Ugrás a tartalomhoz

Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény

Sz. Jónás Ilona

Osiris Kiadó

A MAKEDÓN DINASZTIA CSÁSZÁRAI A HATALMASOKRÓL

A MAKEDÓN DINASZTIA CSÁSZÁRAI A HATALMASOKRÓL

I. Rómanos Lekapénos 934. évi novellájából

Ius Graecoromanum, I., 210–214. o.

… Erőszakosabbak voltak ezek, mint a bekövetkezett ínség, és még a rákövetkező időkben is olyanok voltak a falvak nyomorult lakóira nézve, mint a kórságoknak valami dögvészes járványa: kóros daganat módjára beleették magukat a falvak testébe, és ezzel teljes pusztulásukat idézték elő… Mármost mi, akik a külső ellenség támadásával szemben ily nagy eredményeket értünk el, miért ne tudnók leverni a természet, a rendteremtés és a törvényes rend itthoni, belső ellenségeit a szabadság igazságos rendeletével, s a jelen törvény és a szabadság éles kardjával…?

VII. Kónstantinos Porphyrogennétos (913–959)

Uo. 225–226. o.

…Volt egy idő, amikor a helyzet fenekestül felfordult, és alig lehetett megállítani a vesztünkbe rohanást. Mindenki, akinek csak híre és ereje volt, teljes erővel hozzálátott, hogy beláthatatlan földterületeket hasítson ki magának, és azok szerencsétlen tulajdonosait rabszolgasorba parancsolja. Eközben nem tartotta kegyetlenségnek, amit csinált, és csak akkor érezte magát rosszul, ha azt látta, hogy másvalaki felülmúlta őt a harácsolásban. Valóságos versengés folyt a gonoszságok elkövetésében… Megvásárolható, hanyag, harciatlan emberek, gyávábbak a hangyáknál és ragadozóbbak a farkasoknál; mivel ezért nem tudták az ellenséget megsarcolni, az alattvalókat zsarolták meg. S így azután már nem sok hiányzott ahhoz, hogy mindent felborítsanak, sőt a maguk hanyatt-homlok rohanásával a rómaiak birodalmát is végveszélybe sodorták…

II. Niképhoros Phókas 964. évi novellája

II. Niképhoros Phókas novellájával a kolostori birtokok növekedését kívánta korlátozni.

Uo. 249–252. o.

Az atyaisten igéje nagymértékben törődvén a mi üdvösségünkkel, és megmutatván nekünk ennek útját, s azt, hogy miféle dolgoktól tartózkodjunk és milyen dolgokhoz ragaszkodjunk, hogy üdvösségre juthassunk, így kellőképpen megmutatta nekünk azt, hogy a gazdagság és a sok vagyon szerzése akadályoz az üdvösséghez vezető úton, hiszen megmondotta, hogy a gazdagoknak nehéz bejutni a mennyek országába, és azt akarta, hogy annyira fölösleg nélkül valók legyünk, hogy eltiltott bennünket nemcsak a második bottól, iszáktól és chitóntól, hanem még azt is megtiltotta, hogy a holnapi nap eledele felől aggodalmaskodjunk. Most pedig, amikor látom a monostorokban és ezekben a szent intézményekben elharapódzott nyilvánvaló betegséget (mert betegségnek nevezem ezt a telhetetlenséget) nem tudom, miféle gyógymódját eszeljem hát ki a bajnak, vagy hogyan fenyítsem ezt a mértéktelenséget. Mert a szent atyák közül ugyan kire hallgattak, kinek ösztönzésére sodródtak bele ilyen fölösleghalmozásba és ilyen hazug őrületbe (hogy szent Dávid szavaival éljek)? A nap minden órájában azon buzgólkodnak, hogy számtalan plethron[19] földet, pompás épületeket, méneseket, szarvasmarha-, tevecsordákat, és megszámlálhatatlan tömegű barmot szerezzenek, úgyhogy ez a szerzetesi élet semmiben sem különbözik a sok gondtól fűtött világi élettől. Márpedig Isten igéi mindennek éppen az ellenkezőjét mondták nekünk, és teljességgel azt parancsolják, hogy szabaduljunk meg az ilyen gondoktól (mert azt mondják: „Ne aggodalmaskodjatok, hogy mit egyetek vagy mit igyatok”?) s megszégyenítésünkre a madarak munkanélküli életét (Máté 6, 25–26) állítják elénk. S mit mondott a szent apostol is? „A magam szükségeiről, mondja, és a velem valókról ezek a kezek gondoskodtak.” (Ap.csel. 20, 34.) És más helyen: „De ha élelmünk és ruházatunk van, elégedjünk meg vele.” (I. Timóth 6, 8.) Nézd csak meg azoknak a szent atyáknak az életét, akik Egyiptomban, Palesztinában, Alexandriában és a föld sok más helyén fényeskedtek, s úgy fogod találni, hogy az annyira egyszerű, annyira fölösleg nélkül való volt, szinte már úgy tűnik, hogy ezek csak lélekből éltek és szinte az angyalok testetlenségét közelítették meg.

Egyébiránt pedig Krisztus azt mondotta (Máté 11, 12), hogy „erőszakoskodnak a menynyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt”, és hogy sok szorongattatáson keresztül kell abba bejutnunk. Mikor azonban azt látom, hogy azok, akik fogadalmat tesznek, hogy ilyen életre vonulnak el, és ruházatuk megváltoztatásával mintegy jelzik életük megváltoztatását, hogy tehát ezek nagyon meghazudtolják fogadalmukat és rácáfolnak ruhájukra, nem tudom nem kell-e színjátszásnak neveznem azt a dolgot, s azt mondanom, hogy ez a Krisztus neve ellen elkövetett káromlássá fajult. Mivel tehát ezeknek a sok plethron nagyságú földeknek és az ennyire természetellenesen nagy birtoknak a szerzése, valamint a gyümölcstermő fák miatti sok gond nem valami apostoli vagy atyai rendelkezés… egészen nyilvánvaló az, hogy mindezek nem az erényes életmód és a szigorúság követelményei, hanem sokkalta inkább a test szükségei miközben, jaj a szellemibb dolgok a világibb irányában hajlanak el. A szükséglet pedig idő múltával a mértéktelenségig jutott el, mint ahogyan általában a kisebb hibák valami kis és éppen előadódó ok miatt naggyá szoktak nőni.

Mi lelte hát azokat az embereket, akik arra éreztek indíttatást, hogy valami isten szolgálatára valót és bűneik bocsánatára szolgálót cselekedjenek, s mégsem méltatják figyelemre Krisztusnak azt az oly könnyű és gondoktól szabadító parancsát, hogy mindeneteket eladván, árát adjátok a szegényeknek? Ehelyett ezt mintegy szándékosan nehézzé és fáradságosabbá akarják tenni, és mintha csak eltökélték volna, hogy egy csomó gondot vesznek a nyakukba, azon erőlködnek, hogy monostorokat, idegenszállásokat és aggok menhelyeit létesítsenek. Ezek létesítése a régibb időkben, amíg az ilyen intézményekben még hiány volt, igen dicséretes és nagyon hasznos dolog volt… Amióta azonban ezek egész sokasággá szaporodtak és a szükségen és mértéken felül vannak meg, az emberek pedig továbbra is mellőzik és elszakadnak a nagyon könnyen megvalósítható jótól, s az említett intézmények létesítésével, hogyan gondolhatná azt valaki, hogy ehhez a jóhoz még nem keveredett hozzá gonoszság, s hogyan mondhatná, hogy a búza közé nem keveredett konkoly is? Sőt hogyan ne mondaná az ember, hogy kegyes cselekedetüket csak hiú dicsvágyuk leplezésére viszik véghez, hogy mindenki előtt nyilvánvaló legyen, hogy a jót cselekszik, mint ahogyan nem is érik be azzal, hogy csak azok legyenek a tőlük elérni óhajtott erény tanúi, akik éppen jelen vannak, hanem azt akarják, hogy az utódok is tudomással bírjanak erről… Amikor számtalan más olyan monostor van, amely a használat folytán már megrokkant és nagyon rászorul a segítő kézre, nem arra van gondunk, hogy ezekre költsünk készséggel, hogy ezeket javítsuk ki és hozzuk rendbe, hanem teljes erővel arra törekszünk, hogy saját, új monostorokat alapítsunk, hogy így ne csak új nevet [az alapítóét] élvezhessük, hanem hogy tisztán lássék, hogy a mienk, és külön álljon…

Éppen ezért… mivel ennek az istentől gyűlölt dicsvágynak a bűnét gyökerestől ki akarjuk irtani… elrendeljük, hogy azok, akik jámborságot akarnak cselekedni és hasznos, emberszerető cselekedetet akarnak véghezvinni, kövessék Krisztus parancsolatának útját, s eladván vagyonukat, árát osszák szét a szegények között… Ha pedig egyesek annyira kedvelői a szépnek és annyira hajlamosak nagy cselekedetekre (így nevezzük ugyanis a becsvágyukat), hogy monostorokat, idegenszállásokat és aggok menhelyeit is akarnak létesíteni, senki sem fogja őket gátolni. Mivel azonban a már régideje létesült monostorok közül – mint mondottuk – sok megrokkant és közel jutott a megsemmisüléshez, ezeknek az embereknek az ilyenekre legyen gondjuk, nyújtsák kezüket a földön fekvőknek, s ezeken mutassák meg az isten iránti szeretetüket. Amíg azonban ezek elnézik azt, hogy a régibb monostorok ilyen állapotban vannak, s mintegy szemet hunynak fölöttük és – az evangélium szavával élve – elmennek mellettük, és más újak felépítésén fáradoznak, ezt a tettüket nem fogom dicsérni, sőt bizony egyáltalán nem is engedem megtenni, mivel nem látok benne semmi mást, csak a hiú dicsőség vágyát és esztelenségét… És elrendeljük, hogy a régibb és segítségre szoruló monostorokról ne úgy gondoskodjanak, hogy földeket, vagy valamiféle birtokokat és épületeket adnak nekik (hiszen elégségesek azoknak a már korábban meglevők s azok, amelyeket kezdettől fogva bírnak). De ezeket a földeket pénz hiányában elhanyagolták, nem művelték meg, nem dolgoztak rajtuk. Mármost, ezek az emberek meglevő földjeiket és birtokaikat adják el a világi személyek közül azoknak, akiknek éppen akarják, s úgy becsüljék meg illő gondoskodásukkal ezeket a monostorokat, hogy rabszolgákat, szarvasmarhákat és más mindenféle barmokat adományozzanak nekik. Mert, ha magukat azokat a földeket és birtokokat adományoznók nekik, amelyekkel rendelkezünk, mivel a törvény tiltja a szent házak és templomok vagyonának az eladását, az előzővel azonos helyzetbe kerülünk, s az elszegényedett és romlásnak indult monostorokat gyógyító segítség nélkül hagyjuk, mivel pénz és dolgos kéz hiányában semmi alkalmas dologba nem tudnak belefogni. Úgyhogy mostantól fogva senkinek sem szabad földeket, sem birtokokat átruháznia monostorokra, aggok menhelyeire vagy idegenszállásokra, sem pedig metropolisokra vagy püspökségekre; mert semmi hasznot sem hajt ezeknek.

Ha pedig a korábban is megvolt istennek tetsző házak vagy monostorok közül egyesek olyan rossz kézben voltak, és annyira hiányos gondviselésben volt részük, hogy teljesen birtokok nélkül maradtak, azokat nem fogjuk megakadályozni abban, hogy császári véleményezésünk és szemlénk után megszerezzék azt, ami elegendő számukra. Azokat pedig, akik puszta helyeken kellionokat és ún. lavrákat akarnak építeni, amelyek nem törekszenek birtokszerzésre és idegen földek megszerzésére, hanem megmaradnak csupán a maguk területének a határain belül, már csak azért sem gátoljuk, mivel az ilyen cselekedeteket inkább dicséretesnek tartjuk.

Amikor ezekre buzdítok és mindezt törvénybe iktatom, tudom, hogy sokak számára szavaim súlyosaknak és a maguk véleményétől elütőknek tűnnek majd fel. Ezekkel azonban egyáltalán nem törődöm, mivel Pál szerint, nem embereknek, hanem Istennek igyekszem tetszeni (Gal. 1, 10). Azok előtt viszont, akiknek megvan az értelmük és eszük, és akik nem felületesen szoktak nézni… hanem előbbre hatolnak, s bele tudnak nézni a dolgok mélyébe, úgy fogunk feltűnni, hogy hasznos dolgokat jelentettünk ki, amelyek üdvösek mind az Isten szerint élők, mind pedig az egész közösség számára.

II. Basileios 996. évi novellájából

II. Basileios novellájával a 40 éves elévülési jogot akarta megszüntetni. Szemelvényünkben a szabad paraszti birtokállományhoz tartozó földek erőszakos elfoglalásáról van szó.

Ius Graecoromanum, I., 210–214. o.

Minthogy császári felségünk – attól kezdve, hogy a császári hatalmat isten kegyelmeként megkapta, és hozzáfogott a gazdagok és a szegények részéről benyújtott ügydarabok kivizsgálásához – úgy tapasztalta, hogy a 40 évre terjedő elévülési idő a harácsolni akaró hatalmasoknak a maguk kívánságának kielégítésére tetszetős lehetőséget nyújt, és azon igyekeznek, hogy akár baráti ajándékok és adományok, akár pedig a rendelkezésükre álló hatalom révén valahogyan túljussanak ezen a határidőn, és azután teljes birtokjog alapján birtokolhassák mindazt, amit a szegényektől gonoszul kizsaroltak, ezért hozta császári felségünk a jelen törvényt, egyrészt, hogy az elharapódzott bajt helyrehozza, másrészt, hogy a mostani hatalmasokat kordában tartsa, és az ezutániakat visszarettentse attól, hogy ugyanezekkel próbálkozzanak, hiszen tudni fogják, hogy e részről semmi segítséget nem kapnak, sőt az idegen birtokokat elveszik majd nemcsak tőlük maguktól, hanem gyermekeiktől, s azoktól is, akikre e birtokokat ráhagyták…[20] Mindenképpen teljesen nyilvánvaló az, hogy (a jelen törvény alapján) bármily hosszú idő telt is el a birtokharácsolások után, a szegényt semmi sem fogja gátolni abban, hogy a maga tulajdonát igényelje és visszakapja. Mert ha ezt nem tesszük meg, alkalmat adunk a harácsolónak arra, hogy így beszéljen: „Mivel én ma jól élek, és a szegény semmit sem tehet ellenem, ha a fiam is boldogul fog élni, és így a mi jólétünk közepette eltelik a törvények megszabta elévülési idő, vagy akár magam elhúzom az időt jólétben, akkor új szerzeményeinket elvehetetlen birtokként bírjuk, tehát kapzsiságom hasznomra szolgál.”

Ezt mutatja nyilvánvalóan a Maleinosok, majd meg a Phókasok[21] nemzetségének a példája. Ti. Kónstantinos Maleinos patrícius és fia, Eustathios magister 100, sőt 120 éven át egyfolytában jólétben éltek. A Phókasok pedig még ezen túlmenően is sokáig. Ugyanis a nagyapjuk, utóbb az apjuk is, ezután pedig ez utóbbinak a fiai is úgyszólván egészen a mai időnkig megszakítás nélkül élvezték túlságos hatalmukat. Hát hogyan adhatnók meg ezeknek még az elévülési időt is segítségnek?

Továbbá, miért ne számítanók hatalmasnak és hogyan tarthatnók gyengének azt, aki eredetileg szegény volt ugyan, utóbb azonban tisztséghez jutott, s a hírnév és szerencse csúcsára jutott fel? Gyengének számít addig, amíg az alullevők közt marad, s addig megengedhetjük, hogy az elévülési idő segítsen neki. Hatalmasnak kell azonban számítanunk attól az időponttól kezdve, amikor tisztségviselésre méltatták. Megmutatjuk, hogy az elévülési idő mit sem használ neki. Ilyen esetek előfordulását gyakran naponta láthatjuk, s nemrég bukkantunk egy ilyenre. Ti. ráakadtunk Philokalésre, aki kezdetben szegény volt és falusi paraszt, utóbb azonban a híresek és gazdagok sorába jutott. Ez, amíg alul volt, együtt adózott a falujabeliekkel és semmi újba nem fogott ellenük. Attól fogva azonban, hogy az isten felvitte dolgát a hebdomadariosi, majd a koitónitési, azután pedig a prótovestariosi tisztségig, hatalmába kerítette az egész falut, a maga vidéki birtokává tette s a falunak még a nevét is megváltoztatta. Mivel tehát így felemelkedett, és ügye így alakult, vajon megengedhető-e az, hogy még az elévülési időt megadjuk neki segítségül és hagyjuk, hogy birtokolja, amit gonoszul összeharácsolt? Semmiképpen sem. Éppen ezért császári felségünk kiszállt a helyszínre, s az ügyet a szegények panaszából megismerte: Philokalés pompás épületeit leromboltatta, a szegényeknek visszaadta a magukét, neki pedig meghagyta azt a községi földparcellát, amely eredetileg az övé volt, és ismét a falusi parasztok egyikévé tette. Hatalmasoknak kell számítani nemcsak az ilyeneket, hanem mindazokat is, akikre dédatyánknak, idősebb Rómanos császárnak[22] a rendelete kiterjedt, s akiket az részletesen felsorol…

Ezért tehát jelen törvényünkkel elrendeljük, hogy azokat a birtokokat, melyeket a hatalmasok dédatyánknak, idősebb Rómanos császárnak első törvényéig (azaz 928 előtt) szereztek meg falusi közösségekben… tartsák meg, s azok maradjanak meg tulajdonukban… Attól (928-tól) kezdve azonban egészen mostanáig, azaz a 6504. (996) év, vagyis az indikció 9. évének január 1-ig, sőt ezután is, mivel dédatyánknak, idősebb Rómanos császárnak az említett törvénye ezt írásbelileg is közhírré tette – az elévülési időnek immár egyáltalán semminemű érvénye sincsen, sem pedig a szegények ellenében nem lehet egyáltalán semmiféle hatálya, amikor perük van a hatalmasokkal. Ellenkezőleg: a szegényeknek vissza kell adni birtokaikat, és nem lehet szó arról sem, hogy a hatalmasok a kifizetett vételárak vagy az eszközölt javítások megtérítését igényelhessék, hiszen nyilvánvalóan megszegték az említett törvényt, s így inkább ők érdemlik meg a felelősségre vonást. Mert amikor említett dédatyánk, idősebb Rómanos császár megírta és kijelentette, hogy „Mostantól megtiltom a hatalmasoknak azt, hogy falusi közösségekben új szerzeményeket szerezzenek”, ezzel azt jelezte, hogy örökre és végtelen hosszú időre eltiltotta őket, és nem adott nekik segítségül elévülési időt. Mi pedig ezt a törvényt – mint mondottuk – nemcsak a jövőre nézve adjuk ki, hanem visszamenő hatályt is adunk ennek a törvénynek, az említett elmúlt időre vonatkozólag is. Mert, ha nem hozzuk helyre azt, amit a múltban nemrégen követtek el, hogyan tudnók a jövőt megvédeni és az ezutáni hatalmaskodókat félelemben tartani?

És hogyan tudnák abbahagyni az ilyen dolgok elkövetését? A dologban a legsúlyosabb az, hogy a ragadozásból és kapzsiságból szerzett birtokokat a hatalmasok ráhagyják gyermekeikre, mert a 40 éves elévülési időben bizakodva azt hiszik, hogy elvehetetlen birtokjoguk lesz azok fölött…

A bizánci udvari életről

Harun ben Jahjá arab utazó 880–890-ig Konstantinápolyban tartózkodott I. Basileios császár foglyaként, tapasztalatait írásban rögzítette. Szemelvényünk egy hamvazószerdai körmenetet mutat be.

J. Marquart, 1903.

A császár megparancsolja, hogy a palota kapujától a templomig vezető úton, mely utóbbi a köznépnek van kijelölve, a város közepén gyékényeket terítsenek ki számára, és ezekre jó illatú növényeket és füveket szórjanak, a falakat pedig átvonulásától jobbra és balra brokáttal díszítsék. Azután tízezer agg vonul el előtte, vörös brokátba öltözve, valamennyien gyalog. Utánuk jön tízezer fiú zöld brokátban, majd tízezer szolga égszínkék brokátba öltözve, ők arannyal borított bárdokat hordoznak. Azután vonul utánuk az ötezer legjelesebb eunuch[23] chorasani[24] fehér félselyemben, kezükben aranykereszt. Majd tízezer török és kazár[25] apród vonul utánuk csíkozott mellvértben, kezükben lándzsa és pajzs, valamennyi aranyozott. Azután jön száz patrícius a nagyok közül színezett brokátból készült köntösben, kezükben arany füstölőedénnyel, ezekben khmerfával[26] füstölnek. Őket követi a tizenkét legelőkelőbb patrícius arannyal átszőtt köntösben, mindegyikük aranypálcát tart a kezében. Utánuk jön száz apród bíborral szegélyezett, gyöngyökkel kirakott öltözékben; aranyládát hordoznak, benne a császár ájtatossági öltözéke. Ezután jön előtte egy férfi, aki az embereknek hallgatást parancsol. Majd egy aggastyán halad, ő aranyból való medencét és kancsót tart a kezében, mind a kettő gyöngyökkel és rubinnal van kirakva. Azután közeledik a császár drágakövekkel átszőtt, selyem öltözékben, korona a fején és két félcsizma a lábán, ezek közül az egyik fekete, a másik vörös.[27] Mögötte jön a miniszter. A császár porral teli aranyszelencét tart kezében, gyalog jön. Valahányszor két lépést tesz, így szól a miniszter az ő nyelvükön: „Gondoljatok a halálra!” amint ezt kiejti, megáll a császár, kinyitja a szelencét, rápillant a porra, megcsókolja azt és sír. Ily módon vonul tovább, míg a templom kapujához nem ér. Ekkor odanyújtja neki a férfi a kannát és a medencét, a császár megmossa a kezét és azt mondja miniszterének: „Bizony ártatlan vagyok és valamenynyi ember vérében; Isten ne engem kérdezzen az ő vérük felől, mert én azt a te válladra hárítottam.” És felöltözteti miniszterét azzal az öltözékkel, melyet ő maga visel, fogja Pilátus tintatartóját – annak az embernek a tintatartója ez, aki ártatlannak jelentette ki magát Krisztus vérében – a miniszter nyakára helyezi, és így szól hozzá: „Ítélj igazságosan, amint Pilátus igazságosan ítélt”; majd körbevezeti őt a nyilvános tereken Konstantinápoly körül, és ők így kiáltanak neki: „Ítélj igazságosan, amint a császár megadományozott téged a nép kormányzásával.”

Azután megparancsolja a császár, hogy a muzulmán foglyokat vezessék be a templomba. Mihelyt azok megpillantják ezt a pompát és a császárt, háromszor kiáltják: „Isten hoszszabbítsa meg a császár életét sok évvel!” Ekkor díszruhába öltöztetik őket.

Mögöttük három fürge tartaléklovat hajtanak, arannyal, gyönggyel és rubinnal díszített nyereg van rajtuk, és ugyanilyen módon díszített lótakaró is. Ő nem száll fel rájuk. Azután a templomba viszik őket, itt egy kantárt akasztottak fel a számukra. Azt mondják: ha a ló a kantárt a szájába veszi, győzelmet aratunk mi az Iszlám országai fölött. Most jön mindegyik ló, megszagolja a kantárt, és visszahőköl, anélkül, hogy előrement volna a kantárig. Úgy mondják, hogy ezek az állatok attól a lótól származnak, mely Julianus Apostatáé[28] volt. Ezek után a császár visszatér a templomból palotájába.

A bizánci udvar szertartásrendje

Szemelvények Philotheos protópatharios (főkardhordozó) 899-ben írt Klétorologion c. művéből.

Reiskius, Vol. I., 702–704., 704–705. o.

…Ugyanis, mivel a régiektől sok és nagy fontosságú méltóság maradt a mi korunkra, ezek világos elmagyarázása sok és nagy munkába kerülő, nehezen megfogható feladat. Hiszen az idők folyamán sok méltóság neve elhomályosult, sőt bizony az amazok után kitalált sok mindenféle méltóság bizonyos zavart is okozott ezek pontos megértésében. És mivel tanulatlan személyünktől olyan írásművet kértetek, amely ezeknek a pontos megértését elősegíthetné, annyit, amennyit értelmünkkel homályosan felfoghattunk a régen is megvolt s a most is gyakorlatban levő szertartásokból, világosan előadjuk nektek, barátainknak.

Mert azt akarjuk, barátaink, hogy megtudjátok, hogy a tudományok egész ismeretrendszere az élet dolgai között valami hasznos cél előmozdítására keletkezett. Így az udvarmesterek tudományának a hasznos célja nem egyéb, mint az, hogy a különféle méltóságokat sorrendben, rendszerben és pontos elrendezésben helyezze el. Hiszen az élethelyzet egész dicsőségét s a méltóságok köztiszteletű becsét semmi mással sem lehet jobban érzékeltetni a nézők előtt, mint azzal, hogy viselőjüket elölülésre szólítjuk igen bölcs császáraink fényes asztalánál és sokak szemében kívánatos lakomáján. Ha pedig a mi figyelmetlenségünk következtében a császári lakomákon valami kisiklás vagy zavar támad, ez nemcsak a császári udvar méltóságainak érdemein ejt csorbát, hanem minket magunkat is nevetségessé tesz, és abban a színben tüntet fel, hogy szolgálatunkra alkalmatlanok vagyunk.

Éppen ezért hát, szeretett barátaim, szükséges, hogy mi, akikre ilyen fontos szolgálatot bíztak, lelkiismeres figyelemmel és szaktudással határozzuk meg értelmünkben az egyes méltóságok sajátos neveit, és csak azután adjuk elő és foglaljuk írásba azok felosztásait, alfajait és pontos rendszerét. Mivel azonban szándékosan elmellőztük a régiek fejtegetéseit – természetesen nem mindegyiket, hanem csak azokat, melyeket az idő homályossá tett –, most hát azokat adjuk elő mintegy táblázati rendben sorjában egymás után, amelyeket császáraink, León és Alexandros[29] uralkodása idején még ismertek és gyakoroltak. S ezt nem avégből tesszük, mintha a régiek műveit fel akarnók forgatni, hanem azért, mert arra igyekszünk, hogy az ezekről szóló tanításokat mintegy szabványos rendbe rögzíthessük, s hogy ne csak azok alkossanak maguknak könnyen minderről fogalmat, akik szakértelmet szereztek ezekben a dolgokban, hanem, hogy ezt a kis szabályzatot követve, még a nagyon járatlanok is könnyen érthető és világos felsorolását találják a tisztségek sorrendjének…

Először is meg kell ismernetek a méltóságok pontos elnevezéseit; másodszor pedig pontosan tisztába kell jönnötök ezek felosztásaival, hogy hogyan helyezkednek el a ranglétrán felfelé és lefelé, hogyan történik pontosan a lakomákra való beszólításuk és kikísérésük, ahogyan itt rendben előadtuk. Ugyanis a ranglétra sorrendjében név szerint elsoroltam számotokra valamennyi olyan méltóságot, amelyeket pályázás alapján érdemekért adományoznak, azután ugyanúgy leírtam azokat, amelyeket császári kinevezés útján nyernek, végül pedig az ezek alatt álló méltóságokat…



[19] Plethron = 950 mz.

[20] A továbbiakban az igazságtalanság és az elnyomás példáit sorolja fel és indokolja a szegényekért való „síkraszállás” szükségességét.

[21] A Maleinos család birtoka a Sangarios folyó partjai mentén 115 km-nyire terjedt. A Phókasok kappadókiai uradalmairól nincsenek részletes értesüléseink.

[22] I. Rómanos Lekapénos (919–944).

[23] Háremszolga.

[24] Chorasan, a Kaszpi-tengertől délkeletre.

[25] A török eredetű kazárok, a Fekete- és a Kaszpi-tenger (Kazár-tenger) között laktak, de birodalmukat tovább, észak felé is kiterjesztették. Közeli kapcsolatba léptek Bizánccal, több kazár hercegnőből lett bizánci császár felesége. A középkorban ők tartottak fenn először állandó hadsereget. A kazárok egy része – a VIII. században – zsidó hitre tért át.

[26] Egy aloéfajta.

[27] Ez csak a trónörökösre vonatkozhat, mert csak ő hordott fél fekete és fél vörös csizmát.

[28] Julianus császárt (361–363), Nagy Kónstantin unokaöccsét, mint ismeretes, a keresztények hitehagyottnak (görögül: Apostata) nevezték, mivel hitüktől elszakadt.

[29] VI. Bölcs León (886–912) és Alexandros (912–913), aki már korábban is VI. León társcsászára volt.