Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

ÁLLAMI ADMINISZTRÁCIÓ IUSTINIANOS KORÁBAN

ÁLLAMI ADMINISZTRÁCIÓ IUSTINIANOS KORÁBAN

30. novella: Kappadókia proconsuláról

C. E. Zachariae von Lingenthal Pars I. 1881, 268. o.

…Értesülésünk szerint tartományszerte annyi bűnt követnek el, hogy azokat orvosolni még egy igen nagy hatalmú embernek sem lesz könnyű. Mert a hatalmasok birtokainak felügyelői olyan otrombán járnak-kelnek, hogy már az elmondásától is pirulunk, de még lándzsások is szolgálják, s elviselhetetlen embertömeg is kíséri őket, és valamennyien szemérmetlenül fosztogatnak. Csak csodálkozunk azon, hogyan tudták kappadokiai alattvalóink ezeket a jogtalanságokat mindeddig elviselni. Így tehát bizony, miközben imádkozunk és közügyeket intézzük, naponta tömegesen járulnak elénk a jogtalanságot szenvedett kappadókiaiak, sok köztük a pap, igen sok az asszony, mindnyájan siránkoznak és a saját dolgaik elvételét panaszolják…

A kincstári birtok pedig már majdnem teljes egészében szinte magántulajdonná lett, mivel szétcibálják és elragadozzák magukkal a ménesekkel együtt úgy, hogy közben senki sem emel szót ellene, mert szájukat betapasztja az arany…

8. Novella

94–95. o.

…Mert ugyan hogyan lennének jó erőben az adófizető alattvalók, amikor már azok is, akik egy idő óta a császári hatalmat gyakorolták, mindig valami hasznot akartak húzni a tisztségekre történő előléptetésből, és természetesen követték őket ebben a nagyméltóságú tartományi kormányzók is… Ennélfogva fontolóra vettük, vajon hogyan javíthatnánk meg egy általános intézkedéssel mindazt, ami tartományainkban kártékony? S úgy találjuk, hogy ez mindenképpen sikerülni fog abban az esetben, ha rábírjuk a népek vezetőit, akik a tartományokban az állami tisztségeket viselik, hogy tiszta kezűek legyenek és tartózkodjanak minden nyerészkedéstől, elégedjenek meg azzal, amit az államkincstár ad nekik. Ez pedig csak úgy történhet meg, ha ők maguk is anyagi ellenszolgáltatás nélkül kapják meg tisztségeiket… S ha egy tisztséget egyszer így helytelenül [pénzért] adtak, akkor az, aki elkezdte a tisztségvásárlást, szükségképpen kénytelen sok pénzhez folyamodni, s ezt a bizonyos pénzt bizonyára nem tudja a sajátjából folyósítani, hanem kölcsönveszi, s ahhoz, hogy kölcsönt tudjon felvenni, veszteséget kell vállalnia. Az ilyen ember szükségképpen számot vet önmagában azzal, hogy tartományából kell összeszednie akkora összeget, amely fedezi majd tartozásait, a tőkét is, a kamatokat is… úgyhogy annak, amit az illető [a tisztségért] adott, a háromszorosát, helyesebben – ha őszintébben ki akarjuk mondani – a tízszeresét adófizetőinken fogják behajtani…

A Nika-felkelés

Kaisareiai Prokopios: I. 24.

Prokopios bizánci történetíró (Kaisareiában született az V. század végén, megh. 562-ben Konstantinápolyban), a nagy hadvezér Belisar titkára volt, majd udvari méltóságot kapott, Iustinianos fő történetírója. A perzsa, gót és vandálok elleni háborúkról írt könyve Bellum Persicum, Bellum Gothorum et vandalorum (545–554) igen pontos, részletes. Értekezése az építkezésekről, De aedificiis (560) dicsőítő, gyakran túlzó hangú, de tudósításokban gazdag. Neki tulajdonítják az Anecdota vagy Titkos történet című pamflet szerzőségét is.

J. Haury T. I., 1905, 123–134. o.

Körülbelül ugyanebben az időben Bizáncban váratlanul lázadás támadt a nép körében, amely egyfelől várakozás ellenére igen nagy méreteket öltött, másfelől pedig a nép számára is, a senatus számára is nagy szerencsétlenséggel végződött, mégpedig a következőképpen: A démosok[5] minden egyes városban régtől fogva „kékekre” és „zöldekre” oszlottak. De nem sok ideje annak, hogy ezekért a nevekért és azokért a helyekért, amelyeken a látványosságok alkalmával helyet foglalnak, pénzt is áldoznak, testüket a legkeservesebb megpróbáltatásoknak is kiteszik, sőt még meghalni is készek a legrútabb halállal. Harcolnak a velük szemben állókkal, közben azt sem tudják, hogy miért vállalják magukra a veszélyt, azt viszont nagyon is tisztán látják, hogy – még ha ellenfeleik fölé kerekednek is a harcban – csak az vár rájuk, hogy legott elhurcolják őket a börtönbe, ott kínokat szenvednek, és végül is elpusztulnak. Embertársaikat – ok nélkül – csak egyre jobban gyűlölik. Ezt a gyűlölséget nem enyhíti sem sógorság, sem rokonság, sem a barátság szent kötelessége, még akkor sem, ha testvérek vagy vérrokonok is azok, akik e színek pártjaira szakadtak. Nem törődnek sem az isteni, sem az emberi dolgokkal, csak hogy győzhessenek ezekben a küzdelmekben, még akkor is, ha valaki istentelen bűnt követ el, vagy a törvényeken és az államon követnek el erőszakot saját polgárai vagy az ellenség. Még arra sem hederítenek, ha létszükségleteikben hiányt szenvednek, arra sem, ha igen komoly károkat okoznak hazájuknak, ha egyszer arra számíthatnak, hogy pártjuk jól fog állni. Mert lázadó társaikat pártnak nevezik. Részt vesznek ebben a bűnben asszonyaik is, nemcsak oly módon, hogy férjüket követik, hanem úgy is, hogy – ha éppen úgy esik – ellenük szegülnek, noha egyáltalán nem is járnak el a látványosságokra, és más valami ok sem vezeti őket. Nem is tudom az egészet másnak minősíteni, mint lelki betegségnek. Így áll tehát körülbelül a dolog az egyes városokban és a nép körében.

Akkoriban pedig a nép fölött álló hatalom Bizáncban néhány lázadót a vesztőhelyre vitetett. A két párt azonban megegyezett és szövetkezett egymással: egyfelől elragadta a kivégzésre kísérteket, másfelől azonnal behatolt a börtönbe és szabadon bocsátotta mindazokat, akiket még régebben lázadáson vagy más egyéb istentelenségen értek és bebörtönöztek. A főváros kormányzatának engedelmeskedő alkalmazottakat felelőtlenül leöldösték: a polgárok közül azok, akiket a rendbontás fertőzése be nem szennyezett, a szemközt levő szárazföldre menekültek. A fővárost tűzbe borították, mintha csak ellenség kerítette volna hatalmába. A Sophia-templom, a Zeuxippos-fürdő, meg a császári palotának a Propylaiától az ún. Ares házáig terjedő része elpusztult a lángokban, s ezenkívül a tűzvész martalékává lett a Kónstantinosról elnevezett forumig húzódó mindkét oszlopcsarnok is, valamint módos emberek házai és nagy vagyona is. A császár pedig meg a hitvese, s a senatus egyes tagjai a palotába zárkózva tétlenek maradtak. A demosok továbbadták egymásnak a „Nika” (=győzz!) jelszót, s ama felkelést mostanig erről nevezik.

Ekkoriban Kappadókiai Ióannés volt az udvar eparchosa,[6] a pamphyliai származású Tribonianos pedig a császár tanácsosa; ezt a tisztviselőt a rómaiak quaestornak nevezik. Ezek egyike, Ióannés, nem részesült magasabb képzésben és nevelésben. Ugyanis a grammatikai tanítótól semmi egyebet sem tanult meg, éppen csak a betűket; de csúnya betűit is csak üggyel-bajjal írta le. Szellemi tehetsége erejével azonban magasan felülmúlt mindenkit, akit ismertek. A legrátermettebb volt annak felismerésében, hogy mire van szüksége, s abban, hogy nehéz helyzetekben megoldást találjon. Mivel azonban a leggonoszabb ember volt, értelme erejét is erre használta. Sem istenre való tekintet, sem az emberekkel szemben érzett valamelyes szeméremérzés nem hatolt a lelkébe. Csak arra volt gondja, hogy nyerészkedésből minél több ember életét kioltsa és egész városokat elpusztítson. Mármost, miután rövid idő alatt nagy vagyont harácsolt össze, valami határt nem ismerő részegségbe tántorgott bele, úgy hogy ebéd idejéig az alattvalók vagyonát rabolta el, a nap hátralevő részét pedig mámorban és testi kicsapongásokban dőzsölte végig. Semmiképpen sem tudta fékezni magát, hanem a hányásig teleette magát ételekkel. A lopásra mindig kész volt, de még készségesebb a pénzszórásra és költekezésre. Ilyen ember volt ez a Ióannés. Tribonianos viszont kiváló szellemi képességekkel rendelkezett, s a műveltségnek oly magas fokára jutott, hogy egyik kortársa mögött sem maradt el, de rendkívüli szenvedéllyel hódolt a kapzsiságnak, és így haszonért képes volt eladni az igazságot. Sokszor naponta törölt el törvényeket, máskor meg újakat hozott: mindkét eljárásával üzletszerűen szolgálta ki a kérvényezők igényeit.

Tehát amíg a nép a színekben választott nevekért folytatta egymás közt a maga háborúját, ügyet sem vetett arra, hogy ezek mi mindent vétettek az állam ellen. Miután azonban – mint mondottuk – kiegyeztek és zendülésben törtek ki, egyrészt városszerte nyíltan szidalmazták, másrészt körbejárva halálra keresték őket.

Ezért a császár, mivel a maga oldalára akarta vonni a népet, legott letette hivatalából mindkettőt és a patríciusi rangú Phókast tette meg az udvar eparchosának. Ez a Phókas rendkívül értelmes ember volt, s eléggé rátermett arra, hogy az igazságszolgáltatásról gondoskodjék. Elrendelte, hogy a quaestori tisztséget Basileidés viselje, aki közismert volt a patríciusok között igazságosságáról, és egyébként is nagy tekintélynek örvendett.

Mindazonáltal a lázadás ezek hivataloskodása alatt sem veszített semmit erejéből. A zendülés kezdetétől számított ötödik napon estefelé Iustinianos császár meghagyta Hypatiosnak és Pompéiosnak, Anastasios volt császár unokaöccseinek, hogy a lehető leggyorsabban menjenek haza, akár azért, mert gyanakodott, hogy személye ellen valami merényletet követnek el, akár mert a végzet indította őt erre. Ezek pedig attól való féltükben, hogy a nép a császári hatalom átvételére kényszeríti őket (ami azután be is következett), azt mondták, hogy igazságtalanul járnának el, ha császárukat otthagynák, amikor ilyen veszedelembe jutott. Amikor Iustinianos császár ezt hallotta, még inkább gyanút fogott és megparancsolta, hogy legott távozzanak el. Így hát ez a két férfi hazatért, és amíg az éjszaka tartott, ott nyugton voltak.

A következő napon azonban napkeltekor tudomására jutott a népnek, hogy már egyikük sem tartózkodik a palotában, e hírre Hypatiost császárrá kiáltották ki és a forumra vitték, hogy vegye át az ügyek intézését. De Hypatios felesége. Maria, aki értelmes és fölöttébb erényes nő volt, belekapaszkodott a férjébe és nem engedte. Jajveszékelve kiáltozott és minden bizalmas emberének azt mondotta, hogy urát a vesztőhelyre hurcolják. Mindazonáltal a tömeg túlerőben volt, és Maria kénytelen-kelletlen elengedte a férjét. Miután pedig Hypatios akarata ellenére eljutott Kónstantinos forumára, a nép felszólította, hogy vegye át a császári hatalmat. Mivel nem volt náluk sem diadéma, sem más olyasmi, amit törvény szerint a császárnak magára kell öltenie, valami aranyláncot tettek a fejére, s úgy kiáltották ki a rómaiak császárává.

Amikor már azok a senatorok is összegyűltek, akik történetesen nem maradtak ott a császári palotában, sokan azt hangoztatták, hogy a palotába kell behatolniuk. Origenés pedig, a senatus egyik tagja, előállt és így beszélt: „Rómaiak, ezt a helyzetet csak háborúval lehet megoldani. A közvélemény azt tartja, hogy valamennyi emberi dolog közül a háború és a császári hatalom a legfontosabb. Márpedig nagy tetteket természettől fogva nem lehet rövid idő alatt nyélbeütni, hanem csak megfontolt tanácsokkal és hosszú ideig tartó testi erőfeszítésekkel. Ennélfogva, ha rátámadunk az ellenségre, borotvaélre állítjuk ügyünket és rövid idő alatt mindent kockára teszünk; azért pedig, ami végeredményben bekövetkezik vagy hálát kell adnunk a sorsnak, vagy éppenséggel szidalmaznunk kell majd érte. Mert éppen a legkiélezettebb helyzeteket többnyire a sors szokta tisztázni. Ha pedig mostani helyzetünkben egy kissé kényelmesebben járunk el, még ha akarnók, sem lesz módunkban Iustinianost ott érnünk a palotában, hiszen nyilván sürgősen elmenekül, ha valaki lehetővé teszi számára. Mert a lenézett hatalom szerte szokott foszlani, amint ereje napról napra csökken. Mármost, vannak nekünk más császári palotáink is: a Plakillianai, meg az ún. Helené palotája. Onnan kiindulva kell ennek a mi császárunknak a háborút végigharcolnia, s a többi ügyeket is úgy intéznie, hogy jóra forduljanak.” Ennyit mondott Origenés. Viszont a többiek – már ahogyan a tömeg cselekedni szokott –, ragaszkodtak a gyorsabb megoldáshoz, s úgy vélték, hogy a rögtöni cselekvés előnyös, és bizony nem utolsósorban maga Hypatios unszolta őket (hiszen az volt a sorsa, hogy rossz véget érjen), hogy vigyék a hippodromoshoz vezető útra. Egyesek pedig az állítják, hogy szántszándékkal ment oda, mivel a császár iránti[7] jóindulata vezette.

A császár környezete pedig tanácsot tartott, hogy mi volna jobb: ha ott maradnak vagy ha a hajókon elmenekülnek. Mindkét véleményt számos érv támogatta. Theodora császárné a következőket mondotta: „Gondolom, a jelen pillanatban a legkevésbé sem ajánlatos azt latolgatnunk, hogy vajon asszonynak szabad-e vagy nem szabad férfiak között merészséget mutatnia és férfiasan viselkednie a habozók között, vagy valami más véleményt kell vallanunk. Mert azok szemében, akiknek az ügye veszedelembe jutott, csak egyetlen megoldás látszik jónak, az ti., hogy a közvetlen előttünk álló dolgokat a lehető legjobban intézzük el. Nekem pedig a magam részéről az a véleményem, hogy a futás számunkra most még kevésbé lenne hasznos, mint valaha is, még ha meghozná is a megmenekülést. Mert lehetséges az, hogy egy ember, ha már egyszer a világra jött, meg ne haljon, annak számára pedig, aki egyszer császár volt, elviselhetetlen a száműzetés. Mert a bíborpalást nélkül inkább ne is éljek, s inkább meg se érjem azt a napot, amelyen a szembejövők nem köszöntenek császárnéként. Ha tehát az az elhatározásod, császárom, hogy megmenekülj, ez semmi nehézséget nem jelent. Hiszen pénzünk van sok, ott a tenger, itt vannak hajóink. Mindazonáltal gondold meg, nem az történik-e majd veled megmenekülésed után, hogy a halálért megmenekülésedet szíves-örömest odaadnád. Mert nekem tetszik az a bizonyos régi mondás, hogy a császári bíbor szép szemfödél.” A császárné szavai bátorságot ébresztettek mindnyájukban. Magukhoz tértek tehát és azon kezdtek tanakodni, hogyan tudnának védekezni, ha valaki haddal támadna rájuk.

Mármost a katonák mindnyájan, azok is, akik a császári palota köré voltak beosztva, meg a többiek is, egyrészt nem szívelhették a császárt, másrészt pedig nem akartak nyíltan beavatkozni a dologba, hanem azt várták, mit hoz a jövő. A császár minden reményét Belisariosba és Mundosba vetette. Belisarios csak az imént tért haza a méd háborúból. Egyébként számbejövő fegyveres kíséretet hozott magával, azonkívül küzdelemben s háborús veszélyben tapasztalatokat szerzett, nagy sereg lándzsása és könnyű fegyverzetű gyalogosa[8] is volt. Mundos pedig, akit a császár még régebben Illyricum parancsnokává nevezett ki, véletlen folytán éppen akkor érkezett Bizáncba, mivel valamiféle ügyben hazahívták, és herul barbárokat hozott magával.

Hypatios, miután megérkezett a hippodromosba, legott felment a császár szokott helyére, és leült a trónszékbe, ahonnan a császár szokta szemlélni a kocsihajtókat és a gimnasztikai versenyt. Mundos azon a kapun át vonult ki a palotából, ahol a „csiga” nevű rész van, melyet kör alakú bejáratáról neveznek így, Belisarios pedig először egyenesen akart feljutni Hypatioshoz és a császári trónszékhez. Mikor annak az épületnek a közelébe ért, ahol ősidők óta katonák állnak őrt, odakiáltott a katonáknak és azt parancsolta nekik, sürgősen nyissák ki neki a kaput, hogy a bitorló ellen mehessen. Mivel azonban a katonák elhatározták, hogy egyik félnek sem segítenek, amíg valamelyik nyilvánvaló módon nem győz, azt színlelték, mintha egyáltalán nem is hallották volna a parancsot. Így hát Belisarios visszament a császárhoz, és azt erősítgette, hogy ügyük elveszett, hiszen már azok a katonák is pártot ütöttek ellene, akik a palota őrségét látják el. Erre a császár megparancsolta neki, hogy menjen az ún. Chalkéhoz és az ottani Propylaiához. Belisarios üggyel-bajjal, nagy veszedelmek és erőfeszítések közepette áthatolt a romokon és félig leégett helyeken, és végre felkapaszkodott a hippodromosba. Miután pedig eljutott a kékeknek a császár trónszékétől jobbra levő oszlopcsarnoka közelébe, elhatározta, hogy először magát Hypatiost támadja meg. Mivel azonban ott csak egy szűk kis kapu volt, amelyet Hypatios katonái bezártak és belülről védtek, félelem ébredt benne, hogy míg ő ott a szűk átjáróban erőlködik, a nép rátámad és őt magát is, kíséretét is megöli, s azután könnyebben és kevesebb fáradsággal vonulhat a császár ellen. Úgy döntött tehát, hogy a népet támadja meg, amely megszámlálhatatlan tömegben nyüzsgött és teljes rendetlenségben lökdösődött a hippodromosban. Kardját kirántotta hüvelyéből, ugyanazt vezényelte a többieknek is, és rohamlépésben, kiáltozva a népre támadt. Mikor a tömegben és nem hadirendben álló nép látta, hogy a mellvértes katonák, akik bátorságukkal és hadi tapasztalatukkal nagy hírnévre tettek szert, minden kímélet nélkül vagdalkoznak kardjukkal, futásnak eredt. A nagy kiáltozásra Mundos, aki ott állt valahol a közelben és éppen munkához akart látni (mert vakmerő és tettre kész férfi volt), de nem tudta, mit tegyen az adott körülmények között, miután kitalálta, hogy Belisarios már működésbe lépett, betört a hippodromosba, azon a bejáraton át, amelyet Nekrának (Halottnak) neveznek. Ekkor azután Hypatios lázadói, mivel kétfelől is erősen vagdosták őket, rakásra hullottak. A fényes győzelem és a nép soraiban véghezvitt nagy öldöklés után Boraidés és Iustos, Iustinianos császár unokaöccsei, amikor már senki sem mert kezet emelni ellenük, Hypatiost lerangatták trónszékéről, magukkal vitték és Pompéiosszal együtt átadták a császárnak. Ezen a napon több mint 30 000-en haltak meg a népből.[9]

A bizánci selyemtermelés előtörténete

Kaisareiai Prokopios: A perzsa háború, I. 20.

J. Haury T. I. IV. 17., 576–577. o.

Körülbelül ez idő tájban néhány szerzetes jött Indiából. Mikor ezek megtudták, hogy Iustinianos császár azon igyekszik, hogy a rómaiaknak ne kelljen többé a perzsáktól vásárolniuk a nyersselymet, megjelentek a császár előtt és megígérték, hogy most már a nyersselyem ügyét úgy fogják elintézni, hogy a rómaiaknak ezt az árucikket nem kell többé ellenségeiktől, a perzsáktól, sem bármely más néptől beszerezniük. Mert ők hosszú időn át éltek egy Indiától északra levő országban, amelyben sok nép lakik, és amelyet Serindának neveznek, s ott egészen pontosan kiokoskodták azt, hogy végtére is milyen úton-módon lehetne a rómaiak földjén is nyersselymet termelni. Mikor pedig a császár folytonosan azt kutatta és tudakolta, vajon igaz-e ez a beszéd, a szerzetesek azt erősítgették neki, hogy a nyersselymet valamiféle hernyók készítik, s hogy maga a természet tanítja őket erre, a temészet kényszeríti őket, hogy folytonosan dolgozzanak. Azonban a hernyókat élve ideszállítani nem lehet, ellenben ivadékaikat igenis nehézség nélkül s egészen könnyen ideszállíthatják. Tudniillik ezeknek a hernyóknak számtalan pete az ivadéka. Ha ezeket a petéket az emberek lerakásuk után hosszú idő múlva trágyával burkolják be és azzal huzamos időn át melegítik, életre keltheti őket. Miután ezek a férfiak mindezt elmondták, a császár megígérte nekik, hogy bőkezűen meg fogja ajándékozni őket, s arra unszolta őket, hogy tettel erősítsék meg elbeszélésüket. Azok pedig, amikor ismét eljutottak Serindába, onnan petéket hoztak magukkal Bizáncba. Az imént elmondott módon kikeltett hernyókat eperfalevelekkel etették, és így attól kezdve a rómaiak földjén is készíthettek nyersselymet.

A hadsereg állapota Iustinianos idején

Agathias bizánci író a VI. században élt, a Scolasticus melléknevet kapta. Megírta Iustinianos történetét (552–558) Historiae. Ismertek még a Versek és Epigrammák című művei.

HGM, II. 1871, 370–371. o.

Ugyanis a császár [Iustinianos], miután előzőleg meghódította egész Italiát és Líbiát[10] és ezeket az igen nagy háborúkat végigharcolta, és azok közül, akik a császári hatalmat Bizáncban gyakorolták, név szerint is, de a valóságban is, úgyszólván elsőként bizonyult a rómaiak császárának – miután tehát még ifjú korában és erőteljes férfikorában mindezt véghezvitte, és más ehhez hasonló dolgokat is, akkoriban már, életútjának vége felé, hiszen már elöregedett, valahogyan jobban szerette az ellenséget egymásra uszítani, meg szükség esetén ajándékokkal magához édesgetni s azután így valahogyan elhárítani, mintsem a maga erejében megbízni és örökké csak veszélyeket vállalni. Így azután – abban a hiszemben, hogy a jövőben már egyáltalán nem lesz szükség rájuk – nem törődött azzal, hogy a hadosztályok tönkremennek. Mármost kapva kaptak ezen a könnyelműségen azok, akik az állam kormányzásának második vonalában állottak, akiknek az volt a feladatuk, hogy az alattvalóktól beszedjék az adókat s azután kiosszák a hadseregeknek az élelmiszert. Ezek részint nyíltan megrövidítették a hadsereget, részint pedig sokkal később adták ki a járandóságokat, mint ahogyan kellett volna.

Amikor ezek, akik ezt a gonosz és aljas gazdálkodást folytatták, valahogyan nagy későn mégis csak kiadták a hátralékos illetményeket, nyomban nekiestek a csapatoknak és viszszakövetelték azt, amit leszállítottak. Hiszen az volt a tisztségük és megtisztelő feladatuk, hogy egyszer ilyen, másszor amolyan vádakkal illessék a katonákat és hogy megfosszák őket ennivalójuktól. S akárcsak a tengervízapálykor szokott történni, a csapatoknak jutott zsold összege maga, valamilyen előttem ismeretlen módon, visszaszivárgott és visszajutott oda, ahonnan folyósították. Így elhanyagolták a birodalom védelmére rendelt hadseregeket. A katonák pedig, akiket szorongatott az élelmiszerhiány, otthagyták a hadiszolgálatot, amelyben felnőttek, és elmentek, ki merre látott, hogy valami más életmódra térjenek át…



[5] Démos, tulajdonképpen a város egész lakosságát (a népet) jelenti; szorosabb értelemben: városi vagy cirkuszi pártot.

[6] Más források szerint ez Endomon volt, a város eparchosa. Konstantinápoly eparchosa a római praefectus urbi és praefectus praetori jogait érvényesítette egy kézben; „a város atyjá”-nak nevezték, a császár után a hatalom első szerve, „koronázatlan császár”, „bíbor nélküli császár” volt.

[7] A Húsvéti Krónika (Chronicon Paschale) azt írja, hogy a hippodromosbeli mészárlás után Hypatios és Pompéios térdre borult Iustinianus előtt, és ezt mondta: „Uram, nagy fáradságunkba került, míg birodalmad ellenségeit összegyűjtöttük a hippodromosba.”

[8] A lándzsások (doryphoroi) és könnyű fegyverzetű gyalogosok (hypaspistai, pajzsosok) alkották Iustinianos seregeinek legjavát.

[9] Más tudósítások szerint 35 000, sőt 40 000 ember.

[10] Az észak-afrikai vandál államot érti