Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

8. fejezet - Pázmány Péter és a történelem

8. fejezet - Pázmány Péter és a történelem

Pázmány Péter közel háromnegyed évszázadot átfogó élete idején (1570-1637), politikai és egyházi téren egyaránt folyamatos változások közepette formálódott ki a „klasszikus” Európa, ami már az ókortól kezdve több volt annál, mint földrajzi elnevezés, morális fogalomnak is számított. Mégis, a mindennapok sodrában átfordítva a múltból a messze a jövőbe vezető fontos gondolatot ezernyi szembenállás igyekezett a belefoglalt szellemi egységet szétfeszíteni. A vallásháborúk eleinte még mutattak valamiféle vallásos színezetet, később annál világosabban lehetett látni, hogy mindazok csak a szembenálló hatalmak érdekeit voltak hivatva elkendőzni.

Magyarország jelentős részének török hódoltságba süllyedése, Erdély számtalan buktatóval kísért önállósulása, a királyi országrész Habsburg-dinasztikus érdekeknek történő kiszolgáltatottsága, s a három részre szakadt hazát még jobban megosztó vallási szembenállás és türelmetlenség jellemezte azt a légkört, amelyben a bihari ifjú, a Pázmány nemzetség leszármazottja igen hamar felnőtté vált. Fiatalon, de érett fővel fogadta el a katolikus hitet, majd a papi és szerzetesi hivatást, amely később nagy lehetőségekben és még nagyobb eredményekben kamatozott a Katolikus Egyház és a magyar nemzet javára.

A katolikus Pázmány Péter 1588-ban a jezsuitákhoz csatlakozott, akiket vérei ugyanezen évben száműztek Erdélyből. S mert hozzájuk társult, később rá is hasonló sors várt volna, amikor az 1608-as országgyűlésen a protestánsok a jezsuiták kiűzését követelték. Nemcsak társait, de önmagát is védelembe vette akkor, amikor az országgyűléshez védiratot intézett. Az események előterében a jezsuita rend érdekeinek védelme állt, de a háttérben ott volt magyarságtudata, még akkor is, ha ez kora mentalitásának megfelelően nemesi privilégiumok hangoztatásában jutott kifejezésre. Védekezésének alapja: számos jezsuita nemesi származású, ezért ítélet nélkül nem lehet őket száműzni, tartózkodásuk az ország területén a magyar törvények értelmében jogszerű.

Pázmány föllépése az országgyűlésen a vallásszabadság megadása és rendje érdekében politikai állásfoglalásnak számított, de védiratának soraiból világos, hogy társaival együtt, jezsuita szerzetesként is a magyar nemzet tagjának tartotta magát, a magyar történelem állt mögötte, s annak jogos örököseként tiltakozott a jogsértés ellen. Ugyanez a történelembe-gyökerezettsége jelentkezett később, amikor Szent István koráig visszamenő őseire hivatkozott. Nem barokk pátosz, hanem őszinte meggyőződés késztette e vallomásra: „Soha, Édes Nevelő Hazám, feledékenységben nem volt előttem emlékezeted.”

Élete kiemelkedő eseményének bizonyult, amikor 1632-ben Rómába utazott, hogy a Katolikus Egyház feje, a pápa előtt képviselje uralkodója érdekeit a harmincéves háború fejleményeivel kapcsolatban. Azon lehet vitatkozni – amint azt meg is tették érkezése után a kúriai körök –, hogy mennyire volt joga neki, a bíborosnak a császári követ feladatait ellátni. De az vitathatatlan, hogy a pápával szembekerülve, VIII. Orbánt pártatlan állásfoglalásra akarta késztetni. Már ez előnyt jelentett volna a Habsburgokon túlmenően az ”Édes Nevelő Haza” számára, s ezért fogalmazott a kúriai stílushoz szokottak számára igen keményen az április 24-i, második pápai kihallgatás alkalmával: „Szánja meg Szentséged a sokféle csapásokkal sújtott katolikus népeket, melyeknek javáért a pásztor nemcsak az Egyház kincseit, de saját életét is köteles föláldozni. Ha a kellő eszközöket föl nem használja, Isten előtt kell számot adnia mulasztásáról.” A belső szenvedélytől izzó figyelmeztetés motívumaként helytelen lenne az okot állítólagos feltétel-nélküli Habsburg-hűségben keresni. A pápát kötelességére figyelmeztető Pázmány itt az egyetemes Egyházért, és ezen belül a rábízott helyi egyházért érzett felelősségének tudatában az Egyház egész történelmének örököseként állt a pápa előtt, és ezért mert ilyen nyíltan szembeszállni a kúria politikai döntéseivel, mi több, magával a fővel. A magyar bíboros VIII. Orbán francia-pártiságát azonban hasztalan próbálta ellensúlyozni, Richelieu befolyása a távolból is erősebb volt.

Országgyűlés, pápai udvar: a két színhely között bizonyos hasonlóságot lehet fölfedezni, mert mindkettő olyan közösséget – nemzet, Egyház – képvisel, amelynek Pázmány tagja volt; maradék nélkül azonosult a nemzettel és a Katolikus Egyházzal. Mégis, látszatra mindkettővel szembekerült, és a pillanatnyi politikai megfontolások félre tételével történelmi igaza tudatában védekezett, figyelmeztetett, sőt vádolt.

A történelmi szerepet vállaló Pázmány hogyan ismerte a történelmet, hazája, nemzete, Egyháza, sőt az egész emberiség történetét? Miként tudta azt egyetlen szintézisben látni? Mert ez utóbbi nélkül az említett közösségekben nem fedezhette volna föl oly világosan a maga helyét, nem jelölhette volna ki helyesen föladatait és céljait, nem választhatta volna meg jól a szükséges eszközöket. Egyáltalán, milyen volt Pázmány történelemszemlélete? Hogyan szerezte Pázmány páratlan történelmi műveltségét? Melyek ennek összetevői? Ő maga miként vélekedett a történelem ismeretéről? És végezetül, miben lehet összegezni történelemszemléletének lényegét?

Pázmány Péter tanulmányi éveit a legújabb kutatások kellő részletességgel tárgyalták. Ha a történelem nem is képezte külön stúdium tárgyát, Kolozsvárott a latin és görög nyelv tanulásával párhuzamosan az ókori történetírók műveivel hamar megismerkedett. Római tartózkodása alatt a második évtől kezdve társaihoz hasonlatosan az egyházatyák írásait is olvasta. Így az auktorokkal való közvetlen találkozás révén fedezte föl, hogy a teológia történelmi keretbe ágyazódik. S megértette az auctor igazi értelmét, jelentését: az auctor nem fojtja el tekintélyével az egyéni gondolkodást, hanem bölcsességével a tanítvány növekedését segíti elő, azt gyarapítja, amint az auctor szó etimológiája is ezt tartalmazza. Ezzel párhuzamosan megismerte a keresztény ókort. Később az egyházatyák nagy szerephez jutottak írásaiban, de nem másodkézből idézte őket, hanem maga olvasta legfontosabb műveiket. A fiatal magyar jezsuita Rómában olyan személyiségekkel találkozhatott, akik maguk számítottak az élő rendtörténetnek vagy egyháztörténelemnek. Cesare Baronius Annales ecclesiastici című monumentális vállalkozásának első kötetei ekkor jelentek meg (1588-1607), s bár a nagy mű vitákat, bírálatokat váltott ki, Pázmány a későbbiekben sok haszonnal forgatta a történelmi ismeretek e hatalmas tárát.

Amikor tanársegéd lett az Angol Kollégiumban, az élő Egyház történetének fájdalmasan aktuális fejezetével került kapcsolatba. Pázmány odaérkezéséig az intézmény 153 volt növendékéből 22 nyerte el a vértanúság koronáját, miután hazájába visszatért. Az igazi történelmi látásmód hiányában mindez a fiatal jezsuitát negatív irányban befolyásolhatta volna. Ám Pázmány hazájába visszatérve mindezek ismeretében, ugyanakkor meggyőződéséhez szilárdan ragaszkodva is türelmes maradt a vallási téren vele ellentétes oldalon állókkal szemben, amint ezt példázza 1608-as állásfoglalása, amikor a vallásszabadság megadását javasolta. A múlt ismeretében gyökerező egyházpolitikusi bölcsessége segítette tisztánlátását.

Tanulmányainak vége nem jelentette ismeretanyaga bővülésének befejeződését, egész életén keresztül tudatosan művelte magát. „Én a tanítvány nevet mindig szerettem” – mondta többször. Jóllehet Grácban töltött egyetemi tanári évei egyetlen irányba terelték képességeit, sokoldalúságát mégsem vesztette el.

Az ókori auktorokat ugyan többször idézte írásaiban, mint az egyházatyákat, ám ez utóbbiak fontosságuk révén megelőzik a pogány klasszikusokat, az első helyen Szent Ágostonnal.

Hippó városának püspöke a De civitate Dei című művével a keresztény történelemfelfogást döntő módon befolyásolta a középkorban, s az újkor sem mondhatta el, hogy Ágoston gondolatait mindenben meghaladta volna. Pázmány korában sem merült feledésbe az az ágostonos gondolat, hogy a két „város” közül melyikben érezheti magát otthon az ember. A Magister tanítása alapján a jezsuita Pázmánynál is érezhető az ágostonos szellem a gyakori idézéseken túl: az emberi történelem horizontja a végtelen felé nyitott.

A pápai udvarban VIII. Orbán kihallgatásán Richelieu győzött, és Pázmány vesztett a diplomácia kíméletlen szabályai szerint. Ám a két bíboros-politikus gondolatvilágát összevetve Pázmány az, aki az utókor szemében történelmi műveltségén túlmenően történelemszemléletét tekintve is győztesként emelkedik ki kettőjük közül.

Klasszikus szerzőkön, egyházatyákon és kortárs történetírókon túl azonban még fontosabb a Biblia Pázmány Péter történelemszemléletének vizsgálatakor. A Szentírás számos része történelmi mű a javából, ami ezen felül még a kinyilatkoztatás többlet-tekintélyével rendelkezik. „Az Isten Igéje igaz világossága az emberi tudatlanságnak” – vallotta A Szent Írásnak felséges méltóságárul mondott beszédében. „Nincs az erkölcsök igazgatásánál oly ethica, mely a Salamon könyveivel egybevettethessék. Nincs az országos gondviselésrül olyan politica, mellyet a Mojses cselekedeti és törvényi, a sidó birák és királyok példájának tanításai messze ne haladnának. Nincs semmiféle historia, melyben anyi-különböző és mind tanuságra, mind gyönyörködésre hasznos példák találtatnának, mint az Isten könyvében… Egy-szóval: bévebb és tekintetesb a Szent Írás, mind jóságok jutalmazásának, mind gonosságok ostorozásának példáival, hogy-sem az egész világ historiái.”

Az idézetből világos: a Szentírás nemcsak teológiai forrásként legfőbb tekintély, hanem elsődleges történelmi forrás is Pázmány gondolkodásában. Feltűnően ügyelt az értékrend hangoztatására. Nem mintha nem bízott volna a Biblia, Isten Szava erejében, hanem mert bizalmatlan volt kortársaival, hallgatóival, olvasóival szemben. Az etica, vagyis az Isten akarata szerinti életvitel minden mást megelőz. A keresztény ember számára ezt a Szentírás ismerete teszi lehetővé, amely együtt jár a biblikus történelemszemlélet elsajátításával. A Biblia megismerése, átelmélkedése, állandó idézése végigkísérte Pázmány egész életét. Ha Jahve a választott nép történelme folyamán fedte föl önmagát, ha Krisztus az emberi történelembe született bele, folytathatott volna Pázmány biblikus stúdiumokat a leghitelesebb keresztény történelemszemlélet átvétele nélkül? Az ószövetségi nép történelmének profán fejlődésmenete fölött meredeken magasba vezet az az út, amely a Messiáshoz, Krisztushoz érkezik fel, aki az idők teljességében született meg, s akiben a történelmi idő teljessé vált, alkalmassá arra, hogy az örökkévalóságot közvetítse. Aki a történelmi idő misztériumát egyetlen pillantással átfogja, annak a történelem eseményei már nem végzetszerű, leküzdhetetlen akadályok, mert Ágoston szavával létezik az aeternum internum. A biblikus alapokból kiindulva Ágoston láthatóvá teszi a történelemben az örökkévalóság belső, rejtett áramlatát, láthatatlan formában, amikor az kegyelemként jelentkezik, s látható formában, amikor mint Egyház van jelen. A keresztény tudja, hogy Krisztus eljövetele a történelem döntő fordulata, s így annak kimenetele pozitív. Az ugyan nem világos, hogy a történelem lezárultáig milyen események sorjáznak egymásután, és az is tény, hogy az állandó küzdelem mindvégig megmarad. Ez az a szemlélet, amelyet Pázmány Magister Augustinus vezetésével a Bibliából elsajátított.

Történelmi munkásságának első vonalába tartozik az egykori magyarországi szerzetesrendekre vonatkozó adatok összegyűjtése 1629-ben, még akkor is, ha az forráskritikai szempontból erősen kifogásolható. A szentek tiszteletét védelmezve távol állt az Aurea legenda világától, Pázmány már Surius tanítványának számított.

A történelemnek ez az objektív szemlélete indította arra, hogy 1605-ben megkérje az akkor már élemedett korú Istvánffy Miklóst, írná meg Magyarország történetét Ulászló uralkodásától kezdve. Hiszen a jelzett kor ugyan időben akkor szinte a „közelmúlttal” volt egyenlő, ennek ellenére a kortársak alig vagy csak nagyon rosszul ismerték ezeknek a nemzet életében sorsfordítónak tekinthető időknek az eseményeit. Pedig a 16. században szinte minden megváltozott: mutata omnia et inversa. Pázmány szerint az Ulászló óta történtekről írva a szerzők „mintha nem megvilágítani, hanem elhomályosítani akarták volna a tényeket”. Istvánffy Miklóshoz írott levelében a humanista történetírási hagyományokkal való szakításra biztatott. Nem fontos a szép stílus, még az sem, hogy Istvánffy a klasszikus történetírókat utánozza, hanem a tények valós ábrázolása a lényeg, hiteles etikai tanulságot is csak ebből lehet meríteni. A 16. századi történelmet szerinte a források alapján, pártatlanul kell megírni, hogy a tények hűséges közvetítésén túl legalább részleges magyarázatot lehessen találni arra vonatkozóan, miért következett be az ország három részre szakadása, illetve a török hódoltság. Istvánffy halála után Pázmány adta ki a művet, sőt ő maga írta meg a szerző életrajzát. A Historiaban a történetírásról vallott nézetek eszmei magaslatokban járnak. A múltat az ókor legkiválóbbjai isteni ihlet hatására örökítették meg. Az újkorban a hazaszeretet buzdít erre a munkára.

Istvánffy a tények tárgyilagos ismerete ellenére nem engedte át magát a borúlátásnak, az ország jelenét és jövőjét, a török elleni küzdelmet nem látta kilátástalannak. A patria és a christiana respublica ellen elkövetett bűnökben, a felelős vezetők önös érdekeinek előtérbe helyezésében lehet megtalálni a jelen szomorú állapotának okait, de a dolgok természetéből fakadó emberi tettek, illetve bűnök nem zárják le a horizontot: amint a világ, úgy a nemzet történelmének is Isten az irányítója és bírája. Ez a teocentrikus történelemszemlélet azonban az emberi felelősséget nem megszünteti, hanem inkább felfokozza. Isten történelemformáló tevékenysége lényegében Istvánffynál is jelen van: a földi történés az Isten gondolatával, szándékával, ítéletével való szembesülésben jut el a végkifejlethez. A közbenső szakasz azonban az állandó változások jegyeit hordozza.

Pázmány Péter számára a történelemmel kapcsolatos meditációk során, amint egész élete folyamán bármi másban is, az igazság megalkuvás nélküli követése volt a legbiztosabb kiindulópont: „Aki az Igasságot szereti, eltekéllye magába, hogy senki kedveért vagy barátságaért, semmi gyalázatért vagy kárvallásért a megésmert igasságot hátra nem veti, hanem minden tétovázás nélkül követi.” Pázmány ezt a megismert, szeretett Igazságot követte kitartóan egész életében, életművében: akkor, amikor közvetíteni akart a szétszakadt ország egymással szembenálló nagyjai között, amikor megszervezte a magyar ifjak külhoni iskolázását, amikor Édes Nevelő Hazája érdekeit védte a diplomácia útvesztőiben, s amikor életművét megkoronázta a nagyszombati egyetem alapításával.

Pázmány Péter a múlt kimeríthetetlen gazdaságából bőségesen merítve tanította Egyházát, nemzetét. Gondolatainak, cselekedeteinek jelentős része a történelem tényeivel és tanulságaival összefüggő elmélkedéseiből fakadt. A történelmet az igazság és a bölcsesség kedvéért szerette, s közben ő maga is történelemmé vált.