intézmény, kultúra, forma, tartalom, kereszténység, történelem: legfőbb alkotó elemei az egyház történelmének és a nemzet történelmének, a nemzet önbecsülésének, és így zálogai a fönnmaradásnak.