Ugrás a tartalomhoz

Katolikus egyház és liturgia magyarországon

Török József

Mundus Kiadó

9. fejezet - Ipolyi Arnold történelemszemlélete

9. fejezet - Ipolyi Arnold történelemszemlélete

Patriam illustrare – mondogatta élete alkonyán Ipolyi Arnold besztercebányai, majd nagyváradi püspök, amint azt barátja, Pór Antal tanúsította. Semmi ok nincs kétségbe vonni ennek az állításnak az igazságát, de önkéntelenül is felmerül a kérdés – egyházi férfiúról lévén szó –, a patria-t lehet-e ecclesia-val helyettesíteni, és az Ecclesiam illustrare miként igaz a történész Ipolyi esetében? Ennek a nem pusztán szónoki kérdésnek a kapcsán arra szeretnénk választ kapni, hogy Ipolyi a Katolikus Egyház történetével miként szembesült, arról miként vélekedett, kötelességét ezen a téren miként teljesítette, egyáltalán: milyen volt történelemszemlélete?

A kérdésföltevés lehetősége esetén nehéz ellenállni annak a kísértésnek, ami arra csábít, hogy a vizsgálódás Ipolyinak ne csupán a múlttal való kapcsolatára szorítkozzon. A kiegyezés előtti és utáni évtized eseményei, az I. Vatikáni Zsinat előkészületei, majd annak éles hangú sajtó visszhangja őt a jelen és jövő iránti fokozott elkötelezettségre késztették. Egy korabeli és az egyháztörténet-írás hiányosságaival kapcsolatos kritikájának felidézése némi fogalmat ad arról, hogy Ipolyi állásfoglalásait, közéleti szerepét a múlt, és ezen belül az Egyház múltjának ismerete miként befolyásolta.

A tudományos megismerés révén a múlt utólagos realitásnak örvend, az „elveszett idő” ezáltal válik „megtalált idővé”. Mi sem természetesebb, hogy az idő megtalálása nem adatik meg szükségszerűen, a kutató, összefüggéseket kereső elme csak fáradságos munka árán juthat el hozzá. Ipolyi Arnold ezt a munkát számos esetben hiányolta, Az Adalékok a magyar domonkosok történetéhez című tanulmányának bevezetőjében például ezt írta: „… Míg … a külföld nevezetesebb monostorai történetöket kötetek hosszú sorával számítják, addig nálunk gyakran leghíresebb apátságaink és prépostságaink is alig bírnak egy-egy birtokjogi okmányon kívül nehány lap vagy csak nehány sor feljegyzést is előmutatni. De valahányszor e hiányt panaszoljuk, s érte az ádáz kort, a kül- és belháborúkat, a török- s tatárdúlást és pusztulásokat okozzuk, ismerjük el mindjárt emellett saját mulasztásainkat is, mondjuk el hozzá a mea culpát is. Mert nem lehet élénken nem éreznünk, hogy hazánk egyháztörténeti irodalma máig sehogy sem felel meg annak, aminek lennie kellene.”

Kritikus megállapítását – talán éppen azért, hogy nagyobb súlyt adjon neki – beszélgetőtársa, egy meg nem nevezett főpap szájába adta: „szokássá vált már nálunk ugyanis inkább szidalmazni a múltat s jelent mulasztásaiért, mintsem ezeket pótolni.”

Az egyháztörténet-írás szomorú hazai helyzetéről az idézett tanulmány megírása (1867) előtt már egy évtizeddel, vagyis 1858-ban a Religio hasábjain cikkezett. Mégis, egyháztörténeti jellegű írásai alapján a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy ő maga sem igyekezett kutatásaival és tollával az ezen a téren jelentkező és általa is többször fájlalt hiányt pótolni. Erre a látszólagos ellentmondásra akkor kapunk feleletet, ha Ipolyi hatalmas műveltségén túl figyelembe vesszük széles szellemi horizontját, valamint vallási előítéletektől, felekezeti elfogultságoktól mentes nyitottságát a felismert történelmi igazságok iránt. Mindehhez kiegészítő szempontként hozzájárul az, hogy a Magyar mythologia néhányak részéről igazságtalanul kedvezőtlen fogadtatása után az összefoglaló jellegű értekezések helyett inkább a forráskutatások és a résztanulmányok kerültek munkássága homlokterébe. Mindez mégsem azt jelenti, hogy a mélyebb összefüggések felismerése iránti érzékét és igényét elveszítette volna.

A források feltárása az első lépés, Ipolyi itt látta meg a reá váró feladatokat. Oláh Miklós levelezésének, Veresmarti Mihály munkáinak, Rimay János emlékiratainak és leveleinek kiadása hosszú éveken át foglalkoztatta. Mi indította őt a forráskiadás hálátlan munkájára? Honnan merítette ehhez a bátorságot?

A választ ezekre a kérdésekre történelmi tanulmányaiban kell keresni. Igaz, a nagyszombati líceum tanulójaként ő is álmélkodva hallgatta az ékesszólásáról nevezetes Gály Lőrinc előadásait, de ez még kevés lett volna indíték gyanánt.

Felsőbb tanulmányait a bécsi egyetem teológiai fakultásán végezte, s ez lehetőséget kínált történelmi tanulmányainak elmélyítésére. Miként? Erre maga adott választ a Ráth Károly felett elmondott beszédében: „Végtelen fáradsággal, lassú és nehéz munkával ismertük meg históriai kútfőink bibliographiáját, tanultuk a paleographiát és diplomaticát.”

Az idézett szöveggel szemben jogosan lehet ellenvetéssel élni: ennek az általános jellegű történelmi tanulmánynak vajmi kevés köze van a Katolikus Egyház történetéhez, az egyháztörténelemhez. Ipolyi a történelemtudományok területén bizonyos mértékig autodidakta volt. Igaz, erről a Magyar mythologiát ért erős bírálatok után ő maga is szólt, de a lényeg mélyebben van. A fenti mondat mögött a történelem tudományának alapvető igazságai rejlenek. Ipolyi ezeket egyetemi évei alatt sajátította el, s a későbbiekben mindig következetesen ragaszkodott hozzájuk.

Általános érvényű alapigazságokról van szó, amelyek az egyháztörténelemre éppúgy érvényesek, mint a történetírás egyéb területeire. Ipolyi világosan látta: ezek megkerülése könnyen vezethet oda, hogy csakis a jelennek van igaza, jóllehet éppen a történelem az a tudomány, ahol a jelennel szemben időnként a múlt ragadja magához az igazság pálmáját.

Ipolyi forráskiadásai elkészítésével már vallott az első alapelvről: nincs történelemírás a forrásokkal való közvetlen érintkezés nélkül. „A történettudomány alapja a kútfői-vizsgálat lévén…” – kezdte báró Mednyánszky Alajos forráskutatói tevékenységének méltatását. A deákmonostori bazilika ismertetésénél először az okleveles anyagot vette számba. Nem azért dicsérte Mednyánszky oklevélgyűjteményét, mert az emlékbeszédhez szűkölködött témában. Az okleveles forrásanyag ismeretét, szakszerű felhasználását a Menyánszky család gyűjteményének tanulmányozásakor, rendezésekor mélyítette el.

A kutató nem támaszkodhat kizárólag az írott forrásokra, a múlt minden megmaradt emléke forrás-jelleggel, forrás-értékkel bír. Ezért Ipolyi Arnold művészettörténeti munkásságát tágabb megközelítéssel egyháztörténeti segédtudomány művelésének is föl lehet fogni. Munkásságából számtalan példa bizonyítja ennek helyességét a deákmonostori román bazilika feldolgozásától kezdve Eger régi székesegyházának tanulmányozásán át a kunok bél-három-kúti, másképp – apátfalvi apátságának leírása elkészítéséig.

Akadémiai székfoglaló beszédében sort kerített a deákmonostori bazilika hely- és műtörténeti leírásán túl az egyes helyiségek funkcióinak vizsgálatára. Ezt a feladatot a szerzetesség-történetből (például Mabillon Martène, Durand, D’Achery, Henriquez) vett tekintélyes összehasonlító anyag segítségével olyan magas, kora tudományos követelményeit mindenben kielégítő szinten végezte el, hogy monográfiájának ez a része a hazai szerzetesség-történet egyik addig igen elhanyagolt részterülete számára a továbbiakban legfőbb forrásként jöhetett számításba.

Következésképpen a történelem, s így az egyháztörténelem mint tudomány elképzelhetetlen a többi humán tudomány nélkül, azokkal szorosan együtt kell munkálkodnia, mert a történelemnek, vagyis a múlt ismeretének a teljességre kell törekednie. Az ember múltjából számára semmi sem lehet idegen. Besztercebányára kerülve püspökként székhelyének műveltségtörténeti vázlatát írta meg, mintegy lelkipásztori munkájának eredményességét ezzel is megalapozva.

A város történetébe ágyazottan a hitújítás történetének fölvázolásakor szakítani tudott a régi sablonokkal, egyik vagy másik fél elmarasztalásával, illetve túlértékelésével, a csak anyagi-evilági, vagy csak a lelki-szellemi indítékok egyoldalú felsorolásával. Az új eszmék terjedése során a város tanácsa került szembe a plébánossal. A helyi egyház híveinek társadalmi hovatartozása a történtek elemzése során kellő súllyal esett latba, a besztercebányai polgárok társadalmi-gazdasági-kulturális érdekeiket – képletesen szólva – nem hagyták a templomajtón kívül. A történész Ipolyi számára valóban minden a történelem tárgya. Nincsenek „történelmi” és „nem történelmi” tettek. A város életében ugyan az egyházi és polgári hatóságok intézkedései kiemelt helyet foglaltak el, a műveltségtörténet s egyben az egyháztörténet írójának figyelme nem rekedt meg ezen a szinten, figyelme a köznapi eseményekre, s azoknak a közösségi életre gyakorolt hatására is kiterjed.

A bécsi egyetem, amelyet Ipolyi fiatalon látogatott, természetszerűen közvetítette a német történetírás műhelytitkait. Ezt a német hatást eredményesen gazdagította a francia történettudomány legnagyobb folyamatosságot felmutató irányzata. A francia forradalom ugyan szétzilálta és elpusztította a modern történettudományok első igazán kollektív műhelyét, a maurinusok monostorát, ám az itt született és a maguk idejében korszakalkotónak számító műnek még a múlt század derekára sem avultak el. Bécsi évei alatt a legjelesebb diplomatikai és paleográfiai művekkel, Mabillon, Toussaint és Tassin, Martène, D'Achery könyveivel fegyverkezett föl és Du Cange monumentális alkotásával, a középkori latinság szótárával szintén ekkor köthetett barátságot, mert a későbbiekben példamutatóan, gyümölcsözően forgatta. A grangia vagy cella szavak tartalmi elemzése a deákmonostori bazilikát tárgyaló értekezésében erről tanúskodik.

Írásaiban többször említette a maurinusokat. A bencés tudós, Czinár Mór felett mondott emlékbeszédében magától értetődően hivatkozott a nagynevű francia rendtestvérekre. Ugyanezen beszédében a korabeli francia történetírás „művészi magaslatai”-nak az előzményei között a „maurinusok óriási munkálatai”-t említette meg.

A fenti idézetből nyilvánvaló, hogy Ipolyi számára a történelmi kutatásokban és az egyháztörténet-írásban az eszmény a maurinus iskola közösségi munkamódszere volt. A Magyar Történelmi Társulat megalapításában és további munkájában játszott szerepének egyik indítéka ebben fedezhető föl. A maurinusok nem választották el élesen az egyháztörténelmet az egyetemes történelemtől. Példájuk nyomán Ipolyi is megtanulta egyben szemlélni a történelem különböző részterületeit, egész munkássága ezt bizonyítja. Osztozott ugyan korának a történelemről vallott nézeteiben, ám a kritikai szempontokon túl a nagyobb összefüggések feltárására irányuló törekvése egyértelmű. „Bármely legyen a históriai kritikának tisztje: az események és tények, a történeti alakok és szereplők, sőt a koreszmék, a közérzet és közszellem bírálata, szóval az elevenek és holtak feletti ítélet; egyről soha sem szabad megfeledkeznie, s ez az egy az: hogy mindenben a nemzet politikai egységének és összetartozásának eszméjét, annak feladatát és hivatását kell szem előtt tartani” (A magyar nemzetegység és államnyelv történeti alakulása).

Helytelen lenne figyelmen kívül hagyni az újra meg újra jelentkező szintézisre törekvést, amely helyenként történelem-filozófiai és történelemteológiai színezetben sem szűkölködik. A maurinusok történelemszemléletének ismeretében bátran állítható, hogy Ipolyi munkásságának túlnyomó része az Egyház történetének helyesebb megismerését segítette még akkor is, ha ő maga időnként máshová helyezte a hangsúlyt.

A történelem tudományának művelésével kapcsolatos eddigi, jobbára pragmatikus jellegű megállapítások után még a történelem művelőjére vonatkozóan is érdemes néminemű vizsgálódást végezni. A múlt elkötelezett kutatójának lényeges tulajdonságai közé tartozik az intellektuális becsületesség és az erkölcsi bátorság. Ipolyi Arnold ezeknek a birtokában volt, ugyanis Veresmarti Mihály életének megírása, munkáinak kiadása erre elégséges bizonyítékul szolgál. Miért lehet ezt bátorsága és becsületessége mellett érvként felhozni? Elegendő az autonómia-harcra, az I. Vatikáni Zsinat hazai negatív sajtó visszhangjára, az országgyűlésen elhangzott vagy a liberális sajtóban megjelent katolikusellenes támadásokra utalni, és a szóban forgó kor egyházpolitikai helyzetéről alkotott idilli kép egyszerre szertefoszlik. A protestánsból katolikussá lett Veresmarti életrajzát a protestáns tábor inkább olvasta, mint a katolikus. A francia kortárs történész, Jules Michelet arra figyelmeztette kollégáit, hogy „legyenek mindig készek ellenállni saját előítéleteiknek, az olvasók előítéleteinek, és végül a kortársak illúzióinak”. Tordai János pozsonyi ferencesrendi szerzetes alakjának megrajzolásában Ipolyi pártatlansága vitathatatlan.

Ipolyi Arnold a szó nemes értelmében elkötelezetté vált, amikor Oláh Miklós levelezését kiadta. A humanista főpap személyén keresztül a 16. századi Európa nagyjaival lépett kapcsolatba. „A történet szálai mintegy előttünk fonódnak és szövődnek” – írta a bevezetésben. – „Halljuk a szereplő férfiak felfogását, megértjük saját szavaikból cselekvésük indokát. Kiismerhetjük ezeknek titkos rugóit. Leveleikből kifejlik alakjok.” Oláh Miklós levelein keresztül Ipolyi magával Erasmusszal is barátságot kötött. A történelemben az emberi személynek kiváltságos helye van, személytelen erők sem a vizsgált egyén, sem a kutató történész személyes szabadságát nem semmisíthetik meg.

Oláh Miklós, Veresmarti Mihály, Hajnal Mátyás személyiségén, munkásságán keresztül a hitújítás – katolikus megújulás korának felidézésével tanulmányozta legelmélyültebben az Egyház történetét. Állásfoglalásai hívő katolikus történész állásfoglalásai, de ragaszkodása az Egyházhoz soha nem került ellentétbe a tudomány megkövetelte etikával, az intellektuális becsületességgel.

A történelem s ezen belül az egyháztörténet tanulmányozása, ismerete nála soha nem volt öncélú. A Szent László Társulatnak, amely a romániai és a bukovinai magyarság kulturális támogatását célozta, Ipolyinak 1864-ben mondott ünnepi beszéde szerint az élő és éltető történelemben kell gyökereznie. „…mi szegények, megfogyva egykori hatalmunkban s felhagyva a jövőbe vetett vérmes reményekkel, múlt dicsőségünk foszlányainak elszakadozott szálaiból szőhetjük csak Egyházunk és nemzetünk világfeladatait.”

A történelem és a Katolikus Egyház történetének mélyebb ismerete türelemre, a napi eseményekkel kapcsolatban mértéktartó, higgadt állásfoglalásra intette Ipolyit. Ez tükröződött személyes kapcsolataiban, barátságaiban, amelyeket protestáns történészekkel tartott fenn. A mértéktartás, higgadtság jellemezte őt akkor is, amikor 1870-ben mint a pesti Seminarium Centrale rektora és az egyetem Hittudományi Karának igazgatója arról értesült, hogy a Bölcsészeti Kar emlékirata a Hittani Karnak az egyetemről történő kizárását javasolta azzal a megokolással, hogy „a teológia nem tudomány”. A Bölcsészkar tanárai emlékiratukkal az országgyűlést szerették volna tervüknek megnyerni. A bölcsészek egyhangú javaslata már csak azért is érdekes, mert ebben az időben öt szerzetestanár volt közöttük, és nem tudni, milyen megfontolásból, de sem Jedlik Ányos, sem Rómer Flóris, sem a három piarista tanár (Horváth Cirill, Szepesi Imre, Somhegyi Ferenc) nem szállt szembe ezzel a liberális szellemben fogant javaslattal.

Ipolyi Arnold és Rómer Flóris kapcsolata, barátsága ismeretes. A Hittudományi Kar a javaslatot hallgatással fogadta, s mivel ez nem az egyetem egészétől, hanem csak az egyik kartól származott, hivatalosan nem vett róla tudomást. Ebben a higgadt, mindenféle polémiát elutasító magatartásban bizonyára nagy része volt Ipolyinak, a hittudományi kar igazgatójának.

Ipolyi Arnold a Katolikus Egyháznak mind múltbeli, mind saját korbeli történetével szoros kapcsolatban állt, jóllehet ezt inkább tudományos munkássága, mintsem egyházpolitikai vagy egyházkormányzati tetteinek sokasága bizonyítja. Történészi munkásságával, amelyben nemzet és Egyház története egységbe olvad össze, teljesítette azt, amivel idős korában a fiatalokat buzdította: Patriam illustrare!, s ő maga egyformán, egyaránt patriam et Ecclesiam illustravit.