Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

6. fejezet - Függelék

6. fejezet - Függelék

Lukács érsek és a keresztény királyság

Az egri püspökből lett esztergomi érsek, Bánffy Lukács 1158 és 1181 között szakadatlan küzdelmet vívott a magyar királyokkal és ellenkirályokkal az egyházi szabadságjogok és a keresztény királyság eszméje védelmében. Ő ugyanis a királyság hűséges védelmezőjének számított annak ellenére, hogy több alkalommal megtagadta a koronázást a magyar uralkodóktól.

Ki ez a Lukács érsek? – akiről az olvasható, hogy a „gregoriánus eszmék hajthatatlan és túlzó képviselője”, az „eszmékhez dogmatikus módon ragaszkodó” főpap, aki habozás nélkül inkább vállalta a börtönt, mint elvei feladását, s ugyanakkor Róma részéről élete alkonyán a meg nem értés volt jutalma a pápák iránt tanúsított hűségéért. Egyszerre túlzó reformpárti és a pápai parancsot semmibe vevő érsek? Egyszerre királyokkal szembeszálló és királyságot védelmező egyházi főméltóság? A választ az a kor adja meg, amelyben Lukács élt, és azok az eszmék, amelyeket Lukács magáénak vallott.

A pápaság és a császárság közötti harc a wormsi konkordátum (1122) megkötésekor elméleti szempontból nyugvópontra jutott, ám a Hohenstauf-ház hatalomra jutása (1137) utáni két évtized elegendő volt az egykori viszály kiújulásához. A történelem egyetlen angol pápája, IV. Hadrián (1154-1159) Barbarossa Frigyest (1152-1190) az 1155. év Péter-Pál ünnepén császárrá koronázta, ugyanakkor kénytelen volt fölvenni vele a harcot. A pápa mellett nem minden főpap állt ki, sokan Frigyest támogatták. Amikor az angol pápa halála után kettős pápaválasztás történt, a császár döntőbíróként lépett föl. Hiába rendelkezett Rolando Bandinelli bolognai jogász a szavazatok döntő többségével, Barbarossa Frigyes IV. Viktor (1159-1164) ellenpápát támogatta, majd annak halála után újabb ellenpápát állított. A törvényes pápa, III. Sándor (1159-1181) több mint két évtizeden keresztül állta a császár ostromát.

Amikor a császár által támogatott ellenpápa érdekében Prága püspöke, Dániel hazánkba érkezett, már megjelent a színen Lukács, aki 1156-ban egri püspök, 1158-tól 1181-ig pedig esztergomi érsek volt. Negyed évszázados főpapi munkássága alatt öt Árpádházi királlyal állt kapcsolatban, foglalt állást mellettük vagy ellenük. S tehette ezt azért, mert Európa-méretekben gondolkodott, a magyar egyház és az egyetemes Egyház érdekeit hosszú távon volt képes szem előtt tartani. Erre alaposan fölkészült, hiszen tanulmányait a középkori Európa szívében, Párizsban végezte. Angol iskolatársa ezt jegyezte fel róla: „Tisztességes és nagyon képzett férfiú, akinek asztala annyira közös volt a szegényekkel, hogy úgy tűnt: azok nem alamizsnakéregetők, hanem lakomára meghívott vendégek” (Gualterius Mapes). A kánonjogász Gerardus Puella növendéke az 1156 előtti években, s a róla beszámoló Mapes mellett több korabeli angol teológushallgató ismeretségére szert tehetett. Közöttük volt Johannes Salesbury, aki 1162-ben lett Thomas Becket titkára, és maga Becket is, aki ugyancsak ekkortájt tartózkodott Párizsban.

Mindenesetre tény, hogy II. Géza fölvette a kapcsolatot VII. Lajos francia királlyal, és vele együtt III. Sándor törvényes pápa mellett állt ki, amint ezt a francia királyhoz intézett levele igazolja: „Én pedig Istent és nem embereket félvén, mint a katolikus hit vallója, Sándort erősítettem meg és fogadtam el, akit az egyetemes Egyház meg a ti királyi méltóságtok tekintélye erősített meg, és megerősítve elfogadott, miként azt követeid által megüzented; és ettől nem is vagyok hajlandó eltérni”. Ez a döntés, amely egyébként VII. Lajos 1147-es, hazánkat átszelő, királybarátságot termő és a Szentföldre tartó útját eredményezte, minden bizonnyal a jogászi képzettségű esztergomi érseknek, Lukácsnak köszönhető, aki eligazodván a pápaválasztás jogi bonyodalmaiban, egykori angol és francia tanulótársaival azonos álláspontra helyezkedett. A törvényes pápa mellett állt ki Anglia, Franciaország és Magyarország. Salzburg érseke, Eberhard Lukácsban komoly szövetségesre talált.

A Szentszék és Magyarország kapcsolatának rendezése 1161 nyarán vált lehetővé, illetve következett be. A király lemondott arról, hogy a püspököket önkényesen letegye vagy áthelyezze. Ezért cserében a magyar egyházi személyek a király tudta és jóváhagyása nélkül nem fellebbezhettek a pápához; a pápai legátusok látogatásaihoz királyi beleegyezés vált szükségessé, és az érseki pallium is a királyon keresztül érkezett. III. Sándor, hogy Lukácsot még jobban, szinte fizikailag kapcsolja Péter székéhez, 1161 júliusában érseki palliumot küldött számára.

A királyság és az Egyház között ily módon kimunkált összhang II. Géza 1162. május 31-én bekövetkezett halálával hirtelen megszakadt. Fiatalon, alig 32 évesen hunyt el a király.

Lukács érsek igazi munkássága ekkor kezdődött. Ami korábban történt, csak előkészítette arra, hogy az ország tartóoszlopa legyen az utódlásban. Azt pedig a szeniorátusi elvvel szemben a primogenitura elvének támogatásával kívánta elérni. Lukács érsek a 15-16 éves elsőszülött fiút, Istvánt koronázta királlyá nem sokkal II. Géza halála után. Bár Géza öccsei, az idősebb László és a fiatalabb, de becsvágyóbb István, akik a bizánci udvarban éltek, Mánuel császár támogatásával és biztatására megpróbálták a szeniorátusi elvet érvényesíteni, vagyis azt, hogy az elhunyt uralkodót a család legidősebb férfitagja kövesse. Mánuel katonai pártfogását először a fiatalabb István élvezte, de mert az sikertelennek bizonyult, az idősebb Lászlót küldte Magyarországra. Őt a magyar urak többsége a Bizánccal kerülendő háború érdekében el is fogadta. Csak éppen az nem tette ezt meg, akinek joga lett volna a koronázás, Lukács, az esztergomi érsek.

Amikor II. László hirtelen meghalt (1163. január 14-én), a főurak a Lukács által megkoronázott, csupán 6 hétig uralkodó III. István helyett elfogadták az előzőleg elutasított Istvánt, Géza öccsét. Lukács ekkor, 1163 januárjában sem volt kapható a koronázásra. Miért? A bizánci befolyástól való félelmében? Lukács érsek és a köréje tömörült főpapok, főurak hazánkat a görög skízmától féltették? Egyáltalán, Lukács fejében megfordulhatott az a gondolat, hogy a magyar egyház bő másfél évszázados latin múlttal szakítva göröggé válhatna? S a kortársak mennyiben tartották skízmának a görög szakadást? Mert a politikai helyzet éppen ezekben az években hozta létre a pápák és a bizánci császárok bizonyos fokú közeledését. Lukács ne tudott volna arról, hogy ez a közeledés már IV. Hadrián alatt megkezdődött, és Barbarossa Frigyes világuralmi terveinek nyilvánvalóvá válásával III. Sándor és Mánuel akaratlanul is egy táborba kerültek? A légkör az egyetemes Egyházban és annak központjában éppen III. Sándor idején, aki mellé nagyrészt Lukács érsek érdeméből sorakozott fel a magyar királyság, nem volt Kelet-ellenes, Bizánc-ellenes. A magyar püspökök 1155 körül nem támogatták a Bizánc elleni hadjárat tervét.

Lukács érsek II. Lászlóval és IV. Istvánnal szemben úgy fogalmazta meg véleményét, hogy azok nem mást tesznek, mint hogy „a jog, a szokás és a törvény ellenére ki akarják túrni örökségéből az ártatlan” ifjú uralkodót. Ebben nem szabad csupán érzelgős gyámkodást látni, egy ország örökségénél sokkal többről van szó. A primogenitura trónutódlási elve a királyság megalapításánál azonnal megjelent: Géza halálakor a trónörökös utód, István ellen a rokon Koppány lázadt föl. Az a tény, hogy II. Géza elsőszülött fiának az István nevet adta, a kortársak szemében már utalás volt az utód egyértelmű kijelölésére. Lukács ismerhette a 997-ben történteket, de azt is, mi lett az ország sorsa Szent István 1038-ban bekövetkezett halála után az egyenes ági leszármazott trónörökös hiányában. Maga II. Géza 11 évesen lett az ország uralkodója, és 16 évesen, 1146 szeptemberében Belus bán segítségével a hadsereg élén küzdött Jasomirgott Henrik osztrák őrgróf seregei ellen, mégpedig diadalmasan. Tizenhat évvel később, II. Géza halálakor a helyzet kedvezőbb volt, az örökös István tizenöt éves, tehát hadvezetésre, uralkodásra majdnem érett fiatalember. A magyar társadalom nagy részének támogatását maga mögött tudhatta, s ez bizonyosodott be egy évvel később (1163. június 19-én), amikor a Székesfehérvár melletti csatában Bizánctól támogatott nagybátyját, IV. Istvánt megverte, és a trónkövetelőt el is fogta. Lukács érsek tanácsára azonban az ifjú király nagybátyját, IV. Istvánt szabadon bocsátotta azzal a feltétellel, hogy többé ne térjen vissza viszályt, pártoskodást kelteni. Az a Lukács, aki kiközösítette IV. Istvánt jogtalan trónköveteléséért, ugyanakkor megbocsátásra bíztatta a törvényes uralkodót. Ez az érsek jellemébe enged bepillantást.

A fiatal Lukács Párizsban tanúja volt a Capeting dinasztia uralkodásának. A béke, a virágzás nem csekély mértékben a Capetingek által követett primogenitúra-elv következetes alkalmazásának volt tulajdonítható. 987, azaz Hugues Capet uralomra jutásának időpontját követően a 12. század derekán a 6. uralkodónál tartottak. Hazánkban, ha Péter 2. trónra kerülését is beszámítjuk, ekkorra több mint kétszerese, 14 volt az uralkodók száma. Érthető, ha Lukács a királyság stabilitását és ezen keresztül az ország virágzását a primogenitura intézményének támogatásával akarta szolgálni, ami objektív történelmi ismereteken nyugodott.

Lukács érsek ezért nem hatódott meg, amikor a kalocsai érsek által 1162 júliusában megkoronázott II. László kiengedte ugyanezen év karácsonyán a börtönből, ahová azért került, mert az országot interdiktum alá helyezte, és a királyt kiközösítette. Ez az eset világot vet arra, Lukács érsek miként vélekedett a királyságról, mint a szolgálat intézményéről.

Az események drámai fordulata a koronázás után kezdődött, amikor II. László karddal fenyegetve akarta kényszeríteni Lukács érseket az egyházi tilalom visszavonására, majd amikor ez nem sikerült, börtönbe vettette. III. Sándor pápa közbenjárására azonban karácsony napján szabadon engedte. Az érsek, mint a királyi család papja a kápolnába sietett, ahol az ünnepi misét celebrálták. Ő az oltárhoz lépett, ledobatta a terítőt, a díszeket, és a megdöbbent király előtt így imádkozott: „Uram Jézus, ki ma születtél, fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra, hogy meglátogasd! Ha pedig nem, verd meg negyven nap alatt erős karoddal, amely a Pharaót lesújtá, hadd érezze, ki ellen vétkezett!” – Különös imádság, különös átok. A megtérés vagy kárhozat kettőssége mellett a fáraó említése igen fontos, mert tágabb összefüggéseket enged fölfedezni, és segíti megérteni a korabeli keresztény király köré font eszmét.

A Lukács által támogatott III. Sándor pápa Barbarossa Frigyessel kapcsolatban ezt írta: „A császár, vagyis inkább tyrannus, úgy mint Nabukodonozor, bálványt állított (ti. IV. Viktor ellenpápát) és követelte, hogy e gyalázatos, hamis istenséget imádják.” Ami Lukácsnál a fáraó, az Sándornál Nabukodonozor, vagyis a tyrannus. Márpedig a keresztény király nem lehet tyrannus! A koronázás során a királyt a püspök krizmával fölkeni, s a király az Egyház embere lesz, a keresztségen túlmenően vele szorosabb kapcsolatba kerül. Ez a fölszentelés köti spirituális síkon a királyságához, országához úgy, amint a püspököt a püspökké kenés az Egyházhoz, éspedig egy konkrét részegyházhoz. A 12. század elején Chartes-i Szent Ivo kidolgozta a király elkötelezettségét: Isten ellenségei ellen küzdeni, irgalmasságot gyakorolni és a békét fenntartani, mégpedig három ígéret útján, amelyeket a kard, a korona és a gyűrű átadása szimbolizált. Ez a királyi ígéret egyszerre hozott magával lelki és konkrét felelősséget, kötelességet, így vált az uralkodás ministeriummá. Az Egyháznak volt joga ezt felügyelni. A koronázási eskü az egyetlen eszköz, amely a jogrend fenntartását kifejezetten biztosította. Ebben az esetben hogyan tehetett volna országa békéjének fenntartására érvényes esküt az, aki az ország békéjének megbontásával jutott a koronához?

Lukács szerint az az uralkodó, aki nem tyrannus, vagyis aki kiérdemli a keresztény király minősítést, az isteni akarat megnyilatkozásának nem állhat ellen. Márpedig a klérus feladata az, hogy ezt az isteni akaratot képviselve, kinyilvánítva, a királyt, ha az szükségesnek látszik, figyelmeztesse. Lukács ezt tette 1162 karácsonyán. Igaz, ennek következtében rögtön visszakerült a börtönbe, de a királyon a prófétai jóslat beteljesedett: 1163. január 14-én meghalt.

A kánonjogászok, a főpapok kiindulópontja a Biblia volt. A monarchia ideális állapot esetén alárendelődik az isteni akaratnak, és ki van erre jobb példa, mint Dávid. De ha az uralkodó nem Dávidot mintázza, akkor fáraó vagy Nabukodonozor, tyrannus lesz belőle.

A király, még ha bibliabeli is, mert ember, vétkezhet és alávetett az Isten emberei által kirótt fenyítéknek, a próféták ítéletének. A király személyes tulajdonságainak igazi próbája az, miként válaszol a próféta-főpap szemrehányására! Ha ellenáll, tyrannussá válik. A király alávetettsége az isteni akaratnak – minden hatalom Istentől származik – a középkori politikai gondolkodás alaptétele volt. Ennek a gondolatnak a birtokában és a hozzá kapcsolódó gyakorlat rendíthetetlen megtartásában volt következetes Lukács érsek hazánkban, Thomas Becket Angliában.

II. László halála után néhány nappal öccse, IV. István került a trónra, és Lukács őt sem volt hajlandó megkoronázni. A bács-kalocsai érsek viszont azt ismét hajlandó volt megtenni. Lukács ismét exkommunikációhoz folyamodott. S tudjuk, fél év se kellett, hogy István távozzon. Igaz, próbálkozott a visszatéréssel, de 1165. április 11-én Zimony várában megmérgezték.

A törvényes király, III. István éppúgy megméretett Lukács által mint az ellenkirályok. Amikor az egyházi javakat kisajátította, valószínűleg a Bizánc-ellenes hadi célokra, akkor Lukács vele szemben is határozottan föllépett. Lukács ismét saját lelkiismeretére hallgatott. III. István fiatalon, 25 évesen halt meg 1172. március 4-én. Lukács érsek temette el Esztergomban, az a Lukács, aki trónja legbiztosabb támasza volt egy feltétellel: a király aláveti magát Isten akaratának.

III. Istvánt öccse, a Bizáncban nevelkedett III. Béla († 1196. április 23.) követte. Lukács tőle is megtagadta a koronát. Nem tudott volna az 1167-es bizánci-római közeledésről? A pápa parancsára sem volt hajlandó a koronázásra, így azt a kalocsai érsek végezte el 1173. január 13-án. Mindemellett Béla írásban biztosította Esztergom érsekét, hogy megkoronázása nem sérti a mindenkori esztergomi érsek királykoronázási jogát, és azzal nem kíván példát teremteni. Tény viszont az, hogy Lukács csak 1180 táján tért vissza a politikai életbe. Mivel mindent lelkiismerete mérlegére tett, a keresztény királyság eszmei tisztaságát őrizve maradt meg mindvégig mint Egyházának és hazájának szilárd támasza.